Buda Béla pszichiáter szerint újra kell szabni az életstílusunkat

A közösségekben rejlik a válság megoldása - állítja Buda Béla pszichiáter, akivel 70. születésnapján beszélgettünk arról is, hogy melyik életkor lehet a határ.

- Reggel van, de már nyakig benne van a munkában. Mindig ennyire elfoglalt?

 - Nagyon sok a feladatom, tanulmányok, könyvek, előadások. Eredetileg pszichoterapeuta vagyok, de ez a munka határos területekre is átvitt: alkoholizmus, szexualitás, öngyilkosság. Ma is ezekkel foglalkozom, ami luxusnak tűnhet, hiszen most egy jól kiválasztott területen kell elmélyedni. Én viszont tucatnyi témában jutottam el arra a szintre, amiben már alkothattam volna jelentőset. De nem értem el átütő sikert, mert ahhoz az kellett volna, hogy közelítőleg olyan feltételek között dolgozhassak, mint az Nyugaton természetes. Viszont minden terület hasznosan egészítette ki a másikat. Az öngyilkosságok kutatásában például összeér az alkohol, a drog, a pszichoterápia, a szociológia. De ezekkel a területekkel senki nem tudott klasszikus karriert csinálni.

- Vezette a Nemzeti Drogmegelőzési és az Országos Addiktológiai Intézetet. Ez mégiscsak karrier. Bár úgy nyilatkozott, hogy korábban azt hitte, tehet valamit, aztán nem így lett.

- Sokkal többet lehetett volna tenni, ha nincs állandó ellenszél. A Nemzeti Drogstratégia megvalósítását is leállították, az alkoholbetegek ellátását még inkább kudarcosnak érzem. Megszorítások, leépítések idején, a legrosszabb időszakban kerültem az Addiktológiai Intézet élére. Megírtuk a Nemzeti alkoholstratégiát, amiből nem csak a pénz és a politikai akarat hiánya miatt nem lett semmi. A pszichiátria, az alkohol, a drog nem mozgat tömegeket, nagy erőket.

- Pedig tömegeket érint.

- Erős a társadalmi elutasítás, az emberek dühbe gurulnak, ha arról van szó, hogy gyógyítsuk a drogfüggőket. Ha egy kórházban csökkenteni kell az ágyszámot, először mindig az addiktológiát építik le, aztán a pszichiátriát, és csak aztán valami mást.

- Az ilyen nehézségek miatt kezdett kommunikációs kutatásokba?

- A mesterségem, hogy beszélgetéseken keresztül megváltoztassam valaki gondolkodását, érzelmi világát, és ezáltal a viselkedését. Ez a pszichoterápia. Ebben nagy jelentősége van a kommunikációnak és a beleérző megismerésnek, az empátiának. Ezért kezdtem ezeket kutatni. Felfigyeltem arra is, az orvosok mennyire nem tudnak kommunikálni a betegekkel, ami nekik is rossz. Nem hagyják a lelküket megpuhítani. Viszont már oktatják az orvosi egyetemen a kommunikációt, pedig ez még Európában sem általános.

- Az empátia, amiről az elsők között írt itthon, kifejezésként beépült a köznyelvbe. De a mindennapokba mintha kevésbé...

- Empatikusnak lenni idő- és energiaigényes, ma viszont gyorsan kell cselekedni. Ráadásul az empátia alkalmazása önismeretet, önfejlesztést feltételez, de senki nem akar szembenézni a saját patológiájával. És még valami, amire képtelenség rászoktatni a (nem csak politikai) vezetőket: egy kis irónia, egy kis önreflexió. Senkinek nem jutott eszébe az egész válságkommunikációban, hogy elmondja: nem tudjuk teljes egészében áttekinteni a folyamatokat. Ehelyett azt mondják, hogy tudják, mi lesz. Pedig senki sem lát tisztán, ezt Nyugaton ki is mondják. Most jöttem haza Olaszországból, ők is bohóc, teátrális népség, mint mi. Próbáltam figyelni a médiát, úgy láttam, őszintébb a hangnem, kifejezik, hogy csak keresik a problémák nyitját.

- Hogyan őrizhető meg a lelki egészség, hogyan lehetünk empatikusak egy ilyen bizonytalan helyzetben?

- Egy sor tragédiát látok, egyedi történet mind, de segítséget a közösségek tudnak adni. Önsegítő, civil szervezetekben, ahogy például a névtelen alkoholisták mozgalma, ami a leghatékonyabb máig is.

- Saját magunkat rántsuk ki a bajból?

- Senki más nem fog segíteni, a közösségeket kell újraéleszteni, a szomszédságtól a vallási azonosságon keresztül a hobbicsoportokig. Ezek nem hagyják, hogy elromoljon a kedv, hogy eluralkodjon a rettegés. Segít, ha látom, hogy a másik miként értelmezi a történteket, mit csinál. Újra kell szabni az életstílusunkat, és ez nem csak spórolást jelent. Óriási erejük van a személyes kapcsolatoknak. Most egy kommunikációs főiskolán dolgozom kutatóként, ahol éppen ezt a közösségi momentumot akarom válságkommunikációs programoknak kidolgozni.

- Eszerint új dologba fog hetvenévesen.

- Ez az életkor minden aktivitás cezúrája a közszférában, pedig nem kötelező hetvenévesen sem hátralépni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy kutatóként dolgozhatok, hiszen tele vagyok ötlettel, gondolattal és felelősséggel. Persze igazán sokat munkatársakkal, csapatban lehet tenni. Ki tudja, talán ez is sikerül még.

Forrás: Népszabadság - Matalin Dóra

Minden harmadik magyar szed nyugtatót egy felmérés szerint. Azt viszont fel sem lehet mérni, hogy közülük hányan válnak függővé. Hogy korunk problémáira megoldást jelentenek-e ezek a szerek, és hogy hogyan alakul ki a gyógyszerfüggés, arról Dr. Zacher Gábor toxikológus beszélt az RTL Klub Reggeli című műsorában.

A gyógyszerfüggés annyiban más, mint például az alkoholizmus, hogy az érintettekről gyakran még a közvetlen környezetük sem tudja, hogy függők, hiszen titkolják, nem nyilvánosan szedik be a pirulákat. Ez a jelenség leginkább a zugiváshoz hasonlít és főleg a nőket érinti.

A gyógyszerfüggés jellemzően akkor alakul ki, ha valamilyen, megoldhatatlannak tűnő probléma tartósan fennáll az egyén életében, és az ezzel járó feszültséget nem tudja elviselni. Ilyenkor fordul a tablettákhoz, melyek a problémát ugyan nem oldják meg, de abban segítik az illetőt, hogy legalább egy időre szabaduljon a szorongástól. Aztán ha múlik a gyógyszer hatása, és a feszültség visszatér, beveszi a következő tablettát, és így alakul ki végül lépésről lépésre a függőség. 

A gyógyszerfüggőség akár a játékszenvedély

Zacher Gábor elmondta azt is, hogy a gyógyszerfüggőség által leginkább veszélyeztetett csoportba a 30-55 év közötti, alacsonyan képzett nők tartoznak, akiknek a családjában van még más, például alkohol-, internet- vagy játékszenvedély is, ami a házastársat vagy a gyereket érinti. Ezek a nők a nehéz szociális helyzetből, a kilátástalannak tűnő körülmények fogságából nem tudnak kitörni, ezért nyúlnak a gyógyszerekhez.

Ráadásul Magyarországon az emberek döntő része igen alacsony problémamegoldó képességgel bír, így stresszhelyzetben egyszerű és kézenfekvő megoldásnak véli, ha csak benyúl a táskájába és bevesz egy tablettát.

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a világon a fegyverpiac után a gyógyszerpiac a második legnagyobb lobbi. A gyógyszerfogyasztás növekedésében nyilván szerepet játszik a szükségletgenerálás is.

Emellett nem szabad figyelmen kivül hagyni az ellátórendszer hibáit sem. A háziorvosok és a pszichiáterek is többszörösen túlterheltek. Ha valaki alvászavarral, vagy depresszióra utaló tünetekkel a háziorvosához fordul, idő és kapacitás hiányában ő gyakran csak felír neki valamilyen altatót vagy nyugtatót, amely a tüneteket enyhíti ugyan, ám a probléma gyökerét nem szünteti meg.

A gyakori fogyasztás toleranciát vált ki a fogyasztóban

Ha aztán az ember rendszeresen szedi a gyógyszert, előbb-utóbb kialakul a tolerancia, vagyis a hozzászokás. A betegnek egyre több nyugtatóra van szüksége, az orvos pedig már nem mindig írja fel a kívánt adagot. Ilyenkor más megoldáshoz folyamodnak az érintettek. Megpróbálnak többször felíratni gyógyszereket vagy a gyógyszer feketepiacról szerzik be a készítményeket.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az emberek nagy része – tartván a megbélyegzéstől és az előítéletektől – nem fordul a problémájával pszichiáterhez, pszichológushoz. Elgondolkodtató, hogy még ma is, azok közül az emberek közül, akiknek valóban szükségük lenne rá, mindössze 10 százalék részesül szakszerű kezelésben.

Forrás: webbeteg.hu

Paksi Borbála adjunktus a hirado.hu-nak elmondta, egy trendváltás történik most a droghasználatban Európa-szerte és Magyarországon is, és ez most egy jó iránynak tűnik

Vesztésre áll a világ a kábítószer elleni küzdelemben?  - tette fel a kérdést a hirado.hu Paksi Borbálának. A szakember szerint illúzió abban a hitben ringatni magunkat, hogy valaha az úgynevezett kábítószermentes társadalomban élhetünk.

 Általában Európában és Magyarországon is a kanbiszszármazékok fogyasztása határozza meg a fogyasztási rátát.  A marihuána a legelterjedtebb – tette hozzá a Budapesti Corvinus Egyetem, Magatartástudományi és kommunikációelméleti Intézetét Viselkedéskutató központ adjunktusa. Heroinisták száma is viszonylag a kicsi Magyarországon és világszerte is - tette hozzá Paksi Borbála. A droglistát hazánkban  a heroin után a kokain követi, majd az LSD-vel és  partydrogokkal, és a legtöbben kanabiszszármazékokkal bódítják magukat.

A teljes lakosság 1 százaléka használ ma valamilyen kábítószert ma Magyarországon.

Trendváltásról szólnak az adatok!

A szakember arról a trendváltásról számolt be a hirado.hu-nak, hogy mostanában a kanabiszszármazékok fogyasztóinak a számának a stagnálása látható, a korábbi évek növekvő tendenciájával ellentétben.

A felnőtt lakosság drogfogyasztását Magyarországon először 2001-ben mérték, aztán 2003-ban, és 2007-ben. A számokból az derül ki, hogy míg 2001 és 2003 között nőtt a droghasználók száma, addig 2003-2007 között nem történt semmilyen változás, sőt inkább csökkent a kábítószert használók aránya Magyarországon, és nőtt a leállók száma is.

A fiatalok droghasználatával kapcsolatban Paksi Borbála megjegyezte,  hogy a 18 évnél fiatalabbak körében is csökkenés tapasztalható. Míg a ’90-es  években ugrásszerűen megnőtt a szerhasználók száma, addig 2003-ban már mérséklődött a kábítószert használó fiatalok populációja. És biztató adat, hogy úgy tűnik, 2003 után nem stagnál a fiatal kábítószer fogyasztók száma hazánkban hanem csökken – tette hozzá.

A szakember megjegyezte, hogy Európa-szerte és persze Magyarországon is egyfajta stagnálás tapasztalható a drogfogyasztók számának alakulásában. Arra a kérdésre, hogy ez mivel magyarázható, egyelőre a szakember nem tudott pontos választ adni, és azt is hozzá tette, hogy jelenleg azt sem tudják megmondani, hogy ez nem egy ingadozás-e. Az a biztos, hogy a korábbi növekedő tendencia, most éppen stagnál.

A hirado.hu  drogprevenciós kérdésével kapcsolatban Paksi Borbála megemlítette, hogy elképelhető, hogy hatással van a csökkenő, vagy stagnáló droghasználatra az is, hogy az iskolában többet foglalkoznak azzal, hogy a  kábítószerezés veszélyeire figyelmeztessék a diákokat, de úgy tűnik, most hogy ez a trend egy európai tendencia.

A szakember azonban arra felhívta a figyelmet, hogy ma kár is abban az „illúzióban ringatni magunkat, hogy drogmentes társadalom”! Mostanság  sokkal inkább a cél, hogy a társdalom legyen képes szembenézni a különféle társadalmi problémákkal, mint például a drogfüggés, és próbálja meg kidolgozni a kezelési problémákat.

Európai droghasználat tekintetében élmezőnyben van Egyesült Királyság és Csehország – és persze ott is a marihuána fogyasztók száma a legmagasabb.

Forrás: hirado.hu

A sport lenne a legjobb megelőzés. A szülőknek nem a gyerek előtt kellene inni és dohányozni, akkor a gyerek nem gondolná, hogy szükség van tudatmódosító szerekre. Életcél nélkül nagyon nehéz – hasonló vélemények érkeztek a betelefonálóktól a drogok terjedésének az  ügyében.

Hogyan lehet hatékonyan megelőzni az alkoholproblémákat, a dohányzást, az elhízást vagy a kábítószerezést? A különböző programok sok pénzt visznek el, de vajon van-e értelme, méri-e valaki ezek sikerességét? Elrettentés vagy megismertetés a cél? Iskolai előadáson vagy médiakampány keretében történjen? Igaz-e, hogy egyes esetekben a megelőzésnek szánt műsor vagy előadás lehet a kedvcsináló a drog vagy az alkohol kipróbálásához?

 Alacsonyan priorizált tevékenység a drogokról szóló előadás – fogalmazott Paksi Borbála. A Corvinus Egyetem viselkedéskutató központjának vezetője szerint azonban vannak eredmények is. A megelőző programok eredményesség irányában való elmozdulás is megfigyelhető. Komplex mezőben hatnak a prevenciós programok, ezeket az alapdimenziók mentén kell értékelni – osztotta meg tudását a hallgatókkal a központvezető. Vízválasztó, hogy interaktív vagy nem interaktív a program! Nem lehet formális az interaktivitás – jelentette ki. Mint jelezte: nálunk poroszos a metodika.

 Sok a betöltetlen lelki szükséglet a gyermekekben – mondta Nerada Mátyás, addiktológiai tanácsadó. Félrecsúszhatnak a gyerekek például egy válás miatt. Elmondta, hogy a kábítószerezés elhagyásáért a szülőknek is változniuk kell. Legelsősorban meg kell érteniük a drogfogyasztás okát.

A megértés és megbocsátás nem feltétlenül segít a kisiklott sorsú gyereken. Nehéz helyzetben maradhat a megértéssel együtt az a fiú, aki valamiképp elveszti apját, nincs apakép előtte. Így keveredhet függőségbe, nemcsak drogfüggőségbe: bandafüggőségbe is. Szerencsésebb az, aki az apaképet torz módon pótoló bandavezér helyett kortárs segítővel találkozik: ő már hitelesen mondja el, hogyan kell kiemelkedni a drog mélységéből, főleg ha ezt a poklot már megjárt fiatalemberről van szó.

