Családon belüli erőszak, alkohol, kis stiklik, nagy stiklik, hajléktalanság. Így indult Szabó Péter élete gyerekként, fiatalként. Ma egy hatalmas személyiségfejlesztő céget vezet, könyveket ír, előadásaival pedig folyamatosan járja a világot, ráadásul boldog családapa. Mindezt önerőből érte el. Csoda, hogy kíváncsi voltam, ki ez az ember?
A Corinthia Hotel előcsarnokában találkozunk, itt lesz az interjúnk után a sajtótájékoztatója. Fényképen már láttam, így amint belép, felismerem. Ahhoz képest, hogy mindjárt negyven, jó pár évet letagadhatna. Makulátlan öltönyben érkezik, hiba sem a megjelenésében, sem a megszólalásaiban nincs, de hiteles minden. Jöhetnek a kérdések, szerencsére előzetesen már megegyeztünk, minden rázós témát szóba hozhatok...
Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
Édesapám sokgyermekes családba született, nem sok szeretetet kapott otthon. Nagyon kemény ember lett, képtelen volt kimutatni a szeretetét. Időnként ivott is. A csillagokat is lehoztam volna az égről, csak egyszer azt mondja nekem: „kisfiam, szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád”, de ilyen sosem volt. Édesanyám állami gondozottként kezdte az életét. Egyetlen vágya volt: egy nagy boldog család. Nem jött össze. Nagyon korán ismerkedett meg apámmal, rengeteg volt köztük a feszültség, a hangos szó, az atrocitás. Amellett, hogy végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, amiért az akkori legjobb tudásuk szerint neveltek, mint gyermek óriási traumaként éltem meg a történteket. Emlékszem, még nem voltam tízéves, amikor először akartam öngyilkos lenni.
Csak legyen már a balhéknak vége?
Pontosan. Aztán elváltak a szüleim. Amitől persze bizonyos szempontból könnyebb lett, anyagilag viszont nagyon sokat nélkülöztünk.
Tudott a tanulással foglalkozni?
Leérettségiztem, de akkoriban nem fektettem sok energiát a tanulásba. Édesanyámmal folyton hadakoztunk is emiatt. Amint 18 éves lettem, elköltöztem, majd jött a kisiklás.
Miket csinált?
Vállalhatatlan dolgokat. Becsaptam azokat, akik segítettek, a törvényt sem mindig tiszteltem. Ezek miatt volt ugyan némi lelkiismeret-furdalásom, de mindig gyártottam magamnak valami ideológiát. Azt mondtam, hogy mindez a túléléshez kell. Persze a végén meg kellett fizetnem mindennek az árát, senki nem akart velem szóba állni.
Édesanyjával azért tartotta a kapcsolatot?
Nem, mert piszkosul szégyelltem magam. Addigra már az utcán éltem. A hajléktalan lét pedig maga a teljes magány. Az ember számkivetettnek érzi magát, értéktelen senkinek, és biztos benne, hogy ezt mindenki más is ugyanígy gondolja.
Itt jött be a képbe az alkohol...
Igen. Úgy éltem, mint Jim Carrey a Maszk című filmben. Gyűlöltem a józanságot.
Éhség, fagyoskodás, magány, alvás az utcán?
Mind megvoltak, igen.
Ahogy itt ül most előttem, nehéz elhinnem, hogy ez valóban az ön története.
Ez elég gyakori reakció. Sokan, akik olvasták a könyvemet, amikor találkozunk, megkérdezik, hogy mi igaz ebből? Én pedig mindig elmondom, hogy minden. Persze bóknak veszem, hogy kételkednek, hiszen lássuk be, eléggé megváltoztam.
Mi volt a legrosszabb a hajléktalanságban?
Talán az önutálat. Azt éreztem, hogy egy átok vagyok a világnak, hogy az lenne a legjobb mindenkinek, ha elpusztulnék. Aztán rájöttem, hogy pont ezért érzek én is így. Vagyis a dolog fordítva működik. A környezetem olyannak lát, amilyennek én látom magam. Rengeteg emlékem van ebből az időszakból. Amikor például egyszer télen irdatlan hideg volt, és nagy nehezen be tudtam jutni éjszakára egy lépcsőházba, ahol volt fűtés. Emlékszem, zokogva aludtam el, miközben reszketve próbáltam magamhoz ölelni a fűtőtestet az emeleti fordulóban… Aztán reggel, amikor kijött egy család az egyik lakásból, a szülők magukhoz húzták a gyermekeiket, és azt mondták nekik, hogy az „ilyeneket” messziről kerüljétek el!
Mi járt a fejében akkoriban, amikor a jövőre gondolt?
A halál. Amikor nem ittam, gyűlöltem magam, és értelmetlennek láttam mindent.
Mi volt a fordulópont?
Egyszer egy társasház tetejéről akartam leugrani a látszólag könnyebb utat választva, de ahogy ott álltam, megszólalt egy belső hang, ami azt súgta, hogy innen állj fel! Akkor, ott a fejembe vettem, a saját életemmel fogom bebizonyítani, hogy bárhonnan bárhova el lehet jutni, ha az ember hajlandó megfizetni az árát.
Mi történt ez után?
Elképesztő élni akarás lett úrrá rajtam. Nekiláttam munkát keresni. Először egy kocsmában dolgoztam, és ott is laktam. Záróra után összetoltam a székeket, és azokon aludtam, de legalább már volt fedél a fejem felett. Sajnos akkoriban még többet ittam, mint előtte, és számtalan olyan dolgot tettem, amit a mai fejemmel már biztosan nem tennék. Visszatekintve látom, hogy szükségem volt még egy fordulópontra, amit egy baleset jelentett. Összeütköztem frontálisan egy másik autóval, hónapokig csak feküdtem. Akkor aztán bőven volt időm gondolkodni az életemen. Mivel nem haltam meg, éreztem, hogy a sors bizalmat szavazott nekem. Biztos, hogy van valami dolgom, ha életben maradtam. Egyfolytában az kavargott bennem, hogy vajon mi lehet az? Akkor újra eldöntöttem, hogy felállok, leteszem az alkoholt, és szerzek végre magamnak egy jó állást is.
Hogyan látott neki?
Épp visszajött egy barátom külföldről. Kölcsönkértem tőle húszezer forintot, és vettem egy öltönyt. Minden reggel bementem egy boltba, sokszor órákig bújtam a hirdetéseket az újságokban. Számtalan helyre elmentem személyesen is, hátha az előnyt jelent.
Milyen munkát keresett?
Öltönyöset.
Nagy cég, nagy autó, nagy jövedelem?
Szó szerint.
Nem igazán volt referenciája...
Valóban nem, néhány év felszolgálás és egy kereskedelmi cég területi képviselői állása, ezek szerepeltek az önéletrajzomban, némileg kiszínezve. Ráadásul a legtöbb általam ambicionált álláshoz diploma és nyelvvizsga kellett. Aztán találtam egy hirdetést egy pénzügyi cégnél, amihez elég volt az érettségi. Behívtak, én bementem, pár nappal később telefonáltak, hogy az általam kiszemelt állásra ugyan nem engem választottak, de egy vezetői állásra igen. Olyan volt, mint a mesében.
Mivel győzte meg őket?
Az elszántsággal. Akkorra már annyi rossz történt velem, hogy azt éreztem, ha valaki bizalmat szavaz, bebizonyítom, hogy én vagyok a világ legjobb munkaerője. Ezt is kommunikáltam, nagyon nyíltan. Ők pedig elhitték. Akkor voltam 23 éves.
Sikerült bizonyítania?
Igen. Az alkoholt végleg letettem, majd olyan eredményeket hoztam, hogy a cég vezetője maga jött le megnézni, hogy ki ez az új ember. Tény, hogy a stílusomon bőven volt mit csiszolni, akkoriban még nagyon arrogáns alak voltam. Szerencsére felismertem, és szép lassan elkezdtem ezen is változtatni.
Gyökeresen más lett az élete. A feleségét ismerte már ekkor?
Igen. Néhány évvel később megszülettek a gyerekeink is. Közben egyre feljebb léptem a ranglétrán, ami egyre nagyobb felelősséget és egyre nagyobb fizetést jelentett. Napi 14-16 órát dolgoztam. A gyerekek még aludtak, amikor elmentem otthonról, és ugyancsak aludtak, amikor haza értem. Hosszú évek teltek el így. Aztán a siker ellenére azt kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Egy nap, vezetés közben hallgattam példaképem, Brian Tracy egyik hanganyagát, aki azt kérdezte: „Mit tennél, ha megtudnád, hogy már csak hat hónapod van hátra? Bemennél holnap dolgozni? Mert ha nem, akkor csak herdálod az életed.” Akkor már hét éve dolgoztam a cégnek, nagyon hálás voltam mindenért, de éreztem, hogy elég. Nem marad időm arra, ami a legfontosabb számomra: a családomra, és az önfejlesztésre, ami akkorra már az életem szerves részévé vált.
Nem félt attól, hogy anyagilag ismét kiszolgáltatott lesz?
Dehogynem. Szó szerint pánikrohamaim voltak. Amikor felmondtam, úgy éreztem, hogy óriási hibát követtem el. Ennek ellenére nem mentem vissza. Másfél évig kerestem az utam, a végére teljesen elfogyott a félretett pénzünk. Aztán megtaláltam a szenvedélyem, és eldöntöttem, hogy tréningeket fogok tartani. Az első alkalommal 12 ember jött el, ebből nyolc nem fizetett. Őket csak azért hívtam, hogy legyenek emberek. Nagyon nehéz időszak volt, pelenkára sem volt pénzünk, és télvíz idején még a fűtést is kikapcsolták... Csak a szenvedélyem hajtott. Aztán szerencsére beindultak a dolgok.
Azóta három év telt el, felépült a saját cége, a Sikertérkép. Elégedett?
A saját mércém szerint ez valóban siker. Ha szakmailag nézzük, 2015-re már nem igazán tudok tréningeket vállalni, mert tele a naptár. Persze csak annyira, hogy sok időt tölthessek imádott gyermekeimmel és gyönyörű feleségemmel.
Nem sokan állnak fel a földről és érnek el ilyen eredményeket. Önnek mi segített?
Az, hogy elkezdtem felelősséget vállalni az életemért, és abbahagytam a szüleim, a kormány és mindenki más hibáztatását. Persze mellette rengeteget tettem azért is, hogy megszeressem önmagam. Utóbbi eredménye lett az önmagamba, majd a hivatásomban vetett feltétel nélküli hit. Sokan akarták elhitetni velem, hogy ma Magyarországon nincs szükség erre. Én azt gondolom, hogy most van a legnagyobb szükség rá, hogy az ember rendbe tegye a magával való viszonyát, és kezébe vegye az életét.
Olyan az élete, mint egy regény.
(Nevet) Igen, ezt már mások is mondták. Főleg azok, akik mélyebben ismerik a történetemet.
Szerepel a tervei között, hogy visszaadja azt a sok jót, amit kapott az utóbbi években? Például a hajléktalan embereknek?
Feltétlenül. Annál is inkább, mert szerintem nem azzal segítünk a legtöbbet egy hajléktalan embernek, hogy pénzt adunk, hanem azzal, hogy ha a szemébe nézünk, és azt mondjuk neki: te értékes ember vagy, hidd már el végre, és vedd a kezedbe a sorsodat. Én is annak köszönhetem, hogy most itt vagyok, hogy voltak emberek, akik nem adtak. Akkor gyűlöltem őket, de visszatekintve végtelenül hálás vagyok nekik.
A változás mindössze döntés kérdése lenne?
Mindig. Természetesen ezt sokan másképp látják.
Hogyan telik ma egy napja?
Általában 4-5 között ébredek, utána relaxálok, olvasok, majd leírom a céljaimat. Elviszem a gyerekeket iskolába, majd hazamegyek könyvet írni, vagy előadást, tréninget tartok valahol. Délután elmegyek, vagy elmegyünk a gyerekekért, és együtt töltjük az estét. Kivéve, ha vidéken vagy külföldön tartok előadásokat. Van egy másik vágyam is, az árva- és nevelőotthonban élő gyermekek oktatása. Ebbe az irányba is tettem már lépéseket. Sőt, a napokban indítok egy mentorprogramot 18-25 év közötti fiataloknak, természetesen díjtalanul. Az első kiírásra több mint százan jelentkeztek, szóval bőven van rá igény.
Akkor is folytatná másnap a jelenlegi munkáját, ha tudná, hogy fél év múlva meghal?
Határozottan igen. Már el sem tudom képzelni enélkül az életemet. Az a küldetésem, hogy az emberek megszeressék önmagukat, hogy megtalálják a szenvedélyüket, és éljék az életüket. Az Életüket. Nagybetűvel.
Zacher Gábor toxikológus főorvos szerint az apró-pici szeretetinjekciók és a rendszeres kommunikáció az, ami rendkívüli módon hiányzik ma az életünkből. Pedig e két dolog segíthet, hogy egy tizenéves serdülőből ne legyen – ahogy a főorvos fogalmazott – egy rohadt, drogos kiskö..ög.
Az apró-pici szeretetinjekciók, a pozitív dolgok dicsérete, vagyis a pozitív megerősítések hihetetlen sokat jelenthetnek az ember életében, önbizalommal ajándékoznak meg bennünket.Zacher Gábor toxikológus főorvos fogalmazott így a Kaposvári Egyetem senior oktatási programjának meghívott előadójaként. Beszélt a hajlamosító tényezőkről, a szenvedélybetegségekről, s arról, hogy azok előszobája a hozzászokás. Tette mindezt érzékletes példákon keresztül: adott egy 15 éves fiú, aki 180 centi magas, 45-ös a lába, 55 kiló, térdig ér a keze és pattanásos. Közben meg már izgatják a csajok. Ám egy 15 éves kisasszony, aki hardver szempontjából már nő, igaz szoftver szempontjából még korántsem, nem a 15 éves fiúról álmodik. Aki ráadásul még kommunikálni se tud. Aztán ott a buli, s felmerül a kérdés, hogyan tudja a fiú ezt az iszonyatos feszültséget feloldani? Nagyon egyszerűen: két felessel. Ettől rögtön jól kommunikál, s kap is pozitív visszajelzést: a csajok azt mondják, nem is olyan kö...g, mint gondoltuk.
– Mint az előző példa is mutatja, az alkohol a lehető legjobb szorongásoldószer, nincs annál jobb – mondta Zacher Gábor. – Apró probléma, hogy viszonylag nagy a hozzászokás veszélye. Bármikor alkalmazható tehát, csak számtalan veszéllyel jár. A fiatalkori alkoholfogyasztás hogyan tud felnőttkori alkoholizmussá alakulni? Az alapvető kérdés, hogy miként kezeli a kérdést a kontroll mechanizmus, mondjuk az édesanya képében. Mert hát valóban nem egyszerű egy kamasz gyerekkel ilyenekről beszélni. Annyi bizonyos, kell külső kontroll, de semmiképpen nem erőszakkal, tiltással. Sokkal inkább magyarázattal és időnként elfogadással, akár úgy is, hogy mondjuk fogjuk a kamasz gyerek fejét, amikor hazajön részegen és hány.
A toxikológus arra is figyelmeztetett, a hozzászokás a szenvedélyek előszobája. – Miközben a szokások rabjaiként éljük az életünket – mondta. – Nem tudunk ezektől elvonatkoztatni, ez is egyfajta függőség, nem feltétlenül negatív, de nem is pozitív. A jó hír, hogy nincs olyan mélypont, amiből ne lehetne visszajönni. Ha van motiváció, ki tudunk lépni a legmélyebb bugyorból is. De meg kell találnunk a motivációt, ami nem mindig egyszerű dolog. Az első lépés, ha merünk magunkkal szemben őszinték lenni. Mert az például nem motiváció, amikor fölhív egy beteg, s azt mondja, alkoholista vagyok, szeretnék leszokni, s a kérdésre, hogy miért, az a válasz: mert ha nem szokom le, a feleségem kirúg. Ez nem motiváció, hanem a saját se...ének a féltése, vagyis az utolsó szalmaszál elvesztésétől való félelem. Zacher Gábor szerint a legősibb szenvedélybetegség a játékszenvedély, de beszélt speciális női függősségekről, mint a vásárlási szenvedély, amibe ugyan belehalni nem lehet, csak éppen nem érzi magát jól az ember a bőrében tőle. Mert miután megszerzi vágya tárgyát, egy nap után már nem érdekli, s két nap múlva már a barátnőnél végzi. – Étkezési zavarok például a hölgyek 70 százalékánál jelennek meg – mondta –, s talán az egyik legérdekesebb függőség a női alkoholfüggőség, ami teljesen más, mint a férfiaké. Míg a férfi alkoholizmus egy csapatsportág, addig a női egyéni. Egy kocsmában 90 százalékban férfiak vannak, kvaterkázva élik az életüket. A maradék 10 százaléké, a nőké a spájzalkoholizmus, ami egyéni sportág. Mert a nők nem vállalják föl a nyilvánosságot. A 800 ezer magyar alkoholistából 550 ezer férfi, ám a segítséget kérők 50-50 százalékban oszlanak meg.
Az altató-nyugtatószerfüggőség viszont ma Magyarországon olyan téma, amiről nem lehet beszélni. Vagy lehet, csak legföljebb ilyen helyeken, de valós döntéshozó helyekre nem jut el. A háttérben ugyanis van egy lobbi, aminek érdeke ezeknek a szereknek az eladása. Viszonylag sikeresen, mert annyi altatót, nyugtatót szedünk be évente, ami akkora lenne, mint a Kheopsz piramis. Hatvanezerre tesszük a nyugtatófüggők számát, 150 ezerre a hashajtófüggőkét, 25-30 ezerre az orrcseppfüggőkét.
De beszélt Zacher Gábora munkalkoholizmusról, amiben saját bevallása szerint maga is benne van. – Pedig tudomásul kell venni – hívta föl a figyelmet –, hogy az emberi teljesítőképességnek van határa, mind testi, mind pszichés szempontból. S ezt nem lehet átlépni, illetve csak úgy, hogy annak nagyon-nagyon komoly következményei vannak. Aztán itt a világ legjobb függősége, a csokoholizmus. Bár ennek a kémiáját még mindig nem fejtették meg. A csokiban van három anyag, amiből kettő valós pszichoaktív szer, ami tényleges tudatmódosító hatással bír. Csak az a baj, ha olyan mennyiségű szert akarnánk bevinni, aminek már van hatása, akkor öt kiló csokit kellene egy ültő helyünkben megenni. Aztán itt van a fiatal felnőtteknél az internetfüggőség. A virtuális világban olyanok vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni, a való világban meg olyanok, amilyenek. Amíg a kettő párhuzamosan zajlik, addig nincs baj. Amikor azonban felborul az egyensúly, az személyiségzavarokhoz vezethet. S eljutottunk a kábítószerfüggőségig: az emberiség sok-sok ezer éven át tudott úgy együtt élni a pszichoaktív szerekkel, hogy ebből semmiféle baj nem származott. Ám a mai modern ember erre nem képes, visszaél ezekkel a szerekkel. Ráadásul nálunk jelentős lemaradás van e területen, s ez nagyon jól tetten érhető abban, miként tudunk egy kábítószeres problémát kommunikálni. Gondoljuk meg, amikor mi annak idején érettségiztünk, s szerettünk volna egy marihuánás cigit elszívni a bankett után, merre indultunk volna? Gőzöm nincs. Ma ez egy telefonhívás.
Nekünk tehát nagyon egyszerű volt nemet mondani, mert nem volt mire igent mondani. De nem tudom, ha ma lennék 17-18 éves, tudnék-e mindig jó döntéseket hozni? Vallom azt, nem jó, ha a gyerek kábítószert használ vagy kipróbál. De attól össze fog dőlni a világ, ha mondjuk elszív egy marihuánás cigit? Akkor elindult lefelé a lejtőn, és lesz belőle egy rohadt drogos kö...ög? Szó nincs erről. Pontosan itt jönnek képbe azok az óriási hidak, amik ma a nemzedékeket egymástól elválasztják. Mert van egy nagyon komoly deficitünk, amit úgy hívunk: a kommunikáció hiánya.
Zacher Gábor
1960-ban született Budapesten. 1986-ban végzett a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán. 18 évig mentőtisztként, majd mentőorvosként vonult a betegekhez. 1998-ban került a Honvédkórház baleseti sebészetéről a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást. 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014-től a Honvédkórház sürgősségi osztályának vezetője.
A KRE BTK Szociológia tanszékének új programsorozata
Változó drogfogyasztási trendek és a mai magyar valóság
Időpont: 2015. február 26. csütörtök 18.00
Helyszín: KRE BTK, Reviczky u. 4., Pinceklub
MP3, csoki, laszti, kati, műfű … bár még nincs olyan nagy múltjuk, az új pszichoaktív szerek mégis alapvetően megváltoztatták a kábítószerfogyasztási trendeket. Vajon milyen helyzetben van a magyar ellátórendszer és milyen hatékonysággal működnek a drogprevenciós programok? Milyen helyzetben vannak a témával foglalkozó alapítványok és civil szervezetek, milyen nehézségekkel találkoznak a munkájuk során, és milyen eredményeket sikerült elérniük? Mit mutatnak a témával foglalkozó kutatások? Melyek az elsősorban érintett társadalmi csoportok, és mennyire szélest kört érint ezeknek a szereknek a használata?
Ilyen és hasonló kérdésekről beszélgetnek programsorozatunk második rendezvényén a Károli Gáspár Református Egyetem szociológia szakos hallgatói a fogyasztókkal közvetlenül és közvetetten foglalkozó szakemberekkel.
Vendégeink:
Paksi Borbálaszociológus, az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet és a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója
Barna Erika a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány kommunikációs igazgatója és
Prof. Rácz József pszichiáter a kezdetektől, 1997 óta szakmai vezetője a Kék Pontnak. Civil szervezeti munkássága mellett a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns szakának létrehozója és tanára, az ELTE PPK Tanácsadás Pszichológiája Tanszék vezetője. Tagja volt a jelenleg érvényben lévő Nemzeti Drog-ellenes Stratégia kidolgozói munkacsoportjának, személyesen is támogatta a felépülés-központú szemlélet hangsúlyozásának dokumentumba kerülését. A stratégia körüli éles viták után határozottan kivonult a hazai szakmapolitikai diskurzusból, de a Kék Pont, azóta már bezárt tűcsere programja körüli vitákban többször is megszólalt, amíg még értelmét látta. Sokat publikál, de keveset beszél. Nemrégiben egy saját, szervezeti stratégiai napunkon a Kék Pontban meghirdetett új irányról beszélt a szakmai stábnak, amit most egy amolyan „kihangosított”, nyilvánosságra hozott beszélgetés formájában idézünk vissza. A Kék Pont ez év márciusától tervezi a Felépülés- Központú Modell (FKM) alapján történő megújulását, jelenleg belső képzéseken vesznek részt a munkatársak.
