Szerzőnk, Bajzáth Sándoraddiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.
Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 18 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.
Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és aPörögnek a fejemben a filmkockákcímű köteteknek.
A mostani, kétrészes cikkemben a felépülési folyamatot mutatnom be egy értelmiségi (ügyvéd-orvos) házaspár mindkét tagjának szemszögéből. Nevezzük őket Dénesnek és Dórának. Mivel Dénes aktív ivászata alatt együtt volt a házaspár, az alkoholizmus Dórára ugyanolyan megbetegítően hatott, ezért a felépülési folyamatnak ugyanúgy mindkettejükre kell vonatkoznia ahhoz, hogy a jövőben immár józanul is együtt tudjanak maradni.
Dénes a kliensem, jogász. Egy-két alkalom után elkezdett járni önsegítő csoportba, kisebb visszaesések után már több mint egy éve józan.
Ahhoz, hogy a kapcsolatuk meg tudjon maradni, neki, de a feleségének, Dórának is kellett változnia, így az a legjobb forgatókönyv alakult ki, hogy mindketten járnak önsegítő csoportba, azaz mindketten dolgoznak magukon. Dóra a szenvedélybeteg hozzátartozók csoportjában tanulja a felépülést mint társfüggő, Dénes az AA-ban.
A függőség betegsége minden családtagra egyaránt hatással van, és ez igaz akkor is, ha az illető nem a gyerek szeme láttára iszik. Sokan bizonygatják, hogy ez nincs hatással a gyerekre, hisz nem látja, mert nem előtte iszik/drogozik, ám az érzések (bizonytalanság, félelem, kiszolgáltatottság, reményvesztettség, utálat, gyanakvás, erőltetett jókedv, fájdalom, kontrollálási kényszer) akkor is jelen vannak a családban, és hatnak a gyerekre.
Egy aktív használó mellett mindig ott lapul egy társfüggő is.
Abban az esetben, ha az aktív használó elkezd józanodni, az megváltoztatja a családi rendszer egészének működését, dinamikáját. Ebből az következik, hogy a felépülő függő másként kezd el kommunikálni, viselkedni, viszonyulni, mint korábban, jó esetben nem fog ugyanazokba a játszmákba belemenni. Emiatt újra kell tanulni a közös életet.
Hiszem, hogy csak azonos fejlettségi szinten levő emberek tudnak életvitelszerűen, tartósan együtt élni. Ha az egyik fél elkezd pozitív irányba változni, a másik meg nem, óhatatlanul „elfejlődnek egymás mellett”, azaz nem egy irányba fognak tartani és óhatatlanul elválnak útjaik.
Egy aktív használó mellett mindig ott van egy társfüggő is. Miért? Mert ha az illető nem lenne az, akkor képtelen lenne hosszú távon együtt élni egy aktív használóval, hiszen a használat mérgezően hat a kapcsolatokra, úgy a párkapcsolatokra, mint a családtagokra, gondolok itt elsősorban a gyerekekre. (Épp a napokban mesélte egyik régi felépülő kliensem, hogy nála az a nagy változás most, hogy a nagyobbik lánya áthív hozzájuk ottalvásra barátnőket. Nemrég mondta el neki a felesége, hogy ez azért történhet meg, mert már nem fél attól, hogy szégyenkeznie kell majd az alkoholista apja miatt. Kezd visszatérni a bizalom, tűnőben a szégyen és bizonytalanság.)
Az a tapasztalatom, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol a szerhasználó fél a mélypontját elérve önszántából segítséget kér, elmegy (hatékony) terápiára és változni, fejlődni kezd, visszatérve ugyanabba a kapcsolatba sokszor már nem lesz „elég jó” annak a hozzátartozónak, aki a szerhasználó kezelésével párhuzamosan nem kezdte meg a saját felépülési munkáját.
Nem én használok, nem nekem kell változnom…Fotó: Motortion / Getty Images Hungary
.
Miért?
Mert a rehabról kikerült ember jó esetben már nem ugyanaz az ember, akit korábban lehetett gyámolítani, irányítgatni, neki úgymond már „kinyílott a csipája”. Felszínre kerül az igazi személyisége, amit a sokévi szerhasználat elfedett. Ekkor szokott elhangzani az a klasszikus mondat: „Jobb volt, amikor még ittál!”. Lesz saját véleménye, ízlése, lesznek saját döntései, jó esetben új baráti köre kezd kialakulni, elkezd önsegítő közösségbe járni, kinyílik előtte a világ. Ekkor már nem működik a nem felépülő társfüggő által működtetett, jól bejáratott játszmás kommunikáció.
A társfüggő hozzátartozók általában csak az alkoholistától várják a változtatást. Csinálja végig a fizikai elvonást, ami durva, ám belátható ideig tart, majd az onnan induló felépülést, ami igazán kemény, élethosszig tartó önmagán végzett munka.
A hozzátartozók elvárják a változást a szerhasználótól, ám maguktól nem.
A hozzátartozó így gondolkodik: „Nem én használok, nem nekem kell változnom…” Ám ez nem igaz, hiszen ugyanarra a srófra jár mindkét fél agya, ugyanazt a „majd holnaptól” sémát ismételgetik, és egyik sem alkalmazza az igazán hasznos „csak a mai nap” szlogent. Mindketten képesek ezt játszani akár húsz-harminc évig, sok esetben élethosszig. A társfüggők is valahol szerhasználók, csak az ő szerük maga a szerhasználó: az alkoholista, a drogfüggő, a gyógyszerfüggő, a játékos.
Vannak pozitív tapasztalatok, amik szerint ha egy pár mindkét tagja elkezd dolgozni magán, akkor a kapcsolat is pozitív irányba fejlődik. Ennek bemutatása érdekében megkértem Dénest, hogy fogalmazza meg, miben kellett neki változnia a józanodásában, hogy a házassága megmaradjon, a következő cikkben pedig a felesége szemszögéből is látni fogjuk, neki miben kell most másképpen működnie, és hogyan kap ehhez segítséget.
Dénes vagyok, a harmincas éveim közepén járó alkoholista, közel 13 hónapja józan.
Felépülésem első lépése a saját magam elfogadása volt. Annak a ténynek a beismerése, hogy alkoholista vagyok, ami önmagában nem jelenti azt, hogy rosszabb vagy jobb ember lennék másoknál. Ugyanúgy megvannak a saját hibáim, erősségeim és gyengeségeim, korlátaim, amelyekkel meg kell tanulnom együtt élni. Ezekkel ki kell békülnöm, és el kell fogadnom, hogy bizonyos képességeimmel szemben tehetetlen vagyok, illetve vannak olyan tőlem független dolgok, amiken nem tudok változtatni.
Jó példa erre az elmúlt karácsony esete, amikor az általam nagy lelkesedéssel készített ünnepi sült felvágásakor derült ki, hogy a hús bizony megbüdösödött, mehet a kukába az egész. Régen ilyenkor biztosan teljesen kiakadtam volna (hiszen milyen dolog az, hogy az ünnepekkor nem tudok egy finom ebédet tenni a családi asztalra?) és nyakamba vettem volna a várost, hogy felkutassak egy nyitva tartó boltot, ahol az utolsó utáni pillanatban is be tudok még szerezni friss alapanyagot. De minimum egész nap emiatt morogtam volna és az önsajnálatba merülve (ilyen is csak velem történhet meg, az egész világ összeesküdött ellenem, stb.), nyúltam volna a pohár után, éppen ezzel rontva el az ünnepi hangulatot. Persze így is csalódott voltam, és a felépülésem nem arról szól, hogy ne lehetnének negatív érzéseim, de valahogy sokkal könnyebben meg tudtam békülni vele és továbblépni. Ahogyan az alkoholisták békeimája is mondja: „adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok”.
Ennek a kialakításához persze sok idő és türelem kellett. Rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem történnek egyik pillanatról a másikra,
a felépülés élethosszig tartó folyamat, és attól még, hogy ma abbahagyom az ivást, holnaptól nem leszek egyből jobb férj, apa, barát és munkavállaló.
A józanság csak egy szilárd alapot ad az életemhez, de mindent fel kell építenem egyesével, téglánként. Azt is fontos volt megtapasztalni, hogy ezt senki más nem fogja megcsinálni helyettem, a célokat és a hozzá vezető utat is nekem kell kijelölni.A párkapcsolatom szempontjából meg kellett tanulnom, hogy
a bizalom felépítése egy folyamat, amit nem tudok sürgetni.
Egy alkalommal például uszodában voltam, amikor a feleségem keresett telefonon. Az öltöző viszont, ahol épp akkor tartózkodtam, az alagsorban volt, nem volt térerő és nem tudtam fogadni a hívást. A telefonom általában mindig be van kapcsolva, ezért Dórának furcsa volt, hogy a hívott fél nem kapcsolható. Amikor sikerült elérnie, hallottam a hangján, hogy nem hiszi el, miért nem tudott elérni korábban. Bennem a régi beidegződés alapján azonnal elindultak a gondolatok, hogy mivel tudnám majd bebizonyítani az igazságot, ki igazolhat „alibit” nekem. Ekkor beugrott, amit az egyik társamtól hallottam az Anonim Alkoholisták gyűlésén. Ő azt mesélte, hogy amikor már józanul új munkahelyre jelentkezett, az interjúztató – aki ismerte az előéletét – igazolást kért tőle arról, hogy már nem iszik. Ez azon túlmenően, hogy nehezen kivitelezhető (hiszen ki tudná igazolni, hogy az illető már felhagyott a függőségével), elég megalázó is. A társam viszont nem akadt fenn ezen a kérésen, és azt mondta, hogy ő pontosan tudja magáról, hogy már nem iszik, és ez neki éppen elég. Mindenki más azt gondolhat róla (a korábbi tapasztalatok alapján sokszor nem is alaptalanul), amit szeretne, de ez nem kell, hogy befolyásolja az ő életét és józanságát.A párkapcsolatomban számomra nagyon nehéz volt megtanulnom beszélni az érzéseimről, elmondanom, ha valami bánt vagy zavar .
Eleve nehezen nyílok meg mások, még a hozzám közel állók előtt is, de józanodásom során még egy dologra rájöttem. Mégpedig arra, hogy sokszor kifejezetten szerettem elraktározni a sérelmeimet, ezek tudták táplálni a saját önsajnálatomat. („Már megint nekem kell beraknom a mosást, nem hiszem el, hogy ő nem tudta megcsinálni.”) Ezek remek igazolásként is szolgáltak arra, hogy miért kell innom (hiszen ennyi sok szarság után igazán megérdemlem), de hónapokkal később is szívesen vágtam őket a feleségem fejéhez, amikor mondjuk kifogytam az érvekből egy vitában.
Ezzel az egész működésemmel egy konyhai mosogatás kapcsán szembesültem, amikor már néhány hónapja józan voltam. Egy nagyobb süteménysütés után a feleségem egy halomnyi koszos edényt hagyott hátra, ami engem borzasztóan zavart. Töprengtem rajta, hogy szóvá tegyem-e neki, vagy mosogassam el én, és akkor legalább egy hétig az orra alá dörgölhetem, hogy már ez a feladat is rám maradt. Lehet, hogy furcsának tűnik, de sokkal vonzóbb volt a második lehetőség. Végül mégsem ezt választottam, hanem inkább megbeszéltük, de emlékszem, hogy ott és akkor azt éreztem, hogy ezzel hagytam elveszni egy ütőkártyát.
A felépülés folyamatFotó: Andrei Metelev / Getty Images Hungary
.
Ma már inkább elmondom ezeket a problémáimat, de ebben persze nagyon sokat segít az, hogy a feleségem meghallgatja és elfogadja az én érzéseimet, még akkor is, ha szerinte nem feltétlenül jogosan panaszkodom, vagy esetleg ő másként látja a dolgokat.
Az én felépülésemben nagyon sokat segített az, amikor elkezdtem érezni, hogy a feleségem felnőttként kezel, mint aki képes megbirkózni a problémáival.
Nem mondja meg, hogy mit és hogyan csináljak (halálosan utáltam például, amikor megkért arra, hogy szereljek össze egy ikeás bútort, de közben végig azt hallgattam, hogy szerinte mit kellene máshogy csinálni). Elhiszi, hogy nem fogom odaégetni a hagymát főzés közben. De közben hagyja azt is, hogy hibákat kövessek el és nem próbál mindenképp megmenteni a következményektől.
Számomra az elmúlt időben pontosan attól működik jól a kapcsolatunk, hogy
egyenrangú félként vagyunk jelen benne,
ahol mindkettőnknek megvan a saját felelőssége. Lehet hibázni és nem kell eltakarni a gyengeségeinket. El tudjuk fogadni azt, hogy a másiknak is vannak hibái és egyes dolgokról nem ugyanúgy gondolkodunk.
A cikk második részében a feleség, Dóra szemszögéből fogjuk megismerni ugyanezt a kapcsolatot. Látni fogjuk, miben kell egy felépülő alkoholista párjának változnia ahhoz, hogy a kapcsolat a továbbiakban is működőképes maradjon. A felépülés mindkét oldalról belefektetett munkát igényel.
Amerikai veteránok egy önsegítő csoportja Shakespeare-t idézi meg, hogy feldolgozzák a traumatikus élményeiket. De vajon miként segíthet a dráma a felépülésben?
Stephan Wolfartnak kemény gyermekkora volt. A 60-as évek végén született egy kisvárosban Wisconsin államban. Alkoholista apja gyakran magával cipelte a bárba, ahol az volt a dolga, hogy minél láthatatlanabb maradjon, miközben apja a sárga földig leitta magát. És aztán megígértette vele, hogy nem szól semmit erről az anyjának.
A fizikai és lelki bántalmazások miatt Stephan alig várta, hogy elköltözzön otthonról. És mivel eredeti terve, hogy táncos legyen, egy sportbaleset miatt nem valósulhatott meg, a családja pedig nem engedhette meg magának a továbbtanulásának finanszírozását, bevonult a seregbe.
A hadseregben arra képezték ki, hogy vakon engedelmeskedjen a parancsnak, és a lelkiismerete kikapcsolásával képes legyen embereket ölni. A sors azonban közbeszólt, és soha nem került ki Irakba vagy Afganisztánba. Egy éles lőszerrel folytatott hadgyakorlat során ugyanis baleset történt, és az egyik bajtársát véletlenül fejbe lőtték. Wolfart felcserért kiáltott, és miközben a kezével próbálta visszatartani a kifolyó agyvelőt a koponyájából, a bajtársa a kezei között halt meg.
A sokkot nem tudta kiheverni, idegösszeomlást kapott, és végül otthagyta a sereget. Évekig küzdött azzal, amit a pszichiáterek poszt-traumatikus stressz szindrómának neveznek. Gyógyszereken és alkoholon élt, hogy elnyomja a folyamatos bánatot és fájdalmat. Rémálmai voltak és álmatlanságtól szenvedett.
Egy ízben, amikor részegen járta Montana állam egy kisvárosát, belebotlott egy színházba, ahol éppen Shakespeare III. Richárd című darabját adták. Már nem várt tőle sokat, de a darab megváltoztatta az életét. Mélyen megérintette a főszereplő, aki maga is veterán volt, aki a saját démonaival küzdött. Azonosulni tudott a monológgal, amit a színpadon hallott, és szinte mágikus hatással volt rá a ritmikája: ahogyan egy veterán fejezte ki az érzéseit.
Beiratkozott egy színészképző iskolába, ahol érdekes felfedezést tett. A többi diákhoz, illetve a profi színészekhez képest az ő agya másként volt bedrótozva. Másként reagált érzelmi helyzetekre, ingerekre, másként is játszotta el a szerepeket. Rájött, hogy ez főleg a katonai kiképzés eredménye. És arra is, hogy a színészképzés, a színház gyakorlatilag újradrótozza az emberek agyát, és a színész agya éppen annyira sajátosan elkülönül az átlagemberétől, mint a katonáé.Ebből merítette az ötletet, hogy létrehoz egy olyan sorstárs segítő csoportot, amely a dráma és a pszichoterápia eszközeivel támogatja a traumatizált veteránok felépülését. A katonai kiképzés során az újoncok agyát újraprogramozzák arra, hogy képesek legyenek parancsra ölni. De amikor a katonákat leszerelik, nem részesülnek egy ezzel ellentétes képzésben, amely megtanítja őket arra, hogy újra békés és boldog civilek legyenek.
Ezt a hiányt tölti be a DE-CRUIT program, amely már nevében is a katonai kiképzés (recruit) ellentéte. A program során Wolfart a veterán sorstársainak segít abban, hogy újradrótozzák az agyukat Shakespeare drámái és pszichoterápiás módszerek segítségével. A program kidolgozásában Dr. Alisha Ali és a New York Egyetem pszichológus kutatókból álló csapata segített neki. A DE-CRUIT tehát az akadémiai kutatók és sorstárs segítők együttműködésének eredménye. Ezt az együttműködést a Közös Emberségünk Fejlesztése (Advancement of Our Common Humanity) nevű szociális agytröszt segített tető alá hozni, amelynek célja, hogy a civil társadalom különféle erőforrásait összehangolja.
Hogyan segít Shakespeare a felépülésben?
Platón szerint a művészet nem más, mint mimézis: az érzékelt valóság utánzása. És mivel szerinte az érzékelt valóság csupán homályos és tökéletlen utánzása a mögötte létező tökéletes ideáknak, a művészet szükségképpen az utánzás utánzása. Mint ilyen, nem alkalmas módszer az igazság felfedezésére. Arra csak a filozófia alkalmas.
Shakespeare bizonyára nem értett egyet Platónnal. Szerinte a művészet a maga módján nagyon is képes rá, hogy mély igazságokat világítson meg számunkra. A színház arra ösztönöz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy új perspektívákból lássunk dolgokat.
A Lear király Shakespeare egyik legsötétebb drámája. A főhőst, az agg Lear királyt, kisemmizik a saját gyermekei. Veszteségeit nem tudja feldolgozni, és ez az őrületbe, majd a halálba hajszolja. A darab egyik emlékezetes zárómondata:
„Nehéz idő sújt: itt engedni kell, és mondanunk, mi fáj, nem ami illik.” (ford. Vörösmarty Mihály).
Shakespeare művészi hitvallása ez. Színház az egész világ, és nekünk ebben a világban hitelesen, az érzelmeinket bátran kifejezve kell eljátszanunk a szerepünket a Létezés Nagy Láncában. Ha csak más emberek elvárásainak akarunk eleget tenni, ha tettetjük, hogy minden rendben, ha leplezzük, amit érzünk: akkor annak rossz vége lesz. Mint Wolfart példája mutatja, Shakespeare művei nem csak szórakoztatnak, hanem mély önvizsgálatra ösztönzik a nézőket.
Shakespeare egyik kortárs követője, Keith Oatley pszichológus ennek a jelenségnek a pszichológiai és neurológiai hátterét kutatja. Rámutat, hogy a fiktív történetek az elménket arra késztetik, hogy egy szimulációt futtasson a valóságról. Ez a szimuláció lehetőséget nyújt arra, hogy beleképzeljük magunkat más emberek szerepébe, és javítsuk az empátiás képességünket. Ezáltal pedig eredményesebben tudjunk együttműködni a közösségünkben, ami az evolúciós sikerünk záloga.
Az utánzás (ami nem azonos a puszta másolással!) az emberré válás egyik fontos lépcsőfoka. Az újszülött a szüleit utánozva tanul meg érezni, gondolkodni, kötődni és együtt érezni. Ma már ismerjük az empátia kialakulásának neurológiai hátterét is. Ennek egyik alapját képezik az ún. tükörsejtek. Amennyiben az egyén a korai gyermekkorban nem kap megfelelő stimulációt, amennyiben nem kap lehetőséget az utánzásra és kötődésre, akkor az agyában nem fejlődik ki a kulcsfontosságú szociális készségek neurológiai alapja.
Oatley arról is ír, hogy amikor egy dráma szerepeibe beleéljük magunkat, akkor lehetőséget kapunk arra, hogy felidézzünk olyan korábbi nehéz helyzeteket, amelyek mély nyomot hagytak bennünk, és reflektáljunk a saját érzelmeinkre. Ez pedig ideálissá teszi a drámákat – és a többi fiktív művészi valóságot – arra, hogy az emberek feldolgozzák a múltbeli traumatikus élményeiket.
A képzelőerő és az agy újradrótozása
A DE-CRUIT program épít azokra az eredményekre, amelyeket a traumákkal kapcsolatos neurológiai és pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben feltártak. Így például Bessel van den Kolk pszichiáter kutatásaira, aki tudományos vizsgálatokkal is bemutatta, hogy a miként változik meg a traumatizált emberek agyának a működése (erről már írtam itt bővebben).
Sérülnek például azok az agyterületek, amelyek a képzelőerő működéséért felelnek, így az elme elveszíti a képességet a képzelőereje használatára. Ami pedig alapvető fontosságú az életminőségünk szempontjából, hiszen segít abban, hogy túllépjünk a szürke rutinszerű működésen, és új lehetőségeket vizsgáljunk meg. Magyarul ne csak túléljünk, de éljünk.
A PTSD-ben szenvedő veteránok gyakran szenvednek rémálmoktól. Alvászavarral és koncentrációs zavarral küzdenek. Az agyuk gyakran leblokkol bizonyos teljesen szokványos hétköznapi helyzetekben, míg más helyzetekben hiperaktívvá válik és bekapcsol a „küzdj vagy menekülj válasz” (fight or flight response).
Szerencsére az agyunk rugalmas jószág, nagy alkalmazkodó- és regeneráló készséggel rendelkezik. A DE-CRUIT program azt célozza, hogy újradrótozza a veteránok agyát azáltal, hogy egy nem-ítélkező környezetet biztosít a traumatikus élmények kifejezéséhez és feldolgozásához.
Az egyéni trauma-monológok kialakítása
A csoportos foglalkozások során a veteránok megismerkednek Shakespeare drámáival – de nem csupán passzív befogadóként, hogy az inspirálja őket a változásra. Meg kell tanulniuk és elő kell adniuk olyan monológokat, amelyek az ő helyzetükre vonatkoztathatók. Ez önmagában még mindig nem lenne elég. A résztvevőket arra buzdítják, hogy a Shakespeare drámáiban szereplő nagy monológok mintájára dolgozzák ki a saját monológjaikat, amelyekben egyfajta tragikus hősként, dramatizált formában adják elő a traumatizált élményeiket.
