Anoroxia, bulimia, izomdiszmorfia és orthorexia...Talán nem is létezik olyan ember, akinek nincsen valamilyen testkép zavara... Közben persze kiderült, hogy ez nem így van.
Egyre több evés-és testképzavar-típus üti fel a fejét. Mindkét esetben olyan viselkedészavarról van szó, amelyben a páciens saját testének megítélése torzul. Abbéli igyekezetében, hogy a számára létező, természetellenes ideálhoz hasonlítson az egészségére ártalmas szokásokat vesz fel. Az ilyen emberek jellemzően megszállottak, kényszeresek és előbb-utóbb szociálisan is elszigetelődnek. Ha felhagynak megrögzött szokásukkal, súlyos lelkiismeret-furdalás gyötri őket.
Ezeknek a zavaroknak a megjelenése és egyre nagyobb tömegeket mozgató tendenciája olyan evolúciós jelenség, ami a természetes korlátok megszűnése után alakul ki és megszaladási jelenségként nevezik az evolúciós pszichológusok, biológusok, és amely szoros összefüggést mutat a társadalom és a média által közvetített ideálokkal. A társadalmilag kreált képhez azért szeretnénk minél inkább hasonlítani, hogy sikeresebben találjunk partnert. Eddig teljesen illeszkedik is az evolúciós folyamatba. Azonban ennek az elérése az egyén túlélését, szaporodóképességét veszélyezteti, mivel egészségtelen, nem egyszer halálos kimenetelű!
Az aneroxia nervosa-ban szenvedők a leginkább felismerhetőek. Szélsőséges módon vonják meg maguktól a táplálékot, hogy testsúlyukat egy nagyon alacsony szinten tartsák. Az éhezést rendszerint nem élik meg negatívumként, sőt kifejezetten büszkék diétájukra, ezért a szakemberek számára a legnehezebb kihívás (ha hozzájuk egyáltalán eljutnak az érintettek) a probléma tudatosítása. Hamar jelentkeznek a tápanyaghiányos állapot tünetei, ami bőrszárazsággal, fogak állapotának romlásával, hajhullással, emésztőrendszeri problémákkal kezdődik, végső stádiumban pedig a csontritkulás, idegrendszeri és szöveti károsodások, nőknél a menstruáció teljes leállása tapasztalható. Ezeknek az embereknek torzult a testképlátása; még a legvégső stádiumokban is kövérnek látják magukat és minden egyes falatot gyötrelmes lelkiismeret-furdalás kísér. A számukra elérendő szépség érdekében a végsőkig elmennek.
A bulimia nervosát körülbelül 20 éve ismerték fel, de mára ez a legelterjedtebb evészavar. Az ilyen személyeket külső jegyek alapján nehéz felismerni. Igaz, testsúlyuk általában eltér az átlagostól, de ez lehet kevesebb és több is, gyakran ingadozó. Napközben keveset és kevésszer étkeznek, azonban általában titokban egyszerre nagy mennyiségű ételt falnak be, majd úgynevezett purgálási technikákkal (hánytatással, hashajtóval) meg is szabadulnak tőle. A falásnak nincs köze az éhségérzethez, általában lelki okokra vezethető vissza a roham, amely időszakosan jelentkezik. Az ízeket nem élvezik, a lehető leggyorsabban, gyomruk feszüléséig esznek, majd a teltségérzet lelkiismeret-furdalást okoz számukra. Ekkor folyamodik a fent említett módszerekhez. A bulimiában szenvedőknek is torzul a testképük, önértékelésük rendkívül alacsony. Kezelése könnyebb, mivel általában tisztában vannak saját problémáikkal és változtatni is szeretnének rajta.
A fent említett két zavar elsősorban tinédzser lányokat és fiatal nőket érint, bár egyre több fiúnál is tapasztalható. Az izomdiszmorfia, vagyis testedzésfüggőség azonban a férfiakra jellemző. Testüket túl erőtlennek és soványnak látják, ezért szigorú edzésbe kezdenek. Izmaikat azonban folyamatosan fejletlennek találják, így a testedzést végletes túlzásba viszik, sérülésekig fokozzák. Mindemellett szégyellik kinézetüket, társaságban ritkán mutatkoznak, életük nagy részét az edzésnek szentelik. Az illegális tömegnövelő táplálék kiegészítők tovább rontják a helyzetet, mert az anabolikus szteroidok komoly mellékhatásokat idéznek elő (csontritkulás, szexuális zavarok, bőrelváltozás, májfunkciós és hangulatzavarok). Az izomdiszmorfia kezelésében elsősorban az önértékelési problémák gyökereinek feltárása a célravezető.
Szintén az elmúlt évtizedekben ütötte fel a fejét az orthorexia nervosanevű zavar. Az ebben szenvedő páciensek egyszerűen csak el akarják kerülni a táplálkozási zavarokat és a média által sulykolt helytelen életmódot. Csakhogy elkezdenek kényszeresen és betegesen foglalkozni az egészséges táplálkozással, a téma rabjaivá válnak. Nem a mennyiségre, hanem a minőségre koncentrálnak. Mint az összes evészavarnál itt is jellemző a szabályok feszes betartása és a hatalmas fokú lelkiismeret-furdalás ezek elmulasztása esetén. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy lassan kiszakadnak a baráti társaságukból, mert mindenkit lenéznek, akit egészségtelennek tartanak. A családon belüli orthorexiás szülő a gyerekek egészségét is veszélyezteti, ugyanis a táplálékok egyre nagyobb fokú leredukálása szintén hiányállapotokhoz vezet.
Az evés a kötődéssel alakul ki a fejlődés során, és az ezeket motiváló és gátló rendszerek egymással szorosan összefonódva az agyban találhatóak. A kötődési és társas zavarok feloldása közvetetten hat a fent említett jelenségekre is, ezért pszichoterápiával eredményesen javíthatóak.
Nézzük csak, mire is jó még a zene az egyszerű kikapcsolódáson kívül? Vajon a zene hatása depresszió esetében összemérhető-e a pszichoterápiával? A kérdésfelvetés érdekes, és a most eredményekkel is szolgálhatunk. A depresszió három alapvetően hagyományos kezelési módja a pszichoterápia, a gyógyszerészeti kezelések, valamint az elektrosokk-terápia; ugyanakkor mivel ezek a eszközök nem egyértelműen mondhatók sikeresnek, a kombinált/újabb módszerek hatása nagyon is hatékony lehet.
Egy egészen friss kutatás során klinikai vizsgálatot végeztek, amelyben a megfigyelt mintát 79 fő alkotta, akik 25-60 éve kis-és közepes súlyosságú depresszióban szenvedtek. A betegeket véletlenszerűen zeneterápiás (klasszikus és barokk zenével - összesen 41 főt), illetve pszichoterápiás (konduktív- behavior módszer) csoportba sorolták (összesen 38 főt). A zeneterápiás csoport napi 50 perces üléseken vett részt, nyolc héten át.
És röviden az eredmény: a megfigyelés végére a zeneterápiás csoport tagjai kevesebb depressziós tünetet mutattak, mint a pszichoterápiás csoport tagjai. Ezért a cikk szerzői javasolják, hogy az alacsony-és közepes súlyosságú depressziós betegek esetében a zene erejével érdemes növelni a pszichológiai segítséget. Természetesen "egy kísérlet nem kísérlet" ahogyan a kutatók mondani szokták, más környezetben más kutatók általi megerősítésre vár a fenti megfigyelés.
Szexfüggőség, alkoholizmus, cigaretta, szerencsejátékfüggőség - csak, hogy néhányat említsünk a szenvedélybetegségek közül. Utánajártunk, mi okozza, és hogyan győzhetjük le a betegséget!
A szenvedélybetegségek (addiktológiai kórképek) fogalmába tartoznak azok a magatartászavarok, amelyek bizonyos kémiai anyagok rendszeres fogyasztását foglalják magukba. A szertől függőség (dependencia) alakul ki abban az értelemben, hogy a személy nem tud lemondani e szerek használatáról, akkor is fogyasztja, ha a testi, pszichés vagy szociális ártalmait érzékeli, és ha a szer fogyasztását környezete ellenzi vagy tiltja. - Ez a szenvedélybetegség definíciója. De most nézzük meg miről is van szó valójában.
Kiben alakulhat ki? Lényegében bárki szenvedélybeteggé válhat. Sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a lecsúszott, rossz körülmények közt élő embereket fenyegeti ez a betegség. Ám ez cseppet sem igaz. A leggazdagabb családokban is előfordulhat, hogy valaki ezeknek a kémiai anyagok függőjévé válik. Ahogy egy hajléktalan is képes például az alkohol rabjává válni az utcákon, úgy egy jómódú férfi vagy nő is könnyen válhat alkoholistává.
Az alkoholfüggőség Az egyik legelterjedtebb szenvedélybetegség az alkoholizmus. Ez a betegség leginkább a férfiakra jellemző, de manapság már egyre több nő válik az ital rabjává. Ők legtöbbször a lelki bizonytalanság, érzelmi okok miatt nyúlnak a pohár után, míg a férfiak más, egymástól eltérő indokok miatt néznek a pohár fenekére.
A legáltalánosabbak a következők: gyermeteg személyiség, primitív fokú szexuális szerveződés, rossz funkciótűrés, önértékelési problémák, elmezavarra való hajlam. A fiatalok körében is egyre elterjedtebbé válik a mértéktelen italozás. Náluk az alkoholfogyasztást leginkább a társaság vagy a buli vérmérséklete határozza meg. Sajnos sokan vannak, akik egy-egy átmulatott éjszaka után a detoxikálóban kötnek ki, és innen már csak egy lépés, a folyamatos bódult állapotig.
Drogok Az alkohol mellett a legelterjedtebb szenvedélybetegség a világon a drogfüggőség, így hazánkban is. A tudatmódosító szerekhez nehezebb hozzájutni, mint az italhoz, viszont szinte ugyanolyan erős kötődést okoznak. Egy drogos, épp ezért bármire képes: a rablástól, sőt akár a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy megszerezze a napi adagját. Sok embernél ez a függőség egy füves cigivel kezdődik, és abból gyűrűzik tovább a kemény drogok világába, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni.
Szexfüggőség Ez a szenvedélybetegségek egy olyan fajtája, amikor a beteg nem egy ellazító, kellemes élményként éli meg a szexet, hanem kényszeres szükségletté válik számára, amire a nap 24 órájában szüksége van. Nem szerelemből, hanem kényszerből létesít kapcsolatot, és számára csupán a gyors kielégülés számít, hogy utána újrakezdődhessen az egész. Ez a függőség férfiak és nők körében is egyaránt megtalálható. A legtöbb esetben csak az orvosi segítség a célravezető, és ilyenkor is van, hogy a beteg gyógyszeres kezelésre szorul.
Dohányzás
A dohányzás komoly szenvedélybetegségnek számít, mivel nem csak a beteg egészségére káros, hanem a környezetében élőkére is. A nikotin pedig szintén egy olyan kémiai anyag, amelyről szinte lehetetlen lemondani. Sokan legtöbbször az alkohol mellett gyújtanak rá, így ez a két betegség gyakran együtt jár.
Nehéz lemondani erről a szenvedélyről, mert a nikotin megvonása a szervezettől komoly fizikai fájdalmakat is okozhat, de cseppet sem lehetetlen. Ma már számtalan központ foglalkozik a dohányosok kezelésével, az új kormányrendelet szerint pedig januártól már nem lehet rágyújtani a zárt szórakozóhelyeken sem. Ezzel a rendelettel is csökkenteni próbálják a dohányosok számát. De persze ott vannak még a nikotintapaszok, kapszulák, amelyek segítségével fokozatosan lehet megvonni a szervezettől a nikotinmennyiséget, elkerülve ezzel a lehetséges mellékhatásokat.
Játékszenvedély A játéktermek, játékautomaták emberek ezreit csábítják a pénzük elszórására. Ez a hazardírozás azonban nagy veszélyekkel jár. Nem csak a havi keresetüket képesek elverni pár perc alatt, de sokan akár a házukat, vagy az összes vagyonukat felteszik, egy-egy játékra, ami pedig a nincstelenséghez vezethet.
Nemcsak a pénzzel működő gépek jelentenek veszélyt a betegekre. Az egyre jobb minőségű PC-k térhódításával, az újabb és újabb számítógépes játékok megjelenésével egyre több fiatal tölti ifjú éveit a monitor előtt, mert képtelenek kiszakadni a digitális világból. Ezzel pedig, ha a pénzüktől nem is, de az aktív éveiktől elbúcsúzhatnak.
Mit tehetünk ellene? A szenvedélybetegségek legtöbbször egy-egy kisebb dózisban elfogyasztott adaggal kezdődnek, majd észrevétlenül ez a mennyiség megugrik, és olyan méreteket ölt, amelyet már nem képes kontrollálni a beteg. A környezete általában csak későn, a kezdeti stádium után veszi észre, hogy baj van, és ilyenkor sokszor a szép szó, a családi megbeszélés már vajmi keveset segít.
Természetesen meg kell próbálnunk észérvekkel vagy emocionális tényezőkkel hatni a betegre, de ha ez kevésnek bizonyul, nem tehetünk mást, minthogy szakemberhez fordulunk. Fontos, hogy a mi akaratunk erősebb legyen, mint a beteg ellenállása, hiszen ő magától kevés eséllyel fogja felkeresni az elvonót. Szerencsére manapság már sok lehetőség van a probléma kezelésére, és ha érzelmileg is képesek vagyunk a beteg mellett maradni, idővel van esély arra, hogy újra egészséges életet élhessen. A probléma azokkal a szenvedélybetegségben szenvedőkkel van, akik vagy nem elég erősek mentálisan, hogy túllépjenek ezeken az anyagokon, vagy pedig nincsen mellettük olyan érzelmi és fizikai támogatás, ami megkönnyítené a kitörést ebből az állapotból.
