2018 óta hivatalosan is mentális betegségnek számít a videojáték-függőség, de Magyarországon még kevesen ismerik el valódi betegségként. Egy egykori függő mesélt. 

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavalyi döntése óta hivatalosan is betegségnek számít a videojáték-függőség, a világ egyre több részén számít komoly közegészségügyi problémának ez a típusú függőség. Magyarországon 400 ezer főre tehető azok száma, akik hétköznap is hosszú órákat töltenek számítógépezéssel. Arról nincs adat, hogy hányan lehetnek függők közülük, de becslések szerint akár több ezer érintett lehet. A szülők tanácstalanok, nem tudják, mit tegyenek, ha gyerekük egész nap a gép előtt ül. Az Abcúgnak egy korábbi függő mesélt arról, mit él át az, akinek nem a drog vagy az alkohol, hanem a videojáték jelenti a valóságtól való menekülést.

2018 óta hivatalosan is mentális betegségnek számít a videojáték-függőség. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kiadott International Classification of Diseases 11, a betegségek nemzetközi osztályozási listája szerint

a játékfüggőség olyan súlyosan tartós vagy visszatérő viselkedés, amelyben a játék elsőbbséget élvez az élet más területeivel szemben. 

A játékban övé volt az irányítás

Ádámnál középiskola alatt kezdett problémássá válni a játék. „El lehetett menekülni minden elől, a játékban én voltam a király. Nem feltétlenül azért, mert nyertem, hanem mert az én kezemben volt az irányítás. Míg a valóságban nagyon nem így volt.“ Visszahúzódó, zárkózott gyereknek számított, kevés barátja volt, ráadásul az iskolában sokat szekálták súlya és szemüvege miatt. Otthon sem volt minden rendben, szülei rengeteget veszekedtek. Ez volt a másik oka annak, hogy a videojátékokhoz menekült. Főleg online játékokkal játszott, úgy becsülte, hogy egyik kedvencével, a DOtA 2 nevű játékkal több ezer órát töltött el. “Nem is az volt a lényeg, hogy mivel játszom, hanem az, hogy valami lekössön.”

Amíg otthon lakott, szülei próbálták kontrollálni, rászóltak, hogy menjen aludni, ne üljön a gép előtt. Ahogy elkezdte az egyetemet, ez teljesen eltűnt, azt csinált, ami akart, senki sem kérte számon. Pedig nagy várakozásokkal indult, azt remélte, hogy új életet kezdhet az egyetemen. Egy ideig lekötötte, hogy új környezetbe került, új emberek veszik körül. Az első hónapokban még bejárt órákra, próbálta tartani a kereteket, aztán egyre jobban elhanyagolta a tanulást és új ismeretségeit.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy egész nap játszik.

„Nem mondom, hogy reggeltől estig játszottam, mert egy idő után ezek a fogalmak elveszítették jelentőségüket. Inkább úgy fogalmaznák, hogy keléstől fekvésig gépeztem.”

A problémák elől a játékba menekült, mivel az rögzült nála, hogy ez a megoldás, ha nehézség éri; ha jött egy nehezebb vizsga vagy dolgozat, inkább leült játszani, minthogy nekiálljon tanulni. Függőségének fizikai tünetei is voltak. Hónapokig csak akkor kelt ki az ágyból és hagyta abba a játékot, ha kiment cigizni vagy a boltba. Ennek következtében tüdőembóliája lett. „Lehetett volna ez egy intő jel. Mindössze annyi hatása volt, hogy onnantól ülve játszottam.” De legalább volt mire fogni, miért nem sikerültek a vizsgái.

Bármi, csak ne a valóságban legyek

Szüleinek is feltűnt, hogy baj van, mert ha hazautazott, egész nap csak a gép előtt ült. Ennek ellenére mindig meg tudta nekik magyarázni, hogy majd máshogyan lesz, nem fog annyit játszani. Mivel átkerült volna fizetős képzésre, ezért kiiratkozott az egyetemről. Ezt is úgy tálalta a szüleinek, hogy ez sem a játék miatt történt, hanem egyszerűen túl nehéz volt neki az orvosi egyetem.

Ekkor fordult először pszichológushoz. Addigra már unta a játékokat, egyik sem kötötte le. A szorongás, ami elől menekült, a játékok világában is megjelent. „Már úgy voltam vele, hogy bármit, csak ezt ne. A felismerés megvolt, de nem volt bátorságom és eszközöm ahhoz, hogy változtassak.”

Volt, hogy nem is játszott, hanem órákig YouTube-videókat nézett. A pszichológusnál elmesélte, hogyan néz ki az élete, hogy kicsit lusta és halogat. „Erre azt válaszolta, hogy Ádám, maga nem halogat, hanem számítógépfüggő. Ekkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel.” Sokáig azzal áltatta magát, hogy egyedül is képes lesz megbirkózni a függőségével, de semmit sem tartott be abból, amit a szakember javasolt. „Megbeszéltük, hogy egy hétig naponta csak 12 órát játszom. Ezt sem sikerült tartanom.”