 Barna Erika, a Kékpont Drogkonzultációs Központ szakmai vezetője,  Gábor Edina, az Országos Egészségfejlesztési Intézet főigazgatója érzékeltette a műsorban, hogy igazán hatékony módszer, s főleg egyetlen módszer jelenleg nincs a megelőzésre, nagyrészt a kísérletek zajlanak, de ezek is eredményesek valamilyen fokon.

Civil szervezetek tesznek erőfeszítéseket a fiatalok megvédéséért. A Kompánia Alapítvány például a fiatalok veszélyeztetettségének csökkentését lelki egészségének, önismereti és kapcsolati kultúrájának fejlesztését tüzte ki célul.

A drogmegelőzéssel foglalkozók érdekes megfigyelése: egyes iskolákban a büfésnek van a legnagyobb befolyása a gyerekekre.

Hallgassa meg!

 Forrás: mr1-kossuth.hu

Cikket figyelmébe ajánlja: Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens

Évtizedeken át világelsők voltunk. 1955 és 1987 között a lakosság arányát tekintve hazánkban követték el a legtöbb öngyilkosságot. Aztán lassan javult a helyzet. Optimisták most sem lehetünk: ötödikek vagyunk a ranglistán.

 Egy anya magára nyitotta a gázcsapot. Elhagyta a férje, aki nem fizetett gyerektartást. Egyedül maradt két gyermekével egy panellakásban, öt műszakban dolgozott nővérként. Úgy érezte, kilátástalan az élete, a gyerekeinek is jobb, ha más neveli fel őket. Nem látott esélyt, hogy valaha is kilábalhat a bajból, ezért kísérelt meg öngyilkosságot. Sikerült visszahozni az életbe, hosszú kezelés után talpra állt. Kiszely Márta pszichológus idézi az asszony történetét, aki csaknem harmincéves pályafutása során sok olyan emberrel találkozott, aki eljutott oda, hogy véget vet életének.

– Öngyilkosságot csak tudatbeszűkült, teljesen kontrollvesztett állapotban lehet elkövetni. Eluralkodik az emberen a pánik, és annyira elviselhetetlenné válik a szorongás, hogy úgy érzi, azt csak öngyilkossággal lehet „feloldani” – magyarázza Kiszely Márta az öngyilkosság lélektanát. – Mély depressziós állapotról van szó, amiről máig nem bizonyított egyértelműen, hogy genetikai okok váltják-e ki, vagy az élethelyzet a döntő. Azt vallom, hogy mindkettő. A családi „örökség” sokszor hajlamosító tényező, de kell egy olyan krízishelyzet, ami erre a cselekedetre ösztönöz valakit. Ezt leggyakrabban valamilyen veszteség váltja ki. Ma is sokan kísérelnek meg öngyilkosságot szerelmi csalódás miatt, pontosabban azért, mert elhagyták őket.

A pszichológus tapasztalata, hogy a klimax korba lépők és a magukra maradt idősek mellett a fiatal felnőttek a legveszélyeztetettebbek. Túl nagy velük szemben a környezet elvárása, és sok fiatal megkérdőjelezi, képes-e megfelelni ezeknek. Kemény versenyhelyzetben kell helytállniuk, miközben elszakadnak szüleiktől, saját egzisztenciát teremtenek, családot alapítanak. Mások számára a magány végleges, de elfogadhatatlan állapot.

Kiszely Márta szerint az antidepresszáns gyógyszerek alkalmazása is szerepet játszik abban, hogy egyre kevesebben követnek el öngyilkosságot. De a pirulák csak kémiailag hatnak az agyban, ezért ez önmagában nem elegendő a gyógyuláshoz. Ha az élethelyzet, szemléletmód nem változik, akkor ez nem jelent hosszú távú megoldást. Ezért van szükség pszichológus vagy pszichiáter segítségére.

– A társadalom sokkal jobban elfogadja, ha valaki ilyen jellegű segítséget vesz igénybe, mint az egyén. A legtöbb emberben még mindig az munkál, hogy egyedül kell megoldani a problémámat, erősnek kell lennem, nem vagyok bolond, hogy pszichiáterhez járjak – mondja a pszichológus. – Pedig segítséggel bárki „visszahozható” az életbe. Kapaszkodókat és lehetőségeket mindig lehet találni.

Vajon miért mi vagyunk a világ egyik legdepressziósabb nemzete? Miért adják fel nálunk ilyen sokan az élettel való küzdelmet? A válaszokat megtalálja a Szabad Föld 2009/7. számában.

Forrás: Szabadföld - Biczó Henriett

A cikket figyelmébe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

Mikortól tekintik problémának az ivást? A legtöbb felnőtt számára a mérsékelt alkoholfogyasztás – férfiaknál nem több, mint két ital, nőknél és idősebbeknél nem több mint egy – viszonylag veszélytelen.

(Egy ital kb. 0,5 dl. tömény italt, 1,5 dl. bort, 4 dl. sört jelent – mindegyik kb. 0,15 dl. alkoholt tartalmaz.)
Az alkohol abúzus (probléma-ivás) olyan ivási szokásokat jelent, amelyek visszatérő és ártalmas következményekkel járnak: munkahelyi, iskolai, családi kötelezettségek elhanyagolásával, kapcsolati problémákkal, esetleg jogi problémákkal (pl. ittas vezetés miatti sorozatos felelősségre vonással).

Az alkoholbetegségben szenvedők (alkoholfüggők) elvesztették az ellenőrzést az alkoholfogyasztás felett. Nem számít, hogy milyen típusú italt fogyasztanak, sőt az sem, hogy mennyit: az alkoholfüggők gyakran képtelenek abbahagyni az ivást az első pohár után. Az alkoholfüggőség jellemzői a tolerancia (többet kell inni ugyanazon "eredmény eléréséhez") és az ivás gátlása esetén fellépő megvonási tünetek. A megvonási tünetek közt hányinger, izzadás, nyugtalanság, ingerlékenység, remegés, hallucinációk és konvulzió (görcsös vonaglás) szerepelnek.

Bár a legtöbb nyilvánosságot a súlyos alkoholproblémák kapják, az enyhe és mérsékelt problémák is komoly károkat okozhatnak az egyénnek, illetve az érintett családjának, közösségének.

Az alkoholizmus Magyarországon népbetegség, súlyos népegészségügyi és társadalmi probléma: becslések szerint a felnőtt lakosság legalább 10 százalékát érinti. Az elmúlt fél évszázadban látványosan megnövekedett az egy főre jutó alkoholfogyasztás (bár az utóbbi években a statisztikák szerint némi csökkenés mutatkozik, de a szakemberek szerint ez csak látszólagos).

Mi okozza az alkohollal kapcsolatos betegségeket?

A problémás ivásnak többféle oka van: genetikai, élettani, pszichés és társas tényezők mind belejátszanak, de ezek az okok nem egyformán hatnak mindenkire. Néhány nagyivónál pszichológiai vonások, pl. impulzivitás, alacsony önértékelés, az elismerés igénye indítják meg a "helytelen" ivási szokásokat. Néhányan azért isznak, hogy megküzdjenek érzelmi problémáikkal vagy "gyógyítsák" azokat. Társas és környezeti hatások – például a társak felől érkező nyomás és a könnyű hozzáférés – is kulcsszerepet játszhatnak. A szegénység, a testi vagy szexuális bántalmazás elszenvedése növeli az alkoholfüggőség kialakulásának kockázatát.

Egyeseket genetikai tényezők tesznek különösen sérülékennyé az alkoholfüggőséggel szemben. A mítoszok ellenére az alkoholproblémák szempontjából nagyobb kockázatnak van kitéve az, aki bírja az italt. Mégis, a családban jelen lévő alkoholgondok nem szükségszerűen jelentik, hogy az alkoholizmussal küzdő szülő gyerekének ugyanilyen problémája lesz majd, és fordítva: az ivási problémáktól mentes családok nem szükségszerűen óvják meg gyerekeiket az alkohol veszélyeitől.

Amint az emberek mértéktelenül kezdenek inni, problémájuk állandósul. A nagyivás olyan pszichés változásokat okozhat, amelyek miatt a még több ivás a kellemetlenség-érzet feloldásának egyetlen módja. Az alkoholfüggők részben azért isznak, hogy csökkentsék vagy elkerüljék a megvonási tüneteket.

Hogyan hat az alkoholfogyasztás az emberekre?

Egyes kutatások szerint kis mennyiségű alkohol jótékony hatással lehet a szív- és érrendszerre, abban viszont széles körű az egyetértés, hogy a komolyabb ivás egészségügyi problémákhoz vezet. A közvetlenül az alkohol következményének tekinthető májcirrózisban (ezt hívja a köznyelv májzsugorodásnak) Magyarországon évente nyolcezer ember hal meg, a közvetett szövődményekben még többen. Az alkoholfogyasztás rövid távú következménye lehet emlékezetkiesés, másnaposság, eszméletvesztés. A nagyivással összefüggésbe hozható hosszabb távú problémák közé tartoznak a máj megbetegedésén kívül a gyomorpanaszok, szív problémák, rák, agykárosodás, súlyos emlékezeti zavarok. A komoly ivóknál fokozott a baleseti, a gyilkossági és öngyilkossági halál veszélye is. Noha a férfiak valószínűbben válnak alkoholistává, mint a nők, a nők egészsége jobban megszenvedi a káros hatásokat, még kisebb mennyiségű fogyasztás esetén is.
Az alkoholgondok nagyon komoly negatív befolyással vannak a lelki egészségre. Az alkoholfogyasztás és az alkoholizmus ronthat a már meglévő problémákon, például a depresszión, vagy újakat okozhat, például súlyos emlékezetzavart, szorongást.

Az alkoholproblémák nem csak az ivót károsítják. Az ivók társai, gyerekei valószínűbben találkoznak a családon belüli erőszakkal, gyerekeik gyakrabban szenvednek elhanyagolástól és/vagy bántalmazástól, és valószínűbben sújtják őket pszichológiai problémák. Rokonok, barátok eshetnek az alkohollal összefüggő balesetek és erőszak áldozatául. A terhesség alatti alkoholfogyasztás pedig nagyon súlyosan kockáztatja a magzat épségét.

Forrás: hotdog.hu/fittonline.hu

A cikket Soós Mária - addiktológiai főreferens ajánlja figyelmükbe:

Hazánkban a munkahelyeken általában rejtve marad az alkalmazottak drog- vagy túlzott alkoholfogyasztása; erről a cégek nem szívesen vesznek tudomást, így hiányoznak az átfogó programok.

 Kristóf egy biztosítónál dolgozik, húszas évei végén jár. Két-három héten keresztül semmi különös nem történik vele, ingázik a munkahelye és a lakása között, aztán egy hétvégén egyszerre kiereszti a gőzt. Ilyenkor az egyetemi ismerőseivel és haverjaival jön össze, és elég keményen leisszák magukat, ehhez pár havonta néhány joint elszívása is társul, a szokásos alkoholmennyiség mellett. Kristóf csak alkalmi drog- és alkoholfogyasztó, igaz, ezzel veszélyeztetettnek számít. Súlyosabb formája a szerhasználatnak, ha valaki nem tudja megfelelően kezelni a munkahelyi vagy másmilyen stresszt, és ezért rendszeresen valamilyen legális vagy illegális szerrel vezeti le a feszültséget.

Náluk nincs ilyen probléma – állítják mindenesetre a cégek szinte egyöntetűen az alkohol- és droghasználatról, mivel nagyon kínos számukra, ha egy alkalmazottjuk ilyen gondokkal küzd. Pedig a statisztikák szerint az ország lakosságának közel egytizede alkoholbeteg, s közülük csak mintegy 40 ezren járnak kezelésre. A Budapesti Corvinus Egyetem Viselkedéskutató Központjának felmérése szerint a 25–34 éves felnőttek 3,2 százaléka folyamatos droghasználó, a diplomások közel tizede rendszeresen fogyaszt valamilyen nem legális tudatmódosítót. Feltehetően hasonló arányban vannak jelen a szerhasználók a munkahelyeken is.

 A cégvezetés nem szívesen vesz tudomást a szerhasználó munkaerőről, sokszor pedig nem is jut el hozzá az információ. Egyrészt maga az alkalmazott is titkolja, másrészt a kollégák is gyakran falaznak neki. Amíg az illető munkájával nincs gond, addig nem derül fény a problémára, ha pedig már a teljesítménye is leromlik, akkor is nehezen ismerik fel a háttérben álló valódi okot. Magyarországon a kezelés helyett általában fegyelmi intézkedéseket hoznak a függőséggel küszködő dolgozókkal szemben, végső soron pedig marad az elbocsátás, vagy „közös megegyezéssel” távozik az illető, azzal a megállapodással, hogy ha elmegy, a cég nem teregeti ki az ügyet.

Hazánkban a munkahelyi drogellenőrzés ritka, az Egyesült Államokban azonban olyan gyakori, hogy egész iparág alakult ki az eredmények „kiszőkítésére”. Az egyik weboldal (www.testclear.com) óriási adatbázist ad a különböző teszteket alkalmazó amerikai munkaadókról, s persze mindjárt megoldásokat is kínál a teszttől félő jelentkezőknek.

Nálunk az ExxonMobil helyi leányvállalata az új belépőket drog- alkoholtesztnek veti alá. Erről a felvételizőket előzetesen értesítik. Az indok a cég belső szabályzatában lefektetett elv: a biztonságos és egészséges munkakörnyezet fenntartása. Ha a teszt pozitív, s az ismételt ellenőrzés is ezt hozza ki, akkor – a lehetséges egyéb indokok kizárása után (például gyógyszerfogyasztás is okozhat pozitív eredményt a drogteszten) – a jelentkező nem kaphatja meg az állást. „A magyarországi üzletfejlesztő központ négyéves fennállása alatt volt már erre példa, de nem sok az eddig felvett 1300 emberhez képest” – árulta el Kocsis Katalin toborzásért felelős munkatárs.

 Aggályosnak tartja a munkahelyi drogtesztelést a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) nevű szervezet, mivel a vizeletvizsgálat például több hónapra visszamenőleg is kimutatja a fogyasztást. „A Munka törvénykönyve pedig csak azt mondja ki, hogy munkavégzésre alkalmas állapotban kell megjelennie a dolgozónak, azt a cégnek nincs joga ellenőrizni, mit csinál a munkaidőn kívül” – hangsúlyozza Sárosi Péter, a TASZ drogpolitikai programvezetője.

Szer-tár

STIMULÁNSOK. Például a kokain és az amfetaminszármazékok (ilyen egyebek mellett a speed is) tartoznak ide. Használójukat felpörgetett, stimulált állapotba juttatják. Fokozzák a pszichés aktivitást, növelik az erő és energetizáltság érzetét. Hosszú távon viszont fáradékonyságot, kiégést okoznak.

KANNABISZ-SZÁRMAZÉKOK. Ilyenek a marihuána és a hasis. Használójukra jellemző az eufóriás állapot, a relaxáltság és elégedettség érzése. Ellazító hatása miatt a stimulánsok felpörgető hatását is ellensúlyozzák vele.

