Buda Béla: Olyanok lettünk, mint a verembe esett állatok

Pszichiátria Buda Béla szerint a társadalomnak nem szabad eltűrnie, hogy a betegei ellátatlanok maradjanak

Az elme,  a lélek gyógyításának tiltása,  tűrése,  támogatása kor- és rendszerfüggő,   jobb kimaradni belőle.  Stigma, sorscsapás, büntetés – nincs és sosem volt jó marketingje a pszichiátriának.  Buda Béla professzor tegnap megjelent könyve, Az elme gyógyítása, történeti összefoglaló és erős kritika egyben.  A szerzőtől azt kérdeztük: miért éppen itt és most haragítja magára a szakmát?

„Régen inkább a kórházon belüli hatalmi viszonyok döntöttek a pszichiátria kárára, most az általános gazdasági recesszió”

Fotó: Bócsi Krisztián

 

A pszichiátria a kezdetek óta speciális szakterület. A kérdés, lehet-e gyógyítani az elmebetegségeket? Ha igen, hogyan. Miért éppen úgy. Elmeállapotunk késélen táncol, hiszen befolyásolja a testünk - adott esetben az agyunk - és a minket érő mindenkori impulzusok, a környezetünk és fizikális-egzisztenciális helyzetünk minden apró változása. Ha kiborulunk, a kemikália, a gyorsan kedélyt javító gyógyszerek, vagy a pszichoterápia segít?

Ezért szántam rá magam, hogy megjelenjenek az ezzel a témával foglalkozó írásaim. Nagyjából a kilencvenes évek közepétől-végétől kezdve erősödtek fel a felszín alatt morajló viták, ami már csak azért sem meglepő, mert ezt a szakmát mindig ez jellemezte. E korszakra tehető, hogy markánsan szétvált a nézetkülönbség: lélektani vagy biológiai szempontból közelítünk a betegségekhez. És egyáltalán: lehet-e pszichológiai módszerekkel változtatni valakinek a tüneti viselkedésén, meg lehet-e gyógyítani - és egyáltalán: a gyógyítás-e a lényeg?

Az ötvenes évek elejére annyi, viselkedés- és szemléletváltoztató módszer alakult ki - ahogy Karinthy nevezte a pszichoanalízist: egy iparág, amely elmefestéssel és vágytisztítással foglalkozik -, annyiféle technika állt hirtelen rendelkezésre, hogy fogalommá rendeződött a pszichokultúra, vagyis a hétköznapi életben elterjedtek a viselkedésmódosító és -fejlesztő beavatkozások.

És természetesen nyomban megszületett a kétely is. Tényleg az a lényeg, hogy valakit meggyógyítsunk, mert beteg, vagy az, hogy észrevegyük: azért néz ki olyannak, mintha beteg lenne, mert nem tanulta meg azokat az alkalmazkodó viselkedésformákat, amelyeket a társadalom elvár tőle. De mindeközben sorban jöttek az agykutatás vívmányai is, a biokémia jóvoltából ismertté lettek azok a hírvivő anyagok, amelyek az agyon belül szabályozzák a viselkedést. A kilencvenes években, az agy évtizedében feltört a gyógyszeripar, és ez óhatatlanul hatott a kutatásokra. Az agy és betegségei inspirálták a gyógyszergyárakat arra, hogy megpróbálják az ott zajló mechanizmusokat mindenféle vegyületekkel befolyásolni. És bár mind a mai napig nem sikerült a betegségek agyi alapjait kellő mértékben megismerni, de odáig eljutottunk, hogy egy képalkotó berendezés közelében minden halvány hangulat, gondolat, érzelem megnyilvánulását moziként láthassuk. Ezáltal persze az is kiderült, hogy a normális agyi folyamatok ugyanazon a pályán zajlanak, mint a kórosak. Komoly kérdés, teletűzdelve tudományos és erkölcsi dilemmákkal, hogy akkor mi a betegség.

Buda Béla: a betegekkel szembeni előítéletet kell megváltoztatni
Népszabadság - Bócsi KrisztiánA most forgalmazott, mondhatni, divatos gyógyszerekkel ugyan élhetőbb lesz a betegek élete, viszont sokak véleménye szerint a tüneti kezelés többet árt, mint amennyit használ.