Ezután még kétszer iratkozott be egyetemre, de ugyanaz történt, mint korábban: kezdeti lelkesedés után újra a játékok világában találta magát. Ez volt az a pont, amikor beismerte, hogy egyedül képtelen szembenézni játékfüggőségével. Az is motiválta, hogy közben megismerkedett egy lánnyal. „Addig mindent elrontottam az életemben és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ezt is simán le tudnám rombolni, ha elengedem magam.”

Azzal áltatta magát, hogy legalább nem iszik

Így került be a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Otthonba. Társai elfogadták, hogy az ő videojáték-függősége is ugyanolyan probléma, mint bárki másé. Amikor megosztotta a többiekkel tapasztalatait, kiderült, hogy ugyanazt élték meg az ivás vagy a kábítószerezés során, mint ő a játékban.

„Játszottam valamivel, teljesen mindegy volt, hogy mivel, csak azért, hogy legyen valami, ami nem a valóság és ne érezzem, mennyire nem érek semmit. Az egyik drogfüggő srác is tudott ezzel azonosulni, mert a végén már nem azért drogozott, mert hogy mennyire jó. Hanem azért, hogy ne legyen annyira szar.”

Az első bent töltött hónap után számítógépezhetett volna, de helyette inkább olvasott vagy csocsózott a többiekkel. Egyszer mégis visszaesett; szakított vele a lány, és azonnal visszatért a reflex, hogy ha nehézség adódik, akkor játszania kell. Végül sikerült befejeznie a közel egyéves terápiát; azóta egy percet sem játszott, megint együtt vannak a lánnyal, újra elkezdte az egyetemet.

A terápiának köszönhetően nyitottabbá, magabiztosabbá vált, fejlődött az önismerete, már képes felvállalni, hogy nem tökéletes.

Örült, amikor olvasta a hírt, hogy a videojáték-függőség hivatalosan is betegségnek számít, mert talán így többen felismerik, mekkora problémát jelent ez. Sokáig magának is azt hazudta, hogy nem függő, azzal próbálta relativizálni a helyzet súlyosságát, hogy legalább nem iszik.

Egyre erősebb ingerekre vágyik a függő játékos

Ádám mentora, Kozák Balázs maga is videojáték-függő volt, öt éve dolgozik saját élményű segítőként a ráckeresztúri otthonban, ez is része felépülésének. Nála olyan súlyos méreteket öltött a függőség, hogy évekig nem mozdult ki a lakásából: elhízott, abbahagyta a zenélést, tönkrementek emberei kapcsolatai. Szerinte az a videojátékok egyik nagy előnye, hogy nem kell közben gondolkodniuk a játékosoknak, de mivel nagyon intenzívek a programok, ezért nem is tudnának. Előfordult, hogy egy huzamban 40 órát játszott alvás nélkül, de nem érezte magát fáradtnak, annyira stimulálta a játék. A túlzásba vitt játék egyik veszélye, hogy egyre erősebb ingerekre vágyik a játékos, és ha ezt nem kapja meg, könnyen agresszívvá válhat.

A függők jellemzően valamilyen online multiplayer játék (League of Legends, Counter Strike, World of Warcraft, Hearthstone) miatt kerülnek bajba. Azt élik meg ezekben a játékokban, hogy közösségben vannak, ami azért baj, mert így nem érzik, hogy valójában magányosak. „A játék valósága válik alapértelmezetté, kizárólag az ott elért sikerek számítanak” – magyarázta Kozák Balázs. Ebben komoly szerepet játszik az is, hogy a játékokban a siker mindig elérhető és mérhető. Míg a valós életben ez sokszor nem így van.

Majdnem félmillióan játszanak Magyarországon

A videojáték-függőség nem sokban különbözik más szenvedélybetegségektől, hasonló pszichológiai, idegrendszeri mechanizmusok figyelhetőek meg, mondta az Abcúgnak Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológus, addiktológus, az ELTE Klinikai Pszichológiai és Addiktológia Tanszék vezetője. Onnantól beszélhetünk függőségről, ha a játék miatt jelentős mértékben sérül az illető mindennapi élete:

• nem képes ellátni feladait

• kontrollt veszít a játék fölött

• sérülnek kapcsolatai

• elhanyagolja hobbiját és egyéb tevékenységeket, amelyeket korábban élvezett

• testi és/vagy lelki egészségügyi problémák lépnek fel

Komoly különbség azonban a szerhasználattal szemben, hogy míg az alkohol vagy a drog végleg száműzhető az ember életéből, addig ez az internet és a számítógép esetében nehezen megoldható, ami a kezelés szempontjából lehet fontos. Kozák Balázs is arról számolt be, hogy sokszor összemosódnak a határok a különböző függőségek között, az “anyagos játék” például a kábítószerfogyasztók között is gyakori. Nem a játék a probléma, hanem a függőséget kiváltó ok, hangsúlyozta. „Csak vágy szintjén élik meg a probléma megoldását. Kell valami, ami jó és a játék bizony jó.”