Feltárják a legbensőbb, legmélyebb történeteiket, amelyekről eddig senkinek nem beszéltek, és elő is adják azokat. Mi több, nem csak meg kell hallgatniuk egymást, de elő is adják egy társuk monológját is. Ezzel stimulálják azokat az agyterületeiket, amelyek a trauma hatására tetszhalott állapotba kerültek, és megmozgatják a képzelőerejüket és az empátiájukat.
A dráma az ún. narratív terápia eszköze. Fontos szerepe van a helyes légzés és ritmus, a megfelelő test-tudatosság elsajátításának, ami alapvető fontosságú a traumatizált agy újradrótozásában, és különféle légzés- és meditációs technikákkal is segítik a résztvevőket ebben.
„Jelen lenni – ettől foszt meg minket a trauma, és bizonyos szempontból ettől foszt meg minket a hadsereg. Amikor úgy érzed, hogy elszigetelődsz, a légzésed visszahúz a valóságba,” mondja Wolfart.
Azáltal, hogy a veteránok ábrázoló (figuratív) nyelven beszélhetnek az élményeikről, egyfajta esztétikai távolságot teremtenek saját maguk és az élményeik között, ami segít az önkifejezésben. Mint például Shakespeare Macbethjében: "Ez egy tőr, amelyet látok előttem / a tőr a kezem felé? Gyere, hagyd, hogy megfogjam! / Nekem nincs, és még mindig látlak.” A tapasztalatok szerint a gyógyulási folyamat jele az, amikor a veteránok már egyre inkább a saját szavaikkal, saját stílusukban képesek beszélni az élményeikről.
A DE-CRUIT nem mindent vet el, ami a katonaléthez tartozik. Épít arra a felismerésre, hogy az egyik fő motiváció, ami a hadseregbe vezet fiatalokat, a bajtársiasság szelleme. Ezt a bajtársiasságot próbálják erősíteni és használni a közösségben is. A „senkit nem hagyunk hátra” a csoportok egyik alapvető elve, így a közösség segít azoknak, akik nehezebben képesek kibontakozni. Ezt nevezik a trauma kommunalizációjának is.
A DE-CRUIT eredményei
Alisha Ali, a New York Egyetem kutatója és kollégái folyamatosan monitorozták és értékelték a DE-CRUIT programot az elmúlt 15 évben. A PTSD hagyományos gyógyszeres kezelése sajnos nagyon sok embernél gyenge eredményekkel jár. Számos olyan veterán érkezik a DE-CRUIT programba, akik minden nap egy maroknyi gyógyszerrel képesek csak úgy-ahogy funkcionálni. A program nem a gyógyszeres kezelés ellentéte, de kiegészíti, jó esetben pedig szükségtelenné teszi azt.
A vizsgálatok szerint ugyanis egy mindössze 20 órás, 7 alkalomból álló DE-CRUIT program jelentősen csökkentette a résztvevők körében a PTSD-vel együttjáró stresszt és depressziót, növelte az ön-hatékonyságot, és a fiziológiai működésben is számos pozitív hatással jár (amit EEG-vizsgálatokkal is alátámasztottak).Ez bizony komoly eredmény, hiszen az amerikai társadalomban a veteránok a mentális egészség szempontjából az egyik legveszélyeztetettebb csoport. Az emberi agy rendkívül rosszul reagál a folyamatos stresszre és kiszolgáltatottságra, ami a harctérre jellemző. Az iraki veteránok mintegy 20%-át PTSD-vel diagnosztizálták. És nem csak az ellenségtől kell tartani: meglepően sok katona traumatizálódik a bajtársai és maga a rendszer által. A katonai kiképzés kikezdi az emberek empátiás készségét, jellemzőek a durva megalázások. A férfiak 38, a nők 55%-a beszámolt szexuális zaklatásról a szolgálata során. A veteránok körében nagyon magas az öngyilkosságok és a szerfüggőség aránya.
A program számos tanulsággal szolgál a társadalom számára, ami túlmutat a veteránok ügyén. Egyrészt felhívja a figyelmünket arra, hogy nagyon sok olyan ember él közöttünk, akik azért nem tudnak megfelelően működni a közösségben, mert egy korábbi trauma átdrótozta az agyukat. Ennek rengeteg olyan negatív közegészségügyi és társadalmi következménye van, amit nem csak pénzben, de tönkrement életekben lehet kifejezni. De a jó hír az, hogy van segítség, amennyiben a DE-CRUIT-hoz hasonló bizonyíték-alapú és közösségi programokat támogatunk.
De figyelmeztet minket a program arra is, hogy az ember alapvetően nem arra való, hogy más embereket gyilkoljon. Eltorzítja a lelkünket és megzavarja az elménket, ha egy tekintélyelvű rendszer engedelmes csavarjaként parancsra kell kegyetlennek lennünk. Az ideális katona mélységesen idegen az ideális embertől, alapvetően nem ragadozók vagyunk, hanem szociális, együttműködő lények. Nem állítom, hogy nincs szükség professzionális hadseregre a mai világban. Amivel viszont határozottan szembe kell szállnunk, az a magyar társadalom egyre rémisztőbb militarizálása.
Hetvenhat évvel ezelőtt ezen a napon szabadult fel az auschwitz–birkeanaui koncentrációs tábor, ezért január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja lett. Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik személyesen tapasztalták meg és élték túl ezt a földi poklot, de az On the Spot alkotói, Cseke Eszter és S. Takács András találkoztak valakivel, akinek a története még közöttük is egyedülálló. Öt éven keresztül forgattak dokumentumfilmet a magyar származású Angéláról – nem is csak azért, hogy soha ne felejtsük el, mire képes az ember, hanem hogy megmutassák: hogyan hat a mai napig mindaz, ami akkor történt, és hogyan vethetünk véget a szenvedés láncolatának. A Born in Auschwitz című filmet ma este 10-kor mutatja be a Spektrum – mi pedig Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk róla, és a benne megjelenő transzgenerációs traumák feldolgozásáról. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Angéla – nem sok újszülött kislányt neveztek el így a negyvenes években. Főleg nem zsidó családokban. Az az Angéla, akiről a film szól, persze nem véletlenül kapta ezt a nevet, hivatalosan nyilván csak hónapokkal a születése után, amikor végre anyakönyvvezető elé kerülhetett. Ő ugyanis egy birkenaui barakkban jött a világra, 1944 decemberében. Csoda történt: valóban mintha angyal érkezett volna a Földre. Megváltó angyal, aki nemcsak azt mutatta meg, hogy még a pokolban is pislákol némi fény (mindössze egy kiló volt), hanem ugyanúgy életet adott az anyjának, ahogy az neki. Vera, akit terhesen deportáltak, és akit Mengele érthetetlen okokból irányított a munkaképesek közé, miatta maradt életben. Küldetése volt: meg kellett szülnie a gyerekét. És onnantól, hogy titokban világra hozta a barakk embertelen ridegségében (a barakkvezető asszisztálásával), szimbiózisban éltek: egymásban tartották a lelket, egymást tartották életben.
Eddig talán még szépnek tűnhet a történet, csakhogy ez még csupán a kezdet, mert amikor öt héttel később felszabadították a tábort, a túlélők szenvedése nem szűnt meg. Hogyan is párolgott volna el egyik napról a másikra? Vitték magukkal egész életükben, és átadták az utódaiknak, még Angéla is, aki az emberi gonoszság felfoghatatlan élményét csak a sejtjeiben, de nem az emlékeiben hordozta. A Born in Auschwitz – Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilmje – azt mutatja meg, hogyan adta át ezt a fájdalmas örökséget a saját lányának, és az hogyan ébredt rá felnőttként, hogy neki meg kell szakítania ezt a fonalat.
Angélát végül a sorsa Auschwitzból Sárospatakra, a szülei eredeti otthonába sodorta, onnan ’56-ban – újabb antiszemita inzultusok következtében – Pestre, végül Montreálba. Itt ismerjük meg, a nyugati jólétben, kényelemben, az angol nyelvet erős akcentussal ropogtatva, de hetvenévesen is életerősen, egyfajta daccal mindennel szemben, amiért a józan ész ellenében életben maradt. Csakhogy ennek az indulásnak, és az azóta elhunyt édesanyjával kötött kimondatlan, de annak halála után is elvághatatlan szövetségnek megvoltak a hátulütői. Mindenekelőtt az, hogy egész életére túlélőüzemmódban maradt.
Ez lett az élete vezérfonala: túl kell élni. Tehát erősnek kell lenni. Tehát az érzelmeket félre kell tenni.
Nemcsak a holokauszt túlélői, hanem a XX. század egyéb borzalmain átment emberek között is gyakori, szinte általános ez az attitűd. Nem is teljesen alaptalanul – véli Orvos-Tóth Noémi pszichológus, a transzgenerációs traumák kutatója.
„Az érzelmekről hagyományosan azt gondoljuk, hogy sebezhetővé tesznek minket. Hiszen, ha átadjuk magunkat a fájdalomnak, bánatnak vagy rettegésnek, akkor kevésbé tudunk koncentrálni a megoldásra. Ebből származik, hogy az emberek időnként az érzelmeik elfojtásában látják a reményt arra, hogy növeljék a túlélés esélyeit.”
Szerinte van is ebben ráció: „Amíg az ember valódi veszélyhelyzetben van, addig valóban nem adhatja át magát a rettegésnek, mert észnél kell lennie. A fenyegetettség pillanatában nincs idő analizálásra sem, akkor ébernek kell maradni, és cselekedni kell.
A gond az, hogy aki megtapasztalta a rettenetet, az nehezen hiszi el, hogy a veszély nem térhet vissza bármikor. Ezért aztán kiélezett figyelemmel és ösztönökkel működik, folyamatosan olyan állapotban van, mint egy megfeszített íj.
Ennek gyakran nincs is tudatában, számára ez az állapot teljesen természetes. A szülő feszültsége, bizalmatlansága persze nem csak az övé, azt akár önkéntelenül is közvetíti a gyermekeinek: »Mindig vigyázz, légy résen, ne bízz senkiben.« És »jobb félni, mint megijedni«.
Persze, a fenyegetettség állapotában ennek van értelme, de békeidőben ezzel a mentalitással létezni rendkívül megterhelő, nehéz sors és élet, ami tulajdonképpen lehetetlenné teszi az önfeledt boldogságot, az örömöt, a reményt.”
Nincs jobb példa erre, mint Angéla lánya, Kati, aki születése óta túlélők között nevelkedett, és folyton hallotta a történeteiket a valódi horrorról. Ezért már gyerekként rémálmokkal és bűntudattal élt – a filmben elmondottak szerint. Nem mert örülni, és nem tudta élvezni az életet – de gondjai sem lehettek, mert mik voltak azok egy auschwitzi túlélő szenvedéseihez képest? Ráadásul – a fenti okokból – azt a gyengéd, szavakban és érintésekben testet öltött szeretetet sem kapta meg, ami minden gyerek elemi igénye.
„Angéla hosszú éveken át csak a tettein, a gondoskodásán, keresztül tudta megmutatni a lányának, hogy szereti, miközben Katinak végtelenül hiányzott a gyengédség és a szavakban is elmondott, kifejezett szeretet – elemzi Orvos-Tóth Noémi a filmben látottakat. – Ez persze nemcsak Angélára, de egész nemzedékére jellemző volt, hogy nehezen vagy egyáltalán nem beszélnek az érzéseikről. Ebből a szempontból
ez a film nem csak Angéla és Kati története, hiszen sokan nőttek fel úgy, hogy nem tudtak igazi mély, intim érzelmi viszonyt kialakítani a szüleikkel.
Annyiban viszont speciális a történet, hogy ahhoz, hogy egy anya-gyermek kötődés biztonságos legyen, az anyának biztonságban kell éreznie magát a világban. Márpedig Angéla nemhogy nem biztonságba, hanem egyenesen életveszélybe született. Így az ő lába alól mindig is hiányzott a biztonságos talaj.”
Kati menekülése ez elől az volt, hogy elmerült a zsidó vallásban, ami a családjukban azelőtt nem volt jelen. Azt meséli, hogy ezáltal végre kapaszkodót talált az élethez, és a sok szabály és rítus, ami másnak (még az anyjának is) kötöttséget jelentett, neki a szabadság kapuját tárta ki. De a pszichológus szerint még mást is nyújthatott: „Kati a férjén és a zsidó valláson keresztül élte meg a közösség megtartó erejét, és ennek az érzelmi közegnek az előnyeit is, nem csak a fájdalmát és terheit. A gyökerekhez való visszatérés és az identitáshoz való egészséges kapcsolat kiépítése nagyon fontos a generációkon átívelő trauma feldolgozásában. Angéla életében a zsidóság csak az áldozatisággal kapcsolódott össze, a lányának viszont ez már pozitív élményt is jelentett.”
Kati így hamar gyerekeket szült (a vallásos családokban, ugye, ez természetes), és a saját gyerekein keresztül szembesült a sérüléseivel. Például azzal, hogy szeretne-e a gyerekeinek holokauszttörténeteket mesélni, ahogy ő hallgatott már kislányként is, vagy hogy hogyan tudná őket megkímélni attól a bűntudattól, amivel ő felnőtt.
„Minden generáció és minden szülő a saját maga által megélt traumától szeretné megóvni a gyerekét. Angéla Auschwitzba született, ezért arra törekedett, hogy az ő lánya már háromévesen egyedül tudjon közlekedni, bevásárolni – tehát fizikailag képes legyen a túlélésre – mondja Noémi. – Kati számára a legnagyobb terhet már nem a megélt szörnyűségek jelentették, hanem a gyengédség hiánya és a bűntudat, hogy bárhogyan szeretne, maradéktalanul nem tud megfelelni az anyja elvárásainak.
Egy ideális világban mindannyian úgy válnánk szülővé, hogy előtte alaposan megdolgoznánk a magunk traumáit, és átírnánk a korlátozó hiedelmeinket, hogy a gyermekeinket megkíméljük a magunk fájdalmas tapasztalataitól. A valóságban ez persze kivitelezhetetlen, a legtöbb esetben jócskán a felnőtt életünk derekán fordulunk az önismereti kérdések felé.”
Kati is már csak a gyerekei születése után, sőt már nagymamaként (mert azzá is elég fiatalon vált) indult el ezen az úton, de persze ekkor sem késő. Amint mondja, azt legalább már fiatalon felismerte, hogy meleg érzelmi burokra van szüksége, tehát egy érzelemgazdag párkapcsolatra, és ezt meg is találta a férje mellett. A gyerekeiket mindketten nagy gyengédséggel nevelték, ez látszik is rajtuk a felvételeken. Megrázó azonban hallani, hogy egy dologgal nem tudott mit kezdeni még évekkel a terápia után sem: a sírással. Az sosem empátiát vagy odafordulást vált ki belőle, hanem feszültséget, ami a transzgenerációs traumák lenyomata.
De elhatározta, az ő gyerekei már nem a holokauszt árnyékában fognak felnőni, és 12 éves korukig nem engedi, hogy a nagyanyjuk történeteket meséljen nekik róla. „A történeteknek mindig a befogadó lelki érettségéhez és teherbírásához kell alkalmazkodniuk. Ami egy hatéves számára még rémisztő, és túlterhelő lehet, az egy kamasz számára már befogadható, ezért nem mindegy, hogy hogyan öntjük szavakba a múlt fájdalmait – véli Noémi.
– Ahogy időben egyre távolabb kerülnek az események, a közvetlen hatásuk is csökken, ám mégis fontos, hogy a gyerekeink is halljanak ezekről a történetekről, hisz ők ezen keresztül gyökeresednek bele a családba, így lesz stabil az identitásuk, és ezáltal lesznek ellenállók az élet stresszeivel szemben.”
Talán nincs olyan család a mi vidékünkön, aki ne lenne érintett a XX. század valamelyik kataklizmájában, akár az elkövetői, akár az áldozati oldalon, és mindkettő megterheli a következő generációkat, akár tudnak róla, akár nem. Mert az elhallgatások is hatnak, efelől a pszichológia tudományának ma már nincs kétsége. De ha hallottunk is róluk, mert olyan családba születtünk, ahol ezeket az élményeket sokszor elmesélték, akkor sem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy ezáltal a feldolgozásuk is megtörtént.
„Akkor is a trauma csapdájában ülsz, ha nem tudsz róla beszélni, és akkor is, ha sok idő múlva is újra meg újra meséled. Mert az, hogy beszélünk róla, még nem jelenti, hogy fel is dolgozzuk. Az állandóan ismétlődő narratíva is egy bilincs. Ahhoz, hogy valaki kikerüljön belőle, úgy kell beszélnie róla, hogy egy mindig alakuló történetté változtatja, aminek egyre több aspektusát fedezi fel, és ezáltal érzelmileg egyre távolabb kerül tőle. A feldolgozás akkor következik be, amikor érzelmileg felszabadulunk. Angélával ez akkor történt meg, amikor Drezdába hívták egy konferenciára, és felfedezte a története más színezetét, tágabb értelmét” – mondja Noémi. Katival meg talán akkor, amikor az édesanyja – a film hatására – képes volt bocsánatot kérni tőle. És ezáltal talán mindketten eljutottak egy katarzishoz. Van mit tanulni tőlük.
Gyárfás Dorka
A Born is Auschwitz című filmet ma este 10 órakor mutatja be a Spektrum tévé.
Ő volt az egyetlen a családban, aki már gyerekként ki mert állni a család elé, és hangot adott az aggodalmának: az édesapja súlyos gondokkal küszködik, beteg. De nem hallgattak rá. Ráadásul az apja is elfordult tőle. Aztán már nem maradt idő rendezni a dolgaikat. Olvasónk, Nóra írása.
–
Amikor kicsi voltam, nagyon erős kötelék fűzött hozzád. Szomorú voltam azokon a hétvégéken, amikor dolgoznod kellett, és mindig az volt a napom fénypontja, amikor a mi udvarunkba jöttél a nagy autóval. Anya olyankor mindig kivitt az erkélyre, felálltam a kis székemre, ő pedig erősen tartott, ki ne essek az erkélyről a nagy integetések közben. Látom magam előtt most is, ahogy állsz lent, és mosolyogva integetsz fel nekünk. Egy idő után más körzetbe helyeztek, de heteken keresztül kikönyörögtem magam az erkélyre, hátha mégis jössz, és integethetek.
Soha nem mondtam neked, de mindig is iszonyatosan menőnek találtam a munkádat, egyszer sem éreztem azt az orvos szülőkkel büszkélkedő osztálytársaim mellett, hogy gáz lenne, amit csinálsz. Hiszen neked köszönhetően láthattam már kiskoromban is, mennyi szemetet halmoznak fel az emberek, megismerkedhettem a szennyvíztisztítás folyamatával, láttam szeméttömörítő nagygépet, megnézhettem működésen kívül egy szelektívhulladék-válogató üzemet. Melyik orvosgyerek mondhatta ezt el magáról már ovis korában? Soha nem éreztem azt, hogy nélkülöznöm kéne bármit is. Jó volt gyereknek lenni.
A család egyik ismerőséről mindig mondtátok: sokat iszik. Akkor már tudtam, hogy ez negatív dolog. Féltem tőle, pedig veled mindig jókat beszélgetett. Utólag jöttem csak rá, mennyire hasonló emberek voltatok. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy te is iszol. Egyre többször éreztem rajtad az alkoholszagot. Majd az említett ismerős gyógyszerre alkoholt ivott, és annyira rosszul lett, hogy meghalt. Innentől kezdtem szólni neked, hogy ne igyál, főleg mert gyógyszert szedtél te is.
Kérleltelek, kikeltem magamból, hisztiztem, hogy ne igyál, mert bajod lesz, mint neki. Hallgattál rám? Nem. Ittál tovább.
Akkor változott át a „hazajöttél végre!” puszim ellenőrző puszivá. Amint hazaértél, már bőszen szagolgattalak, hogy ittál-e ma. Még most is könnybe lábad a szemem attól az érzéstől, amikor nem éreztem rajtad végre alkoholszagot. Ha pedig éreztem, jött annak a felmérése a tekintetedből, hogy vajon mennyi lehet benned. Voltak „jobb” és rosszabb napok. Rosszabb esetben hazajöttél, ettél, aztán ledőltél aludni. Majd este hét és kilenc között felébredtél, és elindultál dolgozni. Külső szemlélőként ez akár vicces is lehetett volna. Főleg, amikor anya a lépcsőházban ért utol, mert épp mentél az ablakhoz pisilni. Nekem az ilyenek felértek öt horrorfilmmel. Féltem, rettegtem, sokszor sírtam is.
Kicsi voltam még. Nem tudtam értelmezni teljesen, ami körülöttem történik. De legbelül már éreztem, beteg vagy, felelősségemnek gondoltam, hogy kirángassalak ebből az állapotból. Naivan azt hittem, majd a lányodért megteszed, hogy leállsz.
A családi eseményeket gyűlöltem a legjobban. Tudtam, hogy olyankor mindig iszol. Az anyai rokonságnál volt egy rendszer: te vezettél oda-, anya meg hazafelé. Az elején azt gondoltam, ez milyen kedves tőletek, hogy ne fáradjon el a másik a dupla vezetéstől. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ihatott anya egy pálinkát, mert te vezettél haza is.
Kedves nagyapám nagy ivócimborád volt. Ezeket a családi összejöveteleket még elviseltem, a disznóvágásokat már kevésbé.
Nem a kosz és a vér miatt utáltam, hanem mert egyszer végig kellett hallgatnom, ahogy titokban hánysz. Akkortájt kezdett el szétfoszlani a kapcsolatunk is.
Azt láttam, hogy olyan dolognak vagy rabja, ami csak bántani tud, mégse bírsz leállni vele. Sírva mentem vissza. Senki nem értette. Te pedig ott aludtál az ágyon bepiálva, miközben nekem olyan traumát okoztál, ami a mai napig elkísér, és pánikolni kezdek, ha valaki öklendezni kezd a közelemben.