Többnyire tényleg használ. Hasznos eszköz a gyógyszer, de nem jelent olyan radikális megoldást, mint ahogyan azt a kilencvenes években feltételezték. És hirdették. 1991-ben épp New York-ban voltam, az amerikai és a magyar pszichiátriai társaság összekötőjeként, amikor hárommilliárd dolláros költséggel megindult a Prosac világkampánya. Ez a gyógyszer áttörésnek ígérkezett, mert akkoriban a szerotonin anyagcsere-zavarnak tudták be a depressziót és más betegségeket, a Prosac pedig az elmélet szerint visszahozza az elszivárgó szerotonint a normális szintre. Azóta töméntelen új típusú gyógyszer jelent meg, világszerte megerősödött a „gyógyszeres vonal", itthon pedig sajnálatos módon, szinte hivatalos ideológia rangjára emelkedett. És amikor a kilencvenes évek végére kijöttek a módszertani kritikák, az eredmény-vizsgálatok, és jöttek az alternatív értelmezési módok, akkor tulajdonképpen már egy uralkodó szemlélet, egy gazdasági érdekkel erősen megkötött tudományos hatalmi rendszer állt ellen mindenféle párbeszédnek. Különösképpen a tudományterületek közötti kritikai párbeszédnek. Az egész probléma 2006-ban vált különösen élessé, amikor a reform az állam számára túltengőnek látszó egészségügyet próbálta átalakítani, és ezt a szokott módon, minden idők bevált gyakorlatát követve, a legkisebb társadalmi ellenállást jelentő ellátási ágnál, a pszichiátriánál kezdte.

Ráment a Lipót...

Is. De radikálisan csökkent az ágyak száma mindenütt: a rendszer elsőként az alkohollal, droggal foglalkozó részlegeket, osztályokat dobta oda - ez sem újdonság, a szocializmusban is bevált gyakorlat volt, hogy ha valahol felépült egy kórház, korszerű elmeosztállyal, rövid időn belül rájöttek az illetékesek: nem kell ezeknek a betegeknek ennyire kényelmesen gyógyulniuk, megfelezték hát a teret, és belgyógyászati ágyakat teremtettek a helyén. Régen inkább a kórházon belüli hatalmi viszonyok döntöttek a pszichiátria kárára, most az általános gazdasági recesszió. Ahogy említette, megszüntették a Lipótot, ami arra volt példa, hogy itt tényleg mindent meg lehet csinálni. Én ugyan már jó ideje a hivatalos pszichiátriával szemben álltam, hiszen az addiktológia volt a szakterületem, akkor határoztam el, hogy írok a témáról, amikor 2008-ban bezárták az Országos Addiktológiai Intézetet is. Úgy éreztem, a szakma nem tud összefogni, hiszen a pszichiátria rétegződött - a vezetők kapcsolata a gyógyszeriparral társadalmi, gazdasági befolyást jelent -, ez nem teszi őket érdekeltté az egész szakterület képviseletében, kivált olyan ágazatokkal nem azonosultak, mint az alkoholisták és a drogosok kezelése. És mivel nem tudtunk összefogni, olyanok lettünk, mint a verembe esett állatok a népmesében, amelyek ,ha megéheznek, mindig a leggyengébbet áldozzák fel ideológiai alapon: a róka szebb, mint a nyúl, együk meg hát a nyulat, de az is tudni való volt, hogy előbb-utóbb a róka is sorra kerül majd.

És ennek soha nem lesz vége?

Úgy látszik, nincs vége, bár létezik egy nem hivatalos szabályozó eleme a folyamatnak, ez pedig a társadalmi botrány mértéke. Itt a szülészet példája, a háborítatlan otthon szülés kérdése. Geréb Ágnes ügye mégis alkalmas arra, hogy a társadalmat megmozgassa, és generáljon, majd lebonyolítson egy vitát. A pszichiátria területén érzékelhető volt, hogy feloldhatatlanok és kibeszélhetetlenek az ellentétek, és ennek a szakmának sem ártott volna, ha a belső dilemmák egy részét láthatóvá tesszük a társadalom számára is. Szendi Gábor nagyon felkészült, szakmailag igen színvonalas munkáját az Országos Addiktológiai Intézet igazgatójaként én adtam ki ezer példányban, annak reményében, hogy a könyv alapján talán elkezdődhet a vita. De sajnos nem kezdődhetett el, sőt, a szerzőnek is annyira megnehezítették az életét, hogy kénytelen volt a Mozgó Világban szűk értelmiségi nyilvánosság elé vinni az ügyet. Aztán teltek az évek, én is írtam ezekről a dolgokról, és mikor megkeresett a Háttér Kiadó 2009-ben, hogy adjunk ki könyvet erről, arra gondoltam, van elég baja ennek a szakmának anélkül is, hogy én bántanám, meg nem is lenne nagyon stílusos, ha épp akkor kritizálnám. 2010-ben azért nem akartam, hogy megjelenjen a kötet, mert azt hittem, megoldódik a helyzet, hiszen az új kormányzat már a választások előtt szinte szlogenjévé tette a „visszaadni a Lipótot, megerősíteni a pszichiátriát!" ígéretet. Úgy véltem, úgyis rendbe jönnek majd a dolgaink, és egészen ez év elejéig nem is mondtam igent a kiadónak.

Mi mondatta ki a régen halogatott igent?

Buda Béla: a művelt közvélemény érdeklődik
Népszabadság - Bócsi KrisztiánAz, hogy láttam: nem történik semmi. Nem is elsősorban az OPNI pótlását tartottam fontosnak. Bár teli van a város üres kórházakkal, pavilonokkal, az egész szakma, gyógyítási rendszer reformra szorulna. De ha már osztályban gondolkodnak, ezt könnyen meg lehetne valósítani.

Kellenek egyáltalán kórházi ágyak?

Biztosan, ha nem is mennyiségileg, de korszerű osztályok keretében, megfelelő személyzettel. Persze, nem könnyű megmondani, milyen is ma egy igazán korszerű pszichiátriai osztály, hiszen folyamatosan változik a terápia és a gyakorlat. A szakma nemzetközi fővonala és fejlődési sodra szerint nem elsősorban kórházba kell vinni a pszichiátriai betegeket, hanem olyan működő, rugalmas rendszert kellene létrehozni, amely közösségben tartja őket. És gyógyszert is csak krízis, vagy nagyon konfliktusos és veszélyes viselkedés csúcspontján kapnának, a lényeg, hogy a rendszer segítsen nekik beilleszkedni a társadalomba, és az öngondoskodás elsajátításában, tüneteik leküzdésében.

Mindehhez rendelkezésre áll pénz, szakképzett, jól fizetett személyzet és a megértő, segítőkész, egészséges társadalom...

Ha hiszi, ha nem, ennek a rendszernek vannak működő modelljei itthon is, a világban pedig egyre elterjedtebb. És az is kiderült, ha egy baráti, vagy például vallási közösség el tud fogadni egy deviáns, zavarkeltő embert, akkor annak az embernek a viselkedése is változik. A beteggel szembeni előítéletet kell megváltoztatni, vannak ilyen programok. Persze ezek önmagukban nem lehetnek elég hatékonyak, hasonlóan más, kampányszerű és mozgalmi vagy a médiában bonyolódó programokhoz, az előítéleteket megváltoztatni az adott életszíntereken zajló szociális akciókkal lehet. Ott meg általában megáll a dolog, mert pénzbe kerül, és bizony konfrontálódni is kell, úgyhogy általában felhagynak vele.

Az életszínvonal romlásával egyre alacsonyabb a társadalom tolerancia-küszöbe.

Szerintem pedig a társadalomnak nem lenne szabad eltűrnie, hogy a betegei ennyire ellátatlanok maradjanak. Már csak azért sem, mert bármelyikünkkel megeshet, hogy pszichiátriai beteggé válik. Hát ezért döntöttem mégis a könyv megjelenése mellett.

A kötet alcíme: Kritikus pillantások egy különös orvosi szakterületre. Nem fél attól, hogy megeszik miatta?

Rajtam már nincs mit enni. A verembeli állatok között a pályán kívül én már nem lennék ínycsiklandozó falat... Arra pedig nagyon vigyáztam, hogy ebben a könyvben ne bántsak meg senkit. Párbeszédet szerettem volna a szakemberek körein belül, de a segítő szakmák és a társadalom között is. A művelt közvélemény érdeklődik a lelki problémák, betegségek iránt, ha többet értene ezek lényegéről, vagy akár a pszichiátria belső vitáiról, hamarabb és könnyebben kérne segítséget saját és környezete bajaiban, és a saját közösségi és politikai akciós terein talán sürgetné a reformokat, a fejlesztést.

Mi kellene ehhez leginkább?

Szerintem a járóbeteg-ellátás javítása, több és többféle segítő szakmájú szakember, több pszichoterápia, rehabilitáció, közösségi ellátás. De a könyv lényege végül is nem ez, csak az én motivációimat magyarázza, nem a hazai viszonyok kritikája, a mondanivaló inkább a pszichiátria egész fejlődéstörténetét átható szemléleti ellentmondások bemutatása, ezek nyomán az ember szociális és lélektani, vagyis önfejlesztő, önszabályozó lényének megvilágítása, amely nagyon fontos a megbetegedésben és a gyógyulásban. Ezért nem várok nagy szakmai felzúdulást. Inkább vitákat.

Forrás:  nol.hu - Láng Zsuzsa

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.