Nincsenek adatok, hogy Magyarországon hány embert érinthet a videojáték-függőség. Becslések szerint a játékosok néhány százalékának lehet ilyen típusú problémája. Viszonyításképpen: az infokommunikációs kutatásokkal foglalkozó eNET Internetkutató és Tanácsadó Kft. felmérése szerint Magyarországon

2017-ben több mint 425 ezer fő számított hardcore játékosnak, azaz aki hétköznap átlagosan 3 és fél órát, hétvégén pedig 6 órát játszik.

A ráckeresztúri rehabon az elmúlt öt évben 3-4 kliensük volt kimondottan ezzel a problémával, de ennél jóval több érintett lehet, mondta Kozák Balázs. Az eNET kutatása szerint a hardcore játékosok 94 százaléka férfi, 78 százalékuk 14 és 25 év közötti fiatal. Ez nagyjából leírja, hogy melyik kororsztály leginkább veszélyeztetett, mondta Demetrovics Zsolt. Egy 2017-es kutatás szerint a magyar játékosok 3 százaléka súlyosan, 15 százaléka pedig a közepesen veszélyeztetett kategóriába tartozik. 

A szülői tiltás sem megoldás

Magyarországon még kevesen ismerik el valódi betegségként a videojáték-függőséget, ami megnehezíti a probléma kezelését. Másrészt egy játékfüggő élete kevésbé “látványos”, mint egy drogosé, ezért nem annyira egyértelmű, hogy baj van. A világ egyes részen már működnek speciálisan videojáték-függőkre szakosodott rehabilitációs intézmények, Magyarországon ilyen nincs, de Demetrovics Zsolt szerint nem is feltétlenül lenne szükség külön ellátásra, de a probléma alaposabb ismeretére igen.

Szülőként még ijesztőbb lehet a probléma, hiszen olyasmivel állnak szemben, ami saját gyerekkorukban még nem létezett, mutatott rá Demetrovics Zsolt. Nem tudják eldönteni, hogy betegségről van szó vagy csupán nevelési kérdésről. Mi lenne a jó megoldás? A teljes tiltás vagy ha bizonyos feltételek mellett engedik a játékot. Kozák Balázs szülei előbbit választották, de teljesen hatástalan volt, valahogy mindig megoldotta, hogy tudjon játszani. Alig van olyan fórum, ahol tanácsot, segítséget kaphatnának a szülők: az egyik ilyen felület a Hogyan mondjam el neked című oldal, ahol több cikk és teszt foglalkozik a témával, illetve szakemberektől kérhetnek tanácsot a szülők.

A videojátékokat direkt úgy tervezik meg, hogy a jutalmazás és az előrelépési lehetőségek adagolásával minél több időt töltsenek velük a játékosok, ezért egyre több ország próbálja szabályozni a játékipart:

• Dél-Koreában törvény tiltja, hogy 16 éven aluliak éjfél és reggel 6 óra között online játékokat játszhassanak

• Japánban a játékkal eltöltött bizonyos idő után figyelmeztetik a játékost

• Kínában az egyik internetszolgáltató korlátozza a játékokkal eltölthető időt.

Demetrovics Zsolt szerint önmagában a szabályozással nem lehet megoldani az addikciós problémákat. Nem szabad stigmatizálni a videojátékokat sem, hiszen alapvetően egy szabadidős tevékenységről van szó. A terápiáknak sem az a célja, hogy soha többet ne játszanak a betegek, hanem az, hogy képesek legyenek olyan keretek között tartani a játékot, ami nem okoz problémákat az élet más területein.

Címkép: Unsplash 

Forrás: Mizsur András  - szeretlekmagyarország.hu

Át­la­go­san min­den öt­ve­ne­dik kö­zép­is­ko­lás tartja magát transz­sze­xu­á­lis­nak Ame­ri­ká­ban. Sokan küz­de­nek kö­zü­lük lelki prob­lé­mák­kal, füg­gő­sé­gek­kel, sőt az ön­gyil­kos­ság sem ritka kö­rük­ben.  

Minden ötvenedik diák tartja magát transzszexuálisnak, és egyharmaduk számol be arról, hogy az elmúlt évben öngyilkosságot kísérelt meg - állítja egy amerikai tanulmány. A transzneműek helyzete ugyanis egyáltalán nem könnyű: elsősorban az elfogadás hiánya viseli meg őket, valamint az, hogy fokozottan ki vannak téve a kiközösítésnek, a gúnyolódásnak, és az iskolai erőszaknak.

 

A transzszexuális fiatalokat sokszor fenyegetik az iskolában, illetve a hazafelé vezető úton – számol be az amerikai kormányzati felmérés a helyzetről. De az olyan mindennapi szituációk is problémákat okoznak az esetükben, mint hogy melyik vécét használják. 

