Gyermekkoromban soha senkit nem hívhattunk át magunkhoz. Nehogy kiderüljön, milyen körülmények közt élünk. De a félelem annál gyakoribb vendég volt nálunk: megtöltötte az egész lakást."Nehogy mesélj apádról másoknak!"- szólt az untig ismételgetett mondat anyámtól. Egyszer kaptam is a fejemre, mikor - ezt figyelmen kívül hagyva - kiöntöttem a szívemet egy majdnem idegen lánynak. De megérte. Mert ha akkor nem adom ki magamból, szétfeszített volna a sok keserűség. 

A panel, ahol élünk

Konkrétan nem értem, hogy születtem meg?

Nincs emlékem az apám és anyám közti jó viszonyról: külön szobában aludtak, nem beszéltek egymással. A legvalószínűbb magyarázat arra, hogy miként lett belőlük egy pár: anyám szerelmes volt apámba, apámnak egy cseléd kellett, aki kiszolgálja munka után. Sokszor csak "asszonyállatként" szólította, miközben anyám alázatosan szedegette fel utána a retkes zokniját a földről.

Hozzám és a két testvéremhez nem szólt évi három szónál többet. Munkamániás volt, sok pénzt keresett, ennek ellenére egy kétszobás panellakásban laktunk öten. A többi pénz alkohol formájában lecsúszott a torkán. Reggel kibontott egy doboz sört, majd még ki tudja hányat estig. Nem rémlik, hogy láttam volna vizet inni.

Munka után első útja a kocsmába vezetett, ahonnan mindig részegen jött haza. És következett a több órás ordibálás anyámmal. Általában az állt a cirkusz hátterében, hogy apámnak még több pénzre lett volna szüksége - vagy mert tartozik valakinek, vagy mert még tovább akar inni -, anyám pedig eldugta a pénztárcáját előle.

Majdhogynem családi programmá vált kitalálni, hol lehet a lakásban még olyan hely, ahol apám nem találja meg a pénzt.

Ha nagyon begurult, ki akarta dobálni a mikrót vagy épp a TV-t az erkélyről. A legröhejesebb az volt, amikor jelképesen összeszedte a cókmókját és világgá ment. Végül valahol a közeli mezőn aludt, de előtte gondosan lekapcsolta az egész lakásban az áramot, hogy bizonyítsa, mennyire rá vagyunk utalva.

Happy End?

Azóta a szüleim szerencsére elváltak. A testvéreimmel majdhogynem pezsgőt bontottunk, hogy anyánk végre megszabadult tőle. Ők egyébként azóta sem állnak vele szóva,és teljesen meg tudom őket érteni. Én szoktam vele beszéln néhai: segítek neki munkát keresni, támogatom. Mióta csak én maradtam neki, teljesen meghunyászkodik, nehogy engem is elveszítsen. De megbocsátani nem tudok. Főként azért, mert nem kért bocsánatot. Nem fogja fel, hogy mit tett.

Egy ideig reménykedtem. Egyszer belátja, mennyit ártott nekünk, de azóta már elfogadtam: vannak olyan emberek, akikben egyszerűen nincs olyan, hogy felelősségérzet. És ez soha nem fog változni.
Viszont sok minden megváltozott. Ma már szívesen mesélek bárkinek a családi hátteremről, hiszen nem az én szégyenem. Ahogy pedig mesélek róla, mások is megnyílnak. És mindig kiderül, hogy mindenki múltjában akad egy-egy óriási szégyenfolt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ismerősöm van, aki normális családi hátteret tudhat magáénak. És ez nagyban segíti a feldolgozást.

A jó hír az, hogy az alkoholista szülők gyerekei is felnőnek egyszer.Beárnyékolja-e a múltjuk az életüket? Ó, hogyne!

Főleg, ha a szülők még idős korukra sem hagynak fel kedvenc időtöltésükkel! Nem hiszek a szenvedélybetegek pálfordulásában, nem hiszem, hogy meg lehet bocsátani, hogy egy játékgép vagy egy doboz sör fontosabb lehet valakinek saját gyerekénél. Abban viszont hiszek, hogy az ebben felnőttek is lehetnek boldogok. Túl sok szép dolog vár ránk van ahhoz, hogy egy életet végigbánkódjunk! Nekem legalábbis még van egy bakancslistám. 

Nyitókép: iStockphoto

Forrás: Varga Lea - she.hu