A hiperrealista színban tetszelgő, de valójában hiperfelszínes médiariportok nem a probléma megoldását, hanem a probléma részét képezik.

Egymást érik a médiariportok a Hős utcai „drogos gettóról”. A legtöbb a hiperrealizmus álarcát ölti magára: „mi odamegyünk és azt mutatjuk, ami van, és úgy, ahogy van.” Rejtett kamerával és hangfelvételekkel. Mint egy haditudósító, aki az ellenséges vonalak mögé merészkedik be a front másik oldalára. Kihangsúlyozva, hogy saját testi épségét veszélyezteti, hiszen akik itt élnek, azok „mások”. „Olyanok”, „zombik”, ezekhez nem lehet csak úgy besétálni. Nem adunk semmi hozzá, nem veszünk el belőle, egyszerűen odamegyünk és felvesszük „a valóságot”, és ezzel hozzájárulunk a probléma megoldásához. Persze hát a nézőknek kell egy kis izgalom és feszültség, ezért úgy vágjuk meg „a valóságot”, hogy legyen benne dráma, esetleg alákeverünk egy kis akciófilmes háttérzenét is.

Nos, az ilyen típusú riportok nem a probléma megoldásának, hanem magának a problémának a részét képezik. Mert valóban a valóságot mutatják, de nem a Valóságot. Avagy József Attilát felidézve úgy is fogalmazhatnánk, hogy csak a valódit mondják, de nem az igazat. Mert a Valóság soha nem tekinthető át a maga horizontális és vertikális magasságában és mélységében egy pár perces médiariportban, bármennyire is eredeti felvételeket, bármennyire autentikus megszólalókat vonultat fel.

Gondoljunk bele, ha egy földönkívüli médiastáb 1945-ben a háború végén leszállt volna Európában. Bemutatnák a valóságot: a házak romosak, az emberek éhesek és koszosak, különösen egyesek, akik sárga csillagos zubbonyt viselnek és egészen csontsoványak és tetvesek. Ebből akár azt az értelmezést is leszűrhetnék a Galaktikus Híradó nézői, hogy az emberek nagyon igénytelen egy faj, különösen azok, akiket zsidóknak neveznek, azok aztán egyenesen zombik. Valószínűleg azért, mert sárga csillagot viselnek, az lehet ilyen hatással az ő viselkedésükre.

Szándékosan hoztam egy ilyen sarkított példát. Az előbb említett médiariportok természetesen nem ilyen szélsőségesen félrevezetőek. A lényeg az, hogy amennyiben csupán valós eseményeket mutatunk be, de nem mutatjuk be azok történeti és társadalmi összefüggéseit, az okok és okozatok bonyolult hálózatát, amely ezekhez az eseményekhez vezettek, akkor nem az igazat mutatjuk, csak a valódit. És az ilyen ábrázolások egyik fő veszélye, hogy pusztán jellembeli hibaként tűnik fel egy embercsoport deviáns viselkedése, holott valójában ennél jóval több van mögötte.

A Drogriporter dokumentumfilmje, az Egy nap az életünkből rendezője, Takács István Gábor például napokat töltött együtt egy józsefvárosi hajléktalan drogfüggő párral azért, hogy megismerje őket, mint embereket. Hosszú beszélgetésekre és bizalmi, emberi kapcsolat kiépítésére volt szükség ahhoz, hogy megnyíljanak és beavassanak minket az életükbe. A filmből nem az derül ki, hogy szentekről van szó, akik csupán a „körülmények áldozatai”. Rengeteg hibás döntést hoztak. Mégis, kiderül az is, hogy olyan körülmények között nőttek fel és olyan döntési helyzetekbe kerültek életük során, amelyek egy átlagos középosztálybeli ember számára ismeretlenek. Olyan gyermekkori traumákkal küzdenek, amelyek feldolgozására jelen körülményeik között esélyük sincs. Hiszen mind az anyagi, mind a kulturális, mind a kapcsolati tőkéjük hiányzik ehhez. Egy ilyen ember számára egy apróbb jellembeli hiba is jóval súlyosabb következményekkel jár, mint egy súlyosabb hiba egy jó körülmények között élő, erős szociális hálóval rendelkező ember számára. 