 

A fiatalkori öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó szervezetek szerint nagyon fontos lenne, hogy az emberek és a kormányzat észrevegye ezeket a fiatalokat, és növekedjen a hajlandóság az elfogadásukra. A tinik ugyanis nagy veszélyben vannak: a transzszexuális fiatalok 35 százaléka kísérelt meg az elmúlt évben öngyilkosságot, szemben a nem transznemű fiatalok 7 százalékával. Kétszer annyian számoltak be iskolai zaklatásról, és négyszer annyian vallották be, hogy az iskolában fenyegették vagy akár fegyveresen is bántalmazták őket, illetve, hogy nem érzik biztonságban magukat az iskolából hazafelé. A függőségekkel is több a problémájuk, a kábítószerek használata is gyakoribb a körükben – épp a bántalmazás miatti lelki problémák következtében.

Nagy kérdés, hogy a transzszexuális fiatalok aránya vajon különbözik-e Európában, illetve Magyarországon az Amerikában mért adatokhoz képest...

Forrás: Daily Mail, ripost.hu

Sokunkat megbénít, ha a környezetünkben veszteség ér valakit, akit ismerünk: nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan segítsünk neki, mit tehetnénk, amivel támogathatjuk ebben a nehéz helyzetben. A gyász önmagában is könnyen válik tabutémává, valamivé, amiről nem tudunk, nem akarunk beszélni – és ez különösen igaz egy speciális formája, az úgynevezett illegális gyász esetében. 

“Az illegális gyász lényegében egy szociálpszichológiai fogalom, hiszen a gyász nem csak egy személy magánügye, hanem egy társadalmi jelenség is. Nagyon fontos, hogyan viszonyul egy közösség a gyászolóhoz, mennyire támogatja, mennyire fogadja el” – szögezi le Udvarhelyi Boglárka tanácsadó szakpszichológus, gyászfeldolgozás módszer specialista a témában tartott előadásában. “A társadalom, a közösség, amiben élünk, szabályokat is kijelöl arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk ebben a helyzetben. Sajnos azonban manapság ez már egyre kevésbé van így” – fűzi hozzá a szakértő.

Gyász – régen és most

Napjainkra nem csupán a gyász, de a haldoklás, a halál is tabuvá vált: míg korábban a veszteség feldolgozásának az első lépésektől kezdve megvoltak a jól körvanalazott “mankói”, szertartásai, ma már az esetek többségében mindkét folyamat elszigetelten, kórházak falai mögött zajlik. A halottunktól való elbúcsúzás rituáléi, a virrasztás, a gyászév fogalma mára feledésbe merültek, pedig korábban évezredeken át meghatározták a gyász megélésének kereteit.

“A gyászév fogalma már a római időkben ismert volt: már akkor törvényben írták elő, hogy ha valakinek meghal a férje vagy a felesége, egy évig nem házasodhat újra. Pszichológiai szempontból azért fontos ez az egy év, mert ez alatt az idő alatt mindent megélünk az elvesztett személy nélkül: az első karácsonyt, az első születésnapot, nyaralást, családi rituálét. A következő évben így már lesz tapasztalatunk abban, hogyan csináljuk ezt nélküle” – magyarázza Udvarhelyi Boglárka, majd hozzáteszi:

“Nehéz folyamat ez: a veszteség szenvedéssel jár, keletkezik bennünk egy hatalmas űr, mintha kitépnék egy részünket belőlünk, megtapasztaljuk a mulandóságot, meg kell küzdenünk az elvesztett személy hiányával, és újra meg kell tanulnunk élni. A gyász azonban ugyanakkor egy nagyon szép, katartikus folyamat is: az ember darabjaira hullik, majd újjáépül, és egy sikeresen lezajló gyászfolyamat végén újjáépül a személyiség.”

 

Illegális gyász

Ennek a gyászfolyamatnak a sikeres lezajlását nehezítheti meg a környezet támogatásának hiánya. Ez a hiány megjelenhet olyan kétes értékű tanácsok szintjén, mint például amikor egy gyászoló családanyának azt mondjuk: “neked nem szabad összeomlanod, hiszen itt vannak a gyerekeid”. Pedig – ahogy a szakértő is hangsúlyozza – ezzel nem érünk el egyebet, mint hogy megakadályozzuk abban, hogy olyankor élje meg a gyász természetes reakcióit, amikor kellene – és amelyek később sokkal erőteljesebbek lesznek.

Ennél is súlyosabb az a helyzet, amikor az illegális gyászról beszélünk: olyan gyászról van szó ilyenkor, ami egy adott közösségben nem elfogadott, ezért a veszteséget elszenvedő személlyel azt érezteti a környezete, hogy nincs joga gyászolni, nincs joga az érzéseihez, hiszen valójában nem élt meg veszteséget.