A balerinák táncolnak, az alkoholisták pedig isznak.” – mondja Dave, a hajléktalan, aki már reggel fél 11-kor üveges szemekkel üldögél a minnesotai St. Paulban található St. Anthony nevű otthon egyik szobájában. Az intézmény hátsó udvarában székelő, wet house névre hallgató műintézményben ugyanis már alaposan benyakalt vodkával. Hogy mi a hírérték abban, hogy egy hontalan leitta magát? Nos az, hogy mindez szervezett keretek között történt egy rendhagyó program keretein belül.
A wet house programot az Egyesült Államok és Kanada több pontján alkalmazzák alkoholista hajléktalanok és drogosok részvételével. A St. Anthony fő profilja hajléktalan alkoholisták gondozása, méghozzá a wet house program szellemében, ami azt jelenti, hogy az intézményen belül meghatározott keretek között engedélyezett az alkoholfogyasztás. Az úgynevezett ártalomcsökkentő programok sorába tartozó wet house-nak nem célja a leszoktatás, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy az alkohol csak annyi kárt okozzon a függő egyén és a társadalom számára, amennyit feltétlenül szükséges. Hasonló koncepció húzódik meg a drogosok körében nálunk is alkalmazott tűcsere-program mögött is.
Az intézmény hatvan lakója igényes körülmények közt él: naponta háromszor kapnak meleg ételt, minden szobában tévé van és megtalálható az épületben egy közös helyiség is, ahol internetezni tudnak. De ami a lényeg: havonta 89 dollárt költhetnek alkoholra. Mindez lakónként 18 ezer dolláros évi költséget jelent, amit a katolikus egyház és Minnesota állam megosztva finanszíroz. Soknak tűnhet ez az összeg, főleg ha figyelembe vesszük, hogy arra megy el, hogy menthetetlen alkoholfüggők kulturált körülmények között élhessenek és hódolhassanak szenvedélyüknek. A helyzet azonban az, hogy így még mindig kevesebb pénzt húznak ki az adófizetők zsebéből, mintha mindezt az utcán tennék kontrollálatlanul. Az általuk igénybevett egészségügyi, szociális és egyéb szolgáltatások ugyanis csillagászati összegeket tesznek ki, és akkor még nem beszéltünk azokról a bűncselekményekről, amikbe gyakran keverednek, és arról, hogy sokszor zavarják a járókelőket. A St. Anthony vonatkozásában nem készült pontos pénzügyi kimutatás, de egy hasonló jellegű, seattle-i program költségeit elemezték 2009-ben, és kimutatták, hogy jelentősen csökkentek a költségek. A 95 férőhelyes wet house 8,2 millió dollárba került. Az utcán élő, alkoholista hajléktalanokra fejenként havonta 4066 dollárt költött az állam. Ez a költség a beköltözés után hat hónappal 1492 dollárra csökkent, egy év után pedig 958 dollárra. Sok mindennek köszönhető ez a költségcsökkenés, többek között annak, hogy a program résztvevői jobb egészségi állapotba kerülnek, illetve a különféle szociális juttatásokat és szolgáltatásokat is kisebb mértékben veszik igénybe.
Mivel nem célja a leszoktatás, a hatékonyságát a hajléktalanokra fordított költségek csökkenésén túl nehéz objektíven felmérni. Vannak, akik afféle hospice intézményként tekintenek a wet house-ra, és azért vállalják a programban való részvételt, hogy életük utolsó hónapjait méltóságban tölthessék. Ebbe a csoportba tartozik a már említett Dave is, aki gyakorlatilag egész életét azzal töltötte, hogy próbált megszabadulni függőségétől, és tisztában van vele, hogy nem képes legyőzni a szenvedélyét. „Beleegyeztem, hogy ide jövök, mert szeretnék egy kis méltóságot, mielőtt elmegyek. Ha már meg kell halnom, szeretném, ha nem egy híd alatt történne.” – mondja.
Mások képesek valamennyire kontrollálni alkoholizmusukat. Az ártalomcsökkentő programok szellemében már az is nagy eredménynek számít, ha valamelyik részvevő a vodkáról átszokik a sörre. A lakók egy csekély hányada ténylegesen felhagy az ivással és józanul távozik az intézményből. A legtöbben azonban afféle parkolópályaként tekintenek a St. Anthony-hoz hasonló otthonokra, ahol békességben és alkoholmámorban tengethetik napjaikat. „Lehetünk az utcán, ahol bajt okozunk és pénzbe kerülünk, vagy lehetünk itt, ahol nem vagyunk szem előtt és nem foglalkozik velünk senki. A két rossz közül ez még mindig a kisebb.” – mondja az egyik lakó, aki már tizenegy elvonókúrán van túl.
Mivel a probléma szokatlan megközelítési módjáról van szó, sokan vitatják a létjogosultságát és a hatékonyságát is. Különösen azok részéről hangzanak el a legkeményebb kritikák, akik szerint a leszoktatás az egyetlen megoldás, ehhez pedig az alkoholmegvonás és/vagy a büntetés a járható út. Viszonylag friss, néhány éves koncepcióról van szó, így még nincsenek tapasztalatok a hosszú távú hatásáról. Azt azonban érdemes megfontolni, hogy a teljes megvonás és a büntetés hosszú távon nem bizonyult hatékony megoldásnak, hiszen ha így lenne, mára már egyáltalán nem létezne szenvedélybetegség. Az ilyen és hasonló programok abból indulnak ki, hogy a drog és alkohol olyan örömet nyújt a függőknek, hogy tekintélyes hányaduk hiába próbálkozik, soha nem tud teljesen megszabadulni szenvedélyétől. Épp ezért a kisebb rosszat választva érdemes számukra olyan körülményeket biztosítani, ahol kontrollált körülmények között hódolhatnak szenvedélyüknek. Ez is elég költséges megoldás és jogosan háborognak az adófizetők, hogy az ő pénzükön isznak vagy épp drogoznak ezek az emberek, de a végösszeg még így is kevesebb, mintha mindezt az utcán tennék. Ráadásul bizonyos százalékuknak még sikerül is leszokni.
Adódik a kérdés, hogy mégis mi motiválja őket a leszokásra, hiszen gyakorlatilag minden körülmény adott ahhoz, hogy életük végéig drogosok vagy alkoholisták legyenek. Sokuknál valóban ez a helyzet, de a program koordinátorai azt figyelték meg, hogy vannak olyan résztvevők, akiknél paradox módon kioltódik az alkoholfogyasztás kényszere, ha rendelkezésükre áll a szükséges mennyiség. Ebből adódóan nemcsak kevesebbet isznak, hanem képesek tisztábban látni a helyzetüket és megtapasztalni, hogy az alkohol nem oldja meg a problémáikat. Ha ez megtörténik, segítséggel képesek felhagyni függőségükkel és új életet kezdeni.
Kivédhetik a tinédzserek öngyilkossági kísértetét a tanárok, hiszen sok időt töltenek a gyerekekkel és időben észlelhetik a jeleket.
A tanárok kiemelt szerepet játszhatnak a tinédzserek öngyilkossági kísérleteinek megakadályozásában, állítják az SA Depresszió és Szorongás Csoport (SADAG) szakértői.
"A tanárok általában sokkal több időt töltenek a gyerekekkel. A tanárok, látják, miként viselkednek társaikkal, és látják azt is, ha valami komolyabb probléma merül fel" - írják a SADAG kutatói.
A szervezet szerint a fiatalkori halálesetek 9,5 százaléka öngyilkosság. Az öngyilkosságot fontolgató tinédzserek mindössze 25 százaléka kéri felnőtt segítségét. A legtöbb tanár azt hiszi, külön tréning szükséges a bajban lévő tinédzserek segítésére, ez azonban nem igaz. "Már az is elegendő lehet, ha figyelnek a gyerekekre, és beavatkoznak, ha valami különöset vagy szokatlant vesznek észre a viselkedésében" - írják a SADAG szakértői.
Így nevezzük az utolsó segélykiáltást, amivel a lehetséges öngyilkos a világ –annak egyik képviselője- tudtára adja, hogy valami baj van, olyan, amivel nem képes megbirkózni, segítségre van szüksége, mert nem megy tovább.
A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre. Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végig hallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.
Persze, a beszélgetésen túl némi irányításra is rászorulnak a hasonló helyzetben lévők. Az öngyilkos-jelölt nem látja reálisan lehetőségeit, azt, hogy mit kellene tennie, mi a következő lépés – így jut az öngyilkosság gondolatához, noha inkább szeretne máshogy élni, mintsem meghalni. Jó, ha a segítő (legyen laikus vagy szakember) ilyen esetben konkrét iránymutatást nyújt arra nézve, hogyan lehet kibírni ezt az időszakot, hova lehet segítségért fordulni.
Sajnos tudni kell, aki egyszer már megkísérelt öngyilkosságot, nagyobb eséllyel teszi meg ismét. A nők közül többen próbálkoznak öngyilkossággal, de a férfiak körében gyakrabban „sikerül”. A lelki betegségek közül a depresszió az, ami leginkább megnöveli az öngyilkosság kockázatát. Hiszen mi kell ahhoz, hogy valaki megölje magát? Nem a nagy küzdelmek során történnek az öngyilkosságok. Bármilyen nehéz, fájdalmas is legyen egy élethelyzet, amíg az ember lát célt, addig élni és harcolni akar. Aki viszont reménytelennek látja a helyzetet, el sem tudja képzelni, hogy megváltozzon, hogy máshogy alakuljon, nagyobb valószínűséggel választja ezt az utat. A depressziónak pedig része, jellegzetes tünete ez a gondolkodásmód.
Ha valaki megöli magát, a környezetben tudatosan vagy tudattalanul bűntudat keletkezik, elhangzanak a „miért nem vettem észre, hogy baj van”, „miért nem figyeltem jobban rá” mondatok. Ezzel ellenkezőleg, vagy ezzel váltakozva harag is lehet a válasz, amelyet éppen az említett tehetetlenség érzése okoz. Ez jelenik meg abban a régi szokásban, hogy az öngyilkosságban elhunytakat sokáig nem temették el a temető falain belül, hanem a falakon kívül kaparták el.
Ma is ambivalens a viszonyunk az öngyilkossághoz: egyszerre megrendítő dráma, és harag-értetlenség forrása. A legnehezebb viselni a gyermekek-kamaszok öngyilkosságát, mert ott a felelősség egyértelműen nem a halotté. Egyedül a szülők nyakába varrni sem szabad, valahogy közösen az élők viszik tovább a terhet magukkal.
40 százalékkal nőtt 2009 óta Magyarországon a gyermeköngyilkosságok száma, tavaly 50 fiatalkorú vetett véget életének. Szakemberek szerint a szám növekedése a családok felbomlására és a közösségek erkölcsi válságára vezethető vissza. A Magyar Gyermek és Ifjúsági Telefonos Lelkisegély-szolgálathoz egy évben 5-6 ezer hívás érkezik az öngyilkosság gondolatával foglalkozó fiatalok részéről.
A szakemberek szerint hazánkban legalább százezer olyan fiatal él, aki szorongásokkal küzd, és úgy érzi: a problémáit senkivel sem tudja megosztani.
Farkas Imréné, a győri Magyar Gyermek-Ifjúsági Telefonos Lelkisegély-szolgálat vezetője elmondta: „Hónapokig ott gyötri a gondolat, hogy legjobb lenne ebből az egészből kiszállni, hetek, amíg azon gondolkodik, hogy elképzeli, hogy őt hogy temetik el, ki siratja meg, ki roppan össze, és csak néhány óra az, amikor annyira erős benne az önmaga felé irányuló agresszió, hogy végre is hajtja ezt a tettet.”
A legtöbb kétségbeesett fiatal üzen a környezetének, mielőtt végez magával. A pannonhalmi lány röviddel a halála előtt az egyik közösségi oldalon többször jelezte, hogy készül az öngyilkosságra. „A segítségkérés mindig nagyon alattomosan történik, apró kis jelek, elszólások virágnyelven. Aki erre nincs felkészülve, nem tudja, hogy mik ezek a jelek, amire figyelni kell, az igazán nem vonható felelősségre, mert nem veszi ezt észre” - fejtette ki Farkas Tímea mentor, orvostanhallgató.
A lelkisegély-szolgálathoz évente 5-6 ezer hívás érkezik olyan fiataloktól, akik nem akarnak tovább élni.
„A 2009-es évben már 40 százalékkal emelkedett a gyermeköngyilkosságok száma, tehát majdnem megduplázódott két év alatt” - számolt be Farkas Imre, a győri Magyar Gyermek-Ifjúsági Telefonos Lelkisegély-Szolgálat vezetője. Mint mondta: „erre nagyon oda kellene figyelni, felbomlott a családi modell, a válság miatt több munkahelyet vállalnak a szülők, feszült a légkör, még kevesebb a gyerekkel a beszélgetés, és ez a gyereken üt ki”.
Az elmúlt évben 50 fiatalkorú vetett véget az életének Magyarországon, de ennek a tízszerese azoknak a száma, akik sikertelen öngyilkossági kísérletet követtek el.
A játékfüggő emberek nemcsak a pénzüket kockázatják, de háromszor nagyobb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot, mint a nem játékfüggők.
Egy montreali egyetemen végzett tanulmány szerint az ilyen játékosok személyiségzavarban is szenvednek. A Psychology of Addictive Behaviors szaklapban közzétett eredmények hatással lehetnek megfelelőbb öngyilkosság-megelőző programok kidolgozására.
Richard Boyer, az Université de Montréal professzora és a tanulmány társszerzője idézi az Egészségügyi Világszervezet azon megállapítását, hogy az öngyilkosság a tíz leggyakoribb halálozási okok között szerepel a nyugati világban. A játékfüggő emberek az összes öngyilkossági esetek 5%-át teszik ki. Ezen megrázó statisztikák késztették a szerzőket arra, hogy megvizsgálják a játékfüggő és a nem játékfüggő emberek közötti különbséget.