- Hova vezetnek vissza a felépülési mozgalom gyökerei a világban?
RJ:Egyértelműen Amerikába. Egyfelől onnan indultak el a 12 lépéses anonim mozgalmak, amelyek a sorstárs közösség támogatására építenek, másfelől onnan indult el az 1970-80as évek pszichiátriai kritikája is. Ez nem keverendő össze az anti-pszichiátriai mozgalmakkal, mert ezt a magukat „túlélők”-nek nevezők, az ellátórendszer használói, elszenvedői, vagyis a „betegek” indították el. A fogyasztói megközelítésből egyre többen láttak rá a rendszer elégtelen hatékonyságára.
- De miért nem találkozott ez össze az anti-pszichiátriai mozgalmakkal?
RJ: Talán mert az túl elitista szemléletű volt, túl elvont. A „betegeknek”, a használóknak más igénye volt az elégedetlenségük és a szükségleteik megfogalmazására. Ennek a sokszor konfrontációs megközelítésnek volt folytatása a felépülési mozgalom, ami már partnerségre törekedett az időközben megreformált pszichiátriai ellátással.
- Mi hozta az áttörést a felépülés-központú gondolkodás elterjedésében?
RJ:Az USA „népegészségügyi főorvosa” - az ún. Surgeon General – először 1999-es jelentésében tűzte ki a mentális egészséggel foglalkozó szervezetek számára a felépülést mint megközelítést és mint célt is. Ez a jelentés érthetővé tette már, hogy a felépülés nem egyenlő a szermentességgel, vagy a sokak által áhított „gyógyulással”, az új igény túlmutatott az egészség témakörén. Egyfajta életminőséget jelentett, azt, hogy a felépülő állampolgár aktív tagjává válhat a társadalomnak. Ez utóbbi egybeesik a WHO egészség -definíciójával. (Az egészség a teljes fizikai, lelki és szociális jól-létet jelenti, nem pusztán a betegség vagy a rossz életkörülmények hiányát, WHO, 1948, de ezt a fogalmat az életminőség irányában jobban kibontja később WHO, 1993, - a szerk.)
- És miért hívhatjuk azt az amerikai változást mozgalomnak?
RJ: A méretei és a formái miatt egyaránt. A tömegek miatt, amelyek csatlakoztak e célok elérése érdekében, és eszközeiben, megjelenési formájában is mozgalmi jegyeket hordoz a jelenség: felvonulások, nagy létszámú összejövetelek, felépülési központok jöttek létre mindenhol, aRecovery jegyében. Egyre több cég kezdett felvállaltan felépülőket foglalkoztatni, sőt, a felépülők maguk is létrehoztak cégeket. Felépülni vonzó lett és divatos.
- Itthon a felépülőben lévő, egykori drogfogyasztó, ha állásinterjúra megy, éppen hogy igyekszik elhallgatni a múltját, hogy ne rontsa az esélyeit. Nálunk még védett munkahelyek is alig-alig vannak a stigmatizáltság okán. Az USA-ban nem voltak a felépülőkkel szemben félelmek, pont azon a kontinensen, amely a munkahelyi drog-és alkohol megelőző programok őshazája is?
RJ: Ott rájöttek arra, hogy a felépülők nagyon jó munkaerők! Hogy ők kevésbé hiányoznak, fegyelmezetten dolgoznak, erős a motivációjuk. Szeretnek együtt lenni és mivel bizonyos értelemben könnyebb is nekik egymás társasága, ezért külön utazási ügynökségek is alakultak számukra. Nekik és róluk szóló életmód-magazinok jelentek meg, felépülő sztárokkal és hősökkel. Amerika praktikus ország ebben is. Ahol új, fizetőképes kereslet születik - márpedig éppen ez a felépülés lényege, a visszatérés vagy az újjászületés esélye - ott a piac is kiépül, új szolgáltatási paletta alakult körülöttük.
- Európában ez mikor és hogyan lett népszerű? Ehhez a 12 lépéses programok világszerte jellemző elterjedése elég volt?
RJ:Nem, a 2010-ben megszületett angol drogstratégia adott ennek nagy lökést. A stratégiát megelőzte egy kutatás, ami az előző stratégia hatásait vizsgálta. És a közvélemény valósággal sokkolódott, amikor szembesült azzal, hogy a bevont kliensek egészen kis hányada éri el a vágyott szermentességet, az absztinenciát. A legnagyobb visszhangot talán a metadon-programok(helyettesítő gyógyszeres kezelés heroinistáknak - a szerk.) eredményei váltották ki, mert nem értették az emberek, hogy miért kell valakiket akár évtizedekig is metadonon tartani, miért nem az a cél, hogy elengedjék azt a szert is és végre józanul éljenek? Felerősödött az a kommunikáció, hogy az nem gyógyulás, ha például valaki a terápia után is az utcán él. Azt már nem tekintették felépülésnek.
- De akik anno minket támadtak a nyolcadik kerületi tűcsere program miatt, és még az évi 6 millió Ft-os állami támogatást is sokallták, éppen arra hivatkoztak, hogy mi is aktív fogyasztókat „szolgálunk ki”…
RJ:Óriási különbség, hogy egy régóta elhanyagolt, kezeletlen és tömeges, helyi droghasználatot a krízishelyzetben hogyan kell managelni! Ott a HIV/AIDS megelőzés elsődleges szempont és az döntő érv kellett volna hogy legyen, hogy egy HIV fertőzött kezelése évente kb. egy millió Ft-jába kerül az adófizetőknek! Márpedig abban a kerületben több ezer fős injekciós droghasználatot tapasztaltunk. Tehát éppen hogy a költséghatékonyság végett kellett volna még többet áldozni a tűcserére, és közben sürgősen kiépíteni az általunk mindvégig szorgalmazott helyi ellátórendszer további szintjeit!
- Ez a szemléletváltás Angliában nem vezetett egyfajta ártalomcsökkentés-ellenességhez?
RJ:Bár a konzervatív párt hatalomra kerülésével született meg az új stratégia, mégsem lett lesöpörve az ártalomcsökkentés. Nem valami ellen fogalmazódott meg egy irány, hanem valamiért. Továbbra is támogatják az ártalomcsökkentő programokat is, és még ha át is tevődtek a hangsúlyok, nem engedik őket elsorvadni. A szakmapolitika belátja valamennyi terület szükségességét, és a politikai nem játssza ki őket egymás ellen.
- Amikor az új Nemzeti Drog-ellenes Stratégia kidolgozói munkacsoportjában voltál, ott felmerültek ehhez hasonlóan praktikus, költséghatékonysági szempontok, esetleg volt igény a tervezéshez szükséges költséghatékonysági vizsgálatokra?
RJ:A retorika szintjén igen, de aztán ezek elsikkadtak. Komoly szakmapolitikai szándékot nem éreztem a döntéshozói oldalról.
- És a felépülés-központú modell, ezzel a típusú nagyobb elszámoltathatósággal hogy tud számolni, illetve elszámolni a szenvedélybetegség azon természetével, hogy itt bizony gyakori a visszaesés?
RJ: Éppen hogy a terápiás paletta sokszínűsége a garancia arra, hogy egy visszaesés után valaki kipróbálhat mást is, ha akar! Van, akinek a 12 lépéses program segít, van, akinek az nem tud, mert riasztja például az anonim programok spiritualitása, vagy hívőként esetleg túl megengedő neki az ottani , konkrét valláshoz nem köthető hit és szemlélet. A felépülés központú modellben a választás szabadsága kiemelt jelentőségű.
- Mit látsz a legjelentősebb akadálynak abban, hogy elterjedjen itthon is a felépülés- központú modell?
RJ:Nálunk éppen zajlik a kórházátalakítás és folynak az intézményrendszer centralizálására irányuló folyamatok, ami a pszichiátriát is érinti. Miközben pont a kliens-közeli ellátás erősítése lenne a kívánatos, a morális megközelítés rányomja mindenre a bélyegét. Csak meg kell nézni, hogy néznek ki az addiktológiai kórházi osztályok vagy addiktológiai gondozók, miközben más osztályok, sokszor ugyanabban a kórházban, a Grace Klinika világát idézik! Amíg ebben a bio-medikális rendszerben gondolkozunk és erkölcsi vétségként kezeljük a szenvedélybetegséget, addig nagyon nehéz lesz.
- De ha ilyen komoly ellenérveid vannak, akkor mi miért vágjunk bele mégis ennek a felépülési-modellnek az adaptációjába?
RJ: Mert nem vagyunk egyedül. A Szigetvári Kórházban már 25 éve dolgoznak ezzel a módszerrel, a Minnesota modellben, de Debrecenben, vagy a fővárosi Nyírőben is e szerint működnek, hogy csak pár példát említsek! De nem sorolom a többieket, nem akarok senkit sem megbántani azzal, hogy kihagyom. A tapasztalati szakértők közül is egyre többen kapcsolódnak be a terápiás munkába. Mi most nem találtunk ki semmi újat, csak hozzá szeretnénk ahhoz járulni, hogy a meglévő erők egy ernyő alatt végre összeérjenek, és ehhez mi módszertani eszközöket, láthatóbb felépülési útvonalakat kívánunk adni! Egy kis lendület kell a hazai felépülési mozgalomnak is.
- Te mit csinálnál, ha kiderülne, hogy a gyereked kipróbált valamilyen drogot? - kérdezte egy kedves barátom, és kitöltötte az utolsó fél pohár bort az üvegből. Kérdezte, mert aggódik, mert az ő gyereke már kamasz, mert fogalma sincs, hogy hogyan kellene ehhez az egészhez hozzáállni. A húszas éveiben ugyan ismert olyat, aki masszívan rákattant a heroinra, és a régi barátai között is akadt, aki kipróbálta a füvet, de mindez rég volt: bő húsz éve.
De vajon mi a helyzet most drogfronton? Mennyiben más az a világ, amiben a mai kamaszok élnek? És hogyan érdemes ezt a világot szülőként kezelni?Demetrovics Zsolttal, klinikai addiktológiai szakpszichológussal, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzorával beszélgettünk.
Demetrovics ZsoltFotó: Bulla Bea / Wikipedia
Ez a világ kiszámíthatatlanabb
“Az elmúlt 6-8 évben a kínált drogok tekintetében szélesedett a drogszcéna, az új szintetikus drogok - a dizájner drogok - elterjedésével kiszámíthatatlanabbá vált”- foglalta össze a lényeget a pszichológus, aztán kiderült az is, hogyan jutottunk el idáig. 1989 előtt a klasszikus, nyugaton már elterjedt drogok nem igazán voltak jelen Magyarországon, alig volt például kannabisz (fű), és az opiátok közül is csak házi készítmények (például máktea, gyógyszerek) bukkantak csak fel itt-ott. A kilencvenes évektől aztán egyre szélesebb körben váltak elérhetővé a drogok, az évtized közepétől már elterjedtnek számítottak a stimulánsok (amfetamin, ecstasy) és a hallucinogének (LSD, később a mágikus gomba) is, amiket többségében alkalmilag használtak a fogyasztók. Ebben az időszakban a házi opiát-származékokat már felváltotta a heroin, aminek rendszeres használata drága, beszerzési bűnözés nélkül szinte finanszírozhatatlan volt. Mindeközben egyre többen egyre többet füveztek.
A kétezres évek vége felé aztán megjelentek az úgynevezett dizájner drogok, amiket a laborokban úgy igyekeznek kotyvasztani, hogy a hatóanyaguk a lehető leginkább utánozza egy népszerű, tiltott szer hatásait. Az új drogok fogyasztása így legális (legalábbis, amíg tiltólistára nem kerülnek), és éppen ezért is éri meg ezeket árulni és fogyasztani, nem azért, mert annyival klasszabb lenne a hatásuk mint a klasszikus drogoknak. Olyan anyagot, ami fogyasztói szempontból jobb lenne az ecstasynál vagy az amfetaminnál - tehát ami teljesen ki tudná ezeket szorítani a piacról - eddig még nem tudtak előállítani.
“Az elmúlt években szinte naponta, hetente bukkannak fel nagyon nagy számban újabb és újabb szerek, amelyek teljesen ismeretlenek: nem ismerjük a hatásukat, a veszélyeiket, gyakorlatilag semmit sem tudunk róluk, ahogy a használó sem. Ezek árasztották el a piacot. Az új drogoknak egy jelentős része stimuláns vagy hallucinogén (vagy hallucinogén és stimuláns) hatású, egy másik részük pedig szintetikus kannabionid származék, ami fura módon sokszor biofű néven kerül árusításra. Ezek egyébként a hagyományos növényi kannabisznál többnyire magasabb hatóanyag-tartalmúak és sokkal ártalmasabb szerek.“
Tehát az ezt megelőző évtizedekben a szakemberek rengeteg tapasztalatot halmoztak fel a drogokról, ismerték a veszélyeiket, a függőség tüneteit, a kezelési elveket. Ilyen ismeretük a mai drogokról már nincs. Ez pedig azt jelenti, hogy ma a drogfogyasztásnak nagyobb a kockázata és még kiszámíthatatlanabb a hosszú távú hatása, mint valaha volt.
A megfelelő légkör véd, nem az információ
Ez azért nem azt jelenti, hogy szülőként rögtön pánikolnunk kellene. Ahogy nem jelenti azt sem, hogy árgus szemekkel kellene lesnünk a gyereket drogok okozta testi tünetek után kutatva, hogy aztán kiderítsük pontosan mit, mikor és mennyit fogyasztott. Ezzel nem jutunk sehova. “A szülőnek nem az a feladta, hogy felismerje, kinyomozza, hogy a gyerek használ-e, és ha igen, akkor milyen drogot, hanem az hogy olyan kapcsolatot tudjon vele kialakítani, amiben erről a témáról lehet beszélgetni, amiben a gyerek tudja jelezni, ha problémája van” - mondta Demetrovics Zsolt.“ Nem a pupillát vagy a vérnyomást kell nézni, ez felesleges és félrevezető. Az egy elég szerencsétlen kapcsolat, ahol elemlámpával világít bele a szülő a gyerek szemébe, hogy aztán a pupillaméretből próbáljon bármit kitalálni. Túl azon, hogy a dolog haszontalan, hiszen a drogok nagyon sokfélék, így a használati tüneteik is sokfélék lehetnek, de amíg az elemlámpával bohóckodunk nem vesszük észre azt, ami amúgy szembeötlő: hogy a gyerek a korábbinál drámain máshogy viselkedik, romlik a tanulmányi eredménye vagy láthatóan rosszul érzi magát. Azok a jelek, amik igazából a drogproblémát jelzik akkor szembeötlőek, ha a szülő találkozik a gyerekkel, ha odafigyel rá.”
A pszichológus azért felhívja a figyelmet arra is, hogy a serdülőknél nem olyan egyszerű ezekből a tünetekből olvasni. A kamaszkor eleve egy olyan időszak, ahol a nagy váltások, a hangulatingadozások alapból jellemzőek, a tanulmányi eredmény romlását például nem kell rögtön a heroinfüggőségnek betudni, simán lehet, hogy a gyerek csak szerelmes, vagy aktuálisan más köti le a figyelmét. Bárhogy is, az biztos, hogy ha a drogfogyasztás problémát okoz, az meglátszik az ember életében. “A serdülő és felnőttkorban is a problémás szerhasználat legmegfoghatóbb eleme, ha a keretek sérülnek, ha az illető nem tudja ellátni a feladatait, ha felad vagy lecserél korábban fontos aktivitásokat, ha valami nagyon máshogy kezd működni az életében.” Ez az, amire szülőként érdemes odafigyelni.
A baj azzal lehet, ahogy a drogot használják
“Nem maga a droghasználat a probléma: a droghasználat lehet problémás, kicsit vagy akár nagyon; a használat és következményeinek egészére kell figyelni. Ez nagyon hasonlóan működik, mint az alkohol esetében. Az alkoholhasználat egy széles körben elfogadott, mindennapi tapasztalatunkon alapuló dolog, és természetesnek tartjuk, hogy van aki egyáltalán nem iszik, van aki időnként iszik, van aki este megiszik egy pohár bort, és nem gondoljuk, hogy ezzel bármi baj lenne. Ugyanakkor van olyan mértékű alkoholfogyasztás is, amiről tudjuk, hogy ártalmas. Az alkoholfogyasztást tehát széles skálán látjuk és értelmezzük, és ugyanilyen széles skálán működik a fogyasztás a különböző drogok esetében is” - mondta a pszichológus, aztán felhívta a figyelmet, hogy mindez csak egészségügyi, pszichológiai szempontból van így. Innen nézve a drogfogyasztás kockázatai és ártalmai különböző mértékűek, amik a fogyasztás gyakoriságától, körülményeitől, a választott drog fajtájától függnek. Jogi szinten azonban ez a kérdés kevésbé árnyalt. Az illegális droghasználatért (beleértve a kipróbálást is) ma Magyarországon két évig terjedő szabadságvesztés járhat, és ez a droghasználat esetén egy mindig fennálló, stabil kockázat.
Pszichológiai, egészségügyi szempontból baj tehát csak a droghasználat bizonyos típusaiból fakad, a serdülőknél pedig nem a problémás használat a domináns, de azt, hogy később mi lesz, nem lehet előre tudni. Nem lehet tudni, hogy a kipróbálást követően mennyire lesz intenzív a későbbi használat, milyen problémákkal fog járni. A drogfogyasztásban, akár a kipróbálásban is tehát mindig jelentős kockázat van. Ezért is fontos az, hogy a szülő és a gyerek között téma lehessen a drog, a drogfogyasztás, hogy ne titok legyen, ne tabu. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy faggatni kell a gyereket, vagy erőszakosan ráerőltetni a témát, de ha nyitottak vagyunk a gyerek felé, ha képesek vagyunk elfogadó légkört teremteni, akkor ő is könnyebben megnyílik, ha gondja van. Ez azonban messze nem azt jelenti, hogy teljesen elengedjük, magára hagyjuk a gyereket. “A serdülők - bár megesküdnének az ellenkezőjére - de valójában igénylik az odafigyelést, a kontrollt, a kereteket. Ha nincsenek keretek, akkor nem nagyon van mi ellen lázadni, de ennél nagyobb probléma, hogy így nem is nagyon lehet lázadni. Egy keretek nélküli helyzet iszonyatosan bizonytalan, félelmetes a serdülő számára. Ahhoz ugyanis, hogy valaki merje kipróbálni magát, merje feszegetni a különböző határokat biztonságra van szükség. A biztonságot pedig a szülői kontroll és a szülő által biztosított keretek adják meg.”
HaAnders Thomas Jensenforgatókönyvet ír, és Susanne Biermegrendezi, akkor az nagyjából egy olyan dolog, amire az ember már a bemutatón sorban áll. Kevés ilyen megbízhatóan jó alkotó van, mint ők, főleg ha valaki amúgy is szereti a dán filmeket. Bier soha nem nyúl könnyű témákhoz, és általában minden filmjében darabjaira szedi a lélek működését, sokszor szájbarágósan, de soha nem hatás nélkül. Új, Második esély című filmjében azonban a kezdetektől inkább sokkolni akar. Már a film elején egymásnak feszül két sarkosan ellentétes világ: Andreas (a Trónok harcából is ismert Nikolaj Coster-Waldau), a nyomozó, és felesége, Anne (Marie Bonnevie), akik a skandináv kényelem legfelsőbb fokán élnek egy tengerparti luxuslakásban újszülött gyerekükkel. És ott vannak a koszos junkiek, akikhez Andreas helyszínelésre érkezik, és akik egy szekrénybe zárva tartják a szintén pár hetes reszkető, saját szarában fetrengő csecsemőjüket.
Galéria: A második esély Fotó: outnow.ch
Andreas felveti a hatóságoknak, hogy a gyereket el kellene venni a drogfüggő szülőktől, és főleg az agresszív, bűnöző apától, aki még magáról sem tud gondoskodni. A hatóság válasza az, hogy a gyerek nem éhezik, és innentől nem számít, hogy a legmélyebb pokolban kell felnőnie. Tény, hogy Sanne, az anyja, a vadállat pasiját kicselezve igyekszik gondoskodni gyerekéről. Andreas azonban meg van róla győződve róla, hogy a baba veszélyben van, és ő maga mindent megtesz, hogy saját, Ralph Lauren rugdalózóba bújtatott kisfia mindent megkapjon. Andreas imádja, próbálja levenni a terhet kikészült, ám szülés után is is tökéletes alakú felesége válláról, egész éjjel mászkál vele, amíg egyszer csak a baba meg nem hal minden anya rémálma, a hirtelen bölcsőhalál miatt. Próbálják újraéleszteni, de nem sikerül. A szüléstől érzelmileg amúgy is instabil Anne sokkot kap, próbálja szoptatni a halott gyereket. Amikor végre elalszik, minden néző számára egyértelmű lépés következik: Andreas elmegy a junkiekhoz, és amíg azok drogmámorban fetrengenek, kicseréli saját halott gyerekét az övékre. Kicsit még szarral is összekeni az otthagyott, halott fiát.
És itt kezdődnek, a morális dilemmák, és itt válik érthetővé a film címe is. A gyermekét elvesztő szülők és a borzalmas körülmények közé született kisbaba is kapnak még egy második esélyt az életben. A nagy kérdés azonban, hogy lehet-e egy ilyen eséllyel élni? Sokan tartják nagyon elhibázott forgatókönyvi húzásnak a gyerekcserét, de nekem teljesen belefér, hogy sokk hatására, megfelelő morális meggyőződéssel alátámasztva el lehet ilyet követni. Csakhogy, mint az egy normális embernek egyértelmű, egy gyereket nem lehet csak úgy egyszerűen kicserélni. Mert attól az még egy másik gyerek, nem a saját, amelyik meghalt. És amire Andreas nem számít, hogy egy anya akkor is felismeri a saját gyerekét, ha történetesen lövi magát.
Galéria: A második esély Fotó: outnow.ch
Az viszont már kevésbé jó húzás, hogy miután a megzavarodott Sanne jelenti a rendőröknek, hogy gyereke eltűnt, viszont aki ott van helyette, az nem az övé, az esetet éppen Andeas és nyomozótársa, Simon (az egyik legismertebb és legjobb dán színészUlrich Thomsen) kapja.