Az illegális gyász leírása Kenneth Doka nevéhez fűződik, aki az Amerikai Hospice Alapítvány (Hospice Foundation of America) vezető pszichológusa. Ő alkotta meg “disenfranchised grief” néven ezt a fogalmat, és írt könyvet, több tanulmányt, cikket is a témában. Doka szerint az illegális gyász több formában is megjelenhet.

“Neked nincs jogod sírni”

“Az illegális gyász egyik jellemző példája, amikor maga a kapcsolat nem elismert a társadalom szemében, azaz mondjuk ha egy kollégát veszít el valaki. Gondoljunk bele: napi 8-10 órában ülünk együtt évekig egy irodában valakivel, aki egyszer csak autóbalesetben meghal. Ez egy borzasztó veszteség, ám a legritkább esetben kapunk hozzá támogatást” – fejti ki Udvarhelyi Boglárka.

“Vagy egy másik példa: a szeretői kapcsolat. Találkoztam már olyan esettel, ahol a több éves párkapcsolata elvesztése után az illető nem vehetett részt a temetésen. Persze ki akarná, hogy éppen ő ott legyen? De ha a másik oldalt nézzük: ő szerelmes volt, kötődött, és nem búcsúzhatott el a férfitól, akit szeretett, nem élhette meg az érzéseit, hiszen a társadalom ezt szintén nem támogatja.”

Az illegális gyász másik kategóriája, amikor a veszteség nem elismert – itt gondolhatunk például azokra, akik elszenvedtek egy nagyon súlyos balesetet, és adott esetben már csak fizikálisan maradtak életben. “Az illető személyiségét, ahogyan mi ismertük, elveszítettük, beindul a gyászfolyamat, mert bár biológiailag még él, pszichológiai, szociális szempontból már nem. Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki súlyos Alzheimer-kórban szenved” – mondja a szakértő.

“Úgysem érti még”

Szintén az illegális gyász formái közé tartozik az, ha nem úgy gyászolunk, ahogy az adott kulturális közeg elvárná. Ez napjainkban különösen aktuális probléma lehet, ezért fontos, hogy emlékezzünk arra, minden kultúra máshogy éli meg a veszteséget, és ezt tiszteletben is tartsuk.

“Ugyancsak ide tartozik, amikor maga a gyászoló kirekesztett: például azért, mert gyerek.

Sokszor azt hisszük, túl kicsi még, és úgysem érti, mi történik – de érti. Hasonlóan ahhoz, amikor értelmi fogyatékkal él valaki, és azt feltételezzük, hogy úgysem tudja megélni a gyászt, pedig nagyon is meg tudja.

Ahogy egy autizmussal, Down-szindrómával, értelmi fogyatékkal élő ember is tud gyászolni” – szögezi le a szakértő.

A gyász akkor sem támogatott, ha a halál körülménye valamilyen szempontból szégyenteljesnek számít az adott társadalom keretein belül. “Egy időben az AIDS rengeteg homoszexuális férfi haláláért felelt: akkoriban ez elítélendő dolognak számított, így a hozzátartozók nem élhették meg a szerettük elvesztésével járó gyászt. De nem támogatott az öngyilkosság nyomán megélt gyász sem – pedig a folyamat, ami az emberben ilyenkor lezajlik, független attól, hogyan veszíti el azt, akit szeret” – vallja Udvarhelyi Boglárka.

“Minek sírsz, majd lesz másik”

Ugyancsak az illegális gyász esetei közé tartozik egy magzat elvesztése is. “Mindenki azt mondja ilyenkor, ‘ne aggódj, majd lesz másik, lehetsz még terhes’. De bennünk élt egy kép arról a gyerekről, elképzeltük, milyen lesz, hogyan élünk majd együtt, miután megérkezik, és el kell gyászolnunk azt a jövőképet” – mondja a szakértő.

A “majd lesz másik” érv azonban nem csupán az elveszített gyermekek esetében kerül elő gyakran. “Szinte egyetlen magyar szakirodalom sem foglalkozik a háziállatok elvesztésének témájával, pedig nagyon érdekes területről van szó.

A háziállatok az idők folyamán családtagokká válnak, családdinamikai szempontból részei a mindennapoknak, szerepet kapnak a családban, mint elő- vagy éppen pótgyerekek, társak, esetleg segítők” 

–  hívja fel a figyelmet Udvarhelyi Boglárka, aki maga is folytatott kutatást a háziállatok elvesztésével kapcsolatban.

A szakértő egy olyan tanulmányt is említ, amelyben 35 és 54 év közötti házaspárok háziállatuk elvesztésével való megküzdését vizsgálták. A megkérdezettek leginkább ahhoz tudták hasonlítani az élményt, mint amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből. Amit pedig külön kiemeltek a kutatók, az az, hogy az emberek jellemzően nagyon nehezen beszélnek a háziállatuk elvesztéséről, mert úgy gondolják, ennek a gyásznak nincs létjogosultsága, és nevetségessé válnak tőle.