A tanulmányban 122 öngyilkossági esetet vizsgáltak 2006 és 2009 között, ebből 49 személy szenvedett kóros játékszenvedélyben. Az eredmények azt mutatták, hogy az öngyilkosságot elkövető játékosok közül kétszer annyian szenvedtek személyiségzavarban, mint más öngyilkos áldozatok. Ezek a személyiségzavarok jelentősen növelték az öngyilkosság kockázatát a kényszeres játékosoknál. Az öngyilkosságoknál általában három haláloki tényező jellemző: depresszió, kábítószer- vagy alkoholfogyasztás és személyiségzavar. Ezek a pszichiátriai betegségek ugyanakkor kölcsönhatásba is léphetnek egymással. Pl. a depresszió kábítószer- vagy alkoholfogyasztáshoz vezethet, ami pénzügyi problémákat eredményez, ami pedig súlyosbítja a depressziót.
A tanulmány rámutatott arra is, hogy az öngyilkosságot elkövető játékosok háromszor kisebb valószínűséggel vettek igénybe egészségügyi szolgáltatásokat a halálukat megelőző évben.
A játékosok nem fordulnak szakemberhez, mert úgy gondolják, a probléma magától megoldódik. Azt hiszik, hogy pénzügyi, alkohol vagy kábítószer problémáik a játékból erednek, így a megoldást a játékban keresik ahelyett, hogy segítségért folyamodnának.
A játékosok 12%-a ismerte el egy barátnak vagy családtagnak, hogy 5000 dollárnál többet költött egy adott napon. A játékosok 70%-a kért pénzt kölcsön azért, hogy játszhasson. A kutatók szerint a szülőknek és az egészségügyi szakembereknek éberebbnek kellene lenniük, hogy észrevegyék a közelgő öngyilkosság jeleit a játékfüggő embereknél. Minél előbb diagnosztizálják a betegséget, annál előbb elkezdődhet a terápia, és annál nagyobbak a siker esélyei.
„A tölcsér legmélyén már csak az éljek vagy ne éljek kérdése van”
Magyarország az öngyilkosságok tekintetében még mindig az élbolyban van, a statisztikai adatok szerint körülbelül háromezer ember hal meg így évente, az öngyilkossági kísérletek száma ennek akár a tízszerese is lehet – mondta el az MNO-nak dr. Farkas Ágnes. A Péterfy Sándor Utcai Kórház krízisintervenciós osztályának főorvosával az öngyilkosság figyelmeztető jeleiről, a depresszió gyógyításáról, a fiatalok veszélyeztetettségéről és alkoholproblémáiról is beszélgettünk. Interjúnk.
– Milyen tendencia figyelhető meg az elmúlt években hazánkban és a világban, több öngyilkosság történt? – Jól ismert tény, hogy a 80-as évek végétől megszűnt az öngyilkosságok számának emelkedése világviszonylatban, ez Magyarországon is így van. A 80-as évek második felében volt a legmagasabb a magyarországi öngyilkossági ráta, 1987-ben 4700 ember halt meg öngyilkosság következtében. Az öngyilkossági kísérletek száma mindig becsült adat, ami akár a befejezett öngyilkosságok 6–10-szerese is lehet. A 90-es évek elejétől világviszonylatban csökkent az öngyilkossági arányszám, Magyarországon a kétharmadára. Ebben nagyon fontos szerepet játszott, hogy a depresszió gyógyításában forradalmi változás történt, nevezetesen az antidepresszánsok elterjedése. Ennek ellenére a depresszió még ma is alulkezelt és aluldiagnosztizált betegség. Magyarországon évente háromezer körül van a befejezett öngyilkosságok száma, ebben pici hullámzások vannak, de ez nem tendenciaszerű.
– Igaz az, hogy egyre több a fiatal öngyilkos? – Nem. Inkább a fontosságát kell hangsúlyozni a fiatalkori öngyilkosságoknak. Azért tekintjük az ifjakat különösen veszélyeztetettnek, mert a fiataloknál a szándék és a tett nem úgy áll arányban, mint később. Ez azt jelenti, hogy az ő esetükben egy apró megbillenés is végzetes következménnyel járhat.
– Vagyis inkább csak figyelemfelhívó tett az öngyilkosság a fiatalok esetében? – Nem. Egy öngyilkossági cselekedetet sem morálisan, sem világnézeti szempontból nem szabad megítélni. Egy forrófejű fiatalnál lehet, hogy egy kisebb lelki probléma is hatalmas durranáshoz vezet, ezért veszélyeztetettebbek sokkal inkább. A másik a középkorúak korosztálya. Kiemelendő, hogy a férfiak befejezett öngyilkossága a kétszerese a nőkének. A harmadik rendkívül veszélyeztetett korosztály pedig az időseké a nagyon öreg, elkeseredett, elmagányosodott, megrokkant és elszegényedett helyzetben elkövetett öngyilkosságok miatt. A nagyon idős korosztály esetében legtöbbször nagyon súlyos cselekedetek fordulnak elő, az ilyen korban elkövetett öngyilkosságok nagyobb része végződik halállal, mint a fiataloknál.
– Milyen út vezet odáig, hogy valaki eldobja magától az életét? – Az öngyilkossági cselekedet bekövetkeztekor mindenképpen beszűkült lelkiállapotról beszélhetünk, ami nem feltétlenül azonos egy betegséggel, de egy sajátos pszichiátriai zavarral feltétlenül, leggyakrabban a depresszióval.
– Tehát nem törvényszerű, hogy az követ el öngyilkosságot, aki pszichés beteg? – Azt gondolom, hogy a beszűkült állapot azért pszichés zavart is jelent. Ismert tény, hogy a kezeletlen vagy fel nem ismert depresszióban a legmagasabb az öngyilkossági arányszám, erre rendkívül sok vizsgálat van. És persze az egyéb pszichiátriai betegségben szenvedők is gyakrabban követnek el öngyilkosságot. Talán annyira nem közismert, hogy a skizofréniában is magas az öngyilkossági rizikó, és egyéb pszichés betegségekben, akár szorongásos betegségekben, szerepzavarokban és olyan esetekben, amikor szövődik a pszichés zavar valamilyen szenvedélybetegséggel. És a testi betegek körében is magasabb az öngyilkossági arány.
– Vannak-e figyelmeztető jelek? – Ezen a ponton kell beszélni Erwin Ringel híres bécsi pszichoanalitikusról, aki a 60-as években leírta a preszuicidális szindróma, az öngyilkosságot megelőző lelkiállapot jellegzetességeit. Ezeket a jeleket mindenképpen széles körben ismerni kell, különösen azoknak, akik segítő szakmákban dolgoznak: a háziorvosoknak, a pedagógusoknak. Az öngyilkosságnak nagyon jellegzetes jelei vannak: elsősorban a dinamikus beszűkülés. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy fokozatosan keskenyedő tölcsért, amelyben örvényszerűen kerül valaki egyre lejjebb és lejjebb, olyannyira, hogy a tölcsér legmélyén már csak az éljek vagy ne éljek kérdése van. Ez már az az állapot, amikor a személy saját problémamegoldó eszközeinek sincs birtokában. Az öngyilkosságot megelőző lelkiállapot másik jellegzetes vonása a halállal való foglalkozás gondolatban, esetleg olyan félmondatok és utalások formájában, melyeket a környezet általában utólag szokott összerakni, de mégis be-bevillan. Nagyon jellegzetes továbbá, hogy valamilyen segítségkérés ebben az időszakban elröppen, általában a környezet felé. Az is jól ismert tény – tanulmányok bizonyítják –, hogy az öngyilkosságot megelőző időszakban a tettre készülő személy megkeres rendszerint egy háziorvost ezzel-azzal. Fontos jellegzetesség még az agresszióval való foglalkozás is.
– Van esélye felismerni a környezetnek az öngyilkosságra készülő személy lelki, dinamikusan beszűkülő állapotát? – Ha erre van füle és van szeme, akkor esetleg. Itt, a krízisosztályon sokszor találkoztunk olyan esettel, aki egyszerűen bekísérte szerinte segítségre szoruló barátját vagy útitársát. Egyébként a krízisek nagyon gyakran a maguk természetes közegében zajlanak az ember életében. Magyarországon a krízisek sajátossága, hogy az öngyilkossági veszély is fokozott, ezért is van ez az osztály, ahol immáron 26 éve öngyilkosság körüli állapotokkal foglalkozunk. Akiket én gyógyítok, ők kísérletezők, részben más populáció, mint a befejezett öngyilkosoké. A betegek a kísérletek után nagyon gyakran elmondják: ők nem arra készültek, hogy túléljék, hanem arra, hogy meghaljanak.
– Hogyan lehet segíteni azon, aki már egyszer eltökélte, hogy saját kezével vet véget életének? – Komplex program, ami itt, a 26 éve működő krízisintervenciós osztályon működik. Azért szerveződött pont ebbe a kórházba ez az osztály, mert itt található a most toxikológiai osztálynak nevezett sürgősségi belosztály, ahol már az 50-es évektől kiemelten foglalkoztak gyógyszeres öngyilkosságokkal. Budapest és Pest megye populációjából, azaz körülbelül 2 és fél millió emberből mindenki idekerül, aki gyógyszeres öngyilkosságot követ el. Ez azt jelenti, hogy 8-15 beteget vizsgálunk meg naponta. Vagyis egy nagyon nagy populáció kísérletezőit látjuk itt nap mint nap. Az öngyilkossági kísérletek 90-95 százaléka pedig gyógyszerrel történik. Ezeket a betegeket, amióta az osztály működik, minden áldott nap a toxikológus kollégák megmutatják nekünk, pszichiátereknek. Ezt az osztályt öngyilkossági kísérletet elkövető nem hagyhatja el úgy, hogy pszichiáterrel ne találkozott volna. Egy esetben igen, ha lelép a konzílium előtt, ami persze előfordul. A beteg először találkozik egy pszichiáterrel, illetve egy képzett pszichológussal, aki megkérdezi, hogy mi a baj. A konzílium során pedig arról döntünk, hogy a pácienst elengedhetjük-e az osztályról – ez a legnehezebb döntés –, vagy milyen pszichiátriai jellegű segítséget szervezzünk számára. Ezeknek a betegeknek egy részét átvesszük az osztályra, vagy más osztályra, járóbeteg-rendelésre utaljuk.
– Hogyan tud visszatérni az öngyilkossággal kísérletező beteg a mindennapi életbe? – Nagyon fontos a visszatérésben, hogy a kísérletező személy szembesül környezetének megdöbbenésével, amely egyfajta katartikus fordulatot hoz számára. Érdekes, hogy a beszűkülésnek van egy olyan tulajdonsága, hogy ahogy dinamikusan beszűkül, úgy az öngyilkossági kísérlet után oldódik az állapot.
– Aki egyszer megpróbált véget vetni az életének, az egy következő krízis esetén ismét megteszi? – Sokan, ahogy oldódik ez a beszűkülés, arról számolnak be, hogy nem jelentkeznek újabb öngyilkossági gondolatok. Ezt úgy képzelem el, mint egy felhőt az égen, amit szétfújt a szél. Nem odébb ment a felhő, hanem fölszáradt. Ennek ellenére nagyon gyakran az öngyilkosság mint lehetőség az öngyilkossággal kísérletezők fejében az élet folyamán vissza-visszatér.
Nem egyszer találkoztunk olyan 50 éves asszonnyal, akinek éppen kirepültek a gyerekei, éppen elhagyta a férje, éppen elvesztette a munkáját, más megoldást nem találva önkezével akart véget vetni az életének. Amikor megkérdezzük tőle, hogy volt-e korábban öngyilkossági kísérlete, akkor kiderül, hogy igen, kamaszkorban, amikor egy fiú elhagyta. Utána férjhez ment, elhelyezkedett, élte tovább az életét, fel sem merült az öngyilkosság. Majd egy következő krízisben, amikor újra a saját értéktelenségének érzése kerül előtérbe, ismét hívja a halált. Valahol a dolgok mélyén az öngyilkossági kísérletezők életét végigkíséri a gondolat, de nem mindig van előtérben, csak mondjuk egy súlyos krízisben, egy nagy csapásnál. A terápia során ezzel természetesen sokat foglalkozunk.
– Mit gondol a fiatalokról, akiknek különösen nehéz megtalálniuk a helyüket? – Nehéz ma huszonévesnek lenni, ezt a korosztály ismeretében látom. Nehéz megtalálni ma egy fiatalnak a válaszokat arra, hogy ki vagyok, hol a helyem a társadalomban, mennyit érek, hova tartozom, merre tartsak, honnan jöttem.
A fiatal betegeknél mostanában azt látom, hogy korábbi sérülések nyomait hordozzák, ez lehet zaklatott gyerekkor, esetleg drog, iskolai kudarcok. Nagyon fontos megjegyezni, hogy egyre több fiatal alkoholbetegünk van. A szenvedélybetegeknek pedig sokszoros az öngyilkossági kockázata. Amit eddig a 40-es éveikben járó alkoholistáknál láttunk, azt ma már huszonéves korban is megfigyelhetjük. A kiütésszerűen ivó fiatalok már huszonéves korban jól fejlett alkoholbetegséggel küzdenek.
– A gazdasági válság kitörése óta érezhetően többen próbálják meg eldobni az életüket? – A gazdasági válság következményeit nagyon érzékeljük, nagyon komoly kríziseket látunk: munkahelyvesztések és lakásvesztések. Volt olyan páciensem, aki amikor bekerült hozzánk, és azt hallotta, hogy Svájc (a svájcifrank-alapú hitelre gondolva), azonnal visítva kezdett sírni, pedig egy konszolidált hölgy volt, akinek egyszerűen beomlott minden.
– Hogyan tudja feldolgozni a befejezett öngyilkos családja a traumát? – A pályám során én is vesztettem el beteget, és ilyenkor bennem is mint orvosban végigmegy az a gondolatsor, hogy mit lehetett volna még tennem, mit kellett volna másképp csinálnom, esetleg vissza kellett volna még egyszer hívnom a beteget. Utólag mindig sokkal jobban összeáll az ember fejében az, hogy mi lehetett az a félmondat, az a tekintet, amiből következtetni kellett volna a későbbi tragikus tettre. Azok a családok, amelyeknél ez megtörtént, segítségre szorulnak. Nagyon nehéz, nem is lehet a tragédiát feldolgozni.