A film végig nagyon fontos kérdéseket vet fel. Ki dönti el, hogy ki a jó anya? Ki dönti el, hogy a gyereknek tényleg az anyjánál van-e a legjobb helye? Miért nem lépnek közbe a hatóságok, amikor szükséges? Jobb anya tud-e lenni egy tanult, jómódú, középosztálybeli nő, mint egy lecsúszott, drogfüggő? Kihez fordulhat egy nő, ha szülés utáni depresszióval küzd, amiről még ma is a társadalom nagy része azt gondolja, hogy hiszti? Mit tehet egy nő, ha retteg, hogy nem lesz jó anya? Miért nem meri magának bevallani, ha legszívesebben bedobná a csecsemőjét a sarokba, és visszamenne a régi életébe? Folyamatosan záporoznak a kérdések a film közben, ezért is érthetetlen, hogy a rendező miért nem ad időt, hogy gondolkodjunk rajta. Képileg ugyanis a film annyira sokkol, hogy sokszor fizikailag rosszul voltam, és attól féltem, hogy belehányok az előttem ülő nyakába. Moralizálni se ideje, se kedve az embernek. A Második eséllyel a rendező célja kizárólag a sokkolás, néha ráadásul meglehetősen demagóg formában.
Egyedüli gyengédség a filmben az apa, Andreas szerepe. Ő tart ki mindvégig amellett, hogy a kisbaba nála jobb helyen van, imádja, gondoskodik róla, ragaszkodik hozzá az első perctől kezdve, ahogyan saját gyerekével is tette. Az apai érzelmeket szépen mutatja be a film, az anyák és apák azonban nem mindig úgy működnek, ahogyan azt gondolnánk. Ez derült ki a film későbbi eseményeiből is, amit most nem akarok elspoilerezni, bár hatalmas meglepetés nem lesz.
Galéria: A második esély Fotó: outnow.ch
A Második esély egy profin összerakott, de nem szerethető film, mint ahogyan egyre kevésbé szerethető Susanne Bier maga. Amit a kezdeti dogma-filmjeiben, a Testvéred feleségét-ben, vagy akár azEsküvő után-banMads Mikkelsennel még tökéletesen csinált, azt mára nagyrészt kiirtotta magából, és elkezdett mérnöki pontossággal rendezni. Túl szabályos, túl korrekt, túl modoros, és feláldoz mindent, a tökéletes forgatókönyv oltárán. Ilyen volt már azEgy jobb világ is, amiért megkapta az Oscar-díjat, így joggal gondolhatta, ez a jó irány. Az Egy jobb világ azonban még adott teret és időt a nézőnek is, a Második esély már nem.
Míg a tavalyi aktuális dán sztár film, a Vadászatszinte az ember bőre alá hatolt, és Mads Mikkelsen minden mozdulatával együtt tudtam élni, addig Susanne Bier a léleknek semmit sem ad. A filmen kívüli, passzív szemlélővé válunk csupán, és ez legalább annyira fájó, mint a kérdések, amelyek felmerülnek.
A Drogprevenciós Alapítvány hivatalosan is bejelentette, hogy megszűnt az 1995 óta működő tűcsereprogramja - közölte Facebookjána Drogriporter, a TASZ drogpolitikai oldala.
A Kék Pont Alapítvány tűcseréje után az egyik legrégebbi és legnagyobb szolgáltató kényszerült bezárni a politika pártoktól független szűklátókörűsége miatt - írják, arra utalva, hogy a XIII. kerületnek nem fideszes vezetője van.
A Drogriporter szerint csak ez a két program a magyarországi steril tűforgalom 55%-át biztosította, el lehet képzelni, milyen katasztrofális járványügyi helyzet van jelenleg a fővárosban. "Az emberek az utcáról szedik fel a használt tűket, és használják újra" - írják.
Kisebb örömhírről is beszámolnak: a Drogprevenciós Alapítvány egy új helyszínen, a Csángó utcában újrakezdheti az ellátást, bár egyelőre a tűcsere nélkül.
Mi ismegírtuk, hogy augusztus végén végleg bezárt a a Kék Pont józsefvárosi tűcsereprogramja. Tavaly szeptember végén az önkormányzat arra hivatkozva mondta fel a Kék Ponttal kötött együttműködési szerződést, hogy a tűcsere felelős a kerületben eldobált fecskendők számának növekedéséért, és a kerületbe vonzza a drogfogyasztókat.
Sok beteg, sok gyógyszer, kevés orvos, kevés idő. Nagyjából így fest ma a magyar pszichiátriai rendszer. A betegek érdekvédőivel beszélgettünk.
Nemrég mutattunk be egy 25 éves fiút, akinek gyakorlatilag gyógyító társaságra lenne szüksége, megfelelő intézmény hiányában azonban az elmúlt egy évben erős gyógyszeres terápiára kényszerült. Édesanyja szerint túl erősre. A riportot itt olvashatja.
A történet kapcsán pszichiátriai betegek érdekképviselőit kérdeztük a mai magyar pszichiátriai rendszerről. A Társaság a Szabadságjogokértfogyatékosügyi programvezetője Verdes Tamás ( a továbbiakban: VT) és a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum elnöke, Radó Iván ( a továbbiakban: RI) is úgy látja, a bajokat nem a Lipót bezárása okozza, nincs szükség egy nagy intézményre tele betegekkel, és nem is kórházi ágyban van hiány.
Mi hiányzik?
VT: Kórosan alulfejlett rendszer jellemzi a pszichiátriát, a legtöbb beteg nem kap semmilyen szolgáltatást és egy nagyon intézet-centrikus ellátórendszerünk van. Vagyis ha valaki bajban van, nem kap segítséget vagy egy pszichiátriai intézetben, illetve szociális otthonban kap szinte kizárólag csak gyógyszeres terápiát. Beszélgetős gyógyítás alig elérhető, a tébé minimális módon támogatja.
RI: Hadipszichiátriai zajlik. Nincs idő. A magyar lakosság negyede érintett valami pszichiátriai problémával, a depresszió népbetegség, csak a szkizofrének száma egy százalék, ami nem kis szám. Irtózatos számú beteg van. A kórházi ellátásuk még csak megoldható, de a rendszeres pszichoterápiára, az egyénnek igazán megfelelő gyógyszerbeállításokra már nem tudnak elég időt szánni az orvosok.
VT: Járóbeteg ellátásban nagyjából két kérdést tesz fel az orvos a betegnek és felírja a gyógyszert, ennyire van idő. Egyszer kiszámoltam, hogy egy betegre egy alkalommal fél óra jut, ha az orvos nem adminisztrál, nincs ebédszünete és nem megy ki vécére. Szóval nyilván nincs 20 perc sem, miközben legalább 45-60 perc lenne ideális, nyugodt körülmények között.
RI: Ha valaki valóban elképesztő állapotban van és kórházban őt már jól kezelni nem hatékony, sokszor kimondatik, hogy betegotthonba kell mennie. Csakhogy a kettő között, a kórháztól amíg elhelyezik, nincs semmi. Ilyenkor kapja a problémát a hozzátartozó vagy az utca. Vagy ilyenkor – bár utálom, ha a média így stigmatizál – lehet, hogy bűncselekményt követ el a beteg vagy ő maga lesz áldozat.
Hol van országos rehabilitációs intézet? Ha leesik a lábam, az orrom, a nyakam, arra van. Pszichiátriában hol van ilyen? Pedig itt ez iszonyú fontos lenne. Nem elidegeníteni kell a betegeket, hanem integrálni a társadalomba. Nem védett munkahelyet kell adni, ahol simogatják a kis feje búbját, hanem önálló munkavégzést, olyat, ami neki jó. Arról nem beszélve, hogy vannak állami kedvezmények a megváltozott munkaképességűeknek, arra bárkit felvesznek, csak pszichiátriai beteget nem.
Verdes Tamás, a Társaság a Szabadságjogokért fogyatékosügyi programvezetője. Fotó: Berecz Valter
1999-ben módosították a törvényt arról, hogy minden 30 ezernél nagyobb lakosú településen kell pszichiátriai betegeknek nappali gondoskodást nyújtani. Hihetetlen, hogy 2014-ig ez országosan nem valósult meg. Van egy-két hely ahol van, még több hely, ahol ráfogják, hogy van, mert van mondjuk egy idősek klubja.”
Hova tűntek a betegek?
A jelenlegi 650 pszichiáternek a duplájára lenne szükség Magyarországon.
Miközben a pszichiátriai gondozók száma az ezredfordultól 2013-ig 139-ről 135-re csökkent, a beteglátogatások száma 1,262 millióról 1,083millióra apadt. Ez biztos nem azért következett be, mert a betegek varázsütésre meggyógyultak – áll a Magyar Pszichiátriai Társaság januári közleményében.
Hova tűntek a pszichiáterek?
RI:Egyrészről azt gondolom, hogy a pszichiáterek tanulmányaik kezdetén is tudták, mennyit fognak keresni, ez nem lehet az ok, hogy ne végezzék a munkájukat teljes odaadással. Ugyanakkor a leterheltségük miatt érthető, ha továbbállnak. Svédország például úgy hívja a pszichiátereket, hogy előbb ad neki egy ingyenes nyelvi kurzust egy másik országban, persze kaja, pia, minden, majdiszonyatos fizetésért annyi a feladata, hogy felírja a gyógyszert, a terápiákat sem neki kell csinálnia.
Beszélgetés helyett tabletta?
RI: Rengeteg kórképben esélytelen a gyógyulás gyógyszer nélkül. Etikai kérdés, hogy a beteg dönthessen arról, hogy szed egy gyógyszert, vagy a mellékhatások miatt inkább vállalja a betegsége tüneteit. Van, aki a gyógyszertől egész hátralévő életében grimaszol, de van ezermillió más mellékhatás, súlycsökkenés, súlygyarapodás, a vérkép teljes felborulása, nyálcsorgás, a meglévő tünetek erősödése. Nagyon fontos, hogy a beteg a neki legmegfelelőbb gyógyszert kapja, ha nem elég hatásos, kellemetlen a mellékhatás, váltani kell, illetve módosítani az adagot. Erre a gyógyszerbeállításra sincs sokszor idő.
Radó Iván. Fotó: Neményi Márton
Pszichiátriában a második dolog a ’Jó napot!’ után a bizalom, ha ez nincs, ha megpróbálja az orvos eldönteni, hogy a betegnek mi a jó, anélkül, hogy ezt megbeszélné a beteggel, az nem fog működni.
VT: Kötelező gyógykezelés miatt gyakorta keresnek minket. Ilyenkor az történik, hogy valakit bevisznek a zárt osztályra,elzárják a családtagjaitól és elszigetelik a környezetétől, és erős gyógyszereket kap nagy dózisban, amelyek akár napokra is magatehetetlenné teszik az embert. Ilyen esetekben a hozzátartozók is tehetetlenek, és az érintett személy sem tud segítséget kérni, hiszen nincsen olyan állapotban.
Magyarországon, aki szegény, megy a pszichiátriai gondozóba, felírják neki az iszonyú sok gyógyszert, aztán megy az intézetbe meg a zárt osztályra. Aki gazdag, elmegy pszichológushoz, kifizet havi 20 vagy akár 100 ezer forintot. Soha senki nem tudja meg, hogy odajár, ő védve van a stigmatizálástól is. Belgiumban például a pszichoterápia támogatott egészségügyi szolgáltatás, így a szegények közül is mind többen el tudnak járni pszichológushoz, pszichiáterhez. Itthon csak kevesek juthatnak hozzá pszichoterápiához.
Kevés a gyermekszichiáter
2006-ban 151 gyermek- és ifjúságipszichiátriai szakorvos dolgozott, 2011-ben már csak 127, ezért 2012-ben a gyermek és ifjúságpszichiátria felkerült a hiányszakmák hivatalos listájára.
VT: Pár éve az állampolgári jogok biztosa is kimondta, hogy a gyermekpszichiátriai osztályok többségében szakemberhiány és tárgyi feltételek hiánya is akadályozza az ellátást. A vizsgálat idején volt olyan kórház ahol már két éve kerestek gyermekpszichiátert. Nagyon nagy baj, hogy a helyhiány miatt sokszor a felnőtt pszichiátriai osztályra küldik a gyerekeket vagy a normál gyermekosztályra, ahol nem a megfelelő ellátást kapják.
Megyék lefedetlenül
Az országban 26 gyermekpszichiátriai gondozó működött 2011-ben. Míg Komárom-Esztergom és Borsod megyében egyetlen gondozó sem működött, és Budapesten, Pest és Szabolcs megyében 100.000 gyerekre kevesebb mint egy gondozó jutott, addig ez a szám Nógrád megyében meghaladta az ötöt, Tolna megyében pedig a hetet. (KSH)
Nem veszélyesek
RI: Nem azt mondjuk, hogy pszchiátriai beteg nem követ el bűncselekményt. Általában nem a betegsége miatt követ el bűncselekményt egy pszichiátriai kezelés alatt lévő ember. Az évi 150 emberölés körülbelül 2 százalékában mondható ki, hogy a tettes beteg volt és még akkor sem biztos, hogy amiatt csinálta.
VT: Az erőszakos bűncselekményekben a pszichiátriai betegek az áldozatok között vannak túlreprezentálva. Magyarországon egyébként adat sincs arra, hány gyilkosságot követtek el betegek. Tanulmányok szerint egyébként erőszakos bűncselekményt is általában olyan, nem megfelelően kezelt skizofrén beteg követ el, aki komoly drogfogyasztó.
Minden döntéstől megfosztva
VT: A gondnokság alá helyezett ember gyakorlatilag egy gyerekstátusú jogi helyzetbe kerül. Más dönthet arról, hol lakhat, kivel lakhat, köthet-e szerződést, házasodhat-e, szülhet-e gyereket, elválhat-e, műttetheti-e magát. A magyar gondnoksági rendszer a nemzetközi joggal teljesen ellentétes.
Azt ma Magyarországon elfogadhatónak tartjuk, hogy a pszichiátriai betegeket gondnokság alá helyezzük, megfosztjuk őket a döntési joguktól, azért, hogy ne köthessenek rossz szerződést, amely esetleg bajba sodorja őket, például aminek következtében elveszíthetik a lakásukat. Azt gondoljuk, hogy ők azok, akik rossz döntéseket hoznak, és ezért indokoltnak tartjuk, hogy korlátozzuk őket. Pedig ez súlyos tévedés: a rossz döntésnek az épeszű ember is ki van téve. Kinek jutna eszébe gondnokság alá helyezni többszázezer devizahitelest, akik nem számoltak az árfolyamkockázattal, vagy az autóhiteleseket, akik egy BMW áráért vették meg a Suzukit?
55 ezer ember van gondnokság alatt, többségük intézetbe van zárva, holott ez egyetlen beteg esetében sem indokolt. Személyre szabott, emberséges, nem elnyomó körülmények között kellene nekik lakhatást, segítséget biztosítani a saját közösségüken. Nem úgy kell védeni valakit, hogy rázárjuk az ajtót, hanem legyen például egy kísérő.
RI: A gondnoksággal az a fő baj, hogy nincs kontroll. Mert mondjuk, jön egy szomszéd, aki kitalálja,hogy a delikvens beteg, ráugrik a gyámhivatal, jön egy szakértő, aki esetleg rosszindulatú, ír valami baromságot, mert a hozzátartozó lefizette, hogy a vagyonügyekben korlátozzák az illetőt. A gondnokságot azért találták ki, mert vannak gyámolítandó, ügyetlen, csetlő-botló emberek különböző területeken, akiket segíteni kell, tehát a gondnokság nem ördögtől való, az kell, csak a teljesen korlátozó nem, amit most állítottak vissza. És persze a visszaéléseket megakadályozó civil ellenőrzés kellene és komly képzés, mert itt emberekkel dolgoznak.
VT: Sok olyan panasz érkezik hozzánk, hogy valakit gondnokság alá helyeznek, és akarata ellenére bentlakásos szociális intézetbe utalják. Ha bent van, akkor már nem tudja elhagyni az intézményt, hiszen a gondnokság alá helyezés révén a tartózkodási hely megválasztásához való jogát is korlátozták. Ilyenkor csak úgy lehet elhagyni az intézményt, ha előbb visszanyeri a cselekvőképességét. Mi ebben szoktunk segíteni rendszeresen, ilyen ügyeink vannak, most épp 7 embert képviselünk.
Az addikt.hu nem egy alkohol- és kábítószerellenes oldal, hanem felépülésbarát!
Lexi: Mikor és milyen körülmények között határoztad el, hogy segítő pályára szeretnél lépni?
Bajzáth Sándor:Én úgy gondolom, ez engem megtalált. Amikor 27 hónap után eljöttem a komlói rehabról, gyakorlatilag semmihez nem értettem. Volt egy idegenvezetői vizsgám, és úgy fél év munkatapasztalatom még 1985-ből, de ekkor már elkezdtem drogozgatni. Szóval a rehab után voltam én sok minden, próbálgattam a szárnyaimat. Dolgoztam logisztikai cégnél, recepción egy szállodában, voltam bútorpakoló is, és valahogy közben állandóan olyan helyzetekben találtam magam, hogy segítséget kértek tőlem. Abból kifolyólag, hogy én viszonylag sokáig anyagoztam, ráadásul egy olyan időszakban, amikor még valahogy ez nem volt ennyire populáris dolog, ez egy jóval szűkebb szubkultúra volt, így jóformán mindenki mindenkit ismert. Amikor leálltam, ez még a klasszikus drogozás volt: máktea, heroin, kokain, amfetamin, itt még neve volt a gyereknek, nem úgy, mint a mostani dizájner világban. Miután kijózanodtam, valahogy rendszeresen megtaláltak hozzátartozók, akkoriban leállni vágyó drogosok, akikkel használtam, akiktől vettem és akiknek eladtam. Valahogy bevonzottam ezeket a helyzeteket, tulajdonképpen ezt csináltam már az érettségitől kezdve. Akkoriban recepción dolgoztam egy szállodában. Viszonylag jól kerestem, de üresnek éreztem mellette az életem, nem adott lelkileg semmit. Bementem, megcsináltam, untam, jól kerestem, aztán jó napot! Valahogy úgy éreztem, hogy kell valami más is, amiben otthon érzem magam, és ekkor felhívtam az Imrét 2003-ban, hogy figyelj, Imre, most már józan vagyok egy ideje, leálltam...
Lexi: Komlón voltál Csernus doktor betege?
B.S.:Nem, még a komlói rehab előtti utolsó elvonókúrán voltam a 7-es pszichiátrián, csakhogy 10 nap után onnan is kidobott. A Facebook-oldalamon kint van még a zárójelentés, miszerint a „terápiás kereteket súlyosan megsértette” – mivel intravénásan kábítószert használtam. Szóval felhívtam az Imrét, hogy lennének üres kapacitásaim meg energiám és kedvem valami ilyen jellegű munkára. Pont megüresedett egy hely a Magadért Alapítványnál az Eötvös utcában. Gyakorlatilag 12 év után pont a héten hagyom ott a helyet, mert nem fér már bele az időmbe. Nem akarom túlvállalni magam. Így keveredtem bele, pedig nem sokkal előtte, a terápián még úgy gondolkoztam, hogy ehhez én teljesen hülye és inkompetens vagyok.
Lexi: Amikor felhívtad Csernus doktort, volt valamilyen végzettséged már, vagy csak nonprofesszionális módon álltál sorba?
B.S.:Nem, nem, semmi. Érettségim volt, az idegenvezetői vizsgám, egy angol meg egy német nyelvvizsgám, plusz egy 15 éves drogkarrierem. Így kezdtem el csoportozni, és közben az ELTE-n a szociális munkás szakot. Közben otthagytam a szállodát, és egy nagy ugrással – több év „nagybetűs életben” szerzett munkatapasztalattal, valamit már több év magadért alapítványos segítői tapasztalattal – jelentkeztem Komlóra mint segítő. Ez utóbbi is hasonló módon zajlott. Lent voltam Pécsváradon egy konferencián, ahol találkoztam Tímár Csabával, a komlói intézet vezetőjével. Mondtam neki, hogy tele van a hócipőm ezzel az éjszakai életet élős szállodai munkával, és szeretnék szociális területen dolgozni. Itt is pont volt egy üresedés 2006-ban.
Lexi: Milyen út, milyen munka vezetett odáig, hogy 5 évvel később, 2011-ben miniszteri dicséretben részesülhettél?
B.S.:Azt máig nem tudom én sem. Amikor szakdolgozatot kellett írni az ELTE-n, én egy 12 lépéses önsegítő közösségről, a Narcotics Anonymousról írtam, amiben talán az volt az érdekes, hogy Magyarországon, úgy tudom, ez volt az első publikáció az N.A.-ról. Ez egy majdnem 100 oldalas összefoglaló tanulmány a csoport magyarországi kialakulásáról, működéséről. Rövidített formában meg is jelent az Addiktológia nevű, elég nívós lapban. Mint ahogy azt tudod, az N.A.-nak és az A.A.-nak (Alcoholics Anonymous) van egy ilyen erős felfutása. Úgy gondolom, hogy ez, a Magadértban végzett munkám és más egyebek miatt kerülhettem képbe... Meg a minisztériumban engem ismertek szegről-végről, Komlóról, innen-onnan, konferenciákról. Tudták, hogy ez nekem szívügyem, publikálok is róla. Gondolom, hogy ezáltal választottak ki, de biztos, hogy lett volna olyan ember, aki legalább ennyira vagy még érdemesebb lett volna erre a kitüntetésre. Mindenesetre jólesett nekem.
Lexi: Mesélj, kérlek, arról, hogyan született az ötlet, hogy vállalkozásszerűen, az addikt.hu által is segíts a felépülésre vágyó függőknek!
B.S.:Amikor eljöttem Komlóról, a Megálló Csoportnak a Váltósáv Alapítvánnyal volt egy közös börtönprojektje, és abba kerültem be. Ez szociális munka volt börtönben, nem csak drog érintettségűekkel. Persze majdnem mindenki anyagozott, de nem azok a klasszikus kábítószerfüggők voltak, akik azért bűnöztek, hogy megszerezzék a napi adagjukat. Volt olyan is, akit pár kiló fűvel kaptak el; „normális” srác volt, termesztett füvet, és bebukott. Meghallgattam őket, beszélgettünk, terveket készítettünk a szabadulásra, volt, hogy tanárokat helyettesítettem. Ilyenekből állt a munkám, és ezt 2 évig csináltam, amíg ki nem fújt ez a projekt. Ezután jött a gondolat, hogy megpróbálok a saját lábamra állni, elkezdem az egyéni konzultációt. Elég sok félelmem volt, hogy képes vagyok-e rá, alkalmas vagyok-e, csinálhatok-e ilyet. Erkölcsi és morális dilemmáim voltak, hogy kérhetek-e ezért pénzt. 2012. október 19-én volt az első kliensem, azóta csinálom ezt, és megszűntek az ezzel kapcsolatos kétségeim. Azt gondolom, hogy tanultam valamit, hozok valamit, tudok valamit, és a tudásomat áruba bocsátom. Mellesleg rájöttem, hogy ezzel a munkával rengeteg olyan energiámat is mozgosítottam, amiről nem is tudtam, hogy léteznek, hiszen attól még, hogy én kiírom, hogy fogorvos vagyok, honnan jönnek a betegek, a kliensek? Így elkezdődött egy munka, beindítani a kapcsolatrendszereimet, hirdetni, elkezdtem a Facebook-oldalamat csinálni, és már 2 éve megosztok ott tartalmakat függőségről, az ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat. Úgy gondolom, ez elég nagy látogatottságnak örvend, 3000 fölött van a lájkolóimnak a száma. Néhány posztomat 5-6000 ember is látja. Úgy látom, ez működik, egyre többen keresnek fel, ez pedig egy elég pozitív visszacsatolás. Ebben persze nagy segítség volt a kapcsolatrendszerem. Sokan komoly pénzeket fizetnek cégeknek, komoly címlistákért. Azt mondják: vannak problémák? Neked vagy a szomszédodnak? Hívd fel a Bajzit! Én pedig egy kezdő-fogadó emberke vagyok, megadom az első lökést.