Sokan erre azt mondhatják, hogy mit érdekel engem, miért és hogyan lett drogos, én nem akarok szembesülni azzal, hogy ott dülöngél a buszmegállóban. De éppen a nem drogfogyasztó helyi polgároknak a leginkább az érdeke, hogy a kerületek közötti csikicsuki és a rendőrökkel való macska-egér játék helyett tartós megoldás szülessen a problémákra. Ilyen megoldást pedig csak úgy lehet találni, ha a problémát a maga teljes valójában megismerjük és feltárjuk.

A Hős utca esetében egy évtizedekig tartó folyamat vezetett a környék teljes lepusztulásához, aminek a szálai gyakran a fővároson kívülre, a vidéki nyomorba vezetnek. Nem mutatják be ezek a riportok azoknak az embereknek az egyéni életutait, akik a „narkógettóban” pusztítják magukat, és nem mutatják be azokat a rendszerszintű problémákat, egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyek az ilyen „narkógettók” kialakulásához elvezetnek. A kirekesztés generációról generációra szálló öröksége, az állam képtelensége a társadalmi egyenlőtlenség felszámolására, a lakásszegénység megoldására, az egészségügy krónikus betegségei, a büntetőpolitika bumeráng-hatásai: mindezekről semmi nem derül ki. Ezért aztán a következtetések és a megoldások is hamisak, amelyekhez eljutnak, és rossz döntések meghozatalára késztetik a döntéshozókat is.

Természetesen egy médiariporttól nem lehet ugyanazt az alaposságot elvárni, mint egy dokumentumfilmtől. Mégis, minimálisan el lehetne várni ezektől a beszámolóktól is azt, hogy ne erősítsék tovább az amúgy is meglévő sztereotípiákat, előítéleteket, és próbáljanak meg például szakemberek megszólaltatásával kicsit mélyebbre ásni a problémák mögé. Vannak a terepen dolgozó civilek, kutatók, szociális munkások, akik jól ismerik a környék és a helyi közösség problémáit. Az ő véleményüket nem lehet helyettesíteni az utca emberének hangjával, hiszen ők éppen azokat a rejtett dimenzióit ismerik a kérdésnek, amelyek az utcai események puszta bemutatásából hiányoznak. És a média felelőssége az is, hogy számon kérje az államon és az önkormányzaton azoknak az átfogó intézkedéseknek az elmulasztását, amit a szakemberek már évek, sőt, évtizedek óta hangoztatnak és követelnek.

Végül, de nem utolsósorban, el lehetne kerülni azt is, hogy a folklórnak minden esetben hitelt adjunk. Ilyen szájról szájra terjedő információ például, hogy mit tartamaznak azok a varázsdohányként terjesztett szerek, amelyek a főváros lakóit zavaró jelenetekért felelősek. A patkányméregtől a körömlakklemosóig rengeteg mindent sejtetnek ezen szerek hatóanyagaként, ami aztán kellőképpen hátborzongató hatást vált ki a nézőkben. Nem zárható ki, hogy ilyen esetek is előfordulnak, de a lefoglalási adatok szerint az ilyen drogok hatóanyagát szintetikus kannabinoidok képezik (fel lehet iratkozni az NSZKI drogmonitorozó hírlevelére). A legutóbbi riportok még ketamint is sejtenek a varázsdohányban: nos, bár a ketamin (amit valóban használnak állatorvosi nyugtatóként, de másra is) elfogyasztható cigarettában elszívva, de ez egy rendkívül gazdaságtalan fogyasztási mód lenne. Sokkal több ketaminra van szükség hozzá, mint ha injektálnák vagy szippantanák. A nagyvárosi szegényeknek pedig a drogok ára az egyik legfontosabb szempont.

Sárosi Péter - drogriporter 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.