Miért sikerül egyeseknek leszokniuk a dohányzásról és másoknak miért nem?
Ennek a titoknak a nyitjára akartak rájönni a sikeresen leszokók agyműködésének tanulmányozásával a Trinity Kollégium és a dublini Dohányfüst Mentes Társaság Kutatóintézete kutatói, amikor funkcionális MRI-vizsgálatot végeztek dohányosokon és olyanokon is, akik már leszoktak, illetve olyanokon, akik sosem dohányoztak. Közben az alanyoknak olyan feladatokat kellett elvégezniük, melyek a leszokáshoz feltételezhetően fontos kognitív képességeket mérték fel. Például az indulatkezelést, a viselkedés kontrollját és a figyelmet.
A kutatók felfedezték, hogy a feladatok végrehajtása közben a dohányosok prefrontális régiójának működése csökkent. Ez az agyi terület felelős a viselkedés ellenőrzéséért. A kéreg alatti részek aktivitása viszont nőtt, például azé az idegé, mely a nikotininger megugrására válaszol. Ezzel szemben a már leszokott egykori dohányosoknál nem jelentkezett ez a kéreg alatti aktivitás, helyette a viselkedés-ellenőrzésben kritikus fontosságú frontális lebenyek működtek erőteljesebben, sokkal jobban, mint azoknál, akik sosem gyújtottak rá.
Ezek a tapasztalatok arra utalnak, hogy az "önuralomért" feltételezetten felelős agyi területek erősebben működnek azoknál, akik már leszoktak a dohányzásról. Ezt a fajta önkontrollt le lehet mérni, összefüggésbe lehet hozni bizonyos agyi régiókkal, ezek valószínűleg meghatározzák a "leszokási képességet" is. Az eredmények alátámasztják, hogy mennyire fontos a vágy legyőzéséhez szükséges kognitív képességek gyakorlása a leszoktató terápiák során.
Azoknak a várandós nőknek, akik dohányosok társaságában töltik napjaikat, némiképp nagyobb a kockázatuk arra, hogy magzatuk halva születik - állapították meg kanadai kutatók. A passzív dohányosok körülbelül egy százalékát szívják be annak a füstmennyiségnek, amely az aktívan cigarettázók tüdejébe jut, ám a tanulmány szerint ez is árt a magzatnak. A cigaretta szálló füstje számos olyan kémiai anyagot tartalmaz, amelyet a dohányzó a filteren át szív be, átszűrve. Joan Crane a tanulmány vezetője úgy véli, ezek az anyagok rontják a méhlepény vérellátását, ezáltal ártanak a magzatnak.
Egy egészségügyi adatbázisban található, mintegy 12 ezer állapotos kanadai nőre vonatkozó információt elemeztek a kutatók. A várandós kismamák 11 százaléka volt kitéve passzív dohányzásnak. A terhesség harmadik trimeszterében a dohányfüstöt passzívan beszívó nők között 0,83 százalék volt magzatuk halva születésének aránya, míg azok körében, akik környezetében nem dohányoztak csak 0,37 százalék volt ez az arány – írja az MTI. Ez még nem jelenti azt, hogy a dohányfüst jelenléte és a halva születés között talált összefüggés ok-okozati kapcsolat, ám más lehetséges kockázati tényezők - például az anyai életkor, alkohol- és drogfogyasztás - figyelembe vétele után is háromszor nagyobb esélye volta halva születésnek azoknál, akik passzívan dohányoztak. A terhességük alatt passzív dohányzásnak kitett anyák újszülöttjei átlagosan 54 grammal kisebb súlyúak voltak, és fejkörfogatuk is kisebb volt átlagosan 0,24 centiméterrel.
Jövő év januárjától lényegében minden zárt légterű helyen tilos lesz a dohányzás; munkahelyen, éttermekben és kocsmákban csak szabad levegőn, illetve a bejárat előtt lehet rágyújtani. A bírságolás három hónap türelmi idő után 2012 áprilisában kezdődik.
Az Országgyűlés kedden kormánypárti politikusok kezdeményezésére 271 igen szavazattal, 37 ellenében és 14 tartózkodással módosította a nemdohányzók védelméről szóló törvényt. Nemmel szavazott húsz szocialista és tizenöt jobbikos képviselő mellett a kereszténydemokrata Rubovszky György és a független Molnár Oszkár.
Tartózkodott hét jobbikos és öt MSZP-s képviselőn kívül a fideszes Wittner Mária és Karvalics Ottó (KDNP). Három kormánypárti politikus - köztük Harrach Péter kereszténydemokrata frakcióvezető - bár jelent volt az ülésteremben, nem szavazott. Megszavazta viszont az indítványt tizenhárom szocialista (így például Gyurcsány Ferenc és Lendvai Ildikó), tizenhét jobbikos és nyolc LMP-s politikus.
Ahol tilos lesz rágyújtani - Itt a lista!
A törvénymódosítás értelmében 2012. január elsejétől tilos a dohányzás közforgalmú intézményekben - így a többi között a szórakozó- és vendéglátóhelyeken -, a munkahelyeken, a közösségi közlekedési eszközökön és a megállókban, az aluljárókban, a játszótereken, valamint a megállóhelyek és a játszóterek ötméteres környezetében. A helyi önkormányzatok pedig további közterületeken is megtilthatják a dohányzást.
Nikotinfüggőségi teszt
Ön azt állítja, nem dohányzik? Csak alkalomadtán, netán szórakozó helyen gyújt rá? Töltse ki tesztünket, és megtudhatja, hogy csak áltatja magát, és komoly nikotinfüggőségben szenved, vagy tényleg le tudja tenni a cigarettát. Töltse ki Nikotinfüggőségi tesztünket! >>
Fontos változás, hogy nem jelölhető ki dohányzóhely ezután a közforgalmú intézmények és a munkahelyek zárt légterű helyiségeiben, valamint a vonatokon sem, így megszűnnek a dohányzókocsik. Dohányzóhelyet csak szabad levegőn, a bejárattól öt méterre lehet kijelölni, kivéve azokat a vendéglátóhelyeket, ahol erre kizárólag közvetlenül a bejárat előtt van lehetőség. Továbbra is rá lehet gyújtani a szabadtéri szórakozóhelyeken és a kerthelyiségekben.
Zárt térben ezután csak dohánytermék-bemutatókon és a szállodák szivarszobáiban lehet dohányozni, a szivarszobákban ugyanakkor étel és ital nem szolgálható fel. Ezen kívül zárt légterű dohányzóhelyiség csak büntetés-végrehajtási intézményekben és pszichiátriai intézetekben alakítható ki a fogvatartottak, illetve a betegek számára - biztosítva, hogy dohányfüst a többi helyiségbe ne juthasson be. Ugyanakkor szabadtéren sem jelölhető ki dohányzóhely közoktatási, gyermekjóléti és gyermekvédelmi intézményekben, továbbá egészségügyi szolgáltatónál.
Az ÁNTSZ ellenőrzi a szabályok betartását
Félnek a termelők
Bényei Illés, a Magyar Dohánytermelők Országos Szövetsége elnöke szerint a törvénymódosítás elfogadása mintegy 25 ezer család megélhetését veszélyezteti, ennyien foglalkoznak ugyanis Magyarországon dohány termesztésével. A termesztők mintegy 80 százaléka Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lakik, 90 százalékuk szakképzettség nélküli, 70 százalékuk nő, és mintegy 50 százalékuk roma. A dohánytermelők főként az ország elmaradott térségeiben élnek. Magyarországon jelenleg mintegy hatezer hektáron termesztenek dohányt, összességében mintegy nyolcezer tonnát állítanak elő. Ennek felét kiviszik az országból. Az alapanyag-termelés éves árbevétele 2,5-3,0 milliárd forint. Ha a dohányzást sikerül érzékelhető módon visszaszorítani, a dohányfermentáló üzemek - amelyek a gazdaságos működés határán dolgoznak - akár be is zárhatnak.
A dohányzási tilalom betartását az ÁNTSZ ellenőrzi, megsértése esetén egészségvédelmi bírságot szab ki. Az államigazgatási szerv eltekinthet a bírság kiszabásától, ha az intézmény vezetője, üzemeltetője, a rendezvény szervezője, a munkáltató, illetve akit a közforgalmú intézmény szabályzata erre kijelöl, a tilalmat megsértőt felszólította a dohányzás befejezésére, vagy ha ennek nem tesz eleget, az intézmény elhagyására.
Az egészségvédelmi bírságot és a helyszíni bírságot az ÁNTSZ számlájára kell befizetni. Az előbbi összege 20 és 50 ezer forint közötti, az utóbbi legfeljebb 30 ezer forint lehet magánszemélyek esetében.
Az államigazgatási szerv havonta átutalja az így befolyt összeg felét az egészségügyért felelős minisztérium költségvetési fejezetének, negyedét pedig a bírságot kiszabó ÁNTSZ számlájára. Az előbbi hányad különösen dohányzásmegelőzésre, a dohányzásról való leszokást támogató programokra, egészség-megőrzési célokra, valamint az egészségügyi ellátás színvonalát fejlesztő programokra használható fel. Az utóbbit a hatósági felügyelet fejlesztésére és a népegészségügyi hatósági munka támogatására kell fordítani.
A bírságolás három hónap türelmi idő után, 2012. április elsején kezdődik. A dohánytermékek forgalmazására és a cigarettásdobozok csomagolására vonatkozó előírások betartását továbbra is a fogyasztóvédelmi felügyelőségek ellenőrzik.
Módosul a társasházi törvény is
A vendéglősök finomítanák a szabályozást
A Magyar Vendéglátók Ipartestületének (MVI) tiszteletbeli elnöke, Háber Tamás közleményében túlságosan szigorúnak nevezte a módosítást, de jelezte: tudomásul veszik a parlament döntését. "Sok ezer ember megélhetését és az állami bevételeket kockáztató törvény született, de tovább fogunk dolgozni annak érdekében, hogy a szabályozás következményeként minél kevesebb kár érje az állami költségvetést" - kommentálta a törvénymódosítás elfogadását a mintegy 56.500 vendéglátó vállalkozás érdek-képviseleti szervezete. Úgy véli, a drasztikus következmények elkerülése, illetve a vendéglátóipar működésének zavarmentessége érdekében megfontolandó a törvény finomítása, amelyben szakmai konzultációs partnerként részt vennének. Háber Tamás szerint a nemdohányzók védelméről szóló törvény szigorításának következményeként nem fog érdemben csökkenni a dohányosok száma, viszont a vendéglátóhelyek komoly forgalomcsökkenéssel nézhetnek szembe, ami elsősorban a kiskocsmák és családi tulajdonban lévő kisvendéglők számára fog nehézséget okozni.
A tizennyolc kormánypárti politikus - köztük Lázár János fideszes frakcióvezető - által jegyzett indítvány indoklása szerint a dohányzás a legjelentősebb megelőzhető halálok a fejlett országokban, így Magyarországon is, ahol a lakosság 38 százaléka dohányzik. Ennek számlájára írható - áll az indoklásban -, hogy a tüdőrák miatti halálozást tekintve Magyarország "világelső".
A törvénymódosítással a nem dohányzók védelméről szóló jogszabály preambuluma is kibővül, így tartalmazza majd azt a megállapítást, hogy "a dohányfüst minden esetben mérgező, annak nincs biztonságos egészségügyi határértéke", és ebből következően azt az elvárást is, hogy "kerülni kell a dohányzást különösen kiskorúak, várandós nők, betegek vagy mozgásukban bármilyen okból korlátozott személyek jelenlétében a magánélet színterein is, különösen a zárt légterű helyiségekben vagy gépkocsik zárt utasterében". Ugyanakkor az előterjesztő fideszes Hollósi Antal Gábor korábban visszavonta azt a módosító javaslatát, amely kifejezetten tiltotta volna a dohányzást azokban a személygépkocsikban, ahol 18 éven aluli fiatal ül.
Módosul viszont a társasházi törvény, kimondva: a tulajdoni hányad szerint legalább négyötödös többséggel hozott eltérő rendelkezés hiányában tilos dohányozni a közös tulajdonban lévő zárt légterű épületrészekben, helyiségekben.
Újdonság továbbá, hogy az ügyészség, az ÁNTSZ és egészségvédelmi érdekképviseletet ellátó társadalmi szervezet is közérdekű keresetet indíthat a nemdohányzók védelméről szóló törvény megsértője ellen, feltéve, hogy a jogszabályba ütköző tevékenység a lakosság széles körét érinti.
Per akkor is indítható, ha a sérelmet szenvedők személye nem állapítható meg.
A legfontosabb kérdések a dohányzásról
Nikotinfüggőségi teszt - Ön azt állítja, nem dohányzik? Csak alkalomadtán, netán szórakozó helyen gyújt rá? Töltse ki tesztünket, és megtudhatja, hogy csak áltatja magát, és komoly nikotinfüggőségben szenved, vagy tényleg le tudja tenni a cigarettát. Töltse ki Nikotinfüggőségi tesztünket! >>
Dohányzás: nemcsak a tüdőnek és szívnek méreg: A dohány méreg - nemcsak a tüdő és a szív, hanem fogaink számára is. A dohányosok körében ötször nagyobb a fogíny és az fogágy gyulladásának esélye, így a fogaikat is nagyobb eséllyel veszítik el. Legyen az cigaretta, pipa vagy akár szivar, a füst a fogakat is támadja - nem közvetlenül. A rákkeltő füst bejárja a szájüreget, káros anyagai megtapadnak a fogakon, a nyelven és a szájnyálkahártyán. A nikotin a tüdő és a nyálkahártya véráramába kerülve az erek összehúzódását eredményezi. Dohányzás: nemcsak a tüdőnek és szívnek méreg>>
Mit tartalmaz egy cigaretta?A cigarettásdobozokon feltüntetett vegyi anyagok csak töredékét jelentik annak, ami valójában a dohányosok szervezetébe jut. Körülbelül 4000 különböző kémiai vegyület található ugyanis egy cigarettában, amelynek csak az egyike a függőség kialakulásáért felelős drog, a nikotin. A cigarettában és más dohánytermékekben található vegyületek jelentős része ártalmas, esetleg rákkeltő hatású is.
