Az alkoholizmus kezelésére ma már számos lehetőség van. A függőség leküzdésének első és legfontosabb lépése, hogy a páciens felismerje, hogy alkoholfüggő, és akarjon ezen változtatni. Ha megszületett az elhatározás, megkezdődhet a terápia, amelyet gyógyszeres kezeléssel lehet kiegészíteni az alkohol utáni vágy enyhítése céljából.
Az alkoholizmus kezelésében sosem a gyógyszereké a főszerep, csupán kiegészítő, gyógyulást, leszokást segítő funkciójuk lehet. Az érintetteknek gyökeresen változtatniuk kell életmódjukon és viselkedésükön. Tartós eredmény csak akkor érhető el, ha az alkoholizmust kiváltó okok és feltételek megváltoznak. A gyógyszerek szedésével önmagában nem érhető el leszokás, és nem akadályozható meg a visszaesés sem.
Az alkoholfüggő páciensek gyógyszeres kezelésére sokáig csupán diszulfiram hatóanyagú gyógyszer állt rendelkezésre. Azonban, ha valaki használta a gyógyszert és alkoholt ivott rá, különböző zavarok jelentkeztek, mint például arcidegrángás, fejfájás, hányinger, hányás, szívritmuszavar és vérnyomásesés. Mindez olyannyira elviselhetetlen volt, hogy az alkoholfüggők többségének sikerült is leszoknia. Mivel néhányan a kellemetlen hatások ellenére továbbra is rendszeresen ittak alkoholt, és ezzel egészségkárosodásnak tették ki magukat, ma ez a szer aligha kerül szóba a leszokás eszközeként.
A gyógyszereknek amellett, hogy segíteniük kell a leszokást és csökkenteni a visszaesés esélyét a következő követelményeknek kell megfelelniük:
Nem lehet pszichotróp hatásuk illetve mellékhatásuk sem
Nem okozhatnak függőséget
Nem léphetnek interakcióba az alkohollal
Nem lehetnek mellékhatásaik (különösen nem szabad, hogy károsak legyenek a májra)
Csak olyan pácienseknél alkalmazható, akik már a leszokás útjára léptek, és kevesebb alkoholt fogyasztanak.
Mennyire hatékonyak a gyógyszerek?
Klinikai vizsgálatok szerint az acamprosat tartalmú gyógyszerek hatékonyabban segítik a leszokást, míg a naltrexon a visszaesés megakadályozásában eredményesebb. A kontrollcsoporttal összevetve az acaprosat-ot szedők körében 16 százalékkal nőtt a leszokási arány, a naltrexon pedig 21 százalékkal csökkentette a visszaesés esélyét. Az alkoholfüggőségről való leszokást segítő gyógyszerekről általánosságban elmondható, hogy nem helyettesítik sem a többi leszoktatást célzó terápiát, sem a motivációt. Csak egy már kezelés alatt álló páciens terápiáját egészíthetik ki, miután a páciens elismeri önmaga és mások előtt, hogy alkoholfüggő.
Szerző: WEBBeteg - B. M. , szakfordító, Lektorálta: Dr. Csuth Ágnes
Néhány hete végeztem a Facebookon egy kis felmérést, amelyben azt kérdeztem az ismerőseimtől, hogy szerintük vajon mit várnak a szenvedélybetegek a szakembertől. A válaszok között természetesen olyan kézenfekvő dolgok is szerepeltek, mint a segítség vagy az útmutatás, sőt: volt, aki kijelentette, hogy a szakemberhez forduló függők nyilván konkrét megoldást várnak a problémájukra. A válaszok többsége azonban azt a feltételezést tükrözte, hogy a segítségre szorulók konkrétumok helyett valószínűleg inkább egyfajta érzelmi támogatásra vágynak, és amit valójában akarnak, az nem más, mint az elfogadás, a bizalom, a megértés, a türelem és a remény.Dudits Dénes addiktológiai szakértő írása.
Konkrét célok
Habár a terápia sikere szempontjából kétségtelenül meghatározó szerepe van annak a pozitív és támogató érzelmi légkörnek, amelyet a szakember a saját eszközeivel igyekszik megteremteni, az eredményes segítségnyújtás titka azért kézzelfoghatóbb dolgok megvalósításában rejlik – úgy is mondhatnám: a szakember konkrét célokban gondolkozik. Lássuk, mik is azok a konkrétumok, amelyek a hivatásos segítségnyújtó szeme előtt lebegnek, amikor belevág a hozzáforduló segítésébe.
1.Betegségtudat kialakítása:A szakember azt szeretné, ha a szerfüggő a tagadását levetkőzve belátná, hogy beteg, és segítségre szorul.
2.Motiválás:A szakember igyekszik arra ösztönözni a szerfüggőt, hogy a problémája orvoslása érdekében hosszú távon aktív szerepet vállaljon a felépülését segítő terápiás folyamatban.
3.Oktatás:A szakember a felépüléshez nélkülözhetetlen tényszerű ismereteket ad át a szerfüggőnek, és tanácsadást vagy pszichoterápiás kezelést nyújt.
4.Készségfejlesztés:A szakember kompetenciafejlesztésre törekszik, és elősegíti többek között a szerfüggő kommunikációs készségének és problémamegoldó készségének fejlődését.
5.Életminőség javítása:A szakember nemcsak leszoktatja szerfüggőt a szerfogyasztásról, hanem az egész életminőségének javulásához szükséges feltételeket próbálja megteremteni.
6.Visszaesés megelőzése:A szakember felkészíti a szerfüggőt a visszaesés veszélyével fenyegető tényezők (például a sóvárgás) kezeléséhez szükséges technikák alkalmazására.
7.Utógondozás:A szakember a terápiát követően tartósan támogatást nyújt a felépülés útján járó szerfüggőnek.
Ahogy az a felsoroltakból is látszik, az addiktológiai tanácsadók vagy a pszichoterapeuták a szenvedélybetegnek tekinthető emberek kezelését általában a betegségtudat kialakításával kezdik. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szerfüggők nyilvánvalóan nem szívesen szembesülnek azzal, hogy valójában betegek. Nem mindegy tehát, milyen módon döbbentünk rá valakit arra, hogy beteg.
Az a fajta közvetlen szembesítés vagy meggyőzni akarás, amellyel az átlagemberek többsége próbálkozni szokott, ugyanis általában sehová sem vezet – jóval kifinomultabb módszerekre van szükség.
Ilyen lehet például az, ha rávilágítunk a szerfogyasztással összefüggő létező vagy várható problémákra, és közben világossá tesszük a józanság előnyeit. Ez persze komoly kihívást jelent (még a szakember számára is), különösképpen abban az esetben, ha a szerhasználó – még – nem tapasztalta meg, illetve nem tudatosította magában a szerfogyasztás hátrányait, és éppen azért használ valamilyen szert, hogy jól érezze magát a bőrében, illetve elkerülje az emberi léttel járó szenvedést. Érdekes módon azonban valójában éppen a szenvedés az a jelenség, amely a megoldás kulcsát rejti.
A szer maga az öröm
A szerfüggők jellemzően úgy gondolnak az általuk rendszeresen fogyasztott szerre, mint a szenvedéseik csillapításának eszközére, amelytől feloldódást és örömet remélnek. A szenvedés enyhítésére való törekvésben persze önmagában semmi meglepő nincs, hisz az emberek általában is arra törekszenek, hogy a szenvedést elkerüljék, illetve csökkentsék. Teljesen normális tehát, hogy nem diszkomfortra, hanem kényelemre, és nem nyomásra meg stresszre, hanem stresszmentességre vágyunk.
Az viszont már nem szerencsés, ha a különféle stresszhelyzeteket egytől egyig szerhasználattal próbáljuk kezelni, vagy a problémáink és konfliktusaink megoldását kizárólag a szerekben keressük. Ha azonban valaki szerfüggő, pontosan ezt teszi. Éppen ezért nem is ér semmit, ha azt mondjuk neki, hogy beteg, és azután arra kérjük, szépen hagyjon fel a kedvenc szere fogyasztásával.
Gondoljunk csak bele: olyan ez, mintha azt várnánk el tőle, hogy váljon meg örömének legfőbb forrásától, és tudatosan vállalja a szenvedést.
Számára ez bizony pontosan így fog értelmeződni. Ezért nincs semmi különös abban, ha egy szerfüggő ellenállást tanúsít, amikor rá akarják erőltetni a leszokást.
Mit lehet tenni?
Vajon hogyan lehet ezt a dilemmát feloldani? Mégis mit lehet tenni, ha semmi értelme arra kérni egy szerfüggőt, hogy szokjon le? Esetleg meg kell várni, hogy a szerhasználattól annyira lerobbanjon, hogy magától belássa, nincs más választása, mint leszokni?
Tétlenül várni arra, hogy egy szenvedélybeteg padlót fogjon, ugyanúgy hiba, mint indulatosan azt követelni tőle, hogy szokjon le. Szerencsére azonban nem csak ezek a lehetőségek – akad egy másik opció is: a szemléletváltás elősegítése, pontosabban a szerfüggő szenvedéssel kapcsolatos elképzeléseinek átformálása. A konkrét cél pedig nem más, mint elérni azt, hogy a szerfüggő a szenvedés csillapodását ne a szerhasználathoz társítsa, hanem a józansághoz.
Ha segíteni szeretnénk valakinek a leszokásban, érdemes vonzóvá tennünk számára az absztinencia gondolatát, illetve tudatosítani benne a józansággal járó jutalmakat.
Az, hogy ez a feladat mekkora kihívást jelent, persze sok mindentől függ, de kétségtelen, hogy könnyebb „eladni” a józanságot annak, aki a tartós szerhasználat következményeként a szerre már nem a szenvedés csillapításának eszközeként tekint, hanem a szenvedései forrásaként.
A baj csak az, hogy bizonyos szerek esetében akár tizenöt–húsz év is eltelhet addig, amíg a szerhasználathoz egyértelműen köthető szenvedés olyan jelentős mértéket ölt, hogy változtatásra késztesse a függőt. Ennyi idő alatt pedig nagyon sok minden történhet, ami súlyos vagy akár tragikus következményekkel járhat az egyén és a környezete számára egyaránt. De nem is kell években vagy évtizedekben gondolkodni, ha azt vesszük, milyen vígan vetik bele magukat a fiatalok az egyre durvább drogok világába, és miféle veszélyeknek teszik ki magukat ezzel. Éppen ezért fontos mielőbb közbelépni, és lehetőség szerint már akkor felkelteni a szerhasználóban a józanság iránti érdeklődést, amikor ő még annyira intenzíven használja a szert, hogy a megvonása gyakorlatilag elképzelhetetlen számára.
Abbahagyni kín…
Persze jogosan merül fel a kérdés: mégis hogyan lehet rávenni valakit arra, hogy álljon le a szerhasználattal annak érdekében, hogy jobb legyen az élete? Miközben ő a szer hatására jól érzi magát, és valószínűsíthető, hogy amennyiben felhagy a fogyasztásával, akkor viszont egy ideig bizony rosszul fogja érezni magát a megvonás tünetei miatt. Elfogadva azt, hogy a szer megvonása valóban kellemetlenségekkel jár, sőt akár elviselhetetlennek is tűnhet valaki számára, egyúttal nagyon fontos hangsúlyozni azt is, hogy a megvonási tünetek csak átmenetileg nehezítik meg az ember életét, és idővel csillapodnak, majd teljesen megszűnnek.
Ilyenkor ugyanis tulajdonképpen egyfajta átállás történik – és mint minden átállás –, ez is csak egy ideiglenes állapot, amelyet ráadásul a kellemes józanság követ.
A józansághoz vezető utat pedig a szakember mellett jelentősen megkönnyíthetik a szenvedélybeteg környezetében élők: a hozzátartozók, a barátok, a munkatársak – sokan sokféleképpen. A lehetőségek közül itt most kettőt emelnék ki.
Az egyik, amelyet annak érdekében tehetünk, hogy átformáljuk a szerfüggő szenvedéssel kapcsolatos elképzeléséit, és ráébresszük arra, hogy a szerhasználat szenvedést okoz, ha egyszerűen hagyjuk, hogy az illető megtapasztalja a szerfogyasztás negatív következményeit. Ezzel összefüggésben nagyon sokat számít önmagában már az is, ha tudatosítjuk benne: mi bizony nem vagyunk manipulálhatók, ő pedig nem úszhat meg mindent. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ennek a stratégiának az alkalmazása számos kihívás elé állíthatja az embert.
Ha például a férj részegen érkezik haza, és összeesik az ajtó előtt, akkor a feleség valószínűleg inkább bevonszolja őt a lakásba.
Miközben ha nem tartana attól, hogy a szomszédok esetleg megszólhatják a családot, és szépen betakarná, de ott hagyná őt az ajtóban, hogy aztán reggel felbukjon benne valaki, akkor a férfi ilyen módon is szembesülne az italfogyasztási szokásai negatív következményeivel.
Ha pedig azután kénytelen lenne másnaposan megjelenni a munkahelyén, mert a felesége nem volna hajlandó beteget jelenteni helyette, akkor még a kollégái is rossz szemmel néznének rá.
Természetesen az effajta „nevelés” jóval nagyobb erőfeszítést kíván a hozzátartozók részéről, mint a tagadás és a dolgok palástolása. Ráadásul akár olyan helyzetet is teremthet, amely az egész családra nézve kellemetlen (például, ha a családfő elveszíti az állását). Ennek ellenére azt gondolom, hogy érdemes élni ezzel a lehetőséggel, és bizonyos helyzetekben némi kockázatot is vállalva tényleg hagyni kell, hogy a szerfüggő, akit szeretünk, megüsse a bokáját. Nem azt mondom, hogy büntessük meg vagy zavarjuk el otthonról a részeges családtagot. Épp ellenkezőleg, azt javaslom: szeretettel és a törődéssel forduljunk felé akkor is, ha ivott – de kellő tudatossággal és határozottsággal tegyük ezt, és hagyjuk, hogy a saját cselekedeteinek következményeivel mindenképpen számolnia kelljen.
Egyúttal merjük szakember segítségét kérni ehhez a feladathoz, ha tanácstalannak érezzük magunkat. Emellett az is nagyon fontos, hogy igyekezzünk felülkerekedni a félelmen, amely esetleg abból fakad, hogy kiderülhet, milyen problémával küzd is a hozzátartozónk.
Jóval többet árthatunk ugyanis neki és magunknak is, ha nincs meg bennünk a kellő bátorság a határozott fellépéshez, és a megalkuvásunkkal hozzájárulunk az egész családot felőrlő állapot fenntartásához.
A másik, amellyel kiaknázhatjuk a szerfüggő szenvedéskerülő magatartásában rejlő lehetőségeket, ha a problémára való fókuszálás helyett a józanságot helyezzük előtérbe, és elkezdjük jutalmazni a józanság irányába tett lépéseket. Amikor tehát azt látjuk, hogy az illető apró erőfeszítéseket tesz a változás érdekében, például felmerül benne a leszokás gondolata, és elolvas néhány cikket a témában, akkor adjunk neki megerősítést – empátiával és apró gesztusokkal, akár simogatással vagy öleléssel. Gondoskodjunk róla, hogy mindenképp jutalomban részesüljön minden törekvéséért, amely a józanság előtérbe helyezésére irányul.
A jutalmazást persze ne anyagi javakban adjuk, hanem lelkiekben: elfogadás, bizalom, türelem, reménykeltés formájában.
Ha pedig az illető egyértelműen elindul a felépülés útján, akkor a folyamatos támogatás mellett további rendszeres jutalmazással is tápláljuk benne azt a józanságvágyat, amely őt a szenvedéssel teli szenvedélybetegségből a szenvedéstől mentes egészséges élet irányába hajtja.
Bármelyik stratégiát választjuk is a szenvedélybeteg szemének felnyitására, mindenképpen tudatosan járjunk el. Akár a szerhasználattal összefüggő negatívumok érvényesülésének lehetővé tételében látjuk a megoldást, akár a józanság érdekében tett erőfeszítések jutalmazásában, improvizálásnak helye nincs. Célszerű pontosan megtervezni, mit mikor teszünk. Ebben ugyanakkor segítségünkre lehet a szakember.
Ha bevonunk egy szakembert…
A szenvedélybeteggel foglalkozó szakember olyan módszereket alkalmaz, amelyek jelentősen megkönnyítik a józansághoz szükséges szemléletváltást. Kellő szakértelemmel és odafigyeléssel ugyanis fel lehet tárni a szerfüggő mozgatórugóit, majd gondolati és érzelmi síkon precízen be lehet avatkozni annak érdekében, hogy megváltozzon a szenvedélybetegnek a szenvedéssel és a szerekkel kapcsolatos attitűdje.
Ebben az összefüggésben a tanácsadás és a pszichoterápia funkciója tulajdonképpen nem más, mint egyfajta célirányos szemléletformálás.
Bevallom, a hozzám fordulók között akadnak olyanok, akik kifogásolják, hogy annyira firtatom a szenvedés kérdését, és arról győzködnek, hogy ők egyáltalán nem szenvednek, és csakis azért használnak szereket, mert valahogy el akarják űzni az unalmukat. Amikor azonban a beszélgetésben elmélyülve kicsit feloldódnak, és megvizsgáljuk, mit is értenek szenvedésen, és mi jelent számukra jutalmat, akkor a többségük mégiscsak felismeri, hogy a saját életében milyen összefüggés van a szenvedés és a szenvedélybetegség, illetve a józanság és a jutalmazás lehetősége között. Erre épül azután az a megfelelően megtervezett, ütemezett és felügyelt belső átalakulási munka, amely a józanságvágy felébresztését és fenntartását szolgálja.
A lényeg: a szenvedélybetegségből való felépülés elősegítésének folyamata sok esetben valójában nem a betegségtudat kialakításával veszi kezdetét, hanem a józanságvágy felébresztésével. Nem az a legfontosabb, hogy a szenvedélybeteg tudatában legyen annak, hogy ő bizony beteg, hanem az, hogy tudatosítsa magában a józansághoz társuló előnyöket:
Amikor a függő lejön az anyagról, kell valami, ami betölti az űrt. Előbb jön a pornó, ami azonnali kielégülést nyújt, nincs csalódás. Aztán kialakul a szexfüggőség. De vajon van kiút belőle?
Amikor egy függő leteszi a drogot, vagy az alkoholt, valamilyen más függőség lép az életébe, szüksége van valamilyen pótlásra. Ez sokszor a sport, de sokszor a szex, vagy a pornó. Bajzáth Sándoraddiktológiai konzultáns sok éven át élt szexfüggőségben, így saját tapasztalatai alapján írja le, hogyan alakulnak ki a keresztfüggőségek és mit lehet tenni ellenük.
Szenvedélybeteg segítőszerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, metadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több eltöltött 40 hónap után már több mint 16 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
A keresztfüggőségeim közül a sport után, vagy mellett a sok évig tartó szexfüggőség volt számomra a legrombolóbb, és ez tartott a legtovább is. Persze ennek kapcsán sokan legyinthetnek, ki ne hallotta volna már, amikor egy férfira azt mondják elnéző mosollyal, hogy ő “a nők nagy barátja”? Miközben a szexfüggőség kötődési, elköteleződési problémákat, alacsony önértékelést, erős kompenzálást, kényszerességet, romboló kapcsolatok fenntartását, intimitástól való félelmet, teljesítménykényszert jelent igazából.
A heroin volt a szerető
A droghasználat alatt a szexuális életem elsatnyult, mondhatni a heroin lett a szeretőm, és az intravénás használat, a szúrás töltötte be a szex szerepét. Szimbolikusan fogalmazva én a tűvel szeretkeztem. Becéztem, misztifikáltam, beszéltem hozzá, fetisizáltam a fecskendőimet, szertartása volt a használatnak, “szeretkezésnek”.
Így lettem heroinistából szexfüggő Fotó: Shutterstock
A hosszúra nyúltszerhasználatom alatt volt pár nőm (ők általában szintén szerhasználók voltak), de az intimitás mindig hiányzott az életemből, a heroin volt mindig is az első helyen, a nők (és általában mindenki és minden) mindig csak a másodhegedűs szerepet tölthették be.
Amikor kitisztultam, 27 hónap rehab után pótolni, kompenzálni akartam. Tele félelemmel, hiszen józanul,kitisztulvamég nem szexeltem.
Először jött az online pornó
Az egész az online pornóval kezdődött, éjszakákon át képes voltam nézni. Még betárcsázós net volt, percekig kellett várni, hogy megjelenjen akármilyen tartalom. Egész éjjel kattintgattam, ültem, csak vártam… A pornó azazonnali kielégülést nyújtotta, biztosan azt adja, amit várok, nincsen csalódás benne. Ha nem tetszik, jöhet a következő. Volt, hogy több monitoron több filmet néztem egyszerre, egy időben. Könnyű, instant örömforrás, nem kellett hozzá ismerkedni, udvarolni, megvédett attól, hogy kapcsolódnom kelljen, erőfeszítéseket tegyek, hogy csalódjak.
.
..aztán az internetes párkeresés
A következő nagy őrület, amikor már kapcsolódni mertem, az internetes párkeresés volt. Regisztráltam több ilyenre, írtam és vártam és leveleztem és éjszakákat nem aludtam és fáradtan dolgoztam, néha találkoztam, többnyire nagyokat csalódtam, mert a levelezés során elképzelt lány és a valóság legtöbbször köszönő viszonyban sem volt egymással.