Lexi: A célközönséged, azt gondolom, egyértelmű. De függőkön és családtagjaikon kívül kik látogatják még, kiknek ajánlod?
B.S.: Nyilvánvalóan mindenkinek, akit érdekel a téma. Egyébként pont a hétvégén volt egy kliensem, egy 30 év körüli fiatal, egyetemet végzett srác, aki életvezetési problémákkal jött hozzám. Kérdeztem is tőle, hogy miért. Sem alkohol-, sem drog-, sem egyéb problémás szenvedélye nincs, szülők is rendben vannak. Azt mondta, hogy rengeteget böngészett a neten, végignézett egy csomó embert, és azt mondta, úgy gondolja, én egy hiteles ember vagyok, és tudok majd segíteni. Ez kifejezetten megtisztelő, de azért tudnod kell, hogy a klienseim több, mint 90%-a függő, kodependens (társfüggő), szer- vagy egyéb használati zavarai vannak, vagy viselkedési függőségei.
Lexi: Amikor valaki felveszi veled a kapcsolatot telefonon vagy interneten, mire számíthat, mi a következő lépés?
B.S.: Telefonon egyszerűen megkérdezem, mi a probléma, hogyan talált rám, miért engem választott. Elmondom a feltételeket, majd egyeztetünk egy időpontot. Ezután kérek egy e-mailes megerősítést is, ez segít nekik átgondolni a helyzetet. Másrészt sokszor előfordul, hogy biciklin vagy vezetés közben veszem fel a telefont, és elértem a nevet vagy valamilyen adatot. Onnantól, hogy ez megérkezik, él a dolog, és lefoglalom a stúdiót, ahol a konzultáció zajlik, egy kulturált környezetben. Ezt nyilvánvalóan nekem akkor is ki kell fizetnem persze, ha az ügyfél nem érkezik meg, de szerencsére nem ez a jellemző.
Lexi: Azt írod az oldaladon a tapasztalataid között, ami már el is hangzott, hogy „mentori konzultációs feladatok ellátása fogvatartott és szabadult szenvedélybeteg célcsoport tagokkal”. Erről az a kérdéskör jutott eszembe, hogy te mit gondolsz arről, hogy egy betegség lefolyása miatt ítélnek embereket szabadságvesztésre? Eléri ez a célját?
B.S.:Kettős érzéseim vannak; azt gondolom, hogy büntetéssel nem lehet függőséget kezelni, gyógyítani. Ahhoz, hogy egy függő a felépülés útjára lépjen, kell egy mélypont. Sokaknak a börtöntől való fenyegetettség vagy maga a börtön ez a mélypont, de alapvetően ebben azért nem hiszek. Abba nem akarok belemenni, hogy legalizálni vagy nem legalizálni, mert akikkel én foglalkoztam, ők nem azért voltak bent, mert füvet szívtak kétszer, ők tényleg bűnözők voltak, akik amellett, hogy raboltak, embert öltek, nagy értékben loptak, csaltak, még esetleg drogozgattak is. Azt gondolom, ha valaki bűncselekményt követ el, azért kapja meg az érte járó büntetését. Megint más tészta, hogy valakit kell-e büntetni azért, mert használt. Alapvetően nem vagyok büntetéspárti, de ez már nem az én kompetenciám.
Lexi: A szenvedélybetegségnek van az a – kívülállók számára talán legmegfoghatatlanabb – része, az irányíthatatlanság és tehetetlenség. Hogyan tudnád ezt érzékeltetni a nem szenvedélybeteg olvasóknak? Egy aktív használó mennyire ura cselekedeteinek?
B.S.:A kényszeres szerhasználatnak a kontroll totális elvesztése a lényege. Ebből következik, hogy egy függő képes hosszú távon olyan dolgokat tenni, amiről tudja, hogy erkölcsileg és anyagilag is a pusztulásba viszi, vagy elkövet olyan bűncselekményt fényes nappal, amiről tudja, hogy elkapják miatta, mert abban a pillanatban nem érdekli semmi, csak az, hogy a napi adagja biztosítva legyen, nem számolva a következményekkel. Mintha valahogy az agy ezen része kikapcsolna. Nagyon jól tudom, hogy ha újra belövöm magam, megint jön az őrület, hogy bele fogok halni, kihullik a fogam, hogy hepatitiszes leszek, de abban a pillanatban nem számít, mert ilyen ez az őrület. Ez egy olyan hihetetlen, irányíthatatlan tébolyda, amit csak a totális tehetetlenség, vereség beismerése tud megváltoztatni. Azt gondolom, hogy van egy tévhit az emberekben, hogy ez akaraterő kérdése, és hogy a függőknek nincs akaraterejük, pedig van. Mindig elérik, megszerzik minden körülmények között, a lehető legrafináltabb módon azt a nem kevés pénzt, ami alkoholra, kábítószerre kell. Ehhez azért komoly akaraterő, leleményesség, találékonyság szükségeltetik. Ez egy paradoxon, mert amíg úgy érzem, kezemben az irányítás, addig nem tudom abbahagyni a használatot. Hiába próbálom higítva, másnaponta, szert váltva, nem megy. Itt jön a mélypont, el kell fogadnom azt a tényt, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, amiből egyébként van felépülés!
Lexi: Mik ma az 5 éves terveid?
B.S.: Amikor elkezdtem az egyéni konzultációt 2012-ben, pont 5 éves tervnek tűztem ki, hogy szeretnék ebből megélni. Szeretnék még szakmailag fejlődni, mondjuk egy családterápiás képzés által, persze most, amikor a szakdolgozatomat írom, átkozom a pillanatot, amikor beiratkoztam, és persze fogadkozom, hogy az életben többet soha. Persze ez a szakdolgozat már előszobája a következő könyvemnek. Az előző, a Repülök a gyógyszerrel nagyon a múltról szól, a '80-as, '90-es évek kábítószerhelyzetéről. Ez viszont, terveim szerint, a felépülésről szól majd. Nem konkrétan az én sztorim, hanem 20-25 interjú felépülő függőkkel, úgy struktúrálva az interjúkat, hogy felépülésorientáltak legyenek, némi előzménnyel. Többek között félelmek, kihívások, munkahely, tanulás, család, gyerek, kapcsolatok, szexualitás, szórakozás, öltözködés területeken a változást vizsgálva. Készült már velem nem egy, nem két interjú, mindig csak arról szóltak, hogyan szúrtam magam, mi volt a legdurvább élményem, bűnözés, drogterjesztés... Ma már inkább az érdekel, hogyan lehet felépülni, újra munkába állni, megromlott családi kapcsolatokat újraépíteni akár a gyerekekkel, vagy hogyan tud egy felépülő függő gyereket vállalni. Ez a következő lépés, és mivel elkezdtem a szakdolgozatot, már megvan az első 3 interjú.
Február 6-12. között zajlik a Recovery 2.0 online konferencia, amelynek keretében összesen 30 beszélgetést lehet meghallgatni a függőségek, de főleg a felépülés témakörében. A konferencia “házigazdája” az amerikai Tommy Rosen, aki egy több mint 20 éve felépülésben lévő függő, ma jógaoktató, tapasztalt felépülés-tanácsadó, és ennek az igen értékes konferenciának az életre hívója, a “RECOVERY 2.0: Move Beyond Addiction and Upgrade Your Life” című könyv szerzője.
Nem véletlen a “2.0” a címben, ugyanis Rosen szemlélete túlmutat a megszokott “1.0-ás” felépülési “irányzatokon”. Olyan komplex, holisztikus megközelítést jelent, amely számos eszközt ad a felépülésben lévő függők kezébe: bár esküszik a (főleg Amerikában) klasszikusnak számító 12 lépéses programokra, hasonlóan fontosnak tartja a jóga, a meditáció, a légzés, az étkezés, a mindfulness, és általában az egészséges, tudatos életmód és a spiritualitás szerepét a józanság megtartásában. Meghívott beszélgetőpartnerei a függőségek - vagy valamely fent említett, hozzá kapcsolódó téma - elismert szakértői, több esetben tapasztalati szakértők, azaz maguk is érintettek. Orvosok, írók, bloggerek, jógaoktatók, guruk, egyéb segítők, a felépülés útján valahol tartó emberek. A számunkra legismertebb név a magyar származású Dr. Máté Gáboré lehet, vele kezdődött a konferencia programja. A konferencia előadások helyett beszélgetésekből állt, és Tommy Rosen annyira hitelesen, őszinte érdeklődéssel és a másik iránti érzékenységgel, megértéssel, elismeréssel volt jelen ezekben az interakciókban, ami a beszélgetéseket intenzívvé, méllyé és inspirálóvá tette.
- Jennifer Matesa író, blogger azt hangsúlyozta, hogy milyen bámulatos gyógyulási potenciál van az emberben, akár fizikai, akár lelki szinten. Felszabadító az a felismerés, hogy a lelki békét, nyugalmat nem kívülről bevitt szerekben, impulzusokban, de saját magunkban is megtalálhatjuk.
- Amber Smith egykori topmodell a társfüggőségéről beszélt, és arról, hogy sokáig nárcisztikus emberekkel vette körül magát, és a saját érzéseivel még ma is nehéz kapcsolatot teremtenie. (Nagyon érdekes volt látni, hogy a beszélgetés során is egy maszkot viselt, megjátszotta magát, de ezt a végére Tommy Rosen jócskán lebontotta... )
- Mackenzie Phillips, a Mamas & Papas énekesének lánya, ma 55 éves és egy rehabon dolgozik. Ő maga 11 rehabilitációs kezelésen (és sok-sok visszaesésen) van túl. Elmondása szerint szintén függő apjával együtt drogoztak, sőt, 10 évig vérfertőző viszonyuk is volt.
A beszélgetések sok más közt a következő témákat érintik: a korlátozó hiedelmek átalakítása, a tudatalatti átprogramozása, a függőség neurológiai háttere, 12 lépéses jóga, elismerésfüggőség, társfüggőség, munkafüggőség, sámánok bölcsessége, dohányzás, megbélyegzés, szégyen stb. Különösen tetszik a “fenntartható felépülés” (sustainable recovery) fogalma. Azaz hogy olyan életmódot és felfogást kell kialakítanunk a felépülésben, amelynek segítségével a józanság hosszú távon is fenntartható.
Élmény volt lubickolni ebben a közegben, olyan embereket hallgatni, akik azt a nyelvet beszélik - a felépülés és az önismeret nyelvét -, amely az emberek nagy része (a “normik”) számára sokszor “kínai”.
A konferencia anyagait (napi 4 beszélgetést) ez alatt a 7 nap alatt ingyen lehet megnézni, de a hanganyagokhoz némi dollárért később is hozzá lehet jutni.
Abnormális elváltozásokat fedeztek fel a pszichopata bűnelkövetők agyának azon területein, amelyek a büntetéssel kapcsolatos tanulási folyamatokért felelősek. Ezek az elváltozások a pszichopátiás személyiségzavarban nem szenvedő, erőszakos bűncselekményeket elkövetők agyában nem voltak megfigyelhetők.
Az MRI vizsgálatok azt sugallják, hogy az érintettek nem fogják fel úgy a büntetést, mint más emberek. Ha ez így van, akkor erősen megkérdőjelezhető a rehabilitációs programok hatékonysága a pszichopata betegeknél – írták a kutatók aLancet Psychiatry szaklapban. Az állapot kezelése azonban nem reménytelen, ugyanis az eredményeket figyelembe véve kidolgozhatóak olyan terápiák, amelyekkel sikeresen közbe lehet avatkozni még gyermekkorban a pszichopátiás tüneteket mutató embereknél – vélik a kutatás szerzői.
Mi a különbség a pszichopata és nem pszichopata bűnöző között?
„A pszichopata bűnelkövetők több szempontból különböznek az átlagos bűnözőktől” – mondta dr. Nigel Blackwood, a King's College London kutatója, aki a tanulmány vezető szerzője. „Míg utóbbiak hiperérzékenyen reagálnak a fenyegetésekre és lobbanékonyan agresszívak, addig előbbiek megfélemlítéssel kapcsolatos válaszreakciói alacsonyak, vagy teljesen hiányoznak, hűvös természetűek, erőszakos viselkedésüket pedig előre megfontoltan követik el.”
A kép illusztráció Forrás: PhotoAlto/Laurent Hamels
A kétféle bűnelkövető személyiségtípusban rejlő különbségeket csak az agy mélyén rejtőző idegi mechanizmusok jobb megismerésével lehet megérteni. Az MRI vizsgálatok arra mutattak rá, hogy az erőszakos pszichopaták szürkeállományának szerkezetében és a fehérállomány egyes idegrostjaiban elváltozások vannak. A szürkeállomány felelős az információk feldolgozásáért, az észlelést, érvelést és emlékezést felölelő gondolkodási folyamat zavartalan működéséért, míg a fehérállomány koordinálja az információáramlást az agy különböző területei között.
Egyedi agyi szerkezet
A kutatásban tizenkét antiszociális személyiségzavarban és pszichopátiában szenvedő bűnelkövető, húsz antiszociális személyiségzavaros, de nem pszichopata bűnöző, és tizennyolc egészséges büntetlen előéletű résztvevő agyát tanulmányozták. Az elkövetett bűncselekmények a következők voltak: gyilkosság, nemi erőszak, gyilkossági kísérlet és súlyos testi sértés.
A kép illusztráció Forrás: PhotoAlto/Laurent Hamels
Kiderült, hogy a pszichopata bűnözőknél a szürkeállomány csökkent mennyiségben van jelen azokban az agyi régiókban, amelyek az empátiáért, az erkölcsi-szociális érzelmekért (például bűntudat, szégyenérzet) és a morális érvelésért (annak eldöntése, hogy mi a jó és rossz) felelősek. Ugyancsak rendellenességeket találtak a fehérállomány hátsó cinguláris kérget és prefrontális kérget összekötő idegrostjaiban. Ezek az idegrostok azokkal az agyi területekkel teremtenek kapcsolatot, amelyek lehetővé teszik, hogy az illető a büntetésből és a jutalmazásból tanulhasson.
Zavar a büntetés és jutalom értelmezésében
Miközben az MRI készülékben feküdtek, a résztvevőknek képpárosító játékot kellett játszaniuk. A helyes képválasztás során pontokat kaptak, helytelen döntés esetén pedig pontokat vesztettek. A jó válaszokat ezután a kísérlet vezetői váratlanul megváltoztatták, így a korábban jutalmazott döntéseket hirtelen büntetni kezdték. Ez a kísérlet során oda-vissza változott. A pszichopátiás személyiségzavarban szenvedők ezekhez a változásokhoz nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni.
A kép illusztráció Forrás: PhotoAlto/Laurent Hamels
A többi csoporthoz viszonyítva a pszichopaták sem a megfordítás előtt, sem utána nem hibáztak több alkalommal. Az agyuk által adott reakciók azonban alapvetően különbözővé váltak, miután a jutalmazás-büntetés megcserélődött. Ebben az esetben azok az agyi területek, melyek a jutalmazással és a büntetéssel kapcsolatos tanulási mechanizmusban játszottak szerepet, máshogyan működtek, mint az egészséges bűnözőknél és ártatlan embereknél.
Új terápiák kellenek
Mielőtt eldöntjük, hogy egy szituációban milyen magatartást tanúsítunk, rendszerint egy listát készítünk magunkban a lehetséges válaszreakciókról. Minden egyes reakciónál mérlegeljük a pozitív és negatív következményeket. Ennek fényében azt a viselkedést fogjuk választani, amely reményeink szerint pozitív következményekhez fog vezetni. A pszichopatáknál ez nem így működik. Ők ugyanis kizárólag pozitív végkimenetellel számolnak, és nem képesek figyelembe venni az esetleges negatív következményeket. Emiatt viselkedésük gyakran büntetést fog maga után vonni – magyarázta Sheilagh Hodgins, a Montreali Egyetem pszichiátere, a tanulmány társszerzője.
A szakértők szerint éppen emiatt nem fognak eredménnyel járni a hagyományos rehabilitációs programok. Úgy vélik, a megoldást tanulás-alapú beavatkozás jelentheti. Ezt még gyermekkorban meg kell lépni, ugyanis ekkor még van lehetőség az agy struktúrájának és működésének fejlődését befolyásolni.
Ha a gyerek inni akar, vagy el akar szívni a haverokkal egy spanglit, a szülő akár a feje tetejére is állhat, akkor is meg fogja tenni. Ez azonban még nem a világ vége. Zacher Gábor toxikológus, a Honvéd kórház Sürgősségi osztályának vezetője szerint az alkoholnak jobb az utánpótlás nevelése, mint a Puskás Akadémiának, a drogháborút pedig már rég elveszítettük.
A nikotinról nem szívesen beszél, mert maga is dohányos. A gyereknevelési kérdésekről azonban annál inkább; a legfontosabb, hogy legyen a szülő és a gyerek között folyamatos kommunikáció, merjünk tőlük kérdezni és tanulni. És lehetőleg ne vájkáljunk a szürkezónájukban.
Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány
Mekkora szerepe van a nevelésnek, és mekkora a vakszerencsének abban, hogy egy fiatal szerhasználóvá válik, vagy sem?
Szerintem nem jó a kérdés. Mit ért az alatt, hogy szerhasználó?
Az alkoholtól a kábítószerekig általában mindenfélét.
Az a kérdés, hogy ki a szerhasználó. Milyen kapcsolatot ápol az illető a szerrel? Pistike elmegy a buliba, megiszik három felest, elszív egy spanglit. Akkor ő szerhasználó? Ebből a szempontból tökéletesen nem mindegy.
Ha arra gondol, hogy a függőség kialakulásának mennyi az esélye, ha arra gondol, hogy a rendszeres szerhasználatnak mennyi a valószínűsége, ha arra gondol, hogy ha akarna időnként piálni, azt kell, hogy mondjam, hogy a fejünk tetejére is állhatunk. Mint ahogy annak idején az én szüleim is pontosan ugyanúgy a fejük tetejére állhattak, akkor is elmentem a buliba, és időnként piáltam, sőt olyan is volt, hogy berúgtam. Mégsem lett belőlem leszuttyadt alkoholista, aki most valami rehabilitációs intézetben próbálja rendbe tenni az életét.
A kérdésfeltevő általában belehullik ebbe a problémába, hogy mit értünk az alatt, hogy szerhasználóvá vált. Azt, hogy időnként elszív egy-egy spanglit, időnként még talán be is rúgnak a haverokkal, vagy azt, hogy napi rendszerességgel, heti rendszerességgel használ különböző tudatmódosító szereket. Nagyon-nagyon nem mindegy.
A mai szülői korosztálynak az abszolút laikus jellegű információi miatt, az, aki elszívott már egy marihuánás cigarettát, már a drogos kis köcsög kategóriába tartozik. Ebből is látszik, hogy semmit az égegyadta világon erről a dologról nem tudunk, nem is akarunk tudni. Vannak előítéleteink, és ezeket az előítéleteket nem ritkán a média szajkózza bele a szánkba. Ha mondjuk, a Blaha Lujza téren egy csávó kábítószer hatása alatt összevagdossa magát egy összetört sörösüveggel, vagy meghal, akkor ez az interneten, a tévében egy eladható történet. Ebből lehet egy első oldalas hírt csinálni, lehet ma este így elkezdeni a rémhíradót. A Pistike meg elmegy a buliba, elszív egy marihuánás cigarettát hajnali kettőkor. Ötig egy kicsit hülye lesz, nagyokat röhögnek a haverokkal. Negyed hatkor elindul haza, fél hat-háromnegyed hat körül hazaér. Hatkor lefekszik, és másnap délig alszik. Pontosan olyan kábítószer használat volt, mint a másik. Azzal a baromi nagy különbséggel, hogy a média számára ez nem egy eladható dolog, mert a kutyát nem fogja érdekelni. Mert ja, hogy ebből mondjuk, 150 ezer van, a másikból pedig kéthetente egy, az senkit se érdekel, mert engem az érdekel, hogy hogy tudom eladni a rémhíradót, hogy tudom eladni a hírportálon, és hogy tudok olyan fenyegető címeket felírni, hogy „Ismét ölt a drog”. És ha mondjuk egy fővárost kevésbé ismerő vidéki ember elolvas egy ilyen hírt, akkor meg van róla győződve, hogy Jézus Mária, följövök Budapestre, és gyakorlatilag minden utcasarkon egy félmeztelen drogos fog velem szembe jönni, akár mínusz tíz fok van kint, akár plusz huszonöt, aki aktuálisan egy félbetörött üveggel próbálja majd részben saját magát, részben pedig engem összekaszabolni. És ez nem biztos, hogy túl jó.
Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány
Ön szerint akkor előnyt, vagy hátrányt jelent, hogy a mostani kamaszoknak, kiskamaszoknak a szülei már találkozhattak, és jó eséllyel találkoztak is a drogokkal, kipróbálták valamelyiket?
Ez jó, mert ők legalább tudják, hogy miről szól ez a dolog. Ha életében kipróbált tudatmódosító szert, és volt neki ilyen története. És ha a gyerek el meri neki mondani, hogy figyelj, papa, voltunk a buliban, és elszívtunk egy spanglit a haverokkal, akkor nem az lesz az első reakció, hogy megfogja a gyerek két fülét, és egy határozott mozdulattal ráhúzza az asztal sarkára a gyerek fejét, és mondja, hogy mi lett belőled, rohadt kis drogos köcsög, hát ezt tanítottam én neked?
De azért ha megnézi, a magyar átlag nem erről szól. Jóval inkább arról, hogy nem tudunk erről az egész dologról kommunikálni. Ha tényleg megtisztel azzal a gyerek, hogy elmondja, hé, apa, kipróbáltuk a spanglit a haverokkal, a szülő nem egy jobbegyenes, balhoroggal nyit. Hanem föl meri tenni neki a kérdést, hogy na és fiam, mit adott neked a cucc? Nem kell neki örülni, szó nincs róla, hogy kurvajó, mert kipróbálta a gyerek. És akkor a gyerek azt fogja mondani, hogy fater, olyan furcsa volt. Minden más volt. Színek fények, hangok, mozgott körülöttem a világ. Most ez akkor azt jelenti, hogy kész, itt a vége, fuss el véle? A gyerek elindult a lejtőn és lesz belőle egy kis...?