“Annyi állat vár még otthonra”

“A háziállatok gyászával kapcsolatban nincs konvenció, rituálé, amibe az ember tudna kapaszkodni; nem tudjuk, hogyan fejezhetjük ki a fájdalmat, mi történjen, hogyan adjuk meg a végtisztességet. A helyzetet az is nehezíti, hogy a háziállatok sokszor eutanázia által halnak meg, tehát magának a gazdának kell meghoznia azt a döntést, hogy életben maradjon-e az állata” – mondja Udvarhelyi Boglárka.

Egy másik, a szakértő által említett kutatásban egy állatorvosi klinikán vizsgáltak olyan gazdákat, akiknek eutanáziával kellett, hogy meghaljon a háziállata. Az eredmények azt mutatták, ők sem tudták pontosan, hogyan élhetnék meg a gyászt – voltak, akik próbálták tovább folytatni a mindennapokat, mintha mi sem történt volna, és voltak, akik megbeszélték az érzéseiket az állatorvossal, családtagokkal, barátokkal. Az, ha a környezetükben élők támogatták a gyászuk megélésében, az érintettek későbbi beszámolói szerint egyértelműen segített nekik. Az azonban nem, ha valaki azt mondta: “sajnálom, de lépj tovább”, “szedd össze magad, mert nem akarunk sírni látni”, vagy éppen a gyakran hallott: “annyi állat van még, ami otthonra vágyik” mondatot. 

Beszélnünk kell arról, ami fáj

A kutatásban a megkérdezettek 32%-a vásárolt 3 héten belül új háziállatot, de visszatekintve ők is úgy nyilatkoztak, hogy nem álltak még készen erre a lépésre. Ötven százalékuk pedig kijelentette, hogy a jövőben sem szeretne másik háziállatot.

“Az állatok kapcsán előfordul, hogy rövidebb a gyász, de jellemzően intenzívebb, és legalább ugyanolyan fontos, hogy képesek legyünk megélni. Ha ehhez nem is áll a rendelkezésünkre bevett módszer, maga a család is kitalálhat valamit arra, hogyan temetik el, gyászolják meg a háziállatot. Sok gyerek ilyenkor találkozik először a halállal, és muszáj, hogy ködösítés helyett nyíltan kommunikáljunk velük a halálról. 

Ha akkor még nem is értik teljes egészében, később megértik majd, hogy mit jelent ez, csak ne féljünk a szótól, ne féljünk kimondani, hogy meghalt. Válasszunk ki együtt valamit, egy fényképet, készítsünk emlékdobozt, ami segít emléket állítani a háziállatnak, akit szerettünk” – javasolja a szakértő.

John W. James, a Gyászfeldolgozás Módszer egyik kidolgozója szerint a gyászfolyamat ideális lezárása az, ha szabadon ki tudjuk fejezni az elveszített ember, vagy akár állat iránti érzéseinket, gondolatainkat, és beszélhetünk mindezekről valakinek, aki meghallgat. Bár manapság már nem állnak a rendelkezésünkre azok a kapaszkodók, hagyományok, melyek sok-sok éven keresztül kísérték a haldoklás, a halál és a gyász folyamatait, még mindig támogathatjuk egymást, a gyászolókat a veszteség feldolgozásában azzal, ha figyelemmel, megértéssel fordulunk feléjük, és megengedjük nekik és magunknak is, hogy szabadon beszélhessünk mindarról, ami fáj. 

Forrás: Herendi Katalin - Test és Lélek 

A marihuána politikai és morális kérdéssé vált, sokan szeretnék engedélyeztetni, mint "könnyű" drogot, míg mások, pusztán, mert kábítószernek hívják, a törvény teljes szigorával üldözik. Az egyik tábor a szabadság, a másik tábor a romlás jelképévé tette. E csatában meglehetősen háttérbe szorult a tudomány, pedig, ha józanul akarunk megítélni valamit, a kérdés tudományos-racionális megközelítése a leggyümölcsözőbb. 

Tágabb környezetemben és praxisomban meghökkentően sok fiatalról tudok, akiknél az utóbbi években pszichotikus tünetek jelentek meg, s pszichiátriai kezelésben részesültek. E fiatalok egy része bizonyíthatóan hosszabb időn át füvezett. Önmagában sem jó akár átmenetileg sem pszichotikusnak lenni, de a mai világban én a pszichotikus tünetek kifejlődését azért is tekintem személyes tragédiának, mert aki egyszer a pszichiátria markába kerül, az nemigen fog szabadulni onnan egykönnyen. Ezt a részét nem ragoznám tovább, már sokszor kifejtettem álláspontomat a pszichiátria megtorló, büntető funkciójáról, teljhatalmáról és pszeudotudományos jellegéről (lásd. Börtönőr és gyóntatóatya). Elég egy múló pszichotikus epizód, és az illetőt akár élete végéig gyógyszerezni fogják, nehogy "visszaessen", s onnantól pszichotikusként fogják nyilvántartani, hisz ki tudja megkülönböztetni a múló epizódot a kezdődő schizofréniától? Pszichotikus bélyeggel élni viszont kisiklott életet jelent, erre hivatkozva bármikor ismét kényszer-gyógykezelhetik, bizonyos foglalkozásoktól, jogok gyakorlásától eltilthatják, stb. 
Vajon jogos aggodalom, hogy a fűhasználat pszichózist okozhat, vagy egyszerűen csak véletlen egybeesés, hogy egy fiatal, aki füvezett, pszichotikussá vált? 