Az apai ági családi eseményeket még inkább gyűlöltem. Már akkor is azt éreztem, hogy a család azon része, mamáékat leszámítva, nem kedvel engem. Egy alkalom nagyon beleégett a tudatomba. Egészen biztos vagyok benne, hogy ott végképp elvágtam magam előttük. Kint voltunk a hobbitelken. Álltunk a diófa alatt mindannyian, mamáék, nagybátyámék, unokatestvéreim, anya és te. És sírtál. Azért, ahogy beszéltem veled mindenki előtt. Kirobbant belőlem a düh és a megvetés, hogy mindig iszol és nem tudsz leállni vele, nem tudsz tiszta maradni. Sírtál, és azt mondtad, hogy nem beszélhetek így veled. Hiába volt meleg nyári nap, a levegő teljesen fagyos lett.
Körbenéztem, és azt láttam, hogy mindenki megvetően vagy épp megdöbbenve néz rám.
Ott akkor ismét törés keletkezett bennem, hála a családomnak. És tudod, miért? Mert én voltam az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy problémád van, és ez gáz. Anya beletörődött, és tűrte. De én nem akartam ezt az életet. Nem akartam abban élni, hogy nem állnak másból a napjaim, mint hogy ellenőrizzelek, ittál-e. Nem akartam minden hétköznap bámulni az órát délután, számolgatva a késésed alapján, hogy vajon mennyit iszol majd aznap. Fogalmad sincsen arról, hányszor ültem kint a lépcsőházban várva arra, hogy begördülj a bicikliden. Volt, hogy már fentről kristálytisztán láttam, aznap sem vagy színjózan.
Anya mindig azt mondta, hogy lehetne rosszabb is, akár verhetnél is minket. Abban biztos lehetsz, hogy ha ez így lett volna, akkor teljesen máshogy alakul az életem, mert nekem nem lett volna maradásom melletted. Így is nehezen volt. Nem véletlenül nem szerettem otthon lenni, nem véletlenül nem szerettem a családi összejöveteleket.
Aztán egy idő után elkezdtem érezni, hogy fokozatosan egyre zárkózottabb leszel, és egyre hidegebb az irányomban. Nem véletlenül tudtalak kihozni állandóan a sodrodból. Te is tudtad, hogy a családban és a környezetedben csak én nem fogadom el a függőségedet. Mégsem voltam számodra elég erős motiváció. Bántott ez is, hogy láttad rajtam, mit tesz velem a függőséged, mégsem tudtál megálljt parancsolni magadnak. Megromlott a kapcsolatunk. A régi jó emlékeim teljesen háttérbe szorultak, nem is tudtam rájuk gondolni, mert az alkohol miatti sok rossz teljesen elnyomta őket.
Ellenségessé váltam irányodba. Itt már tényleg visszafordíthatatlan lett a kapcsolatunk összeomlása.
Érdekes, amikor először voltál beteg a hasnyálmirigyeddel, abból nem igazán sok mindent fogtam fel. Sőt, még mintha királynak is tartottalak volna azért, mert meggyógyultál. Hát milyen komolyan hangzik már egy hasnyálmirigy-gyulladás?! Emlékszem, megkérdeztem a biológiatanáromtól, hogy mitől alakulhat ki egy ilyen betegség, és ő azt mondta, hogy túlzott mértékű alkohol és zsíros étel fogyasztásától általában. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben a barátnőim előtt, mert előtte elmeséltem nekik, hogy ilyen betegséged volt.
Ősz volt. Már nagyon rossz volt a kapcsolatunk. Sokat veszekedtünk. Majd odáig jutottunk, hogy magamban azt kívántam, bárcsak meghalnál. Még azon az őszön, a szülinapomon, amikor elfújtam a gyertyát, azt kívántam, hogy ne halj meg. Mert egyszerűen nem láttam más reményt, csak a béna kis szülinapi kívánságomat. Mert bizony már jó ideje bent feküdtél a kórházban, és az orvosok nem tudták, mi bajod van. Vizsgálatok sokaságát végezték el rajtad, mindenki azzal kezdte, hogy alkoholista vagy-e. A válaszod az volt, hogy nem. Pedig nem minden alkoholista issza mindennap magát totál készre. Magadnak sem ismerted be.
A műtéted után bementünk hozzád, még nem ébredtél fel. Szörnyű látványt nyújtottál,csövek lógtak ki belőled, az orrodon keresztül épp valami méregzöld távozott. Borzalmas volt látni, ahogy zacskókban fogják fel a testnedveidet, miközben nem tudsz még magadról. Gyenge voltál, és kiszolgáltatott. Meg voltál törve. Azt mondták, daganat, de könnyen gyógyítható. Brutális nyolc hónap vette kezdetét. Minden elismerésem anyáé, amiért ezt így végigcsinálta. Én próbáltam inkább elzárkózni, a zsigereimben éreztem, hogy ennek mi lesz a vége. Addigra már teljesen elhidegültünk egymástól. Egyszer megleptelek, és bementem hozzád a kórházba. Ültünk a folyosón kínos csendben, te csak meredtél magad elé.
Telt az idő. Egyre gyengébb lettél. A hatodik kemoterápiás kezelés után az orvosok azt mondták, ennyi volt, nem használ, nem tudnak mit tenni. Előttem van az arckifejezésed. Ahogy összeszorítod a szád, és elfordítod a fejed tőlünk. Düh, tehetetlenség és szomorúság. Akkor láttam, hogy szembesültél vele: meg fogsz halni.
A betegségednek volt egy pozitív hozadéka: közelebb kerültetek egymáshoz a testvéremmel. Bevallom, akkor kicsit féltékeny voltam, hiányzott az apai szeretet, amit ő most megkapott, én pedig már évek óta nem. De elengedtem inkább.
Utolsó nap, amikor láttunk, már nem voltál velünk. Morfiumot kaptál. Hazafelé láttam, hogy anya a végső kiborulás szélén van. Megálltunk az út szélén, és csak kapaszkodott a kormányba, nézett maga elé. Láttam rajta, hogy tudatosult benne az elkerülhetetlen. Nyolc hónapnyi remény után az élet arcon csapta mégis.
Másnap hívtak minket. Meghaltál. Egy könnycseppet se bírtam kipréselni magamból. Ürességet éreztem. Megnyugvást. Vége volt. Nem volt miért tovább aggódnia a családomnak. Mintha egy tornádó utáni csendes, romos állapotba kerültünk volna.
Nem gyászoltalak meg. Magamban nem temettelek el. Talán épp ez a baj. Menekülök otthonról évek óta. Nem szeretek otthon lenni. Megint azt érzem, amit régen, azt a szorongató érzést, hogy csak én harcoltam az alkohol ellen. És hogy a saját családom temette el ezt a próbálkozásomat.
Annyi kérdésem lenne még hozzád. Rengeteg miért maradt bennem. Kíváncsi lennék, ha nem lettél volna beteg, akkor leszoktál volna-e az alkoholról. Vagy maradt volna minden a régiben?
Esténként sokszor nem tudok aludni. Gondolkozom. Megrohannak az emlékek. Sokáig merő megvetést éreztem irántad. Mondani szokás, hogy halottról jót vagy semmit, de ezt nem érzem jogosnak.
Nyomot hagytál az életemben.
Más életet képzeltél magadnak?
Miért foglalkoztat még ennyi év után sok kérdés?
Megvisel a hiányod, hiszen a család teljesen széthullott. Nincsenek családi ebédek, nincsenek még közös étkezések se. A karácsony felér egy kínzással. Mintha veled együtt mi is megszűntünk volna létezni. A tornádód utáni károk maradandók. Nem tudjuk őket rendbe hozni. Nem tudom rendbe hozni.
Miért voltál ilyen? Mi bántott? Mi volt vajon az a sérelem, ami az életedet ilyen irányba terelte?
Remélem, idővel ezt is megértem. Ma már csak sajnálatot érzek irántad. Sajnállak, amiért még a családodnak sem mutattad meg az igazi valódat, hogy azt érezted, még előttünk is be kell zárkóznod. Sajnálom, amiért szomorúan haltál meg. Sajnálom, amiért egyik pillanatról a másikra kellett elfogadnod, hogy ennyi volt. Egyszer pedig remélhetőleg sikerül feldolgoznom. Szeretnék megbocsátani neked, de most még ez nem megy. Sajnálom.
Nem az egyszeri nagy döntéseink határozzák meg, kik leszünk az életben. Amit napi szinten választunk, azzá leszünk az életünk során. Könyvismertető.
.
Az élet nagy döntései: továbbtanulás. Munkavállalás. Házasság. Gyerekvállalás. Ezek a döntések határozzák meg az életünket. Hogy kik vagyunk. Hogy boldogok vagyunk vagy boldogtalanok. Vagy mégsem?
Dr. Joan Rosenberg pszichológus, a "90 másodperc az élethez, amit szeretsz" (2019) című könyv szerzője szerint nem. Mi több, ez az élet egyik legnagyobb tévedése.
Az élet apró, pillanatról-pillanatra történő döntései azok, amik meghatározzák, hogy kik vagyunk, és hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Például az, hogy mit kezdünk a kellemetlen érzelmeinkkel, amelyek napi szinten bombáznak bennünket. És bizonyos időszakokban pedig teljesen eluralkodnak rajtunk.
A kellemetlen nem feltétlenül rossz, véli Rosenberg. Ezek az érzelmek azért alakultak ki az evolúció során, hogy megvédjenek bennünket és segítsenek a túlélésben.
Fontos megérteni, hogy ezek az érzelmek nem egyszerűen csak "a fejünkben léteznek", nem valamiféle "nem valóságos" jelenségek, amelyeket puszta akaraterővel bármikor megsemmisíthetünk. Ezek az érzelmek nagyon is léteznek a testünk szintjén, fiziológiai folyamatokat indítanak el bennünk. Ezáltal fontos üzenetet közvetítenek.
A neurobiológiai kutatások feltárták, hogy az érzelmeket fiziológiai szinten már azelőtt ki lehet mutatni, mielőtt egyáltalán tudatosodtak volna bennünk, mint érzések.Az egyik legkeményebb dió a gyász. Itt több kellemetlen érzelem is egymásba torlódik: szomorúság, csalódottság, tehetetlenség, düh. És a hullámok mintha soha nem akarnának visszahúzódni. A gyász gyakran álcázza magát indulatnak, keserűségnek, hibáztatásnak, cinizmusnak, ellenségességnek, pesszimizmusnak, megbánásnak, bosszúvágynak, szarkazmusnak és öngyűlöletnek.
Az emberek, amikor kellemetlen érzelemmel szembesülnek, gyakran úgy érzik, hogy elveszítik a kontrollt. Ez abból fakad, hogy félnek megélni, érezni valamit, amit nem akarnak megélni és átérezni. Ezért aztán bonyolult viselkedési rituálékat és pótcselekvéseket alakítanak ki, hogy elkerüljék az érzés megélését.
Van, aki stressz-eszik, van, aki elkezdi nyomkodni a telefonját és van, aki kitölt egy pohár italt vagy rágyújt egy cigire/spanglira.Rosenberg tanácsa: ne próbáljuk elásni a negatív érzelmeket. Ne próbáljuk magunkkal elhitetni, hogy nem valóságosak. Ne húzódjunk vissza, ne blokkoljunk le: maradjunk jelen, vegyük tudomásul a kellemetlen érzelmet.
Dr. Bolte Taylor kutatásaira hivatkozva azt állítja, minden kellemetlen érzelemnek megvan a maga élethossza: ez pedig kb. 90 másodperc. Ennyi idő alatt futnak ki azok a biokémiai folyamatok, amelyeket az adott érzéshez társítunk (pl. összeszorul a szívünk, gyomrunk stb.). És nekünk hagynunk kell, hogy ezek az érzelmek kifussák magukat.
De a kellemetlen érzelmek megélése nem jelenti azt, hogy közben teret kell adnunk a negatív gondolatoknak és a kemény önkritikának. Tudatosítsuk, hogy ezek a kellemetlen érzelmek nem állandóak és nem határoznak meg minket. Ugyanúgy el fognak vonulni, vissza fognak húzódni, mint a hullámok a tengerparton. Ami most van, az nem feltétlenül lesz a jövőben.
Amikor egy kellemetlen érzés tovább tart, mint 90 másodperc, akkor a saját negatív gondolatainkkal tápláljuk. Újra és újra arra kényszerítjük magunkat, hogy átéljük a szituációt és triggereljük a biokémiai válaszreakciót.Ehelyett úgy kell kezelnünk a kellemetlen érzelmeket, mintha a tengerparton állnánk, és ezek mint a hullámok, folyamatosan ostromolnának minket. Egyes kisebb hullámok csak körülnyaldossák a lábunkat, aztán szelíden visszahúzódnak. Mások teljesen levesznek minket a lábunkról a szilaj erejükkel. És viharos időben olyan, mintha a hullámok soha nem akarnának visszahúzódni.
Mégis, ami közös a hullámokban: hogy előbb-utóbb mindegyik elmúlik. Elvonul.
Dr. Ethan Kross és kollégái kutatása szerint az önmagunkkal folytatott párbeszédnek óriási szerepe van ebben a folyamatban. Jelentős pozitív hatása van annak, amikor ahelyett, hogy elkezdenénk a szokásos önpocskondiázást ("már megint milyen béna vagyok" stb.), a nevünkön szólítjuk magunkat ebben a párbeszédben. És próbálunk úgy beszélni magunkkal, mint egy segítségre szoruló baráttal tennénk.
A saját igazságunk kifejezése fontos mások felé is, ha ezt nem bántó szándékkal tesszük. Rumit, a szúfi misztikust idézi: mielőtt bármit kimondanál, a szavaidnak három tesztnek kell megfelelnie. Igaz? Szükséges? Kedves?
"A beszéden keresztül fedezheted fel igazán mélyen, ki is vagy valójában, és ahogy beszélsz, úgy nyered el az önbizalmadat," írja Rosenberg. "A legtöbb ember nem jön rá erre az igazságra."
„Bűz van, vizelet, széklet, gennyedző felfekvések maró elegye, rácsozott ablakok, motyogó, totyogó emberek szörnyű, szakadt és kimoshatatlan foltokkal tarkított kórházi pizsamákban.” Ilyen is a pszichiátria, de az ott dolgozó szociális munkás nemcsak ezt látja, hanem megérti a rendszer abszurditását, amelyben idegenül és szabadon mozoghat. Személyes tapasztalatokon alapul Bartók Ágnes és Demény Sára könyve, az egyszerre játékos és tragikus hangvételű Nem feketével – Egy pszichiátria mindennapjai. A szerzőkkel beszélgettünk.
HIRDETÉS
A pszichiátriák nem kifejezetten vidám helyek. A pszichiátriai ellátórendszerben uralkodó állapotokról, a területet érő kihívásokról és változásokról ritkán kapunk szívderítő híreket. Éppen ezért tekinthető különleges könyvnek Bartók Ágnesíró ésDemény Sára rajzoló közös munkája, a Nem feketével – Egy pszichiátria mindennapjai. A magyar és francia kiadásban szinte egyszerre, 2020 őszén megjelent kötetből képet alkothatunk a pszichiátriákon tapasztalható leggyakoribb problémákról.
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Bartók józanul számot vet az adminisztrációs kötelezettségek és rutineljárások eredményezte abszurd helyzetekkel, egy-egy pszichiátriai dolgozó cinikus nemtörődömségével vagy a kezelteket körülvevő méltatlan intézményi állapotokkal. A könyv hangneme ugyanakkor közel sem olyan tragikus vagy patetikus, mint amilyen a téma alapján lehetne. Nem társadalomkritikus szatírát olvasunk, noha bőven találhatók benne szatirikus motívumok, és a szerzők nyilvánvalóan kritikusak a pszichiátriai intézményrendszerrel.
A Nem feketével alaphangját, az alkotók hozzáállását mégis inkább az empátia határozza meg, amely nemcsak a pszichiátriai betegek, hanem a hozzátartozóik és az intézmény dolgozói felé is irányul. A könyv nem ismeretterjesztő olvasmány, hanem irodalmi munka, egy olyan, kisprózai szövegeket tartalmazó kötet, amit ráadásul finom humorú rajzok egészítenek ki. Így az elsőre talán komornak vagy súlyosnak tetsző témaválasztás és alaphelyzet – egy szociális munkás mindennapjai a pszichiátrián – végül nem válik nyomasztóvá, vagy legalábbis nem közvetlenül. A kisprózák és a rajzok humorának köszönhetően a könyv nyer valamiféle játékosságot, könnyedséget, ami üdítően hat ebben a témában. Persze a szerzők nem bánják, ha ismeretterjesztő jellege is van a könyvüknek, noha mindenkit óva intenek attól, hogy csak ilyen szemszögből olvassa a kötetet. Mindazonáltal a fejezeteket nyilvánvalóan személyes élményanyag ihlette.
Köbre emelkedik a társadalom abszurditása
Nem mertem volna „őrültekről” írni úgy, hogy én találom ki a történeteket
– magyarázza Bartók Ágnes a Nem feketével hátterét, hozzátéve, hogy egyetlen történet sem pontosan úgy esett meg a valóságban, ahogy a könyvben olvasható. Bartók hét évet dolgozott szociális munkásként egy budapesti pszichiátrián. Noha volt szakirányú végzettsége, eleinte egyáltalán nem akart ezen a területen dolgozni – a filozófia és az esztétika szakot is elvégezte, és inkább bölcsészként tekintett magára. „Kifejezetten taszított a szociális munka, azt gondoltam róla – tévesen –, hogy ehhez eszelősen önzetlennek kell lenni” – mondja.
Mohos Márton / 24.hu Bartók Ágnes
Egy ismerőse hívására mégis próbanapot vállalt a pszichiátrián, mert foglalkoztatta, hogyan néz ki belülről egy ilyen intézmény. Végül évekig maradt, távozása után pedig szociális munkásokat tanított az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem vonatkozó képzésén. Művészként is inspirálta a fogyatékosság témája és a pszichiátria intézménye, szövegeket írt és rajzokat készített a témában. Az elmúlt években számos közös munkán dolgozott Demény Sárával, a Nem feketével rajzolójával, közös könyvüket is azután kezdték el tervezni, hogy két évvel ezelőtt együtt szerepeltek egy kiállításon.
Párhuzamosan készültek a novellák és a rajzok – amíg a szövegek inkább a szakember szemszögét igyekeznek megmutatni, a képek egy-egy szituáció másik oldalát villantják fel. A pszichiátria atmoszféráját, a szagokat, az érzeteket, a hétköznapivá váló abszurditás tapasztalatát igazán a rajzok erősítik fel. Demény emlékezetes figurákat is teremt, például Lujzit, az idős nőt, aki rendszeresen tejjel mos fel otthon, emiatt éktelenül büdös lesz a lakásban, a lánya pedig felháborodva kéri a szociális munkás segítségét, vagyis azt, hogy Lujzit vegyék vissza a pszichiátriára.
A betegek látványa, szaga, érintése Bartók novelláinak is fontos motívuma. Emlékezetes például az a fejezet, amelyben az elbeszélőnek bizarr késztetése támad, hogy megérintse az egyik frissen elhunyt beteg holttestét.
„A színe sárgásfehér, az anyaga egyszerre tűnik puhának és merevnek, úgy képzelem, ha belenyomnám a mutatóujjamat, akkor ott maradna a húsban a mutatóujj formájú bemélyedés” – morfondírozik a kötet beszélője, az érzéki tapasztalatokat pedig Demény rajzai teszik igazán plasztikussá. A könyv elkészítése mellett jelenleg is dolgoznak együtt, a Tilos Rádión fogyatékosság és művészet kapcsolatáról készítenek műsort, és közös művészeti kollektívájukat is működtetik.
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
A pszichiátriai közeget Bartók azért tartja bárki számára érdekesnek, mert tapasztalata szerint a kapukon belül köbre emelve jelenik meg a mai társadalom abszurditása, az, ahogy az intézményrendszerek „nekifeszülnek a személyes valóságunknak”. Mindazonáltal nem feltétlenül a tipikus pszichiátriai történeteket írta meg. „A korrupcióról például egyáltalán nem írtam, pedig nagyon nehezen álltam meg” – mondja, de úgy érezte, ez a téma eltérítette volna a kötet fókuszát.
Idegenség és szabadság a hierarchia legalján
A könyv fő témája ugyanis az, milyen helyzetekbe keveredik egy szociális munkás a pszichiátrián, egy olyan közegben, ahol voltaképpen idegenül mozog, mert az orvosok és más egészségügyi dolgozók gyakran azt sem tudják, mit keres ő ott. „Egészen 1989-ig nem volt szociálismunka-képzés Magyarországon, emiatt sok idősebb orvos a mai napig nem tudja, mit csinálunk mi a kórházi osztályon. Régen »szociális nővéreket« alkalmaztak, mert valakinek akkor is el kellett intéznie, hogy jó helyre érkezzen a betegek nyugdíja. Engem a hét év alatt számtalanszor neveztek szociális nővérnek, hozzátartozók és kollégák is, és nem viccből” – magyarázza Bartók Ágnes, hogy miért volt különleges helyzetben a pszichiátrián.
Mint mondja, a szociális munkának egyébként is rendkívül alacsony a presztízse itthon, a kórházban többnyire az orvosok sem tekintették őt partnernek, a „hierarchia legalján” helyezkedett el. Pozíciója azonban nemcsak idegenséget, hanem sajátos szabadságot is biztosított neki. „Néha kaptam teljesen irreális, végrehajthatatlan feladatokat, de egyébként békén hagytak” – mondja. Az viszont nehezére esett, hogy igyekezzen betartani a szociális munka etikai szabályait, például azt, hogy a kliensekkel együttműködve, és nem helyettük hoz meg döntéseket, vagy végzi el az adminisztratív és más jellegű feladatokat. Ám Bartók munkáját valójában nem a kezeltek nehezítették meg, hanem a kollégák és a rendszer maga. Beszélgetésünk során ezt úgy fogalmazta meg:
Végső soron maga a rendszer alkalmatlan arra, hogy orvosolja a betegek problémáit. A pszichiátrián lévő emberek kilencven százalékának nem pszichiátrián kellene lennie, mert az állapotuk javítására a kórházi ellátás nem, vagy csak időlegesen képes.