ALKOHOL. Nehéz meghúzni a határt normális és a problémás használat között, mivel az alkohol kulturálisan elfogadott drognak számít. Hatása hasonló más depresszánséhoz, elsősorban ellazuláshoz, a gátlások kikapcsolására használják.

ANTIDEPRESSZÁNSOK. A különféle nyugtatók, altatók enyhítik a szorongást, eufóriát okoznak, csökkentik a testi-lelki fájdalmat. A felfokozott hatás érdekében az alkohollal történő kombinálásuk is előfordul. Receptre kaphatóak.

Munka és más mániák

 Társ-, szex-, internetfüggőség, sőt mobilfüggőség – a drog- és alkoholfüggőség mintájára egyre több káros szenvedélyről olvashatunk a sajtóban. „Klasszikus értelemben még a játékszenvedélyt tarthatjuk betegségnek, a többi csak metafora” – véli Buda Béla pszichiáter, addiktológus. Tágabb értelemben viszont viselkedéses függőségnek lehet nevezni minden olyan tevékenységet, amely kóros formában uralni kezdi az egyén életét. Ide tartoznak egyebek között az étkezési zavarok vagy a munkafüggőség. A menedzserek „adrenalinfröccsre” való igénye mindenesetre jó táptalajt nyújthat olyan tevékenységek akár mániákus űzésének, amelyek képesek arra, hogy extatikus állapotba juttassák őket – legyen szó extrém sportról vagy túlhajtott szexről.

A pörgés mellett a tökéletességre való törekvést is túlzásba lehet vinni. Nőknél az utóbbi években az ortorexia nevű táplálkozási zavar jelent meg: ez irreálisan merev étkezési szabályok betartásával és „szuperegészséges” ételek gondos válogatásával és fogyasztásával jár.

A munkamániát hazánkban még mindig nem veszik komolyan, de Japánban és Európában is ismert probléma. A brémai egyetem egy felmérése szerint a német menedzserek és önfoglalkoztatók 25 százaléka tekinthető munkafüggőnek. Amerikában külön magánszakrendeléseket hoztak létre a kezelésére.

 Tévhit, hogy a munkamániások magas szintű teljesítményt nyújtanak, emiatt megéri őket alkalmazni. Igaz, a kezdeti szakaszban valóban jobban megy a szekér, de ahogyan egyre jobban túlterheli a szervezetét az illető, úgy produkál egyre rosszabb minőségű munkát. A munkaalkoholisták minden idejüket a munkának szentelik a társas kapcsolatok és a szórakozás rovására, megrögzötten függenek a külső megerősítéstől, emellett pedig rendkívül erősen vágyják a folyamatos kontrollt. Munkamániás alatt azonban nem csak azokat értjük, akik folyamatosan túlóráznak. Egyes betegek alkalmi nagy munkarohamok ideje alatt dolgoznak, de akkor megállás nélkül. Akadnak olyan munkaaddiktok is, akik ügyesen rejtegetik függőségüket: ők a zugdolgozók, akik az extra munkát eltitkolva, eldugva végzik.

Nagyban nehezíti a munkamánia felismerését, hogy a függőség tárgya egy társadalmilag kívánt tevékenység. Sőt, a szakirodalom ismeri a munkafüggőséget kialakító szervezet fogalmát is, amely az egyébként egészséges szemléletű dolgozóból is – ha hajlamos rá – könnyen csinál munkafüggőt. Magyarországon még nincsenek munkahelyi prevenciós programok ezzel kapcsolatban, noha már hazánkban is kezeltek munkafüggő beteget. „Nem arról van szó, hogy mindenki munkafüggő, aki sokat dolgozik, de ez igenis létező probléma” – jegyzi meg Borbély-Pecze Tibor Bors, aki az Állami Foglalkoztatási Szolgálat szakmai tanácsadójaként tanulmányt írt a munkaaddikcióról. Már csak azért is érdemes lenne foglalkozni a problémával, mert külföldi kutatások eredményei szerint a munkaalkoholizmushoz gyakran társul valamilyen más függőség, például valódi alkoholizmus vagy társfüggőség. ●

Forrás: FN.HU
 

Forrás: http://dudits.hu/blog/

Akárhogyan is tiltakozunk, valahol és valamiképpen mindig függünk valakitől vagy valamitől. Ügyeljünk arra, hogy – önbecsülésünket megőrizve – soha ne váljunk senki és semmi kisded játékszerévé.

Függünk a főnökeinktől, függünk a hozzánk közelállóktól, függünk a társunktól. De függhetünk az élvezetektől is, s ha már erős függőségbe kerültünk velük, az sokkal inkább teher lesz, mint élvezet. A függőséget úgy tudjuk elkerülni, ha megelőzzük, hogy kiszolgáltatottjai legyünk bárkinek vagy bárminek is. Ne hagyjuk se manipulálni, se zsarolni magunkat! Ha a magunkba vetett hitünket megőrizzük, ha értelmes céljainkat megtaláljuk, kevesebb az esélyünk arra, hogy függővé váljunk.

Az édességtől függőség nem betegség, hanem állapot. Leszámítva az édességekben lapuló gonosz kalóriákat, felesleges szénhidrátokat, a csokoládé mértéktartó fogyasztása ártalmatlan. Főként akkor, ha nem okoz kóros kövérséget vagy érrendszeri betegséget. A nők gyakrabban nassolnak, ha menzeszük közeledik, ha a változókor küszöbén állnak, ha rossz a kedvük, lehangoltak vagy túlhajszoltak. Az édesség nyugtató hatású, boldogság hormont szabadít fel. Függőséget akkor okoz, ha kialakul az az érzés bennünk, hogy talán már élni sem tudnánk csoki nélkül.

A munkafüggőket messziről fel lehet ismerni. Sietősek, gondterheltek, magukba fordulva töprengnek. Megeshet, hogy váltanak velünk öt mosolygós vagy komor mondatot, majd udvariasan az órájukra pillantanak. Ilyenkor elvárják, hogy tovább engedjük őket. Örökké halaszthatatlan tennivalójuk körül jár a gondolatuk. Akkor sem képesek lazítani, ha pár szabad órájuk van. Ha ilyenkor leülnek olvasni vagy filmet nézni, máris bűntudatuk támad. De munkafüggő lehet például az a háziasszony, aki a nagytakarítás után is talál valami apróságot, amivel elbíbelődhet. Valamint azok a nők és férfiak, akiket hat ökörrel sem lehet elvonszolni munkahelyükről, ahol teendőik késő estig fogva tartja őket. Ők azok, akik otthon is irományaik között matatnak. A szakemberek szerint, aki örökös takarítási vagy más munkamániában ég, annak a szexuális élete körül nagy valószínűséggel gondok vannak.

A drogfüggők külön kategóriát képeznek. Vegyes képet mutatnak, mivel közéjük tartoznak a láncdohányosok és a napi rendszerességgel nagy, vagy egyre nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztók is. Mindkét táborban emelkedik a nők aránya. Méghozzá a boldogtalan, magányos nőké, akik – férfitársaikhoz hasonlóan – dohányzással és alkohollal igyekszenek feloldani levertségüket, életúntságukat, abban a hiú reményben, hogy ez lehetséges. Nem csak az egészségüket rombolják ezzel, hanem az esélyeiket is – mert ugyan ki szeret egy büdös bagószagú, alkoholos leheletű emberrel beszélgetni, netán csókolózni?

Forrás: Szabadföld - Balogh Mária

Negyedszázadon keresztül évről évre csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon. 2007 óta azonban - szakemberek szerint a pszichiátria helyzetének megrendülésével együtt - stagnálást mutatnak a statisztikák.

- Az öngyilkossági halálozások kilencven százalékában a pszichés megbetegedések jelentős szerepet játszanak. A leggyakoribb ok a depresszió legsúlyosabb esete, de egyéb lelki és szenvedélybetegségeknek - az alkoholizmusnak, a drogfüggőségnek - is közük lehet az öngyilkossághoz. Így érthető: miután nemzetközi és hazai kutatások nyomán sikerült az egészségügyben széles körben világossá tenni, hogy miképpen ismerhető föl a depresszió és milyen módszerekkel kezelhető, huszonöt éven át folyamatosan csökkent az öngyilkosok száma Magyarországon - magyarázza Rihmer Zoltán professzor, akadémiai doktor, pszichiáter és neurológus szakorvos.

 Szinte közismert: amióta adatokat gyűjtenek az öngyilkosságról, Magyarország az elsők között volt Európában. A nyolcvanas évek közepén százezer lakosra évente 46 öngyilkos jutott - jelenleg százezer ember közül 23 követ el öngyilkosságot. Európában ma a balti államok, továbbá Fehéroroszország és Ukrajna vezeti a szomorú statisztikát. Igaz - jegyzi meg Rihmer Zoltán -, ott 1990 előtt titkosak voltak az adatok. A nálunk tapasztalható negyedszázados, pozitív folyamat azonban - amelynek során évi négy-öt százalékkal is csökkent az öngyilkosok száma - 2007-ben, az év elején megállt.

 - Miközben az öngyilkosságok száma csökkent, a depresszióval kezeltek aránya, az antidepresszáns gyógyszerek forgalma közel tízszeresére nőtt - mondja a professzor. - Vagyis azok az emberek, akik annak előtte valamilyen fel nem ismert vagy nem kezelt pszichiátriai betegség miatt kilátástalannak érezték életüket, és nagy valószínűséggel öngyilkosságot követtek volna el, orvosi kezelés alá kerültek, s így megmenekültek. A közelmúlt óta megfigyelhető stagnálás főleg a pszichiátriai intézményrendszer helyzetének romlásával, a szakma lehetőségeinek beszűkülésével magyarázható. Rihmer állítja: az utóbbi időkben a pszichiátria más orvosi szakmákhoz képest is rosszabb helyzetbe került, erről a területről az átlagosnál többen mennek külföldre, s kevés az utánpótlás. A depresszió hatásos leküzdését biztosító antidepresszánsok forgalma pedig csökken.

 - Nehéz élethelyzetekkel, még ha azok megoldhatatlannak tűnnek is, az egészséges pszichéjű ember a legtöbbször eredményesen szembe tud szállni, a beteg azonban sok esetben nem - mutat rá a professzor. - Ezért van szükség kezelésre, ami nemcsak a gyógyszeradagolásból áll, éppen enynyire szükséges a pszichoterápia alkalmazása is. A pszichiátriai betegek fele sohasem kísérel meg öngyilkosságot.

- Felmérések szerint az Egyesült Államokban, illetve Európában, így nálunk is, a felnőtt lakosság 15-17 százaléka él meg életében legalább egy súlyos depressziós epizódot - mondta a szakember. Ugyanakkor az USA-ban és például Nagy-Britanniában vagy Olaszországban százezer emberből évente csak tíz vet véget önkezével az életének, Finnországban, Svájcban, Németországban tizenkettő-tizennyolc. A szomszédos országokban - Szlovéniát leszámítva - mindenütt alacsonyabb az öngyilkosságok aránya, mint nálunk. Legkevésbé Ausztriától különbözünk, leginkább Szerbiától és Romániától. Magyarországon a Dunántúl helyzete a legkedvezőbb, a legveszélyeztetettebb az Alföld. Rihmer magyarázata szerint itt föltehetően több negatív tényező hat egyszerre. A depresszió éppúgy gyakoribb itt más országrészekhez képest, mint az alkoholizmus, amely önmagában is öngyilkossághoz vezethet. De az is szerepet játszhat, hogy az Alföld tanyás vidék, lassabban kerül orvoshoz a segítségre szoruló ember - márpedig ez gyakran döntő mozzanat. Egy-egy "befejezett" öngyilkosságra mintegy húsz öngyilkossági kísérlet jut, tehát minél gyorsabban kerül orvoshoz az elkövető, annál nagyobb a túlélési esélye.

Forrás: Népszabadság - Farkas Csaba

Sokan éreztük már, hogy összecsapnak fejünk fölött a hullámok. Sokunk fejében meg se fordult az öngyilkosság. De sajnos vannak olyanok, akik ezt látják egyetlen menekülési útvonalnak. Pedig ez nem menekülés, hanem a lehető legrosszabb „megoldása” a problémáinknak. Ismerkedjünk meg a pszichiátria legproblematikusabb területével.

 Az öngyilkosság talán az egyetlen olyan pszichiátriai vonzatú esemény mely a beteg halálával végződhet. Az öngyilkosság okára rengeteg elmélet született. Sajnos vannak betegségek melyek hajlamosító tényezővel bírnak, de napjainkban egyre nagyobb hatással bír a stressz, a társadalmi kapcsolatok, és a személyes gondok.

Maga az öngyilkosság a társadalmi kapcsolatok szélső pólusain helyezkedik el. A kutatások – amelyeket olyan emberekkel végeztek, akik túlélték az öngyilkosságot- megmutatja, hogy az emberek tulajdonképpen nem meghalni akarnak, hanem másképp élni.

Azonban fontos tudni, hogy az öngyilkosság általában valamilyen más pszichés probléma szövődménye (depresszió, szorongás, skizofrénia). A szorongásos betegségben szenvedőknek több mint harmincszorosa az esélye arra, hogy öngyilkos legyen, mint egy átlagemberé.

Mi az ok?

 Az öngyilkosságot elkövetők 60-70 százaléka depressziós állapotban van, az elkövetés pillanatában. De sajnos előfordul, hogy alkohol vagy drog hatása alatt követik el. A háttérbetegségekre jellemzőek az eszközök. A skizofrén betegek sokszor brutális módon (maguk öncsonkításával) végeznek magukkal. De például a személyiségzavaros emberek gyakran válasszák a gyógyszeres öngyilkosságot. 

 Jellemző, hogy betegségtől függetlenül is, a férfiak sokkal inkább választanak „biztos” módszert, mint a nők. A nők többsége csak afféle figyelemfelkeltő öngyilkossági kísérlettel próbálkozik. Az elkövetett öngyilkossági kísérletek száma is utalhat az öngyilkosság súlyosságára. Vannak olyanok is, akik már 40-50 öngyilkossági kísérleten van túl. Itt azonban már felmerül a kérdés, hogy valóban meg akarja-e magát ölni vagy egyszerűen csak a feszültségelvezetésének ezt az eléggé furcsa változatát választotta.

Teljesen máshogy kell azonban kezelni, kortársaink által elkövetett, fiatalkori öngyilkossági kísérleteket. Ezek hátterében ugyanis a szakítás vagy az útkeresés áll. A legtöbb fiatalkorban elkövetett öngyilkossági kísérlet csak figyelemfelhívás. Az elkövetés módszere ugyan változó, de megfigyelhető, hogyha egy ismert személy követ el bizonyos módszerrel öngyilkosságot, akkor az elkövetkezendő hónapokban sokkal több öngyilkossági kísérlet fog bekövetkezni ugyanazzal a módszerrel.