Vagy ha mégis, akkor én nem kellettem. Kényszeresen cseteltem, mindig az eltervezettnél sokkal több időt töltöttem vele, állandóan azt néztem, mikor ki írt, kinek mit írtam, mikor kivel fogok találkozni. Ha dolgom volt, akadályoztatva éreztem maga, alig vártam, hogy megnézhessem a levelezésem, lélekben nem voltam ott igazán, ahol fizikailag voltam, állandóan felfűtött állapotban vártam az újabb lehetőségeket. Kész őrület volt.
Így lettem heroinistából szexfüggő Fotó: Shutterstock
A csajozás lett az új függőségem
Egyre több alkalmi kapcsolatom lett, idővel már nem csak a netről. Időt, fáradtságot nem kímélve vetettem bele magam a vadászatba. Minden alkalmat megragadtam az ismerkedésre. Úgy éreztem, szinte művészi módon űzöm, avval áltattam magam, ez is egy formája az önmegvalósításnak. Futószalagon jöttek az újabb és újabb ismeretségek, és a látszólag megnőtt az önbizalmam. Maga a vadászat hajtott, ez éltetett. Ezalatt szinte megváltozott tudatállapotba kerültem, elkapott valami olyan hihetetlen izgalom, amitől beleremegett sokszor a gyomrom, olyan érzés kerített hatalmába, minthabe lettem volna állva.
A szó átvitt és tényleges értelmében “használtam” a nőket
Mindig új, mindig mást, minél többet… Idővel a nők szinte csak felcserélhető eszközei lettek a “játéknak”, ez lett az új függőségem. A használat vége felé eljutottam oda, hogy amikor már le volt beszélve a találkozó, és tudtam, hogy “meglesz” a nő, már több esetben el is veszítettem az iránta való érdeklődésem, mert maga a becserkészés volt az, ami az igazi adrenalint adta. Maga szex már egyre kevésbé volt vonzó, szürkévé, unalmassá vált, így nem egyszer előfordult, hogy inkább úszni mentem helyette és lemondtam a randit.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy többször voltam együtt olyan nőkkel, akik számomra “józanul”, szexőrület-mentesen másnap már vállalhatatlanok lettek volna, emiatt utána gyakran voltszégyenérzetem, úgy érzem, olcsón adtam magam.
A függőkre jellemző a kontrollra irányuló túlzott igény. Fontossá vált számomra az irányítás a szexben ugyanúgy mint az életem egyéb más területein. Miért? Mert ebben domináns félként biztonságban érezhettem magam, hiszen ilyenkor az én kezemben volt a kontroll, uraltam a helyzetet, minden úgy történt, ahogyan én akartam, előre megvolt a forgatókönyv.
Mit nyertem belőle?
A látszat sikereken túl megvédtem magam az intimitás lehetőségétől, a kötődéstől, a sérüléstől, az elhagyatás lehetőségétől, a valódi érzésektől. Nem érdekelt, hogy a lány honnan jött, mi van vele, mi lesz vele utána, az együttlét után már zavart a jelenléte.
Ha nem kötődöm, nem kell felelősséget vállalnom másért, nem kell hallgatnom a problémáit, nem fog nekem gyereket szülni, nem fog elhagyni, így az nem is fájhat. Ez az életforma sok bűntudattal, érzelmi elsivárosodással, be nem tartott ígérgetéssel, és párkapcsolati problémákkal járt egészen addig, amíg fel nem tudtam hagyni vele a mélypontom elérése után.
Így lettem heroinistából szexfüggő Fotó: Shutterstock
Sok múlott anyámon
Az eredője és egyben a felépülésem kezdete is valószínűleg az anyámmal való kapcsolatom javulásából fakad. A szüleim válása után 2 és 5 éves korom között nem voltam anyám mellett, ami komoly kötődési és elköteleződési problémák forrása lett. Emiatt tudat alatt sokáig haragudtam rá. Ebből fakadhat a kötődéstől és az elhagyatástól való félelem, valamint a biztonságra és a kontrollra való túlzott igényem.
Most a felépülés során, ahogyan egyre intimebbé vált a viszonyom az anyámmal, úgy váltak egyre intimebbé a kapcsolataim, így a párkapcsolatom is. Belépett az életembe a megbocsátás és az elfogadás, így képes lettem kötődni és elköteleződni, nem kell már felrúgnom a kapcsolatomat azért, nehogy megélhessem azt, hogy elhagynak.
Egyedül is megállom a helyem
A felépülés során csökkennek a kényszerek, azt tapasztalom magamon, hogy ahogy haladok előre az életemben, egyre több a siker, a felelősség, egyre kiegyensúlyozottabbá válok, és ettől egyre jobban csökken bennem a megfelelés és a kényszeresség. Nem érzem azt, hogy csak valaki mellett lehetek valaki, nem más fényében határozom meg magam, tudom, hogy egyedül is meg tudom állni a helyem, nem megalkuvásból kell kapcsolatban lennem.
Ahogy jönnek a sikerek, növekszik az önbecsülésem, egyre kevesebb a belső hiány,a spiritualitás is megjelenik az életemben, lassan eltünedeznek a pótcselekvések, ám ebben hosszú évek munkája van, nem jön egyből.
15 évig használtam, már több ideje vagyokjózan, mint amennyit drogoztam, és mostanában érzem úgy, a helyemen vagyok. Ennek feltétele az is, hogy nem felejtem el, hogy honnan jövök és nem gyógyultam meg, és foglalkozom továbbra is magammal.
Több mint egy éve indult útjának a metoo-mozgalom. Sokat gondolkodom, vajon milyen eredményei lettek az elmúlt egy év tabudöntögető vallomásainak… Hányan mertek beszélni a legmélyebb fájdalmaikról? Hányan találtak értő fülekre? Vajon többen kaptak-e segítséget, mint ahányan az áldozathibáztatás szűnni nem akaró hozzáállásával találták szembe magukat? Mennyi információ „ment át” olyan embereknek, akik sosem éreztek hasonlót abból a pokoli szenvedésből, ami egy szexuális abúzus áldozatának akár az egész életét is végigkísérheti? És ami talán a legfontosabb, hány embernek sikerült enyhülést találnia? Hány áldozatnak sikerült megszabadulnia a mardosó bűntudattól, a szűnni nem akaró szégyenérzettől és a lemoshatatlan „mocskosságérzéstől”?Sebestyén Eszter pszichológus írása.
–
Vajon az a tévhit legalább megdőlt-e, hogy kizárólag a nemi erőszak számít szexuális bántalmazásnak, és csak az tud borzalmas lelki károkat okozni? Vajon mi, felnőttek, szülők tisztában vagyunk-e azzal, hogy egy gyereklélek hogyan törik szinte darabjaira attól is, ha a testét szexuálisan túlfűtött érintések, simogatások, mozdulatok „mocskolják be”?
Egy világ összeomlása
Ami ilyenkor valójában történik, az nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet az első ilyen pillanatban kettéválasztódik. Lesz egy ez előtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lehet már olyan, mint azelőtt.
Lesz egy bántalmazás előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez az abuzálás – mint egy pióca – rátelepszik.
Vagy mint egy polip, aki a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni. A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy ő tudatában lenne ennek.
Aki soha nem volt érintett szexuális bántalmazásban, elképzelni sem tudja, milyen nehéz ebből a hálóból kiutat találni. Milyen borzasztóan nehéz ettől a „mocskosságérzéstől” megszabadulni. Mintha magunkban hordoznánk valamit, amiről talán azt sem tudjuk, mi az, csak annyit, hogy takargatnunk kell. Nem tudjuk, mi az, mégis úgy érezzük, mintha mindenki látná rajtunk. A szégyenünket, a mocskunkat, a bűnünket.
Akit gyerekként molesztáltak, ismeri az érzést, ahogy a bűntudat átvette az élete fölött az irányítást.
Sokan felteszik a kérdést, hogy miért az áldozat szégyelli magát, miért ő érez bűntudatot?
Egyszerűen azért, mert azt érezzük gyerekként, hogy részesei vagyunk valami nagyon rossz dolognak, nem akadályozzuk meg, mert képtelenek vagyunk rá, ezzel pedig tettestárssá válunk saját magunk bántalmazásában. Ezért a bűntudat és a szégyen bemászik a bőrünk alá, és odaköltözik. Mintha otthont talált volna magának. Észrevétlenül átveszi az irányítást a gyerekkorunk fölött, de ezzel még nem elégszik meg. Felnőttkorunkban alattomosan munkálkodik tovább. Néha enged egy kis pihenőt, egy kis levegővételt, majd teljesen váratlanul még szorosabban fojtogatni kezd.
Aztán jönnek a fizikai tünetek
Sok abuzált felnőtt emberrel beszélgettem, rengeteg élettörténetet olvastam, szinte mindenkinél látszólag érthetetlenül váltogatják egymást jó és rossz periódusok, normál időszakok és különösebb racionális magyarázat nélküli mély, akár öngyilkossági gondolatokig süllyedő depresszió.
A bennünk otthonra találó bűntudat jelentkezhet váratlan rosszullétek, kiszámíthatatlan, mindent eluraló félelmek, újra és újra belobbanó hipochondria, kényszerbetegség vagy önsorsrontás, önbüntető életmód, szenvedélybetegség formájában.
Nagyon gyakoriak a pszichoszomatikus megbetegedések, egészen változatos testi fájdalmak és tünetek, melyekkel orvosilag jellemzően semmit nem tudnak kezdeni, leggyakrabban az okát sem találják. Mert az ok a darabokra tört lélekben van, a mélyről jövő önutálatban, a dühöngő önkritikában, az állandó bűntudatban, és az ebből gerjedő büntetéstől való félelem miatti szorongásban. Ha valakit gyerekként molesztáltak, nemcsak a bűntudat telepedett be a bőre alá, hanem a bizalmatlanság és az ezzel járó szorongás is.
Elveszik a bizalma a világban, a felnőttekben, saját magában, és mindemellett a saját testében.
Azt érezzük gyerekként, hogy minden és mindenki cserben hagyott. Sok esetben az abuzáló a gyerekhez érzelmileg közel álló felnőtt, aki visszaél a gyerek szeretetével és szeretetéhségével. A gyerek úgy érzi, nemcsak ő hagyta cserben, hanem a többi felnőtt is, akik nem védik meg, nem akadályozzák meg a molesztálást. És ha mindez még nem lenne elég, úgy érzi, a saját teste is cserben hagyta, mert nem tudott védekezni, nem tudott ellenállni. Emiatt pedig nem érzi magát otthon, és biztonságban a saját testében. Ilyen érzésekkel együtt élni olyan, mint búvárfelszerelések nélkül búvárkodni. Félelmetes, rémisztő, állandó szorongásokkal terhelt, és totálisan kimerítő.
A test és a lélek pedig ebben az állandó küzdelemben és szorongásban – a biztonságérzet teljes hiányában – időnként elfárad. Ilyenkor minden kapaszkodót elveszít.
Ha egy gyerek egy felnőtt szexualitásának bármilyen módon részévé válik, azzal semmilyen szinten nem tud mit kezdeni, nem tudja értelmezni. Annyira sokkos állapotba kerül egy ilyen helyzettől, hogy gyakran nem tud mozdulni, reagálni vagy ellenkezni. A lelke pedig semmit sem képes kezdeni a helyzettel. Nem tud segítséget kérni, mert lefagyott, nem jön ki hang a torkán.
Később sem tud beszélni róla, mert fogalma sincs, mit érez, nincs szókészlete arra, hogy körbeírja azt az ijesztő káoszt és a semmihez sem hasonlítható forgatagot, ami a lelkében játszódik. A gyerekkori szexuális visszaélés a bántalmazásoknak az a formája, amiben a gyerek leggyakrabban magára marad. A bántalmazó legtöbbször egy családtag vagy egy közeli rokon, barátja a családnak. Emiatt pedig a felnőttnek egyszerűbb azt hinni, hogy „nem történt semmi komoly”, mint szembenézni azzal, hogy az élettársa, a férje, valamelyik rokona vagy barátja szexuálisan közeledett a gyereke felé, és felvállalni az ezzel járó kínos konfliktust.
A bántalmazó felnőtt fenyeget – a gyerek pedig nem felejt
A bántalmazó felnőtt gyakran fenyegetéssel éri el, hogy a gyerek senkinek ne merjen szólni, de sokszor a gyerek annyira szégyelli magát, és annyira fél a szülők reakciójától, hogy emiatt tartja titokban. A titkolózás azonban teljesen felemészti. Ha akkor, ott nem kap segítséget, egyetlen választása az marad, hogy minél mélyebbre temesse magában a történteket.
Ha kicsi korban – ovis, vagy kisiskoláskorban – válik abúzus áldozatává, gyakran olyan mélyre temeti ezt az élményt, hogy nem is emlékszik rá.
Sok felnőtt és szülő tévesen azt képzeli, hogy a kisgyerekek rossz, traumatikus élményei nyom nélkül elmúlnak, hiszen „úgysem fog rá emlékezni”. Sajnos ennek pont az ellenkezője igaz.
Minél korábbi életszakaszban történik egy trauma, minél kevésbé vannak a gyereknek eszközei és lehetőségei annak feldolgozására, annál mélyebb nyomot hagy benne. Annál kevésbé tud az érzelmi feszültségtől és nyomástól megszabadulni, így az benne marad, és úgy viselkedik, mint egy időzített bomba, ami rengetegszer tud robbanni.
Lehet, hogy az érzelmi káoszt kiváltó eseményt elfelejti, de a zűrzavar attól még nem múlik el, a darabokra tört lelke ettől még nem forr össze. Az időzített bomba végigketyegi a gyerekkorát és a felnőttkorát is. Soha nem lehet tudni, mitől robban fel. Egy eltemetett, feldolgozatlan, titokként és tabuként kezelt trauma önálló életre kel. Az agy és a test nem felejt, magában hordozza az emléket, és a vele járó borzalmas érzelmi feszültséget. Sokszor elég egy illat, egy apró mozdulat, egy mondat, bármilyen inger, ami a traumára emlékezteti, és a bomba robban. Bármikor, bármitől.
Mire emlékszik felnőttkorában a bántalmazott gyermek?
A következő vallomások olyan nőktől származnak, akikkel gyerekkorukban szexuálisan visszaéltek. Ijesztően valóságosan látható belőlük, hogy milyen alattomosan tartja őket fogságban egy régi traumájuk, ami akár tíz–húsz, vagy még több évvel ezelőtt történt.
„Tizenéves koromtól időnként érthetetlen rosszullétek gyötörnek. Bizonyos helyeken elkezdek szédülni, és úgy érzem, mintha földbe gyökerezne a lábam. Elvesztem az uralmam a saját testem fölött, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni, a kezeim remegnek. Sokáig elképzelésem sem volt, miért törnek rám ezek a rosszullétek, és miért pont ilyen szokatlan helyeken. A terápiám során derült ki, hogy ezeken a helyeken olyan csempe van, mint a gyerekkori lakásunk fürdőszobájában, ahol az apám rendszeresen molesztált”.
„Minden olyan helyzetben szörnyű, fojtogató rosszullétek kínoznak, amikor valakivel testközeli helyzetbe kerülök. Rosszul vagyok a fodrásznál, a kozmetikusnál, amikor valaki közel van hozzám. Orvosi vizsgálatoknál rettegek, már attól, ha azt mondják, vegyem le a ruhám vagy feküdjek le. Minden olyan helyzet, amikor a testem fölött nincs kontrollom, amikor valaki »behatol« az intim szférámba, olyan nekem, mint egy kínzás”.
„Mikor kislány voltam, a szüleim barátja rám tört zuhanyzás közben, majd magunkra zárta az ajtót, és mindenféle mocskos dologról beszélt. Felnőttkoromban évekig nem tudtam zuhanyozni, minden zuhanyzásnál elkezdett remegni a lábam, és ájulásközeli állapotba kerültem.”
„Szülés után mély depresszió kínzott, és pánikrohamok gyötörtek. A pszichológusnál eltöltött terápia során derült fény arra, hogy a szüléskor ért ingerekkel kezdett kijönni a szellem a palackból. Mikor ismét hallottam azokat a mondatokat, hogy »nagyobb terpeszt« hogy »engedd el magad«, »légy jó kislány«, mikor nem volt kontrollom az események fölött, hanyatt feküdtem, és engedelmeskedtem egy férfinak.”
„Nemrég néztem egy filmet, majd a film közepén sírógörcsöm lett, és az egész testem befeszült, fogalmam sem volt, mi történik velem. Nem sokkal később eszembe jutott, hogy a filmben ugyanolyan tapétát láttam, mint az én gyerekkori szobámban. Mindig a tapétát láttam oldalra fordulva, amikor az apám befeküdt mellém…”
„Mikor a kislányom hatéves lett, állandó megmagyarázhatatlan szorongás kínzott, rémálmaim voltak, és teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Később kezdtek visszajönni azok az emlékek, amiket már teljesen elfelejtettem, amikor a hatodik születésnapom után a nagybátyám először benyúlt a bugyimba.”
Az időzített bomba bármikor, bármitől robbanhat. Hatástalanítani leggyakrabban csak igazán hozzáértő segítséggel lehet.
Megértve, hogyan került az életünkbe, mikor kezdett el ketyegni, mikor mitől robban. Felszínre hozva az eltemetett emlékeket. Hogy a velük járó elviselhetetlen feszültségeket végre kiirtsuk a lelkünkből, kibeszéljük, kiírjuk, vagy egyszerűen csak kiordítsuk. Találni egy csatornát, ahol meg tudunk tőlük szabadulni. Találni egy embert, aki meghall, megért, együtt érez, és segít a káoszban rendet rakni. A bomba nem fog azonnal eltűnni. Minél több éve ketyeg bennünk rendületlenül, annál több idő kell a hatástalanítására. Ahogy kezdjük megérteni a működését, egyre halkabban fog ketyegni. Egyre kisebbeket fog robbanni. És egyre kevésbé lesz hatalma felettünk.
Behunyhatjuk a szemünket… de nem érdemes. A középiskolás korosztály tud a kábítószerekről, tudja, hogy hol, kin keresztül lehet füves cigit, vagy épp melyik szórakozóhelyen szerezhető valamilyen pirula. És igen, sokan használják is. Fiatal vendégszerzőnk tapasztalata szerint többen, mint ahányan isznak. Az alábbi sorokat egy 18 éves budapesti, középosztálybeli gimnazista lány írta. Ezek az ő élményei a saját környezetéből, tehát nem reprezentatív felmérése a droghelyzetnek.Léda(nem ez a szerző valódi neve – a szerk.) mégis fontosnak tartja megosztani a tapasztalatait.
Drogok
Mindannyiunk fejében beteges kinézetű, lecsúszott fiatalok, sötét arcú dílerek és egy mocskos világ jelenik meg, amelyből nincs kiút. De valóban ilyen ez? Ahogy én látom, és amit én látok, nem éppen…
Fontosnak tartom leszögezni, hogy – bár nem a saját nevemen írom ezt a cikket –, tinédzser vagyok, vannak tapasztalataim, látom a környezetemben élő fiatalokat és a szüleiket. Viszont a saját közegem és személyem „védelmében” döntöttem így. Valamint azért, mert szerintem nem is az a legfontosabb, hogy pontosan ki az a húsz–harminc ember akiket látok drogot használni, hanem inkább ez a korosztály és társaság. A pontos adatszolgáltatás nem az én szakterületem, az a nálam sokkal tájékozottabb felnőttek feladata.
De arra gondoltam, mégis van valami a kezemben, ami igenis különleges. Az, hogy közvetlenül belelátok a fiatalok, tinédzserek világába, kábítószer-használatába. Látom, hallom a miérteket és a hogyanokat, na meg a mögötte húzódó gondolatokat is.
Amikor tavaly elkezdtem beszélgetni egy fiúval, aki teljesen más körökben mozgott, mint én, hirtelen rádöbbentem, hogy az én szűk kis környezetem, amelyben a legdurvább dolognak egy koktél megivása számított, bizony merőben eltér a korosztályom többi tagjának világától.
Leesett állal hallgattam, hogy az alkohol nem is annyira durva már, sőt, igazából szinte mindenki füvezik is mellette – vagy helyette. Emlékszem, ekkor még óriási sokkban újságoltam a szüleimnek, hogy milyen elvadult is az én közegem, a sulim egy része.
Fű
Aztán, amikor később beszéltem más emberekkel is a témáról, kiderült, hogy egyáltalán nem kivételes az én iskolám diáksága. Máshol is ugyanúgy, 15 éves korban bejön az alkohol, kicsivel később pedig a marihuána. Szerintem a fű, bár tudom, hogy hivatalosan drognak számít, és nálunk illegális is, teljesen más, mint a többi drog, vagyis a keményebb szerek. Egyrészt azért, mert ez mégiscsak egy növény, nem pedig valami ismeretlen eredetű szintetikus kis tabletta. Másrészt, mert annyira benne van a köztudatban, a zenében, az egész kultúrközegben, ami példaképként szolgál a tinédzsereknek, hogy egyszerűen lehetetlen elkerülni. Nem a használatát – bár nemet mondani is nehéz, ha már majdnem mindenki próbálta az ember körül –, hanem magát a „jelenséget”. A dohányba tekert és azzal keveredett füst illatát megannyi helyen lehet éjszaka érezni, és nem, nem csak a messzi földről jött külföldiek fújják ki a szájukból…
A fű tehát a korosztályom számára, drog, de mégsem az.
