A Pista bácsi, aki egy „féldekással” kezdi a napot a kocsmában. A hajléktalan, aki az aluljáróban fekszik a műanyag palackos bor mellett. A szakadt ruhájú punk, aki kiabálva bolyong a hajnali utcán. A raszta hajú tinédzser, akinek marihuánalevelet formáz a medál a nyakában. Egy legyintéssel mondjuk rájuk: függők. De létezik vajon olyan, hogy „tipikus függő”? Mikortól válik valaki függővé? És úgy egyáltalán: a függőség mindig csak másokat érint, minket nem? Rácmolnár Lili pszichológus írása arról, hogyan vehetjük észre saját függőségeinket. 

–

„Először csak te iszol egy italt, aztán az ital tölt még egyet, végül az ital iszik meg téged” – ezek F. Scott Fitzgerald amerikai író szavai a saját alkoholizmusáról. Vannak persze a szenvedélybetegségnek nagyon pontos tudományos definíciói is a pszichiátriai tankönyvekben, A nagy Gatsby szerzője mégis talán az egyik leginkább emberközeli meghatározását adta a függőségnek. Mert a függőség pont erről szól: a kontroll elvesztéséről és a függőség tárgyának eluralkodásáról.

A függőség mindig ott kezdődik, hogy van valami, ami legyen bármilyen káros, egyre nagyobb teret nyer az életünkben.
Ám maga a folyamat sosem onnan indul, hogy valaki egy keddi napon megszereti a cigarettafüstöt vagy rákap a whiskey ízére.

Hanem onnan, hogy – sokszor hosszú-hosszú ideje – él a lelkünkben egy óriási hiány, ami elviselhetetlenül fáj.

A fájdalom nagysága legtöbbször a tudatosodását is meggátolja, viselhetetlensége miatt elfojtva létezik bennünk. Az elfojtás azonban sosem tud hosszú távon fennmaradni, ezért az űrt, melyet az adott veszteség hagyott maga után, fel kell töltenünk. Pont ebbe, a lelki szempontból légüres térbe tud belépni a függőség tárgya.

A függőség, irányuljon bármire, mindig kapcsolódási zavar. Mindannyiunk életében vannak olyan veszteségek, amik egy időre megakadályoznak minket abban, hogy kapcsolódni tudjunk – másokhoz vagy éppen: önmagunkhoz.
Léteznek azonban olyan veszteségek is, melyek annyira korai időszakban értek minket, vagy olyan óriási fájdalommal jártak, hogy ott és akkor nem állt (még) rendelkezésünkre a megfelelő megküzdési mód. Csakhogy az ember mindig, minden körülmények közt kapcsolódni akar. Ha máshoz nem tudunk, akkor legalább a függőséghez.

Napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémája, hogy a függőség témáját óriási energiákkal távolítjuk el magunktól.

Gyengeségnek tituláljuk, a szenvedélybetegséggel küzdőket megbélyegezzük, fekete-fehér, sztereotip keretrendszerben rázzuk le magunkról.

Csak nehogy meg kelljen látni, mi van a függőségek mögött! Mert ha egyszer igazán mögé nézünk egy emberi történetnek, és meglátjuk benne az esendőséget, az óriási „veszélyt” rejt magában: az ő sorsában ráismerhetek az enyémre is.
Ha elismerem a másik veszteségét és fájdalmát, el kell ismernem a sajátomat is – talán most először.

Ehelyett a függőket inkább egy nem kívánatos csoportba „rendezzük” (akik mindig az ugyanolyan mások, szemben a mi egyediségünkkel) és nem gondolunk arra, mennyi mindentől függhetünk. Igen, mi magunk is.
Mert a függőség nem csak a masszív alkoholizmus… és a kapcsolódási zavart sem csak a heroinhasználat jelzi.
Ha valaki éveken át minden este bent ül az irodában, és reggel a portás előtt érkezik, az is függőség. Ha egy könnyebb élet reményében az anyagi kiszolgáltatottságot választja, az is függőség. Ha éjjelente, amikor már elaludt a család, kisurran a konyhába titokban befalni az összes édességet, az is függőség. Ha heti tízszer edz, mert ő „kövér”, az is függőség. Ha minden délután beül a munkatársakkal egy fröccsre a menő belvárosi szórakozóhelyre „levezetni a stresszt”, az is függőség. Ha kizárólag ökológiailag ellenőrzött gazdálkodásból származó, szuper egészséges ételeket eszik, így sosem tud a kollégákkal együtt ebédelni, az is függőség. Ha napi 428-szor lép be a közösségi médiafelületekre, és kényszeres nyomást érez, hogy félig idegenekkel ossza meg a „boldogságát”, az pedig végképp függőség.

Függőség minden, aminek akkora teret engedünk, hogy gátoljon a valódi kapcsolódásban – kifelé és befelé.

A kábítószer-használókkal foglalkozó addiktológusok között széles körben elterjedt gondolat, hogy „a drog választja az embert”. Ugyanis minden drognak megvan a saját hatásmechanizmusa, a szer által keltett érzésből pedig vissza lehet következtetni a hiányra, melyet „megtalált” az adott emberben. Ha ezt az elméletet a drogokon túllépve kiterjesztjük az összes függőségre, akkor az érzéssel, amit most a függőség tárgya ad meg nekünk, eljuthatunk az érzésig, amit más (valaki) nem tudott megadni. Az érzésig, ami hiányzik. Az érzésig, ami a veszteségünk. Ez a fajta veszteségfeldolgozás pedig elvezethet minket a függőség elhagyásához, és vele együtt egy szabadabb élethez.

 Rácmolnár Lili 

Forrás: wmn.hu