Van-e kiút függőségeinkből? Pánikba essünk-e, ha rajtakapjuk gyermekünket egy marihuánás cigivel? És mit tehetünk, ha azt tapasztaljuk, hogy nagy baj van? Dr. Zacher Gábor az Apa Magazin nagyinterjújában útmutatást ad tanácstalan szülőknek, és több évtizedes szakmai tapasztalatait osztja meg az olvasókkal mindennapi és nem mindennapi függőségeink kapcsán.
„Attól a pillanatól kezdve nevezünk valakit függőnek, ha az adott dolog az élete részévé válik”– mondja az Apa Magazin kérdésére Dr. Zacher Gábor toxikológus.
„Oszlassunk el egy félreértést: az alkoholfüggőség sem arról szól, hogy valaki mindennap megiszik két liter vodkát, noha ilyen eset is előfordul.De ha az illető csak napi három sört iszik meg, ám az a mindennapjai tökéletes részévé válik, éppen olyan függő, mint az említett vodkás fickó. A függőség arról szól, hogy valami az ember életének a részévé válik.”
Mi lesz a gyerekkel?
Az, hogy gyermekünk behódol-e a drogok csábító erejének, sokban múlik azon, milyen példát lát a családi körében. „Akkor mond nemet a gyerek, ha megtanítjuk nemet mondani” – fejti ki a szakember, és hozzáteszi, az otthonról hozott szociális minta, az ott látott és tanult mechanizmusok a gyermek egész életét meghatározzák. „Van egy felnőtt fiam s nem mindig pozitív hangsúllyal szokták mondani, hogy ez a gyerek olyan, mint te vagy. Sok mindent tőlem tanult meg a napi működéstől kezdve addig, hogy bizonyos dolgokra hogyan reagál. Tehát ha valaki úgy nő fel, hogy azt látja, apa iszik, anya meg dobálja befelé a Rivotrilt és napi öt órát ül a tévé előtt… akkor ő miért lenne más?”
Sokan azt feltételezik, hogy egy marihuánás cigi vagy egyszeri szerhasználat rászokást eredményezhet. Zacher szerint ez a veszély alapvetően nem áll fenn.„Hülyeség, hogy egy marihuánás cigi függőséget okoz, ahogyan az sem igaz, hogy ha a gyerek „ma elszív egy spanglit, holnap már szúrni fogja magát”– hangsúlyozza ki a szakember, és rávilágít, hogy ezek mind tudományosan megdöntött elméletek.
„Megint csak azt tudom mondani, hogy beszélgessünk a gyerekkel, ismerjük meg a világot, amiben él, a közösségi médiát is beleértve. Mindez persze akár veszélyes is lehet, hiszen a közösségi média éppen olyan függőséget okoz, mint a kábítószer, így a szülő is függővé válhat.”
A szakember vallja, hogya függő világéletében függő marad, csak absztinensként éli az életét. „Egyik ismerősöm jó húsz évig volt súlyos alkoholista. Egyszer azt mondtam neki: meg fogsz dögleni. Azt hiszem, egy nyitott, fogékony pillanatában kaptam el ezzel a mondattal, mert pár nap múlva felhívott, hogy segítsek neki. Lassan húsz év telt el és azóta nem ivott alkoholt. De egész életében függő marad, csak most éppen absztinens periódusát éli. Vannak, akiknél ez hosszabb, másoknál rövidebb ideig tart. De függők maradnak, csak aktuálisan szermentesen élnek” – zárja gondolatait az ország legismertebb toxikológusa.
A teljes interjú az Apa Magazin legújabb számában olvasható.
Fontos, hogy ne tégy úgy, mintha a szerhasználat nemlétező jelenség volna. A magyarországi statisztikákat látva nagy a valószínűsége annak, hogy a gyereked már ismer valakit, akár családtagot, akinek gondja van valamilyen szinten a függőséggel. Szóval a tabusítás, tagadás és ítélkezés nem fog menni. Ezzel a témával egyszerűen szülőként foglalkozni kell.Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogászhiánypótló cikkében ahhoz ad tanácsot, hogyan kezeld a témát otthon.
–
Kezdjetek el beszélgetni
Ha úgy látod, illetve az a gyanúd, hogy a gyereked kapcsolatba került a drogokkal, vagy ha van a családban olyan, aki rendszeres szerhasználó, akkor a legjobb, ha azonnal lépsz, ami azt jelenti, hogy kezdjetek el beszélgetni.
Magyarországon minden ötödik felnőtt nagyivónak számít, és a társadalom fele alkalmi ivó. Az alkoholizmus sokan népbetegségnek tekintik. Ha tehát csak ezt az egy jelenséget nézzük is, elég nagy esély van arra, hogy a családban van olyan rokon, akinek kapcsán a gyerek láthat, tapasztalhat, kérdezhet a függőségről.
A nyílt és őszinte kommunikáció azért is jelent sokat, mert a függőséget általában titok, tabu, és elhallgatás, rejtőzködés és szégyen kíséri.
Ezeknek az érzéseknek és megéléseknek egyike sem pozitív, viszont mindegyike annak kedvez, hogy a gyerek félni kezdjen a kérdéstől, és attól, aki a függőséggel érintett.
A helyzet azonban soha nem egyszerű
Sok esetben a gyereknek vannak pozitív élményei is a függő személlyel, ezért nem érti a szülő távolságtartását és ellenérzését. Más esetekben a gyerek tart a függőségben szenvedő felnőttől, és kerülni próbálja a vele való kapcsolatot, miközben a szülő (például a családi béke érdekében) nem engedi, hogy a gyerek a számára biztonságos távolságba kerüljön (fizikailag és érzelmileg is) a függő személytől.
Ritkán vegytiszta a képlet, és gyakran ellentmondásosak a gyerek érzései is, ezért különösen fontos, hogy segítsünk neki érteni a függőséget, és értelmezni a saját érzéseit, kapcsolódásait a témához.
1. Ne a függőséggel kezdjük, hanem a szerekkel!
Érdemes a nyílt kommunikációnkat azzal kezdeni, hogy az alkohol, kábítószer, gyógyszerfüggőség, stb. témáját behozzuk.
A droghasználatról való beszélgetést optimális esetben már a gyerek nyolc–tíz éves korában megelőzi az alkoholról és cigarettáról való teljesen nyílt kommunikáció, és a szülő által kezdeményezett beszélgetések. De ennél az életkornál fiatalabb gyereknél is, ha a téma felmerül, fontos, hogy őszintén és nyíltan beszéljünk, és igyekezzünk a gyerek érdeklődésének megfelelő válaszokat adni, így megelőzzük azt, hogy a gyerek a kortársaitól kapott (általában félrevezető és téves) információk alapján tájékozódjon.
Nem érdemes arra várni, hogy „majd magától” megoldódik az egész. (Nem fog.)
Ha viszont időben elkezdünk beszélgetni, azzal tudjuk legnagyobb eséllyel elkerülni, hogy a gyerek számára tabu legyen a függőség – és ezzel párhuzamosan azt érezze, titkolnia kell a saját szerhasználatát (legyen szó akár az alkoholról, akár a füvezésről).
Fontos, hogy akkor se legyenek a témáról szóló beszélgetéseink számon kérőek és negatívan minősítők, ha a saját gyerekünk érintettségét feltételezzük.
Nehéz, tudom, de nyitottságra és elfogadásra van szüksége a gyereknek, ami nem azt jelenti, hogy a szerhasználatot fogadjuk el, hanem azt, hogy a gyereket. Akkor is, ha a döntésével nem értünk egyet.
Az is lényeges, hogy ne csak a negatív dolgokról kommunikáljunk. A gyerekek többsége nem érintett a szerhasználattal, és ha érintett is, alkalmi használónak tekinthető, tehát nagyon fontos ezen a területen is a pozitív megerősítés. Annak visszajelzése, ha például azt látjuk, hogy a pénteki buliban felelősen fogyasztott alkoholt.
2. Legyünk tisztában azzal, hogy ki a szerepmodell!
A szülők és a gyerek számára fontos felnőttek, bizalmi személyek nemcsak kommunikálnak a szerekről és a függőségről, hanem szerepmodellként is szolgálnak. Hiába mondjuk, hogy „a nagypapa jó ember, csak túl sokat iszik”, de mégsem vesszük fel a telefont, amikor ő hív, hárítjuk a találkozásokat, és nem akarjuk, hogy a gyerekünk és a nagypapa sok időt töltsenek együtt. A gyerekek pontosan leveszik ezeket az ellentmondásokat, de az okában bizonytalanok. Ezért
fontos, hogy a kommunikációnk és a viselkedésünk összhangban legyen.
Ha szégyelljük egy családtag érintettségét, azt is érdemes nyíltan kimondani: „Nagyon kedvelem Kazimir bácsit, de sajnálom, hogy túl sokat iszik mostanában, és olyankor szégyellem, ahogy viselkedik…”
Fontos, hogy a saját alkoholfogyasztási, dohányzási és szerhasználati szokásainkat is gondoljuk végig. Az önazonosság sokat számít.
Ha őszintén fel- és beismerjük a saját szerhasználati szokásainkat, és erről merünk és tudunk is beszélni a gyerekkel: így megmutathatjuk és végigbeszélhetjük, hogy mi a különbség a fogyasztás és függőség között.
3. A függőség valódi okairól is beszéljünk
Arról, hogy valaki érezheti úgy, hogy az élet nehézségeivel nem tud másként megbirkózni. Azt is elmondhatjuk, hogy a függőség mögött sokszor gyermekkori bántalmazás, elhanyagolás vagy más trauma áll. Kiemelhetjük, hogy az érintett felnőtt és a környezete gyakran eltérően látja a helyzetet, és aki függő, az sokszor kicsinyíti a saját érintettségét, nem látja problémásnak a viselkedését.
Fontos hangsúlyozni a gyerek számára: nem az ő felelőssége, hogy bármelyik felnőtt jól legyen, vagy jól érezze magát.
Gyerekként nem tudja sem megmenteni, sem meggyógyítani azt, aki függő. Sőt, ezt más felnőttek sem tudják megtenni addig, amíg az érintett nem tudja elfogadni, hogy problémája van.
Beszéljünk a gyerekkel a függőségről, mint a szerhasználat lehetséges következményéről, de ne minősítsük a függő személyt, hanem tárgyilagosan közelítsünk hozzá. Ne csináljunk morális kérdést a függőségből.
4. Bátorítsuk a gyereket abban, hogy kérdezzen, és saját véleményt formáljon!
Ha felmerül a függőség kérdése, ne zúdítsuk rá a gyerekre rögtön a véleményünket, hanem először hallgassuk meg az ő gondolatait, kérdéseit, és hogy miért érdekli a téma. Használjunk nyílt végű kérdéseket: „Szerinted…” „Mit gondolsz arról, hogy…” „Te hogy látod…”
Fontos hogy a gyerek biztonságban érezze magát, és amit megoszt élményként vagy tapasztalásként, azt ne adjuk ki másnak.
Tehát ne mondjuk a telefonba: „Gizi néni, nem jövünk át vasárnap vacsorára, mert a gyerekek mondták, hogy érzik rajtad az ital szagát”.
A beszélgetéseinkből mindig legyen egyértelmű, hogy mi hol húzzuk meg a határt. Ezek a határok minden családban máshol vannak. Van, ahol mindennemű szer kipróbálását tiltják, és van, ahol például azt mondják a szülők, hogy szintetikus kábítószert semmilyen körülmények között ne fogyasszon a gyerek, mert sokszor bizonytalan ezeknek az anyagoknak az összetétele és a hatása, vagy: hogy soha ne fogadjon el idegenektől tablettát vagy gyógyszert.
Legyünk reálisak. Abban sosem lehetünk biztosak, hogy ezeket az általunk felállított korlátokat egy kamasz nem fogja megszegni. (Meg fogja.) Viszont azt tudnunk kell, hogy ezek a szabályok segítik őket, és a kutatási tapasztalatok szerint védik is a szélsőséges magatartásoktól.
A valódi megelőzés ott kezdődik, hogy a gyerek tud nemet mondani, felelősséget érez a saját testi és lelki jóllétéért.
Az a gyerek, aki körül vannak bizalmi felnőttek, és akinek van tapasztalata arról, hogy mit jelent az érzelmi biztonság, mert például szabadon beszélhet bármilyen kérdésről, és a véleményét mindig figyelemmel és tisztelettel hallgatják a felnőttek, ő sokkal „ellenállóbb” mindenféle drogokkal így persze a függőséggel szemben is.
Miért nem ihatok én is úgy, mint minden normális ember, ha inni szeretnék? Gondolom, sok szenvedélybetegnek ismerős ez a kérdés. A rövid válasz pedig az, hogy a szenvedélybetegek azért nem ihatnak alkoholt, mert függőként egyszerűen másmilyenek, mint a „normális” emberek.Egy olyan betegségben szenvednek ugyanis, amelynek következtében teljesen elveszítették az alkoholfogyasztás feletti kontroll képességét. Persze valószínűleg számtalanszor megpróbálták már bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, és csak azért is megitták azt a bizonyos „csak egy pohár” italt. Hogy mi lett a vége? Természetesen visszaesés! Dudits Dénes terápiás programvezető írása.
Vajon tényleg soha többé nem teheti meg egy felépülőben lévő szenvedélybeteg azt, amit régen, és valóban nem ihat újra anélkül, hogy a visszaeséstől kellene tartania?
Miért nem működik a kontrollált ivás egy függő esetében?
A legtöbb leszokni vágyó bármit megadna azért, hogy újra következmények nélkül ihasson, és ha valaki egy ideje sikeres a leszokásban, hajlamos azt hinni, hogy nyugodtan ihat egy keveset, mert képes lesz mértéket tartani:Már három hónapja nem ittam egy kortyot sem, ami azt bizonyítja, hogy erős vagyok. Biztos vagyok abban, hogy egy pohár után le tudok majd állni, aztán meg úgysem iszom.
Beismerem, előfordulhat, hogy az első pohár után pár napig vagy hétig tényleg nincs több ivás, de egy kis idő elteltével azért mégiscsak lecsúszik egy újabb pohárral, azután pedig már csak néhány hónap, és megint ott tart a beteg, ahol a terápia előtt. És ami a legbosszantóbb az egészben: igazából már az a legelső pohár sem adta meg neki azt, amire vágyott. A rossz közérzet, a bűntudat és a szégyenérzet ugyanis alapvetően megakadályozta, hogy önfeledten élvezze az ivást.
Fontos tudni azonban, hogy a kontrollált ivásra való képtelenség korántsem arról tanúskodik, hogy az ember gyenge. Nem azt bizonyítja, hogy az illető nem akar, vagy nem tud leállni. Egyszerűen arról van szó, hogy az első ital elfogyasztása miatt fellépő sóvárgás egy olyan erős biológiai kényszert szül, amelynek hosszú távon senki sem képes ellenállni. Éppen ezért fontos, hogy felismerjük: az alkohol felett nincs hatalmunk. A hatalmunk arra korlátozódik, hogy az első pohárra nemet mondjunk. Ennyi. Éppen ezért jobb, ha nem is akarjuk próbára tenni magunkat, hanem inkább tudatosak maradunk, és minden egyes nap újra meg újra nemet mondunk arra az első pohárra!
A reménytelen próbálkozók
Sokan próbálkoznak a kontrollált ivással – nagyon sokan és nagyon sokféleképpen. De, mint tudjuk, többnyire kudarcot vallanak, még akkor is, ha a módszerük tényleg bombabiztosnak tűnik. Íme, néhány eleve kudarcra ítélt módszer. (Azt javaslom mindenkinek, inkább igyekezzen okulni mások tapasztalataiból, és véletlenül se próbálkozzon a következőkkel.)
Ami biztosan nem működik hosszú távon:
• Megkéred egy barátodat, hogy szóljon rád, ha túl sokat iszol.
• Megfogadod, hogy egy ideig nem iszol.
• Megpróbálsz néha, gyakran vagy minden alkalommal csak keveset inni.
• Megpróbálod teljesíteni a „kétegységes” kihívást: 30 napon keresztül naponta maximum 2 egységnyi italt fogyasztasz.
• Kevesebbet iszol, csak hogy ezzel valakinek imponálj.
• Kevesebbet iszol, amikor társaságban vagy, és többet, amikor egyedül vagy.
• Kerülöd a társasági összejöveteleket, vagy vállalod, hogy este te fuvarozol haza mindenkit.
• Szándékosan sokat eszel ivás előtt.
• Két ital elfogyasztása között vizet iszol.
• Kevés pénzt viszel magaddal a kocsmába, és nem viszed a bankkártyádat.
• Reggel előre meghatározod, hogy mennyit fogsz aznap inni.
• Csupán egyféle italt fogyasztasz.
• Megpróbálsz leállni az ivással, mielőtt bekövetkezne a „képszakadás”.
• Csak egynapnyi mennyiségű italt tartasz otthon.
• Megígéred fűnek-fának, hogy nem fogsz berúgni.
• Alkoholtartalmú egészségügyi készítményeket fogyasztasz (pl. svédcsepp, Béres-csepp, szájvíz).
• Az alkoholfüggőségedet megkísérled más szenvedélyekkel kiváltani (pl. gyógyszer-, evés- vagy szexfüggőséggel).
• Spirituális témájú könyveket olvasol.
Nos, azok, akik ezekkel a módszerekkel kísérleteznek (persze sikertelenül), előbb vagy utóbb mind belátják, hogy valójában nem képesek kontrollált módon alkoholt fogyasztani.
Mit tekinthetünk kontrollált ivásnak?
Mivel nem áll szándékomban senkit sem becsapni, nem hallgatom el azt a tényt, hogy vannak szakemberek, akik hisznek, illetve sokáig hittek abban, hogy a kontrollált ivás járható út. Ilyen többek között Audrey Kishline, aki az 1990-es években az USA-ban elindította az ún. MM-mozgalmat, amely a mértékletesség menedzselésének (moderation management) elvére épül.
Az MM-mozgalom értelmezésében a következőképpen lehet meghatározni, hogy milyen is a kontrollált (vagy mértékletes) alkoholfogyasztással jellemezhető egyén, akinek korábban gondjai voltak az itallal.
• Az alkalmi italfogyasztást jelentéktelen, de kellemes dolognak tekinti.
• Az érdeklődési köre, valamint a kedvenc elfoglaltságai, illetve egyéb tevékenységei lehetővé teszik számára, hogy alkohol fogyasztása nélkül is képes legyen kikapcsolódni és élvezni az életet.
• Jellemzően olyan barátai vannak, akik csak mértékkel fogyasztanak alkoholt, vagy egyáltalán nem isznak.
• Rendszerint fogyaszt valamilyen ételt ivás előtt vagy közben, vagy nem sokkal utána.
• Alkalmanként jellemzően legfeljebb egy vagy két órát tölt italozással.
• Félóra alatt általában legfeljebb egyetlen italt fogyaszt el.
• A véralkoholszintje általában nem haladja meg a mérsékelt alkoholfogyasztásra jellemző 0,055 ezrelékes határértéket.
• Általában semmilyen kényelmetlenséget, illetve kellemetlenséget nem okoznak számára az alkoholfogyasztási szokásai (pl. nem az alkohol körül forognak a gondolatai; nem várja, hogy ihasson; nem iszik titokban).
Habár elsőre úgy tűnhet, hogy a kontrollált ivásnak ez a formája könnyen megvalósítható, szakmai körökben mégis nagy vihart kavart ez a megközelítés. A legtöbb vezető szakember ugyanis úgy vélte, az MM hiú reményeket ébreszt a függőkben, aminek következtében sokan gyakran már csak túl későn jönnek rá, hogy nem képesek mértékkel, biztonságos módon inni.
Az MM-mozgalom döbbenetes bukása
Ha valakinek esetleg nem elég meggyőző, amit a szakemberek állítanak a kontrollált ivás lehetőségéről (pontosabban lehetetlenségéről), annak érdemes elolvasnia azt az üzenetet, amelyet Audrey Kishline hét évvel az MM-mozgalom megalapítását követően közzé tett az MM hivatalos weboldalán.
„A napokban úgy határoztam, változtatok a felépülésemet szolgáló céljaimon, és ezentúl nem a mértékletességre, hanem az alkohol fogyasztásától való teljes tartózkodásra törekszem. Egy másik utat választottam tehát, és a józanságom érdekében most már az Anonim Alkoholisták gyűléseire járok, és más önsegítő csoportokhoz is csatlakozni fogok.”
Kishline azzal indokolta a döntését, hogy korábban saját magát nem tartotta szenvedélybetegnek, csak ún. problémás ivónak, így azt gondolta, hogy az általa kidolgozott módszerrel ő is képes lesz kontrollált módon italozni. Eljött azonban az a pont, amikor felismerte és elfogadta, hogy számára is csak a teljes absztinencia az egyedüli járható út.
