Nem először és vélhetően nem is utoljára állapítják meg tudósok, hogy az alkohol sokkal veszélyesebb, mint a drogok és halálozási rátája a sokszorosa a különböző kábítószereknél. Egyelőre azonban még ott tart a világ, hogy a legenyhébb drogokat is, például a kannabisz-származékokat valósággal demonizálják, az alkohol pusztítását pedig annak ellenére alábecsülik, hogy szinte nincs olyan ember a nyugati civilizációban, akinek ne lennének ezzel kapcsolatban tapasztalatai szűkebb vagy tágabb környezetében.
Elég nehéz elképzelni azt, hogy a sajtóban megjelennének „új gyilkos drog” szalagcímmel riportok magatehetetlen alkoholistákról, ahogyan az nemegyszer előfordul egy-egy kábítószerfajta megjelenésekor. Már csak azért sem, mert az alkohol e kultúrkörben mindenütt legális (elvégre egyetlen állam sem mondana le a szesz igen jelentős jövedéki adójáról), miközben a marihuána szinte mindenütt törvényen kívüli. Nagy-Britanniában például jelenleg B-kategóriás drognak számít, 2009-en került fel a C-kategóriából magasabb osztályba.
Amerikában lazul a szigor
Az Egyesült Államokban tavaly novemberben Washington, Oregon és Alaszka államban is bevezették a teljes legalizálást, a közelmúltban a főváros, Washington is csatlakozott hozzájuk. További tíz állam tette törvényessé a kender orvosi célú alkalmazását, egyben dekriminalizálta annak birtoklását. A fennmaradó 33 államban továbbra is illegális, birtoklásának megítélése a bűntett és a vétség között váltakozik. A marihuanát 1937-ben helyezték törvényen kívül az államokban.
A Nature kiadójánál megjelenő Scientific Reports tanulmányából viszont az derül ki, hogy a különböző toxikus anyagokkal kapcsolatos halál-kockázat éppen a kannabisz esetében a legalacsonyabb.
A két német addiktológus kutató, Dirk Lachenmeier és Jürgen Rehm ezt a tipikus felhasználók által fogyasztott mennyiség alapján megállapított halálos dózisok összehasonlításával mérte.
Például a heroinból ezt a dózist 2 mg/testsúly-kilogrammban határozták meg, míg a szeszesital-fogyasztóknál 531 mg etanol/testsúly-kilogrammban.
A kísérlet kimutatta, hogy egy átlagos alkoholfogyasztó élete 114-szer nagyobb veszélyben van, mint egy szintén átlagos „füvező”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kender-élvezet teljesen veszélytelen, de az arányok valóban megdöbbentőek. A listán az alkoholt a heroin, a kokain és a dohány követi.
Lachenmeier és Rehm hangsúlyozza: a kutatás megerősítette azokat az eredményeket, amelyek Robert Gable professzor irányításával a kaliforniai Claremont egyetemen születtek 2005-ben, a mostanitól eltérő módszerekkel, a biztonsági határt megállapító terápiás indexszel.
A vizsgálat rendőri alátámasztást is nyert. Coloradóban, a marihuánát 2012-ben elsőként legalizáló amerikai államban, a hatóságok arról számoltak be, hogy az új törvény bevezetése óta eltelt két évben gyakorlatilag változatlan maradt a „hatás” alatt elkövetett bűnesetek és balesetek száma. És az sem mellékes, hogy a legalizálással együtt iskolai felvilágosító kampányt indítottak el az államban. A kutatók éppen ezért figyelmeztetnek: ideje lenne befejezni a kender legalizálása körüli vitákat, és inkább az alkohol és a dohány ellen kellene komolyabban venni a harcot.
„Biztos, hogy 114-szer, nem 115-ször vagy 113-szor?” – kérdezett vissza a Népszava kérdésére dr. Zacher Gábor főorvos, a Honvédkórház sürgősségi osztályának vezetője, aki szerint az összevetés olyan, mintha „hat krumplit és négy tojást” hasonlítanának össze. Tagadhatatlan ugyan, hogy a füvezésbe nem lehet belehalni – tavaly például 35-en haltak meg nálunk az alkoholtól, a marihuánától senki - hacsak azt nem vesszük, akit beszívottak által vezetett autó gázol el, de egy ilyen összevetés nem veszi figyelembe sem a társadalmi veszélyességet, sem pedig azt, hogy az alkohol és a marihuána addikciós potenciálja, azaz a hozzászokás valószínűsége egyforma, egyaránt 8 százalékos.
Zacher doktor is úgy látja, hogy a sajtó sokkal többet foglalkozik a drogokkal, mint az alkohollal, miközben Magyarországon ma 800 ezer alkoholfüggő él. A főorvos ennek kapcsán hiányolja, hogy az országnak nincsen alkohol-stratégiája, sőt, míg az első Orbán-kabinetben még helyettes államtitkára volt a drogügyeknek, ma legfeljebb osztályvezetői szinten foglalkoznak vele. Pedig nagyon elkelne egy „szenvedélyügyi” államtitkárság, amely odafigyel a lakosság mentálhigiénés állapotára, amelyet az alkohol és a drogok mellett számos más függőség is rombol.
Sárosi Péter, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) drogpolitikai programvezetője szerint e kutatásban az az újdonság, hogy toxikológiai adatokból indul ki, az egyes szerek kémiai tulajdonságait veszi alapul. A magyarországi droghelyzetről szólva úgy vélekedett, hogy elhibázott a kormány drogstratégiája. Az a 2013-ban meghirdetett program, mely szerint Magyarországot 2020-ra kábítószermentessé kell tenni, utópia, ráadásul a módosított Btk. nemcsak a fogyasztókat, hanem a függőket is sújtja a rehabilitációs programokban való részvétel korlátozásával.
Emlékeztetett arra, hogy a kenderszármazékok tilalma miatt egyre jobban terjednek nálunk a szintetikus „designer drogok”, amelyeknek a hatóanyaga hasonlít a kannabiszhoz, ám annál sokkal veszélyesebbek. Egy-egy új drog megjelenése után néhány hónapig fut, majd betiltják, de addigra már a laboratóriumban készen áll a következő. Magyarország szembemegy a világgal – mondta Sárosi Péter, megemlítve, hogy immár nemcsak az USÁ-ban nyer egyre nagyobb teret a marihuána legalizációja, hanem Latin-Amerikában is, ahol az embereknek elegük lett a drogbárók közötti véres háborúkból.
Sikertelen szesztilalom
A szesztilalommal jó néhány országban próbálkoztak az elmúlt 100 évben – kevés sikerrel. Tudjuk, hogy hová vezetett Amerikában, ahol a 14 évig (1919-1933) tartó tiltás a szervezett alvilág minden képzeletet felülmúló megerősödését eredményezte. Kevesen tudják, hogy ugyancsak 1919-ben Finnországban is bevezették a szesztilalmat, de ott is csak a bűnszövetkezetek jártak jól, végül 1932-ben népszavazás után törölték el. Izlandon 1915-ben vezettek be teljes alkoholtilalmat, 1935-ben a bort és a tömény szeszeket engedélyezték, a sör azonban egészen 1989-ig tilos volt.
Az észak-európai országokban a mai napig (Dánia kivételével) állami árusítási monopóliummal, rendkívül magas jövedéki adóval próbálnak gátat vetni az iszákosságnak, ezért tűnnek fel igen sűrűn Koppenhága, Tallin és Szentpétervár kikötőiben a svéd, norvég és finn „ital-turisták”. A Szovjetunióban három nagy kampány folyt: 1958-ban, 1972-ben, majd 1985-ben. Ez utóbbi, Mihail Gorbacsov kezdeményezése sem járt jobban, mint a többi: az alkoholizmus alig csökkent, a feketepiac viszont szárnyalni kezdett. Magyarországon 1919-ben a Tanácsköztársaság rendelt el szesztilalmat. Ezen kívül 1986 októberétől 1989 tavaszáig volt érvényes a rendelet, hogy csak reggel 9 óra után lehet alkoholt árusítani, a munkahelyi italozást megelőzendő.
Együttműködési program az új szintetikus drogok feltérképezéséért
Február 19-én Soroksáron kick-off megbeszéléssel indult útjára egy—a Segélyszervezet vezetésével, több partner együttműködésével megvalósuló - EU-s finanszírozású modellprogram a kábítószer elleni küzdelem jegyében.
A program céljai:
• Szintetikus Kábítószerek elleni Európai Paktum végrehajtásának elősegítése • az új pszichotróp anyagok azonosításának és kockázat elemzésének támogatása • információcsere felgyorsítása különös tekintettel az új pszichoaktív szerekre vonatkozólag a nemzeti hatóságok, civil szervezetek, az EMCDDA és más EU ügynökségek között • a droghasználók gondozását végző szervezetek közötti együttműködések fejlesztése • friss információk gyűjtése az új pszichoaktív anyagokat használók fogyasztásának új trendjeire vonatkozólag és ezek továbbítása a korai jelzőrendszer irányába (EMCDDA) • a projekt eredményein alapuló határokon átnyúló pályázati program előkészítése
A program során az intravénás droghasználók által közterületen hátrahagyott illetve a tűcsere szolgáltatókhoz bevitt droghulladék összegyűjtésre kerül, majd havi gyakorisággal a Debreceni Egyetem Toxikológiai Laboratóriuma az odaszállított droghulladékban fellelhető anyagokat laboratóriumi körülmények között bevizsgálja, elemzi. Az eredményekről havi jelentés készül, amely átadásra kerülnek a Drog Fókuszpont részére, melyeket ők továbbítanak az EMCDDA irányába a korai jelzőrendszer hatékonyságának növelése érdekében.
A projekthelyszínek (Békéscsaba, Budapest, Debrecen, Miskolc, Szeged) némelyikének román, illetve szerb határhoz való közelsége lehetővé teszi az eredmények határon túli összehasonlítását. A mintagyűjtést az öt városban lévő, droghasználókkal hosszú évek óta kapcsolatban álló szervezetek végzik. Az anyaggyűjtés jelentős mennyiségű drog teszteléséhez járul hozzá. Az öt megyeszékhely kiválasztásának köszönhetően az egyes régiúk érintettsége is mérhetővé válik. A Drog Fókuszpont és a partnerek azonnali információhoz jutnak az eredményekről, így a mintagyűjtésben közreműködő partnerek is képet alkothatnak a helyi droghasználatról. A Drog Fókuszpont eljuttatja az eredményeket az illetékes EU-szervhez (EMCDDA) is. Ez a fajta információgyűjtés országos szinten is nagy előrelépést jelent hazánkban: az új pszichoaktív szerekről szerzett információk sokkal gyorsabban terjednek el – a mintagyűjtést akár szélesebb körre is ki lehet terjeszteni.
A program 2015. január 1-től 2016. december 31-ig tart. Három hónap előkészítés után, 2015. áprilistól 20 hónapon keresztül, havi minimum 1750 db minta kerül a laboratóriumba, ahol havonta 250 db anyagvizsgálatot végeznek. Az eredményekről havonta vizsgálati jelentés készül, melyet igyekszünk szélesebb körben eljuttatni a kérdéskörben érintett szervezetekhez (szociális és egészségügyi intézmények, bűnüldöző szervek, nemzetközi partnerek). Vállalásunk szerint a 20 hónap alatt 35 000 minta beszállítása után összesen 5000 laborvizsgálat történik, 20 vizsgálati jelentés és egy záró tanulmány készül. A két év alatt 6 szakmai workshop és egy nemzetközi konferencia kerül megrendezésre.
A pályázatban részt vevő hazai szervezetek:
• Magyar Ökumenikus Segélyszervezet két intézménye: MÖSZ Debreceni Szociális és Fejlesztő Központ; MÖSZ Soroksári Addiktológiai Centrum • ArtEra Alapítvány, Budapest • Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drogcentrum, Szeged • Mi-Értünk Prevenciós és Segítő Egyesület, Békéscsaba • Drogambulancia Alapítvány, Miskolc
továbbá a pályázatban alvállalkozóként a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Igazságügyi Orvostani Intézet Toxikológiai Laboratóriuma kerül bevonásra, valamint a Nemzeti Kábítószer Adatgyűjtő és Kapcsolattartó Központ (Drog Fókuszpont, Budapest) a projekt eredmények disszeminációjában vesz részt.
Az MNO cikke szerint a Kék Pont távozása óta kevesebb az eldobott tű, nyugodtabb a lakosság. A kerületből elüldözött tűcsere szolgáltató nem látja ilyen rózsásan a helyzetet. Az alapítvány kommunikációs igazgatója, Barna Erika válaszolt kérdéseinkre.
Március 7-én a Magyar Nemzet Online a józsefvárosi intravénás droghasználat helyzetéről közölt cikket „A zene az kell” címmel. Az írásban megszólított polgárőrök úgy látják, hogy a Kék Pont Alapítvány kerületi tűcsere szolgáltatásánakbezárása óta a droghelyzet javult, az eldobott tűk aránya csökkent, amiből azt a következtetést vonják le, hogy az ártalomcsökkentő szolgáltatás nem megoldotta, hanem bevonzotta az intravénás droghasználat problémáját a kerületbe. A szerző azt is elmondja, hogy többször próbáltak riportot készíteni a Kék Pont Alapítvánnyal az ártalomcsökkentő munkájukról, de – mint írják – "a szervezet nem mutatkozott partnernek ebben." A cikkben tett megállapításokkal kapcsolatban megszólítottuk Barna Erikát, a Kék Pont Alapítvány kommunikációs igazgatóját.
Drogriporter:Fél éve szüntették meg a józsefvárosi ártalomcsökkentő szolgáltatásotokat, ez idő óta a kerületben nem üzemel tűcsere. Van rálátásotok, hogy a távozásotok miként érintette az egykori klienseiteket? Új tűcserét kerestek, megosztják egymást között a tűiket vagy esetleg felhagytak az intravénás droghasználattal?
Barna Erika: Rálátásunk csak informálisan van, formális egyeztetéseink e téren nincsenek. Tudjuk, hogy volt klienseink egy része, arányaiban kis része megjelenik a VII. kerületi ArtÉra Alapítványnál, akikre persze ez is nagy terhet róhat, mivel kicsi szervezetről van szó. Hogy aDrogprevenciós Alapítvány (DPA) tűcseréjének bezárása (Újlipótváros) milyen hatással volt, azt nehéz most még megmondani, mivel viszonylag friss még a hír. A Magdolna negyedben amúgy azóta azt tapasztalják a tűcsere volt munkatársai, hogy a kliensek rossz állapotban vannak, azt mesélik, nem cserélik a tűket, jobb esetben ugyanazt a tűt használják és sokszor. Azt is tudjuk, hogy a Magdolna negyedtől távolabb a X. kerületben, a Hős utca és környékén a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront Missziójának mobil tűcseréje tud megjelenni, akikkel együttműködik az Alternatíva Alapítvány is. Ők tudhatnak többet a jelenlegi helyzetről.
Tüntetés a Kék Pont tűcsere szolgáltatása ellen tavaly januárban
DR:A Magyar Nemzet újságíróinak kérdésére a józsefvárosi polgárőrök elmondták, hogy a Kék Pont bezárása óta kevesebb az eldobott tű, tehát vélhetően az egyesület tevékenysége vonzotta be az intravénás droghasználókat. Mi a véleményetek erről? Mi lehet az oka annak, hogy a polgárőrök kevesebb eldobott tűt találnak az utóbbi időszakban a VIII. kerületben?
BE:Az ok az, hogy ebben a negyedben nincs kitől steril tűt kapni. Lehet, hogy a polgárőrök szeretnék azt hinni, hogy az egykori klienseink leálltak és már nem szúrnak, ennek valószínűsége nulla, bár valószínűbb, hogy ez a kérdés inkább hidegen hagyja őket. A polgárőrök egyébként, a mi tudomásunk szerint, azelőtt soha nem jelentkeztek, hogy segítenék a veszélyes drogszemét begyűjtését, vagy monitoroznák annak alakulását. A begyűjtés feladata – a korábbi hármas és az önkormányzat által később már tagadott megállapodásunk szerint – az önkormányzat, a közterület fenntartó és a Kék Pont közös feladata volt, ránk az ún. rejtett szerhasználó csoportok felkutatása esett, amit mi el is végeztünk. De ez már a múlt, sokszor elmondtuk, nem tudunk újat hozzátenni ehhez.
Barna Erika a tüntetőkkel tárgyal
DR:A polgárőrök logikája mentén haladva az eldobott tűk problémáját az összes tűcsere szolgáltató bezárásával lehetne elérni. A DPA XIII. kerületi tűcseréjének önkormányzati bezárásával (amely a Kék Pont után az ország második legnagyobb forgalmat bonyolító tűcsere szolgáltatója volt) újabb jelentős lépést tettünk ebbe az irányba. Szakmai tudásotok és tapasztalatotok alapján milyen hatásokat eredményezhetnek ezek az intézkedések?