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Mindez átvezet a magyar pszichiátriai ellátás alapvető problémájára, vagyis arra a gyakorlatra, amely még mindig a páciensek kórházi kezelésére helyezi a hangsúlyt másfajta segítségnyújtás helyett. „A pszichiátriai betegség nem fekvőbetegség” – mondja az író. A hatósági szabályozás értelmében az intézményeknek fel kell tölteniük a kórházi ágyakat, holott a betegeknek nem kórházi kezelésre lenne szükségük. Bartók részben ezért sem tudja megítélni, milyen hatása lehet két budapesti pszichiátria tervezett összevonásának, de azt mondja, nem tartja egyértelműen értelmetlennek az ötletet (a kormány eredetileg három intézményt vont volna össze, a jelenlegi tervek szerint végül kettő, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, illetve az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet egyesítéséről döntenek).
A magánynál nincs általánosabb probléma
Ugyan más keretek között, de a könyvben bemutatott pszichiátriai betegekéhez hasonló esetekkel Demény Sára is találkozik. Ő családjával együtt Brüsszelben él, ahol egy inkluzív művészeti központban dolgozik, vagyis egy olyan, az egészségügyi és szociális ellátórendszertől független intézményben, ahol az integráció szemléletével ellentétben – amely szerint ép emberek és közöttük néhány fogyatékkal élő alkot egy közösséget – elvileg fele-fele arányban foglalkoznak fogyatékkal élő és ép emberekkel. Maga körül azt látja, vonzó önkénteskedni, civil szervezeteknél dolgozni, ami gyökeresen ellentmond szerzőtársa itthoni tapasztalatainak. „Ha elmondom, hogy szociális munkával foglalkozom, néhányan azt kérdezik, miért nem tanultam inkább valamit” – mondja Bartók Ágnes. Oktatóként is azt érzékeli, hogy szociális munkásnak többnyire volt állami gondozottak tanulnak, vagy olyan, ötven körüli szociális dolgozók, akik most szereznének diplomát a valamivel elfogadhatóbb fizetés reményében. Illetve – mint minden segítő szakma esetében – azok, akik saját életükben tapasztaltak olyan nehézségeket, amelyek miatt ez a terület érdekelni kezdi őket.
Noha kórházi szociális munkásként már nem dolgozik, Bartók igyekezett kapcsolatban maradni a területtel. A pszichiátria után a Soteria Alapítvány Matéria klubházában is dolgozott, egy olyan közösségi pszichiátriai ellátórendszerben, amelynek az a célja, hogy a kliensek ne kerüljenek kórházba vagy zsúfolt otthonokba, helyette a saját környezetükben kapjanak segítséget. A hasonló, zárt intézményekben tapasztalható állapotokról a Nem feketével egy-egy erősebb bekezdése is tudósít: „A zárt részlegünkön bűz van, vizelet, széklet, gennyedző felfekvések maró elegye, rácsozott ablakok, motyogó, totyogó emberek szörnyű, szakadt és kimoshatatlan foltokkal tarkított kórházi pizsamákban, többen közülük kikötözve egy-egy oszlophoz vagy ágyhoz.”
Máshol azt olvassuk, „nálunk, akinek nincs hozzátartozója, se pénze, az szappan nélkül mosdik, és a kezével törli ki a fenekét”.
Ezek a részletek jelzik, hogy a Nem feketével egyáltalán nem szépíti meg a pszichiátriai valóságot. A fejezetek viszont ennek ellenére, a rajzok kiegészítő-értelmező szerepe miatt is, megőrzik a humorukat. A rövid, pároldalas szövegekkel összefüggésben nem túlzás az örkényi egyperceseket említeni, nemcsak hangvételük, hanem témájuk, az egyén és az őt ellenőrző-felügyelő intézményrendszer abszurd összefeszülése miatt sem. Emiatt úgy érezhetjük, árnyalt képet kapunk a pszichiátriai állapotokról, és a Nem feketével hatékonyabban irányítja az olvasói figyelmet erre a területre, mint a komorabb hangvételű beszámolók.
A figyelemre pedig a szokásosnál nagyobb szükségük van a pszichiátriai kezelteknek. Bartók Ágnes úgy véli, a koronavírus-járvány miatt a páciensek különösen nehéz helyzetbe kerültek. Szinte mindannyiuknak a magány a legfőbb problémája, ezért most nagyon megszenvedik, hogy nincsenek megfelelően integrálva a társadalomba. Demény Sára hasonlóan írja le a járvány okozta változásokat a saját munkájában. „A mi műhelyeinkben meghatározó fontosságú a fizikai jelenlét, egymás közelsége, érintése. Ez teljesen kiesett a tavasszal, most meg már nem is találkozunk” – mondja munkahelyéről. Hozzáteszi, talán jobb is, hogy ősszel már nem is találkoztak a művészeti központ diákjaival. Így valamivel könnyebb elviselni, hogy nem ölelhetnék meg úgy egymást és őt, ahogyan megszokták.
Ilyen az, amikor hiába szeretsz a szíved legmélyéből valakit, próbálsz neki segíteni, támogatod… majd rádöbbensz, hogy senkit nem lehet megvédeni saját magától. Még ha ebbe az egész környezete rokkan is bele lelkileg. Veled is megtörténhet – Jobbágy Kata vallomása.
–
A mi apukánk jó ember. Hatalmas szíve van. Igazán jó házigazda. Mindig van mit kínáljon, és mindig megtömi a táskánkat, amikor búcsúzunk. Ez az ő szeretetnyelve. A főzés. Az egyetlen dolog, amit bármikor szívesen csinál. Szívből főz. Főzött. Már nem főz. Megállt a szíve.
Néhány évvel ez előtt leültem vele beszélgetni, hogy nagyon ijesztő, amit az ebédnél láttam. Mindig is volt gondja az alkohollal, de olyat a 30 évem alatt nem tapasztaltam, hogy megtántorodott volna a piától. Ez is eljött, és bár már akkor is tudtam, hogy senkit nem lehet megmenteni magától, én mégis megpróbáltam. Mert nem tudtam másként tenni. Egy gyerek nem tud másként tenni. Meg akarod menteni, és kész. Jó beszélgetés volt. Mármint rossz volt, de értettük egymást.
Azt mondta, hogy köszöni, és igyekszik kizárni az életéből a töményt. Aztán vett egy pálinkafőzőt.
Látod, azt mondod, pálinka és az emberek többsége valami igazán finomra gondol. Vagy valami nagyon erősre. Házira. Összejövetelekre. Nagy mulatságokra. Én egy kőre abból az útból, ami a haláláig vezetett. Gondosan tette le egymás mellé a köveket, de ekkor még nem láttam, hogy honnan is indul ez az út.
Látogatóba mentem hozzájuk, de mire a Nyugatihoz értem, bepánikoltam. Nem tudtam, mi bajom, valami nyomni kezdte a mellkasom, sírtam és remegtem. Felhívtam a barátnőmet, hogy segítsen megnyugodni. Nem akartam kimenni, nem bírtam, valami gátolt benne. Aztán szép lassan ahogy beszéltünk, megnyugodtam és vonatra szálltam. Az állomáson nem apu fogadott, mint általában. Az élettársa jött ki értem. – Nem is mondtuk, hogy mi történt. Apátok dereka megroppant.
Mire odaértünk, kiderült, hogy nem csak simán megroppant. Járni is alig bírt. Éreztük, hogy nagyobb a baj. Rögtön jött a felismerés, hogy miért nem akartam kimenni. Rövid hadakozás, hogy márpedig kihívjuk a mentőt, persze ő tárcsázott. Nem vitték be, mert hétvége volt, és a kórházban olyankor „a fű se nő”. Ha nem javul, vigyük be a sürgősségire hétfőn. Bevittük. Nem engedték haza. Összeroppant a csigolyája.
Érdekes dolog a kiszolgáltatottság. Bizonyos szempontból közelebb enged. A büszkeség falai omlani kezdenek, és a réseken keresztül belátsz végre olyan helyekre, amiket csak sejteni véltél addig.
Okokra lelsz, ugyan segítik a megértést, de egyben piszok nehéz is. Kezdtem kapiskálni, hogy miért nem motiválja már semmi, de nem akartam, hogy lemondjon magáról. Meg akartam menteni. Tudtuk, hogy ez most vízválasztó, olyan helyzet, amiből még ki lehet jönni, de nem láttuk a mérleg másik serpenyőjét. Azt hittem, mert hinnem kellett, mert nem tudtam másképp tenni, hogy minden rendben lesz. Közben régi „jó barátom”, az ekcéma rögtön be is kopogott hozzám. Iszonyú dühös lettem. Tudtam, hogy az elengedés lesz most a fő feladatom, mert ez az egyik oka az ekcémának, de miközben a tudatommal fejtettem meg az eseményeket, a lelkem őrjöngött. Félni kezdtem, hogy elveszíthetem. A bizonytalanság miatta a pánik a hétköznapok része lett. Az evészavarom is teljes fokozatra kapcsolt.
Alattomos dolog ez az alkohol, nem tudod tetten érni, hogy mikortól leszel végleg a rabja. Voltak a viselkedésében árulkodó jelek, amikre reagáltunk is, de a döntéseket nem hozhattuk meg helyette.
Lemondott látogatások, elutasított ajándéküdülés, és a világról alkotott véleménye, ami egyre szűkebbre szabta a valóságát. A valóságát, ami egy idő után a háza, az élettársa és a pia lett.
A testvérem gyerekei egy ideig még motiválták, no, nem az utazásra, de az életre mindenképp. Aztán ez is szépen leült, mint minden. Valójában ezek is kövek voltak azon az úton, de a nyilvánvalót nem akarta soha kimondani, hogy meg akar halni. Inkább csinált magának egy csigolyatörést, hogy végre legyen oka kiszállni az életéből, de nem ment ez gyorsan. Ó, nagyon nem!
Ha apun múlt volna, elsumákolta volna az egészet. „Az orvosok sarlatánok, a gyógyszer egy hülyeség, majd ő jobban tudja, inkább iszik egy pálinkát, mert az mindenre gyógymód.” Elkezdett nem enni. Közben mindene fájt. Deréktól lefelé olyan fájdalmai voltak, hogy sokszor a mindent kibíró apukám eltorzult arccal jajdult fel. Ez is új élmény volt. Ő jajgatott, bennem a jeges rémület futkosott. A koplalástól és a piálástól persze kezdett tönkremenni a gyomra is. Úgyhogy lett egy sormintája. Legyengült, kórházba került, felerősödött, hazament, koplalt, legyengült, kórházba került…
Közben bennem háború tombolt. Mi a dolgom ebben a játékban? Hogy segíthetek, ha nem segíthetek? Meg is kérdeztem tőle, hogy miként asszisztáljak ehhez, mert én már nem tudom.
Csak annyit kért, hogy szeressem.
Az őszinteség lett a fegyverem. Mindent kimondtam, amit csak bírtam. Hogy megnyugtassam magam, hogy mindent megtettem. Amikor kimentem hozzájuk, mindig a közelébe ültem, és fogtam a kezét, a vállát, és annyiszor mondtam neki, hogy szeretem, ahányszor csak lehetett. De kitöltöttem neki a piát is. Nem úsztam meg. Ez is a játszma része. Ha elfojtottam a dühömet, magamat tagadtam meg, ha kimutattam és kimondtam, akkor meg csak még egy okot adtam az ivásra, mert fájdalmat a legkevésbé akart okozni. Közben megkérdeztem azt is, hogy meg akar-e halni. Mert ha igen, akkor azt is elfogadom, és itt leszek mellette, csak adjon végre valami támpontot.
Ő meg mesélni kezdett. Olyan történeteket, amiket soha előtte nem mondott el. Könnyíteni akart a lelkén. Kimondani, hogy haragszik az apukájára, hogy haragszik az anyukájára. Hogy haragszik magára. Szépen lassan egy olyan élet tárult fel előttem, amiben annyi fájdalom és elfojtás volt, amit hallgatva is nehéz volt viselni. Nem láttam a teljes képet. De az út elejét igen. Nem várt gyerek volt. És ez persze nem lehet mindennek az oka, de egy jó ugródeszka a szar élethez.
Nem volt beteg. Mármint nagyon sok fizikai baja volt, de a testét meg lehetett volna gyógyítani. A lelkét viszont nem. Már nem. És a mód, amit választott a halálhoz, az is ezt tükrözte. Hosszan és fájdalmasan lépegetett kifelé, mert a bűntudata ezt diktálta. Tudtuk, hogy ez történik. Tudtuk, hogy meg fog halni, és mégis folyton csak megmenteni akartuk. Pedig tudtuk, hogy nem lehet.
Annyira szeretem.
Az utolsó előtti napon többen is kint voltunk nála. A nővére, az unokahúga és az ő kisfia is velünk volt. A kicsi fiú egyszer csak keservesen sírni kezdett. Valamit megérzett. Kivittük a házból, és megnyugodott. Mondtam apunak, hogy másnap munka után kijövök. Kézzel-lábbal tiltakozott.
Mellette akartam lenni, amikor elmegy. Nem kell egyedül végigcsinálnia. De ő egyedül akart lenni.
Másnap délután az élettársa hívott, hogy nem veszi föl a telefont.
Egy téli délelőttön halt meg. Szép idő volt. Utolsó útjára indult, de az ágy és az asztal között megállt a szíve. Szép szíve volt. Tele szeretettel és fájdalommal, de bármennyire is igyekezte jól megbüntetni magát, attól még jó ember volt. Ha magát nem is tudta szeretni, én megteszem helyette is mindennap.
Az ekcéma nem múlt el azzal, hogy meghalt. Az evészavar sem, de legalább a pánik alábbhagyott. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha az ő fiatalkorában is lehetőség lett volna terápiára járni, akkor vajon hogyan végződött volna a történet? Nem az alkohol vitte el, hanem az a temérdek kibeszéletlen fájdalom, amit nem tudott másként elviselni.
De ne félj! Mi nem visszük tovább. Ezt csinálja a mi generációnk. Felülírja a generációk hagyományát, hogy a következő tisztább lappal induljon. Talán ők még ügyesebbek leszek. Azok lesznek.
A cikkben egy egyszerű ábrán ábrázoljuk, hogy miért káros a drogfogyasztók megbélyegzése, és miként kell megszabadulnunk tőle.
A drogfogyasztást és a drogfüggőséget rengeteg megbélyegzés és negatív sztereotípia övezi. Például, hogy a drogfüggők erkölcstelenek és hazugok, nem lehet bennük bízni, értéktelenek, selejtes emberek. Bár a függőség örvényébe került emberekre valóban jellemző az önpusztítás és az antiszociális viselkedés, azonban mindig a teljes képet és a teljes embert, az ő teljes történetét kell nézni.
Azzal, hogy megbélyegezzük, gyanakvással és bizalmatlansággal vesszük körül, címkéket aggatunk rájuk, lenézzük és megalázzuk őket, attól nem lesznek jobb emberek. Éppen ellenkezőleg: a megbélyegzés maga is egy ördögi kör, ami csak még mélyebbre löki őket a függőség spirálján.
Ha megnézzük, hogy mi indított el pozitív változást egy mélyre került ember életében, akkor nagyon gyakran van egy közös elem: egy ember, aki hitt bennük. Aki a stigma mögé látott, nem a betegséget nézte, hanem értékelte az embert, és ösztönözte arra, hogy fejlődjön és haladja meg a saját korlátait. Ezek a korlátok bizony nagyon sokszor olyan rendszerszintű tényezőkre vezethetők vissza, amelyeknek semmi köze az illető jellemhibáihoz. És bár a felépülés útja buktatókkal és visszaesésekkel nehezített, de az ember, akiben nem hisznek, az nem tanul meg hinni önmagában. Akinek nem bíznak a képességeiben, az nem fogja fejleszteni a képességeit. A stigma beteljesíti magát.
Hogyan stigmatizáljuk a drogfogyasztó embereket?
Patologizáljuk a droghasználatukat és leereszkedően viselkedünk velük.
Hibáztatjuk őket a saját sorsukért és ítélkezünk felettük.
Kriminalizáljuk őket abból a megfontolásból, hogy előbb el kell érniük a mélypontot ahhoz, hogy segíteni lehessen rajtuk.
Félelmet és gyanakvást keltünk a drogfogyasztók körül, ami a kirekesztésükhöz vezet.
Az ártalomcsökkentő megközelítés ezzel szemben:
• aktívan bevonja a drogfogyasztó embereket azoknak a segítő programoknak a kialakításába, amelyek őket célozzák • bizalmi kapcsolatra törekszenek a drogfogyasztó emberekkel • felismerik, hogy a trauma, az erőszak és a társadalmi egyenlőtlenségek befolyásolják azt, hogy ki mennyire képes együttműködni • igazítják a szolgáltatásokat ahhoz, ahogyan a kriminalizáció az emberek igényeit, szükségleteit megváltoztatja • biztosítják a tisztelet kultúráját és a biztonságot • nem használnak megbélyegző nyelvezetet, szavakat
Az ártalomcsökkentés alapelvei:
• a támogatás széles spektruma, a biztonságosabb használattól az absztinenciáig, az emberek méltóságának és jólétének védelme érdekében • a drogproblémáknak a rendszerszintű egyenlőtlenségek keretében való felfogása • odavinni a segítséget, ahol az emberek vannak, de nem hagyni őket magukra
Emberséges nyelvhasználat:
• az embereket nem a viselkedésük szerinti kategóriák minősítik, hanem az egyéniségük, a megbélyegző sztereotípiák tárgyiasítják az embereket • a megbélyegzés akadályt jelent az emberek számára, hogy hozzáférjenek szolgáltatásokhoz • egy ember több, mint a droghasználata, holisztikusan közelítsük meg
Aki piás, vagy alkoholista, az egyértelműen férfi. Legalábbis így képzeljük, vagy így tartjuk „emészthetőnek”. A női alkoholizmus akkora tabu, hogy még rágondolva is szekunder szégyent érzünk.
Hozzátartozóként a végletekig titkoljuk és tagadjuk, csak hogy ki ne derüljön, hogy a nagyi iszákos, vagy a gyeses anyukákkal a játszótéren legurított 2-3 Hubertus bizony már zugivás.
Az alkohol arra jó, hogy nyitva tartsa a sebeket (Fotó: Pixabay)
A női lét zsákutcái gyakran poharakkal vannak kikövezve. A GYES alatti kiesés a pörgésből, az özveggyé válás, az üres fészek-szindróma és a menopauza traumáinak feldolgozásáragyors és hatékony megoldásnak tűnhet egy kis alkalmi zsibbasztás.
A nők többnyire zugivók.A női alkoholizmus stigmákkal jár, hiszen míg a férfiaknál a társadalom ezernyi „mentséget” kínál az indokokra, a női piások úgy érzik, hogy a környezetük elől rejtegetniük kell az alkoholfogyasztást. A titok egyenes következménye a bűntudat, aminek a párja a szorongás, és ez a kínzó duó vezet az újabb lerészegedésig.A rejtőzködő alkoholista pedig a környezetétől sem kaphat támogatást ahhoz, hogy leálljon.A női alkoholizmus csendes, magányos és tele van szégyennel.
Egy alkoholista anyával együtt élni maga a pokol. A nagyobb gyerekek már tudják, hogy anya iszik, de részt vesznek a színjátékban. Ilyenkor a családban– természetesen a gyerekek érdekében (!) – fedősztorit használnak: „anya fáradt”, „anya rosszkedvű”, „anyának nehéz napja volt” – vagyisnormálisnak hazudják azt, amiről a gyerekekek ösztönösen tudják, hogy valami nem stimmel.
Anya ugyanis ott van, de még sincs jelen.Elérhetetlen.Ettől persze minden gyerek arra gondol, hogy vele van a baj, és önmagában keresi a hibát, mert hiába nem nyilvánvaló a látvány, ha ott van az érzés.
A szakirodalomelfeledett gyermekeknek hívja a szenvedélybeteg szülőkkel élő gyerekeket,akik megtanulták eltemetni saját érzéseiket. Az alkoholisták gyerekei gyakran érzik azt, hogy láthatatlanok szüleik számára.
Anyu nem úgy iszik, mint apu, aki felpattintja a sört és a tévé előtt a fotelban, hangosan böfögve, cuppogva legurítja a meccs közben.Anyu a konyhában, főzés alatt, titokban húzza meg az üveget.Estére már vörös a szeme, kellemetlen a lehelete, bizonytalan a mnozgása és kásásan beszél.Anyu iszik, mert anyunak bánata van.Anyu azt hiszi, hogy erős, de a pia mindig erősebb nála. Már nem ő issza a szeszt, hanem az alkohol fogyasztja el őt.
Ha úgy érzi, egyedül már nem megy, itt kérhet, és kaphat segítséget:Anonim Alkoholisták
A Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán a járóbeteg és az akut ellátás működik, a csoport- és pszichoterápiás betegeket kellett hazaküldeni az új Covid-részleg felállítása miatt. Azokat a pszichiátriai betegeket, akik elkapták a vírust, egy tavasszal létrehozott, szintén teljesen elkülönített osztályon ápolják.
.
Az országos pszichiátriai intézetben múlt héten állították fel a Covid-osztályt, erről az Index számolt be először, ám a kórház főigazgatójától úgy értesültünk, hogy már korábban is ápoltak ott covidos betegeket, csak nem egy olyan részlegen, amit most szereltek fel.
Sikerült találnunk egy olyan forrást, aki rálát az intézetben folyó napi munkára, és tisztába tettük a történteket.
A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetben a tavaszi koronavírus-hullám óta jelentős feladat volt ellátni azokat a betegeket, akiket beszállítottak a kórházba, de nem lehetett tudni róluk, hogy fertőzöttek. A vírustesztjük ugyanis negatív volt, de később kiderült róluk, hogy mégis megtámadta a szervezetüket a betegség. Őket egy speciális osztályon helyezték el az intézetben. Fontos tudni róluk, hogy nem hétköznapi Covid-fertőzöttek, hanem pszichiátriai ellátásra szorulók.
A pszichiátriai intézet a közelmúltban kapott utasítást, hogy alakítson ki Covid-osztályt, ahol már nemcsak a pszichiátriai ellátásra szoruló koronás betegeket, hanem bárkit el kell tudni látni, akit megfertőzött a vírus vagy Covid-gyanús. Ahogy a többi Covid-intézménynek, a Nyírőnek is
az ágyak 40 százalékát kellett COVID-betegek ellátására biztosítani, ebből 7 százalék ITO-s ágy.