Mellesleg megjegyzem: két hónappal a bejelentést követően Kishline ittas állapotban halálos közúti balesetet okozott, mert az autójával a forgalommal szemben haladt. A balesetben egy 38 éves édesapa és a 12 éves lánya életét vesztette. Kishline-t több mint háromévnyi börtönbüntetésre ítélték. 2014-ben pedig el is hunyt, és – bár a családja nem erősítette meg – egyesek szerint önkezével vetett véget az életének. Ennek a szakembernek az élete és az alkoholbetegséggel való küzdelme is jól mutatja, hogy mennyire mélyen él a szenvedélybetegekben a vágy arra, hogy ne kelljen magukat betegnek tekinteniük, és ugyanolyanok lehessenek, mint azok, akik mindenfajta kockázat nélkül ihatnak.
Anekdoták helyett tudományos tények
Több tudományos kutatás keretében is vizsgálták már, hogy vajon meg lehet-e egy alkoholbetegnek tanítani a kontrollált ivást vagy a társasági ivást.
Egy nagyobb kutatásban Hezler és munkatársai 1289 alkoholfüggő nőt és férfit vizsgáltak meg, és arra a megállapításra jutottak, hogy mindössze 2 százalékuk volt képes arra, hogy egy vagy két éven keresztül kontrollálja az ivását, és csak mértékkel fogyasszon alkoholt. A vizsgálatban a kontrollált ivás fogalmát a következőképpen határozták meg: Kontrollált ivásnak az minősül, ha az egyén havonta legfeljebb négy alkalommal fogyaszt alkoholt, alkalmanként hat italnyinál nem nagyobb mennyiségben, mégpedig anélkül, hogy az alkohollal összefüggő problémái lennének.
Természetesen számtalan további kutatási eredmény tanúskodik arról, hogy az alkoholbeteg emberek nagyon ritkán képesek visszaszerezni a kontrollt az ivás felett. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kutatók többsége általában a teljes absztinenciára való törekvést tartja célravezetőnek.
98 százalék vagy 2 százalék?
Kíváncsi vagyok, hogy azok, akik ezt az írásomat olvassák, vajon olyanok, mint az emberek többsége, vagy esetleg szerencsés módon beletartoznak abba a bizonyos 2 százalékba, és képesek tartósan is mértéket tartani az alkoholfogyasztásban. Nem tudom. De az biztos, hogy mindenkinek érdemes lenne eltöprengenie azon, hogy vajon melyik táborba tartozik, illetve melyikbe szeretne tartozni…
Ha valaki nem tudja tartani, az fontos jelzés arra, hogy az ivás kezd kicsúszni a kezei közül.
A Kék Pont Alapítvány közleményében azt írták, a Száraz november elnevezésű kezdeményezést "az élethosszon át tartó örömért, a magasabb életminőségért és a generációkon átívelő jó hírnévért" találták ki. Az absztinenciakampány arra épül, hogy az emberek jobban megértsék önmagukat és az alkoholhoz fűződő viszonyukat – emelték ki, hozzátéve: a Facebookon szervezett közösségi programot angol mintára építették fel.
Az alapítvány munkatársai azt várják a kampánytól, hogy szélesedik az alkoholról folyó társadalmi párbeszéd, valamint olyan egyéni élmények birtokába jutnak a résztvevők, amelyek segítségével hatékonyabban tudják szabályozni az alkoholfogyasztásukat és megelőzni a problémás ivás kialakulását.
Az eseménynek van egy Facebook-oldala is, ahol azt írják, annak ajánlják a részvételt, aki legalább hetente egyszer vagy annál többször iszik. A komoly alkoholproblémával küzdő napi nagyivóknak segítséget kínálnak. Fontos visszajelzés lehet ez a kampány: ha valaki nem bírja, az azt jelenti, hogy az ivás kezd kicsúszni a kezei közül. A kezdeti rázós szakasz után egy halom pozitív felismerés jöhet, aki pedig végigcsinálja, amellett, hogy büszke lehet magára, kap egy tanúsítványt is, egy speciális Örömök Ura feliratú gyantamatrica formájában.
A Magyar Közlöny legújabb számában megjelent a hajléktalanok közterületről való elüldözéséről szóló kormányhatározat.
Az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértésérőlszóló rész szerintaki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el.
Mellőzni kell a szabálysértési eljárás megindítását és helyszíni figyelmeztetést kell alkalmazni, ha az elkövető a rendőr felszólítására az elkövetés helyét elhagyja, vagy az elkövető a jelenlévő hatóság vagy más szerv vagy szervezet felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében.
Azt is írják, hogy akit 90 napon belül 3 alkalommal a szabálysértés elkövetése miatt a helyszínen figyelmeztettek, azzal szemben az újabb elkövetéskor a szabálysértési eljárás megindítása nem mellőzhető.
Életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi.
Szabálysértés miatt pénzbírság nem szabható ki, az elkövetésén tetten ért személlyel szemben helyszíni bírság kiszabásának nincs helye.
A határozat szerint a bíróság elé állítás érdekében a szabálysértés elkövetőjét a rendőrségre elő kell állítani, meg kell hallgatni és szabálysértési őrizetbe kell venni. A rendőrség a szabálysértési őrizet ideje alatt gondoskodik az elkövető tisztálkodásáról és tiszta ruhával történő ellátásáról.
Ha a meghallgatás során az elkövető úgy nyilatkozik, hogy a közérdekű munka végzését vállalja, akkor az előkészítő eljárást lefolytató szerv a szabálysértési őrizet ideje alatt intézkedik a foglalkoztathatósági szakvélemény beszerzése iránt. Ha az elkövető a közérdekű munka elvégzését nem vállalja, elzárás szabható ki. Ha a bíróság elzárás büntetést szab ki, ennek azonnali foganatba vételét rendeli el. A kiszabott közérdekű munka végrehajtására az elkövetés helye szerinti településen kerül sor.
Ha az eljárás alá vont személyt a szabálysértés elkövetésének időpontját megelőző hat hónapon belül már két ízben jogerősen felelősségre vonták szabálysértés elkövetése miatt, az ismételten elkövetett szabálysértés miatt közérdekű munka nem szabható ki, valamint figyelmeztetés intézkedés nem alkalmazható - írták.
Csilla azt szeretné, ha történetéből erőt meríthetne mindenki, aki épp úgy érzi, nincs kiút az alkoholizmusból.
Sokkal könnyebb lenne elbújni és titkolni, ami történt, de Balogh Csilla mégsem ezt a könnyebbik utat választja. A háta mögött összesúgó szomszédok sem tudják elriasztani attól, hogy büszkén vállalja: 11 éve tünetmentes alkoholbeteg. Közel két évig tartó függősége alatt nemcsak saját önértékelését, de a kisfiát is majdnem elveszítette. Aztán meghozta a döntést, amit sokan életük végéig csak halogatnak, és terápiára ment. Szeretné, ha történetéből erőt meríthetne mindenki, aki épp úgy érzi, nincs kiút az alkoholizmusból.
Nagyon gyorsan jutott el a napi egy dobozos sörtől a napi egy liter vodkáig, és ugyanilyen hamar el is érte a gödörből végül kifelé vezető mélypontot a most 52 éves Balogh Csilla. Az édesanya története, négy másik nőéhez hasonlóan (egyikükről, Lévai Ildikórólebben a cikkünkbenírtunk) a Richter Gedeon Nyrt. Főnix Közösség programjában is helyet kapott. A kezdeményezés célja, hogy megmutassa: sosem késő újrakezdeni és megújulni. Májusban öt történetet mutattak be olyan nőkről, akik sorsfordító, sokszor kilátástalan helyzetükből komoly erőfeszítések árán is, de felálltak. Példájuk bátorítást ad mindenkinek, akik a mélypontról keresik a kiutat.
A Baranya megyei Bikalon járunk, Csilla azt kérte, hogy ne az otthonában, hanem a munkahelyén, a kisközség apró könyvtárában találkozzunk. Szimbolikus, hogy a könyvtár bejáratát egy kocsma mellett elhaladva lehet csak megközelíteni, a korai őszi meleg délutánt és a fröccsöket a teraszon élvező helyeiktől kérünk útbaigazítást. Mint pár perccel később Csillától megtudjuk, biztos mindenki sejti, hogy mi járatban vagyunk.
Fotók: Hajdú D. András
Sokan kérdezik tőlem, hogy miért vállalom névvel és arccal, hogy alkoholista voltam. Főleg úgy, hogy egy ilyen kistelepülésen élek. De én erre azt szoktam mondani, hogy azért, mert szeretném, ha mások, akik épp hasonló problémával küzdenek, látnák: van kiút a gödörből, sosem szabad a reményt feladni
Bátorsága példaértékű, főleg úgy, hogy vannak, akik a mai napig összesúgnak a háta mögött, annak ellenére, hogy 11 éve egy korty alkoholt sem ivott. “Nemrég ideköltözött egy hölgy, akivel jóban lettünk. Aztán visszahallottam, hogy valaki azt tanácsolta neki, hogy ne barátkozzon velem, mert én vagyok a falu legnagyobb alkoholistája. Én ezeken már csak nevetek, ez az ő gondjuk, hogy ilyeneket gondolnak, ezt nekik is kell megoldaniuk” – meséli, miközben beszélgetni kezdünk az éppen üres könyvtár egyik asztalánál.
Unatkozom, iszom egy sört
Csillának 30 évesen született meg a fia, Szabolcs, férjével együtt már akkoriban is Bikalon éltek. A gyes után Dombóváron kezdett dolgozni, a helyi családsegítőben volt adminisztrátor. Bár a munkáját nagyon szerette, az sajnos csak határozott időre szólt, ráadásul visszatérő depresszióval is küzdött, így amikor felmerült, hogy esetleg leszázalékolják, Csilla úgy döntött: ez lesz a kiút a helyzetéből. Ekkor 40 éves volt. “Ma már tudom, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam meg” – emlékszik vissza.
“Leszázalékoltak, én pedig otthon találtam magam temérdek szabadidővel és a haszontalanság érzésével. Elvégeztem a házimunkát, de nem éreztem úgy, hogy értelmes dolgokat csinálok. Korábban a pénzügyes alá dolgoztam, egész nap emberek között voltam, ez ahhoz képest egy merőben új helyzet volt. És nem tudtam ezt a helyzetet kezelni” – meséli.
Csilla kamaszkorában ivott először, néha egy-egy buliban, illetve férjével, amikor társaságba jártak. Nem volt semmi különösebb problémája, azt mondja, olyan volt a viszonya a szesszel, mint a körülötte élő kortársai nagy többségének. Arra viszont tisztán emlékszik, amikor először napközben, otthon, egyedül nyúlt a pohár után. “A férjem mindig is szerette az alkoholt, ő abban a szellemben nevelkedett, hogy aki dolgozik, az iszik is. Neki mindig volt otthon söre, bora, töménye. Egyszer hozott haza a kocsmából Unicumot, sokat fogyasztottunk belőle, annyit, hogy a következő reggelen másnaposságot éreztem. Azt mondta, igyak rá egy gyógysört, az majd segít. Ez volt az első söröm fényes nappal, minden különösebb alkalom vagy ok nélkül”.
Az egy sört követte a kettő, ha hazajött a férje a munkából, vele is koccintott egyet, aztán alig egy év alatt Csilla odáig jutott, hogy napi egy liter töményet is megivott. Általában vodkát vagy házipálinkát, az egyik felét délelőtt, aztán – ahogy ő fogalmaz – “lefeküdtem aludni egy jóízűt, hogy mire hazajön a gyerek a suliból valamennyire képben legyek, persze sosem lettem”, majd a másik felét délután.
Lépcsősorról a gödör aljába esett
Reggelente meg mindig jött a gyógysör, azért, hogy újra tudjon inni. Csilla azon a szinten volt egy idő után, mikor már semmi más nem érdekelte, csak hogy a napi adagjához hozzájuthasson. “A körülöttem élők persze jelezték, hogy baj van, de én még önmagam előtt is tagadtam a problémát. Volt, hogy édesanyámnak kellett főznie helyettem, mert képtelen voltam a tűzhely elé állni, de az iskola Anyák-napi ünnepségére sem mentem el. Azt hazudtam, hogy hagymás kenyeret ettem, mi lesz, ha megszólnak, de valójában piás voltam, és nem akartam, hogy érezzék rajtam” – meséli.
Egyszer hatvan napig bírta alkohol nélkül, a fiának tett ígéretet, de aztán újra visszacsúszott. “El kell érni a mélypontot” – mondja, nála ez pedig 1 és háromnegyed év után érkezett el. Ketten voltak otthon az akkor 11 éves fiával, Csilla pedig annyira részeg volt, hogy leesett a tetőtérbe vezető 16 fokos lépcsősorról. Elveszítette az eszméletét, a kisfia szaladt segítségért. Csilla arra tért magához, hogy a szomszédasszonya egy vizes ronggyal törülgeti a vért a homlokáról. “Eldöntöttem, hogy akkor pontot teszünk ennek a történetnek a végére, és másnap telefonáltam a terápiára”. A bevonulás reggelén még megivott otthon két sört, és megkérte a férjét, hogy hozzon még ugyanennyit a kocsmából.
Sörrel telítve vonultam be a terápiára, kihasználtam az utolsó alkalmat arra, hogy ihassak
A program összesen hat hónapig tartott, Csillát végig pszichoterápiával kezelték, nem pedig gyógyszerekkel. A karácsonyt is bent töltötte, kiskamasz fiáról pedig édesanyja és férje gondoskodott, szerencsére sokszor tudtak találkozni, de valami akkor nagyon megszakadt kettőjük között.
“Mi szinte szimbiózisban éltünk Szabolccsal, egészen addig, amíg normálisan tudtam viselkedni. Mindig azt mondta nekem, hogy Anya, nekem te voltál a minden, és amikor ittál, úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem. A rehab után bár sokat beszélgettünk és látszólag helyrerázódtak köztünk a dolgok, egy fal került közénk, ami hét éven keresztül nem tudott leomlani.
Ennyi idő kellett hozzá, hogy a fiam elhiggye nekem és újra bízni tudjon bennem, hogy nem leszek többé részeg
Amikor Csilla alkoholbeteg volt, fiánál kialakult egy kényszerbetegség, ami ugyan mára mérséklődött, de kinőni nem tudta teljesen. Csilla úgy érzi, ennek ő lehetett a kiváltó oka, az ő hibája. De nem csak ezen szorong a fiával kapcsolatban: két oldalról is örökölte a függőségre való hajlamot, ezért mindig el szokta neki mondani, hogy nagyon vigyázzon, nehogy oda jusson, ahová ő. “Bízom benne, hogy amit rajtam látott, az elég visszatartó erő neki. Egyébként nagyon ritkán iszik, és akkor is nagyon keveset”.
A Főnix budapesti gála estjére is fia kísérte el Csillát, nagyon büszke volt édesanyjára. Férje nem osztozik ebben a sikerben, ahogy Csilla fogalmaz: nincs tekintettel rá. Nem vett részt az alkoholbetegek hozzátartozóinak szóló csoportüléseken, és annak ellenére, hogy a terápia után fontos lenne, hogy egyáltalán ne legyen otthon alkohol, náluk mégis a mai napig mindig megtalálható a sör, a bor és a tömény. “A férjemet nem térítette jobb belátásra az, ami velem történt, ő ugyanúgy megissza a napi adagját”.
A beszélgetés közben benyit egy hölgy a könyvtárba, Csillát keresi. “Ő utánam egy évvel jött le a piáról” – meséli Csilla.
Arra a kérdésre, mennyire elterjedt a településen az alkoholfogyasztás, Csilla azt feleli, legalább a falu fele rendszeresen iszik.
“De erről senki sem beszél, mert az a normális, hogy munka után megyünk a kocsmába, mert megérdemeljük. Szóba nem kerül, mert mit szól majd a falu, meg a szomszédok? A Főnix program egyik élő adásában lehetőség volt rá, hogy bárki kérdezhet tőlünk, az öt újrakezdőtől. Egyedül hozzám nem érkezett egy kérdés sem. Szerintem az emberek iszonyatosan szégyellik ezt a témát. Agyonhallgatják ezt a dolgot, pedig erről igenis beszélni kellene”.
Csillának a terápia végéhez közeledve újra előjött a depressziója, később kezdődő Sclerosis multiplexet diagnosztizáltak nála, sokáig nem is talált munkát, ráadásul időközben édesanyja is meghalt. Mégsem nyúlt egyszer sem az üveg után.
Tavaly komoly tömegeket mozgatott meg a Száraz November: több ezren vállalták, hogy egy hónapon keresztül nem fogyasztanak alkoholt. Nem az volt a cél, hogy végleg absztinenssé váljanak, hanem hogy jobban megismerjék magukat, illetve az alkoholhoz fűződő viszonyukat.
A brit mintára épülő program tavalyi sikere után nem volt kérdés, hogyidén is lesz forduló: november elsején reggel héttől indul majd az idei önismereti mentáltréning.
Azt már most látni, hogy sokan fognak visszatérni, azaz a tavalyi száraz november után újra nekifutni a programnak. Erről az eseményt szervező Kék Pont Alapítvány munkatársa, Dávid Ferenc beszélt nekünk. Mint elmondta, szeptember eleje óta folyamatos nyomás alatt álltak, azaz sorra kapták a leveleket, hogy hol az idei esemény, látszott, hogy a tavalyi résztvevők között komoly az érdeklődés.
Dávid szerint a tavalyi Száraz November egyik nagy eredménye, hogy megerősödött egy kollektív gondozóközösség, ami utána is továbbműködött: emberek egymást segítették, sokan csináltak év közben is száraz hónapokat, volt olyan is, aki teljesen leállt az ivással, és olyan résztvevő is akadt, aki a program hatására döntötte el, hogy addiktológiai konzulensként szeretne dolgozni.
Ezek a tapasztalatok jól illeszkednek az ártalomcsökkentéssel és felépüléscentrikus addiktológiával foglalkozó Kék Pont elveihez: hogy igazán csak az egyéni célok mentén haladva, kollektív öngondozásban lehet eredményeket elérni.
„A Száraz November azon túl, hogy reflektál az alkoholpolitika teljes hiányára, még mindig dominánsabb az egyén életében, azt mutatja meg, hogy az egyén képes lehet a saját céljaival dolgozni. Ezt a fajta tudatosságot akarjuk erősíteni, ami igazán egy közösségi színtéren kap jelentőséget”
–mondja erről Dávid, aki szerint továbbra is látszik, hogy a közösség ereje viszi előre a Száraz Novembert: akik év közben magukban próbálkoztak száraz hónapokkal, nagyobb arányban adták fel idő előtt.
A Száraz November idén is elsősorban az úgynevezett alacsony kockázatú fogyasztókat célozza: azok tartoznak ide, akik hetente többször fogyasztanak alkoholt, vagy mondjuk akik gyakran isznak meg esténként egy-két sört. Egy ilyen önmegtartóztató hónap igazán a számukra árulhat el sokat az alkoholhoz fűződő viszonyukról.
A program viszont nem célozza a súlyosabb alkoholbetegséggel küzdőket, akik nem vészelnek át egy napot sem alkohol nélkül. Számukra nem az öngondozás, hanem a szakértői kezelés kínálhat segítséget, de ehhez is lehet aKék Pont szakembereit keresni.
Azt ugyanakkor látni Dávid szerint, hogy a hazai ellátórendszer jelenleg nem áll készen sok újonnan érkező alkoholbeteg kezelésére, éppen a közösségek hiánya jelenti az egyik legnagyobb gondot. Azaz ha valaki bele is vág egy kezelésbe, nehéz neki mit mondani, kihez forduljon a felmerülő nehézségekkel, gondolataival.
„Fontos azt láttatni, hogy a sikerhez kell a közösség, és ez nemcsak a Száraz Novemberre vonatkozik, hanem bármilyen felépülési folyamatra: akkor tudunk neked segíteni, ha te egy nagyobb közösséghez tartozol, és ez a közösség neked visszajelez, megtart.”
A Száraz November arra talán alkalmas lehet, hogy ezt a fajta kollektív szolidaritást, sorstársiasságot erősítse az emberekben.
A szervezők másik célja, hogy beindítsák az alkoholfogyasztásról szóló diskurzusokat, több szó essen például arról, hogy mi az állam feladata ezzel a problémával.
Dávid szerint az állam legfontosabb feladata most az lenne, hogy megalkossanak egy alkoholstratégiát, hogy látszódjon, kezdeni akarnak valamit ezzel a jelenséggel. De döbbenetes elmaradások vannak itthon, a témával kapcsolatos kutatások még mindig a civil szektorban zajlanak.