Mit tenne ön, mint apa, és mint toxikológus, ha ebbe a helyzetbe kerülne?
Megmondom, hogy miért nem szeretem az ilyen kérdéseket. Belekerülhet az ember mindenféle szituációkba, ez tulajdonképpen természetes, de a „mit tenne, ha” ez olyan, mint amikor nekem egy beteg azt mondja, hogy mit tenne, ha ön lenne az én helyemben. Én nem vagyok az ő helyében. Én a saját magam helyében vagyok, a saját magam életében, a saját családomnak az életében, annak a kvázi pozitív és negatív hozadékaival, de nem tudok erre a kérdésre válaszolni, hogy mit tennék, ha…
Jó, akkor mit tanácsol apaként és toxikológusként annak a szülőnek, aki azt veszi észre a gyerekén, hogy valamit használ?
Az első kérdés, hogy észreveszi-e.
Talán sokan már észrevennénk.
Az a kérdés, hogy van-e közöttük olyan kommunikáció, egyáltalán van-e olyan kapcsolat a gyerek és a szülő között, hogy a gyerek oda mer állni, és el meri mondani.
Tegyük föl, hogy a szülő észreveszi.
De honnan?
Például ha a gyerek „szív”, akkor vörös a szeme, leegyszerűsítve.
Persze, mert másnapos.
Az se jó, ha azt veszem észre a gyerekemen, hogy minden hétvégén három napig másnapos.
Az már nagyon gáz, ha ott tart. Alapvetően azt látom problémának, hogy van-e otthon egy működőképes kommunikáció, ami alapján észre lehet venni, hogy valami nem stimmel ezzel a kölyökkel. Nem fogom tudni, hogy attól nem stimmel-e, mert összeveszett a barátjával vagy a barátnőjével, és attól viselkedik-e ilyen furcsán.
Meg szoktam kérdezni a szülőktől, hogy ismeri-e a saját gyerekét. Ismeri-e a saját gyerekét annyira, hogy észreveszi-e azokat a változásokat, amik a gyerekén megjelennek. Nagyon fontos, hogy mennyit kommunikál vele.
Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány
Fel szoktam tenni a szülőknek azt a kérdést, hogy mondja már meg, hogy milyen zenét hallgat a gyerek. És akkor mit válaszolnak rá? "Borzasztót!" Biztos? Hát, borzalmas, rettenetes. És miért? Merünk vele kommunikálni? Merünk vele egyenrangú partnerként kommunikálni? Megkérdezzük a véleményét bizonyos dolgokról? Hogy te ezt hogyan látod? Mi erről a véleményed? Van-e otthon egyáltalán kommunikáció, a kötelezőn kívül? Az "iskolában mi történt, megírtad, befizetted…" mellett?
Nézze meg a magyar átlagot, hogy ezek a kommunikációs rendszerek működnek-e, és azt kell mondani, hogy nem működnek. Hát akkor meg mi a rossebet akarunk a gyerektől megtudni? Azt, hogy drogozol-e fiam vagy nem? Amikor arról sincsenek információink, hogy egyáltalán hogy érzi magát a bőrében? És akkor bele akarunk vágni a saját szürkezónájának az olyan mélyébe, ahova az életébe nem fog minket beengedni? Amikor még a peremig se jutunk el.
Egyszer azt mondta, hogy a gyereknevelés az olyan, mint a hasmenés, hogy ha menni kell, akkor menni kell, ha hív a gyerek, akkor el kell dobni mindent, mert másodszor már nem fog hívni. Hogy lehet ezt kivitelezni? Ön orvos, sokat és rendszertelen időbeosztással dolgozik, előadásokat tart, nyilván nem ér rá mindig.
Fölhív a gyerek telefonon, mert bejött a városba, azt mondja, figyelj apa. Én mondjuk, nézek egy beteget, azt fogom a betegnek mondani, hogy bocsánat, ezt a telefont el kell intéznem. Kijövök a vizsgálóból, és beszélgetek a gyerekkel, ami hihetetlenül jó. Másfél hónapja történt, felhívott, hogy bent van a városba, és van 3 órája. Törökbálinton lakunk, ahhoz messze, hogy hazamenjen és visszajöjjön, kérdezi, mit csináljon. Mondom, mit fogunk csinálni? Bementünk a városba, és két és fél órán keresztül battyogtunk bent. Egy csomó dolgot megnéztünk. Én egy autójáró fickó vagyok, bevallom férfiasan, hogy még nem ültem a budapesti metrón. Elvitt metrózni, megmutatott két vagy három állomást. Karácsonyi vásár ideje volt, elmentünk a Bazilikához, ivott egy forralt bort, én egy puncsot, ettünk egy kolbászt a Vörösmarty téren. Két és fél órán keresztül hihetetlenül jól éreztük magunkat, egy 18 éves fiatalemberrel battyogni és beszélgetni erről, beszélgetni arról, megnézni a csajokat, bemenni egy boltba. Mondta, hogy ide szoktak járni, mert itt iszonyú jó leves van, itt van a legjobb burgerszerű a városban, ez már nem az a mcdonalds-os történet, ez már teljesen más. A harmadik helyről ezt mesélte, a negyedikről amazt. Hihetetlenül jól éreztem magam a kölyökkel. Szerintem az ilyeneket meg lehet csinálni.
Ehhez nyilván folyamatosan fenn kell tartani a kommunikációt, hogy a gyerek valóban rátelefonáljon a szüleire.
Így van! Ez erről szól! Hogy ne legyen gáz apával elmenni. Hogy ne erről szóljon a történet, hogy huhú, apámmal??? És ezért nekünk baromi sokat kell tenni.
A keménykedés ön szerint árt vagy használ?
Azért kell keménynek lenni! Legyenek elvárások, ez természetes. De úgy gondolom, hogy a jó kapcsolat fenntartásánál fontosabb nincsen.
Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány
Tehát legyen mindig elérhető a szülő, de érezze, hogy hol a határ, amikor a jelenlét már cseszegetésbe megy át?
Nem szabad a gyerekre rátelepedni, nem kell ülni a nyakán. Felvonul a szobájába, néha előjön, bejelenti, hogy éhes, és akkor beszélünk egy öt-tíz percet, aztán föláll és visszamegy, csinálja a dolgát. Tanul, olvas, mit tudom én, gitározik, hasznos, vagy számunkra haszontalan dolgot is művel, de fontos, hogy meglegyen a saját maga szürkezónája, és tudjunk kommunikálni egymással.
A másik dolog, amiről időnként felnőttek el szoktunk feledkezni, hogy ezekkel a fiatalokkal tök jó beszélgetni. Teljesen másképp látják a dolgokat. Nem arra gondolok, hogy hogy működik az új IPhone 6-os, és hogy lehet beállítani, nem ezekre a technikai dolgokra gondolok, azt úgysem fogom tudni elsajátítani. Hanem, hogy mennyire másképpen lát, mennyire más a véleménye mondjuk egy filmről. Én nem voltam különösebben sorozatfüggő, az első sorozat, amire rákattantam a Trónok harca mellett, a Vikingek. Nagyon szerettem, történelmi tárgyú, ezekért rajongok, tök jó történet volt.
Azt mondta a gyerek, apa, nézzétek meg a Walking Dead-et. Kérdezem, az mi. Hát, az ilyen zombis történet. Előtte láttuk e Brad Pittnek ezt a zombi apokalipszises filmjét, otthon megnéztük a feleségemmel, mondtuk, hogy nem is olyan szar. Elkezdtünk Walking Dead-et nézni, most ott tartunk, hogy a 4. évfolyam negyedik vagy ötödik részét néztük. Hihetetlenül jó, és beszélünk róla a kölyökkel. Kommunikálunk. Ezek a dolgok magamtól eszembe nem jutnának. Merthogy merek a gyerektől ilyen dolgokat tanulni.
Az, hogy az ember mennyire törődik a gyerekével, vagy mennyire hajlandó meghallgatni, magáévá tenni, amit mond, nem csak empátia kérdése, hanem attól is függ, hogy ő maga mennyire boldog vagy elégedett. Hiszen akinek sok a problémája, nincs rendben a saját életével, az a gyerekével is nehezebben boldogul.
Nem szabad éreztetni ezeket a dolgokat. Attól, hogy a főnököm lebasz, akár igaza van, akár nincs, azt nem lehet csinálni, hogy hazamegyek, és jól bosszút állok.
De aki maga sem boldog, az elég nehezen tud boldogságot átadni.
Ez így van. Tagadhatatlan, de mindent meg kell tenni azért, hogy legalább az otthoni környezetünket próbáljuk meg úgy alakítani, hogy az egy ütőképes dolog legyen.
Megjelentek a designer drogok, ezek most veszélyesebbek, mint a régiek, vagy csak újak? Ezeket a mostani szülők már nem biztos, hogy követik.
Egy átlag, laikus szülőnek nem kell naprakésznek lennie abból, hogy mi az a szintetikus kannabinoid, egyszerűen lehetetlenség. Számomra is az, hogy próbáljak meg szakmai szempontból naprakész maradni, egy elég komoly feladat, akkor miért kéne egy laikusnak, akinek nem ez a foglalkozása? A világ sokat változott, ez tagadhatatlan, fölgyorsult.
Ha megnézi, nagyon érdekes drogpolitikai közvetkeztetés vonható le ebből, hogy miért működik a kábítószer-piac. Azért, mert van egy vevői réteg, amely folyamatosan képes arra, hogy folyamatosan újabb szereket vásároljon, az egész drogpiacot ez a vevői réteg működteti. Ha az eladói réteget vagy a gyártókat letartóztatják, attól még megmarad az az x millió vevő, és be fog lépni egy új gyártó. Azt is letartóztatják, és jön egy új, és megint egy új. Történik-e valami? Persze, a bűnügyi statisztikák javulni fognak, ki fogják mutatni, hogy tavaly 94,6 dealert tartóztattunk le.
Ettől az eladási statisztikák még pontosan ugyanott fognak tartani, mint az előző években, mert a piacnak a vevői oldalával semmi nem történik. Ha ott is lehetne valami változást eszközölni, az értékrend változásával, a keretrendszerrel, ha egyre többen tudnának és akarnának jó döntést hozni, akkor változna a drogpiac. Ez fontos drogpolitikai üzenet. Nem saját gondolat: „a drogháború elveszett”. Ezt nem én mondtam, ezt az ENSZ jelentette ki, ami lehet, hogy nagyobb rálátással van erre a világra, mint bármelyikünk. Már régóta próbáljuk mondani, sugallni ezt, és végre a politika is ki merte mondani. Attól a pillanattól kezdve a drogpolitikának is a megelőzésre és a kezelésre kellene fektetni a hangsúlyt, és nem mondjuk, a bűnüldözési oldal statisztikáit javítani, amit nem lehet a végtelenségig.
Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány
Nézzünk egy népszerű mérget, a nikotint. A dohányzásról mi a véleménye?
Nagyon nem szeretek erről a témáról beszélni, mert magam is dohányzom. Lassan 39 éve pipázom, és semmiféle motivációm nincs arra, hogy leszokjak. Pontosan emiatt elég álságosan hangozna, ha elmondanám, hogy nikotin, meg tüdődaganat, meg mit tudom én, légzőszervi betegségek. Majd amikor, majd valamikor ebéd környékén – mert a mai napom tegnap reggel fél hétkor kezdődött – autóba ülök, akkor persze rá fogok gyújtani. Ettől a pillanattól kezdve álságos lenne tőlem, ezért nyilatkozatban sosem beszélek a cigarettáról. Én soha senkit nem akartam leszoktatni magáról a dohányzásról, pontosan azért, mert magam is dohányos vagyok, és így hülyén hangozna. El lehet mondani közhelyeket, amit honlapokon is el lehet olvasni a COPD-ről (Chronic Obstructive Pulmonary Disease, krónikus obstruktív tüdőbetegség), hogy mennyibe kerül, meg a halálról. Az viszont biztos, hogy a legnagyobb függőséget okozza.
Mi a helyzet az alkohollal? Mindenki iszik Magyarországon.
Az rendben van, hogy mindenki iszik Magyarországon, a kérdés az, hogy miért iszik mindenki Magyarországon? És a válasz az, hogy az alkoholnál jobb feszültségoldó, bánatölő szer nem igazán létezik. Az örömünkre alkoholt fogyasztunk, a bánatunkra alkoholt fogyasztunk, ami tulajdonképpen egy probléma-elodázó, problémaleszaró állapotot tud előidézni.
Valahol a függőségnek az a lényege, amikor az ember már nem tud határokat betartani. Amikor a belső, önkéntelen átalakulás történik nála, ami miatt valami mindennél fontosabbá válik. Ott tartunk most 2015-ben Magyarországon, hogy 14 liter 96 százalékos alkoholnak megfelelő mennyiséget fogyaszt mindenki, per fő, per év. Évente 30 ezren halnak meg valamilyen alkohollal kapcsolatos betegség miatt, és az utánpótlás nevelése az alkoholbetegségnek sokkal jobb, mint a Puskás Akadémiának vagy a kézilabda akadémiáknak. Nem hogy csökkenne az alkoholbetegeknek a száma, hanem folyamatosan növekvő tendenciát mutat.
Akkor szeressük a gyereket és bízzunk a jó szerencsében?
Én azt gondolom, hogy kommunikáljunk a gyerekkel, legyen egy működőképes családi rendszer. Ami még nagyon fontos ebben a történetben, hogy a gyerektől mi nagyon sok mindent elvárunk. Elvárjuk tőle, hogy tudjon nemet mondani, hogy mindig jól viselkedjen, és így tovább. Álljunk már oda a tükör elé, és nézzünk már magunkba. Olyat várjunk el a gyerektől, amit magunk is meg tudunk tenni! És ha mi nem tudunk valamire nemet mondani - alkoholra, dohányzásra, arra a párkapcsolatra, bármire -, akkor azt miért várjuk el a gyerektől? Mert akkor milyen szociális mintát tudunk neki kínálni? Szerintem a hitelesség nagyon fontos dolog.
Az európai országok nagy többségéhez képest Magyarországon még mindig nehezen fogadják el az emberek, ha valaki homoszexuális, házasságról és örökbefogadásról pedig ne is merészeljen álmodni, aki a saját neméhez vonzódik. Egy friss kutatás szerint inkább elfogadjuk az abortuszt, mint ha valaki leszbikus, és attól sem vagyunk túl boldogok, ha egy meleg férfi költözik a szomszédba, de némi vigasz, hogy a románok még nálunk is kevésbé toleránsak.
2014 végén tette közzé a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Szociológiai Intézete Takács Judit és Szalma Ivett tanulmányát, ami a homoszexualitással kapcsolatos társadalmi hozzáállást vizsgálta Magyarországon és Romániában. A két kutató arra volt kíváncsi, hogy mennyire fogadják el ebben a két országban a homoszexualitást, a melegeket és leszbikusokat, valamint azt, ha azonos nemű párok szeretnének örökbe fogadni.
A vizsgálat eredményei lehangoló képet festenek arról, ahogy a homoszexualitás kérdését kezelik a magyarok. Miközben a magyar és a román emberek a családot tartják a legfontosabbnak az életükben, és a válaszadók többsége azzal is egyetért, hogy gyerek nélkül sem a nők, sem a férfiak nem élhetnek teljes életet, addig annak lehetőségét mereven elutasítják, hogy azonos nemű párok örökbe fogadhassanak, és erre jogilag sincs lehetőség.
Pedig több európai és nemzetközi kutatás is kimutatta, hogy azokban az országokban, ahol már bevezettek valamilyen támogató törvényt, az a közvéleményt is sokkal elfogadóbbá tette. Húsz európai ország 2002 és 2008 közötti vizsgálata azt mutatta, hogy a homoszexualitás társadalmi megítélése ott a legkedvezőbb, ahol a törvények lehetővé tették a homoszexuális párok házasodását és örökbefogadását. Ilyen például Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország vagy Hollandia.
Magyarországon és Romániában egyikre sincs jelenleg lehetőség, de csekély vigasz, hogy nálunk 2009 óta legalább bejegyzett élettársi kapcsolatban élhetnek a homoszexuálisok. Romániában még ennyi jogi lehetőségük sincs.
A tanulmány szerint a nők, a fiatalabbak és a városi környezetben élők megengedőbbek a homoszexualitással, nyitottabbak általában a meleg férfiakra, a leszbikus nőkre és a homoszexuális szomszédokra, mint a férfiak, az idősebbek és a kisebb településeken élők. Negatívan hat a homoszexualitás megítélésre a vallásosság, és az, hogy valaki milyen gyakran jár vallási szertartásokra. Ahogy azok az emberek is kevésbé elfogadóak, akik elutasítják a bevándorlókat, és elfogadják a hagyományos női szerepeket.
Míg a legtöbb európai országban 1990 és 2008 között megengedőbbé váltak az emberek a homoszexualitással szemben, addig Magyarország európai viszonylatban az egyik legkevésbé megengedő ország. A vizsgálat szerint, ha választani kéne, hogy mi a rosszabb: a homoszexualitás, az abortusz, a prostitúció, az alkalmi szexuális kapcsolatok vagy a házasságon kívüli viszony, a magyar válaszadók még mindig inkább elnézőek az abortusszal szemben, mint ha valakiről kiderül, hogy homoszexuális. Viszont valamit még a melegeknél is rosszabbnak tartanak: a házasságtörést.
Jobb fejek viszont néhány európai országnál, ha arról van szó, hogy a szomszédba egy homoszexuális ember költözik. Míg Törökországban, Litvániában, Bulgáriában, Romániában és Lengyelországban a válaszadók többsége nem szeretne homoszexuális szomszédot, addig Magyarországon 1990 és 2008 között 75-ról 29 százalékra csökkent azok száma, akik elutasítanák ha az új lakó meleg vagy leszbikus lenne. Az adatokból jól látszik, hogy az évek múlásával egyre megengedőbbek vagyunk ebben a kérdésben, de még így is a válaszadók harmada elutasítana egy ilyen szomszédságot.
Románia és Magyarország a homoszexualitás megengedhetősége, a homoszexuális szomszédválasztás, a homoszexuális párok általi örökbefogadás, valamint a meleg férfiak és a leszbikus nők elfogadása tekintetében a kevéssé nyitott országok közé tartozik a mai európai mezőnyben. És, hogy kiket utálunk még a homoszexuálisoknál is jobban? A kábítószer fogyasztókat, az erősen iszákosokat és a büntetett előéletűeket.
A Kelet-Londoni egyetemen végzett pszichológia és tanácsadás alapszakon, majd tavaly elvégezte az integratív pszichoterápia és tanácsadás kiegészítő szakot is. Éveket élt New Yorkban és Angliában. Londonban, a „helyi nyócker” negyedében volt munkatársa egy felépülési központú szemlélettel dolgozó civil szervezetnek. Korábban dolgozott a Kék Pont megboldogult tűcseréjében, a békásmegyeri City Artban volt ügyelő és kerékpáros műhelyt vezetett, s mindkét ambulanciánkon konzultált. 2014 ősze óta felépülési koordinátorként meghatározó szereplője a Kék Pont megújulását jelentő brit felépülési - modell adaptációjának. Műsorkészítő a Tilos Rádióban, jelenleg a bölcsödei beszoktatás embert próbáló heteit éli Jerkó fiával. Takács Józseffel, „Jocival” beszélgettünk a kinti tapasztalatokról, megnyitva ezzel a Nemzeti Drog-ellenes Stratégiában is sokat emlegetett, de mindeddig homályban maradt felépülés-központú szemlélet kék pontos diskurzusát.
- Legutóbb egy évet dolgoztál a londoniLifelineszervezetnél, ők milyen környezetben működnek?
TJ: London Hackney kerületében volt ez a központ, amire talán nem túlzás azt mondani, hogy a helyi nyócker. Nagyszámú brit bevándorló közösségek élnek itt, vietnámi, karibi, kurd, pakisztáni származásúak, általában azok a másodgenerációsok, akik a gyarmati területekről jöttek. Egyszerre van jelen a szegénység és a gentrifikáció is. Pont úgy lehet elképzelni, mint nálunk a belső rehabilitáció alatt álló belső pesti kerületek vegyes jellegét. És vannak stigmatizált kerületrészek, ahol az erőszak, az utcai bandák nagy múltra tekintenek vissza. Hírhedt volt korábban pl. a Murder Mile útszakasz, ahol csak gyorsan és felhúzott ablakú autókkal volt tanácsos áthajtatni, de ma már ez is átalakulóban. A Lifeline két másik szervezettel együtt volt egy önálló épületben.
- Civilek voltak ők is?
TJ: Is-is, ők is indulnak nagy tendereken és komoly önkormányzati támogatásokkal működnek. Az egyik szervezet volt az ARC (Alcohol Recovery Centre), a National Health Service hálózat egyik helyi szervezete, ahol alkoholbetegeket fogadtak, de sok közös kliensünk volt. Náluk erősebb volt a medikális szemlélet, több orvos, nővér dolgozott ott, mint nálunk, komoly múltja van a szervezetnek. A különbséget talán úgy lehet érzékeltetni, hogy míg az alkohol probléma kezelése a kórház felől, a drogé az utca felől indult el.
- Kicsit hasonló a történet a mienkhez, hiszen a drogszakma itthon is a civilekkel indult.
TJ: Mondhatjuk, igen. A harmadik szervezet a WDP (Westminster Drug Project) volt, akik bűncselekmények elkövetőinek kínáltak „elterelés”-szerű szolgáltatásokat. Fontos, hogy Angliában minden megszerzésre irányuló bűncselekményt elkövető (rablás, betörés, autófeltörés, stb.) letartóztatottat tesztelnek heroinra és kokainra, és egy szociális munkás még az őrsön kapcsolatba kerül az érintettekkel. Illetve ez a szervezet a börtönből kikerültek integrációján is dolgozott, egyéni gondozással.
- Ehhez képest a Lifeline-nál mi volt a Te konkrét feladatod?
TJ: Felépülési koordinátor voltam - mint most itt a Kék Pontban is – drogfüggőkkel foglalkoztam. Olyasmit csináltam, mint amit itthon egyéni esetkezelésnek hívunk, naponta minimum 7-8 kliens volt hozzám beírva, de előfordult, hogy 10-en is jöttek. Ők nagyon különböző állapotban voltak. Kb. 60%-uk crack és heroin együttes használó volt, a többiek vagy ezt, vagy azt használtak, mindössze 5%-uk volt mefedron használó, és/vagy füvező. A munkát ott erősebb felépülési szemlélettel végeztük, mint ma az itthon jellemző.
- Mi ennek a különbségnek a lényege?
