Ahogy a szenvedélybetegnek is hosszú, rögös út vezet saját függőségének beismeréséhez, úgy a partnernek, a szülőnek, a gyermeknek, a testvérnek vagy a barátnak is nehéz azt bevallania, hogy a szer nem csak hozzátartozója élete felett vette át az uralmat, hanem saját önbecsülését, kapcsolatait és énképét is befolyásolja, valamint a család működését, mindennapjait is jelentősen meghatározza. A függőség olyan, mint egy sűrű, átláthatatlan, mindenre és mindenkire kiterjedő háló, hiszen nem csak a szerhasználót borítja be és szigeteli el a külvilágtól, a családtagok és a hozzá közel állók is ugyanúgy fulladoznak, sérülnek és szenvednek alatta.

A hozzátartozó általában az érintettnél előbb észleli, tapasztalja és ismeri fel, hogy a szer mindennél fontosabb, a használat pedig kontrollálhatatlan lett. A szembesítések, kérlelések, fenyegetések és viták érzelmileg kimerítő körei és célba nem érése után a családtag többszörösen is szorult helyzetben érezheti magát: egyrészt átélheti a tehetetlenség és a kudarc súlyos érzését, hiszen úgy érezheti, bármit tesz, bármit mond, bárhogyan is szeretné és bárhogyan is próbálja, nem tudja megmenteni és kihúzni a függőség mocsarából a szenvedélybeteget, hiába látja nap mint nap, hogyan kerül egyre mélyebbre és mélyebbre. Továbbá maga a hozzátartozó is egyre nagyobb feszültséggel, szorongással él, egyre több lemondást és áldozatot hoz, egyre fájóbb sebeket kap és szerez.

A függővel élő személy számára a legveszélyesebb a kialakult helyzetben az, hogy a saját sérüléseit hajlamos bagatellizálni és tagadni, saját szenvedéseit félretolni és figyelmen kívül hagyni, hiszen fókusza, gondolatai akörül forognak, hogyan segíthetne a másik félen, hogyan iktathatná ki az irányíthatatlanná vált szerhasználatot a család, a kapcsolat mindennapjaiból.

Ki akarja jobban a józanságot?

Ahogy egy előző, a szenvedélybetegség lélektanáról szóló cikkben kifejtettük, a függőség természetéből fakadóan kiemelten fontos, hogy maga a szerhasználó lássa be és döbbenjen rá, hogy a szer hatalmasabb lett nála, eluralkodott mindennapjain, használatát nem tudja többet irányítani. A betegség miatt hiába kísérletezik a mértéktartással, zsigerből „mindent vagy semmit” alapon fogyaszt.

A hozzátartozó nem akarhatja jobban az ő józanságát – amíg nem saját az elhatározás és nem sziklaszilárd a szándék, amíg nem éli meg a maga szubjektív mélypontját, addig a függő legfeljebb a hozzátartozó kedvéért, a kedélyek lecsillapítására, a feszültségek elsimítására kezdhet bele terápiába.

A látszólagos, inkább a hozzátartozónak szóló részvétel vonhat maga után ideig-óráig tartó szermentességet, ám mivel valós személyiségformálás és az új szokások megszilárdítása saját motiváció és felismerés nélkül nem jön létre, csupán idő kérdése, hogy a visszaesést követően a függő minden eddiginél mélyebben találja magát.

Varázsmondat – nem létezik

A hozzátartozók is eljuthatnak saját határukig, addig a pontig, amikor úgy érzik, nem bírják tovább tétlenül nézni, ahogy szenvedélybeteg párjuk, családtagjuk vagy barátjuk, aki nem törődve semmivel és senkivel tönkreteszi magát – mindenáron segíteni akarnak neki, és vele vagy akár nélküle, elmennek szakemberhez segítséget kérni. Ilyenkor arra a kérdésre szeretnének választ kapni, hogy mit tegyenek, mit mondjanak, hogy végre letegye a szert. Hogyan tudnának rá hatással lenni, hogyan ébreszthetnék fel ebből a rémálomból?