Jól látszik ez például a felsőoktatás környékén, ahol súlyos a probléma, mégsem tudsz a mai napig találni egy rendezvényt, ahol ne egy alkoholgyártó lenne a szponzor. De ugyanígy látni azt, hogy mennyire az alkoholfogyasztásra épülnek a kulturális közösségeink. Ezek mind olyan jelenségek, melyekről nem vagyunk hajlandóak tudomást venni, és tavaly ugyan a Száraz November újszerűsége képes volt erre valamennyire rávilágítani, de az is kiderült, hogy ezek a falak erősebbek, mint gondolnánk, és legtöbbször észre se vesszük, hogy az alkoholfogyasztás milyen mélyen van beépülve a társadalmunk minden szegletébe.
Most sem az a cél, hogy ne igyál többet
A cél az idei Száraz Novemberrel sem az, hogy a résztvevők utána soha többet ne igyanak alkoholt, inkább hogy megismerjék saját sóvárgásukat és az alkoholhoz fűződő viszonyukat.
Dávid elmondása szerint azoknál, akik másodszor futnak neki, látszik, hogy sokan funkcionális jelleget is tulajdonítanak a hónapnak: ilyenkor egy csomó mindent el lehet intézni, sokat tudsz haladni a munkával, jobbakat tudsz aludni, lemegy a sörhas is, és meglepően sok pénzt is tudsz spórolni november végére. És ehhez csak azt a napi pár korsó sört kell elengedni 30 napra.
A tavalyi tapasztalatok azt is megmutatták, hogy a résztvevők november vége után sokan okosabban futottak rá a decemberi ünnepi szezonra: nem arról volt szó, hogy nem ittak az ünnepek alatt, de tudatosabban, saját korlátaikra jobban figyelve tették ezt.
Fontos változás a tavalyhoz képest, hogy idén két kutatásban is követik majd a Száraz November hatásait. A Semmelweis Egyetem Népegészségtani Intézetének kutatásába bárki jelentkezhet, aki részt vesz az idei alkoholmentes hónapban, ebben anonim online kérdőív segítségével fogják nyomon követni a résztvevők állapotát és hogylétét. (Ha valaki jelentkezne, ezen alinken teheti meg.)
A másik kutatás az ELTE Pszichológiai Intézet közreműködésével zajlik majd, ebben tizenöt résztvevő narratíváján keresztül vizsgálják majd, hogy mi vezetett egy sikeresen végigvitt hónaphoz, illetve ugyanígy, ha valaki esetleg kiesne a hónap során, emögött milyen okok húzódhatnak. Azt a Száraz November szervezői nem győzik hangsúlyozni, hogy a projektben a bukás nem kudarcot jelent, hanem mint egy visszajelzést az alkoholfogyasztás és az önkontroll mértékéről, amivel aztán tovább lehet dolgozni.
Idén lesz külön száraz törzshelye is a programnak: a Ráday utcában működő, a ráckeresztúri rehabilitációs otthon által működtetett Adna Cafelesz az a hely, ahol tematikus kiállítások meg programok sora mellett állandó alkoholmentes környezetben várják a résztvevőket. Szintén idei újítás, hogy egy angol nyelvű eseménnyel célozzák az épp Magyarországon tanuló külföldi diákokat is.
Magyarországon körülbelül 170 anonim alkoholisták közössége működik; ez a becsült egymilliló alkoholbeteghez viszonyítva alig néhány ezer felépülőt jelent. A józanságukat aktívan ápoló AA-tagok szerint ennek az az egyik oka, hogy idehaza még mindig kevesen tudják, hogy létezik a felépülésnek ez a módja is. A kétmilliós Budapesten vannak olyan kerületek, ahol egyáltalán nem működnek AA-csoportok, a fővároson kívül pedig félmegyényi területek maradnak segítség nélkül. Az Abcúg cikke.
A 13. kerületi Szent László út 55/b kívülről semmiben sem különbözik a környező házaktól. Ha valaki bekukucskálna az ablakokon, azt is hihetné, hogy egy cég irodája működik ott.
A kapura kifüggesztett zöld logó jelzi, hogy mégsem egy szokványos épülettel van dolgunk. Függőkertnek hívják a helyet, és az áthallásos elnevezés nem csak a kertben található terebélyes diófának szól: a hét szinte minden napján különböző felépülő csoportoknak ad otthont: szombaton és kedden az Anonim Túlevők, csütörtökön a szerencsejáték függők tartanak gyűlést, pénteken és vasárnap pedig az anonim alkoholistáké (AA) a Függőkert.
András és Andi, a vasárnapi Kikötő csoport két tagja mesélt arról, hogyan működik az 12 lépéses programon alapuló anonim alkoholisták közössége. Mindketten felépülő alkoholisták, aktívan részt vesznek csoportjuk életében, rendszeresen járnak gyűlésekre.
Kétmilliós városban néhány száz felépülő
Budapesten összesen 35 csoport működik, a magyarországi anonim alkoholisták honlapján napra lebontva fel van tüntetve hol és mikor van látogatható gyűlés. Ezek jórésze Pesten található, Budán mindössze 10 csoport van, közülök is kettő Budaörsön, illetve Pomázon. Hétfőn és kedden 1-1 budai gyűlés van, a hétvégén is csak egyetlen alkalom szerepel a folyamatosan frissülő listában. A térképen az is jól látszik, hogy a pesti oldalon is vannak teljes kerületek (4., 15., 17., 18.), ahol egyáltalán nincs AA-csoport. Andiék szerint az egész városban működik annyi csoport, mint amennyit egy kerület elbírna.
Fotó: Végh László / Abcúg
A területi egyenlőtlenség azért probléma, mert komoly visszatartó erő tud lenni, ha sokat kell utazni a gyűlésig. Főleg, ha a felépülőnek van munkája, családja. Volt egy jól működő csoport Budán, egy-egy alkalommal negyvenen is elmentek a gyűlésre. Egy plébánia imatermében tartották a találkozókat, egészen addig, amíg meg nem emelték a bérleti díjat. A csoport átköltözött a belvárosba, ami azzal járt, hogy a létszám fele lemorzsolódott. Ennek fordítottja, amikor a józanodni vágyó alkoholista direkt más kerületekbe jár át gyűlésre, mert a visszaeséstől való félelmében el akarja kerülni azt a környéket, ahol előtte rendszeresen ivott. Andi ismer egy zuglói csoportot, ahol mindössze ketten jöttek a kerületből. Hektikus, hogy egy csoportból hányan járnak el rendszeresen gyűlésekre.
András tagja egy 8. kerületi csoportnak is. Tizenheten vannak, általában 1o-12 tag jelenik meg a gyűléseken, és bár néha felbukkannak érdeklődők, 4-5 fő az, aki igazán komolyan csinálja a 12 lépéses programot. “Minket is megvisel ha valaki az első gyűlés után eltűnik, de még talán ez a jobbik eset. Sokkal rosszabb az, ha már hetek, hónapok óta jár hozzánk, az állapota is javul és akkor tűnik el. Mert már hiányozni fog, és sosem tudjuk meg, mi lett a sorsa.”
Azt kérik, hogy legközelebb is menjen gyűlésre
Több oka is van, hogy kevés AA-közösség működik a kétmilliós fővárosban. Sokszor nehéz állandó helyszínt találni a gyűléseknek. Eleve csak heti 1-2 alkalommal, maximum 2-3 órára van szükségük egy helyiségre. A fővárosban elsősorban civil szervezetek (Kék Pont Alapítvány, Máltai Szeretet Szolgálat) és az egyházak biztosítanak helyszínt ezeknek a találkozóknak. Egyes helyeken ugyanúgy fizetniük kell, mintha mondjuk egy kávézótól bérelnének helyiséget. Ez azért jelent problémát, mert az AA-csoportoknak a 7. hagyomány értelmében önfenntartónak kell lenniük, nem fogadhatnak el külső anyagi segítséget. Mindenre (AA-irodalom megvásárlása, kávé, ásványvíz) a tagok dobják össze a pénzt, nincs előre meghatározott összeg, mindenki annyit ad bele a közösbe, amennyit tud. Ez jellemzően néhány száz forint szokott lenni. “De minimum egy korsó sör ára legyen”, mondta ironikusan Andi. Aki először jár AA-gyűlésre, attól nem is fogadnak hozzájárulást. Helyette azt kérik, hogy következő alkalommal is jöjjön vissza.
Ugyancsak az AA ajánlása, hogy a közös kasszában nem tarthatnak több pénzt annál, mint amennyi feltétlenül szükséges működésükhöz. Így az óránkénti 6-7 ezer forintos bérleti díj kifizetése is kihívást okozhat a közösségnek. Az egyik csoporttal történt meg nemrég, hogy a helyszínt biztosító alapítványi iskola duplájára emelte a bérleti díjat.
Két csoport is a 11. kerületi Kocsis utcai hajléktalanszállón tartja gyűléseit. Andrásnak az a tapasztalata, hogy sok felépülő alkoholistát elijeszt a helyszín. Hajlamosak ugyanis összemosni a gyűlésre járást a hajléktalansággal, azt gondolhatják, hogy “oda csak a legalja jár.” Ameddig nem ismerte az AA-közösséget, az ő fejében is az a kép élt az alkoholistákról, hogy az aluljáróban fetrengenek koszosan, büdösen, mondta Andi. Miközben nagyon vegyes a csoportok összetétele: orvosok, ügyvédek, munkanélküliek és takarítók ugyanúgy megfordulnak náluk.
Fotó: Végh László / Abcúg
Budapesten is van arra példa, hogy iskola ad otthont az önsegítő csoport gyűléseinek. Ilyen esetben az okoz problémát, hogy nyári szünet miatt bezárnak. “Az alkoholizmus és a függőség viszont nem tart szünetet.” Még egy jól működő közösséget is könnyen szétzilálhat 2-3 hónapos kihagyás. Fontos a folyamatosság, “ahogy az ivás rendszeres volt, a felépülés is legyen az”, magyarázta András. Hasonlóan járt az a csoport, amelyiknek az egyik politikai párt ajánlotta fel kerületi irodáját, de a választások közeledtével menniük kellett.
Andiék csoportja, a Kikötő egy véletlennek köszönhetően jött létre. Kis túlzással fél Budapestet bejárták az alapítók, hogy helyet találjanak gyűléseiknek, amikor szóltak a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézettől (OPAI), hogy tudnának nekik segíteni. A Függőkert tavaly áprilisban nyitott meg, ezzel új térrel egészült ki az osztályon működő közösségi szemléletű terápiás munka. A berendezés egy részét a kórház biztosította, sok mindent adományokból vásároltak meg, de igazán otthonossá a gyűléseket látogató felépülők tették, ahogy egyre jobban belakták az épületet. Nekünk ez hatalmas áldás – jegyezte meg Andi a Függőkertről. A közösségi ház abból a szempontból is fontos, hogy egész napos rendezvényeket is be tud fogadni, nyáron az Narcotics Anonymous (NA) töltött el egy hétvégi napot a Függőkertben.
Ha visznek, az már a vég
Ritkább, hogy az alkoholistákkal szembeni előítélet okoz problémát. Nem ez a jellemző, de vannak rossz tapasztalataik. Az AA közössége minden évben tart egy több napos találkozót. Idén különösen nehezen találtak helyszínt; az egyik potenciális szálláshelyen ahogy megtudták, miről lenne szó, hirtelen teltház lett, idézte fel Andi.
Mindezek mellett azt tartják a legnagyobb problémának, hogy még mindig kevesen tudják, hogy Magyarországon is működik az anonim alkoholisták közössége. Sokszor orvosok, pszichológusok sincsenek tisztában ezzel. De ha igen, akkor is kétséges, hogy elmondják betegeiknek, hogy létezik ez az önsegítő program. András a nyolcvanas évek végén kezdett el inni, néhány év leforgása alatt vált mindennapossá nála a poharazás. Meggyőződése, ha szerencsés, és akkor hall az AA-ról, talán nem iszik 25 éven keresztül.
Fotó: Végh László / Abcúg
Legalább egy nőnek és egy gyereknek életét mentettem meg azzal, hogy ittam és emiatt nem lett családom.
– mondta.
A kétezres évek végén már érezte, hogy szervezete kezdi feladni a folyamatos ivás miatt. Elvonón is járt, ott csak gyógyszereket kapott, de arról semmit sem mondtak az orvosok, mi lesz azután, ha onnan kikerül. Száraz volt, de ugyanolyan ideges és agresszív volt, mint előtte; munkahelyéről kitiltották, ki akarták rúgni.
A Nyírő Gyula OPAI Minnesota részlegén ismerkedett meg a 12 lépéses programmal és az AA-közösséggel, ami meghozta az áttörést nála; kezdetben még csak fizikai tünetei voltak józanságának, idővel az élete is kezdett egyenesbe jönni: visszavették a munkahelyén, elkezdett nyelvet tanulni, talált magának hobbit. 1372 napos volt, amikor találkozunk, azaz ennyi ideje nem nyúlt az alkoholhoz. Azt vallja, hogy az AA közösség a családja, ott érzi magát értékes embernek. “Szokták kérdezni, mi van az alkohol helyett. Az élet, egy nagy kaland.”
Andi klasszikus “karriert” futott be: szociális ivóból vált szép lassan alkoholbeteggé. Az utolsó öt év volt a legkeményebb időszaka; minden nap ivott, legtöbbször ájulásig. “Az első korty mindig átkapcsolt valamit az agyamban.” Hiába volt pszichológusa, ő sem mondta, hogy létezik az AA és az segíthet neki. Az AA hírével leginkább a kórházakban, pszichiátriákon lehet találkozni.
De az már elég szar. Ha visznek, az már a vég.
– mondja Andi.
Az 5. hagyomány értelmében az AA-közösségek legfontosabb célja az üzenetátadás, azaz hogy eljussanak a még szenvedő alkoholistákhoz. Ezért van minden csoportban kórházfelelős, aki járja a kórházakat és viszi az AA hírét.
Erősebb az elfogadás vidéken
Meglepő módon vidéken könnyebb helyzetben vannak az AA-csoportok. A gyűléslistát böngészve feltűnő, hogy az egyházak mellett a legtöbb esetben kórházak (addiktológia, pszichiátria) és szociális intézmények (családsegítő) biztosítanak helyet számukra.
Budapesttel szemben az önkormányzatok (például a helyi művelődési házban) is együttműködőbbek, sok helyen a művelődési házban adnak lehetőséget a gyűlések megtartására. Andiék ismernek egy alföldi várost, ahol az önkormányzat felajánlotta a buszát, hogy az alkoholbetegek át tudjanak utazni a közeli városba, ahol van gyűlés.
Úgy látják, hogy a nyitottság okai a személyes kapcsolatokban keresendőek. Másrészt mivel nem ritka, hogy 50-80 kilométeres körzetben egyetlen csoport működik, ezért összetartóbbak is ezek a vidéki közösségek. “Erősebb az elfogadás, mert nincs választásuk.” Budapesten kívül több mint 130 csoport működik, de így is vannak fél megyényi területek, ahol egyáltalán nincs gyűlés: Jász-Nagykun-Szolnok, Vas, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés. Ez azt jelenti, hogy a becsült egymillió alkoholbetegre alig néhány ezer AA-s felépülő jut.
A felmérések szerint a mélyszegénységben, illetve a társadalom perifériáján élők nagyobb számban fordulnak az alkoholhoz és a különböző illegális szerekhez. A szakemberek segítségével arra az olvasói kérdésre is kerestük a választ, hogy a folyamat valóban törvényszerű-e, s hogy miként lehet segíteni az érintetteknek.
Pszichológiai értelemben az alacsony szocioökonómiai státus összefüggésben lehet azzal, hogy az érintett később szenvedélybeteggé válik – fogalmazott a kérdéssel kapcsolatban Kozma Zoltánklinikai szakpszichológus. A szakember magyarázatként hozzátette, ha valakinek alacsonyabb színvonalúak a szociális kapcsolatai, illetve az őt körülvevő tárgyi feltételek, könnyebben fordul az önkárosítás irányába.
– Ezekben az esetekben kevesebb az esély arra, hogy ebből a környezetből valaki kitörjön, a tehetetlenségét megoldja, kilátástalanságát áthidalja – ecsetelte. – Minél beszűkültebb, minél szegényesebb egy környezet, annál kevesebb az esély arra, hogy az egyén a sorsát több irányt is keresve megoldhassa. Sok embernek jó néhány lehetősége van arra, hogy az életét alakítsa. Ők iskolázottabbak, jobb szociális kapcsolatokkal, kapcsolati tőkével rendelkeznek, így választhatnak, hogy mihez kezdjenek önmagukkal. A szegénység a társas kapcsolatok beszűkültsége viszont mérsékli ezeket az esélyeket, és a problémamegoldási készlet is kicsi, ezért nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki az önkárosítás felé fordul.
Mélyszegénységben könnyebben fordul az ember önkárosításra. Illusztráció: Shutterstock
A klinikai szakpszichológus kérdésünkre hangsúlyozta, ebből a helyzetből is ki lehet lábalni, de jelentősen nehezíti az előrelépést a minta, ami már kiskorukban körülveszi a mélyszegénységben élőket. A felnövekvő gyerekek negatív példákat látnak, és egy azonosulási folyamat részeként azt csinálják, amit szüleik, környezetük. Így nincs minta a kitörésre, a fiatalok nem tudnak senkit utánozni, aki másként él, s eközben egy deficites értékrendszert sajátítanak el.
Kozma Zoltán szerint a megoldás ilyen helyzetekben az oktatásra, a különböző foglalkozásokra terelődik. Ahol a család nem tud segíteni, ott ez a nehéz feladat az iskolákra, a szociális intézményekre hárul, és az állam tesz is jelentős erőfeszítéseket ennek érdekében.
– Kell a segítség, egy támogató személy, aki az értékeket felszínre hozza a gyerekekből, mert mindenkiben megvannak a képességek például a sport, a zene, a képzőművészetek vagy éppen az irodalom terén. Nem mellesleg a környezet is csiszol.
A felnőtt emberek esetében a problémák megoldása lényegesen nehezebb. Részükről akaratra, segítségkérésre, a támogatás elfogadására és arra is szükség van, hogy elismerjék, betegek. Egy felnőtt embernek csak akkor lehet segíteni, ha ő is akarja, ha ehhez megvan a belső motiváltsága.
A klinikai szakpszichológus nyomatékosította, bármennyire feleslegesnek érzik sokan, de a felvilágosításra célszerű kiemelt hangsúlyt fektetni. Meg kell ismerni, hogy egyes szerek milyen negatív hatással vannak az emberre.
Természetesen a szenvedélybetegségek jómódúak esetében is kialakulhatnak. Náluk elsősorban az élmények, az izgalom keresése okozza elsősorban a későbbi függőséget. A tárgyi feltételek megvannak, ám egy idő után nem nyújtanak kellő örömet, a belső ürességeket, a kiegyensúlyozott kapcsolat hiányát pedig más módon igyekeznek pótolni.
Nincs egyszerű megoldás
Mező Andrea, a Mi-Értünk Prevenciós és Segítő Egyesület elnöke elmondta, a mélyszegénységben élők esetében fokozottabban megvan az alkohol és az illegális szerek fogyasztásának esélye. A felmérések szerint a hátrányos helyzetben, esetleg kisebb, nehéz helyzetű településeken, periférián lakó emberek között elterjedtebb az alkohol fogyasztása, és a dizájner drogok fogyasztása is gyakori.
– A megelőzéssel, a kezeléssel kapcsolatos felvetésekre nehéz választ adni, hiszen komplex kérdésről van szó – hangsúlyozta a szakember. – Mindenképpen társadalmi összefogás szükséges. A gyermekeknek már kiskoruktól meg kell kapniuk a megfelelő odafigyelést, a szeretetet és a szociális támogatásokat. Mindez együttesen emelheti fel őket, miközben a szülői példák a fiatalok mintakövetése miatt nem feltétlenül segítik a kedvező változásokat. A felnőttek esetében még konkrétabb támogatás szükséges az önértékeléstől a lakhatásig, de az is bizonytalan, hogy az érintettek mit képesek be- és elfogadni. Ebben is rejlik a kérdés összetettsége.
A hiperrealista színban tetszelgő, de valójában hiperfelszínes médiariportok nem a probléma megoldását, hanem a probléma részét képezik.
Egymást érik amédiariportoka Hős utcai „drogos gettóról”. A legtöbb a hiperrealizmus álarcát ölti magára: „mi odamegyünk és azt mutatjuk, ami van, és úgy, ahogy van.” Rejtett kamerával és hangfelvételekkel. Mint egy haditudósító, aki az ellenséges vonalak mögé merészkedik be a front másik oldalára. Kihangsúlyozva, hogy saját testi épségét veszélyezteti, hiszen akik itt élnek, azok „mások”. „Olyanok”, „zombik”, ezekhez nem lehet csak úgy besétálni. Nem adunk semmi hozzá, nem veszünk el belőle, egyszerűen odamegyünk és felvesszük „a valóságot”, és ezzel hozzájárulunk a probléma megoldásához. Persze hát a nézőknek kell egy kis izgalom és feszültség, ezért úgy vágjuk meg „a valóságot”, hogy legyen benne dráma, esetleg alákeverünk egy kis akciófilmes háttérzenét is.