Az ITO-s ágyakon a kritikus állapotú betegeket lehet kezelni, ismertebb nevükön ezek az „intenzíves ágyak”. A leglényegesebb elemük, hogy meg kell oldani a falból kijövő oxigénbemenetet, hiszen ha egy koronavírusos betegnek súlyosbodik az állapota, oxigénes lélegeztetést kell biztosítani számára. Ez pedig egy egyszerű oxigénpalackkal nagyon nehézkes volna.
Zsilipelés, fertőtlenítés
A többi részlegtől teljesen elkülönített Covid-osztályba egy előtérszerű helyiségen át juthatnak be az orvosok és a nővérek, itt zsilipelnek.
Ez a helyiség arra hivatott, hogy a COVID-osztályból még a levegő se jusson át az intézmény más helyiségeibe.
Az ápolók és az orvosok itt öltöznek be a védőoverálba és itt szabadulnak meg tőle kifelé jövet. Az átöltözés együtt jár egy alapos fertőtlenítéssel is.
A kedd óta működő új Covid-részlegen jelenleg 7 beteget ápolnak, de a teljes befogadóképesség 30-40 fő. Hogy miért csak ennyi? Az ide érkezők közül akadnak Covid-gyanús betegek, akiket akkor is egyedül kell elhelyezni egy kórteremben, ha az négy- vagy többágyas, hiszen egyelőre még csak tüneteket produkálnak, de nincs pozitív tesztjük.
Akikről a teszt alapján bizonyossá válik, hogy elkapták a fertőzést, két módszer alapján helyezik el. Akiknek nincs tünetük vagy csak enyhe tüneteket mutatnak, eldönthetik, hogy az otthonukban vagy a kórházban akarnak gyógyulni. Sokaknál a család nem tudja megoldani az elkülönített gyógyulást, így bent maradnak a Nyírőben. A pozitív teszttel rendelkező, tüneteket mutató betegeket már nem kell egyenként elhelyezni, egy közös kórteremben gyógyulhatnak azokkal, akik hasonló állapotban vannak.
Ha egy pszichiátriai problémával küzdő betegnél merül fel a Covid-gyanú vagy produkál pozitív tesztet az illető, akkor a tavasszal létrehozott, elkülönített részlegben helyezik el.
74 fertőzött
A Nyírő Covid-osztályára, ahogy a többi „Covid-kórházba” az Országos Mentőszolgálat koordinálása alapján kerülnek be a gyanús és bizonyosan fertőzött (hétköznapi) betegek. Jelenleg összesen 74 koronavírus-fertőzöttet látnak el a kórházban (a régi és az új Covid-részlegen).
Fotó: Kovács Tamás / MTI
.
Múlt heti cikkünkben arról is írtunk, hogy az addiktológiai osztály egy része kiürül az új Covid-részleg felállítása miatt. A járóbeteg-szakellátás (vagyis a gyógyszeres és pszichoterápiás ellátás) ugyanakkor megmaradt az addiktológián, ahogy az akut betegek ápolását is megoldják. Az akut részlegen azokat a betegeket kell ellátni, akik alkohol- vagy kábítószer-elvonókúrán vannak, vagy valamilyen családi, párkapcsolati krízis miatt küzdenek komoly pszichológiai problémákkal.
Az osztályon 5 orvos és 23 nővér dolgozott. Az orvosok közül mindenki az addiktológián maradt, a nővérek közül pedig heten vállalták az áthelyezést a koronás betegekhez.
Őket tudomásunk szerint nem kötelezték az új feladatra, önként lehetett jelentkezni. Az RTL Klub híradója szerint a koronavírusos betegek ápolásáért pluszpénzt kapnak a nővérek.
Azoknak kellett elhagyniuk az addiktológiát, akik csoportterápiás, pszichoterápiás kezelést kaptak, az ő ellátásukat halasztható kategóriába sorolta az intézet. Ők csak bejártak a Nyírőbe, és a terápia után hazamentek, azoknak kellett bent maradniuk, akik például vidékről érkeztek, és nem tudták megoldani a sok utazást. A 80 beteg mintegy kétharmadának kellett most távoznia a pszichiátriai intézetből, egy részük hazament, a többieket más vidéki addiktológiai központokban helyezték el ideiglenesen.
Az Indexnél egy olyan hölgy jelentkezett múlt héten, aki néhány nappal az addiktológiai osztály átszervezése előtt értesült csak róla, hogy az édesapjának nincs már hely a részlegen. Ebből úgy tűnik, hogy az intézet nem minden beteg hozzátartozóját tudta időben értesíteni az ágyak felszabadításáról.
Az Indexnek megszólaló forrás elmondta, az addiktológus főorvosnak minden beteg esetében fel kellett ajánlania a kórházi kezelés folytatását. Olyan beteget, akinek az állapota azt nem tette volna lehetővé – azaz az ambuláns kezelés nem jelentett alternatívát –, vagy bármilyen okból nem tudta elhagyni a kórházat, nem küldhette haza az intézet. Ha a betegek visszásságot észlelnek az ellátásukban, a betegjogi képviselőhöz fordulhatnak panasszal, vagy közvetlenül az orvosigazgatót is kereshetik. Ilyen megkeresés információink szerint annak ellenére sem érkezett, hogy az Indexnél pár nappal az osztály átszervezése előtt jelentkezett panaszával a fenti hölgy, és nyilvánvalóan nem ő az egyedüli érintett.
Az addiktológiai osztály az ünnepek idejére az eredeti tervek szerint is teljesen lecsökkentett betegszámmal működött volna. Az ápolók ilyenkor vagy szabadságra tudnak menni, vagy egy másik osztályon tudják tehermentesíteni a többi kimerült dolgozót.
Az osztályt tudomásunk szerint január közepétől vagy végétől szeretnék ugyanolyan létszámmal és rendszerben tovább működtetni, mint a Covid-részleg felállítása előtt.
AzRTL Klubegy hete számolt be róla, hogy 80 beteget küldtek haza és az ápolókat is átirányították a koronavírus-betegek kezelésére a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályáról, miután azt Covid ellátó részleggé alakították.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma az intézkedéssel kapcsolatban a csatornának elmondta, az intézmény a kezdetektől részt vesz a Covid-ellátásban, betegeket csak indokolt esetben küldtek haza. Ráadásul nem ez az első ilyen intézmény ami a járványjezelés miatt beszüntette a működését: a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáját, illetve a vele egy épületben működő Neurológiai Klinikát még október végén ürítették ki.
Ott eleinte koronavírusos pszichiátriai betegeket, majd csak koronavírusos betegeket is kezeltek. Egy ott dolgozó orvos a Mércének akkor elmondta, néhányuk folytatta a mentális problémákkal küzdő betegek ápolását, azonban több pszichiátriai szakembert a koronavírusos betegek kezelésére irányítottak át.
Azonban a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályának bezárásával teljesen megszűnt a függőségekkel és akut mentális problémákkal küzdő betegek járóbeteg-ellátása.
Ugyan az intézmény az adott helyzetben a távrendelésre állt át, amiről Facebook-oldalán adott részletes tájékoztatást, ez nem minden esetben lehet elégséges. Személyesen ellátni csak azokat a betegeket tudják, akiknek komoly, azonnali kezelést igénylő tünetei jelentkeznek, azonban sok betegnek folyamatos ellátására lenne szüksége.
Erről számol be a Partizán Vírusnaplók című online, személyes beszámoló-sorozatának egyik epizódjában a kényszerbetegséggel kezelt Erdélyi Miklós is arról számolt be, hogy a járvány helyzet előtt is nehéz volt a magukat kezeltetni kívánó betegeknek (például depresszióban, anorexiában, drogfüggésben vagy kényszerbetegségben szenvedők) ellátáshoz jutnia.
„Hat hónapig kellet kilincselni hogy egy csoportterápián részt vehess és ez a vírus előtt volt. Most gyakorlatilag, hogyha te nem vagy egy totál utcán meztelenül baltával rohangáló őrült, akkor pszichiátriai ellátását nem kaphatsz.”
Erdélyi Miklós elmondta azt is, döbbenettel olvasta a Semmelweis pszichiátriájának bezáratását, mivel sokszor az volt az utolsó remény neki is. Meggyőződése, hogy a szó szoros értelmében rengeteg mentálisan sérült embert halálra ítélnek. Itt elsősorban a depresszióval küzdő betegeket említi, mivel nekik a téli időszak és az ünnepek különösen nehéz időszakot jelentenek.
Arról mi is írtunk áprilisban, hogy a járványhelyzetnek a gazdasági és egészségügyi válsága mellett komoly mentális hatásai is lesznek. A karantén és maga a vírus is fokozódó bizonytalanságot, szorongást és ezek hatására megnövekedett alkoholfogyasztást is eredményes.
Ráadásul a frontvonalban harcoló egészségügyi dolgozókra fokozott veszélyt jelent a munkájukkal és a megfertőzöttség kockázatával járó megbélyegzés is.
Ezt támasztja alá az Egészségügyi Világszervezet (WHO) európai igazgatójának éppen ma kiadott közleménye is, ami az ünnepek kapcsán számol be, hogy az egy éve még alapvetésnek gondolt családi és személyes találkozás megszűnése és az állások elvesztése kontinens szerte mentális egészség válsághoz vezetett.
Dr. Hans Henri P. Kluge adatai szerint a fiatalok fele ki van téve a szorongás és a depresszió veszélyének hatból egy pedig már érintett is a problémában. Az egészségügyi dolgozóknak pedig mintegy 20%-a szenved depressziótól és szorongásos betegségektől, a járvány hatására.
Ráadásul az adott helyzetben az ilyenkor legnagyobb segítséget nyújtani tudó közvetlen emberi kapcsolatok sem tudják ellátni feloldó szerepüket, így a szaksegítségre a megszokottnál is nagyobb szükség lehet, a szakember szerint.
Dr. Kluge közleményében kifejti azt is, a mentális problémák a mai napig sok országban mélyen stigmatizált jelenségek. A közösségi érzékenyítésnek és a különböző segítségnyújtó intézményeknek most hatalmas szerepe lehet, mert az elkövetkezendő hónapokban, jelenleg előreláthatatlan mértékben növekedni fog az ilyen jellegű gondokkal küzdők száma.
Az ellátás helyzetével, az osztályok működésének beszüntetésének szükséges égével és a távműködés hatékonyságával kapcsolatos kérdéseinkkel megkerestük a Magyar Orvosi Kamarát és az Emberi Erőforrások Minisztériumát is. Cikkünket válaszaikkal frissítjük.
A Mércénél hiszünk abban, hogy az információ mindenkié, és hogy a társadalmi egyenlőség eléréséhez mindenkinek szüksége van tudásra és információra. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az az egyre nagyobb teret nyerő médiatrend, ami az újságok tartalmait részben vagy teljesen fizetőssé teszi, kirekesztő azokkal szemben, akik egyszerűen nem tehetik meg, hogy ezekért fizessenek.
A Mércén ezért nincsenek és a jövőben sem lesznek fizetős, csak a támogatók számára elérhető tartalmak, a Mércét mindenki olvashatja, társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül.
Ehhez viszont szükségünk van olyan elkötelezett támogatókra, akik hisznek a Mérce célkitűzéseiben és hozzájárulnak ahhoz, hogy a Mérce egy közösségileg fenntartott, mindenki számára hozzáférhető lap maradhasson. Támogasd te is a Mércét!
A tervek szerint három intézmény összevonásával egy több mint ezer ágyas pszichiátriai, neurológiai és idegsebészeti óriásközpont jönne létre. A szakmát nem vonták be az egyeztetésbe, a pszichiáterek és az addiktológusok tiltakoznak.
.
A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, a pomázi Gálfi Béla Gyógyító és Rehabilitációs Központ, valamint az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetösszevonását tervezi a kormány – tudta meg a 24.hu. Az összevonás pontos dátuma nem ismert, de úgy tudjuk, hogy jövőre realizálódhat a terv, amelynek tényét a Magyar Pszichiátriai Társaság is megerősítette lapunknak.
Az átszervezéssel egy több mint ezer ágyas pszichiátriai központ valósulna meg. Információnk szerint a tervezet a napokban vált ismertté a szakma előtt, amely pénteken már tiltakozó levelet is küldött Kásler Miklósemberierőforrás-miniszternek.
Az egyebek között a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöksége és a fontosabb szakmai testületek képviselői által aláírt állásfoglalásban azt taglalják, hogy az összevonással létrejövő óriási intézmény hátrányosan érintené a pszichiátriai és addiktológiai szakmák fejlődését, valamint a betegek ellátását. A központosítást észszerűtlennek és szakmailag indokolatlannak tartják, ezért kérik a minisztériumtól a döntés elhalasztását.
A pszichiátriai szakma megrökönyödését kiváltó tervben problematikusnak tartják azt is, hogy miközben teljesen eltérő az idegsebészet és az addiktológia, és a neurológia is szétvált a pszichiátriától, most ezeket mégis egy intézménybe tömörítenék.
A Xanax, a szorongásoldó benzodiazepin gyógyszercsoportba tartozik - nyugtatóként ismert. A Xanax-ot először a pánikbetegségek kezelésére engedélyezték az 1970-es években. Az évek során hatékony gyógymódként ismerték el a szorongásos rendellenességek, a depresszió és más egészségügyi problémák kezelésében.
A benzodiazepinekkel általában az a probléma, hogy nagyon addiktívak, ami azt jelenti, hogy néhány hét után függőséget okoznak. A súlyos mellékhatások miatt sok ember megpróbált leszokni a benzodiazepinekről, ám ez nem sikerült, mivel a függőség már kialakult. Ugyanis mikor a gyógyszerek eltűnnek a szervezetből, az emberek szorongásos rohamokkal szembesülnek. Ez krónikus álmatlansághoz és érzelmi instabilitáshoz vezethet.
A legnépszerűbb benzodiazepin márkák közül néhány:Xanax, Valium, Klonopin és a Lorazepam
Hogyan működnek a benzodiazepinek
Ezek a gyógyszerek az agyban lévő GABA-t úgy módosítják, hogy érzékenyebbé váljanak a GABA-ra. A GABA-t használjuk a stressz és az agyi tevékenységeink ellenőrzésére. A GABA legpontosabb analógiája talán az, hogy úgy viselkedik, mint az agy fékpedálja, megállít minket, amikor meg kell állnunk.
Amikor a GABA aktivitása növekszik, lelassítja az idegátvitelt az agyban - így nyugodtnak érezzük magunkat. Ez megállítja a szorongásos rohamokat, és annyira megnyugtat minket, hogy elalszunk.
Xanax, nyugtató függőség kialakulása
Amikor az ember elkezdi szedni például a Xanaxot nyilván nem számít arra, hogy az függőséget okoz. Az orvosok általában kis adagokban írják elő rövid ideig, hogy segítsék az embereket a szorongásos időszakokban. Mint már említettem, ezzel az a probléma, hogy elég néhány adag, hogy a függőség kialakuljon.
Néhány nap múlva a szervezet ellenáll a Xanax hatásainak. Ez a GABA receptorok megváltoztatásával történik. Amint ez a változás bekövetkezik, az embereknek nagyobb adagokban kell fogyasztaniuk a gyógyszert, hogy ugyanazokat a hatásokat érezzék.
Tehát, a Xanax fő hatása a GABA, az agysejtek által használt neurotranszmitter utánozása. A neurotranszmitterek olyan vegyületek, amelyek az agyban továbbítják az üzeneteket. A GABA utánozása mellett a Xanax növeli egy másik dopaminnak nevezett neurotranszmitter szintjét is.
A dopamin felel a jutalom érzésének megerősítéséért az agyban. Például, ha cukros ételeket fogyasztunk, kis mennyiségű dopamin szabadul fel, és sürgethetjük, hogy az készítsen újat. A Xanax és más anyagok e mechanizmust használják a függőség kialakításához.
Ugyanakkor természetes GABA-értékeink is harcolnak. Már nem állíthatjuk elő a GABA-t a tolerancia kompenzálására, ezért ehelyett a rossz GABA-funkció mellékhatásait tapasztaljuk meg. A elsődleges mellékhatás pontosan az, amit kezelni kellett a gyógyszerrel – a félelem. A Xanax és egyéb benzodiazepin-függőséget negatív mellékhatások jelzik.
A Xanax és és egyéb benzodiazepinek általános elvonási tünetei a következők lehetnek
szorongás
depresszió
szívdobogás
pánikrohamok
szájszárazság
álmatlanság
hangulatingadozás
izomrángás
izomfájdalom
hányinger és hányás
izzadás
fogyás
kétségbeesés
A fennálló szorongás és a gyógyszer mellékhatásai miatt az emberek egyszerűen nem mernek lemondania a Xanaxról, mert ez az egyetlen, ami segít a túlélésben. Ez egy ördögi kőr, melyből lehetetlennek tűnik a kilépés.
A Xanax elvonási tünetei 12 óra elteltével kezdődnek. A legintenzívebb elvonás is, csak legfeljebb négy napig tart, viszont a hosszú távú Xanax-függőségből való kilépés akár két hétig is eltarthat, bár a tünetek az első napok után javulnak.
A Xanax-függőség egy kezelhető állapot, de az elvonás orvosi felügyelet nélkül veszélyes lehet.
Vannak olyan terápiás technikák, mint például zene- és művészeti terápiák, vagy wellness-központú támogató csoportok, melyek segítenek a Xanax-függőség pszichológiai hatásainak leküzdésében, ám a függőség fizikai része orvosi méregtelenítést igényel. E kezelések kombinált formáival a függőségben szenvedők újra egészséges életet élhetnek, gyógyszerek nélkül.
A mértékletes alkoholfogyasztást és önismeretet népszerűsítő kampányról beszélgetünk a Kék Pont munkatársaival, Dávid Ferenccel és Pelbát Gergellyel a Drogriporter drogpolitikai hír és beszélgetős műsorában a Drogriporter Cafén!
Vajon mikor válik a szerhasználat problémássá? A probléma gyakran az, ahogyan a prolbémát látjuk. Hiszen az jóval túlmutat a drogon és az egyéni fogyasztón.
Milyen szép is lenne, ha meg lehetne húzni objektív kritériumok mentén a határt a problémamentes és a problémás droghasználat között. Ha ennyi is ennyi szert használsz ilyen és olyan gyakorisággal, az még problémamentes, ha túllépsz ezen, akkor az már problémás. A valóság azonban nem ilyen egyszerű.
Az Európai Kábítószer- és Kábítószer-függőség Megfigyelő és Adatgyűjtő Központ (EMCDDA) meghatározása szerint problémás a szerhasználat akkor, ha valaki injektálva, illetve ha huzamosabb ideig és gyakran fogyaszt szereket. Bár a szerhasználat módja és gyakorisága valóban nagyon gyakran korrelál a drogproblémákkal (magyarul aki gyakrabban/többet fogyaszt, nagyobb valószínűséggel szembesül problémákkal), nem jelent abszolút mérőeszközt.
A pszichiáterek diagnosztikai segédkönyvének V. kiadása 11 kritériumot ad meg. Így például ismételt sikertelen kísérletek a szerhasználat abbahagyására vagy csökkentésére. Vagy a munkahelyi/családi konfliktusok a szerhasználat következtében. Sok idő eltöltése a szer beszerzésével. Ezeket checklisteket ki lehet pipálgatni, és különféle tesztek segítségével lehet mérni az addikció súlyosságát is. Azonban önmagában ezeknek a kritériumoknak a teljesülése keveset mond el arról, hogy miért és hogyan válik a szerhasználat problémássá egy adott egyén életében.
Ennek meghatározása nem csak azért nehéz dolog, mert az egyes drogok különböző dózisban, fogyasztási gyakorisággal nagyon különbözőképpen hathatnak az eltérő nemű, életkorú és genetikai adottságokkal rendelkező emberek szervezetére és elméjére. Hanem azért is, mert még ugyanaz az ember is nagyon eltérő társadalmi környezetben és kulturális kontextusban használhatja ugyanazokat a szereket.
Ott vannak a szociális egyenlőtlenségek: nem mindegy, hogy valaki milyen erős szociális hálóval és egzisztenciális háttérrel rendelkezik. Ott a családi háttér: vajon az adott ember mit hoz magával a korai gyermekkorból? Mennyire fejlődtek ki bizonyos képességei, amelyek segítenek neki navigálni az emberi kapcsolatok világában? Más hatással, kockázatokkal jár egy intézeti gyerekre az alkohol vagy a kannabisz kipróbálása, mint egy jól szituált középosztálybeli gimnazistára.
Aztán ott van az is, hogy vajon mennyire elfogadó vagy diszkrimináló társadalmi-politikai környezetben fogyaszt valaki szert. Egy kriminalizált magyar heroinfüggőre igaz, hogy rengeteg időt és energiát pazarol a szer beszerzésére - egy svájci heroinfelíró program kliensére, aki naponta ingyen megkapja az orvosi heroint, viszont nem. És az utóbbi általában jóval kevesebb szerhasználattal kapcsolatos problémával fog találkozni még akkor is, ha egyébként hasonló gyakorisággal/dózisban fogyaszt szert.
És nagyon fontos az is, amit integrációnak nevezünk: az adott drogélményt az egyén hogyan képes integrálni a saját életébe. Mit jelent az integráció?
Először is azt, hogy vajon mennyire illeszkedik az adott drog használata az egyén életmódjához, vagy mennyire borítja fel az életciklusát és az életritmusát, az érzelmi egyensúlyát. Például más dolog egy pilótának speedezni és más egy éjszakai portásnak, más egy sportolónak és más egy buszsofőrnek. Mások a szituációs kockázatok (pl. munkahelyi veszélyek), másként avatkozik be a drog az ember életritmusába (pl. éjszakai vagy nappali életmód, fizikai/intellektuális aktivitás).
Másodszor, az integráció azt is jelenti, hogy milyen kulturális jelentést ad az ember az adott drogélménynek. Ez erősen függ a világnézetétől, a saját magáról alkotott képétől és a csoportidentitásától. Mit is jelent ez? Például azt, hogy ha valaki a drogfogyasztást erkölcstelennek, bűnnek tekinti, és a saját drogfogyasztása ellentétben áll az erkölcsi értékrendjével, akkor nagyobb problémákat fog megtapasztalni a drogfogyasztásával kapcsolatban.