Cry for help

A „cry for help” nem más, mint burkolt segély kiállítás. Amely az egyén ambivalens érzéseit, belső vívódásait tükrözi. Ha ezeket a jeleket időben felismerjük, megelőzhető a tragédia. A búcsúlevél, levélvázlatok írása, gyógyszerek gyűjtögetése, egyre több halál közeli gondolat, mind-mind jel arra, hogy a személy öngyilkosságot fog elkövetni. Maga az öngyilkosság elég ok arra, hogy pszichiátriai kezelés alá lehessen vonni az illetőt, súlyosabb esetben akár fekvőosztályos kezelésre is.

Akár első, akár a sokadik öngyilkossági kísérletről van szó, soha nem szabad elsiklanunk felette. Figyelnünk kell a betegre különösképpen akkor ha a beteg öngyilkosságról való lemondásának szándéka nem volt túl meggyőző. Sajnos sokan szégyellik öngyilkos kísérletet elkövetett hozzátartozójukat, így gyakran –helytelenül- sürgetik a kórházból hazahozást. Amely nemhogy megoldja a problémát, hanem még súlyosbítja azt. Ezáltal sokkal nagyobb az esély arra, hogy újra megkísérli az öngyilkosságot a páciens.

Az öngyilkos betegek kezelése nagy részben pszichoterápiából áll, mely kiegészülhet gyógyszeres kezeléssel. Fontos kiemelni, hogy a depresszió jól kezelhető betegség, és az öngyilkosságra utalva itt sokszorosan igaz, hogy az időben felfedezett betegség és annak kezelése életet menthet.

Forrás: kamaszpanasz - Cs.B.

A cikket figyelmébe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

Az úgynevezett "modern kori szenvedélyek", mint amilyen a munkamánia, a vásárlási láz vagy az internetfüggőség, tipikusan civilizációs ártalmaknak tekinthetők. Változó mértékben, de mindannyiunk életében jelen vannak, hiszen nap mint nap leülünk a számítógép elé, olykor tovább maradunk az irodában, vagy rosszkedvünket néhány új holmi beszerzésével igyekszünk enyhíteni. A kérdés csak az, meg tudunk-e állni az egészséges határvonalnál?

"Mindenem a munka!"

 Ha egy határidős feladat végrehajtása miatt tovább maradsz az irodában, hazaviszed a munkát, éjszakába nyúlóan vagy hétvégén is az irodai dolgokkal foglalkozol, az még nem tekinthető kórosnak. A baj akkor kezdődik, ha mindez nemcsak átmeneti állapot, hanem általánosságban elmondható rólad. Ha valóban így éled az életed, akkor sem tudsz kikapcsolni, amikor nem a munkával vagy elfoglalva - már ha nagy ritkán adódik ilyen pillanat...
A szervezeted állandó készenléti állapotra programozza magát, és képtelen megszabadulni a feszültségektől. Leginkább azok veszélyeztetettek, akik vezetői pozícióban dolgoznak, illetve akik elemző, tervező, döntéshozó, felelősséggel teli munkát látnak el. Maguk az érintettek észre sem veszik, hogy munkájuk megszállottjaivá váltak, inkább a környezetnek tűnik fel, hogy gondolatban folyton a munkájukkal törődnek. Rosszabb esetben a munkamániás ember a szabadidejét is kollégáival, üzletfeleivel, leendő üzletfeleivel tölti ahelyett, hogy barátaival, rokonaival szórakozna. Nem egyszerű dolog felnyitni a munkamániások szemét, ha ugyanis szóba kerül, hogy elhanyagolja a magánéletét, a válasz sokszor az, hogy „hisz épp értetek teszem!”.
Hosszú távon bizony a kapcsolatok lazulásához vezethet a túlzásba vitt munka, és ez a fajta magánéleti kudarc további feladatvállalásra sarkallja az amúgy is „túlpörgetett” embert. Ez az állapot nemcsak a szerelmi-családi szálakat, hanem az érintett egészségét is károsítja: amikor a szervezet ugrásra kész - és a munkamániások szervezete szinte a nap minden percében az -, megemelkedik a vérnyomás, magasba szökik a pulzusszám és a vércukorszint is.

A munka rabjai kezdetben csak ingerültebbek a megszokottnál, türelmetlenné válnak, majd koncentrációs és alvászavarok jelentkezhetnek. Ha nem érkezik segítség, nő a depresszió és a kiégés kialakulásának kockázata, és a testi változásoknak köszönhetően nő a szívinfarktus esélye is, de a magas vérnyomás és a cukorbetegség kialakulása sem kizárt. Ha szükséges, szakember mindenképpen segíthet a munkafüggőkön, és a relaxációs programok, valamint a rendszeres sport szintén áldásos hatású.
 

"Nélküled semmi vagyok!"

 Az úgynevezett társfüggőség inkább a nőket keríti hatalmába. Általában ők azok, akik képesek túlságosan erős kötődést kialakítani szívük választottja iránt, és sokszor csak azért vetik alá magukat a férfi akaratának, mert tartanak az olyan konfliktushelyzetektől, amelyeknek esetleg szakítás lesz a vége - egyes férfiak kifejezetten élvezik, ha párjuk érintett a problémában, és úgy gondolják, szinte bármit megengedhetnek maguknak kedvesükkel szemben. Sajnos ezekben a kapcsolatokban csak hírből ismert a kölcsönösség, az egyenlőség és az adok-kapok... Nagyrészt a nő az, aki áldozatokat hoz a kapcsolatért, mindezt olyan elvakultan, hogy teljesen normálisnak érzi erőfeszítéseit.
A társfüggőket vagy túl szigorúan nevelték, vagy a kelleténél jobban féltették és „burokban tartották” a szüleik. A szakemberek szerint ide vezethet az is, ha valaki kiskorában nem kap elegendő törődést és figyelmet - felnőttként így szeretné bepótolni a korábban be nem gyűjtött szeretetet.

Amint belép a képbe a férfi, aki képes szeretetet, törődést, gondoskodást nyújtani a nő számára, a korábban elnyomott kislányban elhatalmasodik a ragaszkodás, és bármire képes lenne, hogy megtartsa azt, aki végre szeretettel fordul felé. Az sem ritka, hogy úgy érzi, társ nélkül nem képes helytállni az életben, ahhoz viszont, hogy párja figyelmét „kiérdemelje”, mindent meg kell tennie, hogy a választott férfi boldog legyen mellette. Sajnos a kapcsolatfüggő nők sokszor még akkor is „szeretik” és a környezetük előtt védik párjukat, ha az alkoholista, drogfüggő, vagy rendszeresen bántalmazza őket. Ez természetesen már egy elvadultabb formája a társfüggőségnek, sokan csak „kicsiben” művelik, ami abban nyilvánul meg, hogy képtelenek elszakadni kedvesüktől, és sokszor még szakítás után is éveken át reménykednek az újrakezdésben. A szakemberek ilyen esetben is segítséget tudnak nyújtani az érintetteknek, a barátnői biztatás ugyanis sokszor olyan, mint a falra hányt borsó.
 

A hálón lógva

 A számítógép előtt ülő mindenről megfeledkezve veri a billentyűket, megszállottan ír, játszik, levelezik, „lóg a hálón” napi 5-10 órát, később még többet, egészen a végkimerülésig. A komputer egy másik, időbeli korlátokat és térbeli határokat nem ismerő, alapvetően az álmaira, vágyaira épülő világba röpíti őt, és miközben ezt a maga külön virtuális világát építgeti, és a kapcsolatok illúzióját nyújtó virtuális kontaktusokat megteremti, elfeledkezik arról, hogy „akivel” kommunikál, az nem ember, hanem gép, amelyen van egy kikapcsológomb...

A webfüggés az Egyesült Államokban már olyan aggasztóvá lett, hogy külön szervezetet hoztak létre, amelynek keretei között a függőség kialakulásával és megelőzésével foglalkoznak, továbbá igyekeznek új terápiás módszereket kialakítani. Mint minden szenvedélybetegnek, az internetfüggőnek is tönkremehetnek a kapcsolatai, megromolhat a házassága, elveszítheti a munkahelyét. A tünetek is azonosak: a beteg elszigetelődik, elmagányosodik, depresszióssá válik, kommunikációs képességei elromlanak. A webfüggő számára megszűnik vagy felborul az idő: megváltoznak az alvási szokásaik, márpedig a kialvatlanságnak kimerültség a vége.
 

Mindent a kosárba!

 A felmérések szerint az emberek 33%-a, a gyengébbik nem 55%-a vásárlásfüggő, vagyis rohamszerűen sokat és szinte válogatás nélkül mindent vásárol, köztük olyan fölösleges holmikat is, amelyektől később bűntudattól gyötörve igyekszik megszabadulni. Ha a vásárolt áruk tekintetében mégiscsak valamiféle rangsort kellene felállítani, első helyre a ruha és a cipő kerülne, majd az édességek, illetve egyéb élelmiszerek következnének. A vásárlási kényszer legsúlyosabb formáját a pszichiáterek az evészavarokhoz vagy a kleptomániához hasonló személyiségzavarok közé sorolják.
A betegség gyakran depressziós tünetekkel - krónikus ürességérzéssel, alacsony önbecsüléssel, stresszel, szorongással - együtt jelentkezik. A beteget minden „akció” előtt gyötrő érzések kerítik hatalmukba, amelyeket - tapasztalata szerint - csakis vásárlással tud legyőzni, vagyis azért vásárol, hogy a ránehezedő nyomástól megszabaduljon. A vásárlásnak már a gondolatától is megrészegül, és ha ilyen állapotban bekerül egy üzletbe, válogatás nélkül „teszi magáévá” a holmikat.

Nem ritka, hogy az irreális költekezés miatt összeütközésbe kerül a környezetével, sőt a törvénnyel.
A kényszeres vásárlók tábora nem csökken, hanem állandóan növekszik, amiben nagy szerepe van a nap mint nap ránk zúduló reklámoknak. E tekintetben sajnos egyre veszélyeztetettebbek a reklámokra különösen fogékony kamaszok és fiatalok.
 

Forrás: Femina.hu

 A cikket figyelmébe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

 A filmeken vagy reklámokban hangsúlyosan megjelenő alkoholfogyasztás hatására a nézők maguk is a pohár után nyúlnak - erre a figyelmeztettek holland kutatók.

A szerdán publikált tanulmány szerzői arra is rámutattak, hogy az ilyen filmeknél figyelmeztetni kellene a nézőket - és a szülőket - a veszélyre a látvány és a példakövetés közötti közvetlen kapcsolat miatt.

A Radboud Egyetem kutatói 80 önként jelentkező 18-29 éves férfi diákkal végeztek kísérletet. A részvevők kétféle filmet és reklámot láttak. Azok, akik olyan filmet és reklámot néztek, amelyben szerepet játszott az alkoholfogyasztás, a látvány hatására átlagban másfél üveg sört ittak meg a film ment egy órányi ideje alatt.

Azok viszont, akiknek filmjében és reklámjában nem kapott hangsúlyt az ivás, kevesebb alkoholt fogyasztottak.

A diákok a kísérlet alatt kényelmes kanapékkal és székekkel berendezett laboratóriumban ültek, és azt mondták nekik, hogy annyi sört, bort és üdítőt ihatnak, amennyit csak akarnak.

A legtöbbet fogyasztó négy üveggel ivott, de volt, aki egy cseppet sem - írták a kutatók hozzátéve, hogy azt nem lehet megjósolni, hogy az alkohol látványa lehet-e hatással a hosszú távú viselkedésre.

Rutger Engels, az egyik szerző közleményében leszögezte, hogy "ez volt az első olyan kísérleti tanulmány, amely a képernyőn megjelenő alkohol közvetlen hatását mutatta ki a tévénézőkön".

Mint fogalmazott: "az eredmény arra is rávilágít, hogy miközben fontos lenne, hogy bizonyos csoportok alkoholfogyasztásának  mérséklése, talán ésszerű volna, ha a nekik szánt programok és reklámok kevesebb alkoholfogyasztást mutatnának".

Forrás: MTI

A cikket figyelmébe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

Az elmúlt napokban már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is nyilatkozott a gazdasági világválság negatív következményeiről. A szervezet szerint a krízisnek sok egyéb mellett egészségügyi hatásai is lesznek. Prognózisuk elég aggasztó.

Mentális és fizikai egészségünket is veszélyezteti a már érezhető recesszió, a megugró munkanélküliség, a súlyosabbá váló hitel terhek. A hatás természetesen a válság általi fenyegetettség mértékétől és az egyéni hajlamtól is függ, tény azonban, hogy a szociális helyzet romlása pszichiátriai zavarokhoz, és nagyobb számú öngyilkossági kísérlethez is vezethet. Éppen ezek veszélyeire hívja fel a WHO a figyelmet.

Nehéz időszakban amúgy is többen nyúlnak alkoholhoz, kábítószerhez, az emberek hajlamosabbak elhanyagolni egészségüket, nem törődnek a megelőzéssel. A WHO illetékesei a mostani prognózist a korábbi, hasonló helyzetekkel magyarázzák.

Egyre lejjebb csúsznak

"Gazdasági válságok idején az emberek lemondanak a magánorvosi ellátásról, és inkább az állami egészségügyhöz fordulnak. Pedig sok országban az állami egészségügy már amúgy is túlterhelt és alulfinanszírozott" - állítja a nemzetközi szervezet vezérigazgatója.

 Zacher Gábor toxikológus szerint tömeges esetekről ugyan nem lehet beszélni, de mint fogalmaz, "a válság hatása a kórházakban is érzékelhető". Tapasztalatai szerint többen fordultak és fordulnak is meg olyanok, akik nem látják a kiutat, elvesztették a talajt és ellehetetlenedtek. "Nagy részük nem a vállalkozói réteghez, hanem a kétkezi munkásokhoz tartozik, akik helyzetét csak megnehezíti, hogy 40-50 évesek, akik már amúgy is nehezebben találnak munkát."

Az orvos szerint lehet ugyan antidepresszánst, vagy nyugtatót adni nekik, ám azok a valódi okokat nem szüntetik meg. "A jelen helyzetben, az állandó fenyegetettségre nehezen tud megnyugtató választ adni akár az orvos, akár az egészségügyi vagy a szociális ellátórendszer. Ezek az emberek egyre lejjebb csúsznak, könnyen nyúlnak alkoholhoz, és tragédiába futhat bele az életük."

Erősödő neurotikus tünetek

 Az Egyesült Államokban, úgy tűnik, már be is indult a tendencia: több gyógyszer fogy, megnőtt a betegforgalom. A vezető panaszok közé a szorongás, a pszichés labilitás, az alvászavarok, az emésztőrendszeri panaszok (gyomorégés, fájdalom), a mellkasi fájdalom tartoznak. Emellett a szokásos influenzás, megfázásos, fertőzéses eredetű megbetegedések is súlyosabb, makacsabb formában jelentkeznek.

S hogy mindennek mi az oka? A szakemberek szerint a megoldás a fokozott stresszben keresendő. A létbiztonságtól való félelemben a stressz által előidézett betegségek gyakoribbá válnak, és súlyosabb formában is jelentkezhetnek - véli Almási Kitti pszichológus. Bár tapasztalata nem reprezentatív, mégis sokat mond, hogy páciensei harmadának egészségét is érintette valamilyen módon a gazdasági válság.

Azt mondja, a stressz számtalan pszichoszomatikus tünetet képes produkálni, ami elsősorban a férfiakat érinti. Stressz hatására az immunrendszer gyengül, a szervezet védekezőképessége csökken. "Emellett hajlamosít a szív- és érrendszeri betegségek kialakulására, például a szívinfarktusra is. Stressz hatására erősödnek a neurotikus tünetek, gyakoribbá válik a dohányzásra való rá- vagy visszaszokás, illetve az állandó ingerültség miatt a párkapcsolati konfliktusok is gyakoribbak lesznek" - véli a pszichológus.

A WHO szerint, mivel a pénzügyi válság hatása a világ számos pontján érzékelhető, annak elhúzódása miatt akár széles körű népegészségügyi krízis alakulhat ki, aminek kezelése ugyanúgy kormányzati lépéseket követel, mint magának a pénzügyi piacnak a helyreállítása.

Forrás: SzocioNet Dél-Dunántúli Regionális Módszertani Humán Szolgáltató Központ honlapjáról

Cikket figyelmükbe ajánlja: Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens

A kleptománia inkább női, a kóros játékfüggőség férfibetegség.

Magyarországon milliók ragaszkodnak bizonyos viselkedési formákhoz, százezreknél viszont a megszokás már beteges függőségről szól. Mániákus örömszerzés, amely uralni kezdi a beteg életét, s minden mást kiszorít abból.

Magyarországon először készült átfogó felmérés a viselkedési függőségről, a külső stimulánst (drog, alkohol) nem igénylő szenvedélybetegségekről. Egyelőre a leggyorsabban romboló szenvedélyről, a szerencsejátékról kerültek nyilvánosságra az első adatok. Magyarországon százból két felnőtt ember számára jelentenek komoly kísértést a szerencsejátékok, az aktív korcsoport 1,4 százaléka betege is a nyerési vágynak.

Titkolja barátai vagy családtagjai előtt, hogy rendszeresen kipróbálja a szerencséjét? Hazudik ezzel kapcsolatban valakinek? Ismételten kölcsönkér, hogy szerencsejátékozni tudjon? Tesz-e illegális dolgot, hogy ehhez pénzt szerezzen? Visszatér-e ugyanarra a helyre, hogy elvesztett pénzét visszanyerje? Ezeket kérdezték a Budapesti Corvinus Egyetem Viselkedéskutató Központjának munkatársai az első, játékszenvedélyről szóló felmérésben.

 Dr. Demetrovics Zsolt, az ELTE addiktológiai tanszéki szakcsoportjának, illetve a kutatás egyik vezetője lapunknak elmondta: több viselkedési addikciót vizsgáltak, a vásárlási, internet-, testedzésfüggőséget, az evészavarokat, mind közül azonban a játékszenvedély jelenti a legnagyobb veszélyt. Ez az, ami villámgyorsan egészségi és egzisztenciális összeomlást okozhat.

Ebben a körben ez az egyik első, amit orvosilag is mentális zavarként tartanak már számon - mondja a szakértő. - A fiatalok körében a leggyakoribb a probléma, ami rosszat jelez. Ha ugyanis már 18-24 éves kor között komoly zavarok jelentkeznek, az a későbbiekre súlyos állapotot prognosztizál - mondja a kutató.

Dr. Csorba Csilla pszichiáter adjunktus nagyobbra becsüli az érintettek számát. Abból indul ki, hogy ha Amerikában, ahol általában tiltott a szerencsejáték, 1,3 százalékos az ilyen betegségek előfordulása, nálunk, ahol minden sarkon ott a lehetőség, legalább három százalék lehet. Többségük nem a szenvedélybetegség miatt fordul hozzájuk, hanem alvászavar, hangulatváltások, feszültség, szorongás, pánik, s akár az öngyilkosság kísértő gondolata a legfőbb tünet.

 Dr. Funk Sándor, a Nyírő Gyula Kórház addiktológusa szerint millióknak okozhatnak hétköznapi, még elfogadható szinten örömet ezek a viselkedési formák, kórossá csupán néhány százezer embernél válnak.

- Itt többnyire nem is maguk a cselekmények jelentenek veszélyt, hanem mellékhatásai. Amikor valaki milliókat játszik vagy vásárol el, minden pénzét, idejét és energiáját testépítésre fordítja, annak következménye pusztító. Ha megpróbál felhagyni a szenvedéllyel, azt általában mély depresszió és ürességérzés követi, hiszen elvész a jutalom.

- Ha kényszeres cselekvéseikben gátolják őket, szenvednek. Az érintettek gyakran egyszerre több viselkedészavarban is szenvednek, a tünetek pedig sokszor együtt fordulnak elő depresszióval és alkoholizmussal. Sőt, előfordul, hogy a régi, megszokott forma már nem nyújt kielégülést, váltanak, s keresnek újabb vagy párhuzamosan más szenvedélyt - teszi hozzá Funk doktor.

A szenvedélybetegség kialakulása többnyire együtt jár a belső értékrend megváltozásával. A korábban fontos tevékenységek már nem tudnak örömöt szerezni. Egyidejűleg a szenvedély tárgya minden másnál fontosabbá válik, az egyéb örömforrások kiszorulnak az emberek életéből. Megromolhatnak családi, baráti kapcsolataik is. A kóros viselkedésformák általában 20-30 éves korban kezdődnek. Az evési rendellenességek, a kényszeres vásárlás és kleptománia jellegzetesen a nőknél, míg a kóros játékszenvedély és a szexuális aberrációk a férfiaknál fordulnak elő.

Forrás: Népszabadság - Kun J. Viktória

Cikket figyelmükbe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

Az alkoholizmus népbetegség, az alkoholfüggő középkorú férfiak halálozási aránya tizezer lakosra vetítve nálunk a legmagasabb a környező országokhoz képest. Bár egyes felmérések szerint a magyarok közel fele – saját bevallása szerint – egyáltalán nem fogyaszt alkoholt, becslések szerint Magyarországon nyolcszázezer alkoholbeteg él és csupán csak öt százalékuk fordul orvoshoz, pedig a mai terápiás módszerekkel a függőség hatékonyan kezelhető.

 „Minden házibulin lerészegedtem kamaszként, szerettem volna kitűnni a társaim közül. Az első tíz év italozás problémamentesen telt, volt munkám, barátaim, bár  tartós párkapcsolatot sohasem tudtam kialakítani" – meséli név nélkül nyilatkozó interjúalanyunk. Majd folytatja: „menekültem a felelősségvállalás elől, részegen mentem el a randevúkra, partnereimet belerángattam az alkoholista játszmákba. Egyre gyakrabban néztem a pohár fenekére, már a munkahelyemen is észrevették, hogy alkoholproblémáim vannak, de csak húsz év önrombolás után jutottam el oda, hogy fel kell hagynom az ivással." A fiatalember bár állandó bűntudatban élt, nem tudta letenni a poharat, mindig akadt valamilyen ok, amiért ihatott. Azután mégis orvoshoz, pszichiáterhez fordult, de az ital utáni vágy erősebb volt nála. "A megoldást végül az elviselhetetlen elvonási tünetek, és az a terápiás csoport jelentette, ahol őszinte szembenézéssel szakítani tudtam az alkohollal.”

Általában 4-5 év rendszeres alkoholfogyasztás után alakul ki függőség, amelyben a genetikai, társadalmi, szociokultúrális tényezők is jelentős szerepet játszanak. Az alkohol felszabadítja a gátlásokat, ugyanakkor a rendszeres italozás növeli az alkoholtoleranciát, egyre nagyobb mennyiségű ital képes csak a feszültségoldásra. A rendszeres alkoholfogyasztás akkor tekinthető betegségnek, ha testi, lelki és szociális tünetei már kimutathatók. Az alkoholfüggőségnek több típusa létezik. A szenvedélybetegek egy része napi rendszerességgel iszik, de vannak, akik hetente-kéthetente többnyire hétvégenként részegednek le. Egyes betegek akár hónapokig is képesek ellenni alkohol nélkül, de ha hosszabb idő után újra inni kezdenek, több napon át súlyos öntudatvesztésig részegedve folytatják azt.  (Az egészségügyi világszervezet (WHO) ajánlása szerint az egészségkárosodás nélkül elfogyasztható alkoholmennyiség felső határa férfiaknál 21 egység/hét, nőknél pedig 14 egység/hét. Egy egység 10 ml alkohol, ez egy pohár sörnek vagy 1dl bornak felel meg. )

 A szeszesitalok az alkohol mellett kis mennyiségben úgynevezett kozmaolajokat (amilalkohol, kapronsav) is tartalmaznak, amelyek a részegítő hatás, illetve a másnaposság mértékét befolyásolják. Az alkohol tíz százaléka a gyomorból, a többi a vékonybélből szívódik fel. A zsírokban, fehérjében gazdag táplálék csökkenti a felszívódó alkohol mennyiségét, amelynek jelentős része a májban bomlik le, tizede a vesén és a tüdőn keresztül változatlan formában távozik a szervezetből. A máj alkoholbontó képessége az elfogyasztott mennyiségtől függően megközelítőleg 0,15 ezrelék óránként. 

Bizonyos személyiségjegyek, például a félénkség, magányosságra, depresszióra való hajlam is növelheti a fogékonyságot az alkohollal kapcsolatos problémákra. Ugyanakkor a gyermekkorban elszenvedett lelki sérülések, a testi fogyatékosságok, a szexuális kudarcok, az életöröm, az értékek hiánya, önértékelési zavarok, szülők válása, alkoholizmusa is függőséghez vezető krízis helyzetek – mutat rá Kohári György pszichoterapeuta. A szakember szerint az emberi kapcsolatrendszernek nincs olyan dimenziója, amit a mértéktelen alkoholfogyasztás ne rombolna. Felbomlanak a normális családi viszonyok, megszűnik az egészséges kommunikáció, a folyamatos ivás személyiségtorzulásokhoz vezet, a környezet egyre nehezebben tud őszinte kapcsolatot teremteni a beteggel, gyakorivá válnak a viták, veszekedések, a családon belüli erőszak. 

Mivel az alkoholizmus kialakulása több tényező együttes hatásának következménye, tünetei, szövődményei sokfélék, ezért komplex kezelést igényel, amely az alkoholfogyasztás következtében kialakult testi károsodások kezelése mellett a rehabilitációt is magába foglalja. "Az ital hirtelen elhagyása, vagy a megszokottnál kevesebb mennyiség elvonási tüneteket – izzadást, végtagremegést, nyugtalanságot, vérnyomás-emelkedést, szapora szívverést, hányingert, esetenként epilepsziás görcsrohamokat – okoz, az egyre erősödő elvonási tünetek életveszélyes, lázas, hallucinációkkal kísért tudatvesztéses állapothoz (delírium tremens) vezethetnek, ami sürgős orvosi ellátást igényel" – magyarázza Zacher Gábor, toxikológus. 

Az alkoholista kezdetben nem akar szembesülni a problémáival, tagadja betegségét, így a  családi problémák mellett fokozatosan jelennek meg a munkahelyi, és egészségügyi gondok. A függőséggel csak akkor lehet szakítani, ha az alkoholista maga is felismeri, hogy, életvitele már nem folytatható tovább. Ez minden alkoholbetegnél más és más motiváció eredménye. "12 éve egy átmulatott éjszaka után hazafelé tántorogva döbbentem rá, hogy az életemet kizárólag az alkohol uralja, ekkor éreztem először erős késztetést arra, hogy végleg leszokjak az italról. Egy ismerősöm ajánlására kerestem fel az Anonim Alkoholisták (AA) közösségét. Már az első gyűlésen úgy éreztem, hogy egyenesbe kerültem, mert olyan sorstársak vettek körül, akik megértették a problémáimat. Bár 12 éve absztinens vagyok, rendszeresen részt veszek a közösség életében. A terápiás csoporthoz egyébként bárki csatlakozhat, aki szeretne tenni ivásproblémája ellen” – meséli az AA egyik tagja.

Az Anonim Alkoholisták közössége a múlt század 30-as éveiben indult útjára, és ma már a világ szinte minden pontján működik. A két alapító sorstárs Bill Wilson bróker és Bob Smith sebész felismerték, hogy az alkoholizmustól egyedül nem tudnak szabadulni, de erős elhatározásukat segítette, hogy problémáikat, küzdelmeiket megoszthatták egymással. Mindketten istenhívő emberek voltak, beszélgetéseikből születtek meg azok az alapelvek (12 lépés), amelyre a mozgalom és a terápiás módszer épül. A csoportgyűléseken a résztvevők 10-20 fős csoportokban mondják el egymásnak élettörténetüket, a hozzá fűződő tanulságokat és a 12 lépéssel elért eredményeket, amelyek utat mutatnak az alkoholistáknak, hogy ital nélkül is elégedett, józan életet tudjanak élni. 

 
Bár az alkohollal való szakítást mindig a betegnek kell kezdeményeznie, a hozzátartozók is sokat segíthetnek ebben. Elengedhetetlen a nyílt – ítélkező, támadó, megalázó szándéktól mentes – kommunikáció, amelyben a családtagok kizárólag a saját aggodalmaikat fogalmazzák meg a kialakult helyzettel kapcsolatban. Érdemes tudatosítani a betegben azt is, hogy van szakszerű segítség a problémájára. A terápia hosszú időt vesz igénybe, bár a megvonási tünetek viszonylag könnyen megszüntethetők, a belgyógyászati panaszok gyógyszerrel kezelhetők, a betegnek az  élmény és örömszerzést azonban más tevékenységben kell megtalálnia. Akkor lehet az alkoholizmusból sikeresen felépülni, tartós absztinenciát elérni, ha tisztázódtak, megoldódtak mindazok a problémák, amik az alkoholizmushoz vezettek.

FOLYTATÁS MÁRCIUSBAN !

 A cikket figyelmükbe ajánlja Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens

 A kezelés kórházi körülmények között történik, ideális esetben intenzív osztályos elhelyezéssel, hiszen a folyamatos monitorozás és a beavatkozás lehetőségének biztosítása a delirium tremens esetében életet menthet.

A kezelés pillérei az infúziók és a szedatív-nyugtató hatású gyógyszerek (leggyakrabban benzodiazepinek) alkalmazása.

Nagyon fontos szempont a felborult anyagcsere, a só-víz és a sav-bázis háztartás rendezése. Kiemelkedő szerep jut a tápanyagoknak és vitaminoknak, mint a szőlőcukor, a B1-vitamin, a folsav (ez utóbbiak a központi idegrendszer károsodásának ellensúlyozására szolgálnak).

A beteg a delirium tremens lezajlása után rehabilitációt igényel, alkoholfüggőségének kezelése céljából.

Forrás: Webbeteg - Dr. Kónya Judit

A cikket Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens - ajánlja figyelmükbe

Ugyanazon mennyiségű alkohol a különböző személyeknél más-más fokú ittasságot-részegséget okoz, köszönhetően az egyéni toleranciának. Nagyobb mennyiségű ital fogyasztása vagy alacsonyabb alkoholtolerancia súlyos mérgezést okozhat.