BE: Ezt is sokszor elmondtuk már! Jól átgondolt kerületi drogstratégiával és lépcsőzetes helyi ellátórendszerrel lehet ezt a problémát is megoldani! Ha van szervezett és szakszerű begyűjtés – amit a nemzetközi világban sem a segítő szervezetek csinálnak – ha van lakossági (pl. háztakarítóknak, közös képviselőknek szóló) tájékoztatás. Ha vannak kihelyezett gyűjtődobozok, financiálisan normálisan megtámogatott tűcsere programok, amelyek egyfajta beléptető rendszerként tudnak működni a komplexebb egészségügyi és szociális szolgáltatások felé, vagy akár vannak felügyelt injekciós szobák is, ahol zárt rendszerben, kontroll mellett zajlik a tűhasználat. Most a lakosság látszólag és átmenetileg védettebb, de nincs önkormányzat, főváros és kormányzat által támogatott HIV/AIDS prevenció a volt tűcserék környékén, ami hatalmas közegészségügyi kockázatot jelent és ez a döntéshozók felelőssége. Ez a változás nem holnapra fogja megmutatni a hatását, bár tudjuk, hogy a Kék Pont és a DPA is szűrt már ki HIV+ klienst éppen tavaly, szemben a korábbi időkkel, amikor soha. Rövidtávon tehát ez diadal lehet a tűcsere-ellenzőknek, hosszútávon tragédia, és nem csak a helyieknek.
DR:Az egyik megszólított józsefvárosi polgárőr arról panaszkodott, hogy a törvény értelmében csak akkor lehet felelősségre vonni a nem listázott dizájner drogok intravénás használóit, ha bűncselekményekbe keverednek, például lopást követnek el. Ez a megközelítés azt sugallja, hogy az intravénás droghasználatot csupán büntetőjogi felelősségre vonáson keresztül lehet felszámolni. Hogyan vélekedtek erről a megközelítésről?
BE: Üdvözöljük, hogy a polgárőrök is felelősséget éreznek már a drogkérdés közös megoldásában, ez nagyon jó, mert nekik sok fontos információjuk lehet az utcák, házak állapotáról! A nyolcadik kerületi Kábítószerügyi Egyeztető Fórumban biztos nagy hasznát vehetik ennek az aktivitásnak, de a droghasználat kérdésének rapid (ál)megoldása helyett bízzák a kérdést a helyi szakmai szervezetek ajánlásaira! Ahogyan egyébként a Nemzeti Drog-ellenes Stratégia irányelvei között is van. A kínálatcsökkentés csak egy pillér, a többi mellett, s ez nem véletlen.
A Kék Pont csapata a bezárt tűcsereprogram épülete előtt
DR:Igaz, amit a cikkben olvashatunk, hogy az MNO többször szeretett volna riportot készíteni veletek, de ti mindannyiszor elutasítottátok őket?
BE:Egyetlen esetet sem tudok, amikor az MNO szeretett volna a tűcseréről riportot készíteni, pláne, hogy mi elutasítottuk volna őket. Olyat tudok, amikor mi írtunk nekik az önkormányzati konfliktusunk kapcsán éskértünk tőlük egy cikkük miatt helyreigazítást, mivel csak lehozták az önkormányzat álláspontját, hamis vádjait, anélkül, hogy minket megkérdeztek volna. Alapvető sajtóetikai probléma volt, hogy minket meg sem kérdeztek, de arra sem kaptunk tőlük soha választ. Amúgy pedig az MNO egyik jegyzetírója egy alkalommalkiállt a tűcsere fontossága mellett. De ez csak egy személyes érzékenység és józan belátás eredménye lehetett, a laptól soha valós érdeklődést nem tapasztaltunk a tűcsere program működése ügyében.
Az elmúlt hónapokban Budapest két önkormányzati tűcserélő helyét is bezárták. Az egyiket a VIII., a másikat a XIII. kerületben. Szakértők szerint ez hónapokon belül gyorsan terjedő fertőzésveszélyekkel járhat.
Lassan 20 éves, mások által stigmatizáltnak mondható, egyébként progresszív és jól képzett, mégis nagyon magányos, sőt magára hagyott drogszakma keresi a hiánypótló kompetenciáit szívesen a hazai szenvedélyügy szolgálatába állító,kihívásokat szerető, támogató párját, az üzleti szektorból! Kerítésfestők kíméljenek! A válaszokat Pro Bono jeligére várják.
A fenti képzeletbeli hirdetés gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Joel Bashevkin a San Francisco-i Taproot Foundation ügyvezető igazgatója azt találta mondani a minap egy konferencián, hogy a Pro Bono kapcsolatok valójában olyanok, mint a társkeresés, nagyon meg kell találnia egymást a partnereknek. A Pro Bono a Társadalmi Innovációért elnevezésű konferencia, amelyet február 23-án rendezett meg az Önkéntes Központ Alapítvány a KPMG székházában, egy tömény, hosszú nappal várta az érdeklődőket. Barna Erika, a MADÁSZSZ delegáltjánakbeszámolója a találkozóról itt olvasható.
Amíg egy felnőttkori trauma már a kifejlett személyiséget érinti, addig a gyerekkorban elszenvedett traumák, pláne, ha hosszan tartó vagy ismétlődő traumáról van szó, maguk formálják a személyiséget. A gyerekkori abúzusnak, bántalmazásnak sok formája van: az érzelmitől, a fizikain át a szexuálisig, és a legtöbb esetben családon belül történik. Minél tovább fennáll az abuzív kapcsolat, a gyerekek személyisége annál inkább deformálódik (lásd Judith Herman: Trauma és gyógyulás c. könyve).
A gyermek, mivel fizikailag nem tudnak védekezni, az elviselhetetlen valóság elől nem képesek menekülni, a lelkükben kell megváltoztatniuk azt. Ehhez egyszerre kell nagyon kreatív és destruktív reakciókat kifejleszteniük. Meg kell találniuk a módját, hogy megőrizzék a megbízhatatlan emberekbe, sokszor a szüleikbe, vagy közeli családtagjaikba vetett bizalmat, így olyan patologikus kötődés alakulhat ki, amelynek megtartásáért jólétük, akár életük árán is küzdenek.
Hiszen olyan gondozókkal kell elsődleges kötődést kialakítaniuk, akik vagy bántalmazzák vagy elhanyagolják őket, megbízhatatlanok, nem biztonságosak, tehetetlenek vagy kegyetlenek. Olyan környezetben kell a testi, érzelmi önszabályozás képességét kifejleszteniük, amelyben testükkel is a bántalmazó rendelkezik (megveri, szexuálisan visszaél vele, nem kap enni). Olyan környezetben kell kezdeményezőkészséget kialakítaniuk, ahol azt követelik tőluk, hogy akaratukat teljes mértékben alávessék valakinek. Olyan környezetben kell intimitásra való képességet kialakítaniuk, ahol minden intim kapcsolat romlott.
Az állandó veszély légköréhez csak állandó készenléti állapottal lehet alkalmazkodni, így a traumán átesett emberek folyamatos fiziológiai készenléti állapotba kerülhetnek, nem tudva megkülönböztetni a veszélyes és ártalmatlan jelzéseket.
Ahhoz, hogy egy abuzált gyerek megőrizze szüleibe vetett hitét, el kell vetnie a legkézenfekvőbb következtetést: hogy a szülei a hibásak. Bármire képes, hogy olyan magyarázatot alkosson, amely felmenti szüleit, a bántalmazást akár ki is zárja a tudatából és az emlékezetéből. Felnőttként ez a disszociatív védekezési stílus is tovább nehezíti a veszély felismerését. Illetve az akár tudattalan vágy, hogy újraélje és legyőzze a veszélyhelyzetet (avagy az ismétlési kényszer), sokszor csak azt eredményezi, hogy ismételten újrajátssza a bántalmazást, és felnőttként újra áldozattá válik. Ennek az is az oka, hogy a fentiek miatt sokszor nehezen képesek magukat aktív cselekvéssel megvédeni, hiszen azt tanulták meg, hogy semmit nem tudnak tenni, hogy befolyásolják a történéseket, így például elképzelhetetlen, hogy nemet mondjanak a partnernek vagy bármilyen „tekintélynek”.
Az abuzált gyerekek azt a magyarázatot találják, hogy ők a rosszak, ami lehetővé teszi, hogy megőrízzék értelem-, remény- és hatalomérzetétüket. Hiszen, ha ők rosszak, akkor megpróbálhatnak jó lenni, tehát van esélyük, hogy változtassanak a dolgokon. Mágikus vagy racioanlizáló hit él bennük, hogy valamilyen módon felelősek a bántalmazó cselekedeteiért. Később nagyon nehezen tudják feloldozni magukat a felelősség alól, és a bűntudat állandóan velük marad. Egész identitásuk a mélységes belső rosszaságérzet köré fog szerveződni.
Az ilyen múlttal bíró felnőtt életében le lesznek osztva a szerepek: valaki vagy bántalmazó, vagy segítő, vagy passzív szemlélő. Elég a legkisebb hiba, hogy egyikből a másikba csússzon a másik. Ha a pár egyik tagja feldolgozatlan gyerekkori abúzustörténetet cipel, a kapcsolatában nagy valószínűséggel újra fogja élni azt. Hiszen a trauma nem feldolgozott múltja nem tud múlttá, sima emlékké, tapasztalattá válni, hanem átszínezi a világ és az emberi kapcsolatok tapasztalatát a túlélő számára.
A fentiek értelmében tehát az egykori áldozat
nem tudatos döntéssel, akaratán kívül, de kiosztja a szerepeket: a partner megmentőből könnyen abuzerré válhat
nehezen fér hozzá érzelmi állapotaihoz, hiszen disszociatív munkamódokkal dolgozik
az állandó bűntudat és öngyűlölet megakadályozza a valódi partneri intimitás kialakítását
nem tudja magát megvédeni, újra és újra az abúzus történetében találja magát
nehezen képes biztonságosan kötődni, és nehezen birkózik az intimitással, hiszen neki az intimitás össze van kapcsolva, be van szennyezve az abúzussal
Az abúzussal élő felnőtt párja nagyon egyedül érzi magát a kapcsolatban. Azt éli meg, hogy a másik nincs jelen, érzelmileg hozzáférhetetlen, nem bízik benne, a legkisebb dolog is elég, hogy ellene forduljon. Szélsőséges hangulatingadozásokat kell elviselnie: a jeges elutasítástól, szélsőséges ragoszkodáson át az ádáz dühig.
A terápia sokat segíthet: a terapeutával való teherbíró kapcsolatban, a terápiás tér védett közegében feldolgozzák, „megírják”: segítő és páciens a trauma történetét, ezáltal integrálják az identitásba, hogy ne egy megemészthetetlen, idegen elemként kelljen hurcolni, hanem fájdalmas mivoltában is építeni tudja azt, aki vagyok, tapasztalatként birtokoljam, ne pedig bebörtönözzön a trauma emléke.
Ehhez az egyik legfontosabb út, hogy a trauma történetét az áldozat hosszú munkával létrehozza,összerakja, elmondja, beilleszti élete történetébe.Ezzel az aktussal válik áldozatból ágenssé:mert bár a szörnyűséget, amit tettek vele, ő csupán elszenvedte, de a történetet, amelyben értelmezi és beilleszti élete történetébe, ő írja, ő a szerzője. Ezzel szimbolikusan visszaveszi az ágenciát: a hatóképességet, a kontrollt, a szerzőséget saját élete felet.
Ez egy szimbolikus jóvátételi folyamat is egyben, amely a jóvátétel egyetlen lélektanilag lehetséges formája, hiszen nem lehet meg nem történtté tenni a múltat. Az értelemadáson keresztül azonban a traumatikus múltat a magunk számára jóvá, azaz érthetővé, uralhatóvá: sajáttá tehetjük.
Néhány éve kezdett elterjedni hazánkban is a neten tartott terápia. Itthon még nincsenek szabályozások, de egyre többen veszik igénybe. Mivel járnak a távolsági webkamerás ülések? – erről kérdeztük a pszichológust.
Magyar Narancs: Milyen esetekben lehet interneten keresztül terápiát folytatni?
Dobossy Kató: A terapeuta szakmai beállítottságán múlik, hogy ezt a lehetőséget milyen típusú terápiára használja. Én pszichoanalitikusan orientált módszerrel dolgozom, arról tudok beszélni, hogy a Skype az ilyen típusú terápiában hogyan működik. A leggyakrabban akkor váltunk erre, ha egy már futó terápiában a páciens külföldre költözik, de még nem tart ott a kezelés, hogy lezárjuk, nem beszélve arról, hogy a megszokott környezetből kikerülve az ember gyakran elbizonytalanodik, talajvesztettnek érzi magát, ami felerősíti a szorongásait vagy más tüneteit. Ilyen esetben nagyon jó lehetőség az online terápia.
MN: Lehet-e eleve interneten keresztül indítani terápiát?
DK: Az első találkozásnak kiemelt szerepe van a pszichoterápiában. Ekkor dől el, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak, tudunk-e együtt dolgozni, a terapeuta ekkor szerzi a legfontosabb, a beteg diagnózisához és a kezelés menetével kapcsolatos döntésekhez szükséges információkat. Nem lehetetlen, de nehezebb és kockázatosabb Skype-on kezdeni. Én ragaszkodom a személyes első találkozáshoz, és ahhoz is, hogy később is rendszeresen találkozzunk. A kép, amit egy ember lelkiállapotáról kapok, teljesebb, ha ott ül velem szemben, ha nemcsak a fejét látom, hanem például azt is, hogy mit csinál a kezével. Arról nem is beszélve, hogy a páciens teljesen máshogy ül otthon, a saját foteljében, mint nálam, a rendelőben. Én mindig a rendelőmből szoktam bejelentkezni, így a kliens nagyjából azt látja belőlem, mintha velem szemben ülne a szobában. A pszichoterápiában általános szabály, hogy a terapeuta személye, családja, privát szférája a háttérben marad. Ezért a pszichológusnak nem tanácsos otthonról indítania a hívást.
MN: Másképp kell felkészülni egy ilyen ülésre?
DK: Mindkettőnk fantáziájában pluszdolgok jelennek meg amiatt, ami látszik, és ami nem. Ezzel mindenképp többletmunkám van. Élőben a kliens például látná, hogy milyen cipő van rajtam, és hogy egyedül vagyunk a szobában. Mindez azért fontos, mert a terápiában igyekszünk közösen megérteni azokat a vágyakat, érzéseket, reális vagy akár irreális fantáziákat, amelyek a páciensben a terapeutával vagy az egész terápiás helyzettel kapcsolatban születnek. De például annak, hogy közelről látjuk egymás arcát, lehet egy pluszintimitása. A mimika sokkal inkább meghatározó, mint személyes találkozások során, amikor az ember a másik egész testi kommunikációjára figyel.
MN: Okozhat-e gondot a fantáziáknak a felerősödése?
DK: Vannak betegek, akiket biztosan lebeszélnék arról, hogy Skype-on legyünk kapcsolatban. Paranoid tünetek esetén előfordulhat, hogy a páciens félelmei az online kapcsolat miatt felerősödnek.
MN: Fel lehet arra készülni, hogy technikai okok miatt megszakad a kapcsolat?
DK: Mindketten tudjuk, hogy ez előfordulhat. Ettől persze még nem kevésbé frusztráló. Élőben a terapeuta alakítja ki a terápiás helyzet keretét, a Skype-ülés során viszont van egy külső tényező, amit ő sem kontrollálhat. De a köztünk lévő kapcsolat nem tűnik el, nem kell elölről kezdeni mindent, és ez a megszakadás egyáltalán nem olyan, mintha a beteg dühében felpattanna, és kiszaladna az ajtón. Ettől még érdemes arról beszélni, hogy ez milyen érzéseket kelt.
MN: Mennyiben viselkedik másképp a terapeuta a virtuális térben, mint a személyes rendelésen?
DK: Az egyik érdekes és fontos dolog a hallgatás. Ha a neten csend támad, azt is jelentheti, hogy nem halljuk egymást, megszakadt a kapcsolat. Ezért a neten rövidebb ideig viselhető el a hallgatás. De az is fontos, hogy az online közeg miatt mindkét félnek van egy védettsége, ami lehetőséget ad a hárításra. A páciens sokkal erőteljesebben tudja szabályozni, hogy mit mutat meg a pszichológusnak. A terápiás helyzetben is viselkedni próbál az ember, de a neveltetése szabta korlátok könnyen gátolhatják az önkifejezésben. De lehet ennek jó oldala is: mivel nem kell a terapeutával személyesen együtt lenni, a beteg könnyebben hozhat szóba kényes témákat.