Hihetetlennek tűnhet, pofonként, sőt kegyetlenségnek élhetik meg azt a választ, hogy nincs olyan varázsmondat vagy konkrét cselekvés, ami felrázhatná őt az önpusztításból, amíg szerettei és önmaga helyett a szert, a felépülés helyett a leépülést választja.

A józanodásban természetesen támogathatják, biztathatják őt bizonyos lépések, döntések meghozatalától kezdve a lelki megerősítésig, de a leépülés spiráljában csak magával rántja a hozzátartozót is. Amíg a függő a szert teszi az első helyre és ehhez ragaszkodik is, addig amivel a legtöbbet tehet a hozzátartozó az az, hogy ismereteket szerez a szenvedélybetegségről, a függő játszmák kialakulásáról és működéséről, valamint hogy a szerhasználó helyett saját jóllétével, kapcsolataival és életével, azaz magával kezd el foglalkozni.

A szenvedélybetegség családi betegség

A családra tekinthetünk úgy, mint a kapcsolatok, a benne levők együttélésének rendszerére, mely nagyrészt íratlan, nem tudatos szabályok és lelki folyamatok alapján működik. A rendszerszemlélet szerint minden rendszer, így a család is a fennmaradás érdekében stabilitásra, egyensúlyra törekszik – ám ez az egyensúly nem feltétlenül harmóniát és békét jelent. Az úgynevezett diszfunkcionális működésű családokon belül olyan viselkedési vagy kapcsolódási módok jelentik az állandóságot, amely az egységre és a tagokra nézve is romboló hatással van. Bármennyire káros, bármekkora feszültséggel és fájdalommal is jár, a rendszer az egyensúly érdekében ezt a mintát próbálja megteremteni, mert a fennmaradás szempontjából ez még mindig biztonságosabbnak tűnik, mint a változtatás és az ismeretlenbe való ugrás. A szenvedélybeteg családok esetében a család élete, a rendszer működése a függő szerhasználata és a hozzá való viszonyulások a rá adott reakciók körül forog.

Ahogy a szenvedélybetegek is tagadásban élhetnek saját betegségükkel kapcsolatban, úgy a hozzátartozók is határozottan elutasíthatják, hogy őket is érinti, rájuk is hatással van a családon belüli szerfogyasztás. Egy függővel való együttélés során azonban kikerülhetetlen valamilyen szintű érzelmi bevonódás, mely legalább ugyanakkora szenvedést okozhat, ugyanakkora kárt tehet a hozzátartozó személyiségében, mint magának a szerhasználónak.

Kudarc és szégyen lehet azzal szembesülni és kimondani, hogy a családban egy szenvedélybeteg él, és ezt a terhet az egész család cipeli.

Nem tudnak vele megbirkózni, tehetetlenek vele szemben, kiszámíthatatlanná teszi a jelent és a jövőt, és a függőn kívül a család légkörét, a biztonságot, a kapcsolatokat és az egykori vágyakat, reményeket is lerombolja és megmérgezi.

Kilépni a szenvedélybeteg játszmából

Eric Berne elmélete szerint társas érintkezéseink során hajlamosak vagyunk játszmákat kezdeményezni, kialakítani és fenntartani. A játszmák soha nem jelentenek nyílt, őszinte és tiszta kommunikációt; ehelyett valamilyen belső haszon és érdek hajtja őket, mint például az önigazolás, a felelősség hárítása vagy a kontroll gyakorlása. Emberi játszmák című könyvében Berne összefoglalja, mit jelent, hogyan alakul ki, valamint hogyan működtetik és tartják fenn a résztvevők a szenvedélybeteg játszmát.