 Az ittasságnak több fokozata ismert, melyet a véralkoholszintek alapján szokás osztályozni. A klasszikus felosztás az alábbi:

1. Ittasság

(0,5 -1,5 ezrelékes  véralkoholszint)

Alkoholszagú lehelet, kipirult arc, nedvesen csillogó szem, vérbő kötőhártya. A pulzus és a légzés szapora, a vérnyomás emelkedett. Bőséges verejtékezés és megnövekedett mennyiségű vizelet kiválasztása jellemző. A kedélyállapot emelkedett, az ittas személy általános eufóriát érez, hevesen gesztikulál és bőbeszédű.

1,2-1,5 ezrelék véralkoholszintnél a helyzetérzékelés csökken, a finom, kis terjedelmű mozgások, a térlátás és az egyensúlyérzékelés zavara figyelhető meg. A reakcióidő megnyúlik. A pszichés állapotot a gátlások eltűnése, a veszélyérzés hiánya jellemzi. A beszéd galuskássá, elkentté válik.

2. Részegség (1,5-2,5 ezrelék véralkoholszint, excitációs szakasz)

Az arc sápadt. A részeg nyugtalan, sokszor agresszív, néha dühöngő. Az imbolygó, dűlöngélő járás jelzi a nagyobb terjedelmű mozgások zavarát. A beszéd akadozik. Megnő a sérülések veszélye, melyek elesésből, különböző balesetekből, verekedésből származhatnak. Az alkoholmérgezés leggyakoribb, sokszor az életet is veszélyeztető következménye a sérülés.

A pulzus és a légzésszám csökken. Hányinger, hányás következtében a beteg a gyomortartalmat aspirálhatja (a tüdejébe szippanthatja), ami később komoly következményekkel, vagy akár azonnali fulladással járhat. A részeg hangulata deprimált, 2,5 ezrelékes véralkoholszint közelében érdektelenség, aluszékonyság jelenik meg.

3. Alkoholmérgezés (2,5-4 ezrelék véralkoholszint, komatózus szakasz)

2,5-3,5 ezrelék 

véralkoholszintnél a tudat fokozatosan elvész, a mérgezett egyre aluszékonyabb, kifejezett zavartság mellett egyre nehezebben ébreszthető. 3,5-4 ezrelék véralkoholszintnél a mérgezett kómába esik, vagyis eszméletét elveszti, ingerekre nem reagál és a reflexei sem válthatók ki.

A pupilla kezdetben szűk, később az oxigénhiány miatt maximálisan kitágul. A vérnyomás alacsony, a pulzus alig tapintható, a légzés felületes. A mérgezett székletét és vizeletét maga alá engedi, magára hagyva ellátás hiányában a gyomortartalom aspirációja vagy a nyelv hátracsúszása miatt megfulladhat. A környezeti körülmények függvényében testét a kihűlés, fagyás fenyegeti.

Mi a teendő az ittas, részeg vagy mérgezett személlyel?

Az első és legfontosabb, hogy az alkoholosan befolyásolt személy elől zárjuk el a további italozás lehetőségét! Ez még "csupán" ittas egyén esetében is nehézségekbe ütközhet, hiszen nagy valószínűséggel ellenállásba ütközünk. Fenyegető vagy agresszív viselkedés esetén kérjünk szaksegítséget (mentők, illetve rendőrség).

Súlyos részegség vagy kómás állapot esetén feltétlenül hívjunk mentőt! A mentőautók személyzete minden bizonnyal nagy tapasztalattal rendelkezik az agresszivitás leküzdésében is. Legyünk fokozott figyelemmel saját testi épségünkre!

Az eszméletét vesztett mérgezettet az elsősegélynyújtás szabályai szerint, még a mentők kiérkezése előtt vizsgáljuk meg és lássuk el. Ellenőrizzük a légzést és a keringést, keressük a sérülések nyomait! Szükség esetén az újraélesztés ABC-jét alkalmazzuk, egyébként hozzuk a mérgezettet stabil oldalfekvő helyzetbe.

Mit NE tegyünk mérgezés esetén:

• Ha a beteg, aki lenyelte a mérget, nincs eszméletlen állapotban és elmúlt kétéves, akkor itassunk vele 2-3 pohár vizet és hánytassuk meg.
• Ha eszméletlen a beteg, fektessük oldalára, hogy az esetleges hányadék a szájon keresztül ki tudjon folyni, megelőzve ezzel a fulladást. Továbbá rendszeresen ellenőrizzük, lélegzik-e, van-e pulzusa.

Forrás: WEBBeteg - Dr. Kónya Judit

A cikket Papp Éva Mária - addiktológiai főreferens ajánlja figyelmükbe

Egy pár alkoholos ital Ausztrália legboldogabb emberévé tehet valakit, a dohányzás azonban csak búfelejtőnek alkalmas - derült ki nemrég az Ausztrál Népjóléti Index felméréseiből.

 Az adatok arra engednek következtetni, hogy az alkohol talán még sincs annyira káros hatással egy ember életére, mint azt eddig hittük. A felmérés szerint, amelyet 2000 ausztrál önkéntes részvételével készítettek el még áprilisban, azok, akik napi három alkoholos italt fogyasztanak, jóval boldogabbnak vallják magukat, mint azok, akik egyáltalán nem isznak.

A cikket figyelmükbe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

 A közkeletű vélekedés szerint régen rossz, ha egy írásművet magyarázkodással kell kezdeni - márpedig most éppen valami ilyesmi következik. Jelen sorok írója arra vetemedik, hogy közreadja tapasztalatait egy szégyellni való alaphelyzetből (expressis verbis: alkoholizmusából) való önkéntes meneküléséről.

Teszi ezt részben azért, mert elméretesedő ivása okán bő fél év alatt viszonylag magas beosztásokkal, lagymatag káeurópai jóléttel kipárnázott életéből egy olyan léleknyomorító világba csöppent, amelyről a józan többség vajmi keveset tud - talán jutalmul, és netán szerencséjére. Ám a riporter, az írásra szegődött emberfajta bőréből kibújni nem tud. "Írónak lenni nemcsak jogcím, hanem kényszer is, kedvünk ellenére jelentkező belső parancs" - nyilatkozott 1937-ben Karinthy Frigyes, magyarázandó, miért is írt könyvet sikeresen megoperált agytumoráról. Hozzátéve: mellesleg jogcím is akad, hiszen ilyesmi bárkivel megeshet, és ő talán nem tudná megírni, márpedig az ilyesmit valakinek meg kell írnia. Esetünkben is erre esik próbálkozás, inkognitóban persze, mert a nyugdíj (ha lesz...) még messze van. És egyes szám második személyben, mert mint azt az arra tartott szakember olyan okosan elmagyarázta, a nevezetes betegség egyik fő pszichikai tünete az "italozó ént" igazából megvető, gyógyulni vágyó másik belső személyiség folyamatos vitája, amely természetesen tegeződve zajlik. Gyanítható, hogy így már kissé érthetőbb lesz a dolog. Kezdjünk is neki!

Magadnak ágyazol éppen, mikor megcsörren a telefon. Volt kolléga hív - "hallottad?" -, és mondja nagynevű szakmabelink halálhírét. Keményített párna suhogása akad meg, közismert pályatársad szinte napra pontosan egyidős volt veled. Maga is bevallotta, ivott, sokat. Te is ittál, sokat, tehát... 

 A helyszín nagyon fontos. Kissé tudományoskodva addiktológiának mondod, ha még kevésbé akarod kiteríteni magad, "méregtelenítést" emlegetsz, pedig tudod te is meg úgy általában mindenki: elvonó ez, nem egyéb. Sokak szerint a gyengék menedéke. Olyanoké, akiknek nincs elég saját erejük kimászni abból a nagy rakás katyvaszból, amit maguknak kavartak. Menekülnek. Hiszik, hogy a megoldás ott van, abban az elvileg zárt világban, amit azért mégiscsak "kórháznak" neveznek, és mégsem börtönnek, tehát ide gyógyulni jönnek, nem vezekelni. Pedig - ha például a magad történetéről is lehántod a meddő és teljesen célszerűtlen önsajnálatot - ez utóbbi megközelítés jár közelebb a valósághoz. Legalábbis elvileg, mert a lassan bandukoló hetek kissé más megvilágításba helyezik majd ezt az egészet, de erről talán később ejtsünk szót. Most térjünk vissza az alaphelyzethez: egy vagy a menekülők-vezeklők közül. Nehezen ismered be, de tény, e helyzetedben leginkább az állandó semmittevés okozza a legnagyobb gondot, eleinte leginkább a pszichiátriai-belgyógyászati-addiktológiai épületek övezte kis parkot kerülgeted. A harmadik napon kezded szinte önkéntelenül mérni a dolgot: ha ügyesen haladsz mindig ugyanazon a nyomon, egy keringés pontosan száznyolcvankét lépést tesz ki. Nagyjából száz méter az.

A nyárutó lankadt kora estéjén állítod be egyéni napi csúcsodat kétszáznegyvenhat körrel. Magad sem tudod, miért is nem jutsz el a negyedezerig. Talán elgondolkodhattál közben, és az itt nem mindig vezet jóra.
Ráébredtél például, hogy a tisztulás folyamatában nem a pia hiánya a legrosszabb. Az semmi, kibírható, egy idő után fel sem tűnik. Ám a kegyetlenül kontúros felismerés, pontosan hol is vagy, és mit is csinálsz éppen, az borzasztó. Egyszerűen nem érted, hogyan hagyhattad, hogy néhány (jaj, most is ámítod magad, dehogy néhány!) korhely este, néha napokig is eltartó bágyadt bódulat kedvéért tűnjön a semmibe egy mégsem teljesen élhetetlen élet esélye. Hogy az "utolsó időkben" azt kelljen észrevenned, hogy senki nem vesz komolyan. Kialakul rólad a kép, már nincs menekülés. Részeges vagy. Régebbi barátaid válladra teszik a kezüket, úgy kérdezik, miben tudnának segíteni, miközben a tekintetükön látod, magukban már azt számolgatják, hány liter is lehet neked még a kondér.

 A döntést akkor hozod meg, amikor az állandó töltés ellen tiltakozó, minden eresztékében tiltakozó szervezeteden magad is észreveszed, mekkora a baj. Hasad, bokád hordószerűre dagad, vizesedsz, elfogy a levegő, a felest az a másik hülye még kívánja benned, de már nem esik jól. Le kéne állni, de magától nem megy. Nagy nehezen mégis rászánod magad, irány tehát az orvos. De ekkor még igazából nem tudod, hova is indulsz.
A nagy hírű oszt. vez. prof. nem sokat lacafacázik, mikor ajtaján óvatosan bedugod a fejed.

"Évekig piázott, elitta a máját, a gyomrát, az eszét, most meg idejön, segítsenek, mi?!" Ám valahogy mégis állományba kerülsz, bejáróként kezded, de már az első leletekből kiderül, komoly a baj. A zsigeri gondokról már korábban is tudtál, de hogy milyen közel is liheg mögötted a kaszás, azt azért mégsem sejtetted. Így hát, miközben a belgyógyászaton próbálják a cirrózis (alkoholos kóros májnövekedés) elsődleges tüneteit kezelhető keretek közé szorítani, többször is alapos kioktatásban részesülsz a tüneteid alapján hamarosan várható elhalálozásod pontos mikéntjéről. Az egyetlen talán vigasztaló benne az, hogy viszonylag gyorsnak ígérkezik. Valószínűleg felrobban majd a májad, majd mintegy négyliternyi, állagában túl sok mindenre amúgy sem alkalmas véred az összes létező testnyílásodon néhány perc alatt távozik belőled, mellesleg meglehetősen kellemetlen munkát adva ezzel az utánad takarítani kényszerülőknek. Kellemetlen, de nagy esélye van, hogy mindezt magad is végignézheted, mert az eszméleted csak a legvégén veszíted majd el. Előre írd le, ha akkor lenne valami közölnivalód, beszélni ugyanis - egyszerű fiziológiai okok miatt - gyaníthatóan nem lesz módod.

 Minderre legyinthetsz azzal, hogy tégla is eshet a fejedre, de az esélyek azért mégis mások: az nem marad büntetlen, ha valaki - mint például te, illetve, bocs, az a benned tomboló eszetlen hülye másik - módszeresen és nagy mennyiségben mérget visz be a szervezetébe. A statisztika és a sok millió már lezajlott eset mind az imént levezetett végjátékot prognosztizálja. De nem neked - húzod ki mégis magad -, te már itt vagy a jó helyen, gyógyulsz. Nemsokára kimész, rendbe rakod a dolgaid, rendezed adósságaidat, újra becsületes munkába állsz, gyerekeid, rokonaid felnéznek rád, megjártad a hadak útját, de te voltál az erősebb, nem az a benned korhelykedő rohadt piás.
Addig azonban történik még egy s más, megtanulsz pár dolgot, hátrébb vonod az agarakat. Tűröd a vérvételeket, vizsgálatokat, ülsz egyre türelmesebben mindenféle várókban, és tulajdonképpen meg is éri, mert egy idő után jön a hír: nagy valószínűséggel nem vagy egyelőre rákos. Csendesen sóhajtasz, az ellenkező hírekkel szemben a Sátán mégis nyugovóra tér néha.

A környezet végletesen spártai. A heti kötelező nagycsoportos összeülésen - Pszichológus: "Köszöntünk mindenkit szokásos beszélgetésünkön, amely mindenki számára kötelező, itt most mindenki elmondhatja gondjait a többiek előtt, kimenni, cigarettázni, mással foglalkozni nem szabad!" - rendszeresen szóba kerül, miért is olyan, amilyen. Az orvosi válasz pedig egyrészt mindig az, hogy ez nem luxusszálló, másrészt jön a viszontkérdés: maguk szerint mi tudunk ezen változtatni?

Tényleg, min is?

 Azon a bődületes belmagasságaival, rácsos ablakaival, traverzekbe szorított egyetlen teherliftjével, ütött-kopott "társalgóival", drótüveges ajtóival, bezárhatatlan mellékhelyiségeivel legalábbis masszív kolostorszerűséget árasztó építményen, ami komolyabb festést, bármiféle felújítást alighanem tíz éve nem látott? Azon a kórtermen, amelyben minden "magánvilágod" egy vaságy a katonaidődet felidéző kisszékkel, a stokival és a kisbőröndnyi szekrénykével? A gurulós detoxágy-gyal is felszerelt fürdőn-klozeton, amelyben a bevonulás ingatag diszkrécióját mindössze egy forgatható dobozkartonra írt "foglalt" felirat őrzi?
Tényleg ki fog és egyáltalán akar-e változtatni ezen? Gyanítod, egyhamar senki, mert ennek a - ismerd azért mégis be: a lehetőségekhez képest mégis tisztán tartott - nyomorúságnak alighanem még terápiás szerepe is van. Aki ide bejön, az tényleg ne itt akarja jól érezni magát.
Ha ez valóban valamiféle elvárás errefelé, akkor annak tökéletesen megfelelsz. Sok minden eszedbe jut, és ilyenkor egy másik galaxisba kívánkozol. Mész a napi kerengőre, azokra gondolsz, akiket tényleg szeretsz, de ebből az utóbbi időkben nem sokat mutattál meg. Olyan lettél, mint az elszabadult és megállíthatatlan kugligolyó - amerre csak gördültél, dőlt-borult körülötted minden. Magad sem érted, hogyan történhetett meg ez az egész. A pszichológus sem: a szemüvegét dörzsölgeti az intelligenciateszted fölött, túl jól sikerült. "Összeszedett, környezettudata reális" - írja rólad a diagnózist, aztán új próbát ajánl. Több lesz a pont, csóválja a fejét, és nehezen állod meg, hogy ne mosolyogj, amikor felteszi azt a kérdést, amit az elmúlt hetekben-hónapokban már mások is számtalanszor, ezer változatban: "Ember, hogy lehetett ennyire hülye, hogyan jutott ide?" Tényleg. Érdemes is utánanézni.