MN:Milyen a szakmai megítélése a netes terápiának?
DK: A szakirodalom elsősorban azzal foglalkozik, hogy a terápiás kapcsolatra hogyan hat az eszköz. Itthon még nincsenek előírások, de a technika egyre elterjedtebb. Zajlanak viták a témában, ami arra utal, hogy formálódik, de még nem egységes a szakma véleménye. Amerikában már szabályozzák. Például biztosítani kell a pácienst arról, hogy csak a pszichológus van a szobában, és senki más nem hallja a beszélgetést: a kamerával körbe kell mutatni a szobát, és a használt szoftvernek is biztonságosnak kell lennie. Mi most az egyszerűség kedvéért a Skype-ról beszélünk, de nem csak ez a program alkalmas erre. Úgy tudom, Amerikában már mobiltelefonos alkalmazások is léteznek. Ez tagadhatatlanul egy fejlődő ága a terápiás munkának, amivel érdemes a szakmai gondolkodásnak is lépést tartania.
Van olyan drogos, aki két hónapja még öngyilkos akart lenni, most viszont fotóterápián próbál lejönni a szerről. Ez nem valami gyakori módszer, pedig segíti a függőket abban, hogy nyissanak kifelé, és ne csak magukkal foglalkozzanak. Nem cél, hogy megtanuljanak fotózni, sokszor mégis ez történik. Annyira, hogy aztán kiállítást lehet nyitni a képekből.
Kiállítás fotóterápiás drogfüggők képeiből | Fotó: Magócsi Márton
Huszonegy éves vagyok, kábé öt-hat éve kezdtem drogozni. Alternatív iskolába jártam, ahol nagyon szabad volt a légkör. Mindenki füvezett körülöttem, úgyhogy én is elkezdtem. Aztán egyre sűrűbben csináltuk, és szépen lassan minden mást is kipróbáltam. Az elmúlt években szinte folyamatosan be voltam szívva.
Eleinte nem tudtuk, hogy apánk alkoholista, mert a garázsba járt le inni. Csak azt vettük észre, hogy mindig korán elalszik. Aztán persze kiderült. Nem lehetett örökké titokban tartani. Van egy agresszív bátyám, és három húgom is. Anyám? Rajta nagyon nagy teher maradt.
Ahogy összejöttem a barátommal, még jobban belesüllyedtem az egészbe. Összeköltöztünk, és iskolát is váltottam.
Aztán elegem lett. Októberben elhoztam a cuccaimat, novemberben pedig öngyilkos akartam lenni. Kétszer. Először ráittam az altatóra, de felébredtem. Másodszor kést ragadtam, de sajnos… mármint szerencsére kenyérvágó kés volt, amivel nem tudtam kárt tenni magamban. Nem sikerült.
Vera most a Megálló nevű önsegítő csoportban próbál rendbe jönni. Itt dolgozik az ex-drogos Anna is, akit nemrég béreltünk kiegy félórás beszélgetésre. A Megálló Csoport ereje a közösségépítésben van: tanórákat szerveznek azoknak, akik nem fejezték be az iskolát, de lehet járni pszichodrámára, jógára és fotóterápiára is. Az utóbbit Fotonoire körnek nevezték el, és Minyó Szert Károly vezeti, aki korábban szintén szenvedélybeteg volt.
Minyó Szert Károly | Fotó: Magócsi Márton
„Az én választott szerem az alkohol volt. Húszéves koromtól negyvenéves koromig ittam, és húsz éve tiszta vagyok. Azt mondod, ez sok? Nálunk máshogy telik az idő. Ha valaki büszkén közli, hogy öt éve nem ivott, azt mondom neki: gratulálok, hogy elindultál ezen az úton!” – mondja Minyó, akivel a Nyitott Műhelyben találkoztunk. Nemrég nyílt itt kiállítás a fotóterápiás képekből.
Végigutaztam a gyerekkoromat. Új-Delhiben születtem, de laktunk Bécsben és Pesten is. Hatodiktól nyolcadikig itthon voltunk, az volt életem legboldogabb szakasza. Végül is nem panaszkodhatom, mert gazdag életem volt, de nem ingyen: a szülői szeretet volt az ára. Persze próbálták kompenzálni mindenfélével, de ez nem a legjobb módszer. Ha a szeretet helyére az ajándék csoki kerül, az egyenes út a függőséghez.
Ha az ember alkoholista, akkor mindenre inni akar. Iszik az örömre, iszik a bánatra, míg végül teljesen elfelejti, hogyan kell viselkedni. Furcsa, hogy a családom egyben maradt, főleg a feleségem részéről. Persze sosem akartam volna, hogy szétváljunk, de egy alkoholista ezt nem tudja szabályozni. Aztán jártam közösségi terápiára, pszichiáterhez, és rátaláltam a Névtelen Alkoholistákra is. Vért pisiltem, mire visszaálltam a józanságra.
Fotó: Magócsi Márton
Minyó fényképésznek tanult, majd képzőművészként dolgozott, három éve pedig a fotóterápiás kört vezeti a Megállóban. Ez egy alacsony küszöbű hely, ami azt jelenti, hogy nem várják el a teljes tisztaságot, de persze az a cél, hogy előbb-utóbb mindenki leszokjon. Ezt próbálják elérni a Fotonoire-körrel is.
„Vannak nálunk tizenévesek is, de általában húsz év felettiek jelentkeznek. Folyamatosan fotózunk, kiállításokra járunk. Beszélgetünk a képekről, elemezzük őket. Elmondom nekik, hogy melyik lett jó, és melyik nem, de mégsem az a cél, hogy megtanuljanak fotózni. A függőknek kórosan befelé rögzül a figyelmük, állandóan a saját egójukra koncentrálnak. A lényeg, hogy a fotózással ezt meg tudjuk törni, végre kifelé tekintenek, és nem a saját közérzetükkel vannak elfoglalva. Más sem érdekli őket, mint hogy éppen szarul érzik-e magukat, és ha igen, akkor azonnal vidámak akarnak lenni. Nagyon fontos nekik az azonnaliság. A fotókörben is a polariodot szeretik a legjobban” – mondja.
Középen lent Vera egyik képe, amit a fotóterápián készített | Fotó: Magócsi Márton
A fotókörbe jár a szociális munkás Nóra is, aki gyakornokként csatlakozott a csoporthoz, és végül tanulmányt írt a fotóterápiás módszerről, amit szerinte méltatlanul hanyagolnak a legtöbb rehabilitáció során. „A fotós akkor végzett a munkájával, amikor elkészült a kép, de a terápián ez csak a kezdet. Itt nem az a lényeg, hogy mi van a képen, hanem hogy az mit jelent a függő számára. Amikor a képekről beszélgetünk velük, sok mindent megtudunk arról, hogyan látják a világot” – mondja.
„Kiválasztottam egy embert a fotókörből, és arra kértem, hogy öt napig folyamatosan fotózza a mindennapjait. Nem volt semmilyen kikötés, bármilyen képet csinálhatott. Ezekből aztán sok minden kiderült, például, hogy rendszert vitt a mindennapjaiba, hogy megvan a tévézés és az alvás ideje is, nem úgy, mint amikor az ember drogozik. Vagyis látszik a képeken, hogy felépülőben van, hogy fontos számára a vallás és a Megálló csoport, ahol megtalálta a helyét”.
Úgy tűnik, Vera is kezd otthonra találni a Megállóban. Novemberben még öngyilkos akart lenni, most viszont két képe is ott lóg a kiállításon. „Egy barátnőmtől hallottam a csoportról, úgyhogy egyelőre itt vagyok. Később majd tanulni szeretnék. Hogy mit? Azt nem tudom. Szeretem a gyerekeket, velük szívesen foglalkoznék”.
Szívszorító olvasni, hogy egy bántalmazott helyzetbe került feleség mit ír a férjének, aki napról napra teszi tönkre a terrorral őt és a gyerekeit. Családon belüli erőszak közelről. #nekemisfáj
Amikor találkozol valakivel, nem látod rajta, hogy pont ő majd ártani akar neked. Mielőtt megismertelek, sosem voltam olyan élethelyzetben, hogyrendszeresen terrorizáltak, bántalmaztak, megaláztak volna. Olyan életem volt, amelyben fel sem ötlött bennem, hogy velem ez megtörténhet. Tanult nő voltam, akit mindig megbecsültek a párkapcsolatban és munkahelyen egyaránt, nem gondoltam volna, hogy ez megváltozhat.
Egy szörnyű, elhibázott döntés aztán mindent felborított: rád bíztam a saját és a gyerekeim életét
Ennek „jutalma" egy három éven át tartó folyamatos terror, rengeteg gyalázás és állandó rettegés lett attól, hogy mi lesz a következő lépésed. Elvesztettük az otthonunkat, annak ellenére, hogy újra meg újra azt ígérted, hogy mindig megmarad nekünk a ház, amit azért vettél, hogy együtt éljünk. Ezt az ígéretedet – mint sok másikat – sem tartottad be. Most már csak a te házad, átkozódva, gyalázkodva dobtál ki minket onnan.
Próbáltam neked elmagyarázni, mennyire megijeszt minket, amit csinálsz: az a sok üvöltözés, szitkozódás és fenyegetésmind bántalmazásnak számít. De ahogy szembesítettelek a saját viselkedéseddel, úgy lett egyre rosszabb. Már nem volt mit vesztened, ahogy te magad mondtad múlt héten: nem számít, mit teszel velünk, mert a barátaim már úgyis utálnak téged. Próbáltam beszélni a fejeddel, de a válaszod az volt, hogy a nők fegyverként használják csak a megjátszott félelmet, és már eleged van a „jajj, úgy rettegek” vitákból.
Igen, ijesztő úgy feküdni az ágyban esténként, hogy te közben üvöltesz, gyalázkodsz, és az arcom előtt hadonászol azt sorolva, hogy mi mindent rontottam el.
Igen, ijesztő látni, ahogy a mozgássérült lányomat szidod, aki már sír, de te leintesz, hogy utána ne merjek menni megvigasztalni, mert csak súlyosbítom a helyzetet.
Igen, ijesztő veled boltba menni, megbénulni a félelemtől, miközben kényszerítesz, hogy sétáljak tovább melletted, mintha mi sem történt volna.
Ha felhozom neked mindezt, akkor csak azt mondod, hogy ez az én valóságom, nem a tiéd. Nem látod, hogy van egy általánosan elfogadott igazság a bántalmazásban? Ha valakit megütnek vagy megerőszakolnak, akkor azt megütötték és megerőszakolták – nincs ebben semmi szubjektivitás vagy saját valóság. Az erőszaktevő valósága, ha ő másképp látja a történteket, nem változtat az erőszak tényén. Amikor te üvöltesz, szidalmazol, fenyegetsz és gyalázol, akkor az teljesen objektíven nézve is üvöltés, szidalmazás, fenyegetés és gyalázás. Ezek tények, nem pedig az én szubjektív tapasztalataim.
Ezt a fajta családon belüli erőszakot el lehet rejteni,
nincsenek nagy sebek és lila foltokrajtam, hogy bizonyítsam a bántalmazást, de ugyanúgy rombol, kegyetlenül és alattomosan. Néha már azt mondtam a barátaimnak, hogy jobb lenne, ha megütnél, mert akkor talán végre tisztán látnád, hogy amit teszel, az rossz.
Arról próbáltál meggyőzni egész idáig, hogy a probléma velem van, és amit te teszel, az ésszerű, csak ahogy én reagálok, a félelmem nem az. Tényleg elhitted magadnak, hogy ez az egész az én hibám? Hogy nekedjogod van ordítani velem, amikor vezetek, mert nem mondtam el, hogy fodrászhoz megyek? Vagy hogy amikor kiabálsz, üvöltesz, szitkozódsz, széttöröd a bútorokat, akkor azt én hozom ki belőled?
Hogy lehet, hogy ennyire kevés empátia, együttérzés van benned?
Hogy tudod elviselni azt, hogy a körülötted élők folyton haditerveket szőnek, hogy el tudják kerülni az erőszakosságodat és hangulatingadozásaidat? Hogy tudsz így folyékonyan hazudni mindenkinek és ezzel együtt élni? Tényleg létezik, hogy valakinek ne legyen lelkiismerete? Remélem, hogy találok kiutat tőled, mert jelenleg azt érzem, hogy ezzel a terrorral fokozatosan, szépen lassan meg akarsz ölni engem.
Az eredeti levél a The Guardian lapban jelent meg.
Mostanában egyre több öngyilkosságról szóló hírről hallani:megölte magátLee Thompson Young, eltávozott Bendegúz, az amerikai katonák isszomorú rekordot döntöttek. De miért kívánják az emberek a halált? Mikor döntik el ténylegesen, hogy véget vetnek életüknek? Hogyan szednek össze elég bátorságot, hogy tényleg megtegyék? Mi magunk jelentjük a legnagyobb veszélyt saját magunkra? A kérdésekre, amelyek a ma, a Lelki Egészség Világnapján különösen aktuálisak, már nagyon sokan próbáltak válaszolni, és lehet, hogy már van is sok tényezőt együtt magyarázó elmélet.
Öngyilkos gondolatai vannak? Ne olvasson tovább!
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségét a 116-123 hívószámon, ami a nap huszonnégy órájában egész Magyarországról elérhető, és mobilról is ingyenesen hívható (www.sos505.hu)! Vagy, ha tud angolul keresse fel a Reddit megfelelő fórumát, ahol névtelenül beszélhet problémáiról.
A Lelki Egészség Világnapjáról 1992 óta emlékeznek meg minden év október 10-én. Célja a figyelemfelkeltés, valamint a pszichiátriai problémákhoz és a pszichiátriai problémákkal élőkhöz kapcsolódó előítéletek elleni harc, a lelki egészség középpontba állítása.
Az amerikai CDC (Centers for Disease Control and Prevention) tavaszi jelentése szerint a szándékos önártalom az USA-ban egyre nagyobb közegészségügyi probléma. A statisztikák szerint az USA-ban többen lesznek öngyilkosok, mint ahányan autóbaleset áldozatai, az öngyilkossági ráta pedig kiemelkedően magas az 1946 és 1964 közöttidemográfiai robbanáskor születettek között, az úgynevezett baby boomereknél.
A szövevényes statisztikai kapcsolatok ellenére az öngyilkosság gazdasági probléma vagy generációs sajátosság. Nem mellékhatás, amit meg lehetne oldani új munkahelyekkel, a fegyverekhez való korlátozottabb hozzáféréssel, vagy sokkal toleránsabb társadalommal. Széles körű probléma, amely azoknak a hatalmas változásoknak köszönhető, amelyek az elmúlt évtizedekben megváltoztatták, ahogyan élünk, és ahogy meghalunk.
1999 óta minden évben több amerikai ölte meg magát, mint az azt megelőzőben, ezzel az öngyilkosság az USA kezeletlen haláloka lett. Az elmúlt öt évtizedben milliók élete lett jobb minőségű, de a társadalmi haladás és az elképesztő innovációk ellenére soha nem volt még ilyen magas a kilátástalanok száma, soha nem ártott még ennyi ember önmagának.
Emelkedés az USA-ban
Amerikában a Harvardon kifejlesztett National Violent Death ReportingSystem adatai szerint az öngyilkosságokban lassú, de hatalmas változás ment végbe: az elmúlt időszakban 20 százalékkal nőtt az éves öngyilkossági ráta, és ezen belül 30 százalékkal megugrott a befejezett öngyilkosságok száma. Ez egy évtized alatt 400 ezer halálozást jelent, többet mint amennyi amerikai meghalt a II. világháborúban és Koreában együttvéve.
Ezt a fejlődést nem lehet egyszerűen magyarázni. Az öngyilkosságokban mutatkozó változás a recesszió előtt kezdődött, és megugrott, amikor 2007-ben elkezdett növekedni a munkanélküliség– viszont a kutatások szerint az öngyilkosságoknak legfeljebb negyede köthető a munkanélküliséghez. A tipikusan amerikai problémaként kezelt fegyvereket sem lehet egyértelműen hibáztatni, mivel az öngyilkosságok száma úgy is nőtt, hogy az önártalmat fegyverrel végrehajtók száma stabil maradt. Igaz, kicsit mélyebbre nézve ellentmondásos adatokat találni, például a fegyverrel öngyilkos gyerekek mind otthon fértek hozzá a gyilkos eszközhöz.
Magyarországon csökken
A Központi Statisztikai hivataltól elkértük a leggyakoribb magyarországi halálokok listáját. Bár Magyarország nemzetközi szinten még mindig az első tíz ország között van – most éppen a kilencedik helyen – az öngyilkossági rátával, a magyar adatok bizakodásra adnak okot. Az alábbi táblázatban láthatóak a leggyakoribb halálokok.