Berne öt szereplőt különböztet meg ebben a játszma-típusban: a főszerepet játszó Szerfüggőt, az őt korholó, szembesíteni próbáló Üldözőt, az újból és újból bizalmat szavazó, mindenáron segíteni akaró Megmentőt, a jóhiszemű és együttérző, magát becsapni és megalázni hagyó Balekot, valamint a szert biztosító Összekötőt. Minden hozzátartozónak megvan a maga szerepe az egész családot beszövő játszmában, ám jellemző lehet az is, hogy egy személy, például a feleség egy napon belül három szerepet is betölt:

„éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg”.

Amíg a hozzátartozó továbbra is játssza a megszokott szerepét, addig legjobb szándéka ellenére is részese és fenntartója lesz a játszmának, azaz a függő továbbra is a szert fogja választani és használni. Ahhoz, hogy a hozzátartozó kiléphessen a játszmából, először is tehát tudatosítania kell saját szerepét és működését, megértenie, hogyan jutott el idáig, majd a változás érdekében konkrét lépéseket, cselekvéseket kell tennie.

Olykor az a legnagyobb segítség, ha nem segítünk

A hozzátartozó szenvedését leginkább a szenvedélybeteg állapotának, hangulatának és cselekedeteinek kiszámíthatatlansága, valamint a tehetetlenség érzete okozza. A tehetetlenséget az kelti, hogy bármennyi időt, energiát szán a szenvedélybeteg segítésére, a családon belüli rend visszaállítására, úgy érzi, folyton falnak ütközik, csapdába szorult.

A hozzátartozók a szenvedélybetegség természetének ismerete nélkül, nem tudatosan általában a segítség destruktív jellegű módjait nyújtják – vagyis minden jóakaratuk és szándékuk ellenére valójában csak biztosítják a körülményeket ahhoz, hogy a függő továbbra is folytathassa az önpusztítást.

Ahhoz, hogy a hozzátartozó szerhasználat helyett a józanodáshoz vezető utat és folyamatot támogassa, azaz kiléphessen szerepéből és a játszmából, fel kell hagynia azokkal a segítési módokkal, melyekkel eddig próbálkozott, de nem vezettek a várt eredményre.

Ragaszkodni az idill és a béke látszatához

A problémák és a konfliktusok tagadása, a miattuk érzett feszültség és harag elfojtása rendkívül sok energiát emésztenek fel. A tökéletes családi élet és a „minden-rendben-van” látszatának fenntartásával a hozzátartozó valójában nem a külvilágnak, hanem saját magának és a függőnek hazudik, a problémák szőnyeg alá söprése lehetetlenné teszi a szembesülést, a beismerést és a megoldások felé fordulást. Belefáradhat annyira az egyre hiábavalóbb, kimerítőbb és felemésztőbb vitákba és csatákba, hogy feladja a küzdelmet, és elkeseredésében inkább már nem szembesít, nem kérdez, nem szól semmit, csak ne érje több fájdalom, sértés, indulat és agresszió.

A „nem lát, nem hall, nem beszél”-állapot az önvédelem egy kezdetleges, kétségbeesett formája, azonban pont az ellenkező hatást éri el: az elfojtott érzelmek jelentős mértékben ártanak testi-lelki jóllétünknek, a szenvedélybeteg pedig megnyugodhat – ha senki nem szól érte, ha észre se veszik, ha nem kommunikálják, éreztetik felé azt, hogy a szerhasználata problémát jelent a család életében és kezelhetetlenné vált, akkor folytatni fogja a mértéktelen fogyasztást.

Gyermek-szerepben tartani

A felépülés folyamatában elengedhetetlen az, hogy a szenvedélybeteg érzelmileg is felnőtté váljon, azaz megtanuljon felelősséget vállalni, döntéseket hozni, őszintén és nyíltan kifejezni érzéseit és önmagát.