Ilyen például a benzol, ammónia, hidrogén-cianid, aceton, bután, DDT, formaldehid, hidrazit. A kátrány mint égési melléktermék lerakódik a tüdőben, így minden egyes szál elszívásával csökken annak légzési felülete. Nem elhanyagolható az sem, hogy a dohányfüstnek jelentős a mérgező hatású szénmonoxid-tartalma.
A függőség kialakulásáért azonban a nikotin a felelős. A nikotin tulajdonképpen erős drog, melynek halálos dózisa 20-60 mg. Enyhe mérgezés során fejfájást, szédülést, hányingert, hasmenést, verejtékezést, szapora pulzust okoz. Ezt gyakran tapasztalják az első alkalommal rágyújtók is. A tartós nikotinhatás gyomorfekélyt, érszűkületet (a szívkoszorúerek szűkületét), valamint légúti károsodást okozhat. Mit tartalmaz a cigaretta?>>
Dohányosok táplálkozása- Sok gyümölcs és zöldség, kevesebb zsír, sok mozgás: néhány tipp, mit érdemes fogyasztaniuk a dohányzóknak. A leszokás utáni hízás csak átmeneti állapot, így nem érdemes a kövérségtől való félelem ragaszkodnia a káros szenvedélyhez. A dohányosoknak több antioxidáns vitaminra van szükségük, mint nemdohányzó társaiknak, a leghatásosabbak az A-, E-, és C-vitaminok, ennélfogva több gyümölcsöt és zöldséget kell fogyasztaniuk, mert a természetes vitaminok hatásosabbak, mint a tablettaformában bevitt készítmények. Dohányosok táplálkozása >>
Módszerek a leszokáshoz - Egyedül nem megy - A dohányosok nagy része annak tudatában is tovább dohányzik, hogy tisztában vannak annak veszélyeivel. Ennek legfőbb oka, hogy a dohányzás az egyik legsúlyosabb - a kemény drogokra jellemző mértékű - függőséget képes létrehozni. Az első lépés persze minden esetben a valóban komoly elhatározás, enélkül eredmény eleve nem érhető el.
Amennyiben azonban a döntés megszületett, lehetőség van nem csupán az akaraterőre bízni a leszokás sikerességét, hanem különböző terápiákat is segítségül hívni. A legszélesebb körben a nikotinpótláson alapuló módszerek terjedtek el. Ennek lényege, hogy a dohányzás abbahagyásával párhuzamosan valamilyen formában pótolják a szervezetbe jutó nikotint, így csökkentve a megvonásos tüneteket. A terápia általában három hónapon át tart, ezalatt fokozatosan csökkentik a nikotin bevitelét. Módszerek a leszokáshoz - Egyedül nem megy>>
A függőségek közül a Földön a dohányzás érinti a legtöbb embert.
A WHO becslése szerint csaknem minden tizedik haláleset a dohányzás következménye. Magyarországon a 14 évesnél idősebb lakosság csaknem harmada, mintegy 2 és fél millió ember dohányzik, többségük napi rendszerességgel. A szenvedély a férfiak körében elterjedtebb, közülük is a szakmunkás végzettségűek füstölnek a legnagyobb arányban.
Az utóbbi évtizedben 5 százalékponttal csökkent a dohányzók aránya, és kevesebb lett az elszívott cigaretta mennyisége is.
A 14 évesnél idősebbek több mint fele dohányzott már élete folyamán, több mint tizedük pedig napi 1 doboznál is többet elpöfékel.
A lakosság közel ötöde kénytelen lakó- vagy munkahelyén dohányfüstös környezetben tartózkodni naponta legalább egy órát, ami szintén növeli a szívbetegségek, a tüdő- és orrüregi rákok vagy a magzati károsodások kockázatát. Magyar források:
Soós Mária - addiktológiai főreferens - figyelmünkbe ajánlja a következő cikket :
Akron, Ohio, május 12. – Kis túlzással ezen a napon született meg az Anonim Alkoholisták mozgalma.
Az Anonim Alkoholisták mozgalom (rövidítve AA) egy sebésznek, és egy menő brókernek köszönhető. Bill Wilson és Dr. Bob Smith 1935. május 12-én találkoztak Akronban (előbbi egy üzleti útra utazott az Ohio állambeli kisvárosba), helyzetüket teljesen reménytelennek tartották, hiszen a kórházi és gyógyszeres kezelés ellenére tovább ittak. Mindketten az alkolholistákat segítőOxford Csoporttalálltak korábban kapcsolatban.
A csoport élén egy episzkopális lelkész,Samuel Schumacherállt, aki Bill Wilson egy barátját spirituális módszerekkel hozta ki az alkoholizmusból. A két alapító ennek segítségével (is) világosodott meg, hittek egy magasabb szinten lévő erőben. A fordulópontot persze kettejük találkozója jelentette (bemutatták őket egymásnak): rögtön tudták, mennyire hatásos, ha két alkoholista elbeszélget egymással. Bob Smith 1935. június 10-én ivott utoljára – sokan ezt a napot tartják az AA megalakulásának.
Dr. Bob fia vall a kezdetekről, korabeli képekkel:
1935 végére két csoport is létezett már, majd nem sokkal később New Yorkban, harmadikként pedig 1939-ben Clevelandben alakult névtelen társaság. Négy év alatt 100 embert vontak be a módszerbe.
Ebben az évben a Bill Wilson által írt módszertani könyvet is kiadták, melyben megfogalmazták aTizenkét Lépést (a Nagy Könyvet 2010-ig 58 nyelvre fordították le). 1941 végére már 6000 tagja volt az Egyesült Államokban és Kanadában az önálló csoportoknak, mára hivatalosan2 millió, szerte a világban.
Bill Wilson 1971. január 24-én halt meg Miamiban (21 évvel élte túl az 1950-ben, vastagbélrákban elhunyt Smith-t), nem sokkal az AA 35. nemzetközi találkozója után. Itt mondta el utolsó szavait: „Az Isten áldjon benneteket és az Anonim Alkoholistákat”.
Az Anonim Alkoholisták Tizenkét Lépése és szabályai:
A tizenkét lépés alapjai: az AA tagjai első lépésként abeismeréstés az élet irányíthatatlanságátjelölik meg. Abban hisznek, hogy egy magasabb Erő helyreállíthatja alelki egészségüket. Elhatározzák, hogy akaratukat és életüket egy saját felfogásuk szerint Isten gondviselésére bízzák, majd erkölcsi leltárt készítenek magukról.
Megkérik Istent, hogy pótolja hiányosságaikat, majd 8. lépésként listát készítenek azokról, akiket az alkohol miatt valaha megbántottak, őket jóvátétellel kárpótolják.Istenhez fordulnak, és utolsó lépésként „spirituális ébredést éltnek át, megpróbálják ezt az üzenetet alkoholistákhoz eljuttatni, és ezeket az elveket életük minden dolgában érvényre juttatni”.
Az Anonim Alkoholistáknak tizenkét hagyományukbanhitet teszneka többi közt a társaság egysége, a személyes névtelenség, az egyes csoportok függetlensége, nem hivatásos ésönfenntartójellege mellett. Az AA nem kezdeményezi az alkoholista gyógyulását, nem toboroz tagokat, támogat kutatásokat, nem vezet jelenléti ívet és kórtörténetet, nem csatlakozik szociális intézmények tanácsaihoz.
Nem követi vagy befolyásolja tagjait, nem készít orvosi vagy pszichológiai diagnózist, nem nyújt ápolási szolgáltatásokat, kórházi ellátást és orvosi,pszichiátriaikezelést, vallási szolgáltatásokat, nem biztosít lakást, élelmet, ruházatot, nem fogad el pénzt, nem ad ajánlólevelet bíróságoknak, ügyvédeknek, társadalmi szervezeteknek, munkaadóknak.
A Fact Intézet az INDIT Közalapítvánnyal együttműködve egy 2010 őszén kezdődő projekt keretében széleskörű módszertani eszköztárat felhasználva vizsgálja az új legális pszichoaktív szerek, az ún. dizájner drogok megjelenésének, elterjedésének körülményeit.
Kép: Northfoto
A program során Intézetünk részben – a kezelésben, ellátásban dolgozó szakembereket, a rendőrség képviselőit, valamint a fogyasztókat egyaránt érintő – interjúkra, részben pedig a hivatalos sajtótermékekre és a blogszférára is kiterjedő tartalomelemzésre támaszkodva vizsgálja a legális pszichoaktív szerek drogpiacon való megjelenésének hatásait. A kutatás egy speciális részét képezi a dizájner drogok értékesítésének, marketing stratégiáinak a feltárása is, amelynek előzetes eredményeit a Drog Fókuszpont által rendezettkonferencián mutattuk be.
Budapesten húsvét hétfőn nem szállítottak beteget a detoxikálóba. Kevesebbet innának a magyarok, mint pár éve? Sajnos erről nincs szó, hazánkban hivatalosan 800.000 alkoholista él. Harminc éve, amikor még a férfiak többsége locsolkodni járt húsvét hétfőjén, valóban megugrott a részegek száma. Manapság húsvétkor sem isznak többet, mint egy átlagos hétvégén, vagyis állandóan sokat iszunk.
Vasárnap három, húsvét hétfőn délután 5-ig egyetlen egy részeget sem vittek be a fővárosi Nyírő Gyula Kórház kijózanító állomására. Funk Sándor osztályvezető főorvos a Független Hírügynökségnek elmondta: kivételes ez a helyzet, de nem szabad komoly következtetéseket levonni ebből, hiszen évek óta nagyjából ugyanannyi, azaz átlagosan napi 4-8 az alkoholmérgezéses esetek száma. Az addiktológus egy pozitív tendenciát lát: egyre kevesebb a betegek között a fiatalkorú.
Húsvétkor is annyit iszunk mint hétvégén, rengeteget
A detoxikáló állomásokon húsvétkor is nagyjából ugyanakkora a forgalom, mint egy átlagos hétvégén.
Zacher Gábor, a Péterfy Sándor utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának vezetője szerint egy átlagos hétvégén egy nap alatt körülbelül 30-32 ember fordul meg náluk a túlzott alkoholfogyasztás miatt, közülük általában 3-4 fiatalkorú.
Egyre fiatalabbak
Általában 15 éves diákok a legfiatalabbak, akik detoxikálóba kerülnek, de volt már 11 éves beteg is Magyarországon. Természetesen szilveszterkor a legnagyobb a forgalom. Érdekes, hogy húsvétkor tolerálják az emberek az ivást, elfogadják, ha valaki lerészegedik, de már elítélik a gyerekek itatását. Húsz-harminc éve még kampányolni kellett azért, hogy a locsolkodó nagyobb gyerekeknek ne alkoholt, hanem csokoládét adjanak. A javulásért sajnos nemcsak a felelősségteljesebb alkoholfogyasztási szokások felelősek, de nagy mértékben közrejátszik az is, hogy a családok inkább magukban ünnepelnek vagy kirándulást szerveznek erre a napra, így nem is találkoznak annyi alkohollal.
Örömteli, hogy a társadalom már egyértelműen elítéli mind a gyerek, mind a terhes vagy szoptatós kismamák italozását.
Nincs gyomormosás
Ennek ellenére egész Európában sokkal többet isznak a diákok, mint régebben. A 15–16 éves európai diákok nyolcvan százaléka rendszeresen fogyaszt alkoholt, derült ki egy nemrégiben készült felmérésből. A helyzet Magyarországon is romlik, pár év alatt ötven százalékkal nőtt a detoxikálásra szoruló tinédzserek száma. Az addiktológiai osztályon a közhiedelemmel ellentétben nincs gyomormosás vagy hánytatás, csupán orvosi megfigyelés. Súlyos alkoholmérgezéssel ugyanis leállhat a légzés vagy a keringés. Ha nincs probléma, a beteget hagyják kijózanodni magától, majd legkésőbb 24 óra múlva elengedik a detoxikálóból.
Nem csak fizetésnapon
A hetvenes években az alkoholfüggőség a 30–40 éves korosztály problémája volt leginkább. Ma már nem ritka, hogy alig húszéves fiatalok komoly alkoholproblémákkal küzdenek. Pár évtizede még tudták előre, hogy hétvégén, ünnepnapokon és fizetésnapon kell nagyobb forgalomra számítani. Manapság már hétköznap is rendszeresen visznek be a kórházakba magatehetetlen részeg embereket, a nyugdíj érkezésekor pl. nyugdíjasokat. Sokan már régi ismerősként érkeznek az osztályra, nem ritka az a beteg, aki szinte havonta detoxikálásra szorul.
Az alkoholfogyasztás és következményes velejárói egyidősek az emberiséggel, és kimondható, egyik kulturális, technológiai korszak sem tudott tartós általános eredményeket elérni ellene.
Különbség leginkább az elfogadás mértékében volt, a tűrés és pl. a múlt század első felében sikertelenül több helyen (USA, Norvégia, Finnország, stb.) is megkísérelt tiltás között, utóbbi az italfogyasztás iránti igény miatt inkább csak a szervezett bűnözés megerősödését hozta magával, pl Al Capone szerepe Chicago-ban (USA). Érdekesség, hogy hasonló korlátozással az 1919-es magyar Tanácsköztársaság idején is kísérleteztek, de a hazai „szesztilalom” sem hozott eredményt.
A szenvedélybetegség, mint probléma megítélésének arányai is gyakran változnak az idők során, sőt újabban a genetikai hajlamosító tényezők szerepét is kutatják. Alapvetően szociális, egészségügyi, bűnügyi, oktatás/nevelési vetületei vannak, a helyzet összetett, és a megoldást sem tudta, tudja egy részterület sem önmagában felvállalni.