Ezekből az adatokból kiderül, hogy ebben a nem teljes képet mutató listában a vezető halálok a daganatos megbetegedés. Ezt nem kell túlmisztifikálni, az egészségügyi rendszer aránylag jó működése nyilvánvalóan az egyelőre gyógyíthatatlan betegségek kiemelkedését hozza egy ilyen statisztikában. Az öngyilkosság utolsó a sorban, a kiemelkedő halálokok közül a halálesetek 2-3 százalékáért felelős, ráadásul a rendszerváltás óta folyamatosan csökken a szándékos önártalomtól elhunytak száma.
Az egész világon probléma
A Global Burden of Disease című tanulmány múlt decemberi, Newsweeknek átadott adataiból viszont az látszik, hogy az öngyilkosság az egész világot érintő probléma. A GBD-t koordináló Institute for Health Metrics and Evaluation adatai első ránézésre jó hírekről szólnak: az öngyilkossági ráta (az öngyilkosok száma 100 ezer főre vetítve, évente) 1990 és 2010 között csökkent a fejlődő országokban, és összességében is csak alig emelkedett.
De ezek mögött az életkorral korrigált adatok mögött a népesség nagy részét érintő trauma rejlik. A fejlett világban mostanra első az önártalom a 15 és 49 év közötti korosztályban, megelőzve a rákot és a szív- és érrendszeri megbetegedéseket. Ráadásul mindez csak a hivatalos adatokról szól. Nagyon sok kutató úgy gondolja, hogy az öngyilkosságokat drámaian alulbecsülik, kevesebb a boncolás, egyre több a halál mérgeknek és tablettának köszönhetően, ahol a célt nehéz felmérni.
Rockett szerint a valódi arány harminc százalékkal magasabb, ami az öngyilkosságot háromszor gyakoribbá teszi a gyilkosságnál. A WHO tavaly őszi számításai szerint az öngyilkosság világviszonylatban hatvan százalékkal nőtt a II. világháború óta. És mindebbe nem számolják bele az öngyilkos magatartást, a gondolatokat és terveket, amelyek lassan elemésztik az embereket: elvileg minden 25 próbálkozásra jut egy hivatalos haláleset.
A középkorúak vezetnek
A változás elsősorban a középkorú emberek miatt van. Az USA-ban az elmúlt évtizedben az öngyilkossági ráta csökkent a tinik és a korai húszas éveikben járók között, alacsony és stabil az időseknél is. A 45 és 64 év közöttiek öngyilkossági rátája viszont több mint 30 százalékkal nőtt az elmúlt évtizedben, az adatok pedig még ennél is rémisztőbbek kicsit tovább szűkítve: a fehér, középkorú férfiaknál ugyanez az arány 50 százalékkal nőtt.
A helyzet még ennél is durvább a fehér, középkorú nőknél, itt 60 százalékos a növekedés: egyre többen kerültek intenzív osztályra gyógyszer-túladagoláshoz köthető öngyilkossági kísérlettel. Sok esetben ráadásul pont azt a gyógyszert használják, amiket azért írnak fel, hogy visszavezessék ezeket a társadalomból kiszorult embereket az életbe.
Járvány?
Az Amerikai Egyesült Államokban Julie Phillips, Rutgers University szociológusa volt az első, aki mélyebben megvizsgálta [PDF] a középkorúak öngyilkosságait. 2010-ben ő és kollégái kijelentették, hogy ez az életkor új veszélyzóna az önártalom tekintetében. A szociológusok átnézték nyolc évtized adatait, különválasztották abszolút életkor, hatások, a pillanat eseményei alapján az eseteket. Az eredmény megdöbbentő: a jelenleg a baby boomereknél a legmagasabb az öngyilkossági ráta, azonban mindenkinek, aki 1945 után született, magasabb a vártnál az öngyilkossági kockázata, és valószínűleg mindenkinél nagyobb lesz az arány, mint a baby boomereknél. Ez egy új, öngyilkossági járvány, ahol a baby boomer generáció csak a jéghegy csúcsa.
A szociológusok általánosságban úgy gondolják, hogy amikor a társadalom megfosztja az embereket méltóságukról, attól, hogy saját életüket irányítsák, vagy a kapcsolattól ahhoz, ami több náluk, akkor az öngyilkossági ráta emelkedni kezd. Ők mind Emile Durkheim követői, aki segített megalapítani a területet a XIX. században: úgy gondolta, hogy társadalmi tények magyarázhatják még ezt a nagyon személyes tettet is. Ez mára túlhaladottnak számít, ennél összetettebb elméletet keresnek a kutatók.
Furcsa összefüggések
Thomas Joinerpszichológus, öngyilkosságszakértő nagyon sok tényt összegyűjtött az öngyilkosságról, de a legtöbb annyira zavarba ejtő volt, mint az öngyilkosságokat emelő tavaszi évszak. Joiner olyan kérdésekkel szembesült, minthogy ha ötből négy öngyilkossági kísérletet nők követnek el, miért ötből négy befejezett öngyilkosságot férfiak? A prostituáltaknak, a sportolóknak és a bulimiásoknak az átlagnál magasabb a öngyilkossági kockázata, de ezenkívül mi a közös bennük? Miért vannak a feketék aránylag biztonságban?
A korábbi elméletek ezekre a kérdésekre nem adtak választ, sőt még a több mint ezer ismert kockázati tényező sem. Ezeket túl szélesen definiálták, ráadásul egy-egy páciens általában több mint egytől szenvedett: Családi konfliktusok, harci tapasztalat, gyermekkori bántalmazás, rossz alvás, drog és alkohol, szemtanúnak lenni öngyilkosságnál, korábbi öngyilkossági kísérlet, magányosság, idegesség, céltalanság érzete, szingliség, firss válás, friss munkanélküliség, rák: a lista a végtelenségi folytatható, ezek elvileg mind emelt öngyilkossági kockázatot jelentenek.
De mik azok a faktorok amelyek tényleg öngyilkossághoz vezethetnek? Joiner a következőre jutott: az emberek akkor lesznek öngyilkosok, ha egyszerre meg is akarnak halni, és képesek is meghalni. A három körülmény kell ehhez: magány, tehernek lenni mások számára és a félelemérzet hiánya, amelyek átfedéseegyértelmű veszélyzóna.
A magány
A kutató az első feltételt „alacsony valahová tartozásnak” hívja. Szerinte a halálvágy a magányossággal, a befogadás és kapcsolatok meghiúsulásával kezdődik. Ez megmagyarázza, miért emelkedik harmadával az öngyilkossági arány a házasoktól a soha meg nem házasodókig. Összecseng azzal a ténnyel is, hogy az elvált embereknél a legmagasabb az öngyilkosság kockázata, míg az ikreknél alacsony, és a kisgyermekes anyukáknál közel van a legalacsonyabbhoz.
Sőt, ez magyarázhatja azt is, hogy az USA-ban miért alacsonyabb a hispánok és az afrikai-amerikaiak öngyilkossági rátája, mint a fehéreké: őket összeköti a szegénység, a család és a hit. Az elmúlt évtizedben az öngyilkosság megugrott a középkorú fehérek körében, míg a kockázat a hispánoknál és a feketéknél ugyanabban az életkorban alig nőtt – annak ellenére, hogy gyakorlatilag az élet minden tekintetében rosszabbak a kilátásaik.
Tehernek lenni mások számára
Joiner így hívja az elméletében megjelenő, öngyilkossághoz szükséges második feltételt. Szerinte ez érzelmileg pont annyira megterhelő, mint a magány.
Amikor az emberek saját magukat hatékonynak látják (fenntartják családjukat, erőforrást jelentenek a barátaiknak, hozzájárulnak a világhoz), élni akarnak. De ha elveszítik önálló nézőpontjukat, amikor úgy érzik, terhessé váltak másoknak, megjelenik a halálvágy. Ez megmagyarázza, miért magas az öngyilkosok aránya a munkanélkülieknél. Vannak, akik inkább meghalnának, minthogy megmentsék őket. Ezt figyelembe véve az öngyilkosság nem önző cselekedet vagy bosszú, hanem inkább közös kulturális dolog, félreértelmezett heroizmus.
Ha az öngyilkosság evolúciós összetevő, akkor az itt nyilvánul meg. Az ember nem az egyetlen az állatok között, akik öngyilkosságot követnek el. A poszméhek megölik magukat a paraziták elleni védekezésül, elhagyják a fészket, hogy megvédjék. A zöldborsó levéltetűje is valami hasonlót tesz, öngyilkosságával megvédi utódait, megtéveszti legnagyobb ragadozóját, a katicabogarat.
Mary C. Daly, a Federal Reserve Bank kutatója szerint ha valaki tíz százalékkal kevesebbet keres, mint a szomszédja, 4,5 százalékkal nagyobb eséllyel hal meg öngyilkosságtól. Egy korábbi tanulmányban kollégái azt találták, hogy azöngyilkossági ráta általánosságban nő, ha a nemzeti boldogság nő [PDF]: nehéz magányosnak lenni, de még nehezebb, ha mások annyira boldognak tűnnek, hogy nem is akarjuk őket zavarni problémáinkkal.
A nők mára beérték a férfiakat állások tekintetében, ezzel együtt az ezzel kapcsolatos öngyilkosságoknál is. Éles a váltás a középkorú, tanult nők körében, mint ahogy azt Hyeyoung Woo szociológuskutatásai mutatják: az iskolázottság több lehetőséggel, de az önártalom magasabb kockázatával is jár. Középkorú férfi társaiknál az ellenkezője igaz: azoknál, akik alacsonyabban iskolázottak, magasabb az öngyilkossági kockázat. Náluk a mottó még mindig a „becsület vagy halál”.
Félelemérzet hiánya
Joiner harmadik öngyilkosságfeltétele a félelemérzet hiánya, a halálra való képesség. Valójában nagyon nehéz megölni magunkat: az emberi test sok mindent képes elviselni, az elme menekül a haláltól, emiatt szerencsére sok ember meghátrál, sokat pedig sikerül megmenteni. Az öngyilkossághoz egyfajta bátorság kell, érzéketlenség a fájdalommal szemben.Ez magyarázhatja, miért magas az öngyilkossági ráta a sportolóknál, orvosoknál, prostituáltaknál és bulimiásoknál: mindegyikük hozzászokott az erőszakhoz, teste gyötréséhez, akárcsak a katonák.
Fotó: Richard Laird
Ez az egész lakosságra nézve elsőre megnyugtatónak tűnhet. Kevesen tartozunk ezekbe a kategóriákba. De Joiner szerint van egy másik tényező, ami tompítja a félelelmérzetet: a médiában megjelenő erőszak. (Az öngyilkosságok és a média közötti kapcsolatrólitt olvashat bővebben.)
A három feltételben az a riasztó, hogy önmagában egyik feltétel sem extrém vagy szokatlan. Joiner szerint tehát az öngyilkosság feltételei olyan dolgok, amelyeket mind átélünk, vagy legalábbis a közelükbe kerülünk.
Kényszeres vásárlás, kleptománia, internetfüggőség, szerencsejáték-rabság és a tudományos háttér.
Bár a közbeszédben és a szakirodalomban is egyre több szó esik a kémiai szerektől független függőségekről, az úgynevezett viselkedési addikciókról ma még viszonylag keveset tudunk. A téma első nemzetközi konferenciáját 2013-ban rendezte az ELTE Pszichológiai Intézete Budapesten, a második találkozó 2015. március 16–18. között lesz. a Hotel Benczúr ban (1068 Budapest, Benczúr utca 35.) - adta hírül az egyetem közleménye.
A konferencián foglalkoznak a szerencsejáték-függőség kialakulásával és kezelésével az internetfüggőség jelenségével és evészavarokkal. A terület szaktekintélyei rávilágítanak a kényszeres vásárlás, a kleptománia és a szexuális függőségek kialakulásának okaira, valamint érintik a viselkedési függőségek neurobiológiai, genetikai, pszichológiai és társadalmi hátterét is.
A budapesti rendezvényre a világ vezető egyetemeiről és kutatóintézeteiből érkeznek tudósok. Előadást tart többek között Marc Potenza (Yale, USA), Ludwig Kraus (IFT Institute for Therapy Research, Németország) és Mark D. Griffiths (Nottingham Trent University, Egyesült Királyság) is.
A világ első, a viselkedési addikciókkal foglalkozó, nemzetközi szakfolyóirata, a Journal of Behavioral Addictionsis Magyarországon jelenik meg az Akadémiai Kiadó és az ELTE Pszichológiai Intézet együttműködésében. A folyóirat főszerkesztője és a konferencia elnöke Demetrovics Zsolt, a Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánja.
Aligha van olyan erdélyi ember, aki környezetében ne ismerne szenvedélybeteget. Rengeteg alkohol-, kábítószer- vagy játékfüggő él közöttünk, legtöbbször mégsem veszünk tudomást róluk. Néhány, egyházi keretben működő erdélyi terápiás otthon azonban kiutat kínál. Riportunkban a mélyből felkapaszkodók, az újrakezdők esélyeit vizsgáltuk.
Magyarózd: a Pekri-Radák-kastély magtárépületének 21. századi új hasznosítása (A szerző felvételei)
Mesébe illő történetekkel a tarsolyomban araszolgatok a Bonus Pastor Alapítvány által fenntartott és üzemeltetett magyarózdi Terápiás Központ fele. Az egykori Pekri-Radák birtok több évszázados magtárából kialakított háromszintes centrum narancssárga épülete sok kusza emberi sors kiigazításának tanúja. Szűkebb ismeretségi körömben is akad a szenvedélybetegségéből csodával határos módon kigyógyult ember, akiről nem hittem volna, hogy soha többé nem iszik. Egykori kedvenc tanárom, a szilvórium beteges megszállottja hazatérése után próbából még kifőzte a kisüstit, de sem a pálinkafőzőben, sem otthon nem kóstolta meg többé soha. Több hónapos kezelés után az akaratgyengeségtől szenvedő emberek nemet tudtak mondani a családjukat és karrierjüket romba döntő italra, volt kellő erejük és kitartásuk újrakezdeni az életet. A pszichiátriai klinikák alkoholelvonó kúráin sikertelenül átesett páciensek régebben úgy kerültek Magyarózdra, hogy nem szakorvos irányította oda őket. Sok pszichiáter ma sem hisz a „laikusok” által felvállalt, gyógyszerek nélküli terápiában, holott ez már rég nem laikus módszer – állítja dr. Horváth Levente református lelkész, a Bonus Pastor Alapítvány elnöke, az intézmény létrehozója.
Csoportbeszélgetés szenvedélybetegekkel Horváth Mária terapeuta (középen) irányításával
Világhírű magyar módszer
A szenvedélybetegségek tömeges elterjedése és a pszichiátriai alkoholelvonó kezelés csődjének ismeretében fordult a nyolcvanas évek elején a református egyház püspökeihez a magyarországi Kádár-rendszer egészségügyi csúcsvezetősége. Ők is tisztában voltak azzal, hogy a protestáns egyház két világháború közötti diakóniai munkája ezen a területen is számottevő eredményeket ért el. A kommunizmus első évtizedeiben tanúsított nyakassága miatt a végekre menesztett református lelkészt, Siklós Józsefet ilyen előzmények után hozatta Budapestre püspöke, hadd indítsa újra a Rákosi-rendszer által a negyvenes évek végén bezárt diakóniai kezdeményezését. 1983-ban bekövetkezett haláláig Siklós József egyházi keretekben teremtette meg a szenvedélybetegek alternatív magyarországi kezelését.
Horváth Levente, az erdélyi pszichoterápiás szenvedélybeteg-gondozás megteremtõje
Horváth Levente másodéves egyetemistaként 1981-ben hallott először róla Erdélyben, amikor a diakóniai munkát szintén nagyra tartó, nyugdíjas lelkész édesapja barátjaként járt kolozsvári lakásukban a jeles magyarországi lelkész-terapeuta. A magyarországi gulyáskommunizmus kényszerből megengedett, szenvedélybetegeket gyógyító terápiás módszerei azonban a rendszerváltásig nem szivároghattak be Erdélybe. A Kanadában élő világhírű magyar pszichológus, Vámos Péter szenvedélybetegek gyógyítását forradalmasító Portázs-módszere is csak a Bonus Pastor Alapítvány révén jutott be a rendszerváltás után Romániába a megkérdőjelezhető hatékonyságú pszichiátriai alkoholelvonó kúrák alternatívájaként. Mellékhatásai és eredménytelensége miatt a gyógyszeres alkoholelvonó kúrákat amúgy már a hatvanas években leállították Nyugat-Európában.