Az ormótlan helyzetben ugyanis nagyon nem vagy egyedül. A "feszültségoldásként" magadra húzott ittaskodásnak, miként a többi hasonló egyéb bűnös módszernek is, hegynyi irodalma van. A gyakran idézett statisztikák szerint hazánkban a folyamatosan alkoholt, drogot, egyéb kábító hatású anyagot, például gyógyszert rendszeresen fogyasztók száma biztosan meghaladja az egymilliót, ennek nagyjából fele lehet a kimondottan beégett szenvedélybeteg. Akad persze számos egyéb káros, családot-kapcsolatokat-életesélyeket romboló eltévelyedés is, kezdve a mind rohamosabban terjedő szerencsejáték-őrülettől a sebességmámoron át egészen a cigiig, de mi most maradjunk a gyakorlati addiktológia törzsvonalánál. Bár, ha a füstölés szóba került, a már említett prof összegzése szerint csaknem húszéves vezetői múltjában két olyan páciens akadt eddig, akik kifejezetten azért fordultak hozzá, hogy segítsen nekik eldobni a bűzrudat. Igaz, tette hozzá, e szűk betegcsoportban a gyógyulási arány százszázalékos volt. A "fősodorban" ugyanez az arány csak távoli vágyálom. Száz kemény szenvedélybetegből talán ötnek van esélye a teljes szabadulásra, ebből is inkább csak a "tisztán" piásoknak áll a zászló, gyógyult drogos (ezen alighanem felhördülnek néhányan) szinte nincs, a gyógyszeresek többsége pedig már eleve érintett a másik két csoportban - a legrosszabb esetben mind a kettőben.

 És akkor még nem szóltunk arról, hogy mindez csak azokra érvényes, akik egyáltalán a gyógyítás látókörébe kerültek, a döntő többség szép csöndesen tolja el a biciklit az örök semmibe. Ritka, nagyon ritka az, akit a családja, saját önereje fordít innen vissza, ennek az esélye az orvosi segítséggel is alig nő. Ha az alkoholra koncentrálunk, az esetek zömében az egyetlen igazi féket a rendszeres gyógyszeres kezelés jelenti. Ez lehet naponta beszedett pirula vagy a bőr alá varrt, folyamatosan kioldó gyógyszer, amely egy évig hatásos. Mindkettő lényege, hogy aki erre a legkevesebb italt is ráengedi, rettenetes rosszullétnek teszi ki magát, percek múlva görcsök lepik meg, rájön a hányás, émelygés, hideg verejték lepi el, a gyengébbje akár bele is halhat. Nem véletlen, hogy a műtéti beavatkozást szerződéskötés előzi meg - védi magát a kórház is. Ám még ez sem tekinthető csodaszernek. Akad, akit ez sem tart vissza, a "fékidőszak" lejártával pedig napról napra nő a visszaesés fenyegetése. A realitásokról pedig korábban esett szó.

 Ebben a közegben és hangulatban rovod tehát kis köreidet, közben múlnak a napok és a hetek, okosodsz. Ha nem is gyorsan, de megérted, hogy esetedben a tényleges orvosi segítség csak a közvetlen életveszély elhárítására korlátozódik, az összes további esélyed - vagyis hogy ezen az egészen hogyan jutsz túl, melyik már emlegetett statisztikai csoportban leszel akár csak pár hónap múlva is - a saját kezedben van. A hivatalos magyar addiktológiáéban semmiképpen sem. Az csak tárgy- és keretszerű lehetőség ahhoz, hogy visszaváltozásod fiziológiailag végbemehessen. Gyógyszert adnak, ha kéred, be is zárnak. Rajtad múlik minden. És e ponton érdemes újra végiggondolni, hova is jöttél be hónapokra. Először el sem hiszed a régebbi kezeltek (köztük szép számmal többször is visszajáró vendég) legyintős összegzését, mely szerint itt, e háromszintes épületben a kezeltek legalább kétharmada egyszerűen és pőrén hajléktalan. Isznak is persze, de náluk a gyógyulás reménye mit sem számít, a lényeg az, hogy itt meleg van, adnak enni, lehet fürödni és aludni. Ja, és bár elvileg szigorúan tilos lenne, bőséggel akad mód a tintázásra is. Aki nagyon akar, és pénze is van, szerezhet drogot. A kapukat este bezárják, addig gyakorlatilag szabad a mozgás. A zárt részleg persze kissé más, de oda is önként vonul be a delikvensek többsége, a "szállósok" zöme viszont úgy húz ki a társadalombiztosítás költségén heteket, hónapokat, hogy orvosi kezelésre igazából nincs szüksége. Majdnem leestél a lábadról, amikor egyik, régi bútordarabnak számító szobatársad kerek perec kijelentette: addig van itt, amíg volt felesége be nem fejezi átadott lakásának felújítását, aztán már lesz hova menni, kéri a zárójelentését. Van gyakorlatilag folyamatosan itt élő "házibeteg", aki segédkezik a nővérnek, kávét főz, más a mosnivaló lepedőt gyűjti. Ők olyan mértékben "hospitalizálódtak" már, hogy otthonképük gyakorlatilag itt rögzült, talán még a postacímük is ide szól; a nyugdíjat mindenesetre helyben veszik fel.

 Vannak aztán fura szerzetek is, valahol az aktív pszichiátria, a belgyógyászat, az addiktológia és nemritkán a büntetőjog határterületein, akikkel nagyon nehéz mit kezdeni. Például azzal a csaknem harmincéves szipussal, aki már képtelen neveket megjegyezni, éjszaka cigiért keltegeti a fél emeletet, és eladja a pulóveredet - képtelenség rá haragudni, egyszerűen nem tudja, hogy az nem az övé. A másiknak nincs foga, és nem is csináltat. Adják másnak azt a "hitvány bótit". Kézimixerrel kotyvaszt időnként valami rettenetesen büdöset, és megrökönyödve tudod meg, hogy az ugyanaz az ebéd volt, amit te is kaptál, csak az egész egybekeverve, apróra törve, derekasan meghagymázva-erőspistázva, egy dunsztosüvegből kerül bele a kopasz bácsiba. Kedvenced azonban a csillagász a pszichiátriai utókezelőből, akinek ügyeleti idejében megjelent Szűz Mária, és tanácsokat adott neki, mit tegyen a jövőben. Ez persze mindenkivel előfordulhat, de ő a hivatalos naplóba is bejegyezte az eseményt, a jelenés pontos helymeghatározásával, majd magába hirtelenkedett egy nagy palackos Metaxát. (Mikor erről beszélt, mindig hozzátette: a dolgok sorrendjében nem egészen biztos.) A detoxon kezdte, aztán ment néhány kört a kórházon belül. Kedvelték mindenhol, végtelenül kedves fiú, néha megkínált aszalt szilvával, azt imádta. Később jössz rá, hogy a többiek téged is valamiféle csodabogárnak tartanak, hiszen időnként jegyzetelgetsz, folyton a parkocskát kerülgeted, és napjában többször is zuhanyozol. Megvannak tehát neked is a heppjeid, de pont azokkal illesz bele igazán ebbe a miliőbe. 

 Nem tudod hova tenni magadban az orvosokat. A professzort öt hónap alatt alig látod, legnehezebb gyürkőzésed vele - ragaszkodsz hozzá, hogy varrják be azt a bizonyos gyógyszert - talán három percig sem tart. Egyszer bejött a nagycsoportra, és a némi kínos feszengés után elhangzó kérdésre így válaszolt: mi nem tudunk magán segíteni. Aztán elmondta, igazából miért is nem, mit csinál az addiktológia, és tulajdonképpen te is akkor értettél meg sok mindent. A kezelőorvosok ahányan vannak, annyifélék. A tiéd például egy kedves bohém, ha ideje van, kvaterkázós beszélgetésre kapható, összetegeződtök, és végül már szinte magadnak is kínos a bosszankodás, ha véletlenül megint elfelejtett téged kiírni a megbeszélt vérvizsgálatra. Szakmailag kiváló, mondja róla mindenki, de sok a gondja. A többiekkel viziteken, ügyeleti időben kért kilépők aláírásakor támad olykor futó kapcsolatod - ritkán kedvesek. Az egyik fiatal srácról úgy tudtad meg, kicsoda, hogy a folyosón utánaszóltak, és az éppen ott tébláboló sokféle laza alak közül egy visszafordult; az volt a doktor úr. Ma is szégyelled, hogy igazából felvételre váró drogosnak gondoltad akkor őt. Az egyik főorvos asszony viszont egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ő kicsoda itt. Ha végigmegy a folyosón, elhalkul a beszélgetés, tekintetében ott lebeg az "azonnali eltávolítás" nagyon is gyakorlati lehetősége. Utólag tudod meg, hogy "odakint" egészen más, de itt bent sok mindent megélt már. A fiatal rezidens doktornő bármelyik szépségmagazinban címoldalas lehetne, kedves, aranyos, de ahogy megjelenik a folyosón a szondával, egy pillanatra belengi őt is a jövő: nemsokára mögötte is jeges csend marad. Ez ugyanis az addiktológia, emlékezteted magad folyton, ha ilyesmin néha elmorfondírozol.

Aztán egyszer csak eljön a nap, mikor alkalmasnak találnak az ominózus gyógyszer beültetésére. Időnként meginogsz, talán már nem is kéne, de aztán mégis győz az óvatosság: magadról régen tudod már, hogy neked kevés pia nincs (esetleg: nem volt), ha nekifognál, kezdődne elölről az egész. Márpedig azt nagyon nem akarod. Ebből az egészből nagyon elég volt. Hallgatni a többiek állandó szövegét, "én azért jöttem, hogy gyógyuljak", bla-bla-bla, miközben minden úgy van, ahogy van, zugpiálással, felestarhálással, cigikunyerával. Mikor varratokkal, ragasztással az ülepeden, fiatalosra karcsúsodva elindulsz kifelé a kapun, azon gondolkodsz, te most igazából mi lettél. Gyógyult?

Tünetmentes?

Potenciális visszaeső?

E ponton megtorpansz, szinte tudattalanul indulsz el visszafelé, és amúgy szatyrosan-táskásan lenyomod még egyszer azt a bizonyos kört.

Száznyolcvanöt lépésre jön ki. Valami azért változott tehát.

A többit majd meglátod.

Húzás hazafelé.

Forrás: Magyar Narancs - Emeleti Négyperkettő

A cikket figyelmükbe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

Oroszlány / Ahogy a dohányzásról, az alkoholról vagy éppen az édességekről, úgy a szerencsejátékokról sem egyszerű egyik napról a másikra leszokni. Az emberek 99 %-a életében legalább egyszer kipróbálta a szerencsejátékot. Amerikai vizsgálatok szerint a lakosság 1-1.5 %-nál azonban kialakul a kóros mértékű játékszenvedély. Ez hazánkban körülbelül százezer beteget jelenthet.

 Erről a szenvedélybetegségről rendeztek szerdán konferenciát Oroszlányban a szociális szolgálat szervezésében, melyen elsőként Dr. Eggenhofer Zsolt, a Magyar Szerencsejáték Szövetség tagja tartott előadást. A szakember szólt arról, hogy a szerencsejáték egyidős az emberiséggel, s kultúrált, ellenőrzött formában olyan szórakozás, ahol nyerni is lehet.

A szerencsejátékokat önállóan először az 1991. évi XXXIV. tv. szabályozta, amely módosításokkal jelenleg is hatályban van. A szerencsejáték piacot két lényeges játéktípus alkotja: egyrészt a Szerencsejáték Zrt. által működtetett játékok, másrészt a liberalizált piacon működő pénznyerő automaták. Kaszinó jelenleg mindössze öt működik Magyarországon és a lóverseny-fogadás sem jelentős. 2007-ben a teljes piac játékbevétele 246 milliárd forint volt.

A Magyar Szerencsejáték Szövetség mottója a felelős szerencsejáték. Szabályok szerint működtetett, szórakozást nyújtó játék nyilvános helyen és ellenőrzött körülmények között. A szerencsejáték szervező elemi érdeke az, hogy a játékos szórakozásként és nem szenvedélye által vezérelve vegyen részt a játékban. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egzisztenciáját megőrizve, hosszú ideig játékosa maradjon. Ennek érdekében, ehhez kapcsolódva segítik a szenvedélybetegek gyógyítását, aminek érdekében létrehozták a Játékfüggők Tanácsadó Szolgálatát és működtetnek egy segélyvonalat is.

Majoros Márta szociálpszichológus-narkológus, a Játékfüggők Tanácsadó Szolgálatának vezetője arról beszélt, hogy a legnagyobb veszély a fiatalokat fenyegeti. Több okból is. Az egyik össztársadalmi ok. A rendszerváltás után elsorvasztották azokat a rendszereket, amelyek az ifjúság szórakoztatására, segítésére lennének hivatottak. Manapság egy tizenéves iskola után vagy hétvégén egy faluban, kisvárosban nem tud máshova menni, csak a kocsmába. Ide szorulnak be és választják a gépeket társas, ám mégis magányos szórakozásul.

A nagyvárosokban ugyanez a hely a pláza. Itt ténferegnek a fiatalok, mert jól világított, meleg, tiszta – még a mellékhelyiség is. És persze általában van bennük egy-két játékterem. Ennek a korosztálynak a játékgépek eszközhasználatával sincs gondjuk, megértik a szimbólumokat, hisz a Nintendón és az Interneten nőttek fel. Egyébként a nemzetközi felmérések azt bizonyítják, hogy azok, akik gyerekkorukban játékgépeztek, négyszer nagyobb valószínűséggel játszanak majd felnőttként nyerőgépeken, mint azok, akik gyerekkorukban nem játékgépeztek.

A konferencia zárásaként a megjelent szakemberek (pedagógusok, a szociális szolgálat munkatársai, pszichológus, rendőrség, gyermekvédelmi szakemberek) esetmegbeszélés során osztották meg tapasztalataikat egymással. 

A budapesti értelmiségi alkoholista karrierje kivételesen happy enddel végződött. Nagy Zsolt közel húszéves küzdelem után 2001-ben mondott búcsút az alkoholnak. Azóta szenvedélybetegeket segítő diplomás addiktológiai konzultánsként segíti bajba jutott sorstársait.

