Az addikt.hu nem egy alkohol- és kábítószerellenes oldal, hanem felépülésbarát! 

Lexi: Mikor és milyen körülmények között határoztad el, hogy segítő pályára szeretnél lépni?

Bajzáth Sándor: Én úgy gondolom, ez engem megtalált. Amikor 27 hónap után eljöttem a komlói rehabról, gyakorlatilag semmihez nem értettem. Volt egy idegenvezetői vizsgám, és úgy fél év munkatapasztalatom még 1985-ből, de ekkor már elkezdtem drogozgatni. Szóval a rehab után voltam én sok minden, próbálgattam a szárnyaimat. Dolgoztam logisztikai cégnél, recepción egy szállodában, voltam bútorpakoló is, és valahogy közben állandóan olyan helyzetekben találtam magam, hogy segítséget kértek tőlem. Abból kifolyólag, hogy én viszonylag sokáig anyagoztam, ráadásul egy olyan időszakban, amikor még valahogy ez nem volt ennyire populáris dolog, ez egy jóval szűkebb szubkultúra volt, így jóformán mindenki mindenkit ismert. Amikor leálltam, ez még a klasszikus drogozás volt: máktea, heroin, kokain, amfetamin, itt még neve volt a gyereknek, nem úgy, mint a mostani dizájner világban. Miután kijózanodtam, valahogy rendszeresen megtaláltak hozzátartozók, akkoriban leállni vágyó drogosok, akikkel használtam, akiktől vettem és akiknek eladtam. Valahogy bevonzottam ezeket a helyzeteket, tulajdonképpen ezt csináltam már az érettségitől kezdve. Akkoriban recepción dolgoztam egy szállodában. Viszonylag jól kerestem, de üresnek éreztem mellette az életem, nem adott lelkileg semmit. Bementem, megcsináltam, untam, jól kerestem, aztán jó napot! Valahogy úgy éreztem, hogy kell valami más is, amiben otthon érzem magam, és ekkor felhívtam az Imrét 2003-ban, hogy figyelj, Imre, most már józan vagyok egy ideje, leálltam...

Lexi: Komlón voltál Csernus doktor betege?

B.S.: Nem, még a komlói rehab előtti utolsó elvonókúrán voltam a 7-es pszichiátrián, csakhogy 10 nap után onnan is kidobott. A Facebook-oldalamon kint van még a zárójelentés, miszerint a „terápiás kereteket súlyosan megsértette” – mivel intravénásan kábítószert használtam. Szóval felhívtam az Imrét, hogy lennének üres kapacitásaim meg energiám és kedvem valami ilyen jellegű munkára. Pont megüresedett egy hely a Magadért Alapítványnál az Eötvös utcában. Gyakorlatilag 12 év után pont a héten hagyom ott a helyet, mert nem fér már bele az időmbe. Nem akarom túlvállalni magam. Így keveredtem bele, pedig nem sokkal előtte, a terápián még úgy gondolkoztam, hogy ehhez én teljesen hülye és inkompetens vagyok.

Lexi: Amikor felhívtad Csernus doktort, volt valamilyen végzettséged már, vagy csak nonprofesszionális módon álltál sorba?

B.S.: Nem, nem, semmi. Érettségim volt, az idegenvezetői vizsgám, egy angol meg egy német nyelvvizsgám, plusz egy 15 éves drogkarrierem. Így kezdtem el csoportozni, és közben az ELTE-n a szociális munkás szakot. Közben otthagytam a szállodát, és egy nagy ugrással – több év „nagybetűs életben” szerzett munkatapasztalattal, valamit már több év magadért alapítványos segítői tapasztalattal – jelentkeztem Komlóra mint segítő. Ez utóbbi is hasonló módon zajlott. Lent voltam Pécsváradon egy konferencián, ahol találkoztam Tímár Csabával, a komlói intézet vezetőjével. Mondtam neki, hogy tele van a hócipőm ezzel az éjszakai életet élős szállodai munkával, és szeretnék szociális területen dolgozni. Itt is pont volt egy üresedés 2006-ban.

Lexi: Milyen út, milyen munka vezetett odáig, hogy 5 évvel később, 2011-ben miniszteri dicséretben részesülhettél?

B.S.: Azt máig nem tudom én sem. Amikor szakdolgozatot kellett írni az ELTE-n, én egy 12 lépéses önsegítő közösségről, a Narcotics Anonymousról írtam, amiben talán az volt az érdekes, hogy Magyarországon, úgy tudom, ez volt az első publikáció az N.A.-ról. Ez egy majdnem 100 oldalas összefoglaló tanulmány a csoport magyarországi kialakulásáról, működéséről. Rövidített formában meg is jelent az Addiktológia nevű, elég nívós lapban. Mint ahogy azt tudod, az N.A.-nak és az A.A.-nak (Alcoholics Anonymous) van egy ilyen erős felfutása. Úgy gondolom, hogy ez, a Magadértban végzett munkám és más egyebek miatt kerülhettem képbe... Meg a minisztériumban engem ismertek szegről-végről, Komlóról, innen-onnan, konferenciákról. Tudták, hogy ez nekem szívügyem, publikálok is róla. Gondolom, hogy ezáltal választottak ki, de biztos, hogy lett volna olyan ember, aki legalább ennyira vagy még érdemesebb lett volna erre a kitüntetésre. Mindenesetre jólesett nekem.