„Vámos Péter módszere az önsegítő módszer. Amerikában már évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy a függőségben szenvedő sorstársak tapasztalatainak feldolgozása fontosabb bármilyen gyógyszeres vagy egyéni pszichológusi módszernél. Több ezer szenvedélybeteggel folytatott beszélgetés után, Vámosi csapata új terápiás módszert dolgozott ki, amely a sorstársak visszajelzésére alapoz. A csoportszolidaritás megteremtésével a betegek közösbe teszik tapasztalataikat, és ezzel egymáson segítenek az önismeretben és az ébredésben” – magyarázza Horváth Levente az alkalmazott pszichoterápia lényegét.
Kölcsönvett tapasztalatok
Az egyházi keretben szerveződő erdélyi szenvedélybeteg-gondozó program ötlete Csiha Kálmán református püspök fejében született meg. Horváth Levente arról mesél, hogy a rendszerváltás utáni években teológiai posztgraduális képzésen vett részt Skóciában, ott doktorált és találkozott először a nyugati társadalom szociális érzékenységével, a lecsúszott emberek, a szenvedélybetegek egyházi, civil keretben történő gondozásával. A teológusként hallott magyarországi tapasztalatok és az angliai példák érlelték meg benne az elhatározást, hogy hazatérése után valami hasonlóval szeretne foglalkozni, lehetőleg oktatással. Ehhez képest Csiha Kálmán püspök – aki még a nyolcvanas évekből ismerte Marosvásárhelyről – felajánlotta neki, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben a magyarországi módszerek bevezetésével missziói munkában vállalja fel a szenvedélybetegek ügyét.
Karon ülő, harmadik gyerekükkel családostól elment Magyarországra Siklós József utódjához, Balogh Zoltán lelkészhez – az Orbán-kormány mai miniszterének édesapjához –, hogy eltanulják a Református Mentő Misszió tapasztalatait. Ekkor ismerkedtek meg a kéthetes, rövid terápiás programmal, amelyet Kolozsváron kezdtek el, és a magyarózdi Terápiás Központ 2005-ös, hivatalos beindulásáig több városban is megszerveztek.
Felesége, Horváth Mária a kezdetektől vállalta férjével a munka nehezét. Az öt gyerek édesanyja, aki egyébként fizika-kémia szakos tanárnő, hamar felismerte: ha segíteni akar a missziós munkában, új szakosodásra van szüksége. Elvégezte a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociális munkás szakát. „Megvolt bennünk az elhivatás, a lelkesedés, de amatőrként kezdtünk hozzá, ezért az első években sok bakit is elkövettünk, amiből viszont mindig tanultunk. Hamar rájöttünk: ha fejlődni akarunk, fontos a szakmaiság. Kollégáink kivétel nélkül szakmai képzéseken vettek részt: egy részük Hollandiában, másik részük Erdélyben, és évi rendszerességgel, a magyarországiakkal közösen is szerveztünk képzéseket” – mondja Horváth Mária. Egy holland alapítvány jóvoltából a magyarózdi központban tevékenykedő szociális munkások, pszichológusok a szenvedélybetegségek kezelését elősegítő, Romániában is elismert adiktológiai képzéssel rendelkeznek. A pszichoterápiás módszereket alkalmazó központnak egy marosvásárhelyi pszichiáter is besegít.
Felkapaszkodás a mélyből
Pontban egy órakor ebédidő: a Horváth család bennünket is meghív az ebédlőbe, hogy belekóstoljunk az otthon hétköznapi életébe. A terápiás központban jelenleg 8 beutalt él, a szám azonban változó. Tavaly nyáron mintegy 15-en keresték itt a gyógyulást. Az alkohol-, drog- és játékfüggő beutalt férfiak önellátó életet élnek: maguk főznek, takarítanak és egyéb ház körüli munkát is elvégeznek. Ottjártunkkor zöldséges paradicsomleves és rizses pörkölt volt az ebéd, a menü ízletes, akár hivatásos szakács is készíthette volna. Azt mondják, nagy segítség az otthonban, hogy mindenki megtanul főzni. Többségük bizony szabadulás után is hasznát veszi ennek, hiszen kevés szenvedélybeteg férfi mellett tart ki a feleség. Aki új életet tud kezdeni, annak rendszerint új feleséget is találnia kell. Az étkezés előtti ima egy-egy bibliai rész, amit napi rendszerességgel egy beutalt választ.
Ebéd után a közösség beleegyezésével részt vehetünk a délutáni első csoportbeszélgetésen. Ez a napi terápia része, amikor a reggeli, délelőtti tapasztalatokat osztják meg egymással. Lelkiségi mozgalmak bensőséges beszélgetéseire hasonlítanak ezek. Megtudom, vannak itt világi emberek is, akik nem kötődnek keresztény egyházakhoz, de ez nem is követelmény. A többség mégis hívő ember, aki Istenhez visszatérve keresi a kivezető utat élete válságából. A terápiás találkozó után van, aki az újságírónak is megnyílik. Hosszú börtönbüntetését Magyarországon letöltött hajléktalan, drogfüggő fiatalember távozik elsőként közülünk: ő még nagyon kezdő az otthonban, keresi a helyét. A szakemberek szerint a legfontosabb lépést mégis megtette azzal, hogy magyarországi lelkészi javaslatra beköltözött az erdélyi magyar szenvedélybeteg-gondozó központba.
Történetek a gyógyulásról
Elsőként Ferenc kezd mesélni, aki játékszenvedélye miatt családját és jól fizetett vasúti forgalmista állását is elveszítette. Napi rendszerességgel mindent feltett egy lapra. A videopókerek félkarú rablói kölcsönökbe kergették: a napi adrenalinszint-emelkedésért mindent feláldozott, és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyászati klinikán találta magát. Addig nem hitte el, hogy beteg, itt derült ki: súlyos szenvedélybetegsége kezelésre szorul. Ismerőse ajánlotta be Magyarózdra, nyolc és fél hónapja van itt. Sikerrel vette minden eddigi próbáját, többszöri hazatérése után sem járt játékteremben.
K. Ferenc története jóval korábban kezdődött. A kilencvenes években Magyarországon dolgozó fiatalembernek kétkezi munkával felépített háza és családja volt Erdélyben, míg el nem indult a lejtőn. Válása után kikerült a házából, s a napi rendszerességgel alkoholizáló férfi hajléktalanná vált. Egy fagyos székelyföldi estén az utolsó pillanatban szedték össze mentősök: kis híján mindene elfagyott, de szerencséjére még idejében jött a segítség. Kórházi magányában döbbent rá elpocsékolt életére. Megalázottnak és számkivetettnek érezte magát, hiszen biztosítás híján a kórházi kezelést sem tudta kifizetni. Ekkor kereste meg a Bonus Pastor Alapítvány egyik lelkésze Sepsiszentgyörgyön, az ő segítségével utalták be Magyarózdra. Azt mondja, itt találkozott Istennel, itt jött rá, hogy élete lehet kegyelem is. Szabadulása után 10 lejjel a zsebében indult el 2006-ban új életet kezdeni. Barátok révén sikerült Marosvásárhelyen építkezési munkát találnia, ahol hamarosan vállalkozó lett. Nem sokkal később rádöbbent, hogy régi szenvedélybetegségét munkafüggőségre váltotta, hajnaltól késő estig dolgozott. Bőven volt pénze, de annyi szabadideje sem maradt, hogy vasárnapi istentiszteletre időt szakítson. Rájött, ez sem lehet hosszú távú megoldás. Gondjait ismét megosztotta a magyarózdi otthon munkatársaival, akik nyomon követik a szabadultak életútját. Így született meg az ötlet: költözzön Magyarózdra, vállaljon munkát az intézetben. Ő lett az első kigyógyult szenvedélybeteg, aki immár főállásban tér vissza az otthonba, hogy saját életútjával bizonyítsa: a legszörnyűbb kiszolgáltatottságból is van visszaút!
József három hónappal ezelőtt szintén alkoholproblémákkal érkezett Nagyváradról. Először felesége indult el terápiás megoldásokat keresni, de nem hitt neki, amikor a Bonus Pastorról mesélt. Azt gondolta, valami furcsa nevű szekta palizza be az embereket. Végül mégis részt vett egy kéthetes terápiás programon. Az ébresztette rá, hogy ő tulajdonképpen beteg. Elvált felesége próbált segíteni rajta, és idén újra együtt ment el a családdal a Bucsinon megrendezett nyári terápiás táborba. Akkor döntötte el, hogy ennyi mégsem elég. Munkáltatójával megegyezett, hogy kilenc hónapra Magyarózdra megy: erre a periódusra munkanélküli státusba került, azzal az ígérettel, hogyha gyógyultan kijön, újra alkalmazzák vízgázszerelőnek. Abban reménykedik, hogy visszakapja feleségét és gyerekeit is. Mint mondja, évekig nem beszélt annyit az asszonnyal, mint az utóbbi néhány hónap alatt. Hazakészül: az otthonból azzal bocsátanak el minden kimenős beteget, hogy szárazon térjen haza, azaz ne essen kísértésbe, ne kóstolja meg többé soha az alkoholt.
A megelőzés a gyógyítás Általánosan elfogadott tapasztalat, hogy a szenvedélybetegségek leghatékonyabb gyógymódja a megelőzés. Horváth Mária szerint a bajok gyakran kamaszkorban jelentkeznek. Lehet, hogy a családban a kamasz jól érzi magát, de ha olyan közösségbe jár, amelyik nem fogadja be, bármit kész megtenni, hogy megfeleljen a közösségi elvárásnak. Elkezdődhet az ivászat, a drogozás, a cigarettázás és egyebek. A serdülő fiatalok számára legjobb alternatívát felmutatni. A tapasztalat szerint erre az egyházi keretben működő ifjúsági csoport a legalkalmasabb, ahol nemcsak vasárnapi prédikációt kapnak a fiatalok, hanem életmodellt, kapcsolatokat és számos szabadidős tevékenységet is. A Bonus Pastor Alapítvány Erdély-szerte részt vállal prevenciós tevékenységekben. Meghívásos alapon rendszeresen eljárnak iskolákba, ahol szakemberek (szociális munkások, pszichológusok) és szenvedélybetegségekből szabadultak részvételével szerveznek ismeretterjesztő előadásokat, interaktív beszélgetéseket.
Garasos gondok
A romániai, és ezen belül az erdélyi alkoholizmus valódi méreteivel nem mer szembenézni az egészségügyi rendszer. Néhány egyházi terápiás otthon kivételével nincs országos stratégia a szenvedélybetegségek feltárására és kezelésére. Horváth Mária szerint megbecsülni is nehéz, mekkora az alkoholizmus mértéke Erdélyben, hiszen általánosan elfogadott viselkedésforma, hogy semmilyen családi ünnep nem képzelhető el szeszes ital nélkül. Társadalmi jelenséggel állunk szemben, az alkoholproblémákkal küszködők igen kis százaléka jut el szakemberhez. Az állam nincs felkészülve a helyzet orvoslására, amit az is súlyosbít, hogy Magyarországtól és Nyugat-Európától eltérően az alapítványi vagy egyházi keretben működő szenvedélybeteg-gondozó terápiás otthonok nem tartoznak az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe. Mivel drogfüggő betegeket is kezelnek, a Belügyminisztérium felügyelete alá sorolták őket, valójában azonban érdemben egyetlen állami intézmény sem támogatja tevékenységüket. Noha a 2005-ös induláskor a román és a magyarországi államtitkárt egyaránt meghívta az alapítvány vezetősége, a megjelenő bukaresti politikus pénzügyi ígéreteiből semmi sem valósult meg. A gyakorta garasos gondokkal küszködő Bonus Pastor Alapítvány munkáját az ügy iránt elkötelezett hazai és külföldi magánszemélyek támogatják. Az immár államilag is akkreditált intézmény ugyan havi 250 lejes fejkvótában részesül, de a betegenkénti költség mintegy 2000 lej. Anyagi lehetőségeik függvényében havi 800 lejes hozzájárulást kérnek a betegektől, de azt sem képes kifizetni valamennyi beutalt.
Horváth Levente szerint a megbélyegzés miatt még azok a cégek sem szívesen támogatják ezt a tevékenységet, akik amúgy szimpatizálnak az üggyel. Ilyen körülmények között szinte a csodával határos, hogy a lerobbant magtár épületéből tíz évvel ezelőtt modern otthont sikerült teremteni, a beszakadt tetőzetű, beomlott Pekri-Radák-kastélyt pedig néhány év alatt befedték. Reményeik szerint a 2015 elejétől meghirdetésre kerülő új uniós pályázatok között találnak olyan kiírást is, amely szociális intézmények épületeinek felújítását finanszírozza. Ez lehetővé tenné a Franciaországban élő örökös, Jude Mária által az alapítványra testált kastély teljes felújítását, hosszú távon biztosítaná a Bonus Pastor terápiás munkáját.
Sipos András szilágysági példája
A Zilahtól mintegy 25 kilométerre fekvő Szilágyszegen működik a Királyhágómelléki Református Egyházkerület területén az egyetlen egyházi keretben létrejött szenvedélybeteg-gondozó. Működtetője Sipos András helyi református lelkész és neje, Ella (képünkön). Szoros kapcsolatban állnak a Bonus Pastor Alapítvánnyal, anyagi lehetőségeik azonban korlátozottabbak. Pedig a szilágysági falvak zömében kihelyezett beteggondozást is folytathatnának, annyi az iszákos ember. A külföldi közadakozásból erdélyi, illetve Írországból érkező önkéntesek munkájával épülő otthon befejezése még várat magára, az elmúlt tíz esztendő megvalósítása azonban így is jelentős teljesítmény. A régi parókián, tavalytól pedig immár az új otthonrész lakhatóvá tett szegleteiben zajló egyhetes programokra zömében a Szilágyságból érkeznek szenvedélybetegek. Sipos Ella szerint a legnehezebb dolguk a családtagoknak van, hiszen ők tudják a legkevésbé meggyőzni az alkoholista hozzátartozót, hogy részt vegyen a rehabilitációs programon. Inkább az az út járható, hogyha önmagától nem jön el, akkor rehabilitációs szakember látogassa meg, és együtt keressenek megoldást. Az idegen segítőnek jobban megnyílnak a betegek. Sok ilyen esetük volt már, sokan ki is gyógyultak. Az egyhetes program után valamennyi tisztulni vágyó szenvedélybeteggel rendszeresen tartják a kapcsolatot, támogató bibliaórákat tartanak, ahol 5-10 vagy ennél nagyobb létszámú csoportokban erősítik egymást. A Sipos-család története is jellegzetes. Sipos András arról mesél, hogy felszentelt papként vált alkoholistává egy olyan szilágysági faluban, ahol az emberek víz helyett is bort ittak. Esete távolról sem egyedi az erdélyi lelkészek között, a különbség „mindössze” annyi, hogy Sipos András megtért erről az útról, és hajlandó nyíltan beszélni róla. Nemcsak az újságírónak, hanem szenvedélybetegeket gyógyító programok keretében is, szerte Erdélyben, ahová meghívják. „Papként annyit ittam, hogy idővel szégyelltem elmenni esküvőkre, keresztelőkre, mert reszketett a kezem. Sem poharat, sem evőeszközt nem tudtam a kezembe tartani” – meséli. Amikor eljutott abba az állapotába, hogy felismerje, ez a vég kezdete, tisztázódott benne: ez az út lelkészként többé nem folytatható. Újra kellett kezdenie az életét ahhoz, hogy újból szolgálhasson. Bizonyára kevés olyan szenvedélybeteg lelkész van, aki gyógyultan kiállt gyülekezete elé, és bocsánatot kér azokért az évekért, amit közösségében elfecsérelt. Sipos András ezt is megtette, mert úgy érezte, a gyülekezet megbocsátása nélkül nem tudná újrakezdeni. Több mint két évtizede nem kóstolt semmiféle alkoholos italt. Mint fogalmaz, a szabadultaknak azt mondják: egy pohár sok, egy veder pedig kevés. A megelőlegezett újbóli bizalom birtokában döntöttek úgy, hogy hasonló gondokkal küszködő embereken segítenek. A terápiás központ megépítésének ötlete nem talált egyöntetű elfogadásra, a gyülekezet egy része tartott attól, hogy a környék részegesei elárasztják a falut. A kezdeti tapasztalatok azonban jók voltak. A program elfogadtatásának titka, hogy egy-két kivételtől eltekintve soha nem helyből, vagy a szomszéd faluból érkeznek az emberek hanem távolabbi helységekből, így senki nem ismeri őket. Sipos Ella szerint sokszor elgondolkoztak azon, érdemes-e ezt a szélmalomharcot vívni olyan körülmények között, amikor sem az állam, sem az egyház nem támogatja munkájukat. A megbélyegzett szenvedélybetegekről legszívesebben mindenki elfeledkezne, hiszen a közvélemény azt tartja, ők keresték maguknak a bajt, ők is oldják meg. Csakhogy ez önerőből nem működik. „Ha ennyi energiával öregek otthonát építettünk volna, már rég a környék legjobban működő szociális intézménye lennénk, hiszen azt a megyei tanács és az állam is támogatná. Ma még senki nem akarja elhinni, hogy a környéken mekkora gondot jelentenek a szenvedélybetegségek.”