Bár a vallást, a vallásos nevelést többnyire védőtényezőként szokták említeni a drogfogyasztás vonatkozásában, ez nem mindig feltétlenül igaz. Bár lehet például, hogy a vallásos meggyőződése okán sok ember egyáltalán nem fog drogokat fogyasztani, és ezáltal teljesen elkerüli a kockázatokat. Viszont amennyiben valamilyen impulzus okán mégis drogokat fogyaszt, akkor ez a belső erkölcsi összhang megbomlásához (ún. inkongruencia) vezet. Ennek a feloldása nehéz, a feloldás hiánya pedig lelki krízist eredményez.
Számos kutatás készült arról, hogy a vallásos emberek pornófogyasztása például jelentősen problémásabb, éppen az erkölcsi inkongruencia miatt. Egy olyan ember, aki számára a pornófogyasztás nem jelenti feszültséget, akár még gyakoribb pornóhasználatot is problémamentesen be tud illeszteni az életébe. Ez hasonlóan működik a szerhasználat esetében is.
Vannak olyan kulturális/vallási kódok, amelyek kimondottan szerspecifikusak. Egy muszlim például nehezebben dolgozza fel a saját alkoholfogyasztását, és problémásabbnak éli meg, mint egy keresztény. Viszont a hasisszívást lehet, hogy egyáltalán nem éli meg problémásként, míg egy keresztény igen. És még a keresztény kultúrkörön belül is nagy eltérések vannak például a mediterrán és a skandináv országok alkoholfogyasztási mintái között.
Végül az is hozzájárulhat a droghasználat problémásságához, ha a fogyasztó környezete problémásnak bélyegzi meg azt. Ha egy 16 éves fiú elszív egy spanglit, az önmagában nem feltétlenül problémás droghasználat, amennyiben a szülei, a családja, a tanár, a pszichiáter, a rendőr nem teszi problémává. Ha a környezete azt az elképzelést erősíti a fogyasztóban, hogy akár egyetlen fogyasztási epizód is egyenes utat jelent a függőségbe, és hogy a fogyasztás kontrollja lehetetlen - az visszahat a viselkedésére. A negatív mémek gyakran önbeteljesítők.
A Howard Saul Becker kriminológus által kidolgozott címkézési elmélet (laberling theory) szerint a megbélyegező kategóriák, amelyeknek segítségével beskatulyázunk embereket, visszahatnak az önidentitásukra, és önbeteljesítővé válnak. Ezért aztán rendkívül óvatosan kell bánnunk azzal, hogy kit és hogyan kategorizálunk. A megbélyegzés - a stigma - negatív hatásairól könyvtárnyi szakirodalmat írtak.
Egészen az 1960-as évekig a homoszexualitás pszichiátriai betegségnek számított, ráadásul a legtöbb országban kriminalizálva is volt. És bár az azonos neműek közötti kapcsolat számos formáit megtaláljuk már a civilizáció kezdetétől szinte minden kultúrában, maga a “homoszexuális” mint kategória nem létezett a modern indusztriális társadalmak születése előtt. Egy elutasító társadalmi környezetben a homoszexualitás bélyegével ellátott emberek jelentős része valószínűleg tényleg számos társadalmi beilleszkedési és pszichés zavarral küzdött - és küzd még ma is. Ebben az akkori pszichiáterek igazolást láttak arra, hogy itt valóban pszichiátriai zavarról volt szó - de valójában a medikalizálással csupán hozzájárultak a kirekesztéshez.
Amikor napjainkban olyan címkéket aggatnak emberekre, mint például a “drogos”, az hasonlóan önbeteljesítő, kirekesztő stigmává válhat. Akár olyan embereknél is, akik egyébként egy elfogadó társadalmi környezetben, megfelelő támogatás mellett egyáltalán nem tapasztalnának meg problémákat a szerhasználatukkal kapcsolatban. Amikor a büntető-igazságszolgáltatási rendszer rákényszerít embereket arra, hogy a saját drogfogyasztásukat problémásként megbélyegezve kényszerkezelésre járjanak (elterelés), az szintén.
Természetesen nem állítom, hogy a drogfüggőséggel járó problémák minden esetben a stigmatizációval vagy kriminalizálással függenek össze. Az alkohol esetében például láthatjuk ennek az ellenkezőjét is: amikor már a szerhasználatnak nyilvánvalóan káros (pl. családon belüli erőszakkal járó) formáit sem hajlandó problémásként felfogni a környezet, a társadalom és a politikai döntéshozó.
Vannak helyzetek, amikor a fogyasztónak bizony fel kell ismernie, hogy a szerhasználata problémássá vált: el kell fogadnia, hogy ez így nem mehet tovább. Amikor a drogfogyasztás örömforrásból kényszeressé, rekreációból önpusztítássá vált és a drogélményt az egyén nem képes az életébe integrálni, akkor ideje változtatni. Az első lépés - a probléma felismerése és elfogadása - gyakran a legnehezebb.
Ilyen esetekben is fontos azonban, hogy magát a problémát is holisztikusan fogjuk fel, és ne kizárólag a drog farmakológiai hatásainak tulajdonítsuk. Fel kell ismerni a rendszerszintű tényezőket és társadalmi egyenlőtlenségeket a problémák mögött. A közösségnek problémát jelentő egyéni viselkedés mögött fel kell ismerni a rosszul működő közösség problémáit. Nem a “deviáns” egyén “kijavítására” kell törekedni, miközben a közösség ül a babérjain és nem hajlandó változni.
Mind a megelőzésnek, mind a kezelésnek és ártalomcsökkentésnek egyre inkább a közösségre és környezetre, és kevésbé csupán az egyéni viselkedésre kell összpontosítania. Tim Rhodes szociológus kockázati környezetről beszél: hiszen azt, hogy egy egyén mennyire kockázatosan fog drogot fogyasztani, befolyásolja, hogy ott az egyének hozzáférnek-e megfelelő egészségügyi ellátáshoz, emberséges lakhatáshoz, értelmes munkához és szabadidős tevékenységekhez. Befolyásolja az is, hogy vajon a hatóságok üldözése miatt mennyire kénytelenek rejtőzködésre: hiszen ha egy fogyasztónak a rendőrség elől bujkálva, sietve, sötét sikátorokban kell fogyasztania, az bizony a kockázatokat növeli. Mint ahogy az is, ha egy szórakozóhelyen elzárják a hidegvizes csapokat a mosdóban, hogy a vendégek inkább alkoholt igyanak.
Ahelyett, hogy arra törekszünk, hogy a drogfogyasztókat bináris kategóriákba osszuk fel (problémás-nemproblémás), és különböző fegyelmező és korlátozó intézkedésekkel konformitásra kényszerítsük, arra kell törekednünk, hogy átalakítsuk a különösen magas kockázatot hordozó környezeteket. Beleértve a jogszabályokat is. Olyan környezetté, amely támogatja az embereket abban, hogy egészségesebb döntéseket hozzanak az életükről.
Rétvári Bence szerint persze minden rendben az egy hónapja véglegesen bezárt dobai pszichiátriai intézet volt ápoltjaival. Az Emmi államtitkára azt állítja, hogy „ahogyan eddig, úgy ezután is hozzáfér minden beteg a számára szükséges egészségügyi ellátáshoz”.
Gurmai Zita MSZP-s országgyűlési képviselő a Veszprém megyei Csolnoky Ferenc Kórház Dobán működő rehabilitációs és szocioterápiás telephelyéről írásbeli kérdést intézett Rétvári Bencéhez, a humán tárca parlamenti államtitkárához. Ennek előzménye, hogy a Magyar Narancs megírta, az intézetet október 31-ével teljesen kiürítették, noha Rétvári Bence az erre vonatkozó szándékot ez év január elején, szintén Gurmai Zita kérdésére még cáfolta.
Gurmai Zita ezúttal „Mi lesz a dobai szanatórium és betegeinek sorsa?” címmel tett fel kérdést. Azt firtatta, milyen okok vezettek a bezáráshoz, illetve hogyan oldották meg a tavaly még 200 fő ellátását biztosító intézmény betegeinek ápolását.
Rétvári Bence a múlt héten kelt válaszában többek között leírta, az utóbbi 20 évben megváltoztak a pszichiátriai zavarok kezelésének lehetőségei, szakmai módszertana, egyre nagyobb teret nyer a kórházak falain kívül, az érintettek lakókörnyezetében megoldható terápia. A dobai pszichiátrián folytatott gondozói minta megfelel a korszerű európai irányoknak. Lényege, hogy a kezelés minél inkább a beteg saját „lakóhelyén", környezetében, családi-szociális közösségében folytatható.
A parlamentben Rig Lajos jobbikos képviselő is felszólalt korábban a dobai pszichiátriai központ ügyében. ANarancs.hukérdésére elmondta, a dobai intézet több dolgozója nem fogadta el a lakóhelyétől távolabb eső egészségügyi intézménybe történő áthelyezést, ezért felmondtak.
Az ellátottakról azt mondta – az érintettek hozzátartozóira hivatkozva –, többeket az ajkai, tapolcai, pápai hajléktalanszállóra szállítottak, de ez természetesen nem oldja meg hosszú távon a sorsukat. Előfordult, hogy másokat az otthonukként megadott címre vittek, de ott nem lakott senki. Mindez különösen annak fényében érdekes, hogy Rétvári Bence így zárta Gurmai Zitának adott válaszát: „Biztosíthatom Önt arról, hogy beteg nem marad ellátatlanul."
Beszélgetés Varga Dániellel, a Köztes Átmenetek Nonprofit Kft. szakmai vezetőjével, élőben a Drogriporter Cafén.
Elindult a A Drogriporter Café, egy kéthetenteFacebookonjelentkező élő online beszélgetős hírműsor, amelyben a drogpolitika legfrissebb híreit mutatjuk be és hazai szakemberekkel beszélgetünk. A Drogriporter café házigazdája Sárosi Péter, az élő adást Takács István Gábor kezeli.
Miért olyan nehéz leszokni a tévé előtti nassolásról, a környezetünknek is ártó dohányzásról, vagy miért ragaszkodunk és maradunk benne hosszú hónapokig egy rossz párkapcsolatban? Berögzült, káros szokásainkon változtatni nem egyszerű, de ha van hozzá megfelelő tájékozottság, motiváció és bátorság, akkor nincs lehetetlen!
Nap, mint nap meghozott döntéseink többségükben megfontolt választásnak tűnnek, pedig egyáltalán nem azok, csupán rutinszerű mozdulatok, szokások. Bár tényleg nehéz és sokszor kivitelezhetetlennek tűnik, hogy egy-egy rutinná vált viselkedésünktől/függőségünktől megszabaduljunk, valójában ahhoz is csak egy kis elszántság kell, hogy a változás elinduljon. Még a mostanihoz hasonló – a koronavírus-járvány okozta – nehéz időszakban is, amikor hosszú időre mindennapjaink részévé vált a bezártság, a szorongás és a bizonytalanság, és akár már csak a szociális érintkezés drasztikus visszaesése miatt is önkéntelenül szokásainkhoz menekültünk fogódzkodóként. De mikor kell, hogy felvillanjon bennünk a figyelmeztető piros lámpa, mikortól válik egy megszokás, egy napi rutin függőséggé?
Dr. Petke Zsolt, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet osztályvezető főorvosa szerint a káros szokások és a függőség között az a különbség, hogy előbbiek rutinszerű cselekvések, utóbbiak a szorongás csökkentésének rosszul működő eszközei. Míg a függők az idő előrehaladtával egyre gyakrabban és nagyobb adagokban nyúlnak nem megfelelő eszközökhöz, vagy követnek káros viselkedésmintát – és ez egyre kevésbé csillapítja a feszültséget –, a káros szokások hordozói egy kis odafigyeléssel könnyen megszabadulhatnak tőlük, hiszen mindennapjaikat nem érinti jelentősen a változtatás.
A szakember hozzátette, bármilyen rossz szokásunkról is legyen szó, fontos, hogy elhiggyük, képesek vagyunk változtatni rajta, ha meghoztuk a döntést és kellően határozottak vagyunk, akár segítséggel vagy anélkül, de meg tudjuk csinálni. Ha pedig mégis azt érezzük, egy káros szokástól nem tudunk megszabadulni, akkor legalább próbáljuk meg csökkenteni az azzal járó ártalmakat. Egy stresszesebb időszakban például nagyobb kísértést jelenthet, hogy valaki elkezdjen dohányozni, az orvos ugyanakkor azt tanácsolja, ezt semmiképp se tegye, hiszen a szorongás időleges, ilyen módon történő csökkentésének a későbbiekben súlyos ára lehet! Elsősorban azoknál, akik hajlamosak a függőségre, tehát szorongó alkatok, problémát jelenthet a későbbiek során a leszokás.
Márpedig leszokni a fent példaként említett dohányzásról – a többi egyéb függőséggel egyetemben – valóban nem egyszerű feladat, ez a statisztikai adatokból is egyértelműen kiderül: a ma már mindenki számára ismeretes kockázati tényezők tudatában is, több mint egy milliárdan dohányoznak világszerte, Magyarországon pedig 2 millióan gyújtanak rá rendszeresen.
Pedig egy szál cigaretta meggyújtását követően a füstben több mint hétezer vegyi anyag keletkezik, amelyek jó része bejut a szervezetünkbe. Köztük 93 olyan, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatala (FDA) hivatalosan is károsnak, vagy potenciálisan károsnak minősített.
A témában jártas vezető tudományos szervezetek szerint ugyanis az égés és az égés során keletkező füst felelős elsősorban a betegségek kialakulásáért, e kettő számít az elsődleges veszélyforrásnak. A füstben keletkezett káros anyagok ráadásul a dohányzók környezetében lévőkre is ártalmasak. Ezért is lenne különösen fontos, hogy ha valaki esetleg egy kicsit nehezebb időszakon is megy keresztül, akkor se a cigarettát gondolja megoldásnak a feszültség levezetésére, és semmiképp ne kezdjen el dohányozni. Ha azonban esetleg már megtörtént és rágyújtott, mielőbb szokjon le e káros szokásáról!
„Nem árt tudni, hogy már a leszokást követő első napoktól kezdve csökken a potenciális betegségek kialakulásának kockázata, 25-30 év után is le lehet tenni a cigit, erre mindenki képes. Szükséges, hogy a függő lássa magában a potenciált. Személyre szabott megoldást kell választani, mert mindig az egyéntől függ, kinél mivel érhető el eredmény” – hangsúlyozta Petke Zsolt.
Az addiktológus azt tanácsolja, ha valaki nem tud ellenállni a kísértésnek, mindenképpen kérjen segítséget a leszokáshoz. Ha valamilyen oknál fogva mégsem szokik le, akkor tájékozódjon, nézzen utána a cigarettánál potenciálisan kevésbé káros alternatíváknak. „Fontos megvizsgálnunk azt, hogy vannak-e egyéb lehetőségek, amivel ugyan nem teljes mértékben, de jelentősen csökkenthetők az ártalmak, mindamellett, hogy természetesen a legjobb az lenne, ha senkinek semmilyen függősége nem lenne” – tette hozzá.
Az ártalomcsökkentés területén néhány éve a dohányiparban is változásokat látni. Az elmúlt évtized technológiai fejlődésének egyik eredményeként ma már elérhetőek füstmentes alternatívák. A füstmentes technológiákban közös, hogy égés és füst nélkül működnek, így lényegesen kevesebb káros anyagot szabadíthatnak fel a cigarettázáshoz képest. Fontos azonban, hogy bár számos különböző füstmentes technológia létezik, ezek hatása eltérő. A hasonló elven működő technológiákon belül is óriási különbségek vannak, ezért sem árt, ha mindig a megfelelő, hiteles helyről tájékozódunk és utána olvasunk a rendelkezésre álló információknak.
Füstmentes kategóriába tartozik például az e-cigaretta, a nikotinsóval működő vagy a dohányhevítéses technológia. Előbbi kettő dohány helyett nikotintartalmú folyadék, illetve nikotinsó felhasználásával állít elő nikotinpárát, míg a dohányhevítéses technológia olyan hőmérsékletre hevíti a dohányt, amely már elég ahhoz, hogy a dohány- és nikotinpára felszabaduljon, de még ne történjen égés, és így füst se képződjön. Mivel a füstmentes technológiák használata során nem történik égés, nem keletkezik égéstermék sem, így a cigarettánál kevésbé ártalmasak lehetnek. Nem szabad megfeledkezni azonban arról a tényről sem, hogy a füstmentes technológiák sem kockázatmentesek, hiszen ezek is tartalmaznak nikotint.
„A füstmentes technológiáknál megjelenő ártalomcsökkentés nem egyenértékű a rá sem szokással és a leszokással elérhető egészségmegőrzéssel. Éppen ezért, aki nullára szeretné csökkenteni a kockázatot, az teljesen szokjon le. Ha pedig még el sem kezdte, akkor ne is tegye” – hangsúlyozta. Fontos tudni emellett azt is, hogy a füstmentes alternatívák hosszútávú hatása nem ismert, és ahogy a brit állami egészségügyi hatóság (PHE) is hangsúlyozta, ezek nem leszokást segítő eszközök. Az ártalomcsökkentés legeredményesebb módja továbbra is természetesen az, ha tartózkodunk a nikotin- és dohánytartalmú termékek fogyasztásától.
Orsolics Zénót, a 18 év szakmai tapasztalattal rendelkező, függőségkezelő szakembert kérdeztük.
– Mit gondol miért alakulnak ki függőségek az emberekben?
Ez egy összetett kérdés. Ami összetetté teszi, az maga az ember összetettsége. Hiszen bio pszicho szocio spirituális lények vagyunk. Amikor a függőségekről beszélünk fontos megértenünk, hogy nyilván vannak biológiai tényezők. Ezt úgy hívjuk hogy szenvedélybetegség kialakulására való hajlam vagy kontrollvesztő személyiség.Azonban sokkal nagyobb mértékben szerepet játszik a gyermekkor, az ezekben elszenvedett traumatikus élmények. Ezek feldolgozatlansága a szocializáció, családi minták, szerepek, tanult struktúrák, viselkedésminták. A praxisom során azt tapasztalom hogy
minden szenvedélybetegség mögött valamilyen hiánytünet áll.
Ez leggyakrabban a szülő gyermek kapcsolatban, a szeretet az elfogadás hiányában keresendő.Így megállapíthatjuk hogy azért tapasztaljuk azt, hogy egyre többen függőséggel küzdenek – legyen az kémiai vagy viselkedésbeli addikció – mert a világ mentálisan rossz irányba változik. A gyors felszínes kommunikáció, az új trendbeli családmodellek, a válások nagy száma, az apa nélküli társadalom, mind mind nagy mentális károkat okoznak, amelyben az egyén felnőve, sérüléseire a boldogságkeresést választja válaszul.
– Lehet teljesen függőségmentesen élni?
Úgy gondolom hogy nem mindenki szenvedélybeteg, nem mindenki rabja a függőségének. Természetesen meg lehet találni a megfelelő egyensúlyt az életben. Bár sokszor csak egy hajszál választja el a szenvedélyes embert és a szenvedélybeteget. Előbbi a szenvedélyes ember egészen addig még példa is lehet mások számára, amíg nem mutatkozik kár a szociális kapcsolataiban, a saját egészségében és a környezetében. Onnantól a szenvedély egy betegség, amikor átterjed. A normalitás határán és az egyén elveszti a kontrollt.
– Melyik függőségről könnyebb és melyikről nehezebb leszokni?
Nagyon nehéz meghatározni ezt, hiszen mindannyian mások vagyunk, más családi háttérből, más erőforrásokkal és kompetenciákkal rendelkezünk. Mindenkinek van egy választott szere, amelyet a legjobban szeret, amely a megnyugvást a gyógyulást vagy éppen a kreativitást adja számára. Így mindenkinek arról nehéz leszokni, amely a tökéletes válasz az ő problémájára. Magyarországon jellegzetes minták a negyvenes férfiak esetében az alkohol és kokainfogyasztása. A középkorú nők alkohol illetve gyógyszerfogyasztása, serdülőkorban pedig a marihuána fogyasztása. Sőt már az is megfigyelhető, hogy 30 as férfiaknál a szerencsejátékfüggőség is felütötte a fejét. Hazánkban mindenképp első helyen az alkoholés acigaretta áll.
– Milyen függőségek kezelésére specializálódott?
Úgy gondolom hogy a függőségek kivétel nélkül egy tőről fakadnak, ezekben lehet kémiaipl. alkohol, nikotin, illegális kábítószerek és a legális drogok. A másik nagy halmaz pedig a viselkedésbelifüggőségek, mint például a szerencsejáték, az online játékfüggőség, a telefonfüggőség, közösségi oldalak vagy éppen a munkamánia vagy valamely kényszeres viselkedés. Mindegyiknek nagyon hasonló a mechanizmusa. Amikor az egyén egyre többet használ, kialakul a tolerancia a szervezetben vagy a pszichében hasonló a sóvárgás és az elvonási tünetek is, a szégyen és a bűntudat érzése is hasonlóképpen megjelenik. Ezért a kezelés, a terápia is nagyon hasonló minden esetben.
– A köztudatban az él, hogy a különböző szerek másként fejtik ki hatásukat, pl. azt mondják valakire, hogy „ Ez már teljesen szétkokózta az agyát!” Melyik szerek okozhatnak maradandó károsodást?
Úgy is osztályozhatjuk a kábítószereket, hogy klasszikus és új típusú. Itt arra gondolok, hogy vannak illegális kábítószerek, amelyeknek múltja van, hiszen több mint 50 éve ismerjük ezeket a szereket. Ilyen például a heroin, kokain, a marihuána. Ezeket hagyományos kábítószerek hívjuk, de jó tíz évvel ezelőtt megjelentek a piacon az úgynevezett dizájner drogok, azaz az új típusú pszichoaktív szerek. Ezek a kábítószerek rendkívül olcsók és könnyen beszerezhetőek. Hetente változnak, változik a kémiai összetételük és így nehezen nyomon követhetőek. Ez okán lehet azt állítani, hogy az ebbe a halmazba tartozó kábítószerek a legártalmasabbak a szervezetre, az idegrendszerre és a pszichére.A helyzetet az bonyolítja, hogy minden szervezet, minden ember más és más. Ezért van az hogy valaki 100 éves koráig él és végül nem májelégtelenségben hal meg, és van olyan is, aki ötvenévesen belehal az alkohol fogyasztásba, mert a szervezete nem bírja.