Nos, az ilyen típusú riportok nem a probléma megoldásának, hanem magának a problémának a részét képezik. Mert valóban a valóságot mutatják, de nem a Valóságot. Avagy József Attilát felidézve úgy is fogalmazhatnánk, hogy csak a valódit mondják, de nem az igazat. Mert a Valóság soha nem tekinthető át a maga horizontális és vertikális magasságában és mélységében egy pár perces médiariportban, bármennyire is eredeti felvételeket, bármennyire autentikus megszólalókat vonultat fel.
Gondoljunk bele, ha egy földönkívüli médiastáb 1945-ben a háború végén leszállt volna Európában. Bemutatnák a valóságot: a házak romosak, az emberek éhesek és koszosak, különösen egyesek, akik sárga csillagos zubbonyt viselnek és egészen csontsoványak és tetvesek. Ebből akár azt az értelmezést is leszűrhetnék a Galaktikus Híradó nézői, hogy az emberek nagyon igénytelen egy faj, különösen azok, akiket zsidóknak neveznek, azok aztán egyenesen zombik. Valószínűleg azért, mert sárga csillagot viselnek, az lehet ilyen hatással az ő viselkedésükre.
Szándékosan hoztam egy ilyen sarkított példát. Az előbb említett médiariportok természetesen nem ilyen szélsőségesen félrevezetőek. A lényeg az, hogy amennyiben csupán valós eseményeket mutatunk be, de nem mutatjuk be azok történeti és társadalmi összefüggéseit, az okok és okozatok bonyolult hálózatát, amely ezekhez az eseményekhez vezettek, akkor nem az igazat mutatjuk, csak a valódit. És az ilyen ábrázolások egyik fő veszélye, hogy pusztán jellembeli hibaként tűnik fel egy embercsoport deviáns viselkedése, holott valójában ennél jóval több van mögötte.
A Drogriporter dokumentumfilmje, azEgy nap az életünkbőlrendezője, Takács István Gábor például napokat töltött együtt egy józsefvárosi hajléktalan drogfüggő párral azért, hogy megismerje őket, mint embereket. Hosszú beszélgetésekre és bizalmi, emberi kapcsolat kiépítésére volt szükség ahhoz, hogy megnyíljanak és beavassanak minket az életükbe. A filmből nem az derül ki, hogy szentekről van szó, akik csupán a „körülmények áldozatai”. Rengeteg hibás döntést hoztak. Mégis, kiderül az is, hogy olyan körülmények között nőttek fel és olyan döntési helyzetekbe kerültek életük során, amelyek egy átlagos középosztálybeli ember számára ismeretlenek. Olyan gyermekkori traumákkal küzdenek, amelyek feldolgozására jelen körülményeik között esélyük sincs. Hiszen mind az anyagi, mind a kulturális, mind a kapcsolati tőkéjük hiányzik ehhez. Egy ilyen ember számára egy apróbb jellembeli hiba is jóval súlyosabb következményekkel jár, mint egy súlyosabb hiba egy jó körülmények között élő, erős szociális hálóval rendelkező ember számára.
Sokan erre azt mondhatják, hogy mit érdekel engem, miért és hogyan lett drogos, én nem akarok szembesülni azzal, hogy ott dülöngél a buszmegállóban. De éppen a nem drogfogyasztó helyi polgároknak a leginkább az érdeke, hogy a kerületek közötti csikicsuki és a rendőrökkel való macska-egér játék helyett tartós megoldás szülessen a problémákra. Ilyen megoldást pedig csak úgy lehet találni, ha a problémát a maga teljes valójában megismerjük és feltárjuk.
A Hős utca esetében egy évtizedekig tartó folyamat vezetett a környék teljes lepusztulásához, aminek a szálai gyakran a fővároson kívülre, a vidéki nyomorba vezetnek. Nem mutatják be ezek a riportok azoknak az embereknek az egyéni életutait, akik a „narkógettóban” pusztítják magukat, és nem mutatják be azokat a rendszerszintű problémákat, egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyek az ilyen „narkógettók” kialakulásához elvezetnek. A kirekesztés generációról generációra szálló öröksége, az állam képtelensége a társadalmi egyenlőtlenség felszámolására, a lakásszegénység megoldására, az egészségügy krónikus betegségei, a büntetőpolitika bumeráng-hatásai: mindezekről semmi nem derül ki. Ezért aztán a következtetések és a megoldások is hamisak, amelyekhez eljutnak, és rossz döntések meghozatalára késztetik a döntéshozókat is.
Természetesen egy médiariporttól nem lehet ugyanazt az alaposságot elvárni, mint egy dokumentumfilmtől. Mégis, minimálisan el lehetne várni ezektől a beszámolóktól is azt, hogy ne erősítsék tovább az amúgy is meglévő sztereotípiákat, előítéleteket, és próbáljanak meg például szakemberek megszólaltatásával kicsit mélyebbre ásni a problémák mögé. Vannak a terepen dolgozó civilek, kutatók, szociális munkások, akik jól ismerik a környék és a helyi közösség problémáit. Az ő véleményüket nem lehet helyettesíteni az utca emberének hangjával, hiszen ők éppen azokat a rejtett dimenzióit ismerik a kérdésnek, amelyek az utcai események puszta bemutatásából hiányoznak. És a média felelőssége az is, hogy számon kérje az államon és az önkormányzaton azoknak az átfogó intézkedéseknek az elmulasztását, amit a szakemberek már évek, sőt, évtizedek óta hangoztatnak és követelnek.
Végül, de nem utolsósorban, el lehetne kerülni azt is, hogy a folklórnak minden esetben hitelt adjunk. Ilyen szájról szájra terjedő információ például, hogy mit tartamaznak azok a varázsdohányként terjesztett szerek, amelyek a főváros lakóit zavaró jelenetekért felelősek. A patkányméregtől a körömlakklemosóig rengeteg mindent sejtetnek ezen szerek hatóanyagaként, ami aztán kellőképpen hátborzongató hatást vált ki a nézőkben. Nem zárható ki, hogy ilyen esetek is előfordulnak, de a lefoglalási adatok szerint az ilyen drogok hatóanyagát szintetikus kannabinoidok képezik (fel lehet iratkozni az NSZKIdrogmonitorozó hírlevelére). A legutóbbi riportok még ketamint is sejtenek a varázsdohányban: nos, bár a ketamin (amit valóban használnak állatorvosi nyugtatóként, de másra is) elfogyasztható cigarettában elszívva, de ez egy rendkívül gazdaságtalan fogyasztási mód lenne. Sokkal több ketaminra van szükség hozzá, mint ha injektálnák vagy szippantanák. A nagyvárosi szegényeknek pedig a drogok ára az egyik legfontosabb szempont.
A Durham és a Lancaester egyetem kutatói remélik, hogy elgondolkodnak a képeken a dohányzó kismamák és megértik, miért kellene lemondaniuk a cigarettáról terhesen.
20 várandós nő bevonásával készítettek egy tanulmányt a kutatók a terhesség alatti dohányzás ártalmairól.
A 20 kismama közül négyen rendszeresen, napi 10-nél több cigarettát szívtak el terhességük közben.
A 4D-s ultrahangfelvételeken jól látszik, hogyan reagálnak a babák az anya szervezetébe kerülő dohányfüstre...
... és hogy viselkednek azok a babák, akik nem "kénytelenek dohányozni":
A legújabb kutatási eredmények szerint az eddig feltételezettnél is súlyosabb következményei vannak, ha egy kismama dohányzik, vagy a környezetében cigarettáznak.
Kiderült ugyanis, hogy a magzat génjei úgy módosulnak, hogy annak nyoma az unokákban is felfedezhető, ezzel két generáción át rontva a tüdő és más szervek egészségét.
"Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy a várandós nőket érő környezeti hatások a magzat fejlődését jelentősen befolyásolják.Kifejezetten negatív a dohányfüst szerepe: hátráltatja az emésztésért felelős szervek, a szív-érrendszer és a tüdők egészséges fejlődését. Ráadásul ez nem csak közvetlenül a magzatban mutatható ki, hanem az ő gyermekeiben is. Vagyis egy dohányzó, illetve dohányfüstöt elszenvedő nő unokái is »öröklik« a káros hatásokat még akkor is, ha a köztes generáció, tehát a megszületendő gyermek később egyáltalán nem dohányzik"– hívja fel a figyelmet Dr. Horváth Ildikó, tüdőgyógyász professzor.
Szeptember 10-től látható a Madách téren a My Budapest Photo Projekt kiállítás az idén Jószolgálat-díjjal kitüntetett Budapest Bike Maffia és a Cafe Art csoport szervezésében. A bringás aktivisták harmadszor nyomtak a hajléktalan emberek kezébe eldobható fényképezőgépeket, hogy saját nézőpontjukból örökítsék meg a fővárost. A legjobb fotókra a kezdeményezés Facebook-oldalán vagy a Madách téren található Suelto Bistróban szavazhat a közönség szeptember 16-ig.
MP –061.hu
Az ételt és egyéb hasznos adományokat biciklivel és autóval szétterítő Budapest Bike Maffia (BBM) nem az egyetlen, de jó eséllyel a legkreatívabb civil szervezet, amely a hajléktalanság problémájára igyekszik felhívni a társadalom, elsősorban a fiatalok figyelmét. Önkéntességre épülő tevékenységük híre hamar szétterjedt az országban, ma már Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron és Miskolcon is működnek sejtjeik, sőt, messzi külföldi városokban – például a kolumbiai Pereirában – is működik a „franchise”, a Bike Maffia-koncepció. Az önkéntes szociális munkát bringázással és partihangulattal ötvöző kezdeményezéseik sorában új színfoltot jelentett a két éve indultMy Budapest Photo Project, hiszen az utcán élők megsegítésének számos kreatív gyakorlata közül egyelőre ez az egyetlen, amely révén a szervezet anyagi támogatást tud felkínálni a rászorultaknak.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Az első kiállítást a Budapest Pontban, a tavalyit a FUGA Kortárs Építészeti Központban rendezték meg, a harmadikat most kivitték az utcára. A Bike Maffia alapító Havasi Zoltán szerint a szimbolikus jelentőségű helyszínválasztásnak gyakorlati haszna is van, hiszen a forgalmas Madách téren jóval több ember szembesülhet a fotókkal, mint az előző két helyen együttvéve. Mint mondja, nem képeslapokra illő fotókról van szó, hiszen a hajléktalan emberek a saját keserű sorsukat és környezetüket fotózták. „Sok erős szociohatású kép született remekül elkapott pillanatokkal és hangulattal, ugyanakkor a válogatásnál arra is figyelt a zsűri, hogy a kiállítás anyagába ne kerüljön be olyan kompozíció, ami láttán legszívesebben rögtön eret vágnánk. Feltehetően a közönség is olyan képekre szavaz inkább, amelyeket könnyebben képesek befogadni. Az előző évekhez képest csupán annyi a változás, hogy idén már beállított fotók is láthatók, részben annak köszönhetően, hogy sok olyan visszatérő amatőr művészünk van, aki ezúttal már frissebb szemlélettel, tudatosabban közelített a feladathoz” – magyarázza a „maffiafőnök”.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Ahogy az előző években, a szervezet idén is 100 darab eldobható fényképezőgépet osztott ki, a szakmai zsűri több mint félezer fotó közül választotta ki a kiállításra bocsátott 51-et. A közönségszavazatok alapján legjobbnak ítélt 13 kompozíciót ezúttal is egy naptárban jelentetik meg, amelynek bevételeit – egyenlő arányban – szétosztják a győztesek között. Nyilvánvaló, hogy ez az összeg nem oldja meg lakhatási problémájukat, de átmeneti megoldást nyújthat számukra, és ami fontosabb: reményt és önbizalmat a talpra álláshoz, visszatérésükhöz a társadalomba. Noha a szervezők szándéka a projekttel részben az, hogy felhívják a figyelmet a hajléktalanság problémájára, és halványítsák az utcán élőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat, a pályázat célja elsősorban nem a hajléktalanság, hanem Budapest bemutatása. A zsűribe nem véletlenül hívták meg Szöllősi Mátyást, aki számos díjat nyert Budapest Katalógusában portréfotókkal és a hozzájuk tartozó rövid történetekkel kísérelte meg bemutatni a várost és a benne élő emberek sokszínűségét. A My Budapest Photo képeinek kiválasztásában Csoszó Gabriella fotóművész volt a segítségére.
A legjobb fotókra a közönség a MyBudapest Photo Project Facebook-oldalán vagy a Madách téren található Suelto Bistróban szavazhat szeptember 16-ig.
Stigma helyett segítség! Ez lehetne a jelmondatunk ma, az öngyilkosság elleni küzdelem világnapján. De mit tehet az egészségügyi szakma, mit a társadalom egésze, és mit én magam?
"Az öngyilkosnem meghalni akar, hanem másképpen élni.” Hát, ennél ütősebbet erről a világról nekem még soha senki sem mondott. Pedig öt évet dolgoztam pszichiátrián nővérként, és hasonló területen tanultam az egyetemen.
Dr. Németh Attila pszichiátertől idézem a fenti mondatot, amely így folytatódott: igen, másképpen akar élni, de válsághelyzetében nem talál kiutat, nem látja, hogy máshogy is lehetne. Ilyenkor kell időt nyerni. A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgató főorvosával az öngyilkosság-megelőzés világnapja apropóján beszélgettem.
Száz százalékban nem, olyan soha nem lesz, hogy emiatt ne lennének veszteségeink. De csökkenteni lehet a kockázati tényezőket, és ezzel azöngyilkosságokszámát.
Szerelmi csalódás, halmozódó adósságok, gyógyíthatatlan betegség: az emberek általában azt gondolják, ilyen okokból akar valaki meghalni. Vagyis valamilyen kilátástalannak tűnő élethelyzet miatt.
A valóságban a befejezettöngyilkosságok75 százalékának hátterében pszichiátriai betegség áll. Igen, az említett tényezők is jelen vannak, de nem ezek a dominánsak – ha csak a számokat nézzük, a rákbetegség például 5 százalékban. A kockázati tényezők között első helyen kell említenünk a hangulati zavarokat, azok között is a depressziót. Ennek két nagy csoportját különbözteti meg a korszerű pszichiátria, az úgynevezett unipoláris és a bipoláris depressziót. Míg az előbbire a lehangoltság, hangulati mélypontok jellemzőek az aktív szakaszban, a bipoláris betegségben nemcsak ezek fordulnak elő, hanem ezzel váltakozva eufória és felhangoltság is. Azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi csoportban gyakoribb az öngyilkosság, mivel azok a betegek, akik mániás periódusokat is megélnek, még rosszabbul tolerálják a mélypontokat. De a depresszió mindenképp rendkívüli kockázatot jelent, hiszen az érintettek fele élete során megkísérelöngyilkosságotelkövetni. A terápiájuk azért kulcsfontosságú, mert míg a kezeletlen esteknél 15 százalékban fordul elő befejezett öngyilkosság, a kezelt betegeknél ennek ötöde, 3 százalék az arány.
FOTÓK: NEMÉNYI MÁRTO
Az elhunyt környezetében élők általában azt kérdezgetik maguktól a tragédia után: „Mit tehettünk volna? Miből kellett volna észrevennünk?” Emiatt senki nem hibáztathatja magát, hiszen nem mindig vannak látható jelek. Ám ha vannak, melyek ezek?
Az öngyilkosságot vagy annak megpróbálását általában jellemző magatartás előzi meg. Azzal indul, hogy a páciens értelmetlennek látja az életét, ezután már fantáziál az öngyilkosságról, majd készül is rá, és csak az utolsó láncszem maga a cselekedet. Amire még fontos figyelni: azöngyilkosságrizikófaktorai között a második helyen egyértelműen a szenvedélybetegség áll: alkohol-, gyógyszer- vagy drogfüggőség éppúgy, mint az ide tartozó viselkedési zavarok, például a túlzott mértékű szerencsejáték. Ha függőség és depresszió együtt van jelen, a veszélyeztetettség még fokozottabb. Ezzel a kettős diagnózissal sűrűn találkozunk a pszichiátriai praxisban, amikor például a depresszióban szenvedő beteg alkohollal próbálja meg szorongását csillapítani. A kapcsolat fordítva is megvan: a szenvedélybetegek kétharmada küzd depresszióval is. Gyakoriság szempontjából a harmadik nagy csoportot az időskorban elkövetett öngyilkosságok teszik ki. A kor előrehaladásával egyre gyakoribbak a krónikus betegségek, amelyek rontják az idős ember életminőségét, és az elmagányosodás is egyre többjüket érinti. Utóbbi enyhítése társadalmi feladat.
Magyarország sokáig világelső volt e területen, és még mindig kiemelkedően magas az öngyilkosságok aránya az uniós országok összehasonlításában. Ön lát-e bármi biztatót a számokban?
A múlt század nyolcvanas éveinek közepén történt nálunk a legtöbb befejezettöngyilkosság, évente közel ötezer honfitársunkat veszítettük el így. Innentől kezdve fokozatosan és jelentősen csökkent a szuicidráta 2006-ig, körülbelül 40 százalékkal. 2007-ben azonban ez a javulás megtorpant. Hogy mi történt ekkor? A magyar pszichiátriai ellátórendszer megroggyant. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, az OPNI 2007-es bezárása volt a fő érvágás. Az, hogy ennek az intézkedésnek a nyomán senki sem maradt ellátatlanul, csak papíron igaz. Elég, ha csak arra gondolunk, hány korábban jól működő orvos-beteg kapcsolat szakadt meg így kényszerűen és végleg… Emellett az aktív pszichiátriai ágyak 22 százalékának megszüntetése és a mentális gondozók fix finanszírozásának felére csökkentése tovább morzsolta a rendszert. Mindennek következményeként az öngyilkossági arány csökkenése megállt, sőt enyhén emelkedett egészen 2010-ig. 2011 óta ismét biztató a tendencia – ennyi idő kellett ahhoz, hogy normalizálódjon a helyzet. Ha megnézzük a 2016-os adatot, az addig eltelt öt év során több mint negyedével csökkent abefejezett öngyilkosságokszáma. Ilyen mértékű javulás nemzetközi mércével mérve is igen figyelemre méltó. Ehhez foghatót csupán a lényegesen jobb helyzetben lévő Dániában észleltek, ahol nemzeti öngyilkosság-prevenciós program és szuicidregiszter bevezetésével támogatják a megelőzést. És a befejezett öngyilkosságok számának csökkenése a mai napig tart. Igaz, volt honnan javítani… Így le is kerültünk a dobogóról. Ma az unióban Litvánia, Szlovénia és Lettország áll a szomorú statisztika élén. Hogy jobban megértsük a különbséget: míg hazánkban 16,9 befejezett szuicidum jut 100 ezer lakosra, ez a szám Litvániában 30. Az észtek is hasonlóan rossz helyzetben voltak, ők az alkoholproblémákkal küzdők megsegítésével értek el tartós eredményeket. Hozzáteszem, Magyarországon szintén csökken az egy főre jutó alkoholfogyasztás. Legalábbis a statisztika szerint…
A reményt keltő tendencia ellenére 2017-ben Magyarországon még mindig 1634-en vetettek véget önkezükkel az életüknek. Van-e tipikus „áldozati profil”?
Amit biztosan elmondhatunk, az az, hogy háromszor annyi nő kísérel meg öngyilkosságot, mint férfi. A befejezett szuicidum viszont a férfiak között háromszor olyan gyakori. Ez összefügg azzal is, hogy az agresszívabb és impulzívabb személyiségű egyének akkor is agresszívabbak és impulzívabbak, amikor önmaguk ellen fordulnak. És mivel ez statisztikailag inkább jellemző a férfiakra, körükben az önakasztás és magaslatról leugrás a leggyakoribb, amelyek legalább 75 százalékban halállal végződnek. A nők eközben többségében gyógyszerbevétellel kísérelnek meg öngyilkosságot, amit akár 70 százaléknyi eséllyel túl lehet élni. Hogy az említett két személyiségjegy milyen fokozott veszélyt rejt, az is mutatja, hogy például az Egyesült Államokban a lőfegyverviselés engedélyezésével párhuzamosan nő a befejezett öngyilkosságok száma, a nők között is! Hiszen egy agresszívabb és impulzívabb beállítódású ember könnyebben nyúl a pisztolyhoz is, ha az „kéznél van”, és „sikerrel kecsegtet”, márpedig a lőfegyvert használók körében 95 százalékban halállal végződik a kísérlet. Én mint pszichiáter azt mondom, Isten őrizzen meg minket a szabad fegyvertartástól…
Azt szintén a statisztikai adatokból olvashatjuk ki, hogy ahogyan halad előre az életkor, úgy válik egyre gyakoribbá a befejezett öngyilkosság.