Mert a mi generációnknak azt jelenti a drog, ami szigorúan tilos – a fű megítélése viszont nem ez. Nem tilos, hanem inkább titkos. Nem tudom, érzitek-e a különbséget. Én azt látom, hogy a fűhöz nagyon egyszerű hozzájutni. Egy–két emberen keresztül az ember gyakorlatilag fel tudja venni a kapcsolatot a dílerrel, és viszonylag olcsón be is tudja szerezni. A használattal kapcsolatos tapasztalataim (amit másokon láttam) viszont nem valami fényesek. Mivel mindenki izgul azért, hogy milyen hatással lesz rá, nagyon rosszul is elsülhet az egész. Lehet pánikrohama, vagy egyszerűen csak rossz látomásai. Ezekkel pedig az a nagy gond, hogy az adott társaságnak kell helyben orvosolnia a problémát, hiszen sem mentőt, sem szülőt nem szabad hívni.
Na, igen, a szülők… Nyilván ez nagyon egyénfüggő, és én csak azt tudom megosztani veletek, amit látok magam körül.
Az én környezetemben a szülők inkább annak pártján állnak, hogy „a gyerek úgyis füvezni fog, de ezzel ők kibékülnek, csak tudjanak róla, hiszen az ő biztonsága a legfontosabb”.
Ráadásul a világon egyre több helyen legális, halljuk, hogy nem annyira káros… és a többi, így aztán szerintem az anyukák-apukák – legalábbis az én iskolatársaim körében – úgy vannak vele (sőt, talán ők is próbálták… hiszen mindenki volt fiatal), hogy inkább azt mondják a gyerekeiknek: fontosabb a bizalom, mint a törvény teljes mértékben való betartása.
Ne értsetek félre, én egyáltalán nem kampányolni akarok a marihuána mellett, de nem is igazán vagyok ellene. Szerintem lehet, hogy segítene, ha, mondjuk, nem lenne teljesen illegális, hanem csak tizennyolc éven felüliek fogyaszthatnák. Hiszen akkor alapból nem jutna hozzá annyi kiskorú, mert ellenőrzés alatt lenne a rendszer, valamint megelőzhetők lennének a mentális betegségek is a fiatalkorúak körében. Mert azt hallom a többiektől, hogy a fű előhozhatja például a skizofréniára való hajlamot. Márpedig ez szerintem semmilyen esetben sem éri meg a kellemes hangulatot és boldogságot amit a marihuána okoz.
Mi a helyzet a kemény drogokkal?
Ahogy látom, a tizenéveseknek ezzel kapcsolatban is kevésbé szigorú és elutasító a véleménye, mint a felnőtteknek.
Ami furcsa, hiszen nem is egy drogprevenciós előadáson vettünk részt. És tényleg egytől egyig nagyon komoly és értékes előadásokat hallottunk. De ez még akkor volt, amikor kisebbek voltunk, és úgy gondoltuk (legalábbis én biztosan), hogy a mi életünkben a szintetikus drogok világa távoli és félelmetes marad. Aztán, amikor évekkel később valósággá vált, hogy tényleg léteznek ezek a szerek, és nemcsak a sötét utcákon, hanem a fiatalok köreiben is, már teljesen más lett a helyzet.
A prevenciós előadások lecsúszott emberek életét mutatták be. A környezetemben élők esetén viszont felfelé ívelő életekről van szó. Akik használnak ilyen szereket, azok nem megkeseredettségből – hiszen mind ezt halljuk, hogy ezért nyúl az ember a drogokhoz –, hanem kíváncsiságból teszik. Ami felülmúlja a józan észt, hiszen mind tisztában vagyunk a lehetséges következményekkel.
A fiatalok szintetikus, keményebb anyagokhoz általában akkor nyúlnak, ha már éppen elég részegek ahhoz, hogy ne gondolják át az összes lehetséges kimenetelét annak, hogy bedobnak egy kis pirulát a szájukba, amit egy vadidegen fazontól szereztek.
És ennek a meggondolatlanságnak szerintem van egy része, ami talán sokaknak eszébe juthatott. Főleg a rapzenészek, de más műfaj előadói is, szinte minden számukban valamilyen drogot említenek, vagy kizárólag arról- és annak hatásairól énekelnek. Márpedig a rap nagyon erősen képviseli magát a műfajok között mostanában, és közelebb hozza a gyerekekhez a drogokat. Nem félelmetesnek, hanem kívánatosnak állítja be őket. És valahol persze érthető, hogy ezek a zenészek így beszélnek róla, hiszen az ő életükben nincsenek következmények – vagy legalábbis azok már nincsenek rájuk olyan hatással, mint, mondjuk, egy magyar iskolásra.
Amennyit én láttam a kemény drogok fogyasztásából, annak szerencsére nem lett komoly következménye. Az általam látott használók nem elveszett gyerekek voltak, de a szüleik azért nem tudtak erről Mert ez már az a szint, amit a leginkább liberális szülőknek sem lehet elmondani, hiszen átmegy azon a bizonyos határon.
Én nagyon félek a kemény drogoktól
Azért, mert nem ismerjük a rövid távú hatásukat sem, és nem mondhatjuk meg száz százalékig, hogy az a pirula színtiszta LSD-e például. Másrészt pedig baromi egyszerűen rájuk lehet szokni, hiszen azonnali jó érzést, „megvilágosodást” adnak.
Az a véleményem, hogy sürgősen el kell felejteni azt a régi beidegződést, hogy a kábítószer-használó kifejezés azokat a vénába szúró, negyven kilós fiatalokat jelenti, akik valami koszos helyen folyamatosan drog hatása alatt szédelegnek. A kortársaim nagy része próbált már valamit, sokan rendszeresen szívnak füvet, többen füveznek, mint ahányan isznak. Mind értelmesek és nyitottak a világ történéseire, vannak terveik és céljaik, azt mondják, kipróbálták, és ennyi számukra elég is volt.
Drogokat többen használnak, mint gondolnátok, mert kikapcsolódást és élményt nyújtanak. De sokan sajnos nagyon felelőtlenül nyúlnak hozzájuk, merészen vagy meggondolatlanul, kockáztatva az egészségüket és a szabadságukat.
Ezeket tapasztaltam az elmúlt időszakban, és nekem meglepően sokkoló volt ez a megismerési folyamat. Ezért szerettem volna megosztani másokkal is, mert talán így reálisabb képet kaptok a tizenévesek és a drogok kapcsolatáról, mint egy diagramból vagy rövidke tájékoztatóból. És noha már sokan leírták előttem, azt hiszem, fontos: a kommunikációban rejlik a kulcs. Mert ameddig mi, fiatalok beszélünk egymással, megosztjuk a tapasztalatainkat, és amíg a szülő és gyerek között is van egy egészséges párbeszéd ezekről a dolgokról, addig nagyon nagy baj nem lehet.
Azoknak egy része, akik „szárazon” töltötték a novembert feltehetően továbbra is absztinensek maradnak – nyilatkozta a PestiSrácok.hu-nak Dávid Ferenc. A Kék Pont Alapítvány projekt koordinátora arról is beszélt portálunknak, hogy azért érezték fontosnak a„Száraz November”elnevezésű kezdeményezést, mert az alkoholbetegség a magyar társadalom egyik fontos és jelentős, széles tömegeket érintő kezeletlen problémája.
Dávid Ferenc, a Kék Pont Alapítvány projekt koordinátora arról tájékoztatta a PestiSrácok.hu-t, azoknak egy része,akik „szárazon” töltötték a novembert, egy része feltehetően továbbra is absztinens marad, míg „mások inni fognak, terveink és reményeink szerint azonban mértékkel”.A projekt koordinátora kitért arra is, azért érezték fontosnak a„Száraz November”elnevezésű kezdeményezést, mert az alkoholbetegség „a magyar társadalom egyik fontos és jelentős, széles tömegeket érintő kezeletlen problémája”. A hozzájuk fordulókat, legyenek azok alkohol – vagy droghasználók vagy azok hozzátartozói, mindig az egyéni, a saját maguk által kitűzött céljaik elérésében támogatják.
Az egyéni felépülés útja nagyon sokféle lehet, ami azonos ezekben a törekvésekben az a magasabb életminőség elérésének igénye és a produktívabb, a közösség szempontjából is hasznos életmód kialakítása, valamint a használat okozta kockázatok minimalizálása
– hangsúlyozta Dávid Ferenc.„Alapítványunk felépüléscentrikus addiktológiával foglalkozik, a szolgáltatási palettánkon ennek megfelelően jogi, pszichológiai és addiktológiai segítséget is nyújtunk egyénileg és csoportban egyaránt, törekedve a közösségi elemek minél hangsúlyosabb jelenlétére”– tette hozzá a szakember.
Már az első két hét után is óriási érdeklődés övezte a „Száraz Novembert” Forrás: Facebook
A „SZÁRAZ NOVEMBERHEZ” KÖTHETŐ FACEBOOK-CSOPORTOK ÚGY MŰKÖDNEK, MINT A VIRTUÁLIS KÖZÖSSÉGI TERÁPIA
A„Száraz Novemberhez” egyébként több Facebook-oldal is köthető volt, amelyeknek aktivitása még mindig meghatározó.Az egyik zárt csoporthoz még november végén, és december elején is többen csatlakoztak. Előfordult olyan csoporttag, aki decemberben kezdte meg „szárazságát”, és a novembert alkoholfogyasztás nélkül töltők az új tagokat is tovább támogatják elhatározásuk véghezvitelében.Sokszor elég egy segítségkérő poszt, és olyan pozitív megerősítéseket kapnak a„megingók”, amelyek átlendítik őket a nehéz időszakokon, estéken, tipikusan alkoholfogyasztáshoz kapcsolódó eseményeken.Mások azért maradtak a „Száraz November” letelte után is a csoport tagjai, mert elhatározták: továbbra is alkohol nélkül szeretnék élni életüket, köszönhetően az egy hónap alatt gyűjtött pozitív élményeknek. Sokan számoltak be december elején arról, hogy sokkal jobb a közérzetük, a súlycsökkenés és az életminőségük javulása mellett egyre többször veszik észre az élet„apróbb örömeit”, és a szociális életükben is pozitív fordulatot fedeztek fel.A virtuális közösségi tér ezek alapján bizonyítottan támogatta a kezdeményezésben résztvevőket abban, hogy alkoholfogyasztási szokásaikat megismerjék, és annak köszönhetően, hogy „az elbukók” nem megrovásban részesültek, hanem „visszaváró” szavakkal illették őket, jövőre újra megpróbálkoznak a programmal.Riogatással senki sem próbálta meg társait távol tartani a pohártól, mindössze egyetlen elrettentő videó került a csoportba arról, hogyan látják a részeg felnőtteket, illetve szüleiket a kisgyerekek.
MAGYAR SPECIALITÁS: SOKAT ISZOL ÉS MEG FOGSZ DÖGLENI
Dr. Petke Zsolt, az OPAI Addiktológiai Osztályának vezetője„magyar specialitásnak”tartja, hogy azzal riogatjuk az embereket:„sokat iszol és meg fogsz dögleni”.Az addiktológus szerint ugyanis ezzel a probléma csak még jobban elmélyül, cserébe semmi sem változik. Attól változhat egy alkoholproblémával élő helyzete, ha olyan pozitív üzeneteket fogalmazunk meg, amelyek rávilágítanak arra, hogy miért jó változtatni az alkoholfogyasztási szokáson.
„Magyarán: nem azt mondom, hogy igyál kevesebbet, vagy ne igyál, hanem azt, hogy csinálj mást, csinálj helyette értelmesebb dolgot! Találj magadnak hobbit, sportot, olyan örömöt okozó szabadidős tevékenységet, amely nem alkoholfogyasztás, de legalább olyan jól fogod tőle érezni magad.”
A Száraz Novembernek pont az volt az üzenete a szakember szerint, hogy„Te magad próbáld ki és teszteld le magad, így az ehhez hasonló tapasztalás útján szerzett eredmény a kliens számára meggyőzőbb, mintha egy orvos beszélne ugyanezen dolgokról.”A portálunknak nyilatkozó szakember szerint a veszélyeztetett használó észleli, hogy megpróbálta, de nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte: nem sikerült egy hónapig „szárazon” maradjon, és felismeri, hogy szakember segítségére van szüksége.
Petke Zsolt szerint attól változhat egy alkoholproblémával élő helyzete, ha olyan pozitív üzeneteket fogalmazunk meg, amelyek rávilágítanak arra, hogy miért jó változtatni az alkoholfogyasztási szokáson Fotó: Béres Attila/Magyar Nemzet
AMagyar NemzetnekPetke Zsolt korábban azt mondta, hogy az újonnan kiépített felépülési programjukat a sokszereplős, csoportterápia alapján működő közösségi működésekre modellezték. Ezzel párhuzamot vonva feltett kérdésünkre az addiktológus kifejtette:a Kék Pont Drogkonzultációs Központ által szervezett „Száraz Novemberhez” kötődő zárt csoport tulajdonképpen úgy működött, mint egy virtuális közösségi terápia. A folytatásról a szakember megemlítette, hogy a program tovább folytatandó, illetveaz alapján, hogy ki mennyire érzi a problémáját súlyosnak, biztosan akadtak olyanok, akik felismerték, hogy segítségre van szükségük az alkoholbetegségük kezeléséhez.
Nincs azzal semmi baj, hogyha nem sikerült betartania a vállalást, csak vegyük észre, hogy segítségre van szükség
– zárta a Pestisracok.hu-nak elmondottakat Petke Zsolt.
A FELÉPÜLÉS ÚTJÁN MINDENKI SAJÁT MAGÁNAK LESZ MENEDZSERE
Dávid Ferenc a program végén portálunknak elmondta:
Volt olyan, aki a kezdeményezés hatására vette észre, hogy problémái vannak az alkoholfogyasztás területén. Aki jelentkezik a Kék Pont Alapítványnál, az kap egy időpontot, és elindul a felépülés útján. Tulajdonképpen ennek az útnak saját maga lesz a menedzsere, ha valakinél nagyon súlyos az alkoholelvonás problémája, akkor akár kezelést is biztosítunk neki. Ez egy egyéni út innentől kezdve, mindenkinek más megoldásra lehet szüksége: egyéni konzultációra, vagy csoportos terápiára, de az is lehet, hogy felépülési közösségben funkciónál jobban.
Azt nem lehet számszerűsíteni, hogy kik azok, akik a„Száraz November”kapcsán jelentkeztek a Kék Pont Alapítványnál alkoholproblémáikkal, de azt Dávid Ferenc hangsúlyozta,nem is azoknak szólt ez a kezdeményezés, akiknek problémájuk van az ivással, hanem azoknak, akik úgynevezett „kockázati ivók”, vagyis megvan annak a kockázata, hogy problémássá válhat az italfogyasztásuk.
Sikeresnek nevezte Dávid Ferenc a Kék Pont Alapítvány kezdeményezését Fotó: Botos Tamás/addictologus.blog
Dávid Ferenc szerint nagyon jól sikerült a kezdeményezés, és kiemelendő, hogy a közösségi élet, amit a kezdeményezéshez köthető csoportok nyújtottak a „szárazoknak” – az, hogy valaki egy közösség tagjaként vesz részt egy küldetésben – segít, hogy a leküzdési stratégiáik sikeresebbek legyenek.
JÖVŐRE ÚJRA „SZÁRAZ NOVEMBER”
Dávid Ferenc elmondta, hogy jövőre ismét meghirdetik a„Száraz Novembert”, így újra vállalni lehet a kihívást, részt lehet benne venni.
A kihívás végén tulajdonképpen sokan visszatérnek saját életük a kerékvágásában. Azt, hogy ki milyen módon megy tovább – sokkal mértékletesebb lesz, vagy egyáltalán nem iszik alkoholt – a rengeteg pozitív, alkohol nélkül átélt élménye befolyásolja, mint ahogy a gondolkodását, az alkoholhoz fűződő viszonyát is. Ez azonban szintén egyénfüggő.
Dávid Ferenc szerintnem lehet pozitívabban kezelni azt, ha valaki egyáltalán nem fogyaszt alkoholt, mint azt, ha valaki inkább a mértékletességre helyezi a hangsúlyt. Mint fogalmazott:nagyon fontos, hogy a felépülésben és a mértékletességben is egyéni utak vannak.Az egyén határozza meg, hogy mit szeretne, mi a célja, és azt próbálja megtartani. Ezeket nem szabad összevetni, összehasonlítani. Az egyik legfontosabb dolognak Dávid Ferenc azt tartja, hogy
foglalkozzunk önmagunkkal, próbáljunk meg sokkal produktívabban élni, amitől az életminőségünk is sokkal magasabb lesz.
A Száraz November a szervezők szerint a mértékletesség erényének és az öngondozás gyakorlatának elmélyítése az alkohol iránti sóvárgásban megtalált tanulságok által. Fontos cél a testi és lelki megújulás, az önismeret fokozása, a vágyak megregulázása, valamint az italozás okozta problémák korai felismerése.
Ennél alaposabb kérdőív drogtémában nincs, olyan cuccokra is rákérdez, amikről valószínűleg még soha nem hallottál.
És idén lényegesen rövidebb, mint korábban, de ha sokat narkózol, és mindenre válaszolsz, akkor azért nem lehet pár perc alatt kitölteni.
Legalább három okból akkor is érdemes kitölteni a világ legnagyobb online drogos felmérést a Global Drug Survey-t.
Egyrészt mindenféle legális és illegális drogfogyasztásra rákérdez, és az embernek néha ha nem árt, ha maga is végiggondolja, és szembesül vele, hogy mennyit iszik, mennyi gyógyszer szed, vagy narkózik.
Azért is érdemes kitölteni, mert kiderül belőle, hogy milyen új szerek jelentek meg a piacon, mert tényleg minden elképzelhető anyagra rákérdeznek a hawaii törperózsa magjától az szintetikus LSD analógokig.
És persze azért is érdemes kiölteni, mert ezzel segíted az ELTE kutatóinak munkáját, akik a magyar drogozási adatokat fogják elemezni. De nem csak nekik.
A Global Drug Survey magyar változata nagyjából egyidős a 444-gyel,2013 novemberében végezték előszöra felmérést magyar nyelven is, pár hónappal azután, hogy a 444 elindult, és azóta is minden évben közreműködünk az adatfelvételben és publikáljuk az eredményeket.
A kutatás idén rákérdez arra is, hogy mennyire bízol a rendőrökben, és arra is, hogy bántalmaztak-e már szexuálisan mikor alkohol vagy más drogok hatása alatt voltál.
Ha külön engedélyezed, akkor a válaszaid anonim módon bekerülnek egy nemzetközi adatbázisba, amire mobilos és webes alkalmazás épül. Ezzel bármikor meg lehet nézni, hogy amennyit te szokták inni/szívni/lőni/szippantani, az hol van mások droghasználatához képest. Lehet, hogy magadban azt gondolod, hogy minden hétvégén felszívni pár csík valamit, az nem is olyan intenzív drogozás, de közben ezzel is a súlyosabb magyar szerhasználók között vagy. A GDS-nek köszönhetően pontosan meg tudod nézni az arányokat.
A felmérés teljesen anonim, és mindenki csak azokra a kérdésekre válaszol, amikre akar.
A felmérés alapítója Dr Adam Winstock, pszichiáter. Itthon a ELTE Pszichológiai Intézetének professzora, Demetrovics Zsolt, valamint Kapitány-Fövény Máté, a SE Egészségtudományi Karának adjunktusa végzik a kutatást.
Nekem 13 perc volt kitölteni, aki sokat drogozik, annak hosszabb ideig fog tartani.
Mindenki függ valamitől. Még mielőtt felháborodnál, gondold végig a következőket. Szerencsés vagy, ha nincs olyan szenvedélybetegséged, ami az egészségedre és az életmódodra is negatívan hat. Ilyen az alkoholizmus vagy a dohányzás, a kábítószer- és gyógyszerfüggőség, vagy akár a szerencsejáték.
Ám léteznek olyan fizikai és szellemi addikciók is, amelyeknekészrevétlenül válik rabjáváaz ember. Ezek a cselekvések vagy viselkedések természetesnek tűnnek a hétköznapokban, ám mivel hiányuk szinte mentális megvonási tünetekkel jár, szakzsargonnal élve a kóros függőségi kategóriába sorolhatóak.
1/6Kényszeres vásárlás
A 21. század, a topfogyasztói évezred leggyakoribb szenvedélye a vásárlás. Sokan alelki problémáikat, depressziójukat és a stresszt, vagy éppen a magányukatkezelik a dolgok felhalmozásával, mintegy jutalmazva vagy kárpótolva magukat a sérelmekért.
A nőkesztétikai örömötszerző dolgokat, ruhákat, dekorkozmetikumokat vagy ékszereket vesznek, a férfiak elektronikai kütyüket, multimédiás és sportfelszerelést.
Az önjutalmazáseufóriátvált ki és hasonló gyönyörrel tölt el, mint a szexuális izgalom.
A terápiának szánt pénzköltéssel kapcsolatban az is probléma, hogy sokszor a kezdeti és átmeneti emelkedett hangulatot hamar hanyatló szakasz követi, és helyét frusztráció ésbűntudat váltja fela költekezés miatt.
2/6Megoldás
Soha ne indulj vásárolni egzakt lista nélkül.
Hakonkrét célokkalmész be az áruházba, csak azokra fókuszálj és ne tegyél mást a kosárba.
Hogy elkerüld a kísértést, próbáld ki azonline vásárlást.