TJ: Kicsit félve mondom, mert talán kiüresedett már ez a szó, de holisztikusabb szemléletben működtettünk mindent. Az ottani gondozásban jóval nagyobb hangsúlyt kapott a különböző támogató szolgáltatások, aktivitások integrálása. A közösségi aktivitások, a társas kapcsolatok épülését jobban szolgálta az a gyakorlat. A felépülési út a felépülési epizódok összessége, és a koordinátornak az a dolga, hogy ezeket segítsen integrálni.
- Ez utóbbi valóban nagyon hasonló a mostani rendszerünkhöz, hiszen nálunk az ambulanciák szociális munkásai az „kliensgazdák”, akik a kötelező állapotfelmérések után különböző szakemberekhez- orvos, pszichológus, konzultáns, jogász- delegálják a klienseket. Mitől más mégis a két módszer?
TJ: Nem arról van szó, hogy amit eddig csináltunk, az ne lenne jó, sőt! Csak egy 180 fokot most fordítunk rajta! Eddig úgy mértük fel az állapotot, hogy a veszteségekből, hiányosságokból, a szociális, egészségügyi, jogi, mentális, fizikai, stb. hendikeppekből indultunk ki, és arra terveztünk vele együtt terápiás célt. A felépülés-központú modellben nem kockázat-menedzselést végzünk, hanem a felépülési tőkét határozzuk meg. Abból indulunk ki, hogy milyen erősségei, meglévő készségei vannak a hozzánk fordulónak. És ehhez rendelkezésre áll egy nagyon hasznos és plasztikus eszköztár is, a felépülési térképekkel, amivel most ismerkedünk itthon a Kék Pontban is! A következő hetekben, hónapokban sokat fogunk erről beszélni, most indulnak a belső módszertani képzéseink is. 60 klienssel dolgoztam együtt, mint afféle „megtestesült lelkiismeretük”, aki tudta, hogy mikor, milyen ellátást kapnak, mindent. Például ha valaki metadon programba járt közülük, (ez egy heroinistáknak szóló helyettesítő gyógyszeres kezelés- a szerk.), de láttam, hogy csak a receptet kiadó munkatársat, a „felírót” keresi fel, akinek valóban ennyi a dolga ezen a poszton, de nem jár konzultálni is, akkor én beszéltem vele erről! Ott a stabilizálás után elvárás volt a csökkentés is, tehát a célokat mindig ébren kell tartani a kliensben.
- Azért a 60 kliens innen nézve nagyon darálónak tűnik nekem…
TJ: Mégis élhető és hatékony volt, mert voltak köztük telefonos konzultációra bejelentettek, és nem fix időket töltöttünk együtt személyesen sem. Az egyéni helyzettől függött, mennyit kellett találkoznunk.
- Mit és hogyan hoztak a rendszerbe a kiegészítő szolgáltatások?
TJ: Úgy képzeljétek el az egész épületet is, hogy egy „betoppanó” térbe (drop-in) érkezett mindenki. A konzultációi mellett nagy gondot fordítottunk a személyiség kibontakoztatására, és a szabadidő – ami egy felépülő drogfüggőnél életveszélyes lehet- hasznos eltöltésére. A választási lehetőségek széles tárházában volt lehetőség meditációra, kórusba, olvasókörbe járni, kézműveskedni, sportolni, még felsorolni is nehéz, mennyi minden közül választhattak.
- Honnan volt mindehhez emberi erőforrás?
TJ: Nagyon fontos kérdés! Ezeket a szakmai stáb tagjai és önkéntesek tartották, illetve maguk a felépülők. Volt olyan felépülő, aki szociális juttatási –tanácsadó volt, erre képeztette ki a szervezet, s e téren bármelyikünknél többet tudott. Az egész szociális juttatási rendszert kívülről-belülről fújta. Ő egy olyan tudást kapott a beiskolázása révén, amivel bárhol nyugodtan elhelyezkedhet. A stáb tagjai pedig szintén komoly HR potenciált jelentettek, persze a 35 órás heti munkaidejük terhére. ..
- Tehát a szakmai team egy pozitív szemlélet jegyében netán egyfajta kiégés-megelőzésként is végezte ezt a munkát?
TJ: Nem pusztán pozitivizmusról van szó, ezek direktívák voltak a dolgozók felé. Egy 10 modulból álló tréning csomagot mindenkinek teljesítenie kellett a próbaideje alatt, aki ott akart dolgozni. Ennek ugyanúgy része volt a munkahelyi egészség-és biztonsági szabályok, a tűzrendészeti és elsősegélyszabályok, mint más. És ezen túl vannak az egyéb, készségfejlesztő szakmai szolgáltatások, vagy a dolgozók hobbiszerű szenvedélyeire épített különböző kreatív programok. Volt egy jó vastag portfolió-szerű munkafüzetünk, amibe minden szerepelt, és mindenki kapott belőle.
- Nálunk, Mo-n, ami kötelező és ráadásul szabályzatszerű, annak nincs bearanyozva a fogadtatása.
TJ: Ott ez egyáltalán nem így van. Ami kötelező, az tényleg nem a szakemberek ellen van, hanem értük, és ezzel ott mindenki tisztában is van. Ha a szakmai teamben dolgozó úgy tart filmklubot alkalmanként, hogy ő maga imádja a filmeket, a mozit, és szórakozás is egyben neki ezt másokkal együtt működtetni, akkor az visszahat rá is, nyilván jobban érzi magát a bőrében ő is. Akkor lehet kölcsönösen élményszerűen együttműködni a kliensekkel.
- Ki és hogyan monitorozza, értékeli, hogy ez a munka eredményes-e a központban?
TJ: Többen is, és ez is rettentően fontos! Az ottani OEP támogatásnak megfelelő összeghez olyan konkrét mutatók vannak rendelve, amit folyamatosan ellenőriznek, mint bármelyik profit-orientált cégnél, és ez ott a világ legtermészetesebb dolga, pedig szociális szférában vagyunk! Ha valaki nem teljesíti a normát, akkor nem kapja meg a bónuszát, sőt, a mienkhez hasonló szociális, normatíva-jellegű támogatás három éves újraszerződési pályázatán is rosszabb esélyekkel indul. Persze, ehhez kell a bónusz- lehetőség, és az is, hogy alapjáraton is biztonságosan, stabilan működhessenek ezek a szervezetek, amihez ott megkapják a szükséges és reális állami támogatást. A legnagyobb élményem az volt a kinti munkám alatt, hogy mennyire hatékonyan bír működni egy jól kitalált rendszer, amikor támogató a szakpolitikai környezet, és hazaérkezve látom, hogy mennyivel nehezebb, amikor mindezt szinte „utcai harcban” kell csinálni!
- Akkor? Van itthon ennek esélye?
TJ: Muszáj megpróbálni! Előbb-utóbb a hazai szenvedélypolitika vezetői is rájönnek, hogy nincs más lehetőség, együtt kell működni és tényleg sokkal komolyabban kell támogatni a civileket, mert nélkülük bajban leszünk…
A depresszió, az öngyilkosság és annak megelőzése van napirenden idén a Magyar Pszichiátriai Társaság XIX. vándorgyűlésén, amelyet Szegeden rendeznek meg szerdától szombatig.
Az Európai Unióban Magyarország a második helyen áll Litvánia után az úgynevezett befejezett öngyilkosságok tekintetében, amelynek legfontosabb rizikófaktora a depresszió – mondta Molnár Károly, a társaság elnöke kedden újságíróknak, Budapesten.
Az idei rendezvény főbb témái: az öngyilkosság és megelőzése, a depresszió, a skizofrénia és az interdiszciplinaritás. Szó esik majd a magyar pszichiátriai ellátás aktuális kérdéseiről és kihívásairól.
Molnár Károly kiemelte: a rendezvényen két világhírű professzor, Rihmer Zoltán pszichiáter, neurológus és farmakológus, valamint Marco Sarchiapone olasz pszichiáter vezetésével öngyilkosság-megelőzési szakmai tréninget is tartanak.
Az elnök kitért arra, hogy a gyakorlati tapasztalatok és a szakmai felmérések szerint folyamatosan nő a betegszám, miközben a pszichiátriai ellátás szakemberhiánnyal küzd, és nem növekszik a rezidensek száma sem.
2013-ban a WHO főigazgatójával történt találkozás után Orbán Viktor miniszterelnök jelezte, hogy a következő években kiemelt szerepet kap a magyar lakosság mentális állapotának javítása. Emlékeztetett: tavaly márciusban WHO szakértői csoport látogatott Magyarországra, hogy megvizsgálja és értékelje a mentális egészségügyi szolgáltatásokat, valamint ajánlatokat tegyen a fő területekre. Jelentésükben 42 pontban fogalmazták meg javaslataikat a változtatásokra.
Purebl György, a társaság leendő elnöke hangsúlyozta: szemléletváltásra és összefogásra van szükség, hogy a mentális zavarral küzdőket ne másodrangú állampolgárnak tekintse a társadalom.
Sós Éva főtitkár arról beszélt, hogy a rendezvényre nagyjából 1300 érdeklődőt várnak, 180 előadás hangzik el, valamint kerekasztal-beszélgetések, könyvbemutatók és workshopok is színesítik az eseményt.
Egy patkányokkal teli házban, tizenegy éves korában lett alkoholista, pár év múlva már fiktív számlákból fizette ki szlovákiai drogját. A 26 éves, hajléktalan Peti már megszámolni is alig tudja, hány addiktológiáról, rehabról, hajléktalanszállóról rúgták ki. A Baptista Szeretetszolgálat szállásán talált menedéket, szabadidejében origami virágokat hajtogat.
Hajléktalanok és szerfüggők krízisellátása | Fotó: Magócsi Márton
“Figyeltem-e, hogy milyen tűt használok? Persze. Direkt hepaC-s után lőttem magam, mert azt hittem, attól meg lehet halni. Csak később mondta egy haverom, hogy a hepa nem halálos, úgyhogy az egésznek tényleg nem volt semmi értelme.”
A 26 éves Peti a hajléktalanszálló kopott kanapéján ülve azt mondja, már túl van a pár évvel ezelőtti ámokfutáson és mélyponton. Halkan, de gyorsan beszél, gyakran megnedvesíti az ajkait. A pár órával ezelőtt elszívott biofű miatt úgy érzi, ki van száradva, és a gondolkodása is egy kicsit tompa még. “Két hétig teljesen tiszta voltam, de vasárnap összevesztem a barátnőmmel, azért kellett egy kicsit szívni. Ma reggel meg azért, hogy értelmesen tudjak beszélni. Hogy ne izzadjak, meg ne hányjak, mint máskor.”
Sosem voltam egy jó gyerek
Peti az elmúlt 15 hónapból 13-at a rehabon töltött, de azt mondja, december 6-án elkergette onnan a Mikulás: az egyik társa egy veszekedés közben nyakon pöckölte őt egy égő cigicsikkel, ezért mindkettőjüket kirúgták. Mivel nincs lakása, a következő három hétben egyik hajléktalanszállóról a másikra járt. Három hét alatt három szállásról tiltották ki drogfogyasztás miatt.
Nem sokkal szilveszter előtt költözhetett be a Baptista Szeretetszolgálat X. kerületi Utcafront részlegére, amelyet azért hoztak létre, hogy a fővárosban egyedülálló módon kifejezetten szerfüggő, alkoholista és drogfogyasztó hajléktalan emberek számára nyújtson ellátást. Itt nem kell fizetni a bentlakásért, és egyrészt éjszakai szállást, másrészt nappali melegedőt is üzemeltetnek: így akár egész napra, hosszabb távon is a szálláson maradhatnak a rászorulók. Nagy a várólista (jelenleg körülbelül húszan várnak a bekerülésre), amely a jó körülményeknek is köszönhető. “Olyan szolgáltatást kell nyújtanunk, ahova én is bemennék hasonló helyzetben” – mondja az intézmény vezetője, Miletics Marcell. Van konyha, fürdőszoba, saját szekrény, sőt, még kutyát is be lehet hozni.
A száz férőhelyes éjjeli menedékhelyen jelenleg mindössze nyolc drogfogyasztó hajléktalan lakik állandó jelleggel, az utcai munkások azonban ennél jóval több emberrel vannak kapcsolatban: nekik változó rendszerességgel, az utcára visznek élelmet, ruhákat és steril tűt. A szálló közösségi foglalkozásain pedig nemcsak a szállón lakók, hanem az utcán élők is részt vehetnek. A szállón segítséget kapnak ahhoz, hogy szükség esetén bekerüljenek kórházba, rehabra vagy metadon programra. Később segítenek a munkakeresésben is: többen a közmunkaprogram keretében, a szállón is tudnak állást vállalni.
Peti örül, hogy bekerülhetett ide: “Itt most nyugalom van, járok a közösségi foglalkozásokra. Annyi a szabály, hogy nem szabad zavarni másokat. Én nem is zavarok most senkit, pedig előtte sosem voltam egy jó gyerek.”
Peti tizenegy éves korában, egy ismerősénél rúgott be először. Hányt is, de ez nem tántorította el attól, hogy az első alkalom után ezt minden hétvégén megismételje. “Láttam, hogy a nagybátyámék mindig részegek voltak, megtetszett az alkohol. Anyukámnak sosem volt ideje rám. Ápolónő, egy éves voltam, amikor szétmentek apámmal.” Petiék mindig szegényes körülmények között éltek, de a nagybátyja halála után romlott a helyzet: az édesanyja egyre kedvetlenebb lett, egy idő után nem is takarított a lakásban. “Megjelentek a patkányok is a lakásban, hetedikes koromban az egyik meg is harapott. Anyukám egyre inkább menekülni akart, elköltözött egy férfihoz Budapest mellé, én meg Pápán maradtam, egy kollégiumban. Aztán fél év alatt lefutott minden: fű, extasy, speed.”
Csak írtuk a számlákat az autógyáras dílernek
Miután Pápáról kirúgták, tizedikes korában egy győri iskolába iratkozott át, ahol épületburkolónak tanult. Az órákra viszont már nem igazán járt be, mindig az anyagon járt az esze: itt találkozott először a piko elnevezésű metamfetaminnal, amit szlovák kokainnak is neveznek. “Jobban flesselsz tőle, mint a speedtől, 3-4 napon keresztül aludni sem tudsz, úgy pörget. Hét évig nyomtam, először csak orron át, az utolsó egy évben már vénásan” – kezdi felhúzni a pulóvere ujját Peti, de végül csak az alkarját mutatja meg: még általános iskolában a barátaival házilag készítettek tetoválásokat (egy tűt erősítettek a távirányítós autó motorjához, azzal szúrták be a golyóstoll titáját). “Ebből már hozzá voltam szokva a tűhöz. Ez a három pötty itt azt jelenti, hogy mi majd ilyen elválaszthatatlan banda leszünk, miénk lesz az egész világ. Persze nem lett belőle semmi. Főleg csak azok maradtak haverok, akikkel anyagoztam.”
Peti az első években naponta 3 ezer, később pedig már napi 10-15 ezer forintot költött drogra. “Alapítottam egy céget, kisebb családi házak felújítására. Aztán csináltam belőle egy nagy adócsalást. A dílerem, aki Szlovákiából hozta a drogot, jó állásban van egy autógyárnál. Ő mondta, hogy gyártsunk számlákat arról, hogy ők a mi cégünkön keresztül szállítják el a veszélyes hulladékot. Mi csak írtuk a számlákat, darabonként 150-200 ezer forintért, hetente kettőt-hármat.” Peti ebben az időszakban a nagynénjééknél lakott, ide volt bejelentve a cég is. A rokonok viszont kitetették, amikor rájöttek, hogy a fiú őket is veszélybe sodorhatja az üzletével.
Sosem kérdezte, mire kell a pénz
“Akkoriban, hét év piko után jöttek a paranoiák: a boltba is csak kerülővel mertem, mert féltem mindig, hogy követnek. A végén már ki sem mozdultam a lakásból, csak tévéztem. Elmentem a pszihiátriára, hogy segítsenek, hogy ne féljek ennyire.” A pszichiátrián csak nyugtatókat és kedélyjavítókat írtak fel, akkor múlt el a paranoiája, amikor ezeket alkohollal kezdte keverni. Egy ideig a haverjainál húzta meg magát, lopásokból élt. “Kérleltem anyukámat, hogy hadd költözzek hozzájuk Üllőre. Megígértem, hogy leszokom mindenről, a piáról, a drogról, a gyógyszerről, mindenről. Befeküdtem addiktológiákra is, voltam a Nyírőben, a Merényiben, még fülakupunktúrát is kaptam – ezzel próbáltam leplezni anyu elől, hogy az anyagozást nem tudtam abbahagyni, a zárt osztályon, a nyílt osztályon is mindig megoldottam, hogy legyen speed vagy kristály. Néha észrevették, hogy be vagyok állva. Akkor leoltottak injekcióval, és kész.” Az édesanyja minden nap látogatta Petit, ételt és pénzt vitt neki – azt sosem kérdezte, hogy a napi 2-3 ezer forintot mire költi a fia.
Hajléktalanok és szerfüggők krízisellátása | Fotó:
Peti nem gondolta volna, hogy találkozik olyan droggal, ami még a pikós paranoiánál is rosszabb lesz. “Nem féltem én a dizájner drogoktól, egészen addig, amíg egyszer benzollal be nem lőttem magam. Az első 12 óra olyan volt, mintha be lennék kokainozva. Tartoztam egy embernek, aki mindig ugyanazt a zenét hallgatta a kocsijában. És hirtelen azt kezdtem hallani mindenhol, féltem, hogy értem jön. Annyira féltem, hogy bemenekültem az erdőbe, és elástam magam az avarba. Arra emlékszem, hogy remegtem, és féltem a pókoktól is. Azt mondják, három napig feküdtem ott, azután talált rám valaki” – mondja Peti. Ekkor vált számára világossá: vagy rehabra megy, vagy meghal.
Mindenki tudott táncolni, csak én nem
“2013 október 28-án költöztem be Rákoskereszttúrra. 10 és fél hónapig voltam ott. Szerettem. Amikor kijöttem, új életet akartam kezdeni: Székesfehérvárra költöztem, lett munkám is, csatlakoztam egy baptista közösséghez. Jó hatással voltak rám, szinte senki sem ivott, még csak nem is nagyon cigiztek” – mondja Peti, akinek egy hónap után mégis csak volt egy “megcsúszása”. “Valakinek a közösségből esküvője volt. Utána a buliban megszólaltak azok a zenék, amiket én is hallgattam akkor, amikor még pörögtem. Mindenki más elkezdett rájuk táncolni, csak én nem tudtam. Nem ment az anyag nélkül. Jött a sóvárgás.” Amíg a rehabon volt, többen mesélték neki, hogy pár hónap alatt nagyon megváltozott a biofű, sokaknál ájulást, pár szívás után kemény függőséget okoz. “Én csak nevettem akkor ezeken a szóbeszédeken. Az esküvő után viszont én is elszívtam egyet, aztán pár perc múlva se kép, se hang, a detoxban ébredtem fel. Azóta is látom, hogy sorra borulnak ki mellőlem az utcán.” Peti hetente 3-4-szer is a detoxban kötött ki, 2 és fél hónapra ismét rehabra ment, de miután kirúgták, ismét visszaesett.
“Kellett ez a hullámvasút ahhoz, hogy kialakuljon a betegségtudatom. Visszajött a hitem is, ezt a szállót is Istentől kaptam ajándékba, hogy új életet kezdhessek.” Peti először karácsony környékén töltött pár éjszakát a krízis ellátón, azután kapott állandó helyet a szálláson. “Milyen volt a karácsony? Hát rossz. Egyedül voltam. Bejöttem ide, hajtogattam mindenkinek origamiból virágokat ajándékba. Volt itt egy lány, neki is adtam belőle, úgy ismerkedtünk meg. Ő is függő volt, de két hétig együtt voltunk tiszták. Remélem, hamarosan megint együtt leszünk.”
Peti hozzáteszi, hogy talán egy kicsit könnyebb lett volna a leszokás, ha a rehab után az édesanyja megengedi, hogy hozzájuk költözzön. “Nem meri elárulni nekem édesanyám, hogy hol dolgozik pontosan. Fél, hogy megint oda fogok menni a munkahelyére, hogy gyógyszerereket szerezzek tőle, mint amikor függő voltam. De nagyon szeret engem, sokat találkozunk. Itt a szállón még nem volt, meg az új párja sem kedvel engem, úgyhogy én sem mehetek hozzájuk” – mondja Peti, miközben már rongyosra gyűrte azt a vonatjegyet, amit egész beszélgetés alatt hajtogatott. A Nyugati pályaudvarra ment ezzel, ott találkozott az édesanyjával, aki ma is pénzt és ennivalót vitt neki. Peti azt mondja, mindig megtartja a vonatjegyeket: “jó ez pultnak, ezen jól lehet tekerni.”
A legkritikusabb helyzetekben igen sokat jelenthet egy kedves mondat, mely visszahozhatja elvesztett életkedvünket. Az S.O.S. ÉLET Telefonszolgálat 40 éve működik Pécsett, és igen sok embernek segített már az „utolsó” pillanatban.
– Jelképesen nagybetűs ez az ÉLET?
– Mozaikszó, az Éjszakai Lelki Elsősegély Telefonszolgálat rövidítése. Valójában a tartalom miatt is lehetne nagybetűs, mert az országban Pécsett indult harmadikként ilyen segítségnyújtás, 1975. január elsején. Évente 1500–2000 hívást kapunk, s az érdemi hívások húsz százaléka életet veszélyeztető állapotot jelez.
– Léteznek jelei az öngyilkosságot megelőző lelki állapotnak?
– A telefonszolgálat alapítója, dr. Kézdi Balázs sokat foglalkozott ezzel, könyvet is írt a kríziskommunikációról. Az már eleve üzenetértékű, ha valaki felhív egy öngyilkosság-megelőző szolgálatot. Fontos jel a beszédében a rengeteg tagadó szó vagy a halál-egyenértékű megfogalmazások használata is, amikor arról számol be valaki, hogy szívesen elaludna, vagy elutazna pár napra, s addigra mindennek vége lesz.
– Mi vezethet napjainkban leggyakrabban ilyen veszélyállapotig?
– Mindenki volt már krízishelyzetben, a krízis az emberi lét fejlődésének fontos tényezője, hiszen a válság változást eredményez, amiből jól is kikerülhet az ember. Annak pedig nincs rangsora, hogy mi okozza. A magány, a munkanélküliség, a pénztelenség, szeretteink elvesztése mindenképpen fokozza a veszélyhelyzetet, ám a problémamegoldó képességünk dönti el, hogy mikor kerülünk öngyilkossági veszélybe.
– Mennyiben tud segíteni az S.O.S. ÉLET szolgálat?