Igen, a húsz év alattiak aránya csupán töredéke a teljes számnak, viszont fiatalkorban ez a második vezető halálok! Mindenesetre ma is az ötven és hatvan év közöttiek vezetik a listát, de éppen itt, a harminctól hatvanig terjedő korosztályban értük el a legnagyobb javulást.
Annak vajon mi az oka, hogy falvakban kevesebb a befejezett öngyilkosság, mint a nagyvárosainkban?
Korábban ez a különbség markánsabb volt, de ma is jelen van, ami a kisebb településeken hatékonyabban működő közösségek megtartó erejét jelzi. Az országon belüli területi eltérések azonban továbbra is nagyon szembetűnőek. Míg az északnyugati régióban a legalacsonyabb, addig a délkeletiben a legmagasabb a szuicidráta. Sokan sokat vizsgálták, miért sérülékenyebbek a Csongrád, Bács-Kiskun, Békés megyében vagy akár a Szabolcsban élők, mégis nehéz magyarázatot találni. Annyi azért kirajzolódik, hogy az alkoholproblémákkal küzdők száma vagy éppen a szakemberhiány és -többlet hasonló területi eltéréseket mutat. És azt kell mondjam, az sincs eldöntve, hogy az egyén szempontjából a mintakövetés vagy az örökölt biológia faktorok jelentik-e a nagyobb kockázatot. De nagyon fontos tény, hogy a családban korábban előfordult-e öngyilkosság, a kórelőzmény felvételekor mindig rá is kérdezünk. A depresszióra való hajlam biztosan örökölhető, ahogyan a konfliktuskezelési jellemzők szintén – ez mindig ott van az öngyilkosság hátterében.
Ön hogyan tekint a jól ismert sommás kijelentésre, miszerint „a magyar öngyilkos nemzet”?
Nem hiszek benne. Ami tény, hogy a történelmi Osztrák–Magyar Monarchiának kiugróan rossz volt a statisztikája, de ez minden nemzetére érvényes volt. Az osztrákok és a csehek hamarabb értek el javulást, míg Magyarországon még a hatvanas-nyolcvanas években is rendkívül rosszak voltak a mutatók. Én abban hiszek, hogy nincs öngyilkos nemzet, csak kezeletlen betegek.
Mit tehetünk a megelőzésért?
Társadalmi szintű beavatkozás lehet például a veszélyes helyek, hidak, sziklák védelme. Azaz megnehezíthetjük a megközelítésüket, megmagasíthatjuk a korlátjaikat, a közelükben lelkielsősegély-hívó számokat írhatunk ki. Talán nem ez a legfontosabb teendő, de nagyon hatékony lehet. És persze nem lehet az érintetteket és családjukat, környezetüket elégszer biztatni, hogy forduljanak szakemberhez. A pszichológiai kultúra része kellene, hogy legyen az, hogy tudjuk, a depresszió betegség, amely kezelhető, és az érintett olyan lesz, mint régen. Azt szoktam mondani, minden hetedik ember életében előfordulhat depressziós periódus. Ne féljenek a stigmatizációtól, mert az olyan „házi megoldások”, mint hogy a depresszióst szakszerű segítség helyett kabaré-előadásra visszük, inkább ártanak. Ráadásul az idő halad, és ugyanez igaz a szenvedélybetegségekre is.
Ha sikeresen eljuttatjuk hozzátartozónkat a szakemberekig, bízhatunk benne, hogy onnan rendben lesz a dolog? Magyarul: a szakma felkészült ennyi ember fogadására?
Kétségtelen, hogy rendszerszintű szervezettség is szükséges a sikerhez. Például több krízisintervenciós központ kellene. Ma egyetlen ilyen működik mintaszerűen az országban, a Péterfy utcai kórházban – gondolhatja, milyen extrém leterheltségnek kitéve. A krízishelyzetek kezelésére több klinikai szakpszichológust kellene kiképezni, akik gyorsan, mindenki számára elérhetőek. Az is tény, hogy kétszer ennyi pszichiáter szakorvosra lenne szükség, hogy elérjük az uniós átlagot. Most ebből a szempontból Kazahsztánnal vagyunk egy szinten. Sajnos a pszichiáterhiány világjelenség. Kevesen választják ezt a klinikumot, akik pedig igen, azok Magyarországon a szakvizsga után orientálódnak másfelé. Ma már nem is annyira a külföldi munkavállalás a jellemző, hanem a magánpraxis választása, kevesebb felelősséggel, több pénzzel, nagyobb szabadsággal.
Az egyes ember ön szerint mit tehet?
Talán a legjobb, ha azonosul azzal az állásponttal, hogy az öngyilkosság se nem bátorság, se nem gyávaság, hanem a depresszió legsúlyosabb szövődménye. Nem szeretjük, amikor az öngyilkosságot teátrális cselekménynek nevezik. Minden kísérletet komolyan kell venni, mert aki egyszer már megpróbálta, az tízszer veszélyeztetettebb. Igen, lehet, hogy segélykiáltás van a kísérletei mögött: „Egyedül nem tudom megoldani a konfliktusaimat, segíts!” Van, aki beszél az öngyilkossági gondolatairól, van, aki nem. Hát kérdezzünk mi rá, kezdeményezzünk mi beszélgetést róla! S addig is, míg szakemberhez segítjük a szerettünket, megértően, empatikusan hallgassuk meg, semmiképpen ne kicsinyeljük le a problémáit. Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy az olyan kijelentések, mint az „úgysem mered megtenni”, vagy a „ha tényleg így gondolod, akkor inkább ugorj le a tizedikről”, el nem hangozhatnak, még komolytalanul sem.
A szakember mentális egészsége ugyanolyan fontos
Dr. Németh Attila különleges kezdeményezéssel irányítja a figyelmet a pszichiátria területén dolgozók lelki egészségének védelmére. A maja vallásban az öngyilkosok istennőjének tartott Ixtabról elnevezett díj alapítójaként évente egy alkalommal összesen 1 millió forintot oszt szét az öngyilkossági statisztikákban legnagyobb javulást elérő megye pszichiátriai osztályai és gondozói között. Az összeget az ott tevékenykedő munkatársak rekreációs tevékenységére, a kiégés kivédésére javasolja költeni, hogy a szakemberek a továbbiakban is magas színvonalon tudják folytatni munkájukat.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!
Magyarországon körülbelül 70 ezren hordozzák a hepatitis C vírust, ám a betegek mindössze 30 százaléka tud erről, és csak nagyjából 20 százalékuk kap kezelést. Pedig fontos lenne a korai felismerés, hiszen Magyarországon a vezető halálozási okok között van a krónikus májbetegség, amelynek oka - az alkoholizmus mellett - hepatitisfertőzés.
Hazánkban a becslések szerint 70 ezer hepatitis C vírushordozó él. Pontos számot azért nehéz mondani, mert a betegek többségének fogalma sincs arról, hogy fertőzött. Az esetek nagy részében ugyanis a fertőzés nem okoz tüneteket: lassan pusztítja a májat, és jelenlétére csak akkor derül fény, amikor már előrehaladott a károsodás mértéke. Pedig a betegséget komolyan kell venni, hiszen a hepatitis C felelős hazánkban évente körülbelül 3000 új beteg májzsugorának kialakulásáért és 600 új májrákos esetért.
– Elsősorban az intravénás droghasználók és a sok szexuális partnerrel érintkezők a veszélyeztetettek, a vírus ugyanis vérrel és testnedvekkel terjed – mondta el Horváthné Hajdú Edit, az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ I. számú Belgyógyászati Klinika Infektológiai Osztályának osztályvezető docense. Hozzátette, azok is megfertőződhettek, akik a 90-es évek előtt kaptak vérátömlesztést – hepatitis C-re ugyanis csak 1992 óta szűrik a véradókat.
Arra tehát, hogy valaki hordozó-e, csak akkor derül fény, ha vérvizsgálat során kiderül vagy a betegség panaszokat okoz. Csongrád megyében 2015 óta 271 új esetet regisztráltak. Nők és férfiak nagyjából azonos arányban betegszenek meg. Bár a hepatitis C-fertőzöttség – lassú lefolyása miatt – elsősorban időskorban derül ki, 35 olyan betegről is tudnak a megyében, akik a 15–34 éves korosztályba tartoznak.
– A heveny hepatitis C-fertőzés a fertőzötteknek csak mintegy 10–20 százalékát érinti – mondta el Horváthné Hajdú Edit.
– Ezt egyértelműen jelzi a hányás, végtagfájdalom, fejfájás, illetve levertség, és maradandó károsodás nélkül, teljesen meggyógyul. A krónikus májgyulladás viszont lassan, gyakran hónapokkal a fertőződés után fejlődik ki, és tünetmentes.
Gyógyításának kulcsa, hogy minél hamarabb felfedezzék az alattomosan romboló betegséget. Ma már hatékony vírusellenes szerek vannak, amelyek előrehaladott májbetegség esetén is hatékonyak, és akár teljes gyógyulást hozhatnak. A beteg adatai alapján egy grémium dönt arról, hogy a páciens ezeket megkaphatja-e – idén azonban már sokkal többen hozzájuthatnak a legkorszerűbb kezeléshez, mint a korábbi években.
Mivel a betegséget már egy rutin laboratóriumi vizsgálat is kimutathatja, bármely ismeretlen eredetű tünet észlelésekor érdemes a háziorvoshoz fordulni. Jelenleg Magyarországon háziorvosi beutalóval ingyenesen végzik el a diagnosztikus vizsgálatot a laboratóriumok.
A vizsgálattal a vérben található hepatitis C ellenanyagot mérik, pozitív eredmény esetén tehát további vizsgálatot kell végezni, mivel annak jelenléte egy régebbi fertőzés eredménye is lehet. Ha viszont kiderül, hogy a vírus jelen van a szervezetben, akkor további állapotfelmérő vizsgálatokat végeznek és megkezdik a kezelést.
Európában százezer emberből átlagosan 13-an vetnek önkezűleg véget az életüknek, Magyarországon ez a szám most 16,9, de 2005-ben még 25,9 volt. Tény, hogy sokat ledolgoztunk a hátrányból, de bőven van még dolga a szakembereknek és a társadalomnak is. Jön az öngyilkosság megelőzésének világnapja, ebből az alkalomból beszélgettünk Németh Attilával, a Nyírő Gyula OPAI főigazgatójával.
A közhiedelemmel ellentétben folyamatosan javulnak az öngyilkossági mutatóink. Míg két évvel ezelőtt az európai élvonalban voltunk – Litvánia után Szlovéniával holtversenyben a második helyen – mostanra már lekerültünk a dobogóról. Nyolc évvel ezelőtt több mint 2400 öngyilkosság történt, tavaly már „csak” 1634. Ezen a területen viszont a kevés is sok.
A probléma nagyságrendjének a megértéséhez fontos beszélni az öngyilkosságok okairól, a veszélyeztetett csoportokról és a kezelési lehetőségekről is. A befejezett öngyilkosságok száma szerencsére nagyon kevés a 20 év alattiaknál, de ennél a korosztályánál még így is ez a második leggyakoribb halálok a balesetek után.
Az idős embereknél legikább a szociális ellátásnak van szerepe, mintsem a pszichiátriainak, az ő halálozási arányuk csökken a legkevésbé. „Az elmagányosodás és a krónikus testi betegségek kialakulása depresszióhoz vezethet. Míg a fiataloknál sokkal gyakoribb a próbálkozás, mint a befejezett öngyilkosság, ez a hetven év fölöttieknél már máshogy néz ki: ott két próbálkozásból egy halállal végződik. Míg a befejezett öngyilkosságokról nagyjából pontos adataink vannak, a kísérletekről már alig-alig: sokan ugyanis nem kerülnek be a mentőszolgálat látókörébe. Ahhoz, hogy megkapjuk a kísérletek számát, minimum tízzel-hússzal kell megszorozni a befejezett öngyilkosságokét” – mondja Németh Attila.
Visszatartó erő
A pszichiátriának leginkább a középkorosztállyal van dolga. Az öngyilkosságok hátterében általában a kezeletlen depresszió, a szenvedélybetegségek, valamilyen krízishelyzet vagy egyéb pszichiátriai betegség áll, valamint ezek kombinációi. Míg a befejezett öngyilkosságnál három az egyhez a férfi túlsúly, a kísérlet sokkal gyakoribb a nők körében.
Bizonyos országokban már van nemzeti öngyilkosság-prevenciós stratégia. Németh Attila szerint Magyarországon is szükség lenne rá, a szakma részéről látja is a tenni akarást, de ahhoz, hogy ez létrejöjjön, társadalmi, szakmai és természetesen anyagi támogatottságra is szükség van. „Mindenképpen támogatnám, hogy deklaráljuk, kinek mi a feladata. Egyes országokban például arra is figyelnek, hogy hogyan akadályozhatnák meg a magas helyről való leugrást. Ha van egy szikla, alatta nagy szakadékkal, de fákkal van tele, az illető általában nem ugrik. Ha nincs akkor könnyebben. Amerikában minden hídon ott van a lelki egészség telefonszolgálatnak a száma, ez is segíthet, de figyelik azt is, hogy ne legyen olyan könnyű leugrani róluk. Fontos, hogy ezekre a visszatartó erőkre is nagy figyelmet fordítsunk.”
A szakember az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet vezetőjeként kötelességének érzi, hogy valamilyen módon motiválja a szakmában dolgozókat. „Nagyon hálás vagyok azoknak a kollégáknak, akik hajlandóak a saját pénzükből és szabadidejükből feljönni Zalából vagy Szabolcsból egy-egy napra, amikor konferenciát szervezünk az öngyilkosság témakörében. Tavaly elindítottam egy projektet: amelyik megye a legnagyobb mértékben csökkenti az öngyilkossági rátát, az kap egymillió forintot. A mi kórházunk sem áll jobban anyagilag, mint bármelyik más, így ezt én finanszírozom. Ez a pénz nem annyira sok, ha lebontom a pszichiátriai osztályok és a gondozók dolgozói között, de mivel szabad felhasználásra kapják, azt remélem, így egy kicsit talán megköszönhetem nekik a munkájukat.”
A tavalyi adatok azt mutatják, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye csökkentette a legnagyobb mértékben az öngyilkosságok számát, így ők az idei nyertesek. (2007-ben 175, 2014-ben 131, 2017-ben "már csak" 91 fő lett öngyilkos a megyében.)
Van kiút
Sokan gondolják, hogy egy-egy ember csak a figyelemfelkeltés miatt kísérel meg öngyilkosságot, azonban az ő szenvedésüket sem szabad elbagatellizálni, mert ők is óriási bajban vannak, még akkor is, ha semmilyen pszichiátriai zavar nem áll a háttérben. „Ha valaki súlyos problémával szembesül és egy megoldatlan konfliktus miatt öngyilkosságot kísérel meg, az egyrészt attól még halálos kimenetelű lehet, másrészt elképzelhető, hogy a következő megoldatlan konfliktusnál is ugyanígy fog tenni” – mondja a főigazgató.
Ha ezek az emberek megfelelő pszichiátriai felmérésben részesülnek, és felajánlanak nekik bizonyos kezelési módokat, akkor lehet, hogy egy nagy részük becsatornázható a terápiás résbe. A szakember szerint törekedni kell rá, hogy ne érezzék stigmatizációnak, ugyanakkor lássák, hogy van segítség. A terápia náluk abban segíthet, hogy a megküzdési stratégiáik javuljanak.
Már csak azért is szükség lenne erre, mert, ha valaki bármilyen szinten is, de már megkísérelt egy öngyilkosságot, annál tízszeres a kockázata annak, hogy később így fog meghalni. „A figyelemfelkeltés miatt elkövetett öngyilkosságoknál sem mondhatjuk, hogy oké, ő nem komoly beteg, már le is mondott az öngyilkosságról, hiszen lehet, hogy egy év múlva visszakerül, de az is lehet, hogy a második kísérlet már sikerül.”
Aki időt nyer, életet nyer
A másik nagy csoportba azok tartoznak, akiknél még nem volt szuicid kísérlet, viszont olyan pszichiátriai betegségben szenvednek, amelynél nagyon gyakori az öngyilkosság. A szakember úgy véli, ezeknél a betegeknél a kockázatbecslésen túl az érzékenyítés is fontos. Németh Attila szerint a szuicid hajlam örökölhető, de örökölhető például az impulzivitás is, ami szintén nagy szerepet játszik a rizikók között.
„Az a tapasztalat, hogy aki öngyilkos akar lenni, az bár küld jelzéseket, de nem beszél róla, hanem szépen csöndben készül rá. Gyakori tévhit, hogy ha rákérdezünk egy betegnél, hogy volt-e már öngyilkos gondolata, és hogyan akar meghalni, azzal elősegítjük az öngyilkosságot. Ez nem igaz. Ezzel már ventilálni tudjuk. El lehet kezdeni beszélni arról, hogy mi vezetett azokhoz a gondolatokhoz, és mi van jelenleg. Ez már egy lépés afelé, hogy az illető együttműködjön a kezelőorvossal. A túsztárgyalásoknak is az az alapja, hogy beszéljen az illető: aki időt nyer, életet nyer. És ha nem adjuk meg annak a lehetőségét, hogy beszélhessen róla, akkor ő nagy valószínűséggel később is ugyanabban a helyzetben találja majd magát, ahol egyszer már félresiklott a megoldási módszer.”
A kezeletlen depressziós betegek 15 százaléka hal meg öngyilkosság miatt, a kezelteknél 3 százalék. Németh elismeri: ők nem tudnak mindenkit meggyógyítani, de tudják csökkenteni az arányt. Nincsen öngyilkosság elleni szerük, de egyensúlyban tarthatják a hangulatzavart, ezáltal nem lesznek olyan mélypontok, ahol a beteg tényleg annyira beszűkül, hogy nem lát más kiutat.
„Nincs olyan betegekkel foglalkozó pszichiáter, akinek az elmúlt 20-30 évben egyetlen betege sem lett volna öngyilkos. Ha valaki ezt állítja magáról, akkor ő nem mond igazat, vagy nem törődött igazán a súlyos betegeivel. Tény, hogy nagy a terhelés a szakmában, de nagyon sokszor előfordul, hogy a betegnek már csak az orvossal van emberi kapcsolata, ezért a szakmabelieknek is nagyon résen kell lenniük.
A kezeletlen mentális betegségek is óriási rizikófaktort jelentenek. A skizofrénia például periódusokban zajlik, és gyakran pontosan az első szakasz után kell nagyon odafigyelni a gondozásra. Akkor döbben rá a páciens, hogy van egy ilyen betegsége, ami mellett élete végéig gyógyszert kell szednie. Összeomlik a világa, és kizárólag az öngyilkosságot látja megoldásként. Holott együtt lehet élni a skizofréniával is, csak át kell állni egy másfajta életmódra. Ezek nagy kihívások, az orvosoknak ezekre kellene nagyon figyelni.”
Nyújtsunk kezet
Mit tehetünk akkor, ha aggódunk valakiért? Egy-egy öngyilkossági kísérletnek számos jele lehet, például a társas kapcsolatok hanyagolása, az érzelmi beszűkültség, a gyakori hangulatváltozások. Fontos, hogy ilyenkor megértéssel, együttérzéssel forduljunk a veszélyeztett társunk felé. Kit könnyebben, kit nehezebben, de mindenkit meg lehet valahogy közelíteni. Fontos lenne az is, hogy mielőbb szakemberhez irányítsuk azt, akiről úgy gondoljuk, bajban lehet.
Már az is nagy segítség lehet, ha a háziorvoshoz elmegy, és tud beszélni a gondjairól. „Nagyon sok cikk jelenik meg arról, hogy mennyire veszélyesek az antidepresszánsok, hogy ölnek, butítanak. Ez nincs így. A kezeletlen depresszió a legnagyobb kockázat, márpedig ennek kezelése antidepresszív gyógyszerrel sokszor megoldható. A pozitívum az, hogy a háziorvosok egyre gyakrabban merik alkalmazni. A depressziós betegeket elsősorban nekik kell felismerni, ott első lépcsőben kezelésbe venni, és a nem reagáló, vagy problémásabb betegeket tovább küldeni a pszichiáterhez. Ezáltal csökkenhetne a szakorvosok terhelése, és több lehetne a kezelt, egyensúlyban tartott beteg.”
Ha már megtörtént az öngyilkossági kísérlet, erre a környezet hol dühösen, hol megértően és rajongó szeretettel reagál. Németh Attila gyakran felhívja a betegei figyelmét, hogy ne dőljenek be ennek az átmeneti állapotnak. „El szoktam mondani, hogy nagy szerencse, hogy ezt most túlélte. Most mindenki szereti, megérti őt, és megígér neki mindent, de ez nem tart tovább három hétnél, senki ne higgye, hogy ez így marad. A terápiás munka része felkészíteni arra a beteget, hogy lehet, hogy ez most éppen megoldódott, de nézzük meg, mi volt a háttérben, mit kellett volna másképp csinálni, és mi van, ha újra ebben a helyzetben találja magát. Nemcsak a problémamegoldó készségeit kell fejlesztenünk, hanem azt is, hogyan birkózzon meg legközelebb egy krízissel. Alapelv, hogy az öngyilkos nem meghalni, hanem másképp élni akar.”