A monitor előtt kevésbé ingergazdag a környezet, nem csábítanak kézzel foghatóan, tapinthatóan és láthatóan az anyagok és formák, színek és minták, illetve illatok.
Már létező fogalom akiskereskedelmi terápia, ami többek között a „window shopping”-ot, vagyis a kirakat nézegetést is alternatívaként ajánlja fel a hangulat javítására.
3/6Sorozatfüggőség
Az egyre népszerűbb streaming platformoknak, vagyis a szórakoztató médiaszolgáltatóknak köszönhetően évente ezernyi történet, film és sorozat zúdul az emberre.
Pszichológiai kutatások mutatták ki, hogy a kedvenc szériák és a főhősök történetének nézése közben az agydopamint– vagyis örömhormont – termel, a test pedig olyan állapotba kerül, mintha enyhe kábítószeres befolyásoltság alatt lenne. A sorozatnézés valójában egypszeudo-függőség, mert bár kevés élettani károsodást okoz, mégis nehéz abbahagyni.
A test ugyanis nem diszkriminálja az örömszerzést, és utasítani fogja az agyat, hogy az vágyjon a hétköznapitól eltérő, vágyott, színes fantáziálásraés emocionális azonosulásra, amit a sorozatnézés lehetővé tesz.
4/6Megoldás
Ne hagyd, hogy a kedvenc sorozataid bedaráljanak. Ahelyett, hogy hétről hétre körmöt rágva várod a következő részt, jelölj ki egy konkrét napotvagy napszakaszt a héten, amikor kimondottan a kedvenc szériáidat nézed.
Ne legyen a lakás minden helyiségében televízió vagy laptop, hogy elkerüljön a kísértés evés vagy fürdés közben nekiállni egy-egy résznek.
Kevésbé kényszeres, ha egyszerre1-2 történetet követsz, és nem 8-10 sztorit, ahogy az igazi függők csinálják.
Ne egyél, igyál és nassolj a monitor előtt. Ha összekötöd az szórakozást és a kulináris élvezeteket, az csak hatványozza a tévé- vagy sorozatnézésre szánt időt.
5/6Internetfüggés
Kóros internet addikcióról akkor beszélünk, ha valakinek a túlzott számítógép használat zavarja a mindennapi életét, a társas kapcsolatait, a munkáját vagy a tanulását. Ha őszinték vagyunk magunkkal, sokan beleesünk abba a hibába, hogyfeleslegesen sokatlessük a közösségi oldalakat, nézzük a filmes weblapokat, hallgatjuk a zenecsatornákat vagy játszunk a videojátékokkal.
Amultimédiás információk dömpingje feltartóztathatatlanul ömlik az emberre, és a digitális korszakban elsődlegessé vált az „infotainment”, vagyis az a fajta médiafogyasztás, ami az informálódást és a szórakozást foglalja egyszerre magában – az internet pedig ezt teszi lehetővé. A mentális egészségügyi tanácsadók szerint a webfüggés miatt óriási a veszélye a személyes kapcsolatok elsorvadásának. A társas szocializáció helyettdigitális elszigeteltség, az emberi kommunikáció helyett pedig online közlésformák lesznek jellemzőek az emberiségre.
6/6Megoldás
Tudatosan limitáld az időt, amit a laptop vagy a telefon előtt töltesz. Állíts be ébresztő jelzést, hogy ne haladd túl azt az intervallumot, amit a közösségi média böngészésére szánsz.
Módszeresen és konkrétan keress, nézelődj és informálódj, ne pedigcéltalanulszörfölj a neten, mert akkor elsodródsz az információk és szórakoztató tartalmak áradatában.
Állíts fel egy olyan szabályt, hogy ami értékesebb az internetezésnél, az álljon az első helyen aprioritásilistádon.
Ha tehát szépnapfényes kirándulóidővan odakint, töltsd inkább a szabadban az időt.
Ha a családtagjaiddal, pároddal vagy gyermekeddel tölthetszminőségi időt, mindenképpen azt tedd, és ne gubbassz a monitor előtt.
Hallgatással. A másik semmibevételével. Gúnyolódással. Kritikával. Lekicsinyléssel. Lekezeléssel. Kiröhögéssel. Duzzogással. Sértődéssel. Vádaskodással. Mártírkodással. Hülyének nézéssel. Bolondnak beállítással. Ezer és egyféleképpen bánthatja, sőt bántalmazhatja az ember a környezetében élőket fizikai erőszak nélkül. Gyakran a bántást szeretetnek hazudva. Az érzelmi bántalmazás romboló és kártékony. Felismered?
Manapság, szerencsére, egyre többet beszélünk érzelmi bántalmazásról. Miért szerencsére? Olyan jó téma ez? Azért van jól ez így, mert egyre tudatosabbak vagyunk abban, hogy a fizikai egészség mellett a mentális vagy lelki egészség ugyanolyan fontos. Ahhoz, hogy ezt elérjük, az egyik első lépés felismerni kapcsolataink mintázatait. Míg régen a társadalmi konvenciók miatt egy bántalmazó partnerrel összekötött élet életfogytiglani szenvedést jelentett, és csak kevesek számára volt kiút – addig ma már nem így van. Ugyanígy, abból a börtönből iski lehet szabadulni, amibe a gyerekkorunkban elszenvedett szülői, felnőtt kegyetlenségek zárnak minket. Ezzel kinyílik egy ajtó afelé is, hogy ezeket a torzult mintákat ne örökítsük tovább – ami sajnos szükségképpen megtörténik, ha nem dolgozunk magunkon – és egy egészségesebb, elégedettebb világban éljünk.
Az első lépés a tudatosítás: ismerjük fel, hogy mi a bántalmazás, hogyan árt ember embernek, milyen betegítő és kártékony cselekvéseket címkézünk hamisan szeretetnek. Ezért beszélünk újra és újra a fizikai és a lelki bántalmazásról, ezért mutatjuk meg itt a Díványon is, hogy hány olyan élet van, ami nem a jó irányba megy, amiből ki lehetne lépni. Senki sem jó dolgában hülye – ahogy mentorom, F. Várkonyi Zsuzsa szokta mondani. Senki sem tehet arról, ha bántalmazott kisgyerek volt, ha rossz mintákat tanult, ha belement egy kártékony partnerrel való kapcsolatba. Az viszont minden felnőtt ember saját hatásköre, hogy felismerje akár magán, akár a partnerén a bántalmazás jeleit, és amennyire képes rá, tegyen ellene.
Az érzelmi bántalmazás ugyanúgy gyilkos, mint a fizikai, csak éppen nem a testi erő a fegyver, hanem az érzelmek. Az érzelmi bántalmazó, ugyanúgy, mint a fizikai, arra törekszik, hogy totális hatalmat, kontrollt gyakoroljon a másik felett. Viszont szemben a fizikai abúzus egyértelmű jeleivel, az érzelmi bántalmazó nem feltétlenül tudja, hogy ő bántalmaz. Egyszerűen csak a saját bizonytalanságát (a partnerével és a külvilággal szemben) próbálja leplezni a kontrolláló, sérüléseket okozó viselkedéssel. Fegyverei a kritika, a gúny, az örökös ellenőrzés, számonkérés, szeretetmegvonás, a másik személyének a leértékelése.
Csomó olyan családi, kapcsolati konfliktus van, ami nem bántalmazás. Lehet megsértődni, kiabálni, vitatkozni és megbántani egymást anélkül, hogy bántalmazásról beszélnénk. A különbség inkább a gyakoriságban, a viselkedéses minta jellemző voltában, irányultságában és a konfliktus feloldásának módjában van.
A következő konkrét helyzetpárokból az egyik bántalmazó kapcsolati minta, a másik nem. Válaszd ki, hogy melyiket gondolod inkább bántalmazó viszonynak.
Minden kérdés megválaszolására 60 másodperc áll rendelkezésedre. Jelöld meg a helyes választ, vagy várd ki az idő végét, vagy kattints a "Következő kérdés" gombra. A linkre kattintva elindul a játék.
Nagy kérdés, jó dolog-e valakit akarata ellenére bevinni a pszichiátriára, lekötözni és begyógyszerezni. Magyarországon ez gyakran megtörténik, és sokak szerint jó is, ha a pszichés gondokkal küzdő, veszélyes embereket kórházba viszik. De mitől lesz valaki veszélyes? Ezt senki se írta le sehova, mindig a mentősök és az orvosok döntik el. Egy falhoz vágott bögre vagy két doboz cigi például elég hozzá? Miközben itthon a kötelező gyógykezelések sorra produkálják a jogsértéseket, Európa néhány pontján kezdik elfelejteni ezt az egészet, és jobb megoldásokat találnak.Az Abcúg riportja.
Péterre 2005-ben hívták ki először a mentőt. „Pszichózisnak hívják, amikor más állapotba kerülök, másképp látom a világot, kívülről furcsának is látszom ilyenkor” – mondta a 38 éves budapesti férfi, akit tizenhárom éve, egy különösen nehéz időszak, többek közt édesanyja öngyilkossági kísérlete után diagnosztizáltak bipolárisként. „Volt, hogy a munkahelyemről vittek be. Fizikailag soha senkit nem bántottam, de a környezetem úgy érezte, hogy veszélyes lehetek”.
A szabályok szerint Magyarországon azokat vihetik be akaratuk ellenére a pszichiátriára, akik veszélyeztetik magukat vagy másokat. Ilyenkor kezdetét veszi egy több hetes kezelés, általában erős nyugtatózással és gyógyszerezéssel, miközben nem hagyhatják el a kórházat. „Egyetlen éjszaka volt, amikor haza akartam menni. Kiabáltam és dörömböltem az ajtón. Nem akartam ártani senkinek, mégis lekötözött egy ápoló”.
Attilát 2008-ban diagnosztizálták mániás depresszióval, ami saját leírása szerint „vagy hónapokig tartó, nagyon mély depressziót, vagy egy nagyon intenzív, felfokozott állapotot jelent. Másfél éve a kettő között vagyok” – mondta. Attila egy vidéki kisváros lakójaként jól ismeri a helyi rendőröket, akik ötször vitték el bilincsben a pszichiátriára. „Amikor depressziós voltam, nem érdekelt semmi. Nem mentem el időben kontrollra, nem váltottam ki a gyógyszeremet, ami nem tetszett a családomnak, ezért kihívták a mentőket”.
Azt mondta, fizikailag nem állt ellen, egyszerűen leült a sarokba, és a felszólítás ellenére sem volt hajlandó elindulni a kórházba. „Télen a hóban húztak, mint a disznót a vágásba. Minek mentem volna? A magyar pszichiátria arról szól, hogy a beteg legyen kussban, ne mászkáljon a folyosón, vegye be a gyógyszert, és éjjel aludjon. De az undorító kórházi vécé és zuhanyzó, az ocsmány kaja nem nagyon segít az emberen”.
Két doboz cigi is lehet veszélyeztető
A kötelező pszichiátriai gyógykezelés kérdése egy elég összetett probléma, amiről orvosok, jogászok és maguk az érintettek is sokfélét gondolnak. Vannak, akik szerint ez súlyosan korlátozza az ember szabadságát, ezért be kellene tiltani, és a gyógyszerezés-kötözés párosnál hatékonyabb módszerek után kellene nézni. Másrészt viszont a pszichés problémákkal küzdők egy része könnyen kerülhet olyan állapotba, ami külső beavatkozás nélkül nagyobb bajhoz, akár öngyilkossághoz is vezethet.
Erre a vitára később még visszatérünk. De ha elfogadjuk, hogy bizonyos esetekben szükség van kötelező gyógykezelésre, a mostani rendszer akkor is tele van visszásságokkal.
Sehol sem írják le, mit jelent konkrétan a veszélyeztető magatartás
– mondta Milanovich Dominika, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársa, akihez több, kötelező gyógykezelésen átesett ember fordult már jogi segítségért. Szerinte általában annyira hiányosak a dokumentumok, hogy ki sem derül, pontosan mit csinált az illető. „Például leírják, hogy elindult nála egy paranoid tünetképzés. De arról nincs szó, hogy ez miben nyilvánult meg, hogyan veszélyeztette magát vagy a környezetét, mondjuk fenyegetőzött-e”.
Pedig ez lenne a legfontosabb, hiszen a törvény szerint ez az egyetlen feltétele annak, hogy valakit akarata ellenére is pszichiátriára vigyenek. Gombos Gábor, aki az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottságának tagja volt, úgy látja, a veszélyeztető magatartás nem más, mint egy gumikategória. „Egyszer beszállítottak egy bácsit, aki napi két csomag cigit szívott. Azt mondták, ezzel súlyosan veszélyezteti a saját egészségét”.
Így aztán elég nehéz megmondani, kit vehetnek kötelező gyógykezelésbe. A TASZ-nál leginkább személyiségzavarokkal küzdő emberekkel találkoznak. „Skizofrénia, mániás depresszió, és ehhez hasonló diagnózisokat kapnak. Van, aki úgy kerül be, hogy előtte napokig nem alszik” – mondta Milanovich. Szerinte az is egyre gyakoribb, hogy valamilyen családi konfliktus után vesznek valakit gyógykezelésbe. „Ilyenkor nagyon nehéz dolguk van a kiérkező mentősöknek. Mi van, ha valakit nem visznek be, aztán utólag kiderül, hogy indokolható lett volna? Kevesen vállalják ezért a felelősséget”.
Attila egyszer épp akkor került nagyon rossz passzba, amikor otthon volt az általános iskolás fia is. „A falhoz vágtam egy bögrét. Most akkor veszélyben volt a gyerek? Szerintem igen, indokolt volt, hogy bevittek. De ha olyasvalaki vágja falhoz a bögrét, akinek nincs pszichés diagnózisa, biztosan nem mennek ki érte”.
Azt is nehéz megmondani, egyáltalán hány embert vesznek kötelező gyógykezelésbe. A Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) a pszichiátriai gondozásba vett betegekről vannak éves adatai (2016-ban például 14 ezer új beteg jelent meg a rendszerben), de ebben benne vannak az önkéntes gyógykezelések is. A kötelező gyógykezelések nagyságrendjét Gombos és kollégái a kétezres évek közepén próbálták megbecsülni a bíróságoktól kikért adatok alapján. Bár nem kaptak választ mindenhonnan, úgy becsülték, hogy a kórházi felévtelek 25-30 százaléka nem volt önkéntes.
Más kérdés, hogy Gombos szerint nincs sok értelme önkéntes felvételről beszélni, hiszen a gondnokság alatt levők helyett például a gondnokuk is dönthet, és papíron az is önkéntesnek számít. Sokan pedig kisebbik rosszként választják a kezelést, abban a reményben, hogy így majd látogatót fogadhatnak és telefonálhatnak. Érintettként vele is történt már hasonló:
„Stroke-gyanús tüneteket észleltem magamon, ezért kihívtam a mentőt. Mire kiértek, az aggasztó jelek többsége elmúlt, de kérdeztek róla, ezért elmondtam a pszichiátriai előtörténetemet is. A mentős arra következtetett, hogy a pszichiátriai problémák éppen testi tünetekben nyilvánultak meg, ezért javasolta, hogy menjek be önként a kórházba. Aláíratták az önkéntes gyógykezelésről szóló nyilatkozatot, ennek ellenére bevittek a zárt osztályra, ahol elvették a telefonomat, a nadrágszíjamat, a cipőfűzőmet, mindent, amivel kárt tehetnék magamban. Csak az aktivista barátaimnak köszönhettem, hogy négy nap után eljöhettem”. Ez az eset valószínűleg egy magyar bíróság szerint sem lett volna szabályos, de Gombos inkább nem pereskedett.
Nehéz fellebbezni
A bíróságnak három nappal a beszállítás után kell döntenie arról, hogy indokolt-e a kötelező gyógykezelés. De mivel a mentőknél és a kórházban nem írják le, miért látták veszélyesnek az illető magatartását, elég nehéz jó döntést hozni.
Az erről szóló „minitárgyalást” a kórteremben, a többi bent fekvő ember és hozzátartozóik füle hallatára szokták megtartani. Milanovich egy blogbejegyzésében abszurdnak nevezte ezt a helyzetet, amely arra kényszeríti az embert, hogy a nyugtatóktól amúgy is kábán, ismeretlenek kérdéseire válaszolgasson, miközben senki sem tájékoztatta rendesen, és a telefonját is elvették.
A bírósági határozat végül 10-12 nap múlva születik meg, ami csak nagyon nehezen és későn jut el az érintetthez. „Nagyon nehezen, mert míg az érintettet a zárt osztályon tartják fogva, addig a bírósági végzést az üres lakásába postázzák ki. Túl későn, mert a beszállítás és a határozat kézbesítése között 27 nap is eltelhet” – írta a TASZ egy tavalyi közleményében, miután az alapvető jogok biztosa is megállapította, hogy jóformán nincs lehetőség fellebbezni a döntés ellen. A kormány erre módosított valamelyest a jogszabályokon, de az ombudsman idén februárban még mindig hiányolta a rendes fellebbezés lehetőségét.
Milanovich szerint ez az egész azért is van így, mert rutinszerűen, futószalagon folynak az eljárások. Ha az embernek nincs ügyvédje vagy meghatalmazott nagykorú rokona, az állam kirendel neki egy ügygondnokot. Ő kulcsszereplő az ügyben, hiszen arra kell figyelnie, hogy
minden megfeleljen a jogszabályoknak, és
csak akkor maradjon az illető a pszichiátriai osztályon, ha feltétlenül szükséges.
„Az ombudsmani jelentésekből kiderül, hogy ez az ügygondnok nem is találkozik a minitárgyalás előtt azzal az emberrel, akit képviselni fog” – mondta.
Megszüntetni? Ki tudja?
Ezeket a problémákat nagyrészt kezelni lehetne törvénymódosításokkal és azzal, ha az intézmények betartanák a most is érvényes jogszabályokat. Sokak szerint viszont a kötelező gyógykezelés úgy, ahogy van, sérti az emberi jogokat, ezért meg kellene szüntetni. Persze ők sem tagadják a pszichés betegségek létét, viszont azt mondják, hogy „nem azzal az emberrel van a baj, akinek félelmei vannak, vagy aki hangokat hall, hanem az a kérdés, hogyan reagál rá a társadalom. Az egyetlen megoldás a zárt részleg, majd a rehabilitáció, aztán hazamenni, majd megint vissza a zárt részlegre, vagy van alternatíva? Ha van, az figyelembe veszi-e az ember adottságait, jogait, életét és méltóságát?” – foglalta össze Gurbai Sándor emberi jogi szakértő a TASZ korábbi kerekasztal-beszélgetésén.
A másik oldal viszont azt mondja, hogy a legdemokratikusabb országban is indokolt lehet elzárni az embereket. Ez az orvosi megközelítés: aki beteg, azt kezelni kell, a saját érdekében is, nehogy a betegsége miatt eladja a saját házát, felelőtlen szerződéseket írjon alá, vagy mondjuk hiteleket vegyen fel. Szuromi Bálint, a Semmelweis Egyetem sürgősségi pszichiátriás osztályának vezetője ugyanezen a beszélgetésen azt mondta, mindig alaposan megvizsgálják, hogy az illetőnek van-e mentális zavara, és ha igen, az veszélyt jelent-e.
„Nem fekete-fehér a helyzet. Nem arról van szó, hogy lenne egy mindenre tökéletes megoldás, ehhez képest milyen rossz a rendszer” – mondta Harangozó Judit, az Ébredések Alapítvány vezetője, amely partnerként tekint a pszichés betegekre. Bár mindent elkövetnek azért, hogy a hozzájuk fordulók közül senkit se kelljen akarata ellenére pszichiátriára utalni, néha ez mégis elkerülhetetlen.
„Ha ez megtörténik, azt kudarcnak tekintjük, és a végtelenségig elmegyünk, hogy megelőzzük. Legutóbb, amikor bekerült egy páciens, öt órát foglalkoztunk vele, behívtuk a családot, mindent megpróbáltunk” – mondta korábban ugyanezen a beszélgetésen. Igaz, szerinte, ha több munkatársa tudott volna foglalkozni vele 24 órán keresztül, elkerülhető lett volna az akarata ellenére történő kórházi kezelés.
„Sok olyan helyzet van, amikor nem tudunk más megoldást találni, mert így elérhető, hogy az illető megússzon például egy nemi erőszakot, amibe azért kerülhet, mert nem tudja reálisan megítélni a veszélyeket éppen egy nehezebb mentális állapotban” – tette hozzá most az Abcúgnak. Harangozóék azért küzdenek ennyire a kötelező gyógykezelés ellen, mert megbélyegzőnek, sokszor traumatizálónak tartják, és ez a felépülést is hátráltatja. “Néha tényleg meg kell valakit fogni, hogy ne ugorjon ki az ablakon, de ahol az erőszak egyszer megengedett, ott könnyen folytatódni fog. Olyan, mintha pisztoly van otthon, előbb-utóbb elsül. Nehéz a pszichiátriában mérlegelni, hogy hol van az a pont, ahol már nincs más út. A szakirodalom mindenesetre úgy látszik, megerősíti, hogy az erőszakmentes segítésnek kevesebb áldozata van, mint az erős kontrollokra építő ellátásnak”.
Máshol már elkezdték
„Olyan ez, mint a rabszolgaság. Az sem szűnt meg egyik napról a másikra. Egy nagy történelmi beágyazottságú, sok-sok generáción át elfogadott intézményt időbe telik megszüntetni” – mondta Gombos, aki maga is részt vett a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény létrehozásában. Ezt 2011-ben minden uniós ország aláírta, és bár konkrétan nem szerepel benne, az általános értelmezés szerint tiltja a kötelező gyógykezeléseket.