Sajnos ma sem segíti gyógyító-megelőző munkánkat a társadalom és a véleményformáló média alkohollal szembeni elfogadó hozzáállása. Ma a buli, a szórakozás, az ünneplés, vagy éppen a bánat, sőt sajnos sok helyen a munkavégzés természetes kelléke az ital, és átlag feletti akaraterőre van szüksége annak az alkoholbetegnek aki tartósan absztinens tud maradni egy ilyen kulturális közegben. Ma alkoholhoz bármelyik kisboltban azonnal hozzá lehet jutni, kocsma szinte minden nagyobb utcában van, a másik oldalon viszont a szenvedélybetegeket gondozó ellátórendszer kiépítetlen, még az egészségügy általánosan rossz helyzetéhez képest is leromlott állapotban van.
Az alkoholizmus összetett probléma
A pszichiátriasok tekintetben eltér az orvoslás más szakterületeitől. Egy sebész előtt ott fekszik a megoldandó kérdés minden részlete a beteg személyében, és kis túlzással csak az ő kézügyességén múlik a műtét sikere. A pszichiátriában viszont azt látjuk, a beteg gyakran csak a tünethordozó „leggyengébb láncszem”, a kiváltó okok, a tényleges baj részben vagy egészben a családjában, munkahelyén, anyagi helyzetében keresendők. A szenvedélybetegségeknél hatványozottan igaz ez. Részben a kiváltó okokat jelentheti a környezet, például tapasztalatom szerint szinte minden hajléktalan történetében előbb-utóbb felbukkan az „és akkor elkezdtem inni” félmondat, de a háttér nagyban meghatározza a „visszatérés” esélyeit is. Rendeződő életkörülmények, és támogató környezet esetén van esély az alkoholizmus (és más szenvedélybetegségek) tényleges legyőzésére, ezek hiányában csak átmeneti, részeredmények érhetők el.
Sajnos gyakran alakulnak ki „ördögi körök”, az alkoholizmus legyőzéséhez szükséges rendeződésnek (pl. új munkahely találása) gyakran éppen a beteg alkoholizmusa a legfőbb gátja, ekkor segíthetnek a sajnos kisszámban, de jó tapasztalatokkal működő szenvedélybeteg rehabilitációs intézmények, melyek több hónapos szükséges kiemelést jelentenek a megbetegítő környezetből, sajnos ezt azonban éppen a hosszú időtartam miatt csak kevés beteg vállalja, újabb ördögi kör.
A család szerepe kulcsfontosságú
A család, környezet szerepe tehát döntő, de mire kell nekik figyelni? Például idejében észrevenni a bajt, a probléma ismételt megjelenését, fokozódását, és rávenni őket a szakemberhez fordulásra, vagy akár a kórházi kezelés elvállalására. Az alkoholbetegeket viszont sokszor nem könnyű meggyőzni, pláne ittas állapotban, így a krónikussá váló szenvedélybetegség a párkapcsolatot is komolyan megterheli.
A remélhetőleg eredményes kórházi kezelés után érdemes a beteg otthoni aktivitását biztosítani, feladatokat adni neki, elfoglalni, a tétlenség a visszaesés egyik melegágya. Figyeljünk „lábadozó” hozzátartozónkra, emlékeztessük a gyógyszerbevétel fontosságára, figyeljünk étrendjére. Az alkoholbetegség megterheli a szervezetet is, hatványozottan fontos a vitamindús táplálkozás, vagy a külön vitaminpótlás, kiemelten figyelve a B-vitaminokra.
Kilátások
Látható, az alkoholizmusból való kilábalás esélyeit, és a gyógyító munka lehetőségeit nem könnyűáltalánosságban optimistán felvázolni, és társadalmi szinten a probléma valószínűleg nem is megoldható, leginkább, mert a társadalom részéről nincs is igény a megoldásra.
Ne legyünk azonban pesszimisták sem! Azonban az egyes emberek szintjén komoly eredmények érhetők el, és sok sikertörténettel is találkozunk munkánk során. A siker elengedhetetlen kelléke azonban az absztinencia motiváció, magyarul az elszántság. Ez egy olyan „önrész” a betegtől, amit nem lehet helyette, akarata ellenére pótolni. Általános recept ugyan nincs, de kellő elszántság és kitartás esetén gyógyszeres- és pszichoterápiás módszerek egyénre szabott kombinációjával, mint támogatással akár a tartós gyógyulás is elérhető.
Fontos azonban látni azt is, mint a „fogyókúra” esetén is, hogy valójában nem egy leszoktató kúrára, hanem tényleges életformaváltásra van szükség az elért eredmény megtartásához.
Mindenki tudja, hogy terhesség alatt nem tanácsos drogot fogyasztani - de vajon ez a konvencionális igazság önmagában elég?
A New York Times április 9-én terjedelmes cikket közölt “Elvonási tünetek fájdalomcsillapítóktól - újszülőttként” címmel, amely nagy vitát váltott ki a terhesség alatt drogot fogyasztó nőkkel kapcsolatban. A szerzők arra hívják fel a közvélemény figyelmét, hogy az Egyesült Államokban egyre több várandós nő fogyaszt a terhesség bizonyos szakaszában opiát-tartalmú fájdalomcsillapítókat (pl. Oxycontin), anélkül, hogy tisztában lenne azzal, ez milyen hatásokat gyakorol a magzatra. A cikk szerint az opiátfüggőként világra jött újszülőttekre jellemző például a fokozott sírás, a remegés, a végtagok merevsége és a hasmenés. A jelenleg opiátfüggőként születő babákat a 80-as években elhíresült “kokain-bébikhez” hasonlítja, hiszen éppúgy nem lehet tudni, hogy az édesanya droghasználata hosszú távon milyen hatást gyakorol a gyermek fejlődésére, mint az akkor divatos szer, a kokain esetében sem. Beszámol arról is, hogy egyes orvosoknak komoly etikai dilemmát jelent, hogy vajon felírjanak-e opiát-alapú gyógyszereket várandós nőknek – hiszen nem tudják pontosan, ezzel ártanak-e a születendő gyermek egészségének.
Az orvostudomány valóban ismeri a neonatális absztinencia szindrómát – mikor a terhesség alatt narkotikumok hatásának kitett újszülöttben a születést követően (narkotikum hatás hiányában) elvonási tünetek jelentkeznek. Ennek létezéséről nincs is vita. ANyílt Társadalom Intézet blogján meginterjúvolt szakemberek szerint ugyanakkor a New York Times cikkhez hasonló írások vajmi keveset segítenek a probléma megoldásában – inkább csak a drogfogyasztó nőkkel szembeni stigmát erősítik, ezáltal közvetve többet ártanak, mint használnak.
Dr. Robert Newman, egy new york-i kórház főorvosa szerint egy opiátfüggő terhes nőt nem szabad elvonási tüneteknek kitenni, hiszen ezzel sokkal többet árthatunk a magzatnak, mint a később esetlegesen kialakuló neonatális absztinencia szindróma – amely hatékonyan és biztonságosan kezelhető, detoxikálható. A legetikusabb megoldás egy orvos számára az, ha az illegálisan beszerzett opiátok helyett legális helyettesítő gyógyszert, metadont vagy buprenorfint ír fel a nőnek. A magzat számára a legveszélyesebb az, ha a várandós nő drogkereső életmódot folytat az utcán, elhanyagolja az egészségét és nem jár rendszeres vizsgálatokra – metadon fenntartó terápiában való részvétellel ezen kockázatok jelentősen csökkenthetők.
Dr. Ron Abrahams, egy brit-kolumbiai nőgyógyászati és szülészeti klinika drog-specialistája szerint a neonatális absztinencia szindróma tüneteit gyakran eltúlozzák, hiszen az ilyen újszülőtteket gyakran az anyjuktól elszakítva tartják megfigyelés alatt – ez a körülmény önmagában is vezethet olyan tünetekhez, mint a fokozott sírás vagy a remegés. Dr. Abrahams ezért inkább egy speciális protokollt dolgozott ki a szerdependens kismamák számára, akikre a személyzet különös figyelmet fordít és megtanítja őket, hogyan gondoskodjanak a gyermekükről, és emellett tartják állandó megfigyelés alatt őket. Gyógyszeres kezelést csak azoknál az újszülőtteknél alkalmaznak, akiknél jelentős testsúlycsökkenést vagy hasonló súlyos tünetet észlelnek.
Lyn Paltrow, aterhes nők érdekérvényesítéséért küzdő szervezetaktivistája szerint a New York Times szerzői által említett “kokain-bébik” mítosza nem támasztható alá tudományos vizsgálatok eredményeivel. Bár a 80-as években az amerikai sajtó egyik legkedveltebb témája az volt, hogy a kokain-fogyasztó anyák gyermekei torzszülőttként jönnek világra – az azóta eltelt évtizedekben ezeket a híreszteléseket nem sikerült tudományos bizonyítékokkak alátámasztani. Maga a New York Times a 80-as években nagyban hozzájárul a kokain-bébi pánik keltéséhez - azonban később kénytelen volt beismerni, hogyez a “járvány” soha nem is létezett. A tudományos kutatások bebizonyították, hogy például az opiátok fogyasztása önmagában nem vezett születési rendellenességhez – ugyanakkor számos olyan tényező van, amelyet eddig nem vettek figyelembe: az illegális drogokat fogyasztó terhes nők jelentős része a létminimum alatt él, rosszul táplálkozik és olyan legális drogokat is fogyaszt (pl. nikotin, alkohol), amelyeknél egyértelműen bizonyítható a kapcsolat a születési rendellenességekkel. A terhesség idején semmilyen drog fogyasztása nem tanácsos – ugyanakkor a drogfogyasztó várandós anyák megbélyegzése, kiközösítése helyett a terhesgondozás speciális formáinak kialakítására van szükség - ez szerepel a 2009-ben elfogadott nemzeti drogstratégiánkban is. Reméljük, a következő drogstratégiának is ez lesz a szemlélete.
Vannak, akik olyan szenvedélyesen kötődnek kedvenc ételeikhez, mint a drogfüggők a kokainhoz vagy a szeszhez. Amerikai kutatók a legkorszerűbb vizsgálati módszerekkel igazolták, hogy a nagyon szeretett ennivalóknak már a meglátása is ugyanúgy agyi központokat ingerel, mint a kábítószereké.
A leküzdhetetlen evésinger ugyanolyan idegrendszeri pályákon fut, mint a kábítószerfüggés. A Yale Egyetemen kutató Ashley N. Gearhardt és munkacsoportja ezzel a témával foglalkozott és egyelőre csak elektronikus formában adták közre eredményeiket, melyeket nyomtatásban az Archives of General Psychiatry augusztusi számában közölnek.
"Minden harmadik amerikai felnőtt túlsúlyos, ami azért jelent mind súlyosabb gondot, mert a súlytöbblet olyan elhalálozási ok, mely megelőzhető. A kövérség kezelése átmenetileg hatásos, de ha sikerül is lefogyni, a statisztikák szerint a túlsúly legkésőbb öt éven belül visszatér" - írja a munkacsoport vezetője. A kábítószer-függőséggel foglalkozó szakemberek már korábban is fölvetették, hogy az elhízás a drogfüggőkhöz hasonlóan idegrendszeri okokkal magyarázható.
Az elhízók evésszenvedélyét olyan skálán mérték, mely pontokkal fejezte ki az evési kényszert. Az egyik legkorszerűbb, ideggyógyászatban használatos technikával, a mágneses rezonancia módszerével mérték bizonyos idegközpontok ingerületbe kerülését igen finom csemege, csokoládés tejpuding, illetve íztelen kontroll folyadék megpillantására, valamint ezek elfogyasztása közben. A kutatók azt találták, hogy az ételimádati skála, valamint a finomság meglátása és megízlelése kiváltotta idegrendszeri aktivitás tökéletesen párhuzamos volt. Azok az idegrendszeri központok, melyek az evéssel kapcsolatosak, már a finom édesség meglátására is fokozott ingerületbe kerültek.
Azok az idegrendszeri területek, melyek a kábítószer-függést is magyarázzák, a vágyott ennivaló hatására ugyancsak aktivizálódtak. Ezeknek a jutalomközpontoknak a működése a kábítószerhez hasonló módon és mértékben magyarázza a sokak számára leküzdhetetlen falánkságot. A kutatók hangsúlyozzák, hogy tudomásuk szerint ez az első, műszeres mérésekkel is igazolt vizsgálat, mely a drogfüggéshez hasonló összefüggést bizonyít a leküzdhetetlen evéskényszer és az ehhez kapcsolódó idegközpontok működése között. Ez viszont csak magyarázat, nem mentség.
Barry és Janae Weinhold, a több mint öt évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező szerzőpáros új kézikönyvében a társfüggőség egy, az eddigiektől eltérő felfogásával találkozhatunk. A Törj ki a társfüggőségbőlklasszikus önsegítő könyv: a probléma felismerésétől, feltárásától a változási folyamat elindulásáig vezeti az olvasót egy strukturált, jól követhető program szerint, példákkal színesen illusztrálva, olvasmányosan.
A magyar kiadás talán legfőbb érdeme az a sokrétű tájékoztatás, amellyel segíti az olvasót a könyv használatában, illetve támogatja az önsegítő könyvek és önsegítő csoportok kultúrájának kialakulását Magyarországon. Az olvasó számára talán újdonság az önsegítő könyv műfaja, amely bár az Egyesült Államokban igen népszerű, itthon mégsem különösebben elterjedt. A Weinhold szerzőpáros könyve tág perspektívából indítva jut el az egyéni szintig, az absztrakt szinttől a konkrét egyéni lépésekig.