– Amikor nincs már hivatalos orvosi lehetőség, este héttől reggel hétig ingyenesen hívhatnak bennünket a rászorulók a 80/505-390-es számon. Kiképzett szakemberek az ügyeleteseink, akik önkéntes munkában végzik a feladataikat. Anonim 40–50 perces beszélgetésekről van szó, de olykor azonnali segítségnyújtásra is szükség lehet.
– Pszichiáter a szakterülete, vagyis éjjel-nappal lelki segítségadással foglalkozik. Hogy lehet ebből kilépni?
– Rengeteg olvasással, továbbá imádok főzni. Kifejezetten kikapcsol a pralinékészítés, kitűnő játék, amit sokan csinálhatnak egyszerre.
Pszichiáter, de itt ő is önkéntes
Dr. Árkovits Amaryl 1971-ben született Várpalotán. Ajkán élt a gimnázium befejezéséig. 1990-ben került Pécsre, a PTE-n általános orvosként 1996-ban diplomázott, pszichiáter, pszichoterapeuta. Orvosként Szigetváron kezdett dolgozni, majd a Honvédkórház és a Pszichiátriai Klinika után 2004 óta a Mentálhigiénés Intézet munkatársa, főorvos, önkéntes munkában pedig az S.O.S. ÉLET szolgálat operatív vezetője.
Hát de. Domonkos esete a legjobb példa, akinek a védelmét a TASZ ügyvédje látta el.
Fiatalok állnak egy szórakozóhely előtt az utcán, beszélgetnek, és közben körbejár egy spangli. Van, aki beleszív, van, aki nem. Bizonyára mindenki számára ismerős ez a jelenet, vagy az éjszakából, vagy a tévéből. A kannabisz olyan drog, amit jellemzően közösen fogyasztanak a fiatalok. Ilyen esetben a fű átadása nem terjesztési célból történik. Mégis, ha a rendőr elkapja a figyelmetlen csoportos fűszívókat, könnyen egy kábítószer-terjesztő elleni büntetőeljárás vádlottjává válhatnak. Ez történt Domonkossal is, egy budapesti főiskolással, akinek annyi volt a bűne, hogy elszívott a haverjával egy spanglit. Pechjük volt, a rend éber biciklis őrei tetten érték és bilincsben vitték be őket a kapitányságra, ahol hosszú órákat kellett eltölteniük. Vallomástétel, vizeletvétel. Domonkos azt hitte, hogy fogyasztóként megúszhatja komoly büntetés nélkül. Sajnos tévedett. Mivel magára vállalta, hogy ő adta át a spanglit a haverjának, kábítószer-terjesztés miatt eljárást indítottak ellene. Ekkor fordult a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogsegély szolgálatához segítségért.
A különbség fogyasztó és terjesztő között a jogkövetkezmények tekintetében elég nagy (GYIK). A fogyasztó választhatja a büntetőeljárás alternatívájaként a 6 hónapos elterelést, ami többnyire egy drogambulancián folytatott egyéni vagy közösségi tanácsadáson való részvételt jelent, priusszal nem jár. A terjesztőre minden esetben bíróság szab ki büntetést, és bekerül a bűnügyi nyilvántartásba is (emiatt például nem utazhat az USA-ba). A törvény a csekély mennyiségű kábítószer terjesztését két évig terjedő szabadságvesztéssel bünteti, ez a gyakorlatban a büntetlen előéletű fiatalok esetében, mint amilyen Domonkos, pénzbüntetést vagy felfüggesztett szabadságvesztést jelent. Amennyiben azonban a 18. évét betöltött átadó közoktatási intézmény területén (pl. iskolai buli) fogyasztott közösen kábítószert fiatalkorúval, a büntetés a törvény szerint egytől öt évig terjedő szabadságvesztés!
A TASZ ügyvédje, dr. Sánta Szabolcs a múlt hét csütörtöki tárgyaláson azt kérte a bíróságtól, hogy függessze fel a büntetőeljárást Domonkos ellen, hiszen nem terjesztett kábítószert, csak közösen fogyasztott. Sajnos az indítványunkat a bíróság elutasította, ítélet még nincs, ügyét a másodfokú bíróság fogja tárgyalni.
2002-ben a Büntető Törvénykönyvbe bekerült a közös fogyasztás céljából történő átadás kategóriája, ennek következtében a spanglit közösen szívók is választhatták az elterelést. 2004-ben azonban az Alkotmánybíróság megsemmisítette az elterelés lehetőségét a közös fogyasztóknál. Szerintük ez egy kiskapu lehet a terjesztőknek arra, hogy fogyasztóként elkerüljék el a büntetést. Ezt a döntést mi a szakemberek többségével együtt sokatbíráltuk, mondván, hogy éppen az Alkotmánybíróság döntése miatt fognak fogyasztókat terjesztőként bíróság elé állítani. Domonkos ügye a legjobb példa, hogy mennyire igazunk volt.
A valódi megoldás az lenne, ha a törvény egyáltalán nem büntetné a kannabisz fogyasztását, akár egyénileg, akár közösen kerül rá sor. Évente több ezer fiatalt hurcol meg az állam csak azért, mert egy olyan növényt szívnak el, amit veszélytelennek nem lehet ugyan nevezni, de az alkoholizálással és a dohányzással szemben egyetlen halálesetet sem okozott még a világon. A fűszívók túlnyomó többsége alkalmi fogyasztó, a társadalom hasznos tagja: az ő üldözésükre költünk több milliárd forintot minden évben! A hatóságok ezt a pénzt és energiát fordíthatnák inkább a korrupt politikusok üldözésére.
Domonkos ügyét aDrogriporter és a TASZ Facebook oldalon követheted nyomon.
20 ezer drogfüggő van. Na, de van 60 ezer nyugtatószerfüggő, 25 ezer orrcseppfüggő, 100 ezer hashajtófüggő, 150 ezer játékszenvedélyes és 800 ezer alkoholista. Interjú.
Mindjárt itt vannak az ünnepek. De számít ez? Ez számít? Lehet egy kiemelt dátumtól kezdve másként élni, másként viszonyulni, másként elfogadni – másként szeretni? Vagy ez csak illúzió, és a megoldás sokkal egyszerűbb és mégis jóval nehezebb?
Közeledik a szeretet ünnepe, az újév. Szeretnénk nagy levegőt venni, új lapot nyitni, másként csinálni.
Az a saját hülyeségünk, hogy szilveszterkor újrakezdjük az életünket azért, mert január elseje van. Miért nem lehet mondjuk december 28-án? Vagy bármelyik nap? Nem. Ragaszkodunk ahhoz, hogy bizonyos dátumokhoz kössük. Akkor még van egy napunk, szilveszterkor jól berúgunk vagy betépünk, és majd január elsejétől minden más lesz. Egy frászt. Ha valaki tényleg akarja, akkor bármikor odaállhat a tükör elé és megkérdezheti magától: hova jutottam? Ha meg akarja csinálni, akkor ez független a dátumoktól.
A szeretet ünnepén tradicionálisan összejön a család. Még akkor is, ha amúgy nem nagyon…
És jót veszekszenek a karácsonyfa alatt. Hihetetlen konfliktushelyzetek támadnak azért, mert karácsonykor jónak, kedvesnek kell lenni, és ez megint miről szól? A sztereotíp gondolkodásmódról. Hogy valamit kiemelünk az évből - karácsony, a szeretet ünnepe. A kígyózó sorokról, az eszement vásárlásokról ne is beszéljünk. Agyrém. Érdekes dolog, hogy az ünnep is mennyit változott. 10-15 évvel ezelőtt, ha karácsonykor el akartál menni kajálni, találtál helyet? Minden zárva volt. Ma már egyre több hely van nyitva, sőt, kifejezetten szentestére szervezett partik vannak. Én is azt mondtam a feleségemnek tavaly, hogy ne főzz! Érted, az is miről szólt? Egész nap sürgölődik, este leülünk és megesszük - ennyi. Inkább fogjuk magunkat és elmegyünk pár barátunkkal, és nem kell kinyuvadni a szorgoskodásban. Tök jó. Én karácsony-bolond vagyok, láthatod, ha körülnézel. Ugye, ez egy kórházi szoba, ahol azért nem egy szokványos dolog, hogy ennyi figura díszelegjen. Hát, ha még látnád, hogyan néz ki a kertünk és a házunk feldíszítve! A ferihegyi kifutópálya kivilágítása semmi ahhoz képest! Imádom! Olyan jó hazamenni.
Te szoktál év végén leltározni?
Abból a szempontból igen, hogy például itt a kórházban mit kéne még változtatni. Saját magamban pedig minden nap szoktam. Eljárok futni, és egy csomó mindent át tudok gondolni. Hihetetlen jól lesimítja az agyamat és helyretesz.
Akikkel nap mint nap találkozol, azok számára fontos az ünnep?
Nagyon sok ember számára semmit nem jelent. Egyébként érdekes, hogy az öngyilkossági statisztika is mennyire megváltozott. Régen vezetett a karácsony. Ma már nem sokban különbözik egy átlagos naptól. Alapvetően ez nem szól másról, mint a szorgalmas médiamunkásokról. Nekik köszönhetjük, mert a hírszegény időszakban rendre beszéltek arról, hogy be lehet csengetni a szomszéd nénihez, aki ott van egyedül, mert a fia külföldön van, Skype-olni nem tudnak… Vigyél át neki egy tálon 3 db süteményt. És akkor a néni ott áll, kezében az altatós dobozzal, de nem veszi be, mert töltést ad neki ez az apró szeretet-injekció.
Picit jobban figyelünk a szomszédra. És a „tékozló fiúra”? A saját gyerekünkre, aki elsodródott?
Na, de miért kell ehhez karácsony? Hogyan tudna visszajönni a tékozló fiú, vagy miért? Ahogy mondtam, a tékozló fiúnak kell belenézni a tükörbe. Ilyen történettel millióeggyel találkozom. „Nem tudok mit kezdeni a huszonéves fiammal, lányommal – mit tegyek?” Nem tudunk vele igazándiból mit csinálni. El se jut odáig, hogy szembesüljön a problémával. Azt szoktam mondani a betegeimnek, hogy saját magával szemben legyen őszinte. Nem kell apával vagy anyával. Aztán az első lépés az lehet, hogy akarok-e változtatni? Szerintem egyébként a kábítószerkérdésnek Magyarországon sokkal kisebb a jelentősége, mint amekkorát ebből a politika és a sajtó csinál. A számadatok is azt mutatják, hogy 20 ezer drogfüggő van. Na, de van 60 ezer nyugtatószerfüggő, 25 ezer orrcseppfüggő, 100 ezer hashajtófüggő, 150 ezer játékszenvedélyes és 800 ezer alkoholista. De Magyarországon a kábítószer-probléma egy fétis.
Minden, amit felsoroltál, az önámítás vagy a szorongásoldás eszköze.
Persze. Csak kiragadjuk a kábítószert azért, mert az én korosztályomnak semmit nem mond. Ez egy lebegő fétistárgy a levegőben, amivel nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk róla kommunikálni.
Hogy kéne? Azt mondod, hogy álljon az érintett a tükör elé. De közben a szülők állnak oda, és zokogva szaggatják a köntösüket, hogy mit csináltak rosszul?!
Elvárjuk a gyerektől, hogy tudjon nemet mondani?
Igen.
Naná! Ez pontosan olyan, mint amikor a gyereknek azt mondjuk, hogy folyamatosan tessék ötöst hozni az iskolából! Megint csak érdemes lenne saját magunkba nézni. Nekünk minden napunk úgy telik, hogy ha folyamatosan osztályoznánk magunkat, akkor csak ötös szerepelne az ellenőrzőnkben? Volt olyan napunk, amikor esetleg négyest kaptunk? Vagy hármast, kettest, vagy netán meg is buktunk volna? De a gyerek legyen jeles! És ha egyszer hazahoz egy hármast, akkor mit mondunk neki? „Nem lesz ez így jó, fiam! Elindultál a lejtőn!” És egy jól teljesítő, okos gyerekkel nem fordulhat elő tök lazán, hogy ír egy közepes dolgozatot? Hogy valamiért dekoncentrált volt? Mi mindig koncentráltak vagyunk? Tényleg elindult lefelé? Nem. De fölsorolunk 47 szankciót és rádobunk még egy mágikus mondatot: „Ha nem javítod ki, akkor…” És a gyerek a következő matekdogánál már halál ideges lesz. Tökéletesen sikerül elrontanunk az egészet. Ugyanez vonatkozik egy olyan gyerekre, aki bukdácsol. Vajon ha az a gyerek hazavisz egy négyest, fog érte szeretet-mondatot kapni? És mondja neki a tanító néni, hogy látod, fiam, meg tudod csinálni?! És ez miről szól? Szeretet-injekcióról. A magyar oktatási módszerből ez a fogalom úgy, ahogy van, hiányzik. Pedig ez pénzbe se kerül.
Ha szeretet-injekciót kapnának, kevésbé lennének veszélyeztetettek az alkoholban, a drogban?
Igen, persze. A saját feszültségünket, kisebbségi érzéseinket hogyan tudjuk oldani? Iszunk egy felest vagy kettőt. Amerikában, a jó egyetemeken mit hallanak folyamatosan az ottani hallgatók? Te vagy a legszebb, a legjobb, a legügyesebb és meg tudod oldani! És nálunk?
„Nem kötelező idejárni.”
„Maga meg hogy jutott el idáig?” És nem azt mondom, hogy a szart kell dicsérni. Szó sincs róla. De differenciálni kell, hogy ki, mihez képest és hogyan teljesít.
Ha egy szülő vissza szeretne találni vagy el akarna indulni a gyereke felé, akkor más szemüvegen keresztül kéne őt néznie?
Az első kérdés, hogy tudunk-e egyáltalán a saját gyerekünkkel kommunikálni?
Ilyen szempontból a karácsony még inkább tükröt tart az álságoknak.
Persze, mert karácsonykor otthon vagyunk, eljönnek a rokonok… Megjelenik a nagybácsi, akit a 16 éves kamasz gyerek egy éve nem látott, és mi lesz az első megállapítása? „De nagyot nőttél!” A rokon bácsi rögtön kiírta magára, hogy elmebeteg! Mert valljuk be őszintén, ebben a korban mindenki változik. És ezt követi a többi ostoba kérdés.
„Mi leszel, ha nagy leszel? Hogy megy a tanulás?”
Igen. És mi a helyzet a lányokkal vagy a fiúkkal? Van-e valami köze annak a rokon bácsinak ehhez? Ő meg akar nyitni egy kommunikációs csatornát, a gyerek pedig puff, lehúzza a redőnyt, ott ül szép ruhában, jokeri vigyorral a száján. Két és fél napot elraboltak az életéből. Nem ezeket a kérdéseket kellene feltenni. Behoztak éjjel egy fiatal kölköt, akinek azt mondtam - sajnálhatod, hogy nem láttad a magyar-orosz meccset! A gyerek csak nézett. Itt vagyok a kórházban nyakig betakarva, idejön ez a kopasz, szemüveges, szakállas majom és a tegnapi kézilabdameccsről beszél? És tök jót beszélgettünk. Nem úgy kezdtem, hogy miért csináltad, miért nyomtál be? Normális vagy? Elindultál a lejtőn! Meg szoktam kérdezni a szülőtől, hogy szokott-e beszélgetni a gyerekével. Visszakapom azt a kérdést, hogy miről? Hát, nem arról, hogy mi történt az iskolában, hogy megírtad-e, befizetted-e? Hanem a meccsről, Hosszú Katinkáról, időjárásról, csajokról, pasikról, moziról, zenéről, bármiről. Múlt héten vizsgázott a fiam gépjárművezetésből. Összefutottunk előtte, mert volt pár óránk. Kérdeztem, Bendegúz, akkor most mi legyen? Azt mondja: elviszlek metrózni. Én még a büdös életben nem ültem az új metrón. Sétáltunk, metróztunk, megnéztük a kirakatokat, kritizáltuk az embereket, aztán megmutatta, hogy most mik azok a menő helyek, ahova ők szoktak járni. Kolbászt ettünk, én elkortyolgattam egy pohár forralt bort, két és fél órát együtt voltam a 18 éves kölykömmel. Hihetetlen jó volt!
Ki mernéd jelenteni, hogy ő nem fog semmibe belecsúszni?
Nem. Én remélem, hogy az anyjával bele tudtunk pakolni értékrendet, kereteket, jövőképet, példaképet a puttonyába. Úgy gondolom, hogy ismerem őt és megbízom benne. Bocsánat, de még visszakérdezek. Mi van, ha elszív egy spanglit? Összedől a világ? Én könnyen ugatok 55 évesen. Amikor én voltam 18, akkor hozzá lehetett jutni valamihez? Persze, hát szipuzni lehetett volna, meg parkánozni, seduxenre piázni, mákteázni, viszont az már akkor is gáz volt. De elszívni egy marihuánás cigarettát? Hát, merre indult volna az ember? Ma meg, egy telefon és megvan. Mi könnyen ugattuk azt, hogy „nem”, mert nem volt mire igent mondanunk. Egész más világ volt. Mi mindig hátratett kézzel ültünk az iskolában, soha nem rúgtunk be építőtáborban, osztálykiránduláson se, föl sem merült ez a dolog, ugye? De egy 35 évvel ezelőtti, kamaszkori berúgás mára anekdota, amin mosolyogsz. Akkor anyám kevésbé mosolygott, mikor a szalagavatómról két osztálytársam részegen vitt haza a lehányt, érettségire vett öltönyben. Új zakó kellett, mert a Vörös Október Ruhagyár termékét kimarta a gyomorsav. Ma már nevetünk ezen. És attól, hogy berúgtam kamaszkoromban, akkor most én egy rohadt, leszuttyadt alkoholista vagyok? Annak nem kell örülni, ha a gyerek kipróbálja, de tudni kell hova tenni. És vajon el meri-e mondani? És ha igen, akkor mi a reakció? Mit fog csinálni apuka? Egy, meghal ott rögtön, kettő, letépi a gyerek fejét, mert rohadt kis drogos köcsög lett belőle. Ahelyett, hogy megkérdezné, hogy oké, és mit adott neked a szer? Egy csomó álszent dologgal vagyunk fölvértezve – „most, hogy nagykorú lettél fiam, koccintsunk!” Mintha 16 éves korában nem lett volna már benyomva a haverokkal… Hülyeség!
És attól a 20 éves sráctól, aki 3 éve tolja, attól mit várhat az anyja?
Inkább gondoljon vissza, hol csúszott meg a történet! Amikor 10 éves volt a gyerek elváltak, hiányzott a modell, az anya, persze, három műszakban dolgozott, mert föl kellett nevelni. Nyakában lógott a kulcs, és a fridzsideren volt a „Csók, anyu” felirat - lásd magyar mozi -, akkor ne csodálkozzunk, hogy az utca és a tér nevelte, és jön a mágikus mondat: rossz társaságba keveredtem.
Jó, Gábor, de ezt végiggondolva egy anya ott marad a bűntudatával tehetetlenül? A pokolba vezető út és a jó szándék…
…és akkor jön a kérdés, hogy mit kezdjek a gyerekemmel? 16 éves, ül a gép előtt és szarik a fejemre. És mondom, hol a gyerek életében a keret? Mire válaszol, hogy mennyi a zsebpénze. De nem arról a keretről van szó! Hanem az értékrendről. Gondolj az internetes, facebookos kommunikáció álságára, ahol más lehetsz, mint aki vagy! Erre a mi generációnk nincs fölkészülve. Tavaly egy slames fiú mondta, hogy a Z generáció előbb nyúlt a telefonjához, mint magához. Számukra a virtuális világban való mozgás tök természetes, mi meg véres verejtékkel tanuljuk.
Hát, mi digitális bevándorlók vagyunk, ők meg bennszülöttek, persze…
Így van. Nézd meg, hogy az őslakos és a betelepülő között hogyan zajlik a kommunikáció. Elő lehet venni a történelemkönyvet, vagy megnézni, mi van ma Németországban.
Na, de akkor mit csináljon a szülő?
Próbáljon egy kicsit őslakossá válni. Például, ha megkérdezem a szülőt: milyen zenét hallgat a gyerek? Válasz: borzasztót. Na, de mit? Nem tudom, de szörnyű. Tetszik ismerni? Nem, de nem is akarom. Én ötven százalékban olyan zenéket hallgatok, amiket a fiam mutatott meg nekem, még akkor is, ha néha borzasztó.
Te fölveszed a bennszülöttek ruháját.
Próbálom. De nem szabad benne lakni. Csak időnként meg kell próbálni, mert ha nem, akkor elveszítjük a közös témáinkat. Persze ehhez le kell győzni a fáradtságot és erőt kell venni magunkon.
Ezek szerint nem boldog újévet kéne kívánnunk, hanem fáradtságosat?
A történet folytatódik és tessenek harcolni! És január elsejétől semmi nem fog megváltozni.
Harcolni? Ez a jó szó?
Igen. Egy működőképes rendszerért időnként meg kell harcolni. Sokan azt gondolják, hogy bár évek óta nem kommunikáltak a gyerekkel, de most elkezdik. Nem lehet. Ami kimaradt, azt nem lehet pótolni. Nincs tiszta lap. Apró lépések vannak. Ma, holnap, holnapután. Ha valaki síelésnél eltöri a lábát, akkor a következő alkalommal ugyanott folytatja, ahol abbahagyta? Nem. Lesz benne egy kis félsz, nem mer úgy nekiindulni. Egy baleset után nem biztos, hogy a rehabilitáció ugyanoda visz bennünket vissza, mint egy eredeti történetben. És a gyereknevelés a világ legnehezebb extrém sportja.
Huszonegy év és hatvankilenc nap a Szegedi Tudományegyetem Pszichiátriai Klinikájának élén. A lelki bajok biológiai gyökereit kutató pszichiáter, aki azért választotta az ideggyógyászati pályát, mert professzora utasítására sem volt hajlandó megválni jellegzetes szakállától, két évtizeden át vezette a tanszéket. Janka Zoltánnal a téli és az ünnepek közeledtével felerősödő depresszióról, a kedélyzavarról és annak felismeréséről, “kezeléséről” beszélgettünk.
- Depressziós vagyok – mondjuk ezt sokan, amikor nem érezzük magunkat formában. Különösen felerősödik ez az érzés most, hogy nyakunkon a karácsony és vele együtt felszaporodnak az otthoni teendők, a munkahelyi évzáró túlórák. Van-e különbség a depresszió és a kedélyzavar között?