Végre készült egy olyan reklám, melynél van értelme az arcfelismerő szoftvernek – adja hírül az Adweek. A plakáton egy sebes, véraláfutásos arcú nő látható, aki türelmesen pislog: egészen addig nem történik semmi, amíg valaki rá nem néz a plakátra – mert abban a pillanatban, hogy felkeltette valakinek az érdeklődését, azonnal elkezdenek gyógyulni a bántalmazott nő sebei. A Nemzetközi Nőnapra tervezett hirdetést a Women's Aid megrendelésére a WCRS ügynökség készítette, és a lényege az, hogy minél több ember pillant rá az áldozatra, annál gyorsabban gyógyulnak be a sebei.
A plakát azt szimbolizálja, hogy minél többet kommunikálunk a családon belüli erőszakról, minél kevesebben hunyunk szemet felette, annál gyorsabban javulhat a helyzet. A kampány március 5-én került hirdetőtáblákra Canary Wharfban, Kelet-London egyik kiterjedt bevásárló- és üzleti negyedében, de már a tervezési szakaszban megnyerte a 2014-es Art of Outdoor versenyen az interaktív hirdetésért járó díjat. Szavak helyett jöjjön a döbbenetes valóság, nézze meg a videót!
Ide fordulat, ha problémája van
Eszter Ambulancia- gyerekek számára Telefon: 466-9872 Cím: 1525 Budapest, Pf.: 41.
A cselekménnyel dúsított pornófilmet február óta 57 országban vetítik; Franciaországban 12 éves kortól megtekinthető. A film alapjául szolgáló könyv 52 nyelven, százmillió példányban jelent meg. Dr. Miriam Grossman levele.
A szürke ötven árnyalata egyáltalán nem szürke. Teljesen fekete.
Megmagyarázom.
Olyan embereken segítek, akikben belül tört össze valami. A többi orvos röntgennel, vérvétellel keresi a fájdalom okát; én rejtett sebekkel foglalkozom. Kérdéseket teszek fel, és figyelmesen meghallgatom a válaszokat. Így jövök rá, mitől „vérzik” az, aki velem szemben ül.
Évek óta hallgatom az embereket, és nagyon sokat tanultam belőle. Az egyik, hogy a fiatalokban teljes a zűrzavar a szerelemmel kapcsolatban: hogyan találjanak rá, hogyan őrizzék meg. Rossz döntéseket hoznak, aztán rengeteget szenvednek.
Nem szeretném, hogy te is úgy szenvedj, mint a pácienseim, ezért szeretnélek óva inteni az új filmmel, A szürke ötven árnyalatával kapcsolatban. Ha nem is nézed meg a filmet, az üzenete beszivárog a kultúrába, és veszélyes gondolatokat ültethet a fejedbe. Légy felkészült!
A szürke ötven árnyalatát Valentin-napon mutatták be, hogy azt hidd, romantikus történet. Ne dőlj be! A film igazából egy beteges, veszélyes kapcsolatról szól, ami tele van testi és érzelmi bántalmazással. Parádésnak tűnik, mert nagyszerűek a színészek, pazar kocsijuk, magánrepülőjük van, és Beyonce énekel. A végén azt gondolhatnád, hogy Christian és Ana jó arcok, és bár nem szokványos a kapcsolatuk, de elfogadható.
Ne engedj egy hollywoodi stúdió agymosásának! Nekik csak a pénzed kell; te magad és az álmaid a legkevésbé sem érdeklik őket.
A bántalmazás nem parádés és nem szuper. Soha, semmiféle körülmények között nem elfogadható.
A következőket kell tudnod A szürke ötven árnyalatáról:
Christian Grey rettenetesen elhanyagolt gyerek volt. Zavaros kép él benne a szeretetről és a szerelemről, mivel sohasem tapasztalt igazi szeretetet. A szeretet, a szerelem az ő agyában negatív érzésekkel, fájdalommal, megszégyenüléssel fonódik össze. Christian azt élvezi, hogy hatalmában tartja és bizarr módszerekkel bántalmazza a nőket. Anastasia pedig éretlen lány, aki bedől Christian vonzó megjelenésének és gazdagságának, és ostobán teljesíti kívánságait.
A valóságban ez a történet igen szomorúan végződne: Christian börtönben végezné, Ana elmeotthonban – vagy hullaházban. Esetleg Christian tovább verné Anát, ő pedig maradna és tűrné. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy az életük nem volna mesébe illő; ezt az egyet elhiheted.
Orvosként azt tanácsolom: NE nézd meg A szürke ötven árnyalatát! Légy képben, gyűjts róla információkat, és mondd el a barátaidnak, miért ne nézzék meg ők se!
Milyen veszélyes gondolatokat sugall A szürke ötven árnyalata? Íme néhány:
A lányoknak az olyan fiúk tetszenek, mint Christian, aki durva és parancsoló. Nem! Minden egészséges lelkű nő kerüli a fájdalmat. Szeretné magát biztonságban érezni, arra vágyik, hogy tisztelje és gondoskodóan szeresse egy férfi, akiben megbízhat. Nem bilincsről, hanem menyasszonyi ruháról álmodozik.
A fiúknak az olyan lányok tetszenek, mint Anastasia, aki engedékeny és bizonytalan. Tévedés. Minden egészséges lelkű férfi olyan nő után vágyik, akiben van önállóság. Ha gondja van, arra vágyik, hogy a nő segítsen rajta.
Anastasia szabadon egyezik bele, hogy bántalmazzák; döntését tehát nem lehet elítélni. Téves logika. Anastasia valóban szabadon dönthetett – csakhogy rosszul döntött. Minden önpusztító döntés rossz döntés.
Anastasia megfontoltan, higgadtan hozza meg Christiannal kapcsolatos döntéseit. Kétlem. Anastasia ítélőképességét elhomályosítja, hogy Christian folyamatosan alkohollal itatja. Másrészt a lány röviddel megismerkedésük után – élete első ilyen élményeként – szexuális kapcsolatba kerül Christiannal. Neurológiai ismereteink szerint az egyesülés ugrásszerűen felerősítheti a lányban az összetartozás és a bizalom érzését, mielőtt megbizonyosodhatna róla, hogy a férfi megérdemli. A szex nagyon erős, intenzív élmény, különösen első alkalommal. Végül: Christian ráveszi Anastasiát, hogy írjon alá egy jogi beleegyezést, melynek értelmében senkinek sem mondhatja el, hogy a férfi régóta bántalmazást folytat. Alkohol, szex, manipulálás – nem éppen a megfontolt, higgadt döntés elősegítői.
Anastasia szerelme gyógyítja Christian érzelmi problémáit Csak a filmben. A való életben Christian nem változna számottevően. Ha Anastasiának örömet jelent, hogy érzelmi problémás embereken segít, akkor pszichiáternek vagy szociális munkásnak kellett volna mennie.
Jó a szexben a kísérletezés Talán... felnőtteknél, tartós, ép, elkötelezett kapcsolatban, amit úgy is nevezünk, hogy házasság. Más esetekben komoly kockázata van, hogy nemi úton terjedő betegséggel fertőződsz, megerőszakolnak, vagy éppen terhes leszel. Érdemes nagyon óvatosnak lenni abban, kit engedsz közel magadhoz testileg és érzelmileg, mert egyetlen alkalom is örökre kisiklathatja az életedet!
Végszó: A szürke ötven árnyalata nagyon hatékonyan képes elhinteni a kételkedés magvait. Az egészséges és a beteg kapcsolat között óriási különbségek vannak; ez a film azonban elmossa a különbségeket, és az ember elbizonytalanodik: mi az, hogy egy kapcsolat egészséges? Mi az, hogy beteg? A szürkének oly sok árnyalata van... nem is tudom.
Vigyázz! A biztonságodról és a jövődről van szó. Itt nincs helye kételkedésnek. Egy intim kapcsolat, amelybe beengedik az erőszakot – egyetértéssel vagy anélkül – elfogadhatatlan.
Ez fekete és fehér. Itt nincsenek szürkés árnyalatok. Egyetlenegy sem.
Új sorozatunkban drogterápiás szakemberek nyújtanak betekintést a tevékenységeikbe. Elsőként Gelsei Bernadett mentálhigiénés szakember ismerteti a Balansz Kontroll Programokat
A Drogriporter új, "Segítők" című sorozatában drogterápiás szakembereknek szeretnénk felületet nyújtani, hogy ismertessék tevékenységüket és népszerűsítsék szolgáltatásaikat. Várjuk az ezzel kapcsolatos vendégcikkeket, hogy az ágazat minél nagyobb szeletét tudjuk bemutatni az érdeklődőknek. Az első írás szerzője Gelsei Bernadett mentálhigiénés szakember, aki a Balansz Kontroll Programokat ismerteti.
Balansz Kontroll Programok
A szenvedélybeteg ellátásban nagyon ritkán találhatunk olyan szolgáltatót, akik egyszerre foglalkoznak a függővel és a családtaggal is. Általában az a jellemző, hogy például egy fiatal 16-22 éves korú szerhasználónál a szülő jelentkezik egy kezelő helyen, azzal a problémával, hogy anyagozik a gyereke és ez komoly problémát jelent a családnak. A kezelő helyek ilyenkor behívják egyedül elbeszélgetésre a fiatalt, elkezdődik vele valamilyen terápiás munka, ám sokan néhány alkalom után kipörögnek a rendszerből. A szülőknek a legtöbb, amit felajánlanak, hogy járjanak szülőcsoportra, vagy ha helyben nincs, ajánlanak nekik a közelben hozzátartozó csoportot.
Az elmúlt 16 évnyi szakmai tapasztalatom azt mutatta, hogy nagyon hiányzik egy olyan jellegű szolgáltatás, ahol egyszerre foglalkoznak szülővel, hozzátartozóval és függővel egyaránt. Ennek a kezelésbe kerülésnek az előszobája és első lépése tud lenni az általam létrehozott Balansz Kontroll Programok. Ez minden család és pár számára felvállalható - 3 órától az egész napos programon keresztű a hosszú 3 napos hétvégig - ad támogatást és segítséget a függőség felismerése, szembesülése és a tehetetlenek vagyunk ezzel állapot kimozdításából. A szülők, hozzátartozók is egy időben vannak megszólítva a függőkkel külön tréningen illetve bizonyos tréningeket pedig közösen csinálnak végig. Ez egy elég erős motivációt, tisztánlátást, megnyugvást, átláthatóságot, őszinte kommunikációt eredményez a családon belül. Felkészíti a családot a következő időszakokra. Továbbá ezt, mint erőforrást, erős támogató háttérként, játszmamentesen, jól bele lehet építeni a józanodási időszakba.
Azt tervezed, hogy kordában tartod majd a szenvedélyedet? Hogy tudatos használóvá válsz, aki uralkodik az alkohol, a drog, az internet vagy bármilyen más addikció felett? Esetleg továbbléptél már és a teljes józanság elérése a célod, mert beismerted, ez így nem mehet tovább? Legyen bármelyik, fontos, hogy “megismerd ellenségedet”, a függőség kialakulásának folyamatát, működését, törvényszerűségeit, buktatóit. Ezáltal saját működésedre is sokkal jobban rálátsz majd, megérted, miért viselkedsz úgy, ahogy, amikor terveiddel ellentétben a függőség uralkodik rajtad. Ekkor már változtatni is könnyebb lesz. A Balansz Kontroll Program keretében minden segítséget megkapsz ahhoz, hogy elindulj a felépülés útján.
A “Mindent a függőségről” tréning tematikája
a függőség biológiai vonatkozásai
az agyi jutalmazó rendszer működése
a sóvárgás biológiája
a függőség kialakulásának mechanizmusa
a szenvedélybetegség leépülési szakaszai
a szenvedélybetegség felépülési szakaszai
a sóvárgás, a függőség pszcihológiája
gyakorlatok
II. "Nálam a kontroll"- tréning
Vajon ismered a saját szerhasználati szokásaidat? Tudod, mikor, milyen érzelmek, emberek, helyzetek, környezet váltja ki belőled a használatot? Mikor történik visszaesés egy hosszabb tiszta időszak után? Tudod, mikor sóvárogsz a leginkább és mi váltja ki belőled? Ha ezeket a kérdéseket megválaszolod, máris közelebb kerülsz saját függőséged megértéséhez és dönthetsz: szeretnél-e változtatni, és ha igen, pontosan mi a célod. A Nálad a kontroll tréning valódi megoldásokat, ütemtervet, programot kínál számodra, amely átsegít a kritikus időszakokon.
Mi történik a Nálad a kontroll tréningen?
részletes fogyasztási naplót készítünk, így nagyobb rálátást kapunk a helyzetedre, szerhasználati szokásaidra
feltérképezzük a legveszélyesebb érzelmeket, helyeket, személyeket, azokat a szituációkat, amik használatra ösztönöznek
sóvárgási naplót készítünk
azonosítjuk a megoldási lehetőségeket, személyre szóló programot állítunk össze
Hogyan segítsek, ha függő él a családban?
Akkor is, ha most szembesültél vele, akkor is, ha már régóta tudod. Ha a fiad, ha a lányod, ha a párod, ha a házastársad, ha az anyád, ha az apád, ha a testvéred. Ha segíteni szeretnél, de nem tudod, hogyan. Olvass tovább, van megoldás!
Biztosan feltetted már magadnak a kérdést, hogyan segíthetnél? Miért nem változik semmi, sőt, miért lesz minden egyre rosszabb? Ő miért nem akar változtatni? Miért utasítja vissza a megoldási javaslataidat? Miért nem tartja be az ígéreteit? Miért fontosabb neki az ital, a drog, a játék, mint a család, mint te? Talán ostorozod is magad (mit rontottál el?), vagy a sorsot (mivel érdemelted ezt ki?). Párbeszédre tett kísérleteitek rendre veszekedésbe, játszmázásba, egymás hibáztatásába torkollanak. Ismerős? Mit tehetsz?
Hogyan segíthetsz anélkül, hogy erőszakosan próbálnád megváltoztatni hozzátartozódat? Tehetsz-e valamit akkor is, ha benne még nem született meg az elhatározás? Hogyan érthetnéd meg jobban a köztetek zajló játszmákat és hogyan léphetsz ki belőlük? A kifejezetten hozzátartozók számára kidolgozott Kontroll Tréningeken ezekre a kérdésekre kaphatsz választ.
Balansz Kontroll Tréningek hozzátartozóknak
A Balansz Kontroll Tréningek azoknak szólnak, akik hatékonyan szeretnének segíteni szenvedélybeteg hozzátartozójukon, de nem tudják, mit tegyenek, vagy nem váltak be azok megoldási kísérletek, amelyekkel eddig próbálkoztak. Az egy napos tréning két részből tevődik össze: ezekre külön-külön is lehet jelentkezni!
I. "Szenvedélybeteg játszmák" -tréning
Ez a tréning neked szól, ha:
- szenvedélybeteg hozzátartozód és közted gyakran félrecsúszik, elfajul a kommunikáció
- úgy érzed, nem tudtok kilépni a manipuláció és az érzelmi zsarolás köreiből
- folyamatosan egymást hibáztatjátok
- feltételeket szabsz, de rendszerint nincs erőd tartani magad hozzájuk
- túl sokszor hallod és mondod ugyanazokat a mondatokat, minden eredmény, változás nélkül
- tudod, hogy változtatni szeretnél a helyzeten, de nem tudod, hogyan
Mit ad neked a Szenvedélybeteg játszmák tréning?
Eric Berne elméletének bemutatása: énszerepek, kapcsolati szerepek, szerepek általában - valamint ezek blokkjai, elakadásai
Szenvedélybetegek tipikus játszmáinak ismertetése (megmentő, mártír, üldöző stb.)
Hogyan ismerjük fel, milyen szerepben vagyunk?
Mit tegyünk, hogy megszüntessük a játszmákat?
Helyes énközlések, asszertív kommunikáció
Gyakorlatok, technikák
II. "Út a leálláshoz"-tréning
Segíts jól!
Ahhoz, hogy hatékonyan tudj segíteni szenvedélybeteg hozzátartozódon, nagyon fontos, hogy megértsd a helyzetét: min megy keresztül, mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget. Nem csak neki kell elfogadnia, hogy az alkohol, drog, játék vagy bármi más addikció problémát jelent az életében, neked is tudnod kell, hogy betegségről van szó, a felépüléshez pedig meg kell ismerni annak működését. Az Út a leálláshoz tréning segít beazonosítani, hozzátartozód “hol tart”, és azon a ponton mi a leghatékonyabb segítség.