Ennek ellenére még sehol sem tiltották be Európában, jó példák viszont vannak arra, hogyan lehet erőszak nélkül, a közösség bevonásával segíteni a pszichés problémákkal küzdő embereken. Olaszországban már 1978-ban elfogadtak egy törvényt, amely az elmekórházak fokozatos lebontásáról rendelkezett. Ezt a híres pszichiáter, Franco Basaglia kezdeményezte, aki a saját intézetében leszámolt a szíjazással, az elektrosokkal és más durva módszerekkel.
Bár a törvénynek végül nem sikerült országszerte érvényt szerezni, Triesztben ma már erőszakmentes, közösségi alapú ellátás működik, ráadásul nagyon költség-hatékonyan. (Angolul itt olvashat a Freedom First nevű programról). Ez azt jelenti, hogy kórházba szállítás helyett inkább otthon próbálnak segíteni azoknak, akiknek szükségük van rá. Annyira elkötelezetten védik az egyén szabadságát, hogy
HA PÉLDÁUL ÚGY DÖNT, HOGY ELMEGY KASZINÓZNI, AKKOR MENNEK VELE, ÉS PRÓBÁLJÁK EGYÜTT KITALÁLNI, MI LEHET A HÁTTÉRBEN, HOGYAN LEHETNE MEGOLDANI A PROBLÉMÁJÁT.
A szakembereket ott direkt az erőszakmentességre képezik ki, emellett létezik egy 5-6 ágyas osztály is, ahol általában nincs senki, de egy teljes stáb várja, ha valaki mégis be szeretne feküdni. Zárt osztály vagy kötözés viszont ott sem jöhet szóba. „Öt éve egyszer valaki bezárt egy ajtót, amiből több évig tartó botrány lett” – mondta Harangozó a kerekasztal-beszélgetésen. Az Ébredések Alapítvány egy hasonló módszert próbál megvalósítani itthon, ebben a programban vesz részt a cikk elején idézett Péter is.
„Tizenvalahány évig kerestem ezt a lehetőséget, és véletlenül találtam meg egy ismerősömön keresztül. Tavaly nyáron volt egy visszaesésem, akkor kijött hozzám egy pszichiáter és egy pszichológus az alapítványtól. Egy órát beszélgettünk, állítottak a gyógyszereimen, és egy-másfél hétig itthon voltam. Olvasgattam, filmet néztem, szerintem mindenkinek jobb volt így. De aki vidéken él, annak nincs ilyesmire lehetősége”.
Hasonlóval próbálkoznak Izlandon és Finnországban is. „A finneknél több északkeleti megyében úgy alakították át az ellátórendszert, hogy az teljesen az önkéntességen, és nem az orvosi szemléleten, hanem a család- és hálózatterápián alapul. Gyógyszereket is csak önkéntesen, és rövid ideig használnak” – mondta Gombos. Az ilyen módszerek támogatói szerint így hosszú távon sokkal jobb gyógyulási mutatókat lehet elérni, hiszen az érintettek aktív szerepet játszanak a saját gyógyulásukban.
Az izlandi Elme Erő Mozgalom is erre a megközelítésre épül, erről itt nézhet meg egy videót.
Kis lépés is jó lenne
Bár Gombos szíve szerint felszámolná a kötelező gyógykezelést, már azt is előrelépésnek tartaná, ha nem a mostani zárt osztályokra vinnék az érintetteket. „Olyan központokat kellene kialakítani, ahol semmiféle gyógyszeres beavatkozás nem történik, viszont olyasvalakivel lehet az illető, aki mellett biztonságban érzi magát. Ez lehetne akár egy jó barát, vagy ha nincs, akkor egy szociális munkás, aki segíthet megnyugodni egy krízisben levő embernek”.
Az ilyen ötletekkel szemben gyakori ellenérv, hogy sok alkalmazottra lenne hozzájuk szükség, ezért drágák. Gombos szerint viszont, ha megnéznénk, mennyit költ az állam a „nem önkéntesen lenyeletett pszichotóp gyógyszerekre”, kiderülne, valójában a mostani rendszer a drágább.
Három projekt keretében összesen 9 milliárd forintot fordíthat az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) a felnőtt pszichiátriai ellátórendszer fejlesztésére az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program (EFOP) forrásaiból - jelentették be kedden Budapesten sajtótájékoztatón.
A fejlesztések között létrejön egy magas biztonsági fokozatú pszichiátriai épület 2,7 milliárd forintból a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetben. 30 ágyon a súlyos állapotban lévő, agresszív betegek ellátása folyik majd, a megfelelő biztonsági előírásoknak megfelelően, 2200 négyzetméteren. Felújítják az intézet pszichológiai és addiktológiai osztályait is, illetve a Péterfy Kórház-Rendelőintézet Országos Traumatológiai Intézet krízisprevenciós és toxikológiai osztályai is megújulnak.
Az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet(OPAI) főépülete a Nyírő Gyula Kórházban
Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A program további részében tizenhárom megyei kórház akut felnőtt pszichiátriai osztálya újul meg 2,3 milliárdból, valamint 4 milliárd forintból fejlesztik az ország harmincöt pszichiátriai gondozóját. Utóbbinál három helyszínen új gondozó, négy helyszínen pedig a pszichiátriai járóbeteg-ellátáshoz kapcsolódó nappali terápiás részleg jön létre.
A gondozóhálózat fejlesztéséhez kapcsolódóan Móron, Mátészalkán és Kisvárdán új pszichiátriai gondozó, míg Nagykanizsán, Siófokon, Veszprémben és Zalaegerszegen pedig a pszichiátriai járóbeteg-ellátáshoz kapcsolódó nappali terápiás részleg jön létre.
Gondos Miklós, az ÁEEK főigazgatója szerint ebből a forrásból nemcsak a pszichiátriai szakellátás és a gondozóhálózat eszközparkja újul meg, hanem a munkaerő-utánpótlásra is hangsúlyt fektetnek.
Molnár Károly, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke arról beszélt, hogy a pszichiátriai betegségek előfordulása elérte a népbetegség szintjét, az ellátórendszer - különösen az infrastruktúra - a kétezres évek közepére teljesítőképessége határára jutott. A pszichiátriai ellátás komoly humánerőforrás-hiánnyal küzd, és az intézmények üzemeltetése is forráshiányos - mondta.
Vajon észrevesszük a párkapcsolati erőszakra utaló korai figyelmeztető jeleket? Vagy azt gondoljuk, hogy velünk vagy a szeretteinkkel ez sosem történhet meg? Hogyan válhat bántalmazóvá egy kezdetben jól induló kapcsolat?
Hova mentél? Nem vagy itthon! Érted menjek? Hívtalak! Miért nem veszed fel??? Kivel vagy? Gyere haza!!!Kontrollál, ellenőriz, féltékenykedik és elvárja, hogy a partnere beszűkítse életterét. Ha pedig kiabál, üt vagy bármilyen más erőszakos viselkedést tanúsít, simán áttolja a felelősséget a másikra: “Ha nem bőgnél egy órája, nem ordítanék!”
Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresenbántalmaza partnere. Az áldozatok közül sokan eleintenincsenek is tudatábanannak, hogy mérgező kapcsolatban élnek, a túlélők gyakran számolnak be például arról, hogy a kezdeti "furcsa" viselkedést a ragaszkodásnak és a nagy szerelemnek tudták be, ami ellen ők maguk sem tettek semmit, mert azt gondolták, hogy az érzelmek lanyhulásával ez a túlzott féltékenykedés alább fog hagyni.
A párkapcsolati erőszak dinamikájáról ebben a cikkben írtunk, arra pedig, hogy hogyan válhat bántalmazóvá egy kezdetben jól induló kapcsolat, a NANE Egyesület legújabb edukációs videója ad választ.
Fontos, hogy ha észrevesszük az intő jeleket, merjünk segítséget kérni és beszélni arról, amit átélünk, hiszen nem vállalhatunk felelősséget társunk viselkedéséért. Nem szabadna, hogy az áldozatokat visszatartsa a szégyenérzet, a bűntudat, vagy a bizonytalanság, hogy valóban bántalmazásnak számít-e, ami velük történik. Mindenkinek joga van egy partnerkapcsolatban a biztonsághoz, és senki nem érdemli meg, hogy ártsanak testi vagy lelki épségének.
Íme, a korai figyelmeztető jelek a bántalmazó viselkedésében:
Féltékeny: féltékenységéért a partnerét hibáztatja, és elvárja, hogy az beszűkítse az életterét és korlátozza kapcsolatait.
Kontrollál: szabályozza a partnere szabadidejét, öltözködését, baráti körét, étrendjét, pénzét (később akár ürítkezését, alvási idejét is).
Korán elköteleződik: akár a második randevún megkéri a nő kezét, és közös életüket tervezgeti.
Irreális elvárásokat támaszt: egy nő mindig legyen ápolt és szép, mindig legyen szexuálisan elérhető, az általa vezetett háztartás legyen mindig hiba nélküli.
Elszigetel: partnere nem tarthat szabadon kapcsolatot a családjával, barátaival vagy munkatársaival.
Saját problémáinak forrását másokban keresi: nem vállal felelősséget sem a cselekedeteiért, sem az érzéseiért. Erőszakos viselkedése vagy önuralma elveszítése miatt hajlamos másokat vagy a partnerét hibáztatni.
A vitákat merev elzárkózással vagy befolyásolással zárja le.
Túlérzékeny: apró ingerre is támadóan reagál, vagy mindig az ő érzéseivel/problémáival kell foglalkozni a kapcsolatban.
Kierőszakolja vagy büntetésképpen megtagadja a szexet.
Sértegeti a partnerét, bántó, megalázó dolgokat mond neki.
Mereven elkülöníti a női és férfi szerepeket: úgy véli, hogy joga van a nőket és gyerekeket „nevelni” vagy „büntetni”. Úgy gondolja, hogy a nők csak a háztartás vezetésére, gyerekszülésre és szexre valók.
A viselkedése „Dr. Jeckyll és Mr. Hyde”-jellegű: idegenek előtt teljesen más, mint kettesben: csak akkor viselkedik bántalmazó módon, amikor kettesben van az áldozattal, kívülállók előtt pedig kifejezetten kedves, vagy éppen ellenkezőleg: csak társaságban durva. (Ez utóbbi mintázat főként serdülő fiúkra jellemző.)
És az azonnali figyelmeztető jelek, melyek alapján biztosan tudható, hogy a fizikai erőszaktól sem visszariadó bántalmazóval van dolgunk:
A másik jelenlétében fenyegetően tárgyakat dobál vagy tör össze.
Testi erőszakkal fenyegetőzik, vagy a testi erőszak - akár csak lehetőségként is - felmerül a kapcsolatban.
Általában durva vagy türelmetlen gyerekekkel és állatokkal. Az együttélés során bántja a háziállatokat vagy társállatokat.
Tudható, hogy korábbi kapcsolatában bántalmazta a partnerét.
Az elhízás világméretű probléma lett mára, és az elmúlt évtizedek trendje egyértelműen azt mutatja, hogy a helyzet sajnos várhatóan a következő években sem fog javulni. A fogyasztói társadalom tökéletes táptalaj a probléma folyamatos növekedéséhez, de az elhízás – ha különböző mértékben is – egyaránt érinti a gazdaságilag fejlett és az elmaradottabb országokat, közvetve - társadalmi költségein keresztül - pedig mindenkit.
Megszakad a szív – Rideg számok az elhízás problémájáról
„Valójában a legtöbb országban az éhezésnél sokkal nagyobb problémává vált a túlzott evés. A 18. században, Mária Antónia francia királyné állítólag azt tanácsolta az éhező tömegeknek, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. A mai szegények szóról szóra követik ezt a javaslatot. Miközben Beverly Hills gazdag lakosai párolt tofut esznek fejes salátával és quinoával, a nyomornegyedek és gettók szegényei keksszel, chipsszel, hamburgerrel és pizzával tömik magukat. 2014-ben több mint 2,1 milliárd ember volt túlsúlyos, szemben a 850 millió alultáplálttal. 2030-ra várhatóan az emberiség fele túlsúlyos lesz. 2010-ben az éhezés és az alultápláltság együtt mintegy 1 millió emberrel végzett, míg az elhízás 3 millióval” – ezek a mondatok Yuval Noah Harari Homo Deus című könyvének az elején hangzanak el, ahol a szerző a holnap rövid történetét igyekszik elmesélni olvasóinak.
A szaklapok szerint egy harmincas évei elején járó, ülő munkát végző férfinak napi 2200, egy hasonló adatokkal rendelkező nőnek 1800 kalóriát kellene bevinnie, hogy fedezze napi energiaszükségletét és testsúlyát szinten tartsa. Ám a világ jelentős része ennek már a többszörösét fogyasztja el napi szinten. Elhízni pedig drága dolog, nem is feltétlenül csak abban az értelemben, hogy az amúgy 1800-2200 kalória felett bevitt mennyiség kidobott pénz. A túlsúly meghatározza fogyasztási szokásainkat is, amikor élelmiszert, ruhát, autót veszünk vagy akár később, amikor gyógyszerre, egészségügyi ellátásra költünk.
A „The State of Obesity” nevű (stateofobesity.org), az amerikai államokra részletes kutatásokat végző jelentés alapján egy generáció alatt, az 1990-es 12 százalék körüli értékről 30 százalékra emelkedett a 2017-re a legalább 30-as testtömeg-indexszel bíró (elhízott) felnőtt lakosság százalékos aránya.
Meg kell említenünk, hogy más statisztikák szerint a helyzet még ennél is rosszabb sajnos, egyes rendszerek 37-38 százalékos arányt hoznak ki erre az össznépi társadalmi problémára.
A jelenlegi helyzet súlyosságában azonban a néhány százalékpontos különbségek a különböző felmérések között már szinte elhanyagolhatóak, az alig két évtizedes változást mutató trendvonalak igazoltá teszik, hogy sokan világjárványról beszélnek az elhízás kapcsán.
Forrás: The State of Obesity (www.stateofobesity.org) https://stateofobesity.org/adult-obesity/
Hét államban több, mint 35 százalék ez elhízott népesség aránya, Nyugat-Virginia gőzerővel rohan a 40 százalékos szint felé, de a valóság talán még ennél is rosszabb. Az OECD szerint 2030-ra az arány akár az 50 százalékot is elérheti. A felmérés alapján jelenleg a nőknél magasabb a túlsúlyosak aránya, de kimutatták azt is, hogy a kevésbé iskolázottak között két háromszor nagyobb az elhízás esélye, mint a magasan kvalifikáltak között.
A dolog további pikantériája, hogy mindezt a világ olyan, fejlett országában látjuk, ahol a szociális háló, a társadalombiztosítás, finoman fogalmazva is önfinanszírozott, így pénztárcába vágó kérdés lenne, hogy az emberek megőrizzék egészségüket, megelőzzék a betegségeket.
"Az elhízás majdnem ugyanakkora költségeket ró a világra, mint a dohányzás és a fegyveres konfliktusok, nagyobb terhet jelent, mint akár az alkoholizmus, vagy a klímaváltozás" – áll a McKinsey Global Institute még 2014-ben megjelent tanulmányában, amely megállapította azt is, hogy nincs olyan egyetlen intézkedés, mely egyértelműen sikeres lenne az elhízással szemben. Fenntartható változások-intézkedések összefüggő láncolata segíthet a társadalmi költségek mérséklésében - ezekben éppúgy benne van az oktatás vagy a marketingszabályozás átalakítása, mint a mozgásra ösztönző, azt támogató városfejlesztés.
A költségeket egy társadalom fizeti!
A The State of Obesity szerint az egyik legelterjedtebb elhízással és helytelen táplálkozással összeköthető betegség a cukorbetegség, mely az Egyesült Államok lakosságát nagymértékben veszélyezteti. Nyugat-Virginia államban a felnőtt lakosság 15 százaléka szenved diabéteszben.
A mértékénél a növekedés üteme még aggasztóbb, az elmúlt 20 évben gyakorlatilag megduplázódott cukorbetegek aránya, és a felmérések szerint 2050-re ez akár odáig fajulhat, hogy minden harmadik felnőtt cukorbeteg lesz az Egyesült Államokban. A betegség, mely a hetedik az elhalálozáshoz vezető okok között, évi 245 milliárd dollár kiadást jelent, ha az orvosi költséget és a munkából való kiesés költségét is figyelembe vesszük. Ez az USA GDP-jének több, mint 1,25 százaléka.
Forrás: The State of Obesity (www.stateofobesity.org) https://stateofobesity.org/diabetes/
Amerikában már azt is elkezdték mérni, hogy a túlsúly által csökken a dolgozók produktivitása, így csökken a termelékenység, amely számítások szerint évi 506 dollár kiesést jelenthet dolgozónként.
A túlsúlyos felnőttek egészségügyi ellátása 42 százalékkal többe kerülhet, mint egy nem elhízott polgáré. A sürgősségi osztályon mellkasi problémákkal jelentkező betegek gyógyítási költsége 41 százalékkal magasabb, ha súlyosan elhízott, de 22 százalékkal magasabb már akkor is, ha csak túlsúlyos a páciens, mint normál testsúlyú betegek esetén.
Érdekes megvizsgálni az egészségügyi kiadásokat is az elmúlt közel hatvan évben. A statisztika azt mutatja, hogy 1960-ban még csak a GDP 5 százalékát költötték erre nemzet szinten, addig 1990-re ez a szám már 12,1 százalék volt mostanra pedig már meghaladja a 18 százalékot.
Az amerikai GDP százalékában mérve, https://www.statista.com/statistics/184968/us-health-expenditure-as-percent-of-gdp-since-1960/
Egyértelmű tehát, hogy az elhízás drága mulatság, ezért az USA is a megelőzésre próbál fókuszálni. A New York Academy of Medicine és Trust for America's Health nevű szervezet közös tanulmánya már 2008-ban is kimutatta, hogy ha személyenként 10 dollárt költünk arra, hogy tudatosítsuk az emberben a mozgás fontosságát, hogy növelje a fehérje bevitelt vagy felhagyjon a dohányzással, akkor minden egyes dollár 5,6 dollár megtérülést hoz.
Forrás: The State of Obesity (www.stateofobesity.org) https://stateofobesity.org/healthcare-costs-obesity/
Alabama államban az elhízás járványszerű elterjedésének fékezésére 2008-ban az is felmerült már, hogy akik túlsúllyal küzdenek az állami alkalmazottak között, magasabb egészségbiztosítást kell fizessenek, hiszen extra terhet ró az ápolásuk az egészségbiztosítási rendszerre. A rendszer mindemellett igencsak megengedő lett volna, hiszen amíg a 30 feletti érték az elhízás, a 40-es érték pedig a súlyos elhízás alsó határa, addig a dolgozóknak „csak” 35 alá kellett volna fogyniuk.
A fentiekből is látszik, hogy a túlsúlyról már, nemcsak mint esztétikai kérdésről kell beszélnünk, hanem mint gazdasági problémáról is. Habár a statisztikák a felnőtt lakosságot reprezentálják, ne áltassuk magunkat, a következő generáció, a jelenkor gyermekei sincsenek jobb kondícióban és a körülményeik sem változtak: a tendencia jelenleg tovább romlik, egyre gyorsabban terjedő „járványról” beszélünk. Ezért lesz a következő évtizedek kiemelt, világszintű egészségügyi és gazdasági projektje az elhízás visszaszorítása.
"Szedd össze magad! Ne hisztériázz! Ugyan már, nézd a dolgok pozitív oldalát! Mindened megvan, mégis mi bajod?" Ezeket az általánosan osztott gondolatokat szokták az emberek mondani azon társaiknak, akik rosszkedvről, depresszióról panaszkodnak. Ami még rosszabb, az ember önmagának is ezt mondja, ha érzi, hogy nincsen rendben vele minden. Pedig ezek nagyon nem igaz mondatok a depresszió esetében. A depresszió betegség.
Az első reakciónk arra, amit nem értünk, a félelem. A depresszió láthatatlan betegség. Kívülről nehéz megérteni, akik benne vannak, pedig nehezen tudnák elmagyarázni. Leginkább irodalmi szövegek, műalkotások vihetnek közelebb annak az elárvult, önmagába zárt, a világtól eltávolodott tudatállapotnak a megértéséhez, amit a depresszióban szenvedők éreznek. József Attila, Sylvia Plath vagy Vincent Van Gogh művei talán sejtetnek valamit.
Pedig a depresszió népbetegség, 2020-ra számítások szerint a második leggyakoribb egészségügyi probléma lesz a szív- és érrendszeri betegségek után. Eléggé zavaró tehát, hogy mégis keveset beszélünk róla, és amikor említjük, akkor gyakran tévhitekkel vagyunk tele. A társadalom a depresszióban szenvedőket is, mint sok más nehéz és sokak számára érthetetlen helyzetben lévőket, stigmatizálja. Allison Abrams pszichoterapeuta, aki sokat tesz azért, hogy leválassza ezeket a stigmákat a mentális betegségekről, a Psychology Today-en elmagyarázza, hogy mik azok a tévképzetek, amiket sokan még mindig a depresszióhoz kötnek. Amíg nem kezd el az emberek többsége tisztábban látni a depresszióval kapcsolatban, amíg nem ismeri el a közvélekedés ennek az állapotnak a valódi betegség voltát, addig sok ettől sújtott ember nem is mer kezelésért folyamodni, hogy elkerülje a szégyent és a megbélyegzést.