Lexi: Mesélj, kérlek, arról, hogyan született az ötlet, hogy vállalkozásszerűen, az addikt.hu által is segíts a felépülésre vágyó függőknek!

B.S.: Amikor eljöttem Komlóról, a Megálló Csoportnak a Váltósáv Alapítvánnyal volt egy közös börtönprojektje, és abba kerültem be. Ez szociális munka volt börtönben, nem csak drog érintettségűekkel. Persze majdnem mindenki anyagozott, de nem azok a klasszikus kábítószerfüggők voltak, akik azért bűnöztek, hogy megszerezzék a napi adagjukat. Volt olyan is, akit pár kiló fűvel kaptak el; „normális” srác volt, termesztett füvet, és bebukott. Meghallgattam őket, beszélgettünk, terveket készítettünk a szabadulásra, volt, hogy tanárokat helyettesítettem. Ilyenekből állt a munkám, és ezt 2 évig csináltam, amíg ki nem fújt ez a projekt. Ezután jött a gondolat, hogy megpróbálok a saját lábamra állni, elkezdem az egyéni konzultációt. Elég sok félelmem volt, hogy képes vagyok-e rá, alkalmas vagyok-e, csinálhatok-e ilyet. Erkölcsi és morális dilemmáim voltak, hogy kérhetek-e ezért pénzt. 2012. október 19-én volt az első kliensem, azóta csinálom ezt, és megszűntek az ezzel kapcsolatos kétségeim. Azt gondolom, hogy tanultam valamit, hozok valamit, tudok valamit, és a tudásomat áruba bocsátom. Mellesleg rájöttem, hogy ezzel a munkával rengeteg olyan energiámat is mozgosítottam, amiről nem is tudtam, hogy léteznek, hiszen attól még, hogy én kiírom, hogy fogorvos vagyok, honnan jönnek a betegek, a kliensek? Így elkezdődött egy munka, beindítani a kapcsolatrendszereimet, hirdetni, elkezdtem a Facebook-oldalamat csinálni, és már 2 éve megosztok ott tartalmakat függőségről, az ezzel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat. Úgy gondolom, ez elég nagy látogatottságnak örvend, 3000 fölött van a lájkolóimnak a száma. Néhány posztomat 5-6000 ember is látja. Úgy látom, ez működik, egyre többen keresnek fel, ez pedig egy elég pozitív visszacsatolás. Ebben persze nagy segítség volt a kapcsolatrendszerem. Sokan komoly pénzeket fizetnek cégeknek, komoly címlistákért. Azt mondják: vannak problémák? Neked vagy a szomszédodnak? Hívd fel a Bajzit! Én pedig egy kezdő-fogadó emberke vagyok, megadom az első lökést.

Lexi: A célközönséged, azt gondolom, egyértelmű. De függőkön és családtagjaikon kívül kik látogatják még, kiknek ajánlod?

B.S.: Nyilvánvalóan mindenkinek, akit érdekel a téma. Egyébként pont a hétvégén volt egy kliensem, egy 30 év körüli fiatal, egyetemet végzett srác, aki életvezetési problémákkal jött hozzám. Kérdeztem is tőle, hogy miért. Sem alkohol-, sem drog-, sem egyéb problémás szenvedélye nincs, szülők is rendben vannak. Azt mondta, hogy rengeteget böngészett a neten, végignézett egy csomó embert, és azt mondta, úgy gondolja, én egy hiteles ember vagyok, és tudok majd segíteni. Ez kifejezetten megtisztelő, de azért tudnod kell, hogy a klienseim több, mint 90%-a függő, kodependens (társfüggő), szer- vagy egyéb használati zavarai vannak, vagy viselkedési függőségei.

Lexi: Amikor valaki felveszi veled a kapcsolatot telefonon vagy interneten, mire számíthat, mi a következő lépés?

B.S.: Telefonon egyszerűen megkérdezem, mi a probléma, hogyan talált rám, miért engem választott. Elmondom a feltételeket, majd egyeztetünk egy időpontot. Ezután kérek egy e-mailes megerősítést is, ez segít nekik átgondolni a helyzetet. Másrészt sokszor előfordul, hogy biciklin vagy vezetés közben veszem fel a telefont, és elértem a nevet vagy valamilyen adatot. Onnantól, hogy ez megérkezik, él a dolog, és lefoglalom a stúdiót, ahol a konzultáció zajlik, egy kulturált környezetben. Ezt nyilvánvalóan nekem akkor is ki kell fizetnem persze, ha az ügyfél nem érkezik meg, de szerencsére nem ez a jellemző.