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
Főként érzelmi, társas okai vannak annak, ha valaki szenvedélybeteggé válik. A szakember szerint, ha valaki egyszer kipróbálta a szerencsejátékot, az még nem azt jelenti, hogy játékfüggő lesz.
Két és fél év alatt majdnem 4000 szerencsejáték-függő tiltatta ki magát a magyar kaszinókból és a kártyatermekből. Azok, akik szabadulni szeretnének a kóros játékszenvedélytől, és tudják, hogy előbb-utóbb úgyis a rulettnél vagy a kártyaasztalnál kötnének ki, 2016. január 1. óta tehetnek úgynevezett jelentős önkorlátozó nyilatkozatot a Nemzeti Adó- és Vámhivatal formanyomtatványán.
„Internet, alkohol, drog, cigaretta, játék – ezek mind-mind függőségek” – kezdte Balogh Ágnes az ATV Egyenes beszéd című műsorában. A pszichológus elmondása szerint az is szenvedélybetegnek mondható, aki lottószelvénytől vagy kaparós sorsjegytől függ. „A játék örömforrást ad számára, de mikor veszít, bűntudatot érez és vissza akarja szerezni a pénzt” – magyarázta a szakember.
A pszichológus szerint attól, hogy betiltották Magyarországon a játékgépeket még nem lett kevesebb játékfüggő, mint mondta, ezzel csak átvált a függőség. Ha az ember úgy próbál leszokni, hogy félreteszi a függőségét, az nem megoldás, mert az átmegy egy másik szenvedélybetegségbe. Hozzátette, hogy a kaszinók játékosként tekintenek az emberekre, nem biztos, hogy betegként kezelik a játékfüggőket. Mint mondta, statisztikailag több férfi lesz játékfüggő, mint nő.
A szakember szerint inkább a családtagok, a környezet tapasztalhatja az, hogy valaki játékfüggő lett. „Az, hogy otthonról eltűnik a pénz csak egy tünet, de az, hogy miért tűnik el, az egy nagyon komoly érzelmi, kapcsolati problémát vagy magányt rejt a háta mögött” – fejtette ki Balogh Ágnes. A pszichológus elmondása szerint főként érzelmi, társas okai vannak a rabságnak. A szakember szerint a legsérülékenyebb embertípusok azok, akik olyan családi környezetből jönnek, ahol valamilyen instabilitás van a családban, ahol a kommunikáció vagy az érzelmi kapcsolatok nem egyértelműek.
Balogh Ágnes szerint, ha valaki egyszer kipróbálta a szerencsejátékot, az még nem azt jelenti, hogy játékfüggővé válik. A szakember elmondta, hogy a játékfüggőséget kognitív viselkedésterápiával kezelik, míg a szenvedélybetegségeket terápiával, vagy gyógyszerrel kezelik.
Hogyan viselkedik egy alkohol- vagy drogfüggő? Nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okozna erre a kérdésre válaszolni. Azt azonban a legtöbb ember biztosan nem tudná megmondani, hogy mi zajlik egy szerfüggő fejében. Egyszerűen képtelenek vagyunk ugyanis felfogni, hogy vajon miért tesz valaki rendszeresen olyat, amivel egyértelműen veszélyezteti saját magát és a környezetét, ráadásul anélkül, hogy hajlandó lenne belátni, mit is művel. Dudits Dénes addiktológiai szakértő írása.
–
Én több mint húsz éve élem az életem a függőségek ellentmondásos világában…
Minden akkor kezdődött, amikor a saját agyam csapdába ejtett, és heroinista lettem. Szerencsére 26 éves koromra sikerült meghekkelnem a szürkeállományomat, és azóta józan vagyok. Sőt, hivatásos agyhekker lettem: napi szinten foglalkozom mindazzal, ami a szerfüggők elméjét uralja, és segítek az érintetteknek eligazodni a saját szövevényes gondolataik világában, illetve az érzéseik és cselekedeteik útvesztőjében.
Ha úgy gondolod, hogy valamilyen formában a te életedet is meghatározza a szenvedélybetegség, és segíteni szeretnél magadnak vagy valakinek, aki a szerfüggősége miatt támogatásra szorul, akkor bizony nem árt tisztában lenned a dolog természetével.
A helyes szemlélet kialakítását továbbra is megnehezítik a különböző előítéletek és hiedelmek, amelyek következtében az emberek többsége a mai napig leginkább az akaratgyengeség jelének tekinti a szerfüggőséget (miközben a szakemberek egyértelműen betegségnek tartják azt).
Nem az akarat gyengesége, hanem a gondolkodás zavara
A függőség oka nem a jellem hibájában vagy az akarat gyengeségében keresendő, hanem a tudatmódosító szerek kényszeres használatát eredményező úgynevezett addiktív gondolkodásmódban, amelyet a szakemberek gyakorlatilag rendellenességnek tekintenek. Ez a függőkre jellemző gondolkodásmód elsősorban a tudatot módosító szerekkel kapcsolatos gondolatok irracionalitásában nyilvánul meg, miközben nincs hatással az intelligenciára vagy az intuíciós képességre. Jól szemlélteti ezt az alábbi párbeszéd is, amelyet nemrégiben folytattam egy kifejezetten intelligens kliensemmel (akinek a neve legyen most Éva).
Éva: A férjemet az készíti ki legjobban, hogy nem érti, hogy amikor egy ideje nem iszom, és józan vagyok, akkor miért veszem meg mégis a piát annak ellenére, hogy tudom, milyen szenvedéssel fog járni a dolog, és milyen negatív következményei lesznek.
Én: És miért veszed meg?
Éva: Egyszerűen kikapcsolom a racionális énemet. Nem próbálom meg észérvekkel meggyőzni magam, csak cselekszem, és kész.
Én: Értem. És miért nem hozol fel észérveket? Hiszen ha akarnád, akkor ezt könnyedén megtehetnéd.
Éva: Mert akkor nem venném meg a piát.
Én: De hisz tudod, hogy következményei lesznek. Akkor mégis miért akarsz inni?
Éva: Nem tudom.
Ahogy láthatod, Éva érvelése nem igazán tekinthető logikusnak, hisz pontosan tudja, milyen következményei lesznek annak, ha iszik, és ennek ellenére mégis inni akar. Úgy tűnik, az addiktív gondolkodásmód nála a racionális gondolkodás tudatos kiiktatását szolgálja, mégpedig annak érdekében, hogy lehetővé váljon az ivás. Amikor pedig megkérdezem tőle, hogy egyáltalán miért akar inni, nem tud választ adni.
Valójában az ügyfeleim jelentős része nem képes megfogalmazni, hogy miért iszik vagy drogozik. Csak úgy rám tőr, minden ok nélkül… – ilyesmit szoktak mondani.
Persze olyan is akad, aki pontosan tudja, hogy azért választja a tudatmódosító szereket, hogy ne kelljen a problémáival vagy a szorongásaival szembesülnie.
Hogyan alakul ki az addiktív gondolkodás?
Az addiktív gondolkodás alapvetően az alacsony önbecsülésben gyökerezik. Számtalan ügyfelem érzi magát alacsonyrendűnek vagy értéktelennek – még akkor is, ha a társadalmi helyzete és a körülményei nem arról tanúskodnak, hogy bármilyen szempontból is alkalmatlan lenne az életben való boldogulásra.
Sőt, sok kifejezetten sikeres ügyfelem esetében megfigyelhető az önbecsülés hiánya annak ellenére, hogy a tehetségüket és az eredményeiket különféle elismerések, díjak, kitüntetések bizonyítják. Volt például egy kliensem, aki egy nagyon jól menő vállalkozást működtetett. Amikor megkérdeztem tőle, hogy melyek azok a személyes tulajdonságai, amelyeknek a sikerét köszönheti, azt felelte: csupán szerencséje volt, mert egyébként tehetségtelen embernek tartja magát.
Tapasztalataim szerint nincs is olyan szerfüggő, aki az élete valamely területén ne érezné magát alacsonyabb rendűnek (általában anélkül, hogy bármilyen valós oka lenne rá).
A szerhasználat pedig gyakran ennek a tartósan torzult valóságérzékelésnek a következménye, és arra szolgál, hogy a borúlátásból eredő lelki fájdalmakat enyhítse. Persze bárkivel előfordulhat, hogy bizonyos helyzetekben alábecsüli a saját képességeit, illetve alulértékeli önmagát, de a szenvedélybetegekkel ellentétben az egészséges emberek nagy része képes a valóság talaján maradni, és tisztában van a saját értékeivel – így nincs is szüksége tudatmódosító szerekre ahhoz, hogy megbirkózzon a kellemetlen érzéseivel.
Sérülő önbecsülés
Az önbecsülés sérülése a legtöbbször már gyermekkorban bekövetkezik, és alapvetően abból adódik, hogy valamelyik szülő nem megfelelő módon viszonyul a gyermekéhez: például elhanyagolja őt, igazságtalan vele szemben, vagy éppen teljesen irracionális módon viselkedik vele.
Ezek a megnyilvánulások mind elviselhetetlen szorongást szülhetnek a gyerekben, aki ugyebár ösztönösen „isteníti” az általa tévedhetetlennek tartott szülőket. A keserű valóság előtt értetlenül állva pedig ilyenkor bizony a legtöbb gyerek arra a következtetésre jut: biztosan vele van a baj, ő maga csinálhatott valamit rosszul – hisz a szülők csakis igazságosak lehetnek, és ok nélkül nem büntethetik vagy bántalmazhatják őt.
Sok esetben ez a személyiség éretlenségéből adódó téveszme oly mértékben állandósul az egyénben, hogy felnőttkorban is jellemző marad: az egyén gyakran azt érezi, hogy ő rossz, és nem érdemli meg, hogy jó dolgok történjenek vele. Azok pedig, akik ennyire értéktelennek érzik magukat, hajlamosak lehetnek arra, hogy különböző szerek használatával meneküljenek el a saját kis téveszméikből konstruált „valóság” elől.
Az addiktív gondolkodás tehát lényegében arra szolgál, hogy megvédje az embert azoktól a gyötrő negatív érzelmektől, amelyek abból erednek, hogy gyermekkorában sérült az önbecsülése.
A szenvedélybetegek nem hazudnak
A legtöbb embert, aki egy szerfüggővel él együtt, az zavarja leginkább, hogy a függő – az ő megítélésük szerint – mást sem tesz, csak folyton magyarázza a bizonyítványát, és persze állandóan tagadja a szerfogyasztás nyilvánvaló tényét. Jól példázza ezt az is, hogy amikor hozzátartozók kíséretében érkezik hozzám először valaki állapotfelmérésre, szinte minden esetben elhangzik valami ilyesmi:
Dudits úr! Készüljön fel arra, hogy a férjem hazudni fog magának is. Minden szakembert átver, és az ujja köré csavar. Egy szavát se higgye el! Pontosan tudja, hogy ön mit akar hallani tőle. Képtelen az őszinteségre.
Én ilyenkor udvariasan megköszönöm a felvilágosítást – és csak mosolygok magamban, mégpedig azért, mert pontosan tudom, hogy a szenvedélybetegek nem hazudnak.
Hadd magyarázzam meg. Hétköznapi értelemben a hazugság szándékosan pontatlan vagy valótlan állítást jelent. A szenvedélybetegek megnyilvánulásainak pedig az ebben az értelemben vett hazugság bizony nem része. Ha ugyanis egy szerfüggő valótlant állít, azt az esetek többségében nem akarattal teszi, és nem azzal a céllal, hogy bárkit is megtévesszen – tudniillik a legtöbbször ő maga sincs tisztában azzal, hogy nem igaz, amit mond, sőt megvan győződve a saját igazáról.
Ennek megfelelően nem hazugság az, ami ilyenkor megnyilvánul, hanem az addiktív gondolkodással összefüggő tagadás. Ez a fajta tagadás pedig nem más, mint egy olyan – tudattalan – énvédő mechanizmus, amely lényegében „megóvja” a szerhasználót attól, hogy szembe kelljen néznie a számára elviselhetetlennek, elfogadhatatlannak vagy akár egyenesen katasztrofálisnak tűnő valósággal.
A tagadás tehát a szenvedélybeteg pszichés immunrendszerének kóros túlműködése, amely megakadályozza őt abban, hogy megfelelő módon tudjon megküzdeni az élet hétköznapi kihívásaival.
Pontosan ezért nincs semmi értelme szembesíteni egy szerhasználót a tagadásával, és mindenáron megpróbálni vallomásra bírni annak érdekében, hogy azután szépen leszokjon. A „Valld be, hogy ittál! Már megint miért hazudsz? Miért nem látod be?” és az ezekhez hasonló mondatok teljes mértékben hatástalanok.
Ha felismerjük, hogy a szerfüggő szerettünk nincs tisztában a saját szavainak valóságtartalmával, illetve tagadásban van, akkor pláne felelőtlenség az egyébként is sérült önbecsülését továbbgyengíteni azzal, hogy hazugsággal vádoljuk. Ha valóban segíteni szeretnénk neki, inkább erősítsük az önbecsülését! Ehhez pedig az alábbiakra lesz szükség.
Fogadjuk el, hogy a szerfüggőség betegség, és nem jellemhiba.
Ne tekintsük a szerfüggőt akaratgyengének, és ne győzködjük arról, hogy „minden fejben dől el”.
Tartsuk észben, hogy a lelke mélyén még a legvadabbul dühöngő, vagy az erejét és okosságát folyton fitogtató szerfüggő is csak egy kétségbeesett kisgyerek, aki arra vár, hogy végre belekapaszkodhasson valakibe, és visszanyerhesse a világba vetett hitét meg az önbizalmát.
Ismerjük meg a lehető legjobban azt, aki a támogatásunkra szorul, hogy minél hatékonyabban tudjunk neki segíteni abban, hogy felismerje a saját erősségeit.
Persze tudom, hogy nehéz egy olyan embernek segíteni, aki adott esetben nemcsak a saját lelkét, hanem a te lelkedet is felzabálja, de hidd el: van megoldás! És még csak a csodákban sem kell hinned – elég, ha megtanulod, miként lehet valakit mesteri módon motiválni a változásra.
A szociális szorongás vagy szociális fóbia extrém önbizalomhiánnyal, a társaság kerülésével, illetve konkrét fizikai tünetekkel járó mentális állapot. Jóval erősebb annál a kellemetlen érzésnél, amelyet sokan tapasztalnak, ha nagyobb társaságba, ismeretlen emberek közé mennek, vagy nyilvánosan kell beszélniük.
Nem olyasmi, amelyen egyszerűen csak túl kell lépni
Akárcsak a depresszió, a szorongás sem olyasmi, amelyre rá lehet legyinteni egy-egy olyan megjegyzéssel, hogy "ez csak hiszti" vagy "pihenj többet, és majd elmúlik". A szociális fóbiával alapvetően is nehéz együtt élni, és a beteg tüneteit csak súlyosbítja, ha azt érzi, hogy nem veszik komolyan azokat a nehézségeket, amelyeken keresztül megy. A lekicsinylő, egzecíroztató megjegyzésekkel sajnos csak tovább rontunk a dolgon.El kell fogadnunk, hogy vannak, akik önhibájukon kívül betegesen rettegnek például a nyilvános szerepléstől, és nem szabad elbagatellizálni a problémájukat.
Van, akinél már egy szimpla bemutatkozás súlyos szorongást okoz
Bármikor előjöhet
A szorongás, illetve a vele járó esetleges pánikroham fellépését nem lehet előre megjósolni. Az ilyesmire hajlamosaknak egyedi a toleranciaküszöbük, és lehet, hogy például nem minden nyilvános eseményen tapasztalnak tüneteket. Ugyanakkor olyanok is vannak, akiknél már egy szimpla bemutatkozás egy ismeretlennek is súlyos szorongást okoz - ezért is fontos, hogy a szociális fóbiában szenvedők szakembertől kérjenek segítséget.
Van, aki nem is tudja, hogy ilyesmiben szenved
A szociális fóbia megjelenésének ideje általában 13 éves korra tehető. Mivel a pubertás, illetve a kamaszkor egyébként is problémás időszak, sokaknál egyszerűen életkori sajátosságnak tudják be a szokatlan viselkedést. Ez sajnos a későbbiekben még inkább felerősítheti a szorongás tüneteit. A pánikkal küzdő, társaságban feszült, állandóan zavarba jövő, magányos tinédzserek esetében a szülők felelőssége, hogy időben felismerjék a tüneteket és a gyereket orvoshoz vigyék.
A hatéves kislányt elviszik a nagypapájához. A hatéves kislány nagypapája szól, hogy lemegy a boltba, addig várjon szépen otthon. A hatéves kislány örül, mert most hagyják először egyedül, és ez azt jelentheti csak, hogy őt már nagylánynak tartja a nagypapája. Pedig egészen mást jelent.Tóth Vivien vendégposztja.
Egy órája mehetett el papa. Ez nem biztos, mert még nem ismerem az órát. Azt tudom, hogy a nagymutató jelzi a perceket, a kicsi meg a másodperceket. Na, most belezavarodtam. De egy óra már biztosan eltelt. Megkérdezte, hogy nem szeretnék-e gesztenyepürét enni, olyat régen csináltunk. Mondtam, hogy de. Arról hallgattam, hogy erre a közös gesztenyepüré-evésre nem emlékszem.
Hatéves vagyok, nem sok minden történt velem, de azokból is kevés dolog maradt meg. „Játsszál addig, mindjárt jövök, itt van a sarkon a bolt.” Kinézek az ablakon, megjegyzem a sarkot, amit mutatott, közben nagyon izgulok, mert nem hagytak még egyedül sosem. Alig várom, hogy egyedül legyek a házban. Papa már nagylánynak gondol, és ez büszkeséggel töltött el.
Először vicces ez az egész, és eljátszom, hogy őrzöm a házat, aztán azt, hogy az enyém a ház, de mindkettőt hamar megunom. Játékot nem hoztam magammal, csak egy rajztáblát, de azon addig rajzolgattunk, amíg papa is itt volt. Aztán papa benyúlt a hűtőbe, és elővette az innivalóját. Sör.
Onnan tudom, hogy anya mindig elmondta, hogy sosem ihatok majd. Mert benne van a véremben. Nagyon megijedtem, mert a suliban megkérdeztem, és senki másnak nem volt a vérében sör.
Aztán arra jutottam, hogy ez biztos olyan, mint a királyoknál a kék vér. Nálunk sörvér van. De azért nem fogok sosem sört inni, mert anya sokat sír, ha erről beszél.
Ülök a belesüppedős fotelben, szemezek a sötét tévével. Megpróbálom bekapcsolni, de nem történik semmi. Odakúszok az ablakhoz, vigyázok, hogy a fejem búbja se látszódjon ki. Nem szabad lebuknom. Fontos küldetésem van. Papának kell bizonyítanom. Nem sokat tudunk találkozni, havonta egyszer áthoznak anyáék. Ha jól viselkedem, akkor biztosan többet lehetek itt. Szeretem a lakását. Kicsi, de jól el lehet bújni benne.
Egyszer bújócskáztunk. Bent guggoltam a szekrényben, nem talált meg órákig. Mikor előjöttem, a pamlagon feküdt. Megharagudhatott rám, mert utána ki sem fordult a fal felől. Ha hozzászóltam, dünnyögött valamit, de sajnos azt meg nem értettem. Addig sírtam, amíg értem nem jöttek a szüleim. Papa utána sem kelt fel, gondoltam, meghalt a nagy aggodalomban, hogy hol lehetek. Ez egy hónapja volt. Eléggé örültem neki, amikor kiderült, hogy él és virul.
Anya azt mondta, hogy inkább vegetál és agonizál. De én ezt sem értettem. De azért nevettem velük.
Nézem a boltot a sarkon, de nincs mozgás. Ha most nálam lenne a távcsövem, akkor bekukucskálhatnék a boltba. A fenébe, hogy nem gondoltam erre. Legközelebb magammal hozom. Közben mintha sötétedne. Vagy csak képzelem? Nem, nem szabad meghátrálnom. Fontos küldetésem van.
Fázom. Becsuknám az ablakot, de nem tudom, hogy kell. Nálunk bukós van, ez meg fából van, ha hozzáérek a kerethez, leesik róla a festék. Visszamászom az asztalhoz, felemelem a telefont, elkezdem tárcsázni apa számát, aztán lecsapom. Még innen odalesek a bolthoz, mást se látok kijönni. Várok egy kicsit. Felemelem újra, kicsöng, lecsapom.
Megborzongok, befúj a szél. Felemelem a kagylót, tárcsázok. Ahogy apa beleszól, elsírom magam. Nem azért, mert fázom vagy félek, hanem azért, mert elbuktam a küldetést. Ha apa ideér, megkérem, hogy ne mondjuk el papának, hogy felhívtam. Ülök még egy darabig, mikor kezdeném unni a csöndet, befut papa. Zörög a zacskó a kezében, kérdezem, hogy hol a püré. Néz rám csodálkozva, kapcsol az agya, „nem volt a boltban”, mondja. Kipakolja az asztalra a söröket, közben megérkezik apa, üvöltve ront be, papa ül a sarokban, mint egy gyerek, csöndesen hallgatja a szidalmakat. Kibont egy sört, szomorúan rám néz.
Az idegösszeroppanás valójában inkább tünet, mint betegség - általában valamilyen pszichés gondé, depresszióé, pánikbetegségé, szorongásé. A lényeg, hogy bármennyire is úgy tűnhet, soha nem a "semmiből" jön, mindig vannak megelőző jelzései - például az alábbiak.
Mentális betegségünk van, amelyet elhanyagolunk
Az idegösszeroppanás egyik leggyakoribb oka, hogy valaki a már meglévő kedélybetegségét, szorongását, kóros álmatlanságát nem veszi komolyan - rálegyint azzal, hogy 'majd elmúlik'. Pedig ezeket kezelni kell, ha szükséges, akár gyógyszerrel is, ha nem akarjuk, hogy rosszabbra forduljon a helyzet. Ugyanígy kell eljárunk, ha esetleg már gyógyszeres kezelés alatt állunk, de úgy érezzük, hogy nem használ a terápia.
Túl sok alkohol, gyógyszerek, esetleg drogok fogyasztása
Az ilyen jellegű szerek fogyasztása és az idegösszeroppanás sajnos gyakran kéz a kézben járnak - különösen, ha függőség is kialakul. Ilyenkor mindig szakértő segítséget kell kérnia leszokáshoz, ellenkező esetben a mentális egészségünket kockáztatjuk.
Túl sok stressz
Haláleset a családban, válás, súlyos betegség, munkahely elvesztése - olyan szituációk, amelyekkel mindenki találkozik az élete során, és amelyek mindenkire extrém stresszt rónak. Ha ez olyan mértéket ölt, hogy nem tudunk enni vagy aludni, akkor kérjünk segítséget, mielőtt összeomlunk.
A túl sok stressz is okozhat idegösszeroppanást
Pánikrohamok, öngyilkos gondolatok
A pánikrohamok minden esetben figyelmeztető jelnek számítanak, különösen ha viszonylag gyakran következnek be rövid időn belül, és ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki azon gondolkozik, hogy kárt tesz magában, vagy esetleg eldobja az életét.
A pánikbetegség tünetei
A pánikbetegséget erős szorongás jellemzi, rohamokban jelentkezik. Ha ezek a rohamok gyakran ismétlődnek, akkor beszélünk pánikbetegségről. Milyen tünetek jelzik a problémát?
Érzéketlenség
Vannak olyanok is, akik az idegösszeroppanásukat megelőzően arról számoltak be, hogy folyamatosan zsibbadtak, kedvetlenek, nem éreznek semmit - nem tudnak örülni semminek, vagy igazán dühösek lenni bármi miatt. Szintén jel lehet, ha valaki úgy érzi, hogy eddigi élete, hétköznapi feladatai egyszerűen túl kimerítőnek és elviselhetetlenül terhesnek tűnnek.
Mindenhova pontosan sőt korábban érkezel, és mentél már be dolgozni hulla betegen, mert féltél, hogy ki fognak rúgni? Még az is lehet, hogy szorongással küszködsz. Mutatjuk a többi árulkodó jelet is.
Még mielőtt felsorolnám az összes olyan árulkodó szokást, ami a szorongásra utalhat, mondom a jó hírt: tény, hogy a szorongás az egyik leggyakoribb mentális zavar a világon, legalább jól is kezelhető, sőt a mindennapokban is el lehet lavírozni vele, még ha nem is mindig vígan. Tudom, miről beszélek, ugyanis én is ezzel küzdök, nagyjából azóta, hogy az eszemet tudom.
Ez egyben azt is jelenti, hogy már évekkel azelőtt, hogy egyáltalán diagnózisom lett volna, menedzseltem a szorongásomat. Igaz, akkoriban még csak annyit tudtam – azt viszont pontosan –, hogy vannak helyzetek, amik nemcsak hogy kényelmetlenek számomra, de konkrétan elviselhetetlenek, épp ezért ha módomban állt, kerültem őket, mint a tüzet.
Aztán nagyjából hat éve volt egy pánikrohamokkal tarkított jó másfél évem, ami elég lökést adott ahhoz, hogy végre valahára szakértő segítséget kérjek. Pszichológushoz mentem, és bár a szorongásom a terápia hatására sem múlt el, ma már sokkal kevésbé akadályoz a mindennapjaim során, mint tette azt korábban. Van tehát kiút az önmarcangolás, a sötét és kínzó gondolatok és a félelmek örvényéből, csak merni kell megtenni az első lépést: segítséget kell kérni.
És akkor most jöjjenek azok a szokások, amik arra utalnak, hogy te is a szorongó emberek közé tartozol.
Kínosan pontos vagy, sokszor már jóval a megbeszélt találkozó előtt a helyszínen van, nehogy lekéss valamiről
Bármit csinálsz is, annak tökéletesnek kell lennie
Mindig, mindenben túlteljesítesz, olyan nincs, hogy elégedett vagy a munkáddal, a teljesítményeddel
Nálad elfoglaltabb ember nem létezik, képtelen vagy kikapcsolni vagy néhány órát nyugodtan ülni a fenekeden, mert mindig találsz valamit, amit most azonnal meg kell csinálnod
Betegen mész dolgozni, mert félsz attól, hogy ha nem mész be, kirúgnak
Csak ritkán jelensz meg társasági eseményeken, a csevegéstől ugyanis a falnak mész
A legkisebb zajtól is halálra rémülsz
Rosszul és nyugtalanul alszol
Mindenen, de tényleg mindenen aggódsz
Utálsz a figyelem középpontjában lenni, kerülöd az olyan helyzeteket, amikor minden szempár rád figyel
Ahogy a szenvedélybetegnek is hosszú, rögös út vezet saját függőségének beismeréséhez, úgy a partnernek, a szülőnek, a gyermeknek, a testvérnek vagy a barátnak is nehéz azt bevallania, hogy a szer nem csak hozzátartozója élete felett vette át az uralmat, hanem saját önbecsülését, kapcsolatait és énképét is befolyásolja, valamint a család működését, mindennapjait is jelentősen meghatározza. A függőség olyan, mint egy sűrű, átláthatatlan, mindenre és mindenkire kiterjedő háló, hiszen nem csak a szerhasználót borítja be és szigeteli el a külvilágtól, a családtagok és a hozzá közel állók is ugyanúgy fulladoznak, sérülnek és szenvednek alatta.
A hozzátartozó általában az érintettnél előbb észleli, tapasztalja és ismeri fel, hogy a szer mindennél fontosabb, a használat pedig kontrollálhatatlan lett. A szembesítések, kérlelések, fenyegetések és viták érzelmileg kimerítő körei és célba nem érése után a családtag többszörösen is szorult helyzetben érezheti magát: egyrészt átélheti a tehetetlenség és a kudarc súlyos érzését, hiszen úgy érezheti, bármit tesz, bármit mond, bárhogyan is szeretné és bárhogyan is próbálja, nem tudja megmenteni és kihúzni a függőség mocsarából a szenvedélybeteget, hiába látja nap mint nap, hogyan kerül egyre mélyebbre és mélyebbre. Továbbá maga a hozzátartozó is egyre nagyobb feszültséggel, szorongással él, egyre több lemondást és áldozatot hoz, egyre fájóbb sebeket kap és szerez.
A függővel élő személy számára a legveszélyesebb a kialakult helyzetben az, hogy a saját sérüléseit hajlamos bagatellizálni és tagadni, saját szenvedéseit félretolni és figyelmen kívül hagyni, hiszen fókusza, gondolatai akörül forognak, hogyan segíthetne a másik félen, hogyan iktathatná ki az irányíthatatlanná vált szerhasználatot a család, a kapcsolat mindennapjaiból.
Ki akarja jobban a józanságot?
Ahogy egy előző, a szenvedélybetegség lélektanáról szóló cikkben kifejtettük, a függőség természetéből fakadóan kiemelten fontos, hogy maga a szerhasználó lássa be és döbbenjen rá, hogy a szer hatalmasabb lett nála, eluralkodott mindennapjain, használatát nem tudja többet irányítani. A betegség miatt hiába kísérletezik a mértéktartással, zsigerből „mindent vagy semmit” alapon fogyaszt.
A hozzátartozó nem akarhatja jobban az ő józanságát – amíg nem saját az elhatározás és nem sziklaszilárd a szándék, amíg nem éli meg a maga szubjektív mélypontját, addig a függő legfeljebb a hozzátartozó kedvéért, a kedélyek lecsillapítására, a feszültségek elsimítására kezdhet bele terápiába.
A látszólagos, inkább a hozzátartozónak szóló részvétel vonhat maga után ideig-óráig tartó szermentességet, ám mivel valós személyiségformálás és az új szokások megszilárdítása saját motiváció és felismerés nélkül nem jön létre, csupán idő kérdése, hogy a visszaesést követően a függő minden eddiginél mélyebben találja magát.
Varázsmondat – nem létezik
A hozzátartozók is eljuthatnak saját határukig, addig a pontig, amikor úgy érzik, nem bírják tovább tétlenül nézni, ahogy szenvedélybeteg párjuk, családtagjuk vagy barátjuk, aki nem törődve semmivel és senkivel tönkreteszi magát – mindenáron segíteni akarnak neki, és vele vagy akár nélküle, elmennek szakemberhez segítséget kérni. Ilyenkor arra a kérdésre szeretnének választ kapni, hogy mit tegyenek, mit mondjanak, hogy végre letegye a szert. Hogyan tudnának rá hatással lenni, hogyan ébreszthetnék fel ebből a rémálomból?
Hihetetlennek tűnhet, pofonként, sőt kegyetlenségnek élhetik meg azt a választ, hogy nincs olyan varázsmondat vagy konkrét cselekvés, ami felrázhatná őt az önpusztításból, amíg szerettei és önmaga helyett a szert, a felépülés helyett a leépülést választja.
A józanodásban természetesen támogathatják, biztathatják őt bizonyos lépések, döntések meghozatalától kezdve a lelki megerősítésig, de a leépülés spiráljában csak magával rántja a hozzátartozót is. Amíg a függő a szert teszi az első helyre és ehhez ragaszkodik is, addig amivel a legtöbbet tehet a hozzátartozó az az, hogy ismereteket szerez a szenvedélybetegségről, a függő játszmák kialakulásáról és működéséről, valamint hogy a szerhasználó helyett saját jóllétével, kapcsolataival és életével, azaz magával kezd el foglalkozni.
A szenvedélybetegség családi betegség
A családra tekinthetünk úgy, mint a kapcsolatok, a benne levők együttélésének rendszerére, mely nagyrészt íratlan, nem tudatos szabályok és lelki folyamatok alapján működik. A rendszerszemlélet szerint minden rendszer, így a család is a fennmaradás érdekében stabilitásra, egyensúlyra törekszik – ám ez az egyensúly nem feltétlenül harmóniát és békét jelent. Az úgynevezett diszfunkcionális működésű családokonbelül olyan viselkedési vagy kapcsolódási módok jelentik az állandóságot, amely az egységre és a tagokra nézve is romboló hatással van. Bármennyire káros, bármekkora feszültséggel és fájdalommal is jár, a rendszer az egyensúly érdekében ezt a mintát próbálja megteremteni, mert a fennmaradás szempontjából ez még mindig biztonságosabbnak tűnik, mint a változtatás és az ismeretlenbe való ugrás. A szenvedélybeteg családok esetében a család élete, a rendszer működése a függő szerhasználata és a hozzá való viszonyulások a rá adott reakciók körül forog.
Ahogy a szenvedélybetegek is tagadásban élhetnek saját betegségükkel kapcsolatban, úgy a hozzátartozók is határozottan elutasíthatják, hogy őket is érinti, rájuk is hatással van a családon belüli szerfogyasztás. Egy függővel való együttélés során azonban kikerülhetetlen valamilyen szintű érzelmi bevonódás, mely legalább ugyanakkora szenvedést okozhat, ugyanakkora kárt tehet a hozzátartozó személyiségében, mint magának a szerhasználónak.
Kudarc és szégyen lehet azzal szembesülni és kimondani, hogy a családban egy szenvedélybeteg él, és ezt a terhet az egész család cipeli.
Nem tudnak vele megbirkózni, tehetetlenek vele szemben, kiszámíthatatlanná teszi a jelent és a jövőt, és a függőn kívül a család légkörét, a biztonságot, a kapcsolatokat és az egykori vágyakat, reményeket is lerombolja és megmérgezi.
Kilépni a szenvedélybeteg játszmából
Eric Berne elmélete szerint társas érintkezéseink során hajlamosak vagyunk játszmákat kezdeményezni, kialakítani és fenntartani. A játszmák soha nem jelentenek nyílt, őszinte és tiszta kommunikációt; ehelyett valamilyen belső haszon és érdek hajtja őket, mint például az önigazolás, a felelősség hárítása vagy a kontroll gyakorlása. Emberi játszmák című könyvében Berne összefoglalja, mit jelent, hogyan alakul ki, valamint hogyan működtetik és tartják fenn a résztvevők a szenvedélybeteg játszmát.
Berne öt szereplőt különböztet meg ebben a játszma-típusban: a főszerepet játszó Szerfüggőt, az őt korholó, szembesíteni próbáló Üldözőt, az újból és újból bizalmat szavazó, mindenáron segíteni akaró Megmentőt, a jóhiszemű és együttérző, magát becsapni és megalázni hagyó Balekot, valamint a szert biztosító Összekötőt. Minden hozzátartozónak megvan a maga szerepe az egész családot beszövő játszmában, ám jellemző lehet az is, hogy egy személy, például a feleség egy napon belül három szerepet is betölt:
„éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg”.
Amíg a hozzátartozó továbbra is játssza a megszokott szerepét, addig legjobb szándéka ellenére is részese és fenntartója lesz a játszmának, azaz a függő továbbra is a szert fogja választani és használni. Ahhoz, hogy a hozzátartozó kiléphessen a játszmából, először is tehát tudatosítania kell saját szerepét és működését, megértenie, hogyan jutott el idáig, majd a változás érdekében konkrét lépéseket, cselekvéseket kell tennie.
Olykor az a legnagyobb segítség, ha nem segítünk
A hozzátartozó szenvedését leginkább a szenvedélybeteg állapotának, hangulatának és cselekedeteinek kiszámíthatatlansága, valamint a tehetetlenség érzete okozza. A tehetetlenséget az kelti, hogy bármennyi időt, energiát szán a szenvedélybeteg segítésére, a családon belüli rend visszaállítására, úgy érzi, folyton falnak ütközik, csapdába szorult.
A hozzátartozók a szenvedélybetegség természetének ismerete nélkül, nem tudatosan általában a segítség destruktív jellegű módjait nyújtják – vagyis minden jóakaratuk és szándékuk ellenére valójában csak biztosítják a körülményeket ahhoz, hogy a függő továbbra is folytathassa az önpusztítást.
Ahhoz, hogy a hozzátartozó szerhasználat helyett a józanodáshoz vezető utat és folyamatot támogassa, azaz kiléphessen szerepéből és a játszmából, fel kell hagynia azokkal a segítési módokkal, melyekkel eddig próbálkozott, de nem vezettek a várt eredményre.
Ragaszkodni az idill és a béke látszatához
A problémák és a konfliktusok tagadása, a miattuk érzett feszültség és harag elfojtása rendkívül sok energiát emésztenek fel. A tökéletes családi élet és a „minden-rendben-van” látszatának fenntartásával a hozzátartozó valójában nem a külvilágnak, hanem saját magának és a függőnek hazudik, a problémák szőnyeg alá söprése lehetetlenné teszi a szembesülést, a beismerést és a megoldások felé fordulást. Belefáradhat annyira az egyre hiábavalóbb, kimerítőbb és felemésztőbb vitákba és csatákba, hogy feladja a küzdelmet, és elkeseredésében inkább már nem szembesít, nem kérdez, nem szól semmit, csak ne érje több fájdalom, sértés, indulat és agresszió.
A „nem lát, nem hall, nem beszél”-állapot az önvédelem egy kezdetleges, kétségbeesett formája, azonban pont az ellenkező hatást éri el: az elfojtott érzelmek jelentős mértékben ártanak testi-lelki jóllétünknek, a szenvedélybeteg pedig megnyugodhat – ha senki nem szól érte, ha észre se veszik, ha nem kommunikálják, éreztetik felé azt, hogy a szerhasználata problémát jelent a család életében és kezelhetetlenné vált, akkor folytatni fogja a mértéktelen fogyasztást.
Gyermek-szerepben tartani
A felépülés folyamatában elengedhetetlen az, hogy a szenvedélybeteg érzelmileg is felnőtté váljon, azaz megtanuljon felelősséget vállalni, döntéseket hozni, őszintén és nyíltan kifejezni érzéseit és önmagát.
Ha a hozzátartozó folyton kimenti őt, megoldja azokat a helyzeteket és problémákat, melyeket az ő meggondolatlansága és nemtörődömsége okozott, akkor lényegében átveszi tőle a felelősséget, egy kellemes állapotot biztosít a szenvedélybeteg számára, hiszen bármit tehet, valaki mindig megoldja helyette, nem kell szembesülnie tettei következményeivel, azaz gyermekszerepben tartjuk.
A nevelő célzatú kioktatással és szidással szintén a gyermeket erősítjük benne, ráadásul ezekkel az önsajnálat és a bűntudat is erősödik benne, melyeket a szerekkel tud majd tompítani.
A zokogó, szívhez szóló kérlelésekre, könyörgésekre való nemet mondás erős bűntudatot kelthet a hozzátartozóban, és túl keménynek, kegyetlennek érezheti magát – azonban érdemes ilyenkor arra emlékezni, hogy az átmeneti kényelem és megnyugvás helyett hosszútávon a legtöbbet azzal adhatják a szenvedélybetegnek, ha biztosítják számára a teret és a lehetőséget ahhoz, hogy felnőttként viselkedhessen, felelősséget vállaljon, döntsön, szembesüljön és cselekedjen önmagáért.
Mindenek előtt: önmagunk
Egy korábbi cikkünkben már írtunk a kapcsolat-, más néven társfüggőségről. A társfüggő működés leggyakrabban a párkapcsolatban jelenik meg, azonban ugyanúgy előfordulhat szülő-gyermek, testvéri vagy baráti viszonyban is. A társfüggőség összetett jelenség, éppen ezért nehéz definiálni, azonban jellegzetes mozzanata az alárendelődés, az önfeladás, az elhagyatottságtól való rettegés, azaz egyfajta érzelmi függőség.
Valójában amíg a szenvedélybeteg a szertől, addig a hozzátartozó a szer használójától függ lelkileg, hiszen közérzetét, hangulatát, érzelmeit, sőt önbecsülését, énképét, jövőjét és identitását is a függő kiszámíthatatlan állapota, gyakran bántó és megalázó mondatai, cselekedetei határozzák meg.
A hozzátartozó a megmentés érdekében először csak kisebb áldozatokat hoz, gondolatai egyre inkább a szenvedélybeteg keltette bizonytalanság, aggodalom tölti ki. Idővel lemond kapcsolatairól, hobbijairól, terveiről, vágyairól, akár hivatásáról is, vagyis életéről és önmagáról. A függők hozzátartozóinál a folyamatos stressz, az érzelmi kiszolgáltatottság, valamint a gyakran elkövetett testi-lelki bántalmazás miatt meghatározó tünet a lehangoltság, szorongás, a különböző szomatikus tünetek, és sajnos sok esetben jellemző az, hogy ők maguk is valamilyen szer után nyúlnak az érzelmi zavarok kezelése, csillapítása miatt.
Nehéz meghúzni a határt, hol válik el a társfüggő működés és az önzetlen szeretet. Míg az önzetlen szeretet épít és gazdagít minket, addig a társfüggő kapcsolat rombol, elvesz és előbb-utóbb tönkretesz. Egy jól működő kapcsolatban a felek egyenrangúnak tekintik egymást, az együttérzés, a másikról való gondoskodás és a feltétel nélküli segítés csak erősíti a köteléket. Egy szenvedélybeteg kapcsolatban azonban a határok meghúzása és az önérvényesítés nélkül a másik fél csak sérülni fog. Bizonyos értelemben a hozzátartozónak is ki kell józanodnia a családon belüli érzelmi részegségből – azonban ahogy a szenvedélybetegnél sem hoz tartós változást az, ha más kedvéért próbál józanodni, úgy a hozzátartozónak is a saját maga érdekében kell kiutat találnia a függő játszmából, és kialakítani saját értékrendjét, melynek az első helyén önmaga – végre önmaga áll.