A a könyv a társfüggőség pszichológiai elméleteiről tudományos alapjairól keveset mond (pedig annak komoly szakirodalma van) ugyanakkor a szerzők gyakorlati tapasztalatai stabil alapot adnak a társfüggőségből való kilábalás folyamatához. A társfüggőség széles társadalmi összefüggéseit bemutató fejezet érdekes szempontokkal gazdagíthatja az olvasót, rámutatva a jelenség szükségszerűségére, a kitörés lehetőségeire és jelentőségére valamint a hatás megfordíthatóságára: önismereti igényességünk, társfüggő mintáink felszámolása olyan lépések, amely társadalmi szinten fontos változások alapjaivá lehetnek.
A könyv 12 programpontot vesz sorra, melyekkel külön fejezetek foglalkoznak, segítve az adott feladat megértését, a motiváció megszerzését, illetve a kivitelezését mindannak, amit egymagunk tenni tudunk azért, hogy emberi kapcsolatainkat szabadabbá tehessük. A fejezetek ezen felül tesztekkelés esettanulmányokkalsegítik az olvasót. A könyvhöz tartozó honlap és dvd-melléklet más formában is támogatják ezt a munkát, a témához tartozó tréninggel (melyre kedvezménykupon jár a kiadványhoz) pedig az egyéni lehetőségeken túl is dolgozni tudunk azért, hogy a címben foglaltaknak eleget tehessünk.
A könyvet ezen túlmenően mindenkinek ajánlom, hiszen társfüggő mintákkal valamennyien rendelkezünk, s ezzel kapcsolatos önismeretünk fejlesztésére nagyszerű alkalmat kínál a Törj ki a társfüggőségből.
könnyen olvasható (1) mindenki számára érthető (1) tudományos megalapozottsága nem kiterjedt (4)
Barry K. Weinhold- Janae B. Weinhold: Törj ki a társfüggőségből! Casparus Kiadó Kft. 2010. 276 old. 3200 Ft.
Szociális, egészségügyi, oktatási szakembereknek, büntetés-végrehajtási intézményekben dolgozó nevelőknek, felügyelőknek, civil- és egyházi, alapítványi szervezetek képviselőinek indított "mesterkurzust" az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága és a Diótörés Alapítvány.
A cél, hogy volt állami gondozott, többnyire roma származású fiataloknak segítsenek. Olyanoknak, akik egyszerre akár több függőségtől is szenvednek, ráadásul sokszor az utcán élnek. A Diófa Rehabilitációs Otthonban és a Kertész utcai központban nyújtott szolgáltatások (szűrés, előgondozás, terápia, utógondozás, stb.) bővítésére is lehetőség nyílik.
A mesterkurzus során a norvég Tyrilli Alapítvány munkáján keresztül különböző rehabilitációs technikákkal ismerkedhettek meg a szakemberek. Ezek a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett fiatalok egészségfejlesztését, egészségmegőrzését szolgálják. Korábban ugyanis világossá vált, hogy a bonyolult emberi-társadalmi problémák esetén a szakmai erőfeszítések és az eredmények nem állnak összhangban egymással. Ezért szükség van arra, hogy az ellátórendszer egyes szereplői (egészségügy, oktatás, szociális szféra, bűnmegelőzés, foglalkoztatás) munkájukat ne elszigetelten, hanem egymással szorosan együttműködve végezzék.
A norvég gyakorlat hazánkban is jól alkalmazható, hiszen a szociális és társadalmi problémák a világ bármely pontján hasonlóan, globálisan jelennek meg. A szerhasználó, alkoholista, szenvedélybeteg, hajléktalan emberek egészségi állapota megromlik, alultápláltak, könnyen kapnak el fertőző betegségeket és mentális problémáik vannak. Sokszor egyáltalán nincsenek családi kapcsolataik, gyakori bűnelkövetők, alacsonyan képzettek. Külön problémát jelent, hogy a 18 év alattiak részére Magyarországon nincs drog-rehabilitációs lehetőség.
A mesterkurzuson szó volt azokról a kommunikációs technikákról, melyek segítségével a szakemberek egyenrangú félként tudnak a segítségre szorulókhoz szólni. Emellett büntetés végrehajtási alapismereteket sajátíthattak el, hallhattak arról, hogyan lehet felismerni, illetve megelőzni egyes fertőző betegségeket, járványokat. A különböző pályázati lehetőségekkel, a szociális rendszerek és a civil szervezetek működésével is megismerkedtek.
Megdöbbentő adat: a nagyivók többsége fiatalkorú. A teljes lerészegedés következménye, az úgynevezett filmszakadás agykárosodást okoz, és komolyak a hosszú távú következményei.
A legutóbbi felmérések során, mikor a legutóbbi két hétben történt komolyabb lerészegedésre kérdeztek a kutatók, az amerikai 14 évesek vagy annál fiatalabbak 12 százaléka, a 16 évesek 22 százaléka, a 18 évesek 28 százaléka, és a főiskolai diákok 44 százaléka tett említést legalább egy ilyen eseményről.
Megváltozik az agy szerkezete
A serdülőkort az agy fejlődése szempontjából nagyjából 12-től 20 éves korig kritikus időszaknak tartják a szakemberek. Ebben az időszakban növekszik leginkább az agykéreg, a szürkeállomány, egyszersmind jelentősen átrendeződnek a neuronok. Ez az agyi átalakulás segít alkalmazkodni az élet követelményeihez, mire elérjük az érett felnőttkort.
– A serdülőkor egyszersmind egy olyan időszak, melyben az agy fejlődő idegi áramkörei érzékenyebbek is a zavaró tényezőkre – mondta Fulton Crews, a University of North Carolina tanára. – Kimutattuk, hogy azonos mennyiségű alkohol fogyasztása mellett a növekvő szervezetnél a frontális agykéreg sokkal inkább károsodik, mint a felnőtté. A kérdés az, milyen módon befolyásolja a serdülőkori mértéktelen ivászat későbbi életünket, felnőtt állapotunkat?
Több mint egy évtizede tartanak a kutatások, ezeknek legújabb eredményei alapján a laboratóriumi egereknél olyan finom, de tartós elváltozásokat mutattak ki az agy frontális kérgében. Mindezek az ember esetében hatással lehetnek a döntéshozatalra és az ehhez kapcsolódó viselkedésre. A mágneses rezonanciavizsgálat (MRI) feltárta, hogy az „alkalmi nagyivó” egereknél az előagy tömege és mérete kisebbé vált, amikor felnőtté váltak. Az állatokkal végzett tanulási kísérletek azt is kimutatták, hogy sokkal kisebb viselkedési rugalmasságot mutattak, mint az absztinens egerek.
A neurotranszmitterek azok a vegyi közvetítő anyagok, amelyek egyik neuronról a másikra lehetővé teszik a jelek továbbítását. A vizsgálat még 24 órával a serdülőkorú állatok alkoholfogyasztása után is feltárta az egyes főbb neurotranszmitter-gének tevékenységének csökkenését. Mire felnőttek az állatok, még kifejezettebbé, átlagosan 73 százalékossá vált a csökkenés.
Az eredmények azt sugallják, hogy azok az emberek, akik erősen isznak serdülőkorban, a frontális kéreg vegyi vagy strukturális változásai miatt nehezebben és változó sikerrel lesznek képesek alkalmazkodni az élethelyzetekhez. Agyuknak éppen az a része sérül, amely lehetővé teszi, hogy előre kiszámítsák tettünk következményeit, kontrollálják motivációikat, felbecsüljék a hosszú- és rövidtávú hasznot.
Harry egyetlen pénzszerzési lehetősége, hogy rendszeresen eladja anyja tévéjét, akinek a TV nézés élete egyetlen értelme és legfőbb szórakozása. A pénz heroinra kell, a TV pedig azért jó üzlet, mert Harry anyja úgyis mindig visszavásárolja. Harry édesanyja, Sara egy más világról álmodik. Mindent megtesz azért, hogy bekerülhessen kedvenc TV show-jába. Úgy érzi, ezt egyetlen úton érheti el, ha lefogy, és így fel tudja venni a "piros ruhát". Az egyetlen ruhát, amelyben megjelenhet a TV képernyőjén. Fanatikus fogyókúrába kezd, egy gyógyszer segítségével, melyet orvosa írt fel neki. A gyógyszer kezdetben fantasztikus hatással van Sara-ra. Fogyni kezd, feltöltődik, teli lesz energiával és most már egészen bizonyos abban, hogy bekerül a TV show-ba. Aztán elkezdődnek a hallucinációk... Az orvos által felírt gyógyszer gyakorlatilag ugyanolyan kemény drog, mint a heroin.
Kezdés: intézményi referenseknek 10 h, egyéb érdeklődőknek 11 h
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Kérjük az intézményi referenseket, hogy esetleges távolmaradásukat jelezzék a főreferensek felé!
Buda Béla: Olyanok lettünk, mint a verembe esett állatok
Pszichiátria Buda Béla szerint a társadalomnak nem szabad eltűrnie, hogy a betegei ellátatlanok maradjanak
Az elme, a lélek gyógyításának tiltása, tűrése, támogatása kor- és rendszerfüggő, jobb kimaradni belőle. Stigma, sorscsapás, büntetés – nincs és sosem volt jó marketingje a pszichiátriának. Buda Béla professzor tegnap megjelent könyve, Az elme gyógyítása, történeti összefoglaló és erős kritika egyben. A szerzőtől azt kérdeztük: miért éppen itt és most haragítja magára a szakmát?
„Régen inkább a kórházon belüli hatalmi viszonyok döntöttek a pszichiátria kárára, most az általános gazdasági recesszió”
Fotó: Bócsi Krisztián
A pszichiátria a kezdetek óta speciális szakterület. A kérdés, lehet-e gyógyítani az elmebetegségeket? Ha igen, hogyan. Miért éppen úgy. Elmeállapotunk késélen táncol, hiszen befolyásolja a testünk - adott esetben az agyunk - és a minket érő mindenkori impulzusok, a környezetünk és fizikális-egzisztenciális helyzetünk minden apró változása. Ha kiborulunk, a kemikália, a gyorsan kedélyt javító gyógyszerek, vagy a pszichoterápia segít?
Ezért szántam rá magam, hogy megjelenjenek az ezzel a témával foglalkozó írásaim. Nagyjából a kilencvenes évek közepétől-végétől kezdve erősödtek fel a felszín alatt morajló viták, ami már csak azért sem meglepő, mert ezt a szakmát mindig ez jellemezte. E korszakra tehető, hogy markánsan szétvált a nézetkülönbség: lélektani vagy biológiai szempontból közelítünk a betegségekhez. És egyáltalán: lehet-e pszichológiai módszerekkel változtatni valakinek a tüneti viselkedésén, meg lehet-e gyógyítani - és egyáltalán: a gyógyítás-e a lényeg?
Az ötvenes évek elejére annyi, viselkedés- és szemléletváltoztató módszer alakult ki - ahogy Karinthy nevezte a pszichoanalízist: egy iparág, amely elmefestéssel és vágytisztítással foglalkozik -, annyiféle technika állt hirtelen rendelkezésre, hogy fogalommá rendeződött a pszichokultúra, vagyis a hétköznapi életben elterjedtek a viselkedésmódosító és -fejlesztő beavatkozások.
És természetesen nyomban megszületett a kétely is. Tényleg az a lényeg, hogy valakit meggyógyítsunk, mert beteg, vagy az, hogy észrevegyük: azért néz ki olyannak, mintha beteg lenne, mert nem tanulta meg azokat az alkalmazkodó viselkedésformákat, amelyeket a társadalom elvár tőle. De mindeközben sorban jöttek az agykutatás vívmányai is, a biokémia jóvoltából ismertté lettek azok a hírvivő anyagok, amelyek az agyon belül szabályozzák a viselkedést. A kilencvenes években, az agy évtizedében feltört a gyógyszeripar, és ez óhatatlanul hatott a kutatásokra. Az agy és betegségei inspirálták a gyógyszergyárakat arra, hogy megpróbálják az ott zajló mechanizmusokat mindenféle vegyületekkel befolyásolni. És bár mind a mai napig nem sikerült a betegségek agyi alapjait kellő mértékben megismerni, de odáig eljutottunk, hogy egy képalkotó berendezés közelében minden halvány hangulat, gondolat, érzelem megnyilvánulását moziként láthassuk. Ezáltal persze az is kiderült, hogy a normális agyi folyamatok ugyanazon a pályán zajlanak, mint a kórosak. Komoly kérdés, teletűzdelve tudományos és erkölcsi dilemmákkal, hogy akkor mi a betegség.
Buda Béla: a betegekkel szembeni előítéletet kell megváltoztatni Népszabadság - Bócsi KrisztiánA most forgalmazott, mondhatni, divatos gyógyszerekkel ugyan élhetőbb lesz a betegek élete, viszont sokak véleménye szerint a tüneti kezelés többet árt, mint amennyit használ.
Többnyire tényleg használ. Hasznos eszköz a gyógyszer, de nem jelent olyan radikális megoldást, mint ahogyan azt a kilencvenes években feltételezték. És hirdették. 1991-ben épp New York-ban voltam, az amerikai és a magyar pszichiátriai társaság összekötőjeként, amikor hárommilliárd dolláros költséggel megindult a Prosac világkampánya. Ez a gyógyszer áttörésnek ígérkezett, mert akkoriban a szerotonin anyagcsere-zavarnak tudták be a depressziót és más betegségeket, a Prosac pedig az elmélet szerint visszahozza az elszivárgó szerotonint a normális szintre. Azóta töméntelen új típusú gyógyszer jelent meg, világszerte megerősödött a „gyógyszeres vonal", itthon pedig sajnálatos módon, szinte hivatalos ideológia rangjára emelkedett. És amikor a kilencvenes évek végére kijöttek a módszertani kritikák, az eredmény-vizsgálatok, és jöttek az alternatív értelmezési módok, akkor tulajdonképpen már egy uralkodó szemlélet, egy gazdasági érdekkel erősen megkötött tudományos hatalmi rendszer állt ellen mindenféle párbeszédnek. Különösképpen a tudományterületek közötti kritikai párbeszédnek. Az egész probléma 2006-ban vált különösen élessé, amikor a reform az állam számára túltengőnek látszó egészségügyet próbálta átalakítani, és ezt a szokott módon, minden idők bevált gyakorlatát követve, a legkisebb társadalmi ellenállást jelentő ellátási ágnál, a pszichiátriánál kezdte.