- A kedélyzavar tulajdonképpen nem más, mint a depresszió, de a köznyelv szinte mindent annak hív. Ha valaki az ünnepek közeledtével elgondolkodik a maga és szerettei sorsán, vagy egyszerűen azon, hogy egyedül él és magányos, akkor könnyen eshet kedélyzavarba. Ez viszont nem betegség. Attól, hogy időnként rosszabb, máskor jobb kedvünk van, még nem leszünk kedélybetegek. A depressziót pszichoterápiával vagy akár gyógyszeres kezeléssel helyre lehet hozni, az átmeneti kedélyzavarnak pedig az tesz jót, ha a családtagok segítenek, ha vannak ismerősök, akikre lehet támaszkodni. Ebben a tekintetben különbözőek az emberek: vannak, akik igénylik a figyelmet és vannak, akik kevésbé. Vannak, akik egyedül élnek és depresszióba esnek, mások pedig jól bírják az egyedüllétet.
- Tehát az, hogy milyen a személyiségünk meghatározza azt is, mennyire tudnak meginogtatni minket a változások?
- Magam holisztikusan, egészében tekintem az összes orvosi betegséget és nem csak a mentális zavarokat. Hiszen ott az ember a maga pszichológiájával, szociológiájával és biológiájával. A fiatalkorban megélt különféle lelki traumák – talán sokan már nem is emlékeznek rá – ott maradnak a mélyben, időnként pedig felszínre törnek. A másik ilyen befolyásoló tényező a környezet, a kívülről jövő ingerek. Az emberek szinte állandóan stresszben vannak, alig tudnak mentesülni alóla, hiszen a változás folyton jelen van az életükben. A legnagyobb tragédia, ha az ember elveszíti szeretett hozzátartozóját, de nagyon érdekes az a rangsor is, amiben a lelki traumákat pontszámokban mérik. E szerint, ha valakit kirúgnak a munkahelyéről az kevésbé stresszes állapot, mint az, ha tönkremegy a házassága. Ez a környezeti faktor állandóan ott van és bombázza az embereket. Olyan egyén nincs, aki ha egy adott időszak alatt sok és jelentős traumát szenved el, mégsem rendül meg lelki egyensúlyában.
A harmadik említett tényező pedig a biológia. Léteznek kémiai molekulák (szerotonin, noradrenalin, dopamin) az agyban, amelyek működése nagyon fontos az ingerület-átvitel, az idegsejtek közötti intelligens párbeszéd lebonyolításának szempontjából. A szerotonin sejtbe történő visszavételét végző transzporter esetében egyes személyeknek genetikailag kódoltan hosszú, másoknak rövid változatai vannak, az utóbbi nem működik hatékonyan. Egy vizsgálat során azt elemezték, hogy a különféle stressztényezőkre hogyan reagál a populáció. A két csoport azonos mértékű traumát élt át, viszont az egyiknek rövid, a másiknak hosszú volt a transzportere. Előbbiek kétszeres arányban reagáltak depresszióval ugyanolyan lelki megrázkódtatásokra, mint azok, akiknek hosszú volt a transzportere. Az emberek életvitelükben, korukat tekintve is különbözőek: a túlhajszoltság, a kimerültség, vagy éppen az öregedés befolyással van a szervezetre. Az öregedés egyfajta kopása a testnek és ugyanígy az idegrendszernek is. Az előbb említett kémiai anyagból is kevesebb lesz, amelynek következtében az ember esendőbbé válik. A kedélyzavar még fokozottabban kiteljesedik, az ünnepek közeledtével különösen.
- Az, hogy mennyire vagyunk hajlamosak a depresszióra, örökletes?
- Bizony, megvan rá az örökletesség. A kedélyzavarnak van egy olyan típusa, amikor a hangulat az abszolút örömteli és a levertség között ingadozik. A bipoláris zavar benne van a génekben, csak még nem tudjuk, hogy pontosan hol. Időnként megfordulnak nálam hozzátartozók olyan problémával, hogy a gyermekük kiegyensúlyozatlan: hol majd ki csattan, hol lehangolt. De ugye tehetséges? – kérdezem tőlük. Ez az ára, ezzel viszik előre a világot. A művészvilágban húszszor annyian szenvednek bipoláris zavarban, mint a társadalom többi rétegéből. Goethe: Ginkgo biloba költeménye is így szól: „E falevél, mi kertemben/ Keletről jött adomány,/ Titkát átvitt értelemben/ Ízleli a tudomány./ Van-e oly teremtett lélek,/ Mely önmagát szétszeli?/ Kettő lesz, de attól félek/ Bárki egynek észleli./Ily kérdésre válaszomból/Kétséget tán nem hagyok;/Nem érzed-e a dalomból,/Egy, ám kettőzött vagyok.” (Goethe versét egyébként Janka Zoltán fordította.) Látszik, hogy saját magát is belevette a költeményébe, a falevél hasított-kettőzött jellegéből asszociálva, sőt, a levelet az eredeti kéziratra rá is ragasztotta. A Mindentudás Egyetemén tartottam egyszer erről egy előadást.
Az öröm és tespedtség ingadozása a tehetség abszolút jele, ezért nem megbélyegezni kell az ilyen embereket, hanem segíteni nekik. Komoly veszélye az öngyilkosság, hiszen ezek mögött az esetek mögött zömében a depresszió áll. Nagyon érdekes, hogy amikor Goethe: Az ifjú Werther szenvedései című regénye megjelent, a műkedvelő arisztokraták között öngyilkossági hullám tört ki, amit később aztán el is neveztek Werther-effektusnak. Nekünk, magyaroknak is van egy hasonló analógia mentén idézhető emberünk, mégpedig Seress Rezső, aki a Szomorú vasárnap zenéjét komponálta. A szövege szentimentálisan lehangoló, szinte adta az ötletet az öngyilkossághoz, ezért néhány országban be is tiltották. Viszont ezt csak azt tudja elkövetni, aki depressziós, arra nem veszélyes, aki kiegyensúlyozott. Mindössze szép zenének érzékeli.
- Ahogyan ön is említette, segítő kezet kell nyújtanunk depressziós hozzátartozóinknak. A legtöbben viszont nem tudják, mit is tehetnének, hogyan viszonyuljanak valakihez, akinek látszólag semmi baja, csak „rossz kedve van”.
- A depressziónak látszólag nincsenek testi tünetei, ezért sokszor a környezet nem érti mitől tespedt, tehetetlen a családtag. Meg kell érteni, hogy egyszerűen csak lemerültek a telepek, amelyeket fel kell tölteni. Azt mondják: össze tudod szedni magad, csak akarnod kell! Ez viszont nem jó üzenet, mert egy ilyen ember nem tudja összeszedni magát, nem tud feljönni. Még rosszabbat tesznek, ronthatnak az eredeti állapoton. Enyhe kedélyzavar esetében elég a pszichoterápia, középsúlyos esetben a gyógyszer is szükséges lehet. A pirulák egyébként nem fogynak olyan nagy tételben Magyarországon, mint azt sokan hangoztatják, a nyugati országokban sokkal többet adnak el. Úgy vélem, óriási eredménye a magyar egészségügynek, hogy hatalmasat csökkent az öngyilkossági ráta, s e mögött a depresszió jobb felismerése és kezelése áll. A depresszió kezelésére szánt gyógyszerek fogyása emelkedett, az öngyilkossági ráta pedig csökkent. Valamikor 100 ezerből 40-45 személy lett öngyilkos, most ez a szám a felére csökkent. A mediterrán országokban eleve alacsony, ez minden bizonnyal a kulturális sajátosságokból fakad. Mondják, hogy a magyarok pesszimisták, viszont érdekes, hogy nálunk az egyik legmagasabb a kétpólusú zavar, ami ugye összefügg a tehetséggel.
- Azt tudjuk, hogy a magyarok között milyen arányban van jelen a depresszió?
- A depresszió egy vissza-visszatérő betegség. A férfiak mintegy 10 százalékának életében legalább egyszer kialakul, míg a nőknél ez az arány 20 százalék. Minden ötödik nő életében előfordul tehát. Azt ugyanakkor nem lehet elmondani, hogy a nők körében magasabb lenne az öngyilkosság. Amennyiben meg is kísérelnek ilyesmit, akkor enyhébb eszközökkel teszik. Ha kimennénk az utcára és azt néznénk, hogy ki depressziós, akkor jelen pillanatban száz emberből négy biztosan az. Ez is sok, de sokkal többre tippelnénk. Bipoláris hangulatzavar esetében viszont nincs különbség a nemek között, ott egységesen 1-2 százalék, ha az enyhébb változatokat is tekintjük.
- A legfrissebb statisztikák azt mutatják, hazánkban körülbelül 800 ezer és 1 millió között mozog az alkoholisták száma. Végtére is, ez is összefügg a depresszióval.
- Igen, különösen a férfiaknál és öngyilkossági szempontból is veszélyes. Hogy mennyien vannak, azt nehéz lenne megmondani, de természetesen tény, hogy nagy társadalmi probléma. Ha valaki az alkohol rabja, meg kell vizsgálni, honnan indult a probléma. Lehet, hogy szorongott vagy kedélyzavara volt, esetleg depressziós és alkohollal próbált meg öngyógyítani. Eleinte úgy érezhette ettől jó lesz neki, jobb lett a hangulata és múlt a szorongás, viszont idővel történik egy visszacsapás és még rosszabb lesz a helyzet, mint azelőtt. Ebben is van egy kis genetika: vannak, akik meg tudják állni, akik képesek kontrollt tartani és vannak, akikkel elúszik minden. Magyarország vendégszerető nép, jönnek az ünnepek, a vendégségben pedig nem lehet visszautasítani egy-egy pohárka italt. Fontos tehát a mérték, akiből pedig ez hiányzik, inkább ne is igyon.
- A hölgyekről gyakran hallani panaszt a borús idő és a rossz hangulatuk közötti összefüggésre. Ilyenkor jól bevált női praktikához nyúlnak: vidám színekbe öltöznek. Az időjárás valóban meghatároz minket?
- Ebben is különbözőek vagyunk, az emberek zöme szereti, ha decemberben is süt a nap. A napi ritmusunk elfeledett terület, pedig vannak, akik annyira érzékenyek a fényhiányra, hogy előjön náluk a téli depresszió. Ezt fényterápiával lehet kezelni, akár a szegedi klinikán, ahol napi félórás 10 000 lux erősségű fény sokat segíthet az arra érzékenyeken. Az északi államokban érthetően gyakoribb a téli depresszió, amit – mint nevében is – a fényhiányos szezon vált ki, ugyanakkor ez sosem súlyos. A téli depresszióban a hölgyek aránya mintegy 80%, jellemzően ebben az időszakban a többlet alvás ellenére levertek, fáradtak, önkéntelenül édességre vágynak, nassolnak, amely súlytöbbletet eredményez.
- Már nem először merülnek fel beszélgetésünkben a gyógyszerek. Mikortól lehet szükséges pirulákra?
- Enyhe rosszkedv esetén nem érdemes, a gyász időszakában pedig nem is megengedett, hiszen utóbbi természetes velejárója az életnek. Csupán akkor szabad szedni, ha az orvos megállapította, hogy a tünetek valóban kimerítették a depresszió diagnózisát. A napi változásokra nem érdemes ilyenekhez nyúlni, inkább keressenek az emberek örömöket, sportoljanak, egyenek finomakat. A fényhatást lehet és érdemes is keresni, amennyiben van rá lehetőség. Viszont a szolárium nem megoldás, mert a csövekből áradó ultraibolya fény nem tudja szabályozni a bioritmust és nem hat a melatoninra (azaz a „sötétséghormonra”), nem gátolja annak képződését.
Az előítéletek azt táplálják, hogy a pszichiátriai zavarok nem valódi betegségek, csak gyengeségnek köszönhetők – mondta Szendi István. A szegedi pszichiáter szerint nálunk nincs meg a kultúrája annak, hogy a lelki változásokról beszélgessünk. A beszélgetés apropóját az adta, hogy az utóbbi időben több agresszív cselekményt is pszichiátriai betegségekkel hozott összefüggésbe a sajtó.
– Rengeteg előítélet él a magyar társadalomban a pszichiátriai betegekkel kapcsolatban. Például a kezelést és így a gyógyulás esélyét közvetlenül nehezítő probléma, hogy a laikusok, rokonok, ismerősök gyakran megkérdőjelezik a gyógyszerelés szükségességét és hasznosságát. Egy hozzátartozó a betegség egyes tüneteit is a kezelésnek tulajdonítva, vagy esetleg egyes mellékhatásokat látva akár jó szándékkal is mondhatja beteg családtagjának, hogy ne szedje a gyógyszereket, mert azoktól csak rosszul lesz – mondta Szendi István. A szegedi pszichiáter, egyetemi docens elmondása szerint a pszichiátriában a tisztán lelki eredetű átmeneti zavarokat kivéve, az általános orvoslás nagy részéhez hasonlóan sajnos nem rendelkeznek oki kezelési módokkal.
Senki sem mondja meg, hogy skizofrén
Előrejelzés
A szakember szerint a szorongásos és depressziós betegségek gyakran járnak együtt testi panaszokkal is. Szendi István szerint ezt sokszor az általános orvosok sem ismerik fel. Ezért ezek a legköltségesebb betegségek ma a világon. Az Egészségügyi Világszervezet előrejelzése szerint a rokkantságot okozó tíz leggyakoribb betegségből öt pszichiátriai lesz a közeli évtizedekben.
– A pszichiátriai betegségek jelentős részét nem tudjuk meggyógyítani abban az értelemben, hogy a kiváltó tényezők felszámolásával nem tudjuk megszüntetni az okokat. Tüneteket kezelünk, amelyek szerencsés esetben eltűnhetnek, és teljességgel élheti a beteg az életét, senki meg nem mondja róla, hogy például kényszerbeteg vagy skizofrén. Jó esetben a beteg sem érzi, hogy bármilyen hatással lennének rá a gyógyszerek, úgy érzi, olyan, mintha nem szedne semmit. Ez az ideális helyzet. Vannak azonban kevésbé sikeres eseteink, amikor nem tudjuk jól, maradéktalanul gyógyítani a tüneteket, ami továbbra is nehézséget, szenvedést okozhat a betegnek. A gyógyszerek nem tudják megváltoztatni a beteg személyiségét, a tüneteket tudják úgy visszaszorítani, hogy az ember visszanyerje a képességeit, dönteni, változtatni tudjon, ami igazán a gyógyulás felé viszi – mondta az egyetemi docens. Közölte, sajnos léteznek olyan szervezetek is, amelyek gyógyszer- és orvosellenesek, míg az ellenőrizetlen kuruzslások, a nem bizonyított eljárások és készítmények szabadon garázdálkodhatnak az egészségpiacon. A szakember szerint komoly veszélyt jelent, ha a pszichiátriai betegséggel élő ember nem szedi a szükséges gyógyszereit.
Leginkább saját magukra veszélyesek
– Ha történik valamilyen agresszív bűncselekmény, és azt valamilyen pszichiátriai betegséggel lehet kapcsolatba hozni, azt mindig megírja a sajtó, míg ha nem, azt nem hangsúlyozzák ki. A statisztikák szerint például hazánkban az évi mintegy másfél száz körüli gyilkosságnak csak a töredékét követik el betegséggel élők – mondta Szendi. Hangsúlyozta, a pszichiátriai betegek, ha veszélyesek valakire, leginkább saját magukra, hiszen az öngyilkosság a legkockázatosabb velejárója, szövődménye ezeknek a betegségeknek. A mások elleni agresszió nagyon ritka. Szerinte ilyen akkor fordul elő, ha nem kezelik a beteget, ha magányos, egzisztenciáját vesztett, és emellett még az alkohol- és drogfogyasztás is beletaszíthat a heteroagresszivitásba.
Közvetett módon utalgat a halálra
– Az öngyilkosság felé sodródó ember leadja a vészjeleket, de ezek sokszor nem egyértelműek. Nem azt mondja közvetlenül, hogy olyan nagy bajban vagyok, hogy a halálon gondolkodom, segítsetek, hanem közvetett módon utalgat rá. Gyakran az öngyilkossági késztetés is pszichiátriai betegség tüneteként jelenik meg. Az alvászavar, a hangulat megváltozása, az érdeklődés elvesztése már a hozzátartozók által is észrevehető jelek. Ezeket már észlelhetik a családtagok, barátok, de sajnos nálunk nincs meg a kultúrája annak, hogy a lelki változásokról beszélgessünk. Az előítéletek pedig azt táplálják, hogy a lelki zavarok nem valódi betegségek, csak gyengeségnek köszönhetők, „csinált dolgok". Mert abból indul ki egy egészséges ember, hogy amikor ő rossz passzban van, az akaratára támaszkodva megpróbál erőt venni magán, próbálja folytatni a munkáját, ellátni a feladatait, igyekszik felerősödni, gyógyulni. Úgy gondolja, hogy aki nem ezt teszi, az elhagyja magát, holott a depresszióban éppen az akaraterő sérül, éppen az, amire egy egészséges ember támaszkodik. A kútból a kezét-lábát használva mászik ki az ember, de törött végtagokkal nem tudna felkapaszkodni. Ez a különbség egy egészséges ember krízisei és egy beteg ember mély állapotai között – mondta Szendi István.
Alapjában véve, akinél kialakult a függőség valamilyen formában. Súlyosabb esetben az ember már nem tud uralkodni ivásán.
Ezt a betegséget tulajdonképpen mindenki más, és máshogy éli meg, de végkimenetel egyforma. Az alkoholizmus kialakulása.
Hol van az a pont, amikor valakire ki lehet mondani azt, hogy alkoholista?
Voltaképpen egységes definíciója nincs az alkoholizmusnak. Általában azt szokás mondani, hogy alkoholistának azt az egyént nevezzük, akinek az életében súlyos problémákat jelent az alkohol. Ez sajnos kiterjedhet a magán és családi életünkre. Nagyban befolyásolja a munkánkat is, mert, aki betege a piának, az bizony megteszi azt is, hogy munkahelyén rejtett butykosokat nyakal és fogyaszt el. Ezt nem azért teszi, mert a szabályokat azért is át akarja hágni, hanem egyszerűen azért, mert nem tud az érzésen uralkodni. Bármilyen körülmények között szüksége van az alkoholra.
A szomorú dolog az súlyos esetekben, hogy az alkoholista volán mögé ül, veszélyeztetve maga és mások testi épségét.
Léteznek olyan elképzelések, mely szerint már az is alkoholista, aki minden nap megiszik egy üveg sört.
Van, aki mindennap iszik, nem is kis mennyiséget, de van olyan csoport is, akik hetente, vagy havonta isznak egyszer, de akkor nagyon.
Függőség (betegség) jelei:
Sóvárgás, kényszerítő vágyakozás.
Kontroll nélkül, ha elkezd inni, akkor nem tudja abbahagyni a lerészegedésig.
Megvonási tünetek jelentkeznek: izzadás, remegés, álmatlanság, szapora szívverés, súlyosabb esetekben epilepszia, delírium, tüdőbetegségek, tüdőtályog, hasnyálmirigy gyulladása és esetleges daganata.
A veszélyes tolerancia: ez azt jelenti, hogy az elfogyasztott alkohol mennyiségnek növekedni kell a hatás elérése érdekében.
A tél felé közeledve az éjszakák egyre hidegebbek lesznek, ilyenkor az időjárás komoly veszélyt jelent mind a fedél nélküliekre, mind azokra az idős, egyedül élő emberekre, akik nem tudják befűteni a lakásukat.
Ha a hidegben, a földön vagy padon fekvő embert látunk, vagy a tudomásunkra jut, hogy a környezetükben valaki fűtetlen lakásban él és segítségre szorul, akkor hívhatjuk a 107 és a 112 központi segélyhívó telefonszámokat illetve a (06-1-) 338-4186-os éjjel-nappal hívható számot (Menhely Alapítvány).
"Azoknak a drogosoknak az esetében, akik nem akarnak leszokni, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) továbbra is kiemelten fontosnak tartja a különböző ártalomcsökkentő beavatkozásokat, illetve az olyan szolgáltatásokhoz történő hozzáférést, mint a megkereső tevékenység, a fenntartó kezelés és a steril eszközök biztosítása" - írta Czibere Károly szociális államtitkár Székely László ombudsmannak címzett, a józsefvárosi tűcsereprogramról szóló jelentésre adott válaszában.
Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala (AJBH) lapunkat az államtitkári válasz kapcsán emlékeztette, az ombudsman egy panaszbeadvány kapcsán vizsgálta hazai a drogkoordináció újjáalakított rendszerét, a józsefvárosi tűcsere-szolgáltatást végző Kék Pont Alapítvány és az önkormányzat szerződésének felmondását, s annak lehetséges következményeit. Czibere megállapításai között szerepelt a tűcsereprogram visszaszorulásával fenyegető járványügyi kockázat, és a helyben élő, a drogokat elutasító polgárok egészséges életmódjának, életvitelének a követelménye is.
A közlemény kitért arra: "a józsefvárosi tűcsereprogram megszüntetésére is reagáló ombudsmani álláspont és az elmúlt hetek olykor szélsőséges véleményeket felvonultató vitája után" az Emmi illetékes államtitkára egyebek között arról tájékoztatta az alapvető jogok biztosát, hogy a kormány drogpolitikája a Nemzeti Drogellenes Stratégia az Európai Uniós törekvésekkel összhangban a felépülés-központú megközelítésre alapoz. Czibere ugyanakkor egyértelművé tette, a tárca szerint szükség van a tűcsereprogramokra is. Válaszból kiderült: a helyi szintű kábítószer-probléma megelőzése és kezelése érdekében az Emmi beavatkozásokat tervez a Nemzeti Drogellenes Stratégiához kapcsolódó, most készülő szakpolitikai programjában.
Emlékezetes: korábban Kocsis Máté, a VIII. kerület fideszes polgármestere azt állította, a droglobbi mögé állnak azok, akiket jobban érdekel néhány kábítószer-fogyasztó, mint nyolcvanezer józsefvárosi egészsége. Kocsis - a kormánypárti Magyar Nemzettel karöltve - többször is éles hangon bírálta Székely Lászlót a jelentés miatt, sőt, azt írta: az ombudsmani hivatalba befészkelte magát a droglobbi.
">
A KRE BTK Szociológia tanszékének új programsorozata 
.jpg)
A Kelet-Londoni egyetemen végzett pszichológia és tanácsadás alapszakon, majd tavaly elvégezte az integratív pszichoterápia és tanácsadás kiegészítő szakot is. Éveket élt New Yorkban és Angliában. Londonban, a „helyi nyócker” negyedében volt munkatársa egy felépülési központú szemlélettel dolgozó civil szervezetnek. Korábban dolgozott a Kék Pont megboldogult tűcseréjében, a békásmegyeri City Artban volt ügyelő és kerékpáros műhelyt vezetett, s mindkét ambulanciánkon konzultált. 2014 ősze óta felépülési koordinátorként meghatározó szereplője a Kék Pont megújulását jelentő brit felépülési - modell adaptációjának. Műsorkészítő a Tilos Rádióban, jelenleg a bölcsödei beszoktatás embert próbáló heteit éli Jerkó fiával. 
Utolsó kommentek