Mik azok a mítoszok, amiket az emberek gondolnak a depresszióról, és amiket ideje lenne elfelejteniük?
1. A depresszió olyan valami, amitől megszabadulsz, ha végre összeszeded magad
A depresszió nem választás kérdése. Nincs olyan ember, aki önszántából ilyen tüneteket akarna magának. A depresszió az agy kémiai állapotának, az ember működésének, és a környezetének bonyolult kölcsönhatása nyomán alakul ki – és ebben a kémiának jelentős szerepe van. Az ember akaraterejével nem tudja megváltoztatni azt, hogy milyen neurotranszmitterek váltódnak ki az agyműködésében. Simán az agy állapota kiválthat valakinél, vagy bent tarthat valakit a depresszióban – bár a környezeti hatások sem elhanyagolhatók.
2. A depresszió a negatív gondolkodás eredménye
Az önsegítő könyvek és néhány pszichoterápiás irányzat is azt hangsúlyozza, hogy kezdjen el az ember pozitívan gondolkodni, lássa azt a poharat végre félig telinek. Ez bizonyos esetekben hasznos javaslat. Annyi a gond vele, hogy ez erős kognitív képességet feltételez. Ugyanakkor ha valaki depressziós, akkor a gondolkodása leszűkül, merevebbé válik, és pont azt a gondolkodási erőfeszítést képtelen megtenni, ami szükséges lenne az új hozzáállásmód elsajátításához.
A depresszió nem rosszkedv.Fotó: Shutterstock
Ha az állapot elhatalmasodott, major depresszió diagnózisa van valakinek, akkor szimplán a felkeléshez sincs ereje, nemhogy gondolkodási trükkök betanulásához. Andrew Solomon visszaemlékezéseiben érzékletesen leírta saját depresszív periódusait, és ezzel kapcsolatban azt írja: régen szerettem ejtőernyőzni. Könnyebb volt kimászni egy repülő szárnyához 8 mérföldes szél ellenében, ötezer láb magasan, mint azokban a napokban kikelnem az ágyból.
3. Okod van rá, hogy depressziós légy
Abrams szerint a depresszió olyan megtévesztő és meggyőző, mint a korrupt politikus, aki bármi hazugságról meggyőz: „Nincs jogod depressziósnak lenni, hiszen mindened megvan. Hálásnak kéne lenned.” Pedig ez nagyon nem így van. A klinikai depresszióhoz nem kell több jogalap, mint ahhoz, hogy elkapd az influenzát. A fentihez hasonló, környezetből jövő biztatónak szánt mondások, azonban csak még tovább építik a bűntudatot a betegben, segítség helyett csak rontanak az állapotán. A depresszió betegség, nem azon múlik, hogy kinek mije van.
4. Ha normálisan éled az életed, nem lehetsz depressziós
Ha influenzás vagy, otthon maradsz. A depressziónak viszont nincs kívülről látható tünete, sok depresszióval küzdő ember éppen úgy bejár a munkahelyére, teszi a dolgát, mint amikor nem volt beteg. A környezete nem is tud róla, hogy belül mit él át a betegsége miatt – mondja Madisyn Taylor mentálhigiénés szakember.
A depresszió nem rosszkedv.Fotó: Shutterstock
5. Ha elég erős volnál, kutya bajod sem lenne
A depresszió nem erő kérdése. Sőt, tulajdonképpen ahhoz kell az erő, hogy valaki segítséget bírjon kérni akkor, amikor szüksége van rá. A pszichés fájdalomtól való megszabadulás, a kigyógyulás sokszor igazán erőssé teheti a jellemet. Aki meggyógyult, az gyakran nagyon nagyra tudja értékelni a gyógyult állapotát, és erősen, másokat segítve éli életét. Sokak, akiknek a depresszió a társuk volt éveken át, korábbi traumák túlélői. Ha segítséget kaptak, és meg tudtak gyógyulni, akkor ők is képessé, erőssé válnak ahhoz, hogy segítsenek másokat, támaszt adjanak a rászorulóknak.
Abrams azt mondja, hogy ha valaki depresszió diagnózist kap, akkor azt ne életfogytiglani ítéletnek értékelje, hanem inkább egy olyan akadálynak, amit le lehet küzdeni. És ha leküzdi, akkor megerősödve kerülhet ki belőle. Ehhez persze első lépésként az kell, hogy tudjunk, és merjünk beszélni róla. Szűnjön meg az a közhiedelem, ami stigmatizálja a mentális betegségben szenvedőket. Ha a témát nem a szőnyeg alá söpörjük, hanem kihozzuk a fényre, akkor rögtön kezelhetővé is válik.
Az alkoholizmus kialakulásának számos oka lehet, ám egy friss tanulmány szerint az éhségérzet döntő jelentőséggel bírhat a függőség kialakulása során.
A gyomrunkban termelődő ghrelin nevű hormon játszhatja a főszerepet azalkoholfüggőségkialakulása során. A ghrelin éhes állapotban termelődik, s magát az éhség érzését továbbítja agyunk jutalmazásért felelős központjába. Amennyiben elmarad a hormon kiválasztása, agyunk immunis marad az alkohollal szemben – állítja Elisabet Jerlhag, a svédországi Göteborg Egyetem egyik vezető kutatója egereken elvégzett kísérletei után.
Önjutalmazás?
Már korábbi kutatások is ráirányították a figyelmet arra, hogy a ghrelin hormon szervezetbe injekciózva mind a patkányok, mind az emberek esetében növeli az étvágyat. Azéhségérzetagyunk hipotalamuszára hat, amely az alapvető szükségletek, mint az éhség és a szomjúság, koordinálását szolgálja, ám olyan területekre is eljut, amelyek a jutalmazással állnak összeköttetésben. Az (ön)jutalmazás minden jel szerint a kényszeres evés, de az alkoholfüggőség – amely szintén a jutalmazás egy formája – kialakulása során is nagy szerepet kap.
A svéd kutatók a ghrelint közvetlenül a kísérleti egerek agyában található jutalmazási központba injekciózták, majd a rágcsálók két folyadékot tartalmazó itató közül választhattak. A megfigyelések szerint a ghrelint kapott állatok jóval nagyobb arányban (45 százalékkal gyakrabban) döntöttek azalkoholés víz keverékét tartalmazó flaska mellett, mint a hormon nélküliek, akik inkább vizet fogyasztottak. Egy ezt követő kísérletben a rágcsálók olyan anyagot kaptak, amely a ghrelin hatását blokkolja. Jerlhag és kollégái ekkor azt tapasztalták, hogy a korábban az alkoholos italt választó egerek ekkor látványosan tartózkodtak a „szeszesital-fogyasztástól”. A jelenség minden valószínűség szerint azzal magyarázható, hogy agyuk ekkor kevesebb dopamint termelt, s az alkohol adta inger iránti vonzalom elmaradt. Azt a lehetőséget, hogy az egerek kizárólag a kalóriák miatt választják az alkohollal kevert vizet, a kutatók kizárták.
Amennyiben elfogadjuk a tudósok vélekedését, amely szerint az eredmények az emberek esetére is alkalmazhatók, döntő jelentőségű a felfedezés, hiszen általa az alkoholfüggőségkezeléseés megelőzése is hatékonyabb lehet.
Komáromi Éva klinikai és addiktológiai szakpszichológus, pszichoterapeuta előadásának jegyzete
A szenvedélybetegség mindennapi életben gyakran előforduló fogalma alatt kémiai szerek vagy tevékenységek túlzott, kóros mértékű használatát értjük. Ez a függőségnek megfelelő állapot fokozatosan bontakozik ki, a használat egyre nagyobb gyakorisággal és „adagban” ismétlődik újra és újra, és kontrollvesztő jellege egyre inkább láthatóvá válik. A szer vagy a viselkedés felfüggesztése esetén sóvárgás és fizikai, pszichés elvonási tünetek jelenhetnek meg. A függőség tárgya egyre inkább központi szerephez jut az egyén életében, kiszorítva onnan korábban értékesnek tűnő aktivitásokat és kapcsolatokat. A folyamat előrehaladására testi, lelki és szociális károk fellépte figyelmeztet. A pszichiátriai zavarok osztályozási rendszerében a függőség (addikció) egyértelműen betegségként szerepel.
A szenvedélybetegségek nagy családja kémiai és viselkedési addikciókra osztható. A kémiai addikciók a nikotin, az alkohol, az illegális drogok, a koffein és a pszichoaktív gyógyszerek nem terápiás célú használata körül bontakoznak ki. A viselkedési függőségek alcsoportjába az evés bizonyos zavarai, a munkaalkoholizmus, a kényszeres szerencsejáték, szexualitás, testedzés, vásárlás és internetezés, valamint a kodependencia (társfüggőség) tartoznak.
A személyiség-háttérre vonatkozóan a szakirodalom és a klinikai tapasztalat is azt valószínűsíti, hogy a függőségek valójában sokféle személyiségnél fordulhatnak elő. A közös működési jellemzők megléte ellenére nincs egyféle „szenvedélybeteg személyiség”. A közös nevező talán a kényszeres használat menekülést, elkerülést, öngyógyítást szolgáló jellege, tartalma. A kezdetekkor a későbbi függő rátalál egy „megoldásra”, és a továbbiakban abban vesztegel. A menekülés a fájdalmas kezelhetetlen érzések (bánat, gyász, szorongás, agresszió, sikertelenség, üresség) és a megoldatlan életfeladatok (önállóság, felelősségvállalás, önmagam elfogadása, kapcsolódás, döntések stb.) elől történhet.
A szenvedélybetegség kialakulása bármely életszakaszban lehetséges, de egyes életszakaszok (serdülő- és fiatal felnőttkor, életközép, időskor) és szituációk (nagy váltások, veszteségek, krízisek) ilyen szempontból megnövekedett kockázatot hordoznak. A függőség öngyógyítást célzó funkciója természetesen nem hozhatja meg a valódi megoldást, hanem az életminőség gyorsabb vagy lassúbb, de egyértelmű romlását eredményezi. A függőség, mint patológiás állapot lehetséges kimenetei a felépülés, a szer- vagy tünetváltás, ill. a súlyos társuló betegségek és a halál felé mutatnak.
A függőségek kialakulásában a szer, a személyiség és a szociokulturális összetevők hármasának tulajdonítunk meghatározó szerepet. Az előadás ezek közül a személyiségvonatkozásokra koncentrált, ezen belül az alapvető genetikai, biológiai sajátosságokra, a fejlődés és a működés egyes problémáira. A genetikai, biológiai változók között a genetikai örökség, a szülői szerfogyasztás a fogantatás és a várandósság időszakában, a temperamentumjellemzők, az idegrendszer érettsége és az agyi jutalmazó rendszer jellemzői szerepeltek. A fejlődést kísérő stresszek, traumák közül a szenvedélybeteg vagy pszichiátriai beteg szülő, a családon kívüli nevelkedés, a válás, a bántalmazás, a szülői nevelés hibái, az iskolában, kortárscsoportban és a párkapcsolatban elszenvedett negatív hatások hangsúlyozódtak. A személyiség működési problémáit – többek között – az éretlenséggel, a szorongásossággal, a sodorhatósággal, a kockázatkereséssel, a gyenge önkontrollal, az önismeret és az önértékelés elégtelen voltával, a hiányos megküzdéssel, a magányossággal és a feldolgozatlan traumákkal hoztuk összefüggésbe.
Az előadás rámutatott arra, hogy bárki megbetegedhet addikcióban, ugyanakkor az addikciók kialakításával kapcsolatos egyéni sérülékenység változó mértékű. A sérülékenység az eddig tárgyalt tényezők eredőjeként fogható fel, ezt azonban nem feltétlenül tudatos szándékaink határozzák meg. Van, amiben nem mi döntünk, ide tartozik pl. a genetikai meghatározottság, az agyi jutalmazó rendszer egyéni működési sajátosságai, az életkor, a stresszek, traumák bekövetkezte, a külső csábítások. Ugyanakkor számos ponton mi döntünk. Tőlünk függ, hogy menekülünk vagy élünk, hogy elfogadjuk és vállaljuk-e önmagunkat vagy hogy milyen célokat tűzünk ki. Tőlünk függ az is, hogy akarjuk-e felelősen és tudatosan alakítani sorsunkat, és vállaljuk-e a nehézségekkel való tényleges megküzdést. Választhatunk, hogy hogyan szerzünk örömöt magunknak és hogyan nem. És végül abban is mi döntünk, hogy bajaink esetén kérünk-e segítségek olyan személyektől, akik képesek nekünk segíteni …
A szöveg a Kossuth Klub-ban elhangzott előadás rövidített változata.
Az Egészségügyi Világszervezet adati alapján több mint 300 millió ember érint a mentális zavar, így tenni kell a depressziósokat sújtó diszkrimináció és előítéletek ellen.
AWHO jelentéseszerint világszerte több, mint 300 millió embert érint a depresszió, ami így a világ egyik legsürgetőbb egészségügyi problémájává nőtte ki magát. 2005 és 2015 között 18%-kal nőtt a depresszióban szenvedők száma, akik közül sokan még mindigstigmának érzikbetegségüket.
Kimondott célja ezért a WHO egész éves “Beszéljünk a depresszióról” kampányának, hogy minél több ember merjen segítségért fordulni betegségével kapcsolatban. A WHO igazgatója, dr Margaret Chanszerint éppen ideje, hogy a világ átgondolja, hogyan közelíti meg a problémát, amelynek megoldása egyre sürgetőbb feladat volna. Az első feladat a depressziósokat érintő diszkriminációval és előítéletekkel való leszámolás lenne, hisz a depresszióval élők számára az első lépés a gyógyuláshoz vezető úton az, hogy van-e lehetőségük beszélni valakivel a betegségről.
A gazdaságra is rossz hatással van
A probléma megoldásához több pénzre lenne szükség. Rengeteg országban alig, vagy egyáltalán nem áll rendelkezésre segítség a különböző pszichiátriai megbetegedésekben szenvedők számára. Még a fejlettebb országokban is csak az 5%-át teszi ki az egészségügyi költségvetésnek a mentális egészséggel kapcsolatos problémákra szánt összeg, és csupán a depressziósok fele részesül valamilyen segítségben. Pedig gazdasági szempontból megérné befektetni. Egy WHO által vezetett kutatás szerint, a 2016-tól 2030-ig terjedő időszakban évi egy billió dollárnyi kiesést jelent majd a világgazdaság számára, ha a világ nem foglalkozik többet a depresszió kezelésével. Ha a depresszióval élők nem keresnek segítséget, tovább szenvednek a betegségtől, és rosszabodhat is az állapotuk. Így csökken az érintett háztartások bevétele, a munkaadók egyre nagyobb veszteségeket kénytelenek elszenvedni a kevésbé produktív vagy munkaképtelen dolgozók miatt, a kormányoknak pedig egyre többet kell költeniük egészségügyi kezelésekre és szociális juttatásokra.
Egyéb kockázatok
A depresszióban szenvedők között nagyobb a szívbetegségek, a cukorbetegség, és a drogfüggőség kialakulásának a valószínűsége is, nem is beszélve arról, hogy a depresszió sok esetben öngyilkossághoz is vezethet. Fontos lenne tehát minél előbb felismerni a probléma jelentőségét, és elérni, hogy a világon mindenhol megszűnjenek a depresszióval kapcsolatos előítéletek, és mindenki hozzáférhessen a megfelelő segítséghez. Idehaza mindkettőtől nagyon messze vagyunk.
A függőségekkel lelki űrt próbál betölteni az ember. Azzal védjük meg gyerekünket, ha megadjuk neki a a szeretettség, kapcsolódás, értékesség érzését. Aki egésznek érzi magát, nem fog túlzásba esni semmilyen anyaggal.
A legtöbb család találkozik az alkoholproblémával, és majdnem mindenki talál a saját életében kisebb-nagyobb horderejű példát arra, mikor mániákusan túlzásba vitt valamit. A szenvedélybetegség egyik fő jellemzője, hogy az érintett személy annak ellenére is folytatja a viselkedést (szerhasználatot, szerencsejátékot stb.), hogy tudja, ez káros az életére, emberi kapcsolataira nézve.
Ahogy a magyar származású kanadai orvos, Dr. Gabor Maté is rámutat, valamilyen mértékben sokunk életében megjelenik ez a tendencia, akkor is, ha nem vagyunk drogfüggők. Van, aki a hatalmat vagy a pénzt hajszolja mániákusan, van, aki a munkát, van, aki a vásárlást viszi túlzásba.
Talán mindenki találna olyan példát, amikor legalábbis időszakosan pótlékként használt egy tevékenységet, ételt vagy italt, hogy elnyomja rossz érzéseit, ürességérzését. Ez azért fontos, hogy értsük meg, dimenzióról beszélünk, nem arról, hogy van egy külön doboz, a drogfüggőké és alkoholistáké, és ha mi nem vagyunk azok, akkor semmi közünk a kérdéshez.
A gyereknevelésben sem elég a veszélyes szerekre koncentrálnunk! A szenvedélybetegség nemcsak szerekről és fizikai függésről szól, hanem egy hiányérzetről, lelki fájdalomról vagy ürességről, amit valamivel, anyaggal vagy cselekvéssel próbál az ember tompítani. Tehát, a gyereknevelés szempontjából a legelső perctől az a kérdés, hogyan lehet megelőzni, hogy kialakuljon ez a hiány, hogyan lehet olyan embert nevelni, akinek nem lesz rá szüksége, hogy túlzásba vigyen valamit, ami káros rá és a környezetére nézve.
Hogy mitől lesz valaki függő, arra persze jópár elmélet létezik, de egy egyszerű, ám rendkívül ügyes kísérlet sokat megértet ebből. Tudtuk régóta, hogy ha egy patkány ketrecébe beteszünk egy sima vizes itatót, és egyet, amiben morfiumszármazék is van, a patkány nem meglepő módon rákattan a drogos vízre, és idővel bele is pusztul. Egy kanadai pszichológus, Bruce Alexander azonban felfedezte, ha nem üres ketrecben történik a kísérlet, hanem olyan „patkány parkban”, ahol számos tevékenység lehetősége adott, játékok, mozgás, és ami a legfontosabb: vannak társak is, tehát kapcsolódhatnak is egymáshoz az állatok, szexelhetnek, játszhatnak, akkor javarészt hidegen hagyja őket a morfiumos víz, és a sima vizet preferálják. Néha-néha belekóstolnak a drogos vízbe is, de nem válnak függővé, nem az köti le őket.
Ha tömören fogalmazzuk meg: ha valakinek tartalmas az élete, vannak társas kapcsolatai, az védi meg leginkább attól, hogy egy függőség rabjává váljon. Felnőttként persze az ember gondoskodhat magának tevékenységről és társaságról, mégis vannak szenvedélybetegek, mert, ahogy Dr. Maté rámutat, nem ezen a hétköznapi, felszíni szinten dől el a kérdés. Tudjuk, van, aki habzsolja az élvezeteket, mégsem tud belőlük töltődni, mert a személyiségében van valami hiány. Az embernél a személyiségfejlődés során alakul ki, hogy meg tudjuk-e élni magunkat, mint értékes, teljes értékű embert, és a kapcsolatainkat, mint ami kielégítő számunkra. Dr. Maté neurológiai szinten mutatta ki, hogy a korai kötődés befolyásolja, megfelelően alakul-e az idegrendszer, hogy alkalmas legyen erre. A kulcsa mindennek a kapcsolat: az, hogy a gyerek átélhesse, hogy a szülő ott van, ráhangolódik, örül neki, kapcsolódik hozzá.
Ha tapasztaljuk, hogy kapcsolatban lenni jó, és fontosak vagyunk a másik számára, akkor értékesnek is érezzük magunkat. Ám ha ez erősen hiányos, akkor a kisgyerek nem tudja, hogy nem az ő hibája, ha például anya depressziós vagy krízisben van az élete, ezért nem tudja átadni magát a szülőségnek. Ő azt éli meg, ő nem elég ahhoz, hogy magára vonja az anya, apa figyelmét. Nem beszélve, amikor bántalmazásnak, extrém stressznek van kitéve a gyermek. Dr. Maté szerint a koragyermekkori érzelmi minták a későbbi, felnőtt kapcsolatokra is rányomják a bélyegüket. Ezt a szenvedést, lelki hiányt igyekszik az ember szerekkel és instant örömökkel tompítani.
Mi következik ebből a szülők számára? Az, hogy ne csak azon gondolkozzunk, milyen szentbeszédeket tartunk a gyereknek a drogok káros hatásairól, bár valóban tájékoztatni kell őket, de ez egészen apró, felszíni szelete annak, ha meg akarjuk előzni, ilyen problémája legyen. Inkább koncentráljunk arra: legyünk kapcsolatban. A kapcsolatban levésnek a legfontosabb feltétele, hogy alkalmassá tesszük magunkat, hogy ne csak testileg, de lelkileg is igazán ott legyünk a gyerek számára, és elhárítjuk, ha valami ezt megakadályozza.
Mint például a saját, ártatlannak tűnő függőségeink, úgy, mint a munkamániánk és egyéb megszállottságaink. Lehet valaki az egészség megszállottja, de paradox módon még a tökéletes gyereknevelés megszállottja is lehet. Ha azon töpreng a szülő, mit mondanak a szakkönyvek, az adott nevelési helyzetben mi a helyes eljárás, akkor nehezen tud jelen lenni, és hitelesnek lenni a gyermek életében.