Lexi: Azt írod az oldaladon a tapasztalataid között, ami már el is hangzott, hogy „mentori konzultációs feladatok ellátása fogvatartott és szabadult szenvedélybeteg célcsoport tagokkal”. Erről az a kérdéskör jutott eszembe, hogy te mit gondolsz arről, hogy egy betegség lefolyása miatt ítélnek embereket szabadságvesztésre? Eléri ez a célját?

B.S.: Kettős érzéseim vannak; azt gondolom, hogy büntetéssel nem lehet függőséget kezelni, gyógyítani. Ahhoz, hogy egy függő a felépülés útjára lépjen, kell egy mélypont. Sokaknak a börtöntől való fenyegetettség vagy maga a börtön ez a mélypont, de alapvetően ebben azért nem hiszek. Abba nem akarok belemenni, hogy legalizálni vagy nem legalizálni, mert akikkel én foglalkoztam, ők nem azért voltak bent, mert füvet szívtak kétszer, ők tényleg bűnözők voltak, akik amellett, hogy raboltak, embert öltek, nagy értékben loptak, csaltak, még esetleg drogozgattak is. Azt gondolom, ha valaki bűncselekményt követ el, azért kapja meg az érte járó büntetését. Megint más tészta, hogy valakit kell-e büntetni azért, mert használt. Alapvetően nem vagyok büntetéspárti, de ez már nem az én kompetenciám.

Lexi: A szenvedélybetegségnek van az a – kívülállók számára talán legmegfoghatatlanabb – része, az irányíthatatlanság és tehetetlenség. Hogyan tudnád ezt érzékeltetni a nem szenvedélybeteg olvasóknak? Egy aktív használó mennyire ura cselekedeteinek?

B.S.: A kényszeres szerhasználatnak a kontroll totális elvesztése a lényege. Ebből következik, hogy egy függő képes hosszú távon olyan dolgokat tenni, amiről tudja, hogy erkölcsileg és anyagilag is a pusztulásba viszi, vagy elkövet olyan bűncselekményt fényes nappal, amiről tudja, hogy elkapják miatta, mert abban a pillanatban nem érdekli semmi, csak az, hogy a napi adagja biztosítva legyen, nem számolva a következményekkel. Mintha valahogy az agy ezen része kikapcsolna. Nagyon jól tudom, hogy ha újra belövöm magam, megint jön az őrület, hogy bele fogok halni, kihullik a fogam, hogy hepatitiszes leszek, de abban a pillanatban nem számít, mert ilyen ez az őrület. Ez egy olyan hihetetlen, irányíthatatlan tébolyda, amit csak a totális tehetetlenség, vereség beismerése tud megváltoztatni. Azt gondolom, hogy van egy tévhit az emberekben, hogy ez akaraterő kérdése, és hogy a függőknek nincs akaraterejük, pedig van. Mindig elérik, megszerzik minden körülmények között, a lehető legrafináltabb módon azt a nem kevés pénzt, ami alkoholra, kábítószerre kell. Ehhez azért komoly akaraterő, leleményesség, találékonyság szükségeltetik. Ez egy paradoxon, mert amíg úgy érzem, kezemben az irányítás, addig nem tudom abbahagyni a használatot. Hiába próbálom higítva, másnaponta, szert váltva, nem megy. Itt jön a mélypont, el kell fogadnom azt a tényt, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, amiből egyébként van felépülés!

Lexi: Mik ma az 5 éves terveid?

B.S.: Amikor elkezdtem az egyéni konzultációt 2012-ben, pont 5 éves tervnek tűztem ki, hogy szeretnék ebből megélni. Szeretnék még szakmailag fejlődni, mondjuk egy családterápiás képzés által, persze most, amikor a szakdolgozatomat írom, átkozom a pillanatot, amikor beiratkoztam, és persze fogadkozom, hogy az életben többet soha. Persze ez a szakdolgozat már előszobája a következő könyvemnek. Az előző, a Repülök a gyógyszerrel nagyon a múltról szól, a '80-as, '90-es évek kábítószerhelyzetéről. Ez viszont, terveim szerint, a felépülésről szól majd. Nem konkrétan az én sztorim, hanem 20-25 interjú felépülő függőkkel, úgy struktúrálva az interjúkat, hogy felépülésorientáltak legyenek, némi előzménnyel. Többek között félelmek, kihívások, munkahely, tanulás, család, gyerek, kapcsolatok, szexualitás, szórakozás, öltözködés területeken a változást vizsgálva. Készült már velem nem egy, nem két interjú, mindig csak arról szóltak, hogyan szúrtam magam, mi volt a legdurvább élményem, bűnözés, drogterjesztés... Ma már inkább az érdekel, hogyan lehet felépülni, újra munkába állni, megromlott családi kapcsolatokat újraépíteni akár a gyerekekkel, vagy hogyan tud egy felépülő függő gyereket vállalni. Ez a következő lépés, és mivel elkezdtem a szakdolgozatot, már megvan az első 3 interjú.

Csaplár Balázs - lexi