Sokat vizsgálták azt a feltevést, hogy vajon nem azok használnak-e inkább marihuánát, akikben ott lappang a pszichózis, következésképpen ők a pszichózishajlam miatt füveznek, s nem a füvezés váltja ki náluk a pszichózist. Ilyen kapcsolatot egyes vizsgálatok találtak (Verdoux, 2004), mások nem erősítették meg. Ma már a füvezés annyira elterjedt, hogy nem állítható komolyan, hogy csak a leendő pszichotikusok használnák öngyógyítási célból. Az viszont nagyon is valószínűsíthető, hogy a füvezés hatására olyan pszichózisra hajlamos emberek is pszichózisba esnek, akik máskülönben akár egész életüket leélhették volna pszichózis nélkül. Egy dán vizsgálatban négyezernél több fűhasználót követtek három éven át, és azok a személyek, akiknél nagyobb volt a pszichózisra való hajlam, valószínűbben váltak a fű hatására pszichotikussá (Verdoux, 2004).

Vajon létezik-e specifikus marihuána pszichózis? Az amfetamin kapcsán évtizedek óta tudjuk, hogy nagyobb dózisban akut pszichózist tud okozni (Hall és Degenhardt, 2004). 
Már 1974-ben megjelent egy esetismertetés, melyben 200 kannabisz okozta pszichózist írtak le. A leggyakoribb tünetek a hirtelen kezdetű zavartság, téveszmék, hallucinációk, érzelmi labilitás, emlékezetkiesés, dezorientáció, deperszonalizáció és paranoid tünetek voltak. Az esetek harmadában semmilyen pszichiátriai kórelőzmény nem volt kimutatható. Hall és Degenhardt további tizenhat hasonló esetismertetést említenek munkájukban (Hall és Degenhardt, 2004). Az esetekben közös a nagyobb mennyiségben elfogyasztott marihuána. Más vizsgálatban a kannabisz pszichózisban szenvedők, schizofrénekhez hasonlítva, furcsább viselkedést, erőszakot, pánikot tanúsítottak és gyorsan reagáltak a neuroleptikus kezelésre. Mások viszont cáfolták, hogy lenne specifikus marihuána pszichózis. 
Egy vizsgálatban pl. a marihuána hányingercsökkentő hatását vizsgálva a betegek 6%-nál hallucinációk, 5%-nál paranoiditás jelentkezett (Verdoux, 2004). 
Egy 1990-es vizsgálatban a marihuána használóknak kétszer nagyobb volt a pszichózisra való kockázata, mint a drogot nem használóké. 

Degenhardt és Hall saját vizsgálatukban marihuána használók körében tízszer nagyobb pszichózis kockázatot talált, mint drogot nem használók között (Hall és Degenhardt, 2004). Ugyanakkor a szerzők az elmúlt 30 évet vizsgálva nem találtak Ausztráliában növekedést a schizofrén esetek számában, pedig a kannabisz használat robbanásszerűen elterjedt. Ebből szerintük az következik, hogy a kannabisz nem növelte meg a pszichotikus esetek számát. 
Degenhardt és Hall összefoglalójuk végén megállapítják, hogy a specifikus kannabisz pszichózis léte kérdéses, de az vitathatatlan, hogy a kannabisz tartós, vagy egyszerre nagy mennyiségű fogyasztása pszichózist okozhat. 
Linszen és munkatársai összefoglalója szerint a marihuána használó schizofrének körében gyakoribb a visszaesés és a tünetek súlyosbodása és a kannabisz használat független kockázati faktora a schizofréniának. Fontos eredmény az is, hogy a kannabisztól korábban pszichózisba esők gyorsan visszaestek a pszichózisba, ha ismét kannabiszt fogyasztottak (Linszen és mtsi., 2004). 