Sok apró választási lehetőségünk van a nap során, amikor, ha elkezdjük figyelni, rájöhetünk, hogy most döntünk: ott vagyunk-e a gyereknek, és kapcsolatban vagyunk-e vele. Az egyéb, minket foglalkoztató sérelmekbe, problémákba hergeljük-e magunkat, vagy átadjuk magunkat a közös játéknak, mesének, beszélgetésnek? Nem mindegy. Nem kell állandóan a gyerekre figyelni. De kell, hogy el tudjon minket érni, és ne olyanok legyünk az életében, mint a szellemek.
Összegyűjtöttük nektek azokat a filmeket, amelyekben fontos szerepet játszik a szerencsejáték és szerintünk remek kikapcsolódást nyújtanak.
A rovat a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft. támogatásával készült. Ha úgy érzed, hogy játékfüggőségi problémákkal küzdesz vagy kérdéseid vannak a témában, legyen akár érintett vagy családtag, fordulj szakemberhez, aki segíteni tud. Ne feledd: a problémáddal nem vagy egyedül!
Kérdezd e-mailben a témában jártas szakpszichológust: Demetrovics Zsoltot: segitaszakember@eski.hu
Telefonálj és a Dr.Info ügyfélszolgálata útbaigazítja Önt: 06-40-DR INFO, azaz 06-40-374-636
Vagy hívd az ELTE Szerencsejátékos segélytelefonját hétköznap 15 és 19 óra között a 06-1-411-6778-as telefonszámon.
Javában dübörög a Száraz Novemberre keresztelt kampány, ami a túlzott alkoholfogyasztás visszaszorítására indult el, immár három éve. A kezdeményezést a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány honosította meg, brit mintára, ahol ennek már évtizedes hagyománya van; szerintünk nem is kell magyarázni, miért. De vélhetőleg azt sem, hogy itthon szükség van-e rá. A lényeg, hogy aki részt vesz benne, egy hónapig egy csepp alkoholt sem iszik. Önként és dalolva. Ha ez valami miatt nem sikerül, akkor ajánljuk figyelmébe a lenti interjút. Megkerestük ugyanis Horváth Gábor addiktológiai konzultánst, a Reménység Rehabilitációs Ház szakmai vezetőjét, mondja el, mi a baj az ivászattal. A Somogy megyei Nágocson található házban jórészt alkoholbetegeket rehabilitálnak, és tízből csupán hárman-négyen “végzik el” az intenzív csoportterápiás programot. Hogy miért? Gördítsen!
Mi a baj az ivással, hogy ilyen kampányokat kell meghonosítani Magyarországon? Azt már mindenki kívülről fújja, hogy a másfélmillió alkoholista országa vagyunk. Nem tudunk kulturáltan inni?
Az ivással önmagában nincsen baj akkor, ha az ember olyan keretek között tudja tartani, hogy sem a saját, sem a körülötte élőkre nincsen káros befolyással. A szakirodalom is beszél arról, hogy létezik szociális ivás, amikor valaki csak társaságban, alkalmanként és mértékkel fogyaszt alkoholt. Így nem káros.
De mi van akkor, ha valaki hetente jár társaságba? Ez sokaknál elég életszerű.
Akkor az nem nevezhető alkalmi ivásnak, mert az már heti rendszerességről szól. Habár, ha valaki mértékkel csinálja, és nem okoz kárt az ivásával saját magának és másnak, valószínű nem lesz negatív befolyással az életminőségére. Alkalmi ivásnak egyébként is az tekinthető, ha valaki valamilyen kiemelt esemény, ünnep, születésnap alkalmával fogyaszt alkoholt. A mindennapi ivás, főleg egyedül, nem társaságban, már más kategória. Az akkor is veszélyforrásnak mondható, ha valaki mértékkel teszi, de hatalmas felkiáltójel, ha mértéktelenül. A szakemberek megegyeznek abban, hogy a folyamatos, akár mértéktelenül elfogyasztott alkohol kialakíthatja a függőséget. A nőknél gyorsabban, mert a szervezetükben feleannyi mennyiség, harmadannyi idő alatt ugyanazt a függőséget tudja kialkítani, mint a férfiaknál, a különböző biológiai félépítés okán. Ugyanilyen különbségek figyelhetők meg az alkohollebontás tekintetében egyes népcsoportok között.
Ezek szerint a nők veszélyeztetettebbek, mint a férfiak. Meghatározható-e további veszélyeztetett csoport? Kiből lesz alkoholbeteg?
Azt szoktam mondani, az intenzív fájdalomra intenzív fájdalomcsillapítót szoktak használni. Ha valakinek a családi előtörténetében sok a diszfunkció (elhanyagolás; verbális, fizikális vagy szexuális erőszak; stb.), akkor a tapasztalatom szerint a szerhasználat hamar megjelenik az életében. Ilyenkor a fiatalok leginkább a drogokhoz nyúlnak, de mivel az alkohol igencsak része a kulturánknak, legális, könnyen beszerezhető és a leginkább szedál, ezért alkalmas arra, hogy a családban átélt fájdalmakat elvegye. Szóval, az ilyen családi háttérből érkezők mindenképpen veszélyeztetettek. Az időskorúak meg azért vannak kitéve az alkoholfüggőség veszélyének, mert amikor elérkezik a nyugdíjkorhatár és kikerülnek a napi rutin pörgéséből, nem tudják feldolgozni az életritmus-váltást. Hiszen abban is elég sok kihívás van. Aztán a társadalom perifériájára szorultak, például az utcán élők nagy többsége szerhasználó. Bizonyos foglalkozásokhoz is hozzátartozik az italozás. Fizikai munkások körében hallottam azt a mondást, hogy “kocsma után első a család.” Sokuknál ez teljesen elfogadott norma. De ne felejtsük el, a magas stresszel élők között is igen elterjedt az alkoholfogyasztás. Például az orvosok, pszichiáterek vagy multinacionális cégek közép- és felsővezetőinél is találkozom alkoholbeteggel. Ők magas stresszszinten élnek, sok kihívással, sok megfeleléssel, de persze esetükben is fakadhatnak a sérült gyerekkorból. Például “akkor vagy jó a szüleidnek, ha teljesíteni tudsz, akkor vagy szerethető, ha jól csinálod a dolgaidat”. Ilyen háttérből jöhetnek a munkamániások, a perfekcionisták (az állandóan a tökéletességre törekvők – a szerk.) és bizony ők “el tudnak úgy fogyni”, hogy szükségük van az alkohol támogatására. Ez a társadalmi réteg ráadásul láthatatlan, mert legnagyobb részük zugivó; mindig akkor derül ki róluk, hogy isznak, amikor már nagy a baj.
Gondolom, ekkor jön a segítségkérés. Ha jön egyáltalán…
Általában már csak akkor kérnek segítségért az alkoholbetegek, amikor az úgynevzetett “szenvedés-nyomás” – így nevezi a szakma – van annyira erős, hogy úgy érzik, elfogytak az eszközeik és okoz annyi fájdalmat a függőség, hogy segítséget kérjen. Más szavakkal, amikor az úgymond veszteséglistájukon már több a tétel, mint a bevételi listán. Én is akkor megyek már orvoshoz az influenzával, amikor a C-vitamin már nem használ és nem tudom kezelni a betegséget a saját eszközeimmel. Józanodó alkoholisták szokták mondani, hogy a temető tele van büszke alkoholistákkal, akik nem kértek segítséget. Az is érdekes és megdöbbentő, hogy van, akinek az is elég a segítségkéréshez, ha részegen megüti a gyerekét, de van, akinél még az sem jelenti a mélypontot, ha elveszít mindent: családot, egzisztenciát, szociális hálót, presztízst, megbecsülést, akár a saját egészségüket. Megfigyelhető, hogy minél több diplomája, végzettsége, presztízse van valakinek, annál nehezebben kér segítséget, hiszen sokáig tarja magát bennük az “én vagyok valaki, mert magas szintű dolgokat értem el a társadalomban.” Pedig itt nem is ez a kérdés. A hasonló hozzáállású, jórészt értelmiségi alkoholbetegnek néha nehezebb is segíteni, mert nehezen fogadja el, hogy az élete egy területén, az alkohollal és az érzelmi zavaraival szemben tehetetlen.
A Házban sok hasonló történettel találkozik. Milyen módszerrel lehet az alkoholbetegségen, ami végül is végződhet halállal, segíteni?
Nágocson a Reménység Rehabilitációs Házban egy olyan csoportterápiás programon vesznek részt a kliensek, amely az úgynevezett Minnesota-modell alapelveire épül. Ez egy önsegítő program, amelynek gerincét az Anonim Alkoholisták 12 lépéses programja adja. Így a terápiában van egy nagyon erőteljes közösségi jelleg, együtt dolgozunk józanodó függőkkel is. A Házban olyan szeretetközösség alakult ki, ami azért tud működni, mert a közös útjukon haladó józanodni vágyók megosztják egymással a tapasztalataikat, de nemcsak a negatívat, hanem a vágyaikat, küzdelmeiket is. Együtt küzdeni, együtt haladni pedig mindig könnyebb. Persze segíti őket egy multiproffesszionális csapat, amelynek tagjai addiktológus-pszichiáterek, addiktológiai konzultánsok, szociális munkások, mentálhigiénés szakemberek. A programban igyekszünk megtalálni azokat a töréspontokat, érzelmi zavarokat, feszültségeket, amire valaki iszik. Az alkoholfogyasztás általában csak egyik tünete a valódi problémának, nem maga a probléma, jóllehet az is problémává válik, ha kialakul a függőség.
Csoportterápia a nágocsi rehabon. Fotó: Origó/Polyák Attila
Az átlegember azt gondolja, hogy egy rehabon lecsúszott, koszos, büdös, jóformán hajléktalan alkeszok vannak. De mi a valóság, az Önök kliensei milyen társadalmi háttérből érkeznek?
Igen, sokakban élnek ezek a sztereotípiák, de például most is van olyan kliensünk, aki a fizetését tekintve nem éppen hat számjegyű összeget visz haza havonta, tehát abszolút jellemző, hogy akár egyetemi tanárokkal, polgármesterekkel, iskolaigazgatókkal, orvosokkal is találkozunk a “praxisunkban”. Járt itt a felső tízezerből is alkohollal küzdő kliens, de ugyanúgy megtalálható nálunk az olyan huszonéves beteg, aki viszont nem tudott kiépíteni magának társadalmi poziciót, mert hamarabb lett szerhasználó. Van olyan kliensünk is, aki mondjuk le sem érettségizett, így ezen a területen segítségre szorul, de van nyugdíjas korú betegünk, aki most szembesül, hatvan év felett azzal, hogy még szeretne élni, és nem további veszteségeket elszenvedni. Általánosságban tehát elmondható, társadalmi háttér eloszlásában a betegeink harmada, vagy maximum fele értelmiségi. Ennek tükrében érdekes lehet azt megtapasztalni, hogy egy közösségben nem attól lesz valaki jól működő, stabil tag, hogy milyen papírjai vannak. Rengeteg jó képességű, értékes ember van, aki nem tudott még lediplomázni, mert valahol kisiklott az élete, de gyönyörű azt látni a terápia fél éve alatt, miként változik egy ember személyiséggé, és hogyan válik, akár egy értelmiségi személyhez képest is önazonossá, érzelmileg stabillá, miként képes felelősséget vállalni, fejlődni, változni az életben.
Fentebb mondta, hogy a nők hamarabb lesznek alkoholisták, mint a férfiak, ez azt is jelenti, hogy a Házban is több a nő?
Nem, a nemek eloszlásában a férfiak vezetnek, tehát kábé a klienseink háromnegyede férfi, a többi nő.
És tíz emberből hányan bírják ki ezt a fél éves terápiát, ami valljuk be, elég hosszú?
A létezésünk nyolc és fél évére visszatekintve – de igaz ez az országos átlagra is – tíz, terápiára bekerülő kliensből három-négy tud végigcsinálni egy intenzív csoportterápiás programot. Tehát a hozzánk bekerültek 30-40 százaléka végzi el a programot. Ez az egyik statisztikánk. A három-négy embernek a 75 százaléka viszont tartósan józan marad. Így elmondható, hogy ha valaki elvégez egy ilyen intenzív programot, sokkal inkább képes lesz a stabil működésre és a társadalomba való visszailleszkedésre. Hozzá kell tennem, hogy azért közöttük is előfordul a visszaesés, de annak oka már egy újabb beszélgetés témája lehet.
Ha gondja van az alkohollal, itt és itt és itt segítséget kérhet.
Apám klasszikus alkoholista, napi két három doboz cigarettát szív a legerősebb fajtából, nem áll távol tőle a szerencsejáték sem. Egyszer egy nap alatt játszott el egy milliót.
Gyermekkoromban soha senkit nem hívhattunk át magunkhoz. Nehogy kiderüljön, milyen körülmények közt élünk. De a félelem annál gyakoribb vendég volt nálunk: megtöltötte az egész lakást."Nehogy mesélj apádról másoknak!"- szólt az untig ismételgetett mondat anyámtól. Egyszer kaptam is a fejemre, mikor - ezt figyelmen kívül hagyva - kiöntöttem a szívemet egy majdnem idegen lánynak. De megérte. Mert ha akkor nem adom ki magamból, szétfeszített volna a sok keserűség.
Forrás: Getty Images/sturti
A panel, ahol élünk
Konkrétan nem értem, hogy születtem meg?
Nincs emlékem az apám és anyám közti jó viszonyról: külön szobában aludtak, nem beszéltek egymással. A legvalószínűbb magyarázat arra, hogy miként lett belőlük egy pár: anyám szerelmes volt apámba, apámnak egy cseléd kellett, aki kiszolgálja munka után.Sokszor csak "asszonyállatként" szólította, miközben anyám alázatosan szedegette fel utána a retkes zokniját a földről.
Hozzám és a két testvéremhez nem szólt évi három szónál többet. Munkamániás volt, sok pénzt keresett, ennek ellenére egy kétszobás panellakásban laktunk öten. A többi pénz alkohol formájában lecsúszott a torkán. Reggel kibontott egy doboz sört, majd még ki tudja hányat estig. Nem rémlik, hogy láttam volna vizet inni.
Munka után első útja a kocsmába vezetett, ahonnan mindig részegen jött haza. És következett a több órás ordibálás anyámmal. Általában az állt a cirkusz hátterében, hogy apámnak még több pénzre lett volna szüksége - vagy mert tartozik valakinek, vagy mert még tovább akar inni -, anyám pedig eldugta a pénztárcáját előle.
Forrás: Getty Images/kristian sekulic
Majdhogynem családi programmá vált kitalálni, hol lehet a lakásban még olyan hely, ahol apám nem találja meg a pénzt.
Ha nagyon begurult, ki akarta dobálni a mikrót vagy épp a TV-t az erkélyről. A legröhejesebb az volt, amikor jelképesen összeszedte a cókmókját és világgá ment. Végül valahol a közeli mezőn aludt, de előtte gondosan lekapcsolta az egész lakásban az áramot, hogy bizonyítsa, mennyire rá vagyunk utalva.
Happy End?
Azóta a szüleim szerencsére elváltak. A testvéreimmel majdhogynem pezsgőt bontottunk, hogy anyánk végre megszabadult tőle. Ők egyébként azóta sem állnak vele szóva,és teljesen meg tudom őket érteni. Én szoktam vele beszéln néhai: segítek neki munkát keresni, támogatom. Mióta csak én maradtam neki, teljesen meghunyászkodik, nehogy engem is elveszítsen. De megbocsátani nem tudok. Főként azért, mert nem kért bocsánatot. Nem fogja fel, hogy mit tett.
Egy ideig reménykedtem. Egyszer belátja, mennyit ártott nekünk, de azóta már elfogadtam: vannak olyan emberek, akikben egyszerűen nincs olyan, hogy felelősségérzet. És ez soha nem fog változni. Viszont sok minden megváltozott. Ma már szívesen mesélek bárkinek a családi hátteremről, hiszen nem az én szégyenem. Ahogy pedig mesélek róla, mások is megnyílnak. És mindig kiderül, hogy mindenki múltjában akad egy-egy óriási szégyenfolt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ismerősöm van, aki normális családi hátteret tudhat magáénak. És ez nagyban segíti a feldolgozást.
Forrás: iStockphoto/LucidSurf
A jó hír az, hogy az alkoholista szülők gyerekei is felnőnek egyszer.Beárnyékolja-e a múltjuk az életüket? Ó, hogyne!
Főleg, ha a szülők még idős korukra sem hagynak fel kedvenc időtöltésükkel! Nem hiszek a szenvedélybetegek pálfordulásában, nem hiszem, hogy meg lehet bocsátani, hogy egy játékgép vagy egy doboz sör fontosabb lehet valakinek saját gyerekénél. Abban viszont hiszek, hogy az ebben felnőttek is lehetnek boldogok. Túl sok szép dolog vár ránk van ahhoz, hogy egy életet végigbánkódjunk! Nekem legalábbis még van egy bakancslistám.
Sokakat érdekelhet a kérdés a fesztiválszezon kellős közepén, ezért összeszedtük a legfontosabb tudnivalókat arról, hogy mi az, ami belefér az alkohol plusz fájdalomcsillapító kombóba, és mi az, amivel nem éri meg kísérletezni.
Kis mennyiségű (a megengedett napi adag) alkohol fogyasztása mellett a vény nélkül kapható fájdalomcsillapítók közül egy vagy két ibuprofen még belefér, ha a háziorvos is áldását adja rá, de mindenképpen kérd ki a véleményét, ha nem szereted a meglepetéseket! Ez az aszpirinre is igaz, bár azt ma már sokkal inkább véralvadásgátló hatása miatt alkalmazzák, mintsem a fájdalom enyhítésére. Ne feledd azonban, hogy a megengedettnél több alkohol elfogyasztásakor a gyomor vérzéséhez is vezethet a gyógyszer.
Férfiak esetében az alacsony kockázatú alkoholfogyasztás a 4 vagy annál kevesebb, míg nők esetében 3 vagy annál kevesebb átlagos mennyiségű ital naponta. Az amerikai ajánlások szerint 0,17 deciliter tiszta alkohol számít átlagos mennyiségnek.Ez nagyjából 3,5 deciliter sör, 2,2 deciliter likőr, 1,4 deciliter bor, 0,4 deciliter whisky, gin vagy vodka.
"A leginkább közkézen forgó, recept nélkül is elérhető gyógyszerek közül a paracetamol szedése mellett nem szabad alkoholt fogyasztani, mert ez a kombináció növeli a májkárosodás esélyét. A központi idegrendszerre ható gyógyszerek – pl. a pszichiátriai gyógyszerek, az epilepszia elleni készítmények, illetve a nyugtatók – használata esetén is kerülendő az alkoholfogyasztás" – figyelmeztet Ipolyi-Topál Gitta háziorvos, aHáziorvosBlogszerzője. Arról, hogy az alkohol és a gyógyszerek miért nem olyan jó párosítás, bővebbenittírtunk.
A pia meg a fájdalomcsillapító nem a legjobb kombináció Fotó: Shutterstock
Fontos, hogy máj- vagy veseproblémák esetén kerüljünk mindenféle fájdalomcsillapítót, és ilyenkor persze alkoholt fogyasztani sem okos döntés. Ezenkívül a receptre kapható fájdalomcsillapítókat (pl. tramadol, kodein) semmiképpen nem tanácsos alkoholizálás során nyeldesni, az opiátszármazékok és a szeszes italok kombója ugyanis álmosságot, szédülést és rosszullétet okozhat.
Paracetamolt tartalmazó fájdalomcsillapítók bevétele után is érdemes minél hosszabb ideig várni, mielőtt alkoholt fogyasztunk, vagyis ha reggel vettük be a gyógyszert, akkor este ihatunk, de ha késő délután, akkor inkább ne kockáztassunk.
Ha pedigabban a hitbenéltél eddig, hogy a lefekvés előtt bekapott fájdalomcsillapítóval megelőzheted a macskajajt, akkor ki kell, hogy ábrándítsunk: a vény nélkül kapható fájdalomcsillapítók hatása ugyanis általában a beszedést követő négy órán belül elmúlik, ezért több értelme van, ha ébredéskor veszel be egy-két Ibuprofent.
Ezért kockázatos a gyógyszereket alkohollal keverni
Kétféle alkohol-gyógyszer interakció létezik: farmakokinetikai kölcsönhatások során az alkohol befolyásolja a gyógyszer felszívódását a szervezetben, míg farmakodinámiás mechanizmus alatt nagy mértékben fokozhatja a gyógyszer hatását, kifejezetten a központi idegrendszerben.
Ha nem szeretnéd, hogy a gyógyszer hatástalan legyen, vagy ami még rosszabb, veszélyeztesse egészségi állapotodat, antibiotikumok, antidepresszánsok, antihisztaminok, gyulladásgátlók, izomlazítók vagy opioid fájdalomcsillapítók, sőt egyes gyógynövény alapú szerek szedése alatt jobb, ha teljes mértékben lemondasz az alkoholról. Mindenképpen fontold meg tehát, hogy megéri-e, és egyeztess a háziorvosoddal, ha nem akarod, hogyrossz vége legyen a bulinak!