– Ha valaki felkeresi Ön, mire számítson, milyen lépéseket tesznek majd a gyógyulás útján?
Én jelenleg addiktológiai konzultációval foglalkozom ambuláns módon, ez azt jelenti hogy heti rendszerességgel találkozom ügyfeleimmel, akik eljárnak hozzám. Általánosságban elmondható hogy 8-10 alkalom elegendő szokott lenni a tartós változáshoz. A konzultációk tulajdonképpen beszélgetések, amelyek hozzá segítik az ügyfeleimet, hogy tartósan változtassanak az életükön. Nekem az a dolgom, hogy jó kérdéseket, visszajelzéseket fogalmazzak meg számukra. Előnyöm, hogy én is szenvedélybeteg voltam. Keresztülmentem mindazon, amin ők, így a hitelesség és az empátia a segítségemre vannak. Ezen kívül 20 éve foglalkozom függőséggel, mondhatni nagyon sokféle élethelyzettel találkoztam már. Akinek ez kevésnek bizonyul, azokat orvoshoz irányítom, gyógyszeres támogatásra vagy akár bentlakásos rehabilitációt ajánlok.
Avagy miért kell túllépnünk a "ha drogozol, meghalhatsz" üzeneten az ártalomcsökkentésig ahhoz, hogy elkerüljük a drogbaleseteket.
Idén májusban egy szörnyű tragédia történt a fővárosban: egy 17 éves fiú kizuhant az ablakon. Az áldozat az öngyilkossága előtt kortársaival születésnapi házibulin vett részt, ahol többféle drogot fogyasztottak. A rendőrség most ebből az ügyből egy prevenciós kampányt csinált, aminek az üzenete: ha drogozol, meghalhatsz. Készítettek egy kisfilmet is a fiú barátaival, akik elmondják, hogy mennyire megbánták, és hogy ti soha ne próbáljátok ki a kábítószert.
Erről az esetről készített riportot az RTL Klub Házon Kívül című műsorában Moskovits Judit, aki már régóta foglalkozik a témával, és a hazai televíziós újságírásban elég újszerűen próbálta megközelíteni a témát. Először is, nem elégedett meg a rendőrségi narratívával. Megkérdezett olyan szakembereket is, akik nem a drogjelenség bűnügyi, hanem egészségügyi és szociális oldalával foglalkoznak. És beszéltek arról, hogy az elrettentés mennyire nem működik a megelőzésben. És bemutatott olyan alternatív megközelítéseket is, amelyek nem a drogfogyasztás démonizálását, hanem az élmény reális bemutatását és az élvezetek és kockázatok mérleglését helyezik a középpontba. A riport, amelyben engem is megszólaltatnak, megtekinthető az RTL oldalán (ingyenes regisztráció után, kattints ide)!
Egy ilyen tragédia kapcsán mindig nehéz bármi értelmeset mondani. Hiszen mintha a szülők kimondhatatlan szenvedését és gyászát gyaláznánk meg azzal, ha elkezdenénk józanul elemezni a történetet. Szinte adja magát, hogy mindenért magát a drogot hibáztassuk és messzemenő, általánosan elítélő véleményt fogalmazzunk meg minden drog fogyasztásáról. Én ezt mégis zsákutcának tartom, és ezt akkor is leírom, ha emiatt hamisan “drogpropagandával” fognak vádolni.
Az egész történet nekem egy másik tragédiát juttatott az eszembe, ami nemrég történt az Astoria közelében. Ott is egy 17 éves fiúról volt szó, aki jogosítvány nélkül hajnalban oszlopnak vezetett egy kölcsönkapott autót, és szörnyet halt. Ez is szörnyű tragédia. Nem értek egyet azokkal, akik most felelőst keresve a szülőkre mutogatnak. Ők együttérzést és nem mutogatást érdemelnek.
Ugyanakkor gondoljunk bele, az is mekkora tévút lenne, ha egy ilyen tragédia miatt a rendőrség egy olyan kampányt készítene, ami az autóvezetést mint olyat démonizálná. “Az autóvezetés veszélyes, az autóvezetéstől meghalhatsz, ne vezess autót!” Joggal gondolnánk, hogy egy ilyen kampány bizony félrevezető és ráadásul nem is érne célt. Hiszen az autóvezetők túlnyomó többsége nem szenved el halálos balesetet. És joggal mondhatná, hogy nem önmagában az autóvezetéssel van a baj, hanem azzal, ha valaki megfelelő tudás és tapasztalat (jogosítvány) nélkül beül a volán mögé. Ez a felelőtlenség, ez az életveszély, és nem önmagában az, ha egy ember autót vezet.
Nos, ha a drogjelenségre vetítjük ezt, egyáltalán nem annyira más, mint sokan gondolnák. Az illegális drogok fogyasztóinak csupán a törpe töredéke hal meg, és az ő többségük is olyan szerektől, amiket a fogyasztóknak csak egy kisebbsége használ. Az olyan balesetek, mint ami a Fő utcában történt, extrém ritkák, és éppúgy totális felelőtlenséget és ismerethiányt feltételeznek, mint amikor egy autót vezetni képtelen ember beül a volán mögé és behajt a forgalomba a fővárosban.
Egy közlekedési vészhelyzet kialakulásának vannak objektív okai (pl. éjszaka, csúszós út) és szubjektív okai (pl. nem elég rutinos, fáradt sofőr). Nincs ez másként a drogfogyasztással, amit nem csak a drog, de a belső tényezők (set) és külső tényezők (setting) is befolyásolnak. Ha valakinek fogalma nincs róla, hogy az LSD fogyasztása milyen változásokat hozhat az érzékelésben, ha valaki nem tudja, hogy amfetamint, alkoholt és LSD-t keverni nem szabad, az olyan, mintha valaki egy jeges úton nagy forgalomban téli gumi nélkül 110-el száguldozna lakott területen éjszaka. Körülbelül az autóvezetés analógiájával így lehetne leírni, ami a Fő utcában történt. Egy csapat tinédzser olyan szereket használt kombinálva, amelyeket nem szabadna, olyan módon, ahogyan nem szabadna, felkészültség nélkül. Nem biztos, hogy a közlekedési eszközben/drogban kell keresni a hibát!
És pont ez a baj a rendőrségi elrettentő megközelítéssel: teljesen differenciálatlan, diffúz képet mutat arról, hogy mi is történt. Nem szól arról, hogy ezeknek a szereknek külön-külön pontosan mik a hatásai és kockázatai, és ezeket miként lehet csökkenteni. Nem szól arról, hogy ezen szerek kombinációja miért növeli hatványosan a kockázatokat. És nem szól arról, hogy a pszichedelikus szerek esetében mennyire kulcsfontosságú az, hogy valaki tisztában legyen a saját lelkiállapotának és a környezetének a hatásaival.
Az elmúlt évtizedek elrettentő kampányainak hatásait nagyon sokszor vizsgálták és elemzték már. Tudjuk, hogy ezek a kampányok bumeráng-hatással járhatnak. Ugyanis a tizenévesek egy olyan sajátos fejlődési fázisban vannak, amikor a kockázatok szembesítése egyáltalán nem jár elrettentő hatással. Még akkor sem, ha egyébként érzelmileg az ilyen tragédiák bemutatása látszólag működik is: nem maradnak érintetlenül. De azt, különösen a kockázatvállalásra hajlamosabb fiatalok, nem fogják elfogadni, hogy a drogfogyasztásnak a tragédia a szükségszerű végkimenetele. És ebben igazuk is van. Hiszen az ilyen balesetek előfordulása olyan ritka, mint a fehér holló. És ez sajnos hamis biztonságtudatba is ringathatja őket.
És pont ez az, ami miatt ugyanakkor szükség van a realitás-alapú, pragmatikus, a fiatalokkal párbeszédet folytató, és nem didaktikusan elrettentő programokra. Amiket nem a rendőrségnek, hanem olyan szakembereknek, olyan kortárs segítőknek kell folytatnia, akik értenek a pedagógiához és pszichológiához. Szükség van rájuk, mert nem szabad megállni azon a szinten, hogy “a drog rossz, a drogtól meghalhatsz, ne drogozz”. Elemezni kell a kockázatos helyzeteket, meg kell beszélni az egyes drogok kockázatait, figyelmeztetni kell arra, hogy az emberi agy milyen sokféle módon be tudja csapni magát, és milyen sokféle módon csapdába tud esni különféle gyönyörkeltő tevékenységek hajszolása közben. A jó megelőzés nem egyszerűen egyoldalú ismeretádatás a veszélyekről, hanem párbeszéd, kölcsönös tanulás. Arról szól, hogyan éljünk, érezzünk, szórakozzunk és rekreálódjunk jobban, tartalmasabban. Az élet élvezetére helyezi a hangsúlyt, és nem pusztán a fájdalom elkerülésére.
Olvasónk, Sniffany tovább folytatja beszámolóját szexről és drogokról - tabuk nélkül.
Még le sem érettségiztem, mikor beleestem a BDSM nevezetű fertőbe, valahogy úgy, mint Alíz a nyúl üregébe. Elsőre fétis csodaországnak tűnt, izgalmas lehetőségekkel, teli olyan emberekkel, akik végre értenek, nem tartanak furcsának, nem kell szégyenkeznem a vágyaim, vagy saját magam miatt. Sőt, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedtem rádöbbentem; ami nekem durvának tűnik és cink róla beszélni, azon itt minden kezdő cicahercegnő átesett az elején, és ez a világ sokkal több mocskot, perverziót, frusztrációt és persze veszélyt rejteget, mint amit el mertem – vagy éppen el sem akartam – képzelni.
Kezdjük kicsit az elején, ahol még szó sem volt financiális domina szakmáról, fetish bulikról, és folyamatos narkózásról. Lightosan füvezgettem és piálgattam hétvégente Kittiéknél. Az új kedvenc drogom egy domináns férfi lett, akit az interneten ismertem meg, egy chat oldalon, tizenhét évesen.
Ekkora nagyjából már körvonalazódtak bennem azok a bizonyos vágyak, arról persze fogalmam sem volt, mit vonhat maga után, ha engedek nekik és élő személlyel valósítom meg őket. Nagyjából 11-12 éves lehettem, mikor először támadtak furcsa gondolataim, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Míg más lányok az első csókról, meg cuki, helyes fiúkról ábrándoztak, én álmatlanul bámultam a plafont a sötétben és mindenféle - akkor még - abszurdnak és ijesztőnek tűnő jelenetekről fantáziáltam. Serdülő lánykaként féltem a saját ébredező szexualitásomtól és bizarr vágyaimtól, amik amúgy a legtöbb emberben ilyen vagy olyan variációban szintén megfogalmazódnak, de erről akkor még tapasztalatok híján mit sem tudtam.
Voltam hatalmas kastélyban raboskodó királylány, baldachinos ágyhoz kötözve, ahol bárki bármit megtehetett velem, amit csak akart, persze mindent a saját igényeimhez igazítva képzeltem el. Pedig még el sem jutott hozzám O története, ami egyébként tipikus, klasszikus BDSM tündérmese, hasonló helyszínekkel és tartalommal. A kiszolgáltatottság és a fájdalom nagyon izgatott, önkielégítés közben mindig ilyen és ehhez hasonló jelenetekbe éltem bele magam, kissé talán túlságosan is. A valóságban persze minden teljesen másként alakult, a kastély helyett random útszéli motelekben kötöttem ki (vagy kötöttek ki...) szeretőként, és a történet fonákját sem feltétlenül én irányítottam, maximum a határokat szabtam meg. Sajnos csak a fizikaiakat, a szellemi kár, amit felelőtlenül okoztak bennem, helyrehozhatatlannak bizonyult, vagy talán így volt elrendelve, de kétségtelenül az indított el az anyagias dominaság felé vezető úton.
Mondhatni a legjobbtól (vagy legrosszabbtól) tanultam el a szakma alapjait, noha szubmisszív kislányként úgy ragaszkodtam a szerephez és az e köré kreált korai kiforratlan identitáshoz, ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy öt év múlva szétspeedezve férfiakat fogok alázni, ütlegelni és seggbebaszni pénzért, pofán röhögöm az illetőt. Miből lesz a cserebogár.
17 évesen az interneten chatelgettem, tematikus társkeresőkön, a férfiak nyilván repültek rám, mint legyek a szarra, ha fiatal hús van a piacon, az mindig ilyen effektet eredményez. Többnyire idősebb férfiak próbálkoztak nálam, akik nem igazán nyerték el a tetszésem, mint ahogyan az általában a sima társkeresőkön is lenni szokott, így nem volt nehéz fennakadni egy helyesebb, harmincas, magát sikeres üzletembernek beállító, intelligens férfi kivetett hálóján. Hívjuk csak B-nek, egyébként idővel kapcsolatunkba beépült az ilyen DS viszonyokra jellemző, szinte kötelező, elcsépelt, unásig ismételgetett uramozás, ahogyan a domináns férfiak szeretik hívatni magukat a szub nőikkel. Az elején még udvarias volt, érdeklődő, nagyon megnyerő és persze manipulatív. Egy szeretet -és figyelem, meg persze önbizalomhiányos diáklány ezt még megeszi reggelire, mint a Nesquik gabonapelyhet, ez így törvényszerű. Az első randin kávézgattunk, majd lakásra mentünk, ahol a hajamba markolt, hátrahúzta a fejem, a nyakamba csókolt, izgatóan mocskos szavakat suttogott a fülembe, én meg teljesen elvesztem és hagytam, hogy kinyaljon a padlón. A következő alkalommal megint egy másik lakáson voltunk, ott már nyakörvet meg bilincseket is kaptam, enyhe lovaglópálca spankinggel megspékelve, és persze ahhoz is nagyon értett, hogyan juttasson el úgy a csúcsra, ahogyan a korombeli fiúk nem tudtak. Még mindig lightosan játszadoztunk, de nekem még libabőrös, izgalmas és újszerű adrenalin bombaként hatott. Valahogy úgy, mint az első eki varázsa az addig még tiszta szervezetnek.
Kezdetben sokat írogatott, mintha törődne a lelki világommal, meg azzal, hogy mi volt a suliban. Jó ideig arra sem gyanakodtam, miért mindig csak szerdánként találkozunk, hétvégén soha. Egy alkalommal azt mondta, meglepetéssel készült, nem mondja el hová megyünk, majd ő értem jön. Egy wellness szállodába vitt, míg bejelentkezett a recepción hallgatózva elcsíptem, a szobát több napra vette ki. Furcsa előérzetem támadt, nem említette, hogy napokig együtt leszünk. Nem is voltunk, ugyanis még aznap hazavitt kocsival, előtte azért még kiélte magát rajtam és a kezembe nyomott egy lasztit.
Nem tagadom, egészen fiatal koromtól vonzottak az anális témák, de a legnagyobb átmérőjű tárgy saját pici ujjacskámon kívül egy csillámos zseléstoll (természetesen nem a kupakos) vége volt, ami még fájdalommentesen, de annál nagyobb élvezetet okozva csusszant bele a hátsómba. B eddig türelmesen várt, de valahogyan soha sem jött össze, nem lazultam el, nem tágultam ki eléggé, egy ujjnál több fájdalmasan feszített. Fél Mitsubishi vagy Motorola (vagy bánom is én milyen autó) logóját reprezentáló eki csodát tett. Szezám tárulj!
B megkapta a seggem, én meg addigi életem egyik legnagyobb orgazmusát. Miután a bogyó feloldódott a gyomromban, szétáradt a véremben és bizsergetni kezdte a bőröm, könnyedén tágultam ki, némi előzetes ujjazás és alapos síkosítás után úgy fogadtam magamba őt, magam is meglepődtem rajta. Hát még azon az egyszerre különös és bensőséges érzésen. Felfokozva éreztem az ingereket, az MDMA love szintetikus illúziója még tovább szította bennem az amúgy már eleve őrült, gyermeteg és heves szerelem szűnni nem akaró szalmalángját. A hajamat tépte miközben mélyen hatolt belém hátulról, teljes önkívületben. Azt mondta imád, örökké az övé leszek és csak engem akar használni.
A szótlan hazaút és a bogyó lejövő mélyzuhanásának végállomására a szobám esti magányában, egyedül érkeztem meg.
A jó öreg IWIW keresőjében kutakodva a neve után, rövid idő alatt rábukkanva a profiljára, úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomron vágtak.
"Kapcsolatban"
Naiv voltam ugyan, de annyira nem, hogy azt feltételezzem, ez rám vonatkozik. Levegőt sem kaptam, a torkomban gombóc, a sírás csak azután jött, miután végigpörgettem a B korabeli, csinos, átlagos, visszafogott nővel készült közös képeket. Nyaralások, karácsonyok, családi összejövetelek. Kétségbeesve hívogattam B-t, persze nem vette fel. Nyilván a barátnőjével mulatta az időt a wellness hotelben, ahol aznap még engem nevezett saját külön bejáratú kis kurvájának és tett magáévá többször azon az ágyon, amelyben most nyilván vanilla szex folyt a nővel, akivel évek óta megosztotta az életét és akit velem, a butus, szub kis diáklánnyal csalt.
Mire napok múltán végre előkerült, remegtem az idegtől, sem aludni, sem enni nem bírtam.
- Soha nem mondtam, hogy te vagy az egyetlen - ennyi volt a magyarázata, mikor értem jött iskola után. Az anyósülésen ültem, sértődötten bámulva ki az ablakon, belül zokogva.
- Erről akkor is beszélned kellett volna az elején - közöltem, mintha ez bármin is változtatott volna. Akkor kellett volna kiszállni és minél messzebbre menekülni, de addigra már olyan függő és szerelmes voltam; előbb haltam volna meg, minthogy lelépjek.
- Nézd, ugyanazt tudom adni, mint eddig - nézett rám pókerarccal.
- Jó. De akkor én is baszhatok mással - feleltem. Persze. Ezzel minden meg lesz oldva. Nem mintha mással vágytam volna szexelni, de valamit mégiscsak mondanom kellett, annyi idős fejjel ez tűnt a legmegfelelőbb kikötésnek.
- Csak védekezz! Nem akarok fertőzést.
- Neked van más rajtunk kívül.
- Nincs - hazudta én meg el akartam hinni és aznap megint egy útszéli motelben játszottuk el az Urat, meg az ő hűséges kis szub ribancát.
Ezután persze Kittinél kötöttem ki, egy grammos cigi, pia, black out. Kitti toleranciája jóval magasabb volt az enyémnél. Én rendszerint elaludtam az ütős spanglik után és kómásan, két órával később tértem magamhoz. Ez rendszeressé vált, hétvégente szanaszét szívtam magam, anyám nyugtatóit lopkodtam a fehérneműs fiókból és arra piáltam. Enni nem igazán tudtam, sokat fogytam, szomorú, nyúzott arccal jelentem meg hétfőnként az órákon, a tanárok nem értették mi bajom van, a szüleim meg egyszerűen ignorálták. Kivéve a találkozók másnapján, akkor mindig virultam és a fellegekben jártam, mert B végre méltóztatott foglalkozni velem. Ez nagyjából egy évig ment így, addig voltam a szeretője, rózsaszín ködben, minden kibaszott szerdán. Csak a közeli barátaim tudtak róla, titokban tartottuk, főleg a DS részét. Néha azért kilógott a lóláb. A szalagavató előtt keringőruhás táncpróbát tartottunk, a kék foltok úgy virítottak a fehér bőrömön a még annál is fehérebb abroncsos ruha kontrasztjában, hogy azt nem lehetett nem észrevenni és a tánctanár egy lépés hiba kijavítása közben a fülemhez hajolt és kéjesen súgta oda:
- Mi van, verekedtél?
Viszonyunk összesen közel két évig tartott, többször próbáltam elhagyni, kilépni belőle, de mindig annyira hiányzott és annyira kellett az, amit tőle kapok, minden alkalommal visszamenekültem hozzá, pedig ő aztán nem kényszerített, vagy nyúlt utánam. Valószínűleg pontosan tudta, miféle pszichés függőséget alakított ki bennem és mocskosul visszaélt vele. Egyszer szándékosan kiéheztetett, hetekig nem láttam, majd a következő találka előtt azt a feltételt szabta, hogy csak akkor tölthetem vele az éjszakát, ha minden kérésére igent mondok. Az volt az utolsó közös játékunk.
Megint abba a lakásba vitt, ahová az első randinkon, a berendezést alaposabban szemügyre véve belém hasított a felismerés. Az illatgyertyákkal és orchideákkal díszített asztalkán babamagazinok tornyosultak, a könyvespolcon az Afrikai Szeretők egy példánya hevert. Míg némán, megkövülten álldogáltam, hirtelen, mint egy árnyék, megjelent mögöttem és közölte, vetkőzzek le. Gépiesen engedelmeskedtem, nem tudtam mi vár rám, de már nem is igazán érdekelt. Elértük a legalját, vagy mindig is ott voltunk, csak mostanra sikerült realizálni. Egy halvány rózsaszín, az én méretemnél jóval kisebb melltartót adott rám, hozzá illő, csipkés tangával. A nőjének lakására vitt fel, annak fehérneműjét adta rám, amit aztán biztosan mosás nélkül csempészett vissza a fiókjába ez a pszichopata, gátlástalan barom.
Azt hittem ennél lejjebb már tényleg nincsen. Otthon aztán, IWIWen stalkolva B barátnőjét, meglátva a profilképen a várandós, nagyjából hat hónapos pocakját sugárzó arccal fogó, leendő kismamát, kirohantam a mosdóba, térdre rogytam a WC előtt és sugárban okádni kezdtem.
Végre abbahagytam ezt a beteges, toxikus játszadozást B-vel, ám hiába undorodtam tőle, mégis mindenkiben őt kerestem. Akkora űrt és hiányérzetet hagyott maga után, mint egy szar lejövő, ahol nincs gyógycsík, vagy ami van, az is ütött, és miután felszívtad még szarabbul vagy utána, mint előtte voltál. Regisztráltam a nagyjából egyetlen, magyar BDSM közösségi -és társkereső oldalra, szubmisszív nőként, az új domomat, B utódját keresve. Mondanom sem kell, csalódások sorozata ért, ami a férfi felhozatalt illeti. Nem hibáztatom őket, nehéz lehet férfiként egy ilyen oldalon boldogulni, ahol rengeteg az anyagias, a valós vágyait megvalósítani kívánó nő pedig kevés és igen válogatós, a rengeteg csalódás miatt, meg mert egyszerűen megtehetik. Egy nőre tíz férfi jut, levelek tömkelege, különösen az új regisztráltakra. Én még mindig gyermeteg, naív, buborékos elképzelésekkel böngésztem az adatlapokat, remélve, megtalálom a nagy szerelmet és boldog DS kapcsolatban élünk majd amíg meg nem...
Jöttek helyette magukat dominánsnak beállító férfiak, akiket megettem reggelire és alázatos pincsi kutyát csináltam belőlük, hazug, barátnős pasik, akik szinglinek mondták magukat - B után olyan paranoiás lettem, hogy ezeket messziről kiszagoltam - párok, anyagi támogatást kínáló gáláns öregurak, és random faszverők.
Hogy a történések pozitív oldalát is lássátok, elmondhatom; rengeteg tapasztalatot, élményt és barátságot köszönhetek ennek a szubkultúrának és oldalnak. (Meg persze pénzt.)
Itt ismertem meg Alízt, a petite, darkos, kitetovált, biszexuális lányt, aki kézen fogott és levitt életem első fétis partijára. Alíz elképesztő volt, karizmatikus, okos, szexi, a társaság középpontja. Olyan mint egy guide, egy perverz védőangyal, akitől sokat tanultam és a mai napig a barátomnak mondhatok. Egy újabb elcseszett randi és B utáni szerelmi bánatos sebeim nyalogatása közepette blogokat böngésztem az oldalon, míg szemem meg nem akadt Alíz írásán, aki kísértetiesen hasonló szituációt vázolt fel, egy domináns férfi és egy szubmisszív szerelmes lány kihasználásán, érzelmi abúzusán és függőségén alapuló viszonyáról. Megdöbbenéssel vegyes megkönnyebbüléssel töltött el; nem vagyok egyedül, nem én vagyok a hülye, ez mással is megtörtént, és van kiút. Ráírtam, ő meg kedvesen, közvetlenül válaszolt, levelezni kezdtünk, lelket öntött belém. Jónéhány évvel idősebb volt nálam, így olyan dolgokra világított rá, amiket éreztem ugyan, de még nem értettem teljesen és egy héttel később már méretes trombitát szívtunk az utcasarkon, before gyanánt a fétis bulira tartva. A füvet meg a kokót már akkor is szerette, élete első bogyóját később tőlem kapta, a ketamint meg együtt próbáltuk ki először, attól fogva Chemical Sistersnek hívtuk magunkat a Chemical Brothers után szabadon és elkezdtünk goára járni - de erről majd egy kicsit később mesélnék.
Szóval a bulira visszafogottan öltöztem fel, kicsit szorongtam, zavarban voltam a mustráló tekintetek kereszttüzében. Odalent egy meleg srác vezette pórázon a másikat, rám mosolyogtak. Csupa ismeretlen arc, a hetero férfiak érdeklődően nézegettek, némelyik nő kedvesen cseverészett velem, mások meg rideg ignoranciával fogadtak, mint fiatal konkurenciát. Lakkruhás dominák, platform talpú tűsarkú cipőkben tipegve, szőrös travik, és egyéb, különféle szerzetek iszogattak, egyre oldottabban. Betéptem, ráittam, nem mertem ismerkedni, kábultan szemléltem az eseményeket, afféle megfigyelőként voltam jelen. Az egyik domináns pasi a nője pólóját felhúzva büszkén mutogatta annak fedetlen melleit az őket körbeállóknak.
Sniffany-t senki sem ültetheti a sarokba. Alíz megállt előttem és megkért, kísérjem el a mosdóba. A női WC-ben, félbehajtott papírpénzbe szórva egy-egy fat line kokaint szippantottunk fel, kesernyésen csordogált le a garatomon, torkomon, kellemes libabőrt előidézve, az arcom úgy lezsibbadt, hogy parázni is elfelejtettem tőle. Vidáman, lazán, önbizalommal telve sétáltam vissza Alíz oldalán, akit mindenki régi, jó ismerősként köszöntött, aki mellett csak elhaladtunk. Néhány lánnyal és pasival szájrapuszival köszöntek egymásnak. Érdekes, nyílt és belterjes társaságba csöppentem ahol hamarosan otthonosabban mozogtam, mint a hétköznapi közegem unalmas szürkeségében.
Nem telt bele sok idő és már egy középkorú, szőke, mosolygós, egészen sármos férfi kínált itallal. Szóba elegyedtünk. Nem kezdett ki velem, nem nyomult frusztrálóan, annál több esze volt, mint hogy elijessze az amúgy még relatív romlatlan újoncot és a leendő potenciális bevételi forrását. A párja a szemben lévő asztaltársaságnál ült, harmincas, vörös, csinos nő, cinkos mosollyal ajándékozott meg; jelezve: szabad a pálya. Ők többesben szerették, de nem kaptam konkrét ajánlatot - akkor még. Odaültem közéjük, egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, zenéről, a tanulmányaimról, felszínesen érintgetve a BDSM témát. Lassan tört meg a jég, kellemesen éreztem magam, még egy korombeli, enyhén feminin, számomra meglehetősen vonzó sráccal, is megismerkedtem. Viszonylag korán leléptem, elsőre bőven elégnek éreztem ezt így, ülepednie kellett, de azért a szimpi arcokkal kontaktot cseréltünk.
Annyira sokáig nem váratott magára a történet, másnap már közös chat beszélgetésben találtam magam a szőke, Roland nevű, amúgy domináns beállítottságú férfivel és annak barátnőjével. Magányos voltam, ők pedig húsz éves szemmel teljesen okésnak tűntek, jól esett a figyelem, még ha többes BDSM szeánszba még nem merészkedtem volna velük. Nem is erőltették.
Ezzel párhuzamosan a cuki fiú kezdett fűzögetni, meglepődve figyeltem meg magamon, mennyire bejön nekem ez a fajta kisfiús arc és törékeny külső. Találkoztam vele, hamar kiderült róla, hasonló szubmisszív vágyai vannak, mint nekem és valahogy még ezt is vonzónak találtam benne. Akkor kezdett bennem széttörni a címkék és dobozok alkotta énkép, amikbe ezidáig ennek a szubkultúrának a keretei között próbáltam elhelyezni saját magamat és a szexualitásomat. Imádtam nyakörvben látni magam előtt négykézláb, rajta valahogy irtó szexi volt, meg az is, ahogyan a lábujjaim nyalogatta, finoman, jólesőn, nem úgy lefetyelve, mint egy kiéhezett kutya, hanem gondosan ügyelve rá, nekem is jól essen. Az összes fursztrációm, elfojtott dühöm, agresszivitásom kiélhettem rajta, szexuális vággyá transzformálva azokat. Szerette ha mocskos szavakkal illetem, ha alázom, ha az arcára ülök, miközben kényelmesen szívom a lefekvés előtti spanglimat. Ha a tageknél és kategóriáknál maradnánk, switché avanzsáltam.
Nem sokkal később Roland - akivel egyébként rendszeresen chatelgettem és beszámoltam neki új élményeimről - megkérdezte, nem próbálnám-e ki magam anyagias domina szerepben, mert szerinte a véremben van és rohadt jól keresnék vele. A helyszín az ő budapesti, diszkrét lakásában biztosított, fair és biztonságos feltételekkel. Gondolkodási időt kértem, mert bár webkamerán át adtam már utasításokat szub férfiaknak és játszadoztam orgazmuskontrollal, de élőben azért mégiscsak más lenne. Arra gondoltam, mivel tölteném azt az egyetemi nyarat a B-vel való szakítás után, otthon, magányosan a szobámban. Vagy választhatom helyette a felfedezés izgalmát, új embereket, bulikat, szexuális szabadságot, vágyaim gátlástalan kiélését. Inkább ezekért az okokért mondtam igent, mintsem a megvillantott pénzkereseti lehetőség akkor még számomra ismeretlen, kissé talán alá is becsült értéke miatt.
Roland és a barátnője, Sára nem voltak fogyasztók, piálgatni persze szerettek, és egyáltalán nem zavarta őket, ha én szipogtam kicsit egy-egy szeánsz előtt. Nyitott emberek voltak, mind szexuálisan, mind a világ egyéb dolgait tekintve - beleértve a drogfogyasztást is. Számomra üdítően hatott ez, a jól megszokott, sokszor emlegetett "magyar mentalitás" után tapasztalt, elfogadó, itélkezésektől mentes szemléletmód. Attól, hogy nekik nem adja, én fogyasszam nyugodtan, ha ettől érzem jól magam, nem pedig a házipálesztől. Nem fogok hazudni és filterezni, az elején - bár volt érzékem hozzá - nem voltam profi. A domina szakma sokrétű, technikailag alázatos tanulást (különösen a medical és a kötözések), mentálisan pedig bizonyos fokú érettséget és intelligenciát igényel. Senki sem profi anyagias dominaként bújik ki az anyjából - bár ez a felvetés egy érdekes absztrakt fétis videó lehetőségét vetíti most elém. :) Sokakat persze nagyon izgat egy fiatal domina lány bőrnadrágos fantáziaképe, amint stiletto tűsarokkal tapos a golyóin, így tapasztalatlanul is nagyon kapós és keresett lettem, mindjárt pályafutásom kezdetén. Életem első szeánsza előtt hiába toltam fel fél gramm fehéret tizenöt perc alatt, ez csak még tovább hergelte az amúgy alapból jelenlévő lámpalázas idegességem, amit első bejelentkező kliensem érkezése váltott ki belőlem. Egészen más érzés, mint spontán vágyból előhozni egymásból a mélyen lappangó fantáziákat olyan partnerrel, akihez vonzódsz, mint egy leadott igénylista alapján, forgatókönyvszerűen, mégis beleéléssel, magadat és a személyiségedet beletéve kielégíteni egy fizetős csicska igényeit. Elsőre izgultam, pedig semmi extrát nem kért; egy kis fenekelést, alázást, kézi levezetést nem vállaltam, így megállapodtunk, ha jó fiú lesz megengedem neki, hogy kiverje a lábaim előtt térdelve. Igyekeztem megtalálni magamban a dühös, sértett önérzetű lányt, akinek jópárszor törték össze az önbecsülését és most élvezettel adja majd vissza egy idegen - számára - senkinek, aki idejön és még fizet is érte. A szövegeim mindig jók voltak, de szerintem már attól spontán merevedést kapott, hogy egy bőr miniszoknyás lány becézgeti obszcén szavakkal testközelben, kvázi mindegy volt mit kérek, vagy mit mondok neki. Az már kevésbé, hogy fél óra elteltével lilulni kezdett a bőre a kötözés nyomán. Roland hiába gyakoroltatta velem előző este Sári csuklóján az alap kötözési technikát, hogyan tegyünk valakit kiszolgáltatottá, szabadulásképtelenné, nem elszorítva a vérkeringését, izgalmamban kissé mégis túl erősre húztam a köteleket vendégem csuklóján, aki panaszkodni kezdett.
- Milyen kis nyávogós puhapöcs vagy te - mordultam rá palástolva zavarom, de azért kioldoztam és gyorsan elé vetettem egy papírtörlőt - Verd bele szépen, de ha akár egy csepp a padlóra megy, felnyalatom veled!
FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a rightsreporter(kukac)rightsreporter.net címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.
A Covid-részleget 48 óra alatt kellett létrehoznia az intézménynek.
.
Hétfő délután kaptunk egy levelet az egyik olvasónktól, aki arról írt, hogy szerdától bezár a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet addiktológiai osztálya, mert a nővéreket átvezénylik a koronavírusos betegek ellátására. Az ő édesapját az osztályon kezelték, december végéig ott is ápolták volna, majd a terv szerint egy vidéki intézménybe szállították volna rehabilitációra. A történtek miatt azonban szerdán haza kell őt szállítania, s információi szerint az osztályon több beteg is hasonló helyzetbe került. Amikor felhívott egy osztályon dolgozó nővért, ő is megerősítette mindezeket. Felháborítónak tartja az eljárást.
Kéri Szabolcs, a Nyírő kórház megbízott intézményvezetője hamar reagált, kis türelmet kért, s ma megjött a hivatalos válasz is tőle. Ebben az áll, hogy a koronavírussal fertőzött betegek megnövekedett száma miatt
a kórháznak 48 óra alatt be kellett rendeznie egy Covid-részleget, s ezt kedden meg is nyitották.
Elismerte, hogy az új részlegbe a belgyógyászati járóbeteg-szakellátásban és az addiktológián dolgozó munkatársak közül vezényelnek át nővéreket és orvosokat, a Covid-részleg leterheltségének függvényében. Hogy ez a nővérek mekkora hányadát érinti, arról nem kaptunk pontos információt.
Az igazgató rögzítette, hogy egyetlen olyan betegnek sem kell hazamennie, akinek az állapota sürgős, azonnali orvosi beavatkozást igényel. Az addiktológiai osztályon továbbra is elérhető a járóbeteg-ellátás. Kéri Szabolcs azt írta az Indexnek, itt még kapacitást is tudnak növelni.
Amint a járványhelyzet javul, a teljes addiktológiai ellátást vissza fogjuk állítani, ahogy azt tettük eddig is.”
- hangsúlyozta az intézmény vezetője.
Frissítés:
A Nyírő megbízott főigazgatója, Kéri Szabolcs cikkünk megjelenését követően annyival egészítette ki az általa elmondottakat, hogy az OPAI-ban már működött COVID-ellátás, az addiktológiai osztály bezárása pedig elmondása szerint nem volt váratlan esemény: az intézet járványtervében szerepelt ez a lépés, szeptember óta felkészítették erre az addiktológusokat.
Borítókép: Az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet(OPAI) főépülete a Nyírő Gyula Kórházban MTI Fotó: Máthé Zoltán
A fővárosi önkormányzat folytatja a szociális ellátásban dolgozók koronavírus elleni szűrését, bővített tesztelési programban védi az idősellátásban és a hajléktalanellátásban dolgozókat, ezáltal pedig az ellátottak egészségét is - közölte a Főpolgármesteri Hivatal
A nap folyamán megérkezett a Városházára 100 ezer antigéngyorsteszt, ennek a felét - lakosságarányosan - átadják a budapesti kerületeknek; a városrészekben a jövő héten elkezdik a tesztelést a helyi igények szerint.
A másik 50 ezer tesztből pedig lehetőséget biztosítanak a szűrésre a nélkülözhetetlen városi közszolgáltató cégek dolgozói számára.
Ezeket az antigénteszteket a Budapesti Közlekedési Központ, a BKV Zrt., a Fővárosi Vízművek, a Fővárosi Rendészeti Igazgatóság, a Budapesti Temetkezési Intézet és a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. használhatja fel - tették hozzá.
Karácsony Gergely főpolgármester a Facebookon azt írta, "sem a járványt, sem a budapestieket nem érdekli, hogy kinek mi a feladata, csak az, hogy legyünk túl minél gyorsabban ezen a pusztító járványon. Mi folytatjuk a védekezést".
A 2020 májusában elindult HepaGo program célja, hogy az utcán élő drogfogyasztóknak és szexmunkásoknak segítsen. Többek között abban, hogy bejussanak hepatitis C kezelésbe. A programot az alábbi videóban mutatjuk be:
(Itt megtekinthető a film 4 perces, rövidebb változata is. A magyar felirat a CC gombra kattintva kapcsolható be. Ha a beszélgetést szeretnéd megnézni a program munkatársaival,akkor kattints ide!)
Ma már a korábbi interferon kezelésnél jóval hatékonyabb tablettás gyógyszerek állnak rendelkezésre, hogy a hepatitis c vírussal fertőzött embereket meggyógyítsák. A probléma azzal van, hogy a marginalizált emberek nem tudnak erről, nincsen kapcsolatuk a segítő rendszerrel és a korábbi negatív tapasztalataik miatt nem is keresik azt. Ezért viszi el hozzájuk ez az új program a hepatitis C, HIV és szifilisz szűrés lehetőségét a város számos pontjára busszal.
Ha hepatitis C (HCV) pozitív lesz valakinek a tesztje, akkor az egész gyógykezelési folyamaton végigkísérik őket a HepaGo szociális munkásai. Május óta 200 ügyféllel vették fel így a kapcsolatot, akik közül 80 embert leszűrtek HCV-re, a 30 HCV pozitív ember pedig elkezdte a kezelésbe jutás folyamatát és 12-en már meg is gyógyultak közülük.
A program másik fontos célja, hogy a Covid járvány idején az ügyfelek számára olyan alapvető higiéniai eszközöket nyújtsanak, amikhez nem férnek hozzá, mivel sokan közülük hajléktalanok. Maszkokat, fertőtlenítőszert, gumikesztyűt, törlőkendőt osztanak nekik, mert több olyan ügyfelük is volt, akik csak így tudtak felszállni a villamosra vagy boltba menni. Az esetleges kormányzati támadások miatt a program nem oszt tűket, de vénaápoló krémet, óvszert, vitamint, női higiénés eszközöket, mosakodási kellékeket igen.
Mi a hepatitis C?
A hepatitis C egy vírus, ami májgyulladást okoz. A fertőzöttek 15-25%-a spontán gyógyul, a többieknél krónikus betegség alakul ki. A májgyulladás enyhe fokú, de hosszú évek alatt a máj hegesedését okozza, ami idővel májrákhoz vezet. Magyarországon HCV-vel korábban elsősorban vérátömlesztés során lehetett megfertőződni, ma már leginkább az intravénás droghasználók között terjed. Nekem is volt olyan jó barátom, aki szüléskor kapott HCV-vel fertőződött vért, nem kapott itthon interferon kezelést, mert az orvosa ellenjavallotta, és 40 évvel a megfertőződés után belehalt a szövődményekbe. Ez 2007-ben történt. Ha rendelkezésre állt volna akkor az a gyógyszer amit ma használnak, 4 hónap alatt meggyógyult volna, és még ma is élne.
Mi a helyzet a hepatitis C-vel a droghasználók körében Magyarországon?
A hepatitis C vírus előfordulása országosan 2011 és 2014 között 25%-ről 48,7%-ra növekedett, Budapesten pedig 60%-ra nőtt. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a 2010-ben megjelent új típusú, szintetikus stimulánsokat rövidebb hatásuk miatt sokkal gyakrabban injektálták az emberek. A másik pedig az volt, hogy ugyanebben az időszakban az ártalomcsökkentő programok költségvetését drasztikusan lecsökkentették, így a kiadott tűk száma is lecsökkent (a 2011-es 650000 fecskendőről 188696 darabra 2015-ben, majd 83341-re 2018-ban). A két legnagyobb Budapesti tűcsereprogram 2014-es ellehetetlenítésével pedig a kapcsolatok száma is olyan drasztikusan lecsökkent, hogy 2015 után a következő országos szűrést csak 2018-ban tudták összehozni a szakemberek. A 2018-as eredmények azért egyeznek meg nagyjából a 2014-essel, mert azoknak az intravénás droghasználóknak a nagy része, akiket korábban elértek, kiesett a szakemberek látóteréből. Egyszerűen nem volt többé kapcsolatuk több ezer emberrel.
A szerhasználat módját illetően meg kell jegyezni, hogy a kutatások és a személyes beszámolók szerint is sokan átálltak az injektálásról az új típusú szintetikus stimulánsok (jelenlegi utcai nevűkön kréta, kristály) fóliázására. Aki továbbra is injektál, ő patikából, vagya maradék pár tűcsereprogramból szerzi be az eszközét. Általában el szokták mondani, hogy nehezebb fecskendőhöz jutni mint régen és a fecskendők megosztása a körükben továbbra is magas. A nyolcadik kerületi tűcsere program kinyírásáról 2014-ben forgattunk díjnyertes dokumentumfilmet (Szoba a nyolcban), a következményeiről 2015 júniusában (Élet a tűcsere bezárása után) és decemberében (Forró a vérem).
Miben más az új típusú hepatitis gyógyszer?
Korábban interferon és ribavirin kombinációját alkalmazták, alacsony, 40-45%-os hatékonysággal. Az interferont naponta kellett hasba injektálnia a betegnek, és rengeteg mellékhatása volt. Láz, fogyás, izületi- vagy izomfájdalom és depresszió voltak a gyakori és nagyon kellemetlen mellékhatások. 2011 környékén forradalmasította a hepatitis c gyógyítását az első direkt vírusellenes szerek (DAA) megjelenése. Évekig ezek még nagyon drágák voltak (egy kezelésnek kezdetben 24 millió forintnak megfelelő dollárvolt az ára az Egyesült Államokban), és civil szervezetek harcoltak a kezelés árának csökkentéséért. Mára az árak lejjebb mentek, itthon egy teljes kúra 1,2 millió forintba kerül, ami kifejezetten költséghatékonynak számít. A gyógyszereket 4 hónapig, szájon át kell szedni, és 95%-ban hatékonyak. A maradék 5%-pedig egy második körben más gyógyszerrel biztosan meggyógyul. A gyógyszereknek minimális mellékhatása van, az egyik legsúlyosabb az, hogy nagy étvágyat csinál.
Magyarországon a teljes kezelés tb támogatott. Az utcán élőknek is lehetőségük van a tb támogatásra, amennyiben hajléktalannak nyilvánítják őket, ebben pedig a szociális munkások segítenek. A HepaGo szociális munkásainak egyöntetű tapasztalata az, hogy az ügyfelek együttműködőek, megjelennek az időpontokon és szedik a gyógyszert, még akkor is ha az utcán élnek(túl).
Mára tehát valósággá vált az, hogy a teljes magyar társadalmat hepatitis c mentessé tegyük. Ehhez viszont az kell, hogy elérjük és segítsük kezelésbe jutni azokat az embereket is, akik a társadalom perifériáján élnek. AHepaGocsapatának ez a küldetése.
Takács István Gábor
Film és szöveg: Takács István Gábor, Drogriporter. Köszönjük a film zenéjét aSanta Diverzenekarnak.
">
Utolsó kommentek