A cikket figyelmükbe ajánlja: Soós Mária - addiktológiai főreferens

 Magyar Narancs: Hogyan vált alkoholistává?
Nagy Zsolt: Viszonylag későn, 16-17 éves koromban kezdtem inni. Nem tartozom azok közé, akik gyerekfejjel, véletlenül kóstolták meg az alkoholt. Átlagos bulizós tinédzser voltam, viszont nagyon hamar függővé váltam. Első mélypontomat 23 éves koromban értem el, másodéves egyetemista koromban kezdődő delirium tremensszel kerültem kórházba.

MN: Milyen mennyiséget és milyen gyakran kellett innia ahhoz, hogy ilyen hamar leküzdje magát?
NZS: Az alkohol típusa és mennyisége szerintem sokadlagos dolog a fogyasztás rendszerességéhez és mintázatához képest. Akkoriban én szinte kizárólag sört ittam. Tévképzet, hogy a sörtől nem lehet függővé válni, én magam is ettől lettem alkoholista. Másodévben már bukdácsoltam az egyetemen, először évet halasztottam, majd ki is maradtam.

MN: Semmiféle figyelmeztetést nem kapott, hogy nem lesz ennek jó vége?
NZS: Voltak ugyan barátaim - ma már tudom, hogy inkább csak ivócimboráim -, no és az akkori barátnőim is többször szóltak, hogy gázos, amit csinálok, meg már látszik rajtam a szesz. Ma már tudom, hogy egy alkoholbeteg a legnépesebb társaságban is végtelenül magányos.

MN: Menet közben sejtette, hogy baj van, vagy csak a delírium ébresztette minderre rá?
NZS: Olyan ez, mint amikor ráülünk egy csúszdára: nagyon nehéz leszállni róla. Egyébként nem is éreztem okát, hogy abbahagyjam az ivást. Azután sem, hogy teljesen lepusztultam. Sőt, az ország akkori mentális állapota éppen azt sugallta, milyen trendi halálra inni magunkat. A nyolcvanas években megszokott és divatos volt ez a magatartás, volt ennek egy nagyon komoly vonzereje, aurája. Olyan példaképeket is választottam magamnak, akik élenjártak az önpusztításban, Hajnóczy, Jim Morrison, Kerouac. Ugyanakkor egyáltalán nem volt mi ellen lázadnom, teljesen rendezett családban nőttem fel. Genetikai hajlamom sem volt a piálásra, tudtommal nagyszülőkig felmenően senkim sem volt alkoholbeteg, holott legalább egynek azért illett volna lennie. Az első delíriumomat és a kórházi kalandomat ötéves alkoholmentes időszak követte, ezt nevezik szaknyelven szárazságnak. Abban különbözik a józanságtól, hogy az ember leteszi ugyan a poharat, de nem következik be személyiségfejlődés, változás, építkezés, felnövés, a beteg nem dolgozik a józanságán. Velem nagyjából ez történt. Az akkori pszichiátria azt tudta, hogy gyógyszereket, főként nyugtatókat, altatókat írt fel az alkoholistáknak, így 1983-tól 2001-ig nyugtatókon és altatókon éltem. Emellett a kezelőorvosom azt tanácsolta, hogy két évig legyek teljesen absztinens, és akkor helyrejönnek a dolgok. Én pedig jó alkoholista módjára mindebből kihallottam, hogy két év és egy nap után újra ihatok, hiszen meggyógyultam. Ma már - sok egyéb mellett a keserű személyes tapasztalatból - tudom, hogy ez egy krónikus, progresszív, halálos és gyógyíthatatlan betegség. Tehát nem ittam négy évig, a dupláját "teljesítettem" annak a két évnek, amit az orvos kért. Egyenesbe jött az életem, hiszen az alkoholbetegek nagy többsége jó munkaerőnek számít, amikor nem iszik. Azt gondoltam, most már igazán nem lehet baj.

MN: És az öt év elteltével ismét lecsúszott egy sör?
NZS: Még csak az sem, hanem egy nagyon enyhe alkoholtartalmú narancsos üdítőital, egy manapság alcopopnak nevezett kotyvalék. Az első nap megittam egy fél üveggel, a második nap két üveggel, két hét múlva pedig már újra lent voltam a kocsmában. Ez a betegség természete. A legtöbb alkoholista ugyanis azzal áltatja magát, hogy egyszer majd normális ivóvá válik, sokan az elmegyógyintézet vagy a halál küszöbéig kergetik ezt a vágyat. Én is ezt tettem, azt hittem, megtanulhatok normálisan, szociálisan inni. 1988-ban kezdtem újra ezt a kísérletezést, később a gyógyszerekre is ráittam. 2000 őszéig tartott, amíg rájöttem, hogy belebuktam, nem tudok normálisan inni. A '90-es évek gyakorlatilag erre mentek rá. Ekkor már gépszíjas alkoholista voltam, ami azt jelenti, hogy akár hónapokig nem nyúltam a pohárhoz, ellenben ha "elkapott a gépszíj", és elkezdtem inni, akkor napokig nem tudtam abbahagyni. Nyilvánvaló volt, hogy minden főnököm és munkatársam tudja: ivásproblémám van. Tipikus alkoholista játszmában voltam: mindenki tudta, hogy iszom, de úgy tettek, mintha nem tudnák. Száraz állapotban jó kolléga voltam, sok mindent elnéztek nekem, úgy tettek, mintha minden oké lenne, én, az érintett pedig azt hittem, hogy senki nem sejt rólam semmit. Szerencsém volt, soha nem rúgtak ki, de az előmenetelem például komolyan megsínylette az alkoholizmusomat. Igazából egy vegetáló, a szenvedélybetegség hullámvasútján utazó alkoholista életet éltem egészen 2000-ig.

MN: Mi történt ekkor?
NZS: 1999 tavaszától nagyon eldurvult az alkoholizmusom. Ekkor már újdonsült apa is voltam, és az alkoholbetegek rettegnek a felelősségtől és az elköteleződéstől. Közkeletű tévképzet, amit a feleségek kétségbeesésükben hangoztatni szoktak, hogy majd a közös gyermek születése után benő a férj feje lágya, és abbahagyja az ivást. Ez pont fordítva szokott lenni: a komoly alkoholista egy ilyen családi változás után teljes fokozatra kapcsol. Ekkoriban már sűrűn kerültem a kórházba, pszichiátriára vagy az addiktológiára, ahol gyakorlatilag annyit tettek, hogy 2-3 hét alatt detoxikáltak, kiszárítottak, begyógyszereztek, majd utamra bocsátottak azzal, hogy "ne igyon!". És amikor kijöttem a kórházakból, én mindig a legkomolyabban megfogadtam, hogy soha többé nem iszom. Vártam a csodát, valami külső erőben reménykedtem, mindig elhittem, hogy az orvostudomány egyszer majd képes lesz meggyógyítani. Csakhogy a meglévő jó szándékon kívül nem tettem semmit, nem változtam, nem dolgoztam a felépülésemen, márpedig enélkül nem működik a dolog. 2000 körül elkezdődött a végjáték, immár többnapos vagy -hetes mélyrepülésekké álltak össze az addig elszórt ivászatok, úgynevezett sokideg-gyulladásom lett az alkohol miatt. Ekkor már be sem tudtam rúgni, mert az utolsó hónapokban a májam nem tudta lebontani az alkoholt, így leesett az alkoholtoleranciám. Se az alkohol, se a gyógyszer nem segített, se a kettő együtt, ráadásul akkoriban rákattantam arra a gyógyszerre, ami éppen az alkoholmegvonást segítette volna elő. Bezárult a kör, letettem a fegyvert, vagyis feladtam. A mélypont három hónapig tartott: egy lakótelepi kölcsönlakásban éltem, alig ettem, kannás bort és vodkát ittam, és életemben immár másodszor vártam a halált.

MN: Hogyan menekült meg?
NZS: Édesanyám ekkor már egy éve járt az alkoholbetegek hozzátartozóinak önsegítő csoportjába, az Al-Anonba. Egyszer egy tisztább pillanatomban kezembe nyomott egy telefonszámot. Elkezdtem hívogatni azt a vidéki kórházat, ahol a Minnesota-modell (bővebben lásd: A tagadás betegsége, Magyar Narancs, 2008. szeptember 4.) szerinti alkoholterápiával dolgoznak. Fenntartások nélkül elfogadtam a segítséget, beismertem, hogy tehetetlen vagyok. Én addig - noha alapvetően konformista alkatú vagyok - arra voltam szocializálva, hogy legyen némi kritikus, "értelmiségi attitűd" is a viselkedésemben. Itt, a terápián éltem át először a megadást és a ráhagyatkozásnak azt a fokát, hogy ha azt mondták volna, hogy a józanságod érdekében mindennap kétszer felmosod a folyosót, megtettem volna. Valószínűleg ez a teljes fizikai, lelki és szellemi összeomlás, a mélypont és az ezt követő megadás volt a szerencsém; innen már csak kétfelé vezet az út: a tepsibe vagy a felépülés felé.

MN: A rehabilitáció után egyértelművé vált, hogy szenvedélybetegek segítésével szeretne foglalkozni?
NZS: Közel hat hónapig tartott a terápiám, ezalatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok visszamenni az utolsó munkahelyemre, a médiába. Egy évig kizárólag a józanodásommal törődtem, szinte mindennap az Anonim Alkoholisták gyűlésein voltam.

MN: Hogyan lett segítő, addiktológiai konzultáns?
NZS: Úgy érzem, ez a szakma talált meg engem. Az egyik AA-gyűlésen odajött hozzám egy barátom, aki korábban segítő volt Szigetváron, és elmondta, hogy most egy nappali intézményben dolgozik, ahol esetleg nekem is lenne hely, menjek el, és nézzem meg. Ott ragadtam. Pedig korábban nem voltam az a kimondott segítő típus, de úgy látszik, a józanságom egyik ajándéka, hogy nyitott lettem másokra, hogy nekem ez lett a valódi hivatásom. Másfél évvel később beiratkoztam a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns képzésére, ahol 2005 júniusában diplomáztam.

MN: Mi a feladata egy addiktológiai konzultánsnak? Mit csinál naponta? Hogyan épít ki magánpraxist?
NZS: Jelenleg két intézményben tartok csoportokat, az egyik a komlói Leo Amici Alapítvány bentlakásos drogrehabilitációs otthona (lásd: "Én drogozom, mi meggyógyulunk", Magyar Narancs, 2008. szeptember 25.), a másik egy budapesti hajléktalanszálló. Emellett vannak még az egyéni konzultációk olyan kliensekkel, akik ma már főleg a www.addiktologus.hu weboldalon keresztül jutnak el hozzám, vagy a Kossuth rádióban hallanak hétfő délelőttönként, és utána keresnek meg telefonon. Ehhez jön még az egyetemi oktatás Budapesten és Pécsen, és korántsem mellékesen mindeközben vezetek egy szenvedélybetegeket segítő nappali intézményt is a Ferencvárosi Gondozó Szolgálat keretében.

MN: Meglehetősen új keletű az addiktológiai konzultánsok képzése. Vannak olyan hiteles tanárok, akik oktatni tudják mindezt?
NZS: A szakon a tanári kar jórészt gyakorló segítőkből, pszichiáterekből, szociális munkásokból és kiváló elméleti szakemberekből állt. Ahhoz képest, hogy mennyire újsütetű, alig tízéves ez a program, úgy érzem, színvonalas oktatást kaptam, amit megpróbálok erősíteni is, hiszen immáron megbízott előadóként vagyok jelen a képzésben.

MN: A hallgatók közül hányan egykori alkoholisták?
NZS: Ez számos ok miatt nem tudható pontosan, nem mindenki tárja fel a szenvedélybetegségét. Én annak idején például elmondtam az évfolyamnak, de volt olyan csoporttársam, akiről tudtam, hogy józanodó alkoholista, mégsem kötötte ezt mások orrára. Ehhez mindenkinek joga van.

MN: A saját élményű addiktológiai konzultáns nem orvos, de nem is egyszerű felépülő. Hogyan illeszthető be a hivatásos segítő az egészségügyi, szociális rendszerbe?
NZS: Nem könnyű megtalálni a helyem az ellátórendszerben. Nehéz pontosan körülírni, hogy mit csinál egy addiktológiai konzultáns a mai szociális vagy egészségügyi ellátórendszerben. Személyes tapasztalatom, hogy még maga az orvosi szakma sem tudja igazán, hogy mi a dolga a konzultánsként dolgozó (felépülő) szenvedélybetegnek, másrészt nagyon kevés olyan magyarországi egészségügyi intézmény van, ahol tudnak is mit kezdeni velük.

MN: Hány felépülő szenvedélybeteg dolgozik addiktológiai konzultánsként az országban?
NZS: Személyes becslésem szerint talán két tucat. Akit ismerek közülük, az többnyire valamilyen terápiás rendszerben dolgozik, például Szigetváron. Néha vesszőfutásnak tűnik az elhelyezkedésünk, mert úgy tűnik, ez a fajta szakember egyelőre kissé testidegen a magyar egészségügyi rendszerben. Kitalálták ugyan a szakemberképzést, de hogy intézményes keretek között milyen terápiás programokban vagy segítő helyeken szeretnék használni az ilyen szakembereket, az jórészt kialakulatlan. A diplomás segítő munkának az elismertsége, megbecsültsége a mai Magyarországon erkölcsileg és anyagilag is rendkívül alacsony. Pedig néha emberéleteket mentünk meg a lassú haláltól, hiszen egy team munkája nyomán valaki "átállíthatja a váltót" a saját életében. A józanodó szenvedélybeteg a közös tapasztalat, a hasonló élményanyag miatt hitelesebben érthet szót az alkoholistával, nagy vonzerő és példa is lehet arra nézve, hogy van kiút: ha mi megcsináltuk, neki is menni fog.

MN: Mik a munkamódszerei?
NZS: Személy szerint célravezetőbbnek tartom a szeretetteljes, ám kemény szembesítést az elnéző maszatolásnál. Egyéni konzultációban már többnyire az első ülés alkalmával megmondom a kliensnek, hogy a változást intenzív "józanságmunkával" csak ő maga érheti el; egy nagyon kemény, szívós munkát és kitartást kívánó személyiségfejlesztő és önismereti program segítségével, ami az önsegítő közösség keretében zajlik majd. Hosszú az út a kijózanodás felé, de az első tétova, bizonytalan lépéseket közösen tesszük meg. A józanságért mindennap tenni kell, mert az alkoholbetegség nem tart szünnapot. Az egyéni konzultációban, jó esetben 5-8 alkalom alatt lerakjuk az alapokat, de csakis a betegen múlik, hogy folytatja-e, amit együtt elkezdtünk. Az "itt és most"-ban dolgozunk, mert szerintem nem azon van a hangsúly, hogy hol és miért estél bele a gödörbe, hanem azon, hogyan mászol ki belőle. Sokan jönnek hozzám olyanok, akik valamiféle csodát várnak. Azt szeretnék, hogy én gyógyítsam meg őket, és lehetőleg azonnal. Ez a tipikus szenvedélybeteg-mentalitás: "mindent, most azonnal, és nekem lehetőleg ne legyen munkám vele!". Őket azonban el kell keserítenem, mert mindig elmondom, hogy én csak a kísérő, az edző tudok lenni. A meccset ők játsszák majd le.

Forrás: Péterfi Judit - Magyar Narancs