„Pár éve kezdtem emlékezni. Arra, mennyire utáltam a nagyszüleimnél lenni, arra, ahogy elbújok a kertben vagy a házban, arra, ahogy kifutok a szobából, arra ahogy csapdába esem a fürdőszobában, arra, hogy állandóan vetkőzésre biztat, fürdet, simogat, hozzám ér ott. Valahogy a földre kerülök, de nem emlékszem semmire a szőnyeg mintáján kívül. Egyszer, kétszer, évekig? Óvodás voltam, de ez még nem ok, hogy ennyire zavaros legyen az egész. A Jézus kép a falon, ami még mindig ott van nagyanyám új lakásában, ahol rendszeresen rám jön az émelygés” – Lolita, 22
Ez a történet sok másikkal együtt a Beszélj róla! nevű oldalra került fel, egy olyan honalapra, ahol a gyerekkori szexuális abúzus áldozatai beszélhetnek szabadon traumájukról. A titokról, ami gyerekkoruk óta kísérti őket, a szégyenről, a bűntudatról, a szorongásról, ami ezekből a korai tapasztalatokból fakad. A gyermekkori szexuális bántalmazás következményei közül ugyanis ezek a legrosszabbak. Nem az fáj a leginkább, ami fizikai szinten történik, nem a fogdosás, az aktus, hanem az, hogy együtt kell élni a titokkal, egyedül. Ez az egyik legfontosabb dolog, ami a Tilos Rádión futó pszichológiai műsor, a Teszt és lélek szeptember tizenharmadikai adásából kiderült, ahol Víg Sára pszichológus és Anoni Mara a a Beszélj róla! projekt egyik alapítója, egykori áldozat beszélt a gyerekkori szexuális bántalmazásról.
Fotó: Shutterstock
De mit is takar pontosan a szexuális abúzus?
Nem feltétlenül magát az aktust. Sőt. Víg Sára szerint a szexuális abúzusba „minden olyan cselekvés vagy közös tevékenység [beletartozik], ahol valamilyen szexuális tartalom megjelenik, és amibe egy felnőtt vagy egy idősebb személy bevon egy nála fiatalabb, gyengébb, kisebb gyereket.” Ez sok minden lehet, akár egy ferde pillantás, egy mozdulat, simogatás, fogdosás, szexképek, pornó mutogatása gyereknek, és természetesen maga a szexuális kontaktus is. Nem az számít, ami valójában megtörténik. Az az érdekes, hogy a gyerek fejében mi van erről. Ebből kiindulva pedig minden olyan helyzet, ahol az idősebb ember szexuális légkört teremt, traumatikusan hathat a gyerekre, különösen akkor, ha ez rendszeres, ha tartósan fennáll.
Mégis ki képes ilyesmire?
Kérdezheti ezt minden jó érzésű ember megrökönyödve, pedig a válasz az, hogy többen, mint sejtenénk. Ma Magyarországon a gyerekkori szexuális abúzus minden tizedik embert érint, ami azt jelenti, hogy a gyermeke óvodás csoportjából, osztályából, átlagosan három gyereket, és azt is, hogy egy vasárnapi hiperes nagybevásárlásnál valószínűleg több áldozat is eltolja ön mellett a kocsiját. Az elkövetők pedig általában nem az idegenek, a pedofilok, a gonosz mutogatós bácsik a lépcsőfordulóból, hanem az esetek nagyobb részében családtagok, közeli ismerősök, olyanok, akikkel az áldozat bizalmi kapcsolatban áll. Elvileg. Az elkövetőknek nincs pontosan meghatározható személyiségprofiljuk, nincs azonosítható pszichés betegségük, nem jellemző, milyen társadalmi rétegből kerülnek ki, nem választják el őket a többségtől sem a körülményeik, sem az iskoláik. Maga az elkövetés pedig messze nemcsak (vagy nem is elsősorban) a szexről, a vágyról szól: ez a hatalom gyakorlásának eszköze. Hogy mit is jelent ez pontosan?
Víg Sára szerint azt, hogy „az elkövető nem hagyományos értelemben érez „nemi vágyat" a gyermeki test iránt (persze ilyen is van, ez a pedofília), hanem a legtöbb esetben a felnőtt-gyerek szerepben megjelenő hatalombéli különbséget éli meg „részegítően", olyannak, ami „bármire" feljogosítja. Ebben nem érzékeli a határt, és ezzel él vissza. A gyerek pedig nincs felkészülve erre a helyzetre, ezért nem ismeri fel, nem tudja a számára tisztázatlan helyzetben megvédeni magát, felismerni és érvényesíteni a jogait. Az elkövető nagyon gyakran olyan környezetben nőtt fel, ahol a hatalomhoz való viszony ezt sugallta: az erősebb bármit megtehet a nála gyengébbel – a férfi a nővel, a nagyobb a kisebbel. Mindeközben az elkövető minden esetben tudja, hogy amit tesz, az nem helyes, tudja, hogy mivel lépi át a határt, mi az, amit nem szabadna. Ezért is része az abúzusnak szinte minden esetben a titkolásra való felszólítás, az áldozat közös titokba való bevonása. Az alapvetően hatalomközpontú és hatalom érvényesítő beállítódás eleve „feljogosítja" az elkövetőt a tetteire, még akkor is, ha tudja, hogy azok törvénybe ütköznek, vagy sérüléseket okoznak egy másik embernek."
A gyermekkori szexuális abúzus tehát sok esetben a gyengébb, a kisebb leigázásáról szól. A leigázás azonban nemcsak ott, abban a pillanatban, abban a helyzetben működik.
A trauma egy életre szól
Az áldozatok agyában hiába nem kattog nap mint nap az abúzus emléke, a trauma hatása az életük számos területére kihat. „Felnőttkorban az áldozatokról általánosságban elmondható, hogy erősen szoronganak" – mondta Víg Sára. – „Ennek számos testi lelki tünetét mutathatják (például pánikbetegség, pszichoszomatikus zavarok, alkohol-, drogfüggőség, fóbiák, stb). Önértékelési problémákkal küzdenek, magukat bűnösnek, selejtnek, rossznak, a testüket értéktelennek élik meg, és ez az intim, baráti, partner és szülő-gyerek kapcsolatokban is megjelenik. Az áldozatok felnőttként sokszor elszigeteltnek, magányosnak érzik magukat, olyannak akikhez nem lehet elég közel menni, mert akkor kiderül róluk, milyen 'mocskosak'. Nagyon gyakori náluk az úgynevezett emlékbetörés, amikor a traumatikus eseményt szinte az eredetivel azonos érzelmi intenzitással élik meg újra és újra, nem úgy, mint egy más (akár rossz vagy szomorú) emléket, a trauma emléke ugyanis nem szelídül meg az idővel. Ez rémálmokban, de éber állapotban is előfordul, és egyes emlékeztető elemek (például színek, fények, szagok, testhelyzetek, stb) előhívhatják. Aki pedig magában tartja, nem mondja el senkinek, az még magányosabbnak érezheti magát, márpedig nagyon sokan a házastársuknak, közeli családjuknak sose mondják el, mi történt velük."
A titok tehát, ahogy gyerekkorban, a trauma elszenvedésének idején, úgy felnőttkorban is nagy teher marad. Nem véletlenül. Gyerekkorban ugyanis gyakran megesik, hogy az áldozatok hiába fordulnak segítségért, hiába próbálják megosztani azt, ami történt velük. A család – ahogy a társadalom is – sokszor nem vesz tudomást, nem hajlandó tudomást venni a történtekről. Nyilván félreértette a gyerek. Kitalálta. A nagypapi nem is úgy gondolta. Biztos a gyerek hibája. Biztosan úgy viselkedett.
Fotó: Shutterstock
Ehhez a hozzáálláshoz pedig nem kell korlátoltnak vagy lelketlenek lenni, elég ha úgy viselkedünk, mint a többség: az igazságos világban hiszünk. Vagyis abban, hogy a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megbűnhődnek. Ebbe a világképbe pedig nem fér bele egy, a szerettei által molesztált, kihasznált gyerek. Ez egy jó világban nem történhet meg. Így hát elhesegetjük a gondolatot, elnyomjuk a mélybe, elfelejtjük ezeket a történeteket, akár másé az, akár a sajátunk.
A titkokat fel kell oldani
A Beszélj róla! projekt egyik célja épp ezeknek a társadalmilag belénk égett tabuknak a ledöntése, és persze az, hogy lehetőséget biztosítson arra, hogy az emberek beszélhessenek a történetükről, és segítséget kaphassanak. Anoni Mara szerint ugyanis a titok feloldása, megosztása már önmagában nagy segítség, ha pedig az ember képes szakértőhöz fordulni, képes elmenni terápiába, az visszaadhatja a bizalmat, a valakire támaszkodás képességét, segíthet levenni az álarcokat, csökkenteni a szorongást. Legalábbis neki sikerült.
Ha érdekli, hogyan próbálhatja megelőzni a szexuális abúzust, kattintson ide, ha pedig gyermekbántalmazást tapasztal, kérjük azonnal szóljon a rendőrségnek, a gyermekjóléti szolgálatnak vagy a gyámhivatalnak!
Nem kevés egyetemista és főiskolás iszik napi rendszerességgel. A legnagyobb gond nem is az, hogy isznak, hanem az, hogy mekkora mennyiségű alkoholt fogyasztanak el egyszerre. Minél többet iszik valaki az egyetemi évei alatt, annál nagyobb a valószínűsége, hogy alkoholproblémái lesznek a jövőben, akár 5-10 éven belül.
A statisztikák azt mutatják, hogy minél fiatalabban kezd el valaki piálni, annál nagyobb a valószínűsége, hogy később alkoholista lesz. A főiskolai évek alatt az ivászat egyszerűen a kultúra része – ez számít normálisnak. A nagy mennyiségű alkoholfogyasztók pedig észre sem veszik, hogy az ivás az életük részévé válik - írja a Labroots.
Az alkoholizmus felé vezető út első állomása a depresszív ivás, vagyis amikor már nem azért iszik valaki, mert társaságban vagy buliban van, épp ellenkezőleg: magányosan fogyaszt alkoholt, mert levertnek, szomorúnak érzi magát. Egyedül küzd a démonaival - az alkohol segítségével. Elképzelhetetlennek hangzik, de az egyetemi évek alatti tivornyák könnyen ide vezethetnek - mondja a The Alcohol Advocatestanácsadója:
Kétféle ivó van. Az egyik az, aki hétköznapokon teljesen normális életet él, tanul, dolgozik, majd időről időre brutálisan nagy mennyiségű alkoholt ereszt le a torkán. Teszi mindezt azért, hogy kiengedje a gőzt, lazítson, kevésbé legyen feszült, vagy egyszerűen csak buliból, a jó hangulat kedvéért. A másik típusba azok tartoznak, akik általában csak 1-2 pohárral isznak, de azt napi rendszerességgel teszik.
Az alkoholfogyasztás káros hatásai mindenki által ismertek. A rendszeres ivás összefügg a szív- és érrendszeri betegségekkel, az elhízással, a cukorbetegséggel és a rák egyes formáival. AFrontiers in Geneticsben megjelenttanulmány, melyet Dr. Deborah Finn az Oregon Egyetem professzora jegyez, ezen felül arra mutat rá, hogy a rendszeres alkoholizálás más hatással van a nők és a férfiak agyműködésére.
Máshova vezet a férfiak és a nők ivása
Tudjuk, hogy neurológiai szinten az agy jutalmazó központjaként is ismertnucleus accumbensfelelős afüggőségkialakulásáért. Ám genetikailag a férfiak és a nők agyműködése eltérő, amit a tudósok állatkísérletekkel is demonstráltak. Eredményeik szerint míg a nagy mennyiségű alkoholos ital elfogyasztása a nőstény egerek agyában hormonális elváltozást okozott és az immunrendszerük működését is módosította, addig a hím egereknél az idegi működést befolyásolta és a neurotranszmitter-anyagcserét változtatta meg. A függőség kezelésében ezután csakis az egér saját nemének megfelelő beavatkozás bizonyult eredményesnek.
Ez a kutatási eredmény nagy előrelépés lehet az alkoholbetegek ellátásában. Eszerint másfélebeavatkozásralehet ugyanis szükség az alkoholista nők és megint másra a férfiak esetében.
Mindig mindenért bocsánatot kérsz? Gyakran vagy dühös, és előfordul, hogy nem is tudod, hogy miért? Mindig másokon próbálsz segíteni, miközben úgy érzed, hogy a te bajaid szóra sem érdemesek? Sokszor szégyenkezel? Könnyen lehet, hogy ezek, vagy más egyéb jellemzőid arra utalnak, hogy gyerekkorodban érzelmileg bántalmaztak - és már nem is vagy tudatában, hogy mennyi mindent viszel magaddal egész életeden keresztül emiatt.
Edit és István tizenöt éve házasok. Talán szerelem volt, de szépen felőrlődött az évek során. Már alig szólnak egymáshoz. István vállalkozó, Edit a családi cég könyvelését intézi. Meg a gyerekeket. Istvánnak keményen kell helytállnia a kisváros építőiparában, ha azt akarja, hogy a vállalkozása talpon maradjon. Apjától vette át az üzletet, mikor az meghalt, és sikerült némileg növelnie is a céget. Mégis legtöbbször úgy érzi, az apja valahonnan fentről röhög rajta, látva a szerencsétlenkedését. Téged úgyis átbasznak, nem értesz te semmihez, kis pondró – hallja az apja hangját naponta százszor is. Ezért István mindent megtesz, hogy ne szúrjanak ki vele. Pedig, a rohadt életbe, ezek egytől egyig szemétládák! A hatóságnál szemétkednek és a markukat tartják, az alkalmazottak csak azt lesik, hol lophatják ki a szemét, a konkurencia aljas. De azt azért tudják, hogy vele nem lehet ujjat húzni! És az ő cége végzi a legjobb munkát. Megcsinálják a lehetetlent is. Nemrég vett egy villanyborotvát. Már hibátlanul borotválkozik a kocsiban, vagy a konyhában. Utálta látni reggel az arcát a tükörben. Pondró.
Edit érti, hogy a férje mennyire fáradt, ideges és dühös. Inkább elhúzódik az útjából, és hallgat, nehogy István ordítozni kezdjen. Az megsemmisítő. Azt is tudja, hogy ő egymagában, István nélkül sehol se lenne. Fájt-fájt neki régen, hogy István otthon, meg az ismerősök előtt, hogy szidalmazza őt, mennyire kétbalkezes istencsapásának állítja be – de már akkor is érezte, hogy Istvánnak igaza van, tényleg mindent elront. Aztán megtanulta, hogy ne fájjon. Pontosan tudja, hogyan ne érezzen semmit. A barátnői, meg a szomszédok mondták, hogy ne hagyja már, hogy így beszéljen vele a férje, de ő mindig megvédte Istvánt. Nem gondolja komolyan. Meg aztán nem tudják ők, hogy István min megy keresztül. Edit legalább segít neki. Ellátja a gyerekeket, meg a háztartást, főz, és a könyveléssel hasznos is valamennyire. Máshova úgyse vennék fel dolgozni. Így is eltelik a nap, este tízig-tizenegyig mindig talpon van. Jobb is így. Rémisztő a csönd, ha Istvánnal kettesben maradnak.
Edit és István élete nem egy tündérmese. Kevés örömet találnak benne. Azzal nem igazán néznek szembe, hogy élhetnének másképp is. Talán sejtik, hogy másoknál máshogy mennek a dolgok, de ők erre képesek. Azt viszont nem biztos, hogy tudják, hogy a büntetés, amit visznek magukkal egész életükben, a szüleik, neveltetésük eredménye.
A gyerekkori érzelmi bántalmazás hatásai nem múlnak el nyomtalanul. Olyan jellemzőket hagynak a személyiségen, amikről az ember felnőtt korában nem mindig azonosítja be, hogy annak a következményei, ahogyan gyerekkorukban bántak velük. Ha valakit gyerekkorában rendszeresen megaláztak, lekicsinyítettek, kigúnyoltak; akivel hidegen, szeretet nélkül bántak, annak nehéz elérnie, hogy pozitív önértékelése, kiegyensúlyozott élete legyen.
A Mighty, egy internetes lelki egészség közösség megkérte a tagjait, akik gyerekkori érzelmi bántalmazáson mentek keresztül,hogy írják le, szerintük milyen hatása van a mostani felnőtt életükre a gyerekkorban megélt bántalmazásnak. Azokra a jellemzőikre kérdeztek rá, amikről csak jóval később tudták meg, hogy a gyerekkorukban gyökereznek.
Nézzük, miket osztottak meg magukról:
Örökös bocsánatkérés
"Folyamatosanbocsánatot kérekmás emberek hibájáért. Olyan dolgokért érzem magam felelősnek, amiket egyáltalán nem én tettem. Keresem a magyarázatot, a mentséget mások elfogadhatatlan viselkedéséért. A szüleim állandóan kinevettek. Ezért társas helyzetekben erősen szorongok. A legrettenetesebb, ha zavarba hoznak. Ha valami zavarbaejtő helyzetbe kerülök, az napokig, hetekig rág belülről, felemészt. Nulla önbizalmam van. Rettegek attól, hogy valamit rosszul csinálok, hogy megbántok valakit, ezért örökké bocsánatot kérek mindenért."
Túlgondolok mindent
"Mindent órákon keresztül elemzek. Minden szót, minden mondatot. Számba veszem az összes lehetőséget. Semmi nem érhet felkészületlenül. Gyerekkoromban állandóan felkészületlenül értek a dolgok. Mindig áldozat voltam. Soha többet!"
Önkizsigerelés
"Sok tonnányi nyomást teszek magamra. És időről-időre szétesem, amikor nem bírom el a súlyt, amit viszek. Azt gondolom, hogy tökéletesnek kell lennem, és képtelen vagyok rá."
A saját problémák lekicsinylése
"Soha nem ismerem el, hogy gondom, vagy nehézségem lenne, ha van is, akkor az nem akkora baj. Nekem arra van szükségem, hogy másokon segítsek, mások problémáit oldjam meg, az enyémek nem számítanak."
Csendben maradás
"Sosem kérek segítséget, mert nem akarom, hogy koloncnak érezzenek. Ha valaki a szavamba vág, majd később visszakérdez, hogy mit is akartam mondani, akkor inkább azt mondom, hogy már elfelejtettem, mert nem akarom, hogy kiderüljön és hogy érezzem, mennyire bántott, hogy nem figyelt rám. Ezért inkább ritkán beszélek."
Düh és harag
"Rájöttem, hogy a rengeteg düh, ami bennem van mások iránt, abból van, hogy gyerekkoromban annyi düh irányult felém."
Keménynek mutatkozni
"Keménynek és hatalmasnak mutatom magam, mint akinek a világon semmi gondja nincs. Ha így viselkedem, néha magam is elhiszem, hogy kemény és hatalmas vagyok, mintha nem történt volna meg velem semmi abból, amit a gyerekkoromban átéltem. De aztán éjjel rádöbbenek a valóságra, amit talán senki nem fog megtudni, hogy milyen egy szerencsétlen nyomorult vagyok valójában."
Öngúny
"Mindig kiröhögöm magam, ha túlságosan érzelmessé válok. Ha meg valami olyat teszek, amit az érzéseim vezérelnek, akkor napokig, hetekig, évekig gúnyolom magam miatta. Iszonyú szégyent érzek."
Félelem a szeretteim elvesztésétől
"Rettenetesen félek attól, hogy meghalnak, akiket szeretek. Mániásan. Rettegek, hogy elmennek, és egyedül maradok. Ezért inkább mindenkit ellökök magamtól, hogy ne kerüljenek közel hozzám. Nem bírnám elviselni, hogy elveszítsem őket."
Igent mondok
"Sosem mondok nemet. Mindent elvállalok, mindent elfogadok. Ha nemet mondanék, rossz kislánynak érezném magam. A jó gyerek nem mond nemet a szüleinek. Mertordítani kezdenekvele,megverik, vagy még rosszabb. Ezért én mindig igent mondok."
Rettegés a szóváltástól
Ezt többen, több formában is írták: nem bírják elviselni a hangos vitát, a veszekedést, a konfrontációt. Pánikba esnek, és azonnal bezárulnak. Egyáltalán nem tudnak válaszolni. Lezár az agyuk, nem gondolkoznak, csak menekülni akarnak a helyzetből. Sarokba szorítva érzik magukat, levesztik a gondolkodási képességüket, összemennek.
Bezárkózás
"Gyerekoromban megtanultam, hogy ha kiállok magamért, vagy beszélek az érzéseimről, csak még jobban bántani kezdenek. Ezért most felnőttként gondjaim vannak azzal, hogy kommunikáljam az érzéseim. Inkább megtartom magamnak, csendben szenvedek belül. Gondolja csak mindenki azt, hogy velem minden oké, mint hogy egy felületet adjak ahhoz, hogy még jobban bántsanak."
A gyerekkori bántalmazás túlélése és cipelése nagy teher. Azok, akik nem élték át, nehezen tudják elképzelni, mekkora. Az ember egész életét meghatározza. De lehet csökkenteni a terhen. Lehet esélyt kapni egy szabadabb életre. Ha a fenti pontok valamelyikében, akár többségében, magadra ismertél, akkor, ha még nem tetted, ideje elgondolkozni azon, hogyönismerettel foglalkozz, támogatókat, sorstársakat, terápiát keress. Mert mindenki megérdemli, hogy esélyt kapjon. Főleg azok, akiket sokat bántottak, akkor, amikor védtelenek voltak. Felnőttként ezt az esélyt magadnak adhatod meg.
">
Utolsó kommentek