Ráment a Lipót...
Is. De radikálisan csökkent az ágyak száma mindenütt: a rendszer elsőként az alkohollal, droggal foglalkozó részlegeket, osztályokat dobta oda - ez sem újdonság, a szocializmusban is bevált gyakorlat volt, hogy ha valahol felépült egy kórház, korszerű elmeosztállyal, rövid időn belül rájöttek az illetékesek: nem kell ezeknek a betegeknek ennyire kényelmesen gyógyulniuk, megfelezték hát a teret, és belgyógyászati ágyakat teremtettek a helyén. Régen inkább a kórházon belüli hatalmi viszonyok döntöttek a pszichiátria kárára, most az általános gazdasági recesszió. Ahogy említette, megszüntették a Lipótot, ami arra volt példa, hogy itt tényleg mindent meg lehet csinálni. Én ugyan már jó ideje a hivatalos pszichiátriával szemben álltam, hiszen az addiktológia volt a szakterületem, akkor határoztam el, hogy írok a témáról, amikor 2008-ban bezárták az Országos Addiktológiai Intézetet is. Úgy éreztem, a szakma nem tud összefogni, hiszen a pszichiátria rétegződött - a vezetők kapcsolata a gyógyszeriparral társadalmi, gazdasági befolyást jelent -, ez nem teszi őket érdekeltté az egész szakterület képviseletében, kivált olyan ágazatokkal nem azonosultak, mint az alkoholisták és a drogosok kezelése. És mivel nem tudtunk összefogni, olyanok lettünk, mint a verembe esett állatok a népmesében, amelyek ,ha megéheznek, mindig a leggyengébbet áldozzák fel ideológiai alapon: a róka szebb, mint a nyúl, együk meg hát a nyulat, de az is tudni való volt, hogy előbb-utóbb a róka is sorra kerül majd.
És ennek soha nem lesz vége?
Úgy látszik, nincs vége, bár létezik egy nem hivatalos szabályozó eleme a folyamatnak, ez pedig a társadalmi botrány mértéke. Itt a szülészet példája, a háborítatlan otthon szülés kérdése. Geréb Ágnes ügye mégis alkalmas arra, hogy a társadalmat megmozgassa, és generáljon, majd lebonyolítson egy vitát. A pszichiátria területén érzékelhető volt, hogy feloldhatatlanok és kibeszélhetetlenek az ellentétek, és ennek a szakmának sem ártott volna, ha a belső dilemmák egy részét láthatóvá tesszük a társadalom számára is. Szendi Gábor nagyon felkészült, szakmailag igen színvonalas munkáját az Országos Addiktológiai Intézet igazgatójaként én adtam ki ezer példányban, annak reményében, hogy a könyv alapján talán elkezdődhet a vita. De sajnos nem kezdődhetett el, sőt, a szerzőnek is annyira megnehezítették az életét, hogy kénytelen volt a Mozgó Világban szűk értelmiségi nyilvánosság elé vinni az ügyet. Aztán teltek az évek, én is írtam ezekről a dolgokról, és mikor megkeresett a Háttér Kiadó 2009-ben, hogy adjunk ki könyvet erről, arra gondoltam, van elég baja ennek a szakmának anélkül is, hogy én bántanám, meg nem is lenne nagyon stílusos, ha épp akkor kritizálnám. 2010-ben azért nem akartam, hogy megjelenjen a kötet, mert azt hittem, megoldódik a helyzet, hiszen az új kormányzat már a választások előtt szinte szlogenjévé tette a „visszaadni a Lipótot, megerősíteni a pszichiátriát!" ígéretet. Úgy véltem, úgyis rendbe jönnek majd a dolgaink, és egészen ez év elejéig nem is mondtam igent a kiadónak.
Mi mondatta ki a régen halogatott igent?
Buda Béla: a művelt közvélemény érdeklődik Népszabadság - Bócsi KrisztiánAz, hogy láttam: nem történik semmi. Nem is elsősorban az OPNI pótlását tartottam fontosnak. Bár teli van a város üres kórházakkal, pavilonokkal, az egész szakma, gyógyítási rendszer reformra szorulna. De ha már osztályban gondolkodnak, ezt könnyen meg lehetne valósítani.
Kellenek egyáltalán kórházi ágyak?
Biztosan, ha nem is mennyiségileg, de korszerű osztályok keretében, megfelelő személyzettel. Persze, nem könnyű megmondani, milyen is ma egy igazán korszerű pszichiátriai osztály, hiszen folyamatosan változik a terápia és a gyakorlat. A szakma nemzetközi fővonala és fejlődési sodra szerint nem elsősorban kórházba kell vinni a pszichiátriai betegeket, hanem olyan működő, rugalmas rendszert kellene létrehozni, amely közösségben tartja őket. És gyógyszert is csak krízis, vagy nagyon konfliktusos és veszélyes viselkedés csúcspontján kapnának, a lényeg, hogy a rendszer segítsen nekik beilleszkedni a társadalomba, és az öngondoskodás elsajátításában, tüneteik leküzdésében.
Mindehhez rendelkezésre áll pénz, szakképzett, jól fizetett személyzet és a megértő, segítőkész, egészséges társadalom...
Ha hiszi, ha nem, ennek a rendszernek vannak működő modelljei itthon is, a világban pedig egyre elterjedtebb. És az is kiderült, ha egy baráti, vagy például vallási közösség el tud fogadni egy deviáns, zavarkeltő embert, akkor annak az embernek a viselkedése is változik. A beteggel szembeni előítéletet kell megváltoztatni, vannak ilyen programok. Persze ezek önmagukban nem lehetnek elég hatékonyak, hasonlóan más, kampányszerű és mozgalmi vagy a médiában bonyolódó programokhoz, az előítéleteket megváltoztatni az adott életszíntereken zajló szociális akciókkal lehet. Ott meg általában megáll a dolog, mert pénzbe kerül, és bizony konfrontálódni is kell, úgyhogy általában felhagynak vele.
Az életszínvonal romlásával egyre alacsonyabb a társadalom tolerancia-küszöbe.
Szerintem pedig a társadalomnak nem lenne szabad eltűrnie, hogy a betegei ennyire ellátatlanok maradjanak. Már csak azért sem, mert bármelyikünkkel megeshet, hogy pszichiátriai beteggé válik. Hát ezért döntöttem mégis a könyv megjelenése mellett.
A kötet alcíme: Kritikus pillantások egy különös orvosi szakterületre. Nem fél attól, hogy megeszik miatta?
Rajtam már nincs mit enni. A verembeli állatok között a pályán kívül én már nem lennék ínycsiklandozó falat... Arra pedig nagyon vigyáztam, hogy ebben a könyvben ne bántsak meg senkit. Párbeszédet szerettem volna a szakemberek körein belül, de a segítő szakmák és a társadalom között is. A művelt közvélemény érdeklődik a lelki problémák, betegségek iránt, ha többet értene ezek lényegéről, vagy akár a pszichiátria belső vitáiról, hamarabb és könnyebben kérne segítséget saját és környezete bajaiban, és a saját közösségi és politikai akciós terein talán sürgetné a reformokat, a fejlesztést.
Mi kellene ehhez leginkább?
Szerintem a járóbeteg-ellátás javítása, több és többféle segítő szakmájú szakember, több pszichoterápia, rehabilitáció, közösségi ellátás. De a könyv lényege végül is nem ez, csak az én motivációimat magyarázza, nem a hazai viszonyok kritikája, a mondanivaló inkább a pszichiátria egész fejlődéstörténetét átható szemléleti ellentmondások bemutatása, ezek nyomán az ember szociális és lélektani, vagyis önfejlesztő, önszabályozó lényének megvilágítása, amely nagyon fontos a megbetegedésben és a gyógyulásban. Ezért nem várok nagy szakmai felzúdulást. Inkább vitákat.
">
Az 
A 
Nézzük csak, mire is jó még a zene az egyszerű kikapcsolódáson kívül? Vajon a zene hatása depresszió esetében összemérhető-e a pszichoterápiával? A kérdésfelvetés érdekes, és a most eredményekkel is szolgálhatunk. 
A szenvedélybetegségek (addiktológiai kórképek) fogalmába tartoznak azok a magatartászavarok, amelyek bizonyos kémiai anyagok rendszeres fogyasztását foglalják magukba. A szertől függőség (dependencia) alakul ki abban az értelemben, hogy a személy nem tud lemondani e szerek használatáról, akkor is fogyasztja, ha a testi, pszichés vagy szociális ártalmait érzékeli, és ha a szer fogyasztását környezete ellenzi vagy tiltja. - Ez a szenvedélybetegség definíciója. De most nézzük meg miről is van szó valójában.
Játékszenvedély
Természetesen meg kell próbálnunk észérvekkel vagy emocionális tényezőkkel hatni a betegre, de ha ez kevésnek bizonyul, nem tehetünk mást, minthogy szakemberhez fordulunk. Fontos, hogy a mi akaratunk erősebb legyen, mint a beteg ellenállása, hiszen ő magától kevés eséllyel fogja felkeresni az elvonót. Szerencsére manapság már sok lehetőség van a probléma kezelésére, és ha érzelmileg is képesek vagyunk a beteg mellett maradni, idővel van esély arra, hogy újra egészséges életet élhessen. A probléma azokkal a szenvedélybetegségben szenvedőkkel van, akik vagy nem elég erősek mentálisan, hogy túllépjenek ezeken az anyagokon, vagy pedig nincsen mellettük olyan érzelmi és fizikai támogatás, ami megkönnyítené a kitörést ebből az állapotból.
A közmondásra alapozva, mi szerint amelyik kutya ugat, nem harap, sokan azt hiszik tévesen, aki beszél az öngyilkosságról, biztosan nem teszi meg. Ennek ellenkezője igaz: tíz emberből, aki öngyilkosságot kísérel meg nyolc egyszer vagy többször beszámol terveiről, és megpróbálkozik a segítségkéréssel. Általában először a szűk családi-baráti körben, azonban ebben a közegben a túlzott felelősség olykor bénítólag hat a közvetlen környezetre: megrémülnek, vagy éppen bagatellizálják a veszélyt. Mindkét reakció ártalmas, mert azt üzeni a bajban lévőnek, hogy nincs olyan talpraesett, észnél lévő ember, akire támaszkodhatna. Aki nem adja fel, ez után ad még egy esélyt egy idegennek, vagy éppen egy lelkisegély szolgálatnak. Mivel a bevonódás veszélye kisebb, olykor egy idegen könnyebben segít, még ha sosem készült ilyen helyzetre. Legyen bárki a segítő, a legjobb, mit tehet, hogy nyitottan végig hallgatja mindazt, ami az öngyilkossággal foglalkozó ismerősét foglalkoztatja, hagyja, hadd beszéljen a benne kavargó érzésekről, gondolatokról. Erre egy közeli hozzátartozó nem mindig képes – gondoljunk bele, hogyan is hallgathatná végig nyugodtan egy anya, amint fia azt ecseteli, nem szeretne tovább élni. Pedig sokat segít a beszéltetéssel, mert a krízisben lévő ember különleges, beszűkült tudatállapotban van, ami kevés ideig tartható fenn. Tehát az idő a segítőnek dolgozik: lassan oldódik ez az állapot, és újra kinyílik a világ a személy számára.
– Vagyis inkább csak figyelemfelhívó tett az öngyilkosság a fiatalok esetében? 
– Azt gondolom, hogy a beszűkült állapot azért pszichés zavart is jelent. Ismert tény, hogy a kezeletlen vagy fel nem ismert depresszióban a legmagasabb az öngyilkossági arányszám, erre rendkívül sok vizsgálat van. És persze az egyéb pszichiátriai betegségben szenvedők is gyakrabban követnek el öngyilkosságot. Talán annyira nem közismert, hogy a skizofréniában is magas az öngyilkossági rizikó, és egyéb pszichés betegségekben, akár szorongásos betegségekben, szerepzavarokban és olyan esetekben, amikor szövődik a pszichés zavar valamilyen szenvedélybetegséggel. És a testi betegek körében is magasabb az öngyilkossági arány. 
– Vannak-e figyelmeztető jelek? 
– Van esélye felismerni a környezetnek az öngyilkosságra készülő személy lelki, dinamikusan beszűkülő állapotát? 
– Hogyan tudja feldolgozni a befejezett öngyilkos családja a traumát? 
Ezek a tapasztalatok arra utalnak, hogy az "önuralomért" feltételezetten felelős agyi területek erősebben működnek azoknál, akik már leszoktak a dohányzásról. Ezt a fajta önkontrollt le lehet mérni, összefüggésbe lehet hozni bizonyos agyi régiókkal, ezek valószínűleg meghatározzák a "leszokási képességet" is. Az eredmények alátámasztják, hogy mennyire fontos a vágy legyőzéséhez szükséges kognitív képességek gyakorlása a leszoktató terápiák során.
A leküzdhetetlen evésinger ugyanolyan idegrendszeri pályákon fut, mint a kábítószerfüggés. A Yale Egyetemen kutató Ashley N. Gearhardt és munkacsoportja ezzel a témával foglalkozott és egyelőre csak elektronikus formában adták közre eredményeiket, melyeket nyomtatásban az Archives of General Psychiatry augusztusi számában közölnek. 
A neurotranszmitterek azok a vegyi közvetítő anyagok, amelyek egyik neuronról a másikra lehetővé teszik a jelek továbbítását. A vizsgálat még 24 órával a serdülőkorú állatok alkoholfogyasztása után is feltárta az egyes főbb neurotranszmitter-gének tevékenységének csökkenését. Mire felnőttek az állatok, még kifejezettebbé, átlagosan 73 százalékossá vált a csökkenés.
Utolsó kommentek