Ha a hozzátartozó folyton kimenti őt, megoldja azokat a helyzeteket és problémákat, melyeket az ő meggondolatlansága és nemtörődömsége okozott, akkor lényegében átveszi tőle a felelősséget, egy kellemes állapotot biztosít a szenvedélybeteg számára, hiszen bármit tehet, valaki mindig megoldja helyette, nem kell szembesülnie tettei következményeivel, azaz gyermekszerepben tartjuk.

A nevelő célzatú kioktatással és szidással szintén a gyermeket erősítjük benne, ráadásul ezekkel az önsajnálat és a bűntudat is erősödik benne, melyeket a szerekkel tud majd tompítani.

A zokogó, szívhez szóló kérlelésekre, könyörgésekre való nemet mondás erős bűntudatot kelthet a hozzátartozóban, és túl keménynek, kegyetlennek érezheti magát – azonban érdemes ilyenkor arra emlékezni, hogy az átmeneti kényelem és megnyugvás helyett hosszútávon a legtöbbet azzal adhatják a szenvedélybetegnek, ha biztosítják számára a teret és a lehetőséget ahhoz, hogy felnőttként viselkedhessen, felelősséget vállaljon, döntsön, szembesüljön és cselekedjen önmagáért.

Mindenek előtt: önmagunk

Egy korábbi cikkünkben már írtunk a kapcsolat-, más néven társfüggőségről. A társfüggő működés leggyakrabban a párkapcsolatban jelenik meg, azonban ugyanúgy előfordulhat szülő-gyermek, testvéri vagy baráti viszonyban is. A társfüggőség összetett jelenség, éppen ezért nehéz definiálni, azonban jellegzetes mozzanata az alárendelődés, az önfeladás, az elhagyatottságtól való rettegés, azaz egyfajta érzelmi függőség.

Valójában amíg a szenvedélybeteg a szertől, addig a hozzátartozó a szer használójától függ lelkileg, hiszen közérzetét, hangulatát, érzelmeit, sőt önbecsülését, énképét, jövőjét és identitását is a függő kiszámíthatatlan állapota, gyakran bántó és megalázó mondatai, cselekedetei határozzák meg.

A hozzátartozó a megmentés érdekében először csak kisebb áldozatokat hoz, gondolatai egyre inkább a szenvedélybeteg keltette bizonytalanság, aggodalom tölti ki. Idővel lemond kapcsolatairól, hobbijairól, terveiről, vágyairól, akár hivatásáról is, vagyis életéről és önmagáról. A függők hozzátartozóinál a folyamatos stressz, az érzelmi kiszolgáltatottság, valamint a gyakran elkövetett testi-lelki bántalmazás miatt meghatározó tünet a lehangoltság, szorongás, a különböző szomatikus tünetek, és sajnos sok esetben jellemző az, hogy ők maguk is valamilyen szer után nyúlnak az érzelmi zavarok kezelése, csillapítása miatt.

Nehéz meghúzni a határt, hol válik el a társfüggő működés és az önzetlen szeretet. Míg az önzetlen szeretet épít és gazdagít minket, addig a társfüggő kapcsolat rombol, elvesz és előbb-utóbb tönkretesz. Egy jól működő kapcsolatban a felek egyenrangúnak tekintik egymást, az együttérzés, a másikról való gondoskodás és a feltétel nélküli segítés csak erősíti a köteléket. Egy szenvedélybeteg kapcsolatban azonban a határok meghúzása és az önérvényesítés nélkül a másik fél csak sérülni fog. Bizonyos értelemben a hozzátartozónak is ki kell józanodnia a családon belüli érzelmi részegségből – azonban ahogy a szenvedélybetegnél sem hoz tartós változást az, ha más kedvéért próbál józanodni, úgy a hozzátartozónak is a saját maga érdekében kell kiutat találnia a függő játszmából, és kialakítani saját értékrendjét, melynek az első helyén önmaga – végre önmaga áll.

Forrás: Brunner Zsanett Anna - pszichoforyou.hu 

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr814159901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása