Csilla azt szeretné, ha történetéből erőt meríthetne mindenki, aki épp úgy érzi, nincs kiút az alkoholizmusból. 

Sokkal könnyebb lenne elbújni és titkolni, ami történt, de Balogh Csilla mégsem ezt a könnyebbik utat választja. A háta mögött összesúgó szomszédok sem tudják elriasztani attól, hogy büszkén vállalja: 11 éve tünetmentes alkoholbeteg. Közel két évig tartó függősége alatt nemcsak saját önértékelését, de a kisfiát is majdnem elveszítette. Aztán meghozta a döntést, amit sokan életük végéig csak halogatnak, és terápiára ment. Szeretné, ha történetéből erőt meríthetne mindenki, aki épp úgy érzi, nincs kiút az alkoholizmusból. 

Nagyon gyorsan jutott el a napi egy dobozos sörtől a napi egy liter vodkáig, és ugyanilyen hamar el is érte a gödörből végül kifelé vezető mélypontot a most 52 éves Balogh Csilla. Az édesanya története, négy másik nőéhez hasonlóan (egyikükről, Lévai Ildikóról ebben a cikkünkben írtunk) a Richter Gedeon Nyrt. Főnix Közösség programjában is helyet kapott. A kezdeményezés célja, hogy megmutassa: sosem késő újrakezdeni és megújulni. Májusban öt történetet mutattak be olyan nőkről, akik sorsfordító, sokszor kilátástalan helyzetükből komoly erőfeszítések árán is, de felálltak. Példájuk bátorítást ad mindenkinek, akik a mélypontról keresik a kiutat.

A Baranya megyei Bikalon járunk, Csilla azt kérte, hogy ne az otthonában, hanem a munkahelyén, a kisközség apró könyvtárában találkozzunk. Szimbolikus, hogy a könyvtár bejáratát egy kocsma mellett elhaladva lehet csak megközelíteni, a korai őszi meleg délutánt és a fröccsöket a teraszon élvező helyeiktől kérünk útbaigazítást. Mint pár perccel később Csillától megtudjuk, biztos mindenki sejti, hogy mi járatban vagyunk.

Fotók: Hajdú D. András

Sokan kérdezik tőlem, hogy miért vállalom névvel és arccal, hogy alkoholista voltam. Főleg úgy, hogy egy ilyen kistelepülésen élek. De én erre azt szoktam mondani, hogy azért, mert szeretném, ha mások, akik épp hasonló problémával küzdenek, látnák: van kiút a gödörből, sosem szabad a reményt feladni

Bátorsága példaértékű, főleg úgy, hogy vannak, akik a mai napig összesúgnak a háta mögött, annak ellenére, hogy 11 éve egy korty alkoholt sem ivott. “Nemrég ideköltözött egy hölgy, akivel jóban lettünk. Aztán visszahallottam, hogy valaki azt tanácsolta neki, hogy ne barátkozzon velem, mert én vagyok a falu legnagyobb alkoholistája. Én ezeken már csak nevetek, ez az ő gondjuk, hogy ilyeneket gondolnak, ezt nekik is kell megoldaniuk” – meséli, miközben beszélgetni kezdünk az éppen üres könyvtár egyik asztalánál.

Unatkozom, iszom egy sört

Csillának 30 évesen született meg a fia, Szabolcs, férjével együtt már akkoriban is Bikalon éltek. A gyes után Dombóváron kezdett dolgozni, a helyi családsegítőben volt adminisztrátor. Bár a munkáját nagyon szerette, az sajnos csak határozott időre szólt, ráadásul visszatérő depresszióval is küzdött, így amikor felmerült, hogy esetleg leszázalékolják, Csilla úgy döntött: ez lesz a kiút a helyzetéből. Ekkor 40 éves volt. “Ma már tudom, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam meg” – emlékszik vissza.

“Leszázalékoltak, én pedig otthon találtam magam temérdek szabadidővel és a haszontalanság érzésével. Elvégeztem a házimunkát, de nem éreztem úgy, hogy értelmes dolgokat csinálok. Korábban a pénzügyes alá dolgoztam, egész nap emberek között voltam, ez ahhoz képest egy merőben új helyzet volt. És nem tudtam ezt a helyzetet kezelni” – meséli.

Csilla kamaszkorában ivott először, néha egy-egy buliban, illetve férjével, amikor társaságba jártak. Nem volt semmi különösebb problémája, azt mondja, olyan volt a viszonya a szesszel, mint a körülötte élő kortársai nagy többségének. Arra viszont tisztán emlékszik, amikor először napközben, otthon, egyedül nyúlt a pohár után. “A férjem mindig is szerette az alkoholt, ő abban a szellemben nevelkedett, hogy aki dolgozik, az iszik is. Neki mindig volt otthon söre, bora, töménye. Egyszer hozott haza a kocsmából Unicumot, sokat fogyasztottunk belőle, annyit, hogy a következő reggelen másnaposságot éreztem. Azt mondta, igyak rá egy gyógysört, az majd segít. Ez volt az első söröm fényes nappal, minden különösebb alkalom vagy ok nélkül”.

Az egy sört követte a kettő, ha hazajött a férje a munkából, vele is koccintott egyet, aztán alig egy év alatt Csilla odáig jutott, hogy napi egy liter töményet is megivott. Általában vodkát vagy házipálinkát, az egyik felét délelőtt, aztán – ahogy ő fogalmaz – “lefeküdtem aludni egy jóízűt, hogy mire hazajön a gyerek a suliból valamennyire képben legyek, persze sosem lettem”, majd a másik felét délután.

Lépcsősorról a gödör aljába esett

Reggelente meg mindig jött a gyógysör, azért, hogy újra tudjon inni. Csilla azon a szinten volt egy idő után, mikor már semmi más nem érdekelte, csak hogy a napi adagjához hozzájuthasson. “A körülöttem élők persze jelezték, hogy baj van, de én még önmagam előtt is tagadtam a problémát. Volt, hogy édesanyámnak kellett főznie helyettem, mert képtelen voltam a tűzhely elé állni, de az iskola Anyák-napi ünnepségére sem mentem el. Azt hazudtam, hogy hagymás kenyeret ettem, mi lesz, ha megszólnak, de valójában piás voltam, és nem akartam, hogy érezzék rajtam” – meséli.

Egyszer hatvan napig bírta alkohol nélkül, a fiának tett ígéretet, de aztán újra visszacsúszott. “El kell érni a mélypontot” – mondja, nála ez pedig 1 és háromnegyed év után érkezett el. Ketten voltak otthon az akkor 11 éves fiával, Csilla pedig annyira részeg volt, hogy leesett a tetőtérbe vezető 16 fokos lépcsősorról. Elveszítette az eszméletét, a kisfia szaladt segítségért. Csilla arra tért magához, hogy a szomszédasszonya egy vizes ronggyal törülgeti a vért a homlokáról. “Eldöntöttem, hogy akkor pontot teszünk ennek a történetnek a végére, és másnap telefonáltam a terápiára”. A bevonulás reggelén még megivott otthon két sört, és megkérte a férjét, hogy hozzon még ugyanennyit a kocsmából.

Sörrel telítve vonultam be a terápiára, kihasználtam az utolsó alkalmat arra, hogy ihassak

A program összesen hat hónapig tartott, Csillát végig pszichoterápiával kezelték, nem pedig gyógyszerekkel. A karácsonyt is bent töltötte, kiskamasz fiáról pedig édesanyja és férje gondoskodott, szerencsére sokszor tudtak találkozni, de valami akkor nagyon megszakadt kettőjük között.

“Mi szinte szimbiózisban éltünk Szabolccsal, egészen addig, amíg normálisan tudtam viselkedni. Mindig azt mondta nekem, hogy Anya, nekem te voltál a minden, és amikor ittál, úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem. A rehab után bár sokat beszélgettünk és látszólag helyrerázódtak köztünk a dolgok, egy fal került közénk, ami hét éven keresztül nem tudott leomlani.

Ennyi idő kellett hozzá, hogy a fiam elhiggye nekem és újra bízni tudjon bennem, hogy nem leszek többé részeg

Amikor Csilla alkoholbeteg volt, fiánál kialakult egy kényszerbetegség, ami ugyan mára mérséklődött, de kinőni nem tudta teljesen. Csilla úgy érzi, ennek ő lehetett a kiváltó oka, az ő hibája. De nem csak ezen szorong a fiával kapcsolatban: két oldalról is örökölte a függőségre való hajlamot, ezért mindig el szokta neki mondani, hogy nagyon vigyázzon, nehogy oda jusson, ahová ő. “Bízom benne, hogy amit rajtam látott, az elég visszatartó erő neki. Egyébként nagyon ritkán iszik, és akkor is nagyon keveset”.

A Főnix budapesti gála estjére is fia kísérte el Csillát, nagyon büszke volt édesanyjára. Férje nem osztozik ebben a sikerben, ahogy Csilla fogalmaz: nincs tekintettel rá. Nem vett részt az alkoholbetegek hozzátartozóinak szóló csoportüléseken, és annak ellenére, hogy a terápia után fontos lenne, hogy egyáltalán ne legyen otthon alkohol, náluk mégis a mai napig mindig megtalálható a sör, a bor és a tömény. “A férjemet nem térítette jobb belátásra az, ami velem történt, ő ugyanúgy megissza a napi adagját”.

A beszélgetés közben benyit egy hölgy a könyvtárba, Csillát keresi. “Ő utánam egy évvel jött le a piáról” – meséli Csilla.

Arra a kérdésre, mennyire elterjedt a településen az alkoholfogyasztás, Csilla azt feleli, legalább a falu fele rendszeresen iszik.

“De erről senki sem beszél, mert az a normális, hogy munka után megyünk a kocsmába, mert megérdemeljük. Szóba nem kerül, mert mit szól majd a falu, meg a szomszédok? A Főnix program egyik élő adásában lehetőség volt rá, hogy bárki kérdezhet tőlünk, az öt újrakezdőtől. Egyedül hozzám nem érkezett egy kérdés sem. Szerintem az emberek iszonyatosan szégyellik ezt a témát. Agyonhallgatják ezt a dolgot, pedig erről igenis beszélni kellene”.

Csillának a terápia végéhez közeledve újra előjött a depressziója, később kezdődő Sclerosis multiplexet diagnosztizáltak nála, sokáig nem is talált munkát, ráadásul időközben édesanyja is meghalt. Mégsem nyúlt egyszer sem az üveg után.

Forrás: Prókai Eszter írása - szeretlekmagyarország.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.