Nem könnyű abbahagyni a dohányzást, mégis mindig mindenki megpróbálja. A módszerek száma végtelen, már csak a pénztárcánk és lelkületünk szab határt a lehetőségeknek. Itt van néhány módszer a teljesség igénye nélkül. Zimre Zsuzsa gyűjtése.
Nem vagyok erős dohányos. Gyakorlatilag csak péntekenként gyújtok rá, amikor a haverokkal kocsmázni megyek. Én ezzel tökéletesen elvagyok, nem nyúlok reggel a cigi után, sőt el sem tudom képzelni, de azért van, hogy egy délutáni kávézás során megkívánom, főleg, ha a partnerem is dohányzik. Nem érzem magam függőnek, ha kimarad a péntek, nem borulok ki, nincs hiányérzetem, nem vágyom remegve a cigire. Sokan azonban máshogy vannak vele. Anyukám sokáig szívta a Fecskét – nagyanyámmal együtt –, aztán egyszer azt mondta, elég. Egyik pillanatról a másikra nem gyújtott rá többet. Viszont 20 év után is imádta a cigifüstöt, és ha dohányos jött hozzánk, könyörgött neki, hogy bent gyújtson rá. Pedig az állott bagószagnál kevés borzasztóbb dolog létezik.
Hogy mennyire nem könnyű leszokni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy módszerek, technikák, csodaszerek tucatjait dobják piacra évről-évre, és mindig van a környezetemben néhány ember, aki épp a leszokás fázisában van.
Mint Marossy Kriszta, aki bevállalta, hogy ország-világ előtt szokik le. Szenved eleget. Még nincs vége a folyamatnak, de elindult egy nagyon nehéz úton. Ő az átkattanást várja, és ha eljön a megfelelő pillanat, nem gyújt rá többé. Más pedig másra esküszik. Bármelyiket is választod, tudd, hogy nincsenek csodaszerek – akárcsak a fogyókúra esetében –, mindenkinek meg kell küzdenie magával és a függőségével. Azt, hogy valakinél fizikai vagy pszichés függőség áll fenn, itt lehet tesztelni.
Allen Carr-módszer
Haha! 129 000 forint kicsengetése után persze hogy motivált az ember! Ennyibe kerül ugyanis a módszer, amely azt ígéri, hogy mindenki leszokik a segítségével. Annyira biztosak a szisztémában – ami egy előadásból és hipnoterápiából áll –, hogy pénz-visszafizetési garanciát is kínálnak. Az eljárás egy egynapos tanfolyamból, majd utánkövetésből áll, és a jó hír, hogy a tanfolyamon vannak cigiszünetek is, majd egy ponton mindenki közösen elszívja az utolsó szálat. Ezért viszont 74.900 - 297.000 forintot kell kifizetni, amit tekinthet az ember befektetésnek, áldozatnak vagy az egészségére fordított összegnek. Aki nem szánna rá ennyit, az kísérletezhet Carr hangos- vagy papíralapú könyvével is, ezek 1.700 - 2.500 forintba kerülnek.
Nikotintapaszok, rágók, szopogatók
A patikákban kapható különböző márkájú tapaszok, rágók, tabletták mind-mind nikotint tartalmaznak, amelyek fenntartják a nikotinszintet a szervezetben, ezzel gátolva meg, hogy az ember a következő cigaretta után nyúljon. Elvileg. A nyolc-tíz héten át alkalmazott tapaszok különböző erősségben érhetők el, és attól függően kell választani közülük, hogy mennyire volt előtte erős dohányos az ember. A tapaszok darabonként 400 - 600 Ft-ba kerülnek, a rágók és a tabletták ára 40 - 60 Ft körül mozog. Ezeket akkor kell bevenni, ha az emberre rájön a késztetés, így lassan abbamarad a dohányzás.
Akupunktúra
Akárcsak a fogyókúránál, a leszokásban is van, akinek az akupunktúra jelenti a megoldást. A különböző testrészeinkbe szúrt tűk csökkentik a sóvárgást, tisztítják a tüdő meridiánokat, és erőt adnak a kitartáshoz. A kezelések ára nem olcsó (3.000 - 5.000 Ft/alkalom), és nem könnyű megtalálni a tényleg jó szakembert, de ha megvan, akkor mankót jelenthet.
Hipnózis
Bár furcsán hangzik, de a hipnózis is lehet az egyik kezelési módja a függőségnek, mert azt a hiányérzetet és feszültséget igyekszik megszüntetni, amelyet a dohánymentesség váltana ki. Ezt oldják fel a hipnózis során, így az emberben csökken, majd megszűnik a vágy a rágyújtásra. A módszer előnye, hogy egy-, maximum két alkalom alatt teljes leszokást ígér.
Gyógyszer
Meglepő, de létezik vényköteles gyógyszer is, ami segíthet a leszokásban. A vareniklin hatóanyagú szer csökkenti az abbahagyás miatt kialakuló tüneteket és a vágyat egyaránt, ha pedig mégis rágyújtana, akkor a dohányzás élvezetét nehezíti meg. Az első tabletta bevételét követő 14 napon belül kell letenni a cigarettát, majd további tíz héten át szedni a gyógyszert. Ára 28 napra 10-11.000 forint közötti összegért érhető el, és nem kapott TB-támogatást.
Önerő
Hát persze hogy ez a legnehezebb, nem vitás. Én túl 123 fogyókúrás próbálkozáson – szintén önerőből – nem pofázom róla, de vannak, akik simán megugorják a szintet. Nekik érdemes olvasni a leteszemacigit.hu oldalt, melyet az Országos Egészségfejlesztési Intézet megbízásából fejlesztettek. A program azt ígéri, hogy ha a delikvens megismeri a dohányzási szokásait, ennek révén könnyebben fog leszokni róla.
Megismeri saját dohányzási szokásait!
Aktívan felkészíti önt a cigaretta letételére és az ezzel kapcsolatos nehézségekre!
Segít egy előre meghatározott napon, a Függetlenség napján, letenni a cigarettát!
Hozzájárul, hogy megelőzze a visszaesést, és felkészüljön a tartós füstmentességre.
E-cigi
Átverés az agynak az biztos, abban viszont megoszlanak a vélemények, hogy mennyivel egészségesebb az e-cigi, mint a hagyományos. Mindenesetre sokan ezt választják megengedhető csalásként. Ráadásul elvben zárt helyen is lehet használni, míg a haverok a kocsma előtt kénytelenek szívni a blázt.
Hogy melyik az igazi? Mindenkinek más, ám az biztos, hogy ha segítséget kérsz, és támogató közeg vesz körül, akkor könnyebben megy majd a dolog.
A Pista bácsi, aki egy „féldekással” kezdi a napot a kocsmában. A hajléktalan, aki az aluljáróban fekszik a műanyag palackos bor mellett. A szakadt ruhájú punk, aki kiabálva bolyong a hajnali utcán. A raszta hajú tinédzser, akinek marihuánalevelet formáz a medál a nyakában. Egy legyintéssel mondjuk rájuk: függők. De létezik vajon olyan, hogy „tipikus függő”? Mikortól válik valaki függővé? És úgy egyáltalán: a függőség mindig csak másokat érint, minket nem? Rácmolnár Lilipszichológus írása arról, hogyan vehetjük észre saját függőségeinket.
–
„Először csak te iszol egy italt, aztán az ital tölt még egyet, végül az ital iszik meg téged” – ezek F. Scott Fitzgerald amerikai író szavai a saját alkoholizmusáról. Vannak persze a szenvedélybetegségnek nagyon pontos tudományos definíciói is a pszichiátriai tankönyvekben, A nagy Gatsby szerzője mégis talán az egyik leginkább emberközeli meghatározását adta a függőségnek. Mert a függőség pont erről szól: a kontroll elvesztéséről és a függőség tárgyának eluralkodásáról.
A függőség mindig ott kezdődik, hogy van valami, ami legyen bármilyen káros, egyre nagyobb teret nyer az életünkben. Ám maga a folyamat sosem onnan indul, hogy valaki egy keddi napon megszereti a cigarettafüstöt vagy rákap a whiskey ízére.
Hanem onnan, hogy – sokszor hosszú-hosszú ideje – él a lelkünkben egy óriási hiány, ami elviselhetetlenül fáj.
A fájdalom nagysága legtöbbször a tudatosodását is meggátolja, viselhetetlensége miatt elfojtva létezik bennünk. Az elfojtás azonban sosem tud hosszú távon fennmaradni, ezért az űrt, melyet az adott veszteség hagyott maga után, fel kell töltenünk. Pont ebbe, a lelki szempontból légüres térbe tud belépni a függőség tárgya.
A függőség, irányuljon bármire, mindig kapcsolódási zavar. Mindannyiunk életében vannak olyan veszteségek, amik egy időre megakadályoznak minket abban, hogy kapcsolódni tudjunk – másokhoz vagy éppen: önmagunkhoz. Léteznek azonban olyan veszteségek is, melyek annyira korai időszakban értek minket, vagy olyan óriási fájdalommal jártak, hogy ott és akkor nem állt (még) rendelkezésünkre a megfelelő megküzdési mód. Csakhogy az ember mindig, minden körülmények közt kapcsolódni akar. Ha máshoz nem tudunk, akkor legalább a függőséghez.
Napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémája, hogy a függőség témáját óriási energiákkal távolítjuk el magunktól.
Gyengeségnek tituláljuk, a szenvedélybetegséggel küzdőket megbélyegezzük, fekete-fehér, sztereotip keretrendszerben rázzuk le magunkról.
Csak nehogy meg kelljen látni, mi van a függőségek mögött! Mert ha egyszer igazán mögé nézünk egy emberi történetnek, és meglátjuk benne az esendőséget, az óriási „veszélyt” rejt magában: az ő sorsában ráismerhetek az enyémre is. Ha elismerem a másik veszteségét és fájdalmát, el kell ismernem a sajátomat is – talán most először.
Ehelyett a függőket inkább egy nem kívánatos csoportba „rendezzük” (akik mindig az ugyanolyan mások, szemben a mi egyediségünkkel) és nem gondolunk arra, mennyi mindentől függhetünk. Igen, mi magunk is. Mert a függőség nem csak a masszív alkoholizmus… és a kapcsolódási zavart sem csak a heroinhasználat jelzi. Ha valaki éveken át minden este bent ül az irodában, és reggel a portás előtt érkezik, az is függőség. Ha egy könnyebb élet reményében az anyagi kiszolgáltatottságot választja, az is függőség. Ha éjjelente, amikor már elaludt a család, kisurran a konyhába titokban befalni az összes édességet, az is függőség. Ha heti tízszer edz, mert ő „kövér”, az is függőség. Ha minden délután beül a munkatársakkal egy fröccsre a menő belvárosi szórakozóhelyre „levezetni a stresszt”, az is függőség. Ha kizárólag ökológiailag ellenőrzött gazdálkodásból származó, szuper egészséges ételeket eszik, így sosem tud a kollégákkal együtt ebédelni, az is függőség. Ha napi 428-szor lép be a közösségi médiafelületekre, és kényszeres nyomást érez, hogy félig idegenekkel ossza meg a „boldogságát”, az pedig végképp függőség.
Függőség minden, aminek akkora teret engedünk, hogy gátoljon a valódi kapcsolódásban – kifelé és befelé.
A kábítószer-használókkal foglalkozó addiktológusok között széles körben elterjedt gondolat, hogy „a drog választja az embert”. Ugyanis minden drognak megvan a saját hatásmechanizmusa, a szer által keltett érzésből pedig vissza lehet következtetni a hiányra, melyet „megtalált” az adott emberben. Ha ezt az elméletet a drogokon túllépve kiterjesztjük az összes függőségre, akkor az érzéssel, amit most a függőség tárgya ad meg nekünk, eljuthatunk az érzésig, amit más (valaki) nem tudott megadni. Az érzésig, ami hiányzik. Az érzésig, ami a veszteségünk. Ez a fajta veszteségfeldolgozás pedig elvezethet minket a függőség elhagyásához, és vele együtt egy szabadabb élethez.
Van egy betegség, amely szinte elviselhetetlen lelki fájdalommal jár. Egy olyan testi és pszichés betegségről van szó, amely csaknem minden magyar családot érint – miközben sokan nem is tekintik annak. Ez a kór lassan, néha évtizedek alatt alakul ki, ráadásul – megtévesztő módon – szinte észrevétlenül betegíti meg az embert, így sokszor már túl későn ismerik fel ahhoz, hogy megelőzhető legyen. Dudits Dénes addikciós szakértő írása a szenvedélybetegségekről.
–
Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt, amikor még terápiás kezelés alatt álltam, megkérdeztem egy neves pszichiátert arról, hogy szerinte én, aki korábban heroint használtam, és épp felépülőben vagyok, ihatok-e alkoholt. Erre megkérdezte, mennyit szoktam inni. Amikor azt feleltem, nekem egy-két pohár bőven elég ahhoz, hogy ellazuljak, ő csak elmosolyodott, és a következőket mondta: „Örülj neki, hogy neked ennyi elég – nyugodtan megihatod azt a két pohár bort.” Szerencsére nem hallgattam rá, és azóta nem ittam egyetlen korty alkoholt sem. Később kiderült, hogy ez a segítő szándékú szakember bizony maga is beteg volt: az alkohol rabja. Így már nem is olyan meglepő, amit mondott. A baj csak az, hogy a tanácsával akár el is indíthatott volna a visszaesés útján.
Mindennek fényében nem is olyan különös, hogy a praxisomban bizony kezeltem már olyan orvost is, akihez annak idején még engem vittek a szüleim, hogy tegyen rendbe.
Aki figyeli a híreket, nemrég hallhatta, hogy az egyik legnagyobb budapesti kórház addiktológiai részlegének főorvosa a nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy maga is ebben a betegségben szenved. Ezért a bevállalásért Anti Stigma-díjban részesült, és ma már absztinens. Nos, ezeknek a szakembereknek a története is mutatja, hogy a szenvedélybetegség még ott is jelen van, ahol arra a legkevésbé számítunk, és szinte észrevétlenül rombol. Bátran mondhatjuk tehát, hogy a megtévesztés és a káoszteremtés nagymestere, hiszen képes úgy kifejteni a hatását, hogy senki sem veszi észre időben.
Szeretethiány, szenvedés, szorongás
A napokban feltettem az alábbi kérdést a Facebookon.
Mi az a három szó, ami elsőre eszedbe jut a szenvedélybeteg kapcsán?
A válaszok megdöbbentettek, de egyben némi magyarázatot is adtak nekem arra, vajon miért övezi a mai napig annyi félreértés, előítélet és tagadás a szenvedélybetegséget. A száznál is több válaszadó által megadott szavak ugyanis szinte mind negatív érzelmekkel társíthatók. Íme, néhány példa: magány, fájdalom, félelem, tehetetlenség, szeretethiány, szomorúság, függőség, halál, gyengeség, szenvedés, értéktelenség, önbizalomhiány, boldogtalanság, bizonytalanság, önzés, reménytelenség, szorongás, menekülés, szánalom, hiány, hazugság, önpusztítás, gyávaság, sérülés, ördögi kör, düh, elveszettség, pánik, kilátástalanság, hibázás, felelőtlenség, tagadás, elfojtás, bizalmatlanság.
Nincs az az ember, aki könnyen szembesülne egy olyan betegséggel, amelyhez ennyi negatívum köthető. Nem csoda, hogy társadalmi szinten is tabuként kezeljük a dolgot.
Abban azonban biztosak lehetünk, hogy amíg az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogy az alkoholbetegség pontosan micsoda, illetve amíg nem találnak rá biztos gyógymódot (vagyis garantáltan megszűnik a visszaesés), addig bizony a társadalom továbbra is tabuként fogja kezelni.
Sötétben tapogatózunk
A szenvedélybetegséggel kapcsolatban egyébként általában mind a laikusok, mind pedig a szakemberek lehangoló frázisokat szeretnek szajkózni: „Igazán leszokni sosem lehet. Nincs garantált gyógymód. A szenvedélybetegséget nem tudjuk úgy kezelni, mint egy kéz- vagy lábtörést. Akik egy időre leszoknak, azok gyakran visszaesnek.” Úgy tűnik, rendesen ki vagyunk szolgáltatva neki.
Persze az is igaz, hogy a különféle terápiás kezelések hatására sokan képesek a józan életre – ilyen vagyok én is –, de közben semmi garancia nincs arra, hogy nem következik be megcsúszás vagy visszaesés. A legnagyobb probléma azonban valójában az, hogy az emberek többsége nincs tisztában azzal, egyáltalán miért és hogyan alakul ki nála ez a betegség – ezért fél tőle, és inkább nem beszél róla, vagy ha mégis, akkor nagyon leegyszerűsítő módon.
Ennek megfelelően sokan előítéletekkel vagy gyűlölettel tekintenek a betegekre, miközben azt gondolják, hogy az ő családjukban nem fordulhat elő; ha pedig mégis jelentkezik az alkoholprobléma, akkor azt a „megoldást” választják, hogy nem vesznek róla tudomást.
Véleményem szerint az orvostudomány előbb vagy utóbb végleges gyógymódot fog találni a szenvedélybetegségre, de addig is a legtöbb, amit tehetsz, hogy megpróbálod megérteni, valójában mi is a szenvedélybetegség, és mitől is lesz valaki szenvedélybeteg. Bár ezeket a kérdéseket többféle tudományos elmélettel próbálták már megválaszolni, én most máshonnan közelíteném meg, mivel ez nem egy tudományos cikk. Egy alkoholbetegségben szenvedő kliensem történetén keresztül mutatom be, hogy jellemzően mi zajlik a színfalak mögött.
Zsolt története
Zsolt híres építészmérnök. Kitartó, szorgalmas és kreatív ember, számos nemzetközi elismerés birtokosa, és egyben sokak példaképe. Zsolt gyermekkora azonban korántsem volt felhőtlen. A szülei ugyan boldog házasságban éltek, de amikor Zsolt 14 éves volt, az édesapja váratlanul életét vesztette egy autóbalesetben. Az édesanyja egyedül maradt Zsolttal és ötéves öccsével, Attilával, és mivel a nagyszülők közül akkor már senki sem élt, semmilyen családi segítségre nem számíthatott. Ráadásul annyira imádta az elhunyt férjét, hogy többé soha egyetlen férfit sem engedett magához közel, így a kamasz fiú lett az, akinek a férfi szerepét be kellett töltenie otthon: ő lett az anya lelki társa, ő látta el a ház körüli teendőket, ő játszott és tanult az öccsével.
Az édesanyja még azt is elvárta tőle, hogy egy ágyban aludjanak, és – habár testi kapcsolatot sosem létesítettek – ez így maradt Zsolt 24 éves koráig.
Az évek során Zsolt koravénné vált, és teljesen elmagányosodott. Az egyetemi évek alatt úgy próbált megküzdeni a szorongással, hogy ivott. Amikor én megismertem 54 éves korában, már súlyos alkoholbeteg volt. Az édesanyjával való kapcsolata azonban a mai napig nagyon szoros: egy házban élnek, annak ellenére, hogy Zsolt megnősült, és három gyermeke született. Persze Zsolt és a felesége gyakran vitázik Zsoltnak az édesanyjához fűződő kapcsolatáról. És bár Zsolt megérti a felesége álláspontját, úgy érzi, kötelessége az édesanyjáról gondoskodni. A gyakori viták azonban komoly szorongást keltenek benne, amelyet alkohollal old.
Zsolt története persze itt nem ér véget – de amit megismertél belőle, az talán segít megérteni, hogy hogyan alakult ki a betegsége. Vagy szerinted Zsolt nem is beteg? Csupán egy gyenge férfi, aki képtelen leválni az anyjáról? Egyszerűen csak akaratgyenge? Bármi is legyen a válaszod, csak egyvalamire kérlek: ha akad a közvetlen környezetedben olyan ember, aki szerinted többet iszik vagy drogozik a kelleténél, mindenképpen tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket: vajon hogyan tudom mihamarabb elérni, hogy kezeltesse magát az, akit szeretek? Tényleg az a célravezető, ha szembesítem a gyengeségeivel, és azt várom tőle, hogy szokjon le, vagy legalább tudja, hol a mérték? Vagy esetleg az a jó, ha minél többet megtudok a szenvedélybetegségről, és megpróbálom beazonosítani azokat a tényezőket, amelyek őt alkoholfogyasztásra késztetik? Fogadjunk, hogy a te közeledben is él egy Zsolt.
">
Utolsó kommentek