Mit ad neked az Út a leálláshoz tréning?
A Prochaska-féle változáselmélet ismertetését és a hozzátartozók segítői szerepét az egyes szakaszokon belül
Azoknak a tipikus hibáknak az azonosítását, melyeket a hozzátartozók segítő szándékkal elkövetnek és mindazt, amit ehelyett érdemes megtenniük
A társfüggőség bemutatását, függő és társfüggő kapcsolatának tipikus működését
“Mindent a függőségről” hétvége - 3 napos program függőknek és hozzátartozóknak!
A szenvedélybetegség nem csak a függőt érinti. Éppen ezért mi a változást is közösen képzeljük el! Közösen, megszokott körökből, egymás hibáztatásából kilépve, szenvedélybeteg játszmákat felismerve és szerepektől megszabadulva, játékszabályokat újraírva. Ha ti már eldöntöttétek, hogy változtatni akartok, gyertek el együtt 3 napos hétvégénkre, ahol izgalmas foglalkozások keretében többet tudhattok meg az addikció természetéről, a leállás folyamatáról és hatékony, gyakorlati segítséget kaphattok új életetek felépítéséhez. Közös programok, egyéni terápiák és ellazító wellness élmények várnak rátok idilli környezetben, a Főnix Kastélyszanatóriumban.
Kiket várunk?
- a programot egy függőre és egy kísérőre álmodtuk meg. A kísérő lehet: szülő, testvér, házastárs, gyermek, pár, barát, vagy bárki, aki közvetlenül érintett a kialakult helyzetben.
Ha:
- segítenél, de nem tudod, hogyan
- leállnál, de nem tudod, hogyan
Töltsetek együtt három napot és vegyetek igénybe szakszerű segítséget a változtatáshoz!
Persze nagyon sokan speedeznek bulizáshoz, de meglepően sokan beszéltek arról, hogy a munkához is jól jön a gyorsulás.
A norvég kutatók azt találták, hogy a fizikai munkát végző férfiak egy része azért szed amfetamint, hogy jobban és tovább bírja a melót.
“Imádok dolgozni, az amfetamintól pedig még többet tudok beleadni, gyorsabban megy minden. Nagyon hatékony vagyok olyankor.”
Ezt mondta az egyik férfi. A nők között olyanok speedeztek, akik a család mellett több munkahelyen is dolgoztak, és az anyag segített nekik, hogy minden feladatukat el tudják látni.
Miközben a megkérdezettek sok pozitív hatásról számoltak be, a speed nyilván nagyon veszélyes, könnyű rákapni, és hosszútávon agykárosodást, és személyiségzavarokat is okoz.
Az mindenképpen érdekes, ahogy ebből a tanulmányból is kiderült, hogy az emberek társadalmi státusza szorosan összefügg az általuk használt szerekkel: a középosztályi léthez jobban illik a “gondolkodtató” marihuána, míg a kétkezi munkások körében a teljesítményjavító amfetamin az elterjedtebb.
erdelyip - 444.hu
"A középosztályi léthez jobban illik a “gondolkodtató” marihuána, míg a kétkezi munkások körében a teljesítményjavító amfetamin az elterjedtebb." Ez szerintetek is így van?
Tájékoztató:A Drogprevenciós Alapítvány 2015. február 24-25-én a Hollán Ernő utcában tartott tájékoztatóján értesítette a sajtót arról, hogy február 26-tól a Csángó utca 3./ b szám alatt folytatja tovább ártalomcsökkentő tevékenységét, de tűcsere nélkül. A költözés oka, hogy a környéket megterhelte a 15 éve itt működő program jelenléte, és a kerületi Közszolgáltató november végén felszólította az alapítványt a tevékenysége beszüntetésére. Az alapítvány 2005-től érvényes működési engedéllyel rendelkezik, melyet öt éven keresztül, a XIII. kerületi önkormányzat állított ki, a bérleti szerződésben iroda funkció szerepelt mindig. Az alapítvány, a helyi Kábítószerügyi Egyeztető Fórumnak (K.E.F.), megalakulása óta tagja, így tevékenységéről szóló beszámolót a K.E.F. működésével foglalkozó dokumentumok is tartalmazzák. Szervezetünk 2010-ben a helyi önkormányzat támogatásával indította be „Tűvétett (köz)terek- helyi közösségi összefogással a drogfogyasztással összefüggő fertőző betegségek prevenciójáért c. programját, melynek célja a közterületen, parkokban eldobált droghulladék begyűjtése volt, és elkészítettük a programot bemutató „ Égig érő tű” című filmet. Így, ha máshonnan nem is, de ezek kapcsán tudnia kellett az Önkormányzatnak az alapítvány (tűcsere) tevékenységéről. 2014. novembertől a XIII. kerületi döntéshozók képviselőivel tárgyaltunk annak érdekében, hogy tevékenységünk folytatásához a kerületben más helyen új ingatlant kaphassunk, erre a Közszolgáltató, azzal az egyetemleges feltétellel, hogy tűcserét máshol sem folytathatunk lehetőséget adott ezért, ennek tudatában kerestünk új helyet.Tettük ezt azért, mert nyilvánvalóan nem életszerű, hogy tűcserével foglakozó szervezetként, olyan helyet választunk a további működéséhez, ahol nem folytathatjuk ezt a szolgáltatást, ha tudjuk, hogy más helyiség választása esetén ehhez a XIII. kerületi Önkormányzat hozzájárul.
Több ingatlant néztünk meg, melyek közül egy Csángó utcai és egy Lehel úti helyiség volt olyan állapotban és rendelkezett olyan adottságokkal, hogy reális felújítás és átalakítás után alkalmas legyen-az alacsonyküszöbű szolgáltatások működtetését meghatározó jogszabályi feltételek teljesítésével- a feladat ellátására. Végül, az önkormányzat a Csángó utcai helyiségre adott tulajdonosi hozzájárulást, tűcsere szolgáltatás nélkül. Mindezt, ezekkel a feltételekkel, azért fogadtuk el, hogy bár tűcsere nélkül részlegesen, de teljesíthessük az alapítvány küldetését miszerint; díjmenetesen, alacsonyküszöbű szolgáltatást, kezelést, ellátást nyújtunk a kerületből és a főváros más részéről érkező szolgáltatást igénybe vevő rászorulók és családtagjaik számára.
Ezzel a társadalom teljességét védjük a HIV, HCV vírus terjedésével szemben. Elindítjuk a hozzánk fordulók reszocializációját, egészségügyi kezelését.
A Csángó utcai helyiségben a XIII. kerületi Közszolgáltató Zrt. megcsináltatta a fűtésrendszert és elhárította a csőtörést, amit ez úton is köszönünk.
Az új működési helyén, a Drogprevenciós Alapítvány Civil Ártalomcsökkentő Szociális Kontaktprogramja az alábbi szolgáltatásokat díjmentesen, névtelenül az alábbi szolgáltatásokat biztosítja: Nyitva tartási idő: Hétfő- Péntek: 16- 19 óra között. -tanácsadás -folyadékpótlás (tea, víz) - tájékoztató anyagok biztosítása - felvilágosítás szociális és egészségügyi intézményekről azok elérhetőségéről, szolgáltatásaikról (szállás, étkezés, ruhaosztás, segélyezési lehetőségek, ambulanciák, rehabilitációs otthonok) - ártalomcsökkentő eszközök nyújtása - tűcsere nélkül -egyéni esetkezelés -konzultáció -elterelés -internetezési lehetőség és ennek a megtanítása - ruhamosás-szárítás - ruha és egyéb tárgyi adományok biztosítása -olvasókör -munkakeresés -visszavezetés a munka világába - rehabilitációra előkészítés -tűcserékbe átirányítás -Drogoplex Ambulanciára előgondozás -önsegítő csoport -családi konzultáció - szülőcsoport - „női vonalak” -csoport -telefonos segítségnyújtás - HIV, HBV, HCV szűrés és erre átirányítás - antivirális kezelésbe irányítás jogsegélyhez irányítás
További információ: Drogprevenciós Alapítvány 1134 Budapest, Csángó u. 3./b 06/20-9394-331
Földalatti pokol emészti fel Románia fővárosának, Bukarestnek forgalmas utcáit. Amíg turistatérképpel a kezünkben ennek a fővárosnak az utcáin ténfergünk, a vastagon aszfaltozott utak alatt igazi bűnbarlang működik.
Abban a csatornarendszerben, amit még fénykorában Ceauşescu elvtárs építtetett a főváros alá, jelenleg több száz drogfüggő, hajléktalan, HIV-fertőzött és tuberkulózisos férfi, nő és gyermek él.
Az említett kommunista diktatúra idején a földalatti alagutakban és járatokban több ezer árva gyermeket neveltek az „állam szárnyai alatt”…
…a rezsim bukása után viszont a koncentrációs táborokhoz hasonló rémálomszerű és kegyetlen igazságok derültek ki Bukarest földalatti életéről.
A lecsúszás, elszegényedés végletei mentek végbe akkor, és folynak lenn jelenleg is.
A Channel4-nak sikerült riportokat készítenie a pokol kapujánál élőkkel.
Először egy 12 évesnek tűnő gyermektől érdeklődtek afelől, hol lehet megtalálni a „Főnököt”?
Mint később kiderült, a gyermek nem is kicsi már, 17 éves és kemény drogfüggő, ő vezette el az interjúkészítőket az alvilág fejéhez.
Vezetőjük egy férfi tele láncokkal, tetoválásokkal, hegekkel a testén, aki Bruce Lee-nak hívja magát.
Csak három éves volt mikor elhagyták szülei, de most ő a vezetője, ennek a földalatti közösségnek.
A lenti világot az teszi közösséggé, hogy mindenki HIV fertőzött, sőt negyedük tuberkulózisban is haldoklik.
Fekete nejlonzacskóból szipuzó gyerekek, habzó szájú koldusok, félmeztelen nők injekciós tűvel a lábuk között, ez az állandó környezet.
A mindennapi. A megszokott. A normális.
Romániában mintegy tízezer hajléktalant tartanak nyilván a hivatalos statisztikákban, közülük ötezer Bukarestben él.
Sokuk azonban nem rendelkezik személyazonossági iratokkal és semmilyen kimutatásban nem szerepel.
Az ország törvényei nem korlátozzák a közterületen történő életvitelszerű tartózkodást.
A 2000-es évek elején azt gondoltuk, hogy véget értek azok az idők, amikor a tűcsere programoknak a puszta létezésükért kell küzdeniük. Tévedtünk. Újra eljöttek a 90-es évek. Nézd meg az alábbi videónkat a 13. kerületi tűcsere program bezárásáról!
A 90-es évek elején Budapesten tömegessé vált az intravénás drogfogyasztás. Felmerült az igény, hogy nálunk is bevezessék a tűcsere programokat a HIV és hepatitis fertőzések megelőzésére. Az első budapesti tűcsere programot a Drogprevenciós Alapítvány a svájci állam támogatásának köszönhetően hozta létre 1995-ben a Lovag utca egy pincehelyiségében. A rendőrség kezdetben gyakran megfigyelte a programok látogatóit, sőt, egyeseket elő is állítottak kábítószer-fogyasztás gyanújával. A TASZ ügyvédjének a közbenjárására aztán sikerült megállapodást kötni a rendőrséggel, a program zaklatása megszűnt (a magyarországi ártalomcsökkentés kezdeteiről olvasd el a TASZ drogpolitikai füzetét!). Az állam felismerte, hogy nagyobb érdeke fűződik a fertőzések megelőzéséhez, mint a fogyasztók vegzálásához, és a tűcserék fontos belépőpontot jelentenek a más szolgáltatásokba. A 2000-es években sok más tűcsere program alakult az országban, ezek a programok viszonylag konfliktusmentesen tudtak működni a helyi közösségekkel. Akkoriban azt gondoltuk, hogy a sötét évek véget értek.
Sajnos nem így történt. 2010 után ugyanis az ártalomcsökkentő programok ismét a politika mostohagyermekeivé váltak. Amikor 2014 májusában a Kék Pont bejelentette, hogy a politikai támadások miatt bezárják az ország legnagyobb tűcsere központját a Józsefvárosban, mi figyelmeztettünk, hogy ez a többi budapesti tűcsere program bedőlését is eredményezheti. Igazunk lett: a józsefvárosi kliensek egy jelentős része más kerületekbe, más tűcserékbe vándorolt át. A Hollán Ernő utcai tűcsere forgalma napi 40-ről napi 60-ra, majd napi 80-ra növekedett. Az apró szuterén helyiség már nem tudott befogadni ennyi fogyasztót, az utcán várakozó, többnyire mélyszegénységben élő kliensek pedig óhatatlanul zavarták a környéken élőket. A panaszok miatt az önkormányzat novemberben felszólította a programot, hogy szüntessék be a tűcsere tevékenységet. Szerintük a tűcserére az Alapítványnak egyébként sem volt engedélye, hiszen a helyiséget irodaként bérelték. Felajánlottak nekik egy új helyiséget a Csángó utcában, ott azonban tűcsere végzését nem engedélyezték. Az önkormányzat azt állítja, hogy más, tűcserére alkalmas helyiségeket is felajánlottak az Alapítványnak, az Alapítvány szerint azonbanaz önkormányzat teljesen megtiltotta a tűcserét, helyiségtől függetlenül. Az önkormányzat és a civil szervezet jelenleg is tárgyalásokat folytat, reméljük, hogy valamilyen formában végül mégis folytatódhat majd a munka.
Budapesti tűcsere programok
Ami jelenleg a fővárosban folyik, az nem más, mint csiki-csuki: az önkormányzatok nem vállalják fel a problémát, inkább ide-oda tologatják azt. A probléma ettől egyre súlyosabbá válik. A tiltástól nem lesz kevesebb drogfogyasztó, hiába lehet ideig-óráig elodázni a problémát azzal, hogy relokalizáljuk, az előbb-utóbb ismét felüti a fejét máshol. Szembe kellene végre nézni azzal, hogy a tűcsere nem a probléma forrása, hanem megoldása. Azonban csak akkor működhet jól, ha a főváros minden stratégiailag fontos pontján működik egy olyan program, amely megfelelő politikai és pénzügyi támogatásban részesül, és amely megfelelő módon össze van kötve az ellátórendszer egyéb részeivel. Ami a nyílt utcai drogfogyasztást illeti, annak visszaszorítására is vannak módszerek, ilyen például a drogfogyasztói szoba – erről szólt a Szoba a Nyolcban kampányunk. A fogyasztói szoba gyakorlatilag annyiban különbözik a tűcserétől, hogy abban a fogyasztók a helyszínen fogyaszthatják el a magukkal hozott szert, és így nem a játszótereken vagy utcán fogják a fecskendőket eldobálni.
Kampányunk követelése volt az is, hogy álljon fel egy Fővárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórum, és ez hozzon létre egy fővárosi drogstratégiát, amely négy pilléren nyugszik: megelőzés, kezelés, ártalomcsökkentés és rendészet. ennek persze akkor van értelme, ha költségvetés is jár hozzá. A probléma tologatása és a válasz halogatása helyett a felelősség megosztásán alapuló közös megoldásra van szükség. A civilek az állam feladatát végzik el, amikor megelőzik a fertőzéseket, az államnak nem akadályoznia, hanem segítenie kell a tevékenységüket.
Egy Londonban élő barátunk hívta fel a figyelmünket arra a rovatra a The Guardian-ben, amely egy évek óta futó, népszerű cikksorozat volt. Ebben az anonim sorozatban egy nő írt a házasságáról, amelyben férje egy felépülő alkoholista. Zömmel a családi életükről írt, tisztára mint a Szabó családban. Volt hogy a férj elköltözött, aztán vissza, tiszta volt, majd újra ivott, rehabra be, rehabról ki, s közben sok személyes kérdés és dilemma kihangosítva az író feleségtől. Az asszony a nehézségeit, felfedezéseit, örömeit írta meg a család felépüléséről. Sajnos tavaly november elsején véget ért a sorozat, amely kb. 5 évig ment sikerrel. A cikkgyűjteményitt található.
Innen jött az ötlet, hogy Emília is megírja a saját történetét az ő felépülő házasságukról. A történet valós, a szereplők neveit megváltoztattuk.
Jelenetek egy felépülő házasságból
Két kamasszal élek együtt, mindketten 16 és fél évesek. Az egyik a lányom, Zsuzsi, a másik a férjem. Gábor felépülő alkoholista. Úgy is mondhatnám, hogy ma, amikor ezt írom, éppen 6069 napja nem ivott egy korty alkoholt sem.
Mindkettőnk életében meghatározó volt 1998 nyara - bár akkor még nem tudtunk egymásról - két új élet kezdődött. Ő júliusban lement az AA-ba, az Anonim Alkoholisták közösségébe, én augusztusban anya lettem. Nem nagyon hiszi el nekem, de én tudom, hogy láttam őt még előző életében, ráadásul pont azon a nyáron, az akkor még létező tabáni Ráckertben támasztotta a pultot. Nekem akkor már nagy hasam volt és talán éppen zsíros kenyéréért álltam sorba. Néztem a gyűrött, barázdált fejét, szeretem azokat az arcokat, amiknek van történetük. De a tekintetét nem álltam sokáig, mert volt valami benne, ami megszólaltatta bennem a vészjelzőt. Nem tűnt részegnek, de józan sem volt. Az emlékemben a fogai között szívott át valami töményet, cinizmus és szomorúság keveréke volt a szemeiben.
Sok év eltelt, mire újra találkoztunk. Addigra én már a drogszakmában dolgoztam, ő meg magán, rendületlenül. Ha Gábornak igaza van és mindennek rendelt ideje van, akkor nekünk a Főnök jókor írta fel a másikat. Az a 30 év, amit változó intenzitással végigivott, nem tette őt alkalmassá arra, hogy tartósan és közösen tervezzen bárkivel is, hogy felelősen elköteleződjön. Mikor újra találkoztunk, már mindketten vágytunk erre a kölcsönös kegyelmi állapotra. Nem tudom, hogy azoknál a vegyes pároknál, akik közül az egyik felépülő szenvedélybeteg és nincs a homlokára írva, ott mi a jellemző, vagyis a megismerkedést követően a másik mikor lesz beavatva, hogy mi is a helyzet. De felteszem, a többség nem azzal kezdi, hogy „szia, az elmúlt évtizedekben ittam, mint a gödény, elvesztettem mindent, majdnem belehaltam, de nyugi, most már jól vagyok!” Igaz, kulturális viszonyaink közepette, amikor a tejfakasztótól a halotti torig végigiszunk gyakorlatilag mindent, túl sokáig titokban tartani sincs értelme a tényt. Vezetek, gyógyszert szedek, fáj a fejem, még ma dolgoznom kell, jó, jó, de meddig és mi végre? Mivel mi szakmai vonalon ismerkedtünk meg, én az első perctől tudtam, hogy Gábor honnan jön és merre tart. A „véletlenek” sorában az csak egy bónusz volt, hogy addiktológiai konzultáns hallgatóként még az államvizsgámon is a 12 lépéses anonim közösség bemutatását húztam, évekkel előtte. Tudtam mi az, hogy valaki gyűlésre jár, résztvettem már gyakorlatként is olyanon, nem is egyszer, hallottam a lépésekről és voltak addigra AA-s barátaim is. De ekkor tapasztaltam meg, mit jelent felépülővel élni. Pár perces reggeli meditációk, heti két esti gyűlés a város két pontján, szolgálatok a közösségért, regionális, országos és nemzetközi anonim találkozók, csirkézés. Az utóbbi talán némi magyarázatra szorul. Amikor a lányom először jött el velünk egy nyitott anonim alkoholista gyűlésre, ahol a férjem sokadik AA-s születésnapját ünnepeltük – ennek a közösségben kiemelt rituáléja van, a biológiai születésnap után megtartani a józan születésnapot is, együtt megünnepelni az elért sikereket - Zsuzsi azt mondta utána, tök jó volt, ő egészen másra számított. Azt képzelte, ez valami szekta-féle talán, ahol csuklyás emberek ülnek és körben égnek a gyertyák. E helyett tök normális arcok voltak, és még az sem látszott rajtuk általában, hogy valaha ittak. Jót röhögtünk ezen a csuklyás képen, tudtuk, hogy ő sem gondolta teljesen komolyan, de azért vettük a jelet, hogy már éppen ideje volt őt is beavatni. Magam meg cukkolásként tettem hozzá a fekete mágia hangulatot idéző képhez, hogy ja, persze, és élő csirkét darálnak közben! Így lett az esti gyűlésekből mi nálunk csak „csirkézés”. Csirkézni annyira természetes mifelénk, mint ahogy Zsuzsihoz feljárnak a barátnői, és több kiló csipsz és csoki puding elfogyasztása közben, képesek vihogva végignézni egy 24 órás szerelmesfilm maratont, vagy hogy anya meg minden héten háromszor elmegy reggelente futni, és előre jegyzi az éves eseménynaptárban, hol és mikor teheti próbára magát, női csoportot szervez maga köré, mert neki az jó, neki arra van szüksége. Csirkézni annyi tesz, mint magunkra szentelni rendszeresen figyelmet, időt, megállni, megvizsgálni, ha kell akkor újratervezni, józanul továbbmenni. Lépésről lépésre, akár 12 lépésben, mint azokban az anonim spirituális programokban, amelyeknek ősét két amerikai alkoholista találta fel, Bill és Bob, a piás tőzsdeügynök és az orvos. Az önsegítő módszer lényege pedig a támogató sorsközösségben és a folyamatos önvizsgálatban rejlik. A közösség tagjai rendszeresen megosztják egymással a felépülésük során szembejövő nehézségeiket, és ugyan tanácsot szigorúan nem adnak, történeteik őszinte megosztásával rengeteget nyújtanak egymásnak. Mi, a „normik”, ebben a folyamatos önismereti úton levésben igazán csak tanulhatunk tőlük! A felépülés persze nem egy diadalmenet, és talán mi egészen különleges helyzetben vagyunk, hogy már Gábor józan életében találkoztunk. Az általános tapasztalat az, hogy az a házasság, ahol az alkoholista fél józanodni kezd, csak úgy éli túl a változást, ha férj és feleség együtt tartanak a felépülésben is. Családi betegség, mondják a szakemberek, és családi felépülés, mondatja velünk a gyakorlat…
Nekem a férjem azt szokta mondani, az életében első helyen a Felépülése, a Józansága áll. Ennél több, ennél nagyobb megerősítés nekem nem kell. Amíg józan, addig mi boldogok lehetünk, addig minden problémával szembe tudunk nézni, és minden esélyünk megvan rá, hogy el is bírjunk velük. Azt is tőle tudom, hogy ha Csak a mai napért teszünk, akkor minden rendben lesz, és a másnapok is élhetőek lesznek…
Emília
egy Felépülő felesége
Az Anonim Alkoholisták közösségéről és gyűléseiről további információk elérhetők itt:
Bizonyára mindenki ismeri azt az évek óta a neten keringő anyagot, ami azt veszi végig, hogy a dohányzásról való leállás után milyen ütemben állnak vissza a szervezet normális élettani funkciói, melyik szerv hogyan regenerálódik. Ugyanez véghezvihető az alkohollal is, de érdemes vigyázni, mert még a magukat mérsékelt alkoholfogyasztóknak tartók is meglepődhetnek.
A „száraz januárnak” egyre nagyobb hagyománya van az angolszász országokban, egészségügyi és civil szervezetek egyaránt odaállnak akezdeményezés mögé. A cél elég egyszerű: egy hónapig elhagyni az alkoholt. Az olyan országokban, mint Anglia, ahol a napi pár liter sör elfogyasztása sokaknál a szociális élet ugyanolyan alapja, mint a teázás, az efféle kezdeményezésnek komoly népegészségügyi hatása van, illetve lehetne, ha bárki tartaná magát hozzá.
Nem annyira száraz hónap Forrás: Flickr CC Shay
A hónapos absztinencia kedvező hatásait legutóbb a New Scientist munkatársai tesztelték – saját magukon. Arra voltak kíváncsiak, hogy tényleg érdemes-e ilyen rövid időre felhagyni mindennemű alkohol fogyasztásával, illetve, mi történik a szervezetben, ha teljesen leállnak az ivással. Az újság 14 munkatársa vett részt a kísérletben: közülük négyen alkották a kontrollcsoportot. Ők voltak azok, akik a bő egy hónap alatt ugyanúgy folytattak tovább mindent, mintha mi sem történt volna.
A májunk csak nyer
Az nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy az alkohol lebontását végző májnak jót fog tenni egy kis pihenés. Fantasztikus regenerációra képes szervről van szó, ezt jól mutatja, hogy – betegség vagy más kockázati tényezők nélkül – hosszú évek kitartó és masszív italozása szükséges ahhoz, hogy komoly és visszafordíthatatlan problémák álljanak elő a májfunkcióban. Hogy a májnak nem tesz jót a rendszeres, akár kicsi, akár közepes mennyiségű ivás, jól mutatja a brit kísérlet is: az ötödik hét végére a májzsír szintje (amit a májkárosodás egyik legbiztosabb előjelének tartanak) tizenöt százalékkal csökkent.
Vér: kevesebb cukorbetegség
A másik eredmény, ami magukat a kísérletezőket is meglepte, a vér glükózszintjének csökkenése volt. Bár a kísérlet előtt is és utána is a normális, tehát nem kóros tartományban volt az érték, a hónapnyi absztinencia drasztikusan lecsökkentette az éhgyomri vércukorszintet: az átlagos 5,1 mmol/liter helyett 4,3 lett (a vércukorszint 3,9 és 5,6 között még normálisnak mondható).
Ön mennyit iszik, amikor bulizik? Forrás: AFP/Photononstop/Antonello Lanzellotto
Zsír: fogyni is fogunk
A versenyzők átlagban 1,5 kilót fogytak, amire viszonylag egyszerű a magyarázat: az alkohol kiiktatása miatt ennyivel csökkent a bevitt kalóriák száma. Ez az evidencia meglepő lehet azok számára, akik hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az alkohol a zsír után a legkalóriadúsabb tápanyag.
Míg 1 gramm zsír 9 kilokalóriát (kcal), addig 1 gramm etilalkohol 7 kcal-t jelent a szervezet számára, ami még mindig majdnem kétszerese a többi hagyományos makrotápanyag – a szénhidrát és a fehérje – energiatartalmának (1 grammban 4 kcal). A szív- és érrendszeri megbetegedések egyik felelősének tartott magas koleszterinszint is csökkent azoknál, akik megállták alkohol nélkül, méghozzá 5 százalékkal.
Elvesztjük a társaságot, ha leállunk? Forrás: Photononstop/Walter Zerla
Jobban alszunk
Ez ugyan kevésbé egzakt, hiszen az alanyok szubjektív megítélésén alapul, de érdemes ezzel is számolni: az egytől ötig tartó értékelési skálán a nem ivók alvásminősége jelentősen, tíz százaléknál nagyobb mértékben nőtt.
Itt nem csak arról van szó, amikor valaki úgy fekszik le, hogy forog vele az egész szoba. Az alkohol már kis mennyiségben is megzavarja az alvási periódusokat. Amerikai főiskolásokkal végzettkísérletekrámutattak, hogy a mérsékelt egy-két pohár alkohol elfogyasztása után sokkal kevesebbet aludtak, mint akkor, amikor egyáltalán nem ittak.
Otthon maradni vagy inni? Forrás: Photononstop/Walter Zerla
Amikor ugyanezeknek a diákoknak sok alkoholt adtak, akkor az alvási idő ugyan nem változott, ám maga az alvás kevésbé volt pihentető, és másnap reggel sokkal fáradtabban ébredt mindenki. A jelenség oka a „metabolic rebound”-nak nevezett hatás, ami abban áll, hogy egy kis szesz segít ugyan elaludni, de amikor a vérünk alkoholszintje visszaáll a normálisra, akkor a szervezet éberséggel kompenzál. Nagy mennyiség esetében ez azért nem befolyásolja az alvási időt, mert a véralkohol csak nagyon későn áll vissza.
Nem mellékes, hogy javul a koncentráció: az absztinensek egy hónap után 18 százalékkal jobban teljesítettek, mint azok, akik ugyanúgy ittak.
Ha nem iszunk, a bőrünk is szebb lesz Forrás: Photononstop/Walter Zerla
Szebb lesz a bőr
Az alkohol közismert vízhajtó. Gátolja a vese ADH-termelését (vazopresszin vagy antidiuretikus hormon), így az akkor sem tudja kifejteni vízvisszatartó hatását, ha szükség lenne rá, mert mondjuk kevesebb folyadékot vittünk be, vagy többet izzadunk, esetleg valami sósat ettünk. Kevesebb víz jut vissza a vérbe, és az ideálisnál több víz távozik a vizelettel.
Egy gramm etanol 10 grammal több víz kiválasztását eredményezi. Egy korsó sörben 18 g, egy pohár borban (1,25 dl) 11,8 g, fél deci töményben 16,1 g alkohol van. Ha tehát megiszunk egy korsó sört – és vele 18 g alkoholt –, akkor a vese nemcsak azt a fél liter vizet fogja kiválasztani, hanem mellé még 180 g vizet (ez 180 ml). Minden korsó sör tehát nagyjából 2 deci extra folyadékveszteséget okoz. Egy pohár bornál ez a mennyiség 1,2 dl, míg egy fél pálinkánál 1,5 deci. Ez a folyadékveszteség pedig a bőrünknek igen rosszattesz.
Forrás: Photononstop/Walter Zerla
Csökken a szociális életünk
A hónapos absztinenciát tartók általában kivétel nélkül arról számoltak, be, hogy a szociális interakcióik csökkentek, mert értelmetlennek látták úgy elmenni kocsmázni, hogy nem isznak alkoholt. Szakértők szerint azonban ez a hatás kizárólag rövid távon áll fenn, ha ugyanis valaki az egy hónapos periódusnál tovább tartja magát az absztinenciához, egy idő után nem zavarja majd, ha a környezete alkoholt iszik, és ugyanolyan mértékben jár majd el otthonról, mint annak előtte.
60 ezerre tesszük a nyugtatófüggők számát, 150 ezerre a hashajtófüggőkét, 25–30 ezerre az orrcseppfüggőkét.
Két dolog segíthet, hogy egy tizenéves serdülőből ne legyen drogos: apró-pici szeretetinjekciók, a pozitív dolgok dicsérete. Vagyis a pozitív megerősítések hihetetlen sokat jelenthetnek az ember életében, önbizalommal ajándékoznak meg bennünket. Zacher Gábor toxikológus főorvos fogalmazott így a Kaposvári Egyetem senior oktatási programjának meghívott előadójaként. Beszélt a hajlamosító tényezőkről, a szenvedélybetegségekről, s arról, hogy azok előszobája a hozzászokás. Tette mindezt érzékletes példákon keresztül – írja a sonline.hu porálja.
Az alkohol a lehető legjobb szorongásoldószer, nincs annál jobb – mondta Zacher Gábor. Apró probléma – folytatta a szakember –, hogy viszonylag nagy a hozzászokás veszélye. Bármikor alkalmazható tehát, csak számtalan veszéllyel jár.
A hozzászokás a szenvedélyek előszobája. Miközben a szokások rabjaiként éljük az életünket. Nem tudunk ezektől elvonatkoztatni, ez is egyfajta függőség, nem feltétlenül negatív, de nem is pozitív. A jó hír, hogy nincs olyan mélypont, amiből ne lehetne visszajönni. Ha van motiváció, ki tudunk lépni a legmélyebb bugyorból is. De meg kell találnunk a motivációt, ami nem mindig egyszerű dolog. Az első lépés, ha merünk magunkkal szemben őszinték lenni – mutatott rá Zacher Gábor.
Az előadáson a szakember elmondta azt is, az altató-nyugtatószerfüggőség viszont ma Magyarországon olyan téma, amiről nem lehet beszélni. Vagy lehet, csak legföljebb ilyen helyeken, de valós döntéshozó helyekre nem jut el. A háttérben ugyanis van egy lobbi, aminek érdeke ezeknek a szereknek az eladása. Viszonylag sikeresen, mert annyi altatót, nyugtatót szedünk be évente, ami akkora lenne, mint a Kheopsz piramis. Hatvanezerre tesszük a nyugtatófüggők számát, 150 ezerre a hashajtófüggőkét, 25–30 ezerre az orrcseppfüggőkét.
">
Egy Londonban élő barátunk hívta fel a figyelmünket arra a rovatra a The Guardian-ben, amely egy évek óta futó, népszerű cikksorozat volt. Ebben az anonim sorozatban egy nő írt a házasságáról, amelyben férje egy felépülő alkoholista. Zömmel a családi életükről írt, tisztára mint a Szabó családban. Volt hogy a férj elköltözött, aztán vissza, tiszta volt, majd újra ivott, rehabra be, rehabról ki, s közben sok személyes kérdés és dilemma kihangosítva az író feleségtől. Az asszony a nehézségeit, felfedezéseit, örömeit írta meg a család felépüléséről. Sajnos tavaly november elsején véget ért a sorozat, amely kb. 5 évig ment sikerrel. A cikkgyűjtemény
zaol
Utolsó kommentek