Egy 2011-ben megjelent új vizsgálatban Kuepper és munkatársai 10 éven át követtek fiatalokat (Kuepper és mtsi., 2011). A vizsgálat indulásakor olyan fiatalokat vontak be a vizsgálatba, akik mentesek voltak mindenféle pszichotikus előzménytől és kannabiszt sem használtak még. Az első 3.5 évben a marihuánát alkalmilag használók pszichóziskockázata kétszeresére nőtt. A folyamatos marihuána használók pszichóziskockázata viszont már akár négyszeres is lehetett. A szerzők a pszichóziskockázat hátterében sem pszichózishajlamot, sem egyéb szociológiai vagy gazdasági tényezőt nem találtak, egyedül a marihuána használat volt a döntő. A marihuána dózisfüggő mértékben okozott pszichózist, azaz a használat gyakorisága, az alkalmazott mennyiség és az ismételt használat ideje a döntő. A szerzők igazolva látták azt is, hogy nincs specifikus kannabisz-pszichózis.

Egy 2012-es vizsgálatban 50 000 személy 35 éves követése alapján azt mutatták ki, hogy a rendszeres marihuána használat a pszichózis kockázatát 3.7-szeresére, a schizofréniáét 2.2-szeresre, a rövid pszichotikus epizód kockázatát kétszeresére növelte (Manrique-Garcia és mtsi., 2012).

Konkluziók

A vizsgálatok tehát egyértelműen azt mutatják, hogy a marihuána egyáltalán nem ártalmatlan rekreációs szer, hanem komoly pszichóziskockázatot jelent. Fontos a fiatalokat felvilágosítani arról, hogy nagy veszélynek teszik ki magukat, ha engednek a kíváncsiságnak vagy a társasági nyomásnak, mert ugyan a marihuána dózisfüggő mértékben okozhat pszichózist, de senki nem tudhatja, számára mi a "dózis". Bárkiben lappanghat pszichózishajlam, bárki bekattanhat akár egy spanglitól is.

Fontos azonban a marihuánát üldözőknek a marihuánát, mint élvezeti szert, megkülönböztetni a gyógyászati alkalmazásaitól. Kiterjedt irodalma van ugyanis, hogy a fájdalomcsillapítástól, a kemoterápiás émelygésen át az autoimmun betegségek enyhítéséig, a marihuánának és különböző kivonatainak fontos szerep juthat. Nem lenne tehát szerencsés a gyereket a lavórvízzel együtt kiönteni. Talán ezért is olyan fontos a kérdés megvitatásába a tudományt is bevonni, nem pedig politikai és morális kérdésként kezelni a marihuána használatát. 

Forrás: tények-tévhitek.hu 

Nincs Magyarországon épkézláb alkoholstratégia - állította a Magyar Nemzetnek nyilatkozó Szemelyácz János. A pszichiáter, addiktológus és pszichoterapeuta, az Indit Közalapítvány szakmai vezetője a vele készült interjúban arról beszélt: az alkoholfogyasztás" igen jelentős népegészségügyi probléma: itthon 750–800 ezer alkoholistával kell számolni. Ennek módszere a Jellinek-képlet, amely az adott évben májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, és a hatvan százalékát tekinti úgy, hogy alkohol miatti májzsugor okozza. Nagyjából ugyanennyien vannak a határmezsgyén. Mellettük rengeteg olyan alkoholfogyasztó is van, aki nem alkoholista, de az alkoholfogyasztás problémát okoz számára (...) az alkoholhoz képest az illegális és a féllegális drogok használata okozta problémák elenyészőek."

A dohányzással kapcsolatban hozzátette: "a trafikos átállás nagyon hirtelen történt, hiányoztak mellőle azok a szolgáltatórendszerek, amelyek segítették volna a leszokást, illetve a prevenciót. Emiatt most rengetegen szívnak csempészárut, a cigarettát pedig a drágasága miatt egyre többen tekerik. A dohányt zsákszámra hozzák Ukrajnából".

Kitért a dizájnerdrogokra is. Az addiktológus szerint "ahogy a kistelepülésekről haladunk a nagyvárosok felé, úgy válik gyakoribbá a pszichoaktív szerek használata. Budapesten például sokkal több fiatal próbál ki illegális szert, mint mondjuk egy faluban. Bár ebben a dizájnerdrogok hoztak némi változást. A témát kutatták is, és kiderült, nemcsak az olyan nagyvárosi szegregátumokban használnak hasonló szereket, mint a fővárosi Hős utca és környéke, hanem mondjuk borsodi falvakban is, Baranyában, Somogyban és az Ormánságban, Sellye környékén. E területeken elsősorban a romák által lakott, kilátástalan helyzetben lévő településeken terjedtek el a dizájnerdrogok, főképp a legszegényebbek körében. Az ok főleg az árban keresendő: ezek szinte olcsóbbak, mint a kannás bor, az emberek pedig könnyen kiütik magukat velük. A főleg Kínában és Indiában gyártott dizájnerdrogok közül főleg azok a szintetikus kannabinoidok – a korábbi ecstasyhoz, amfetaminokhoz hasonló szerek –, illetve a dizájneropiátok törnek föl, amelyek elődjeiknél sokkal szervkárosítóbbak". 

Forrás: http://nepszava.hu/

Gyerekkor egy drogfüggő anyával. 

„A legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz: a szeretet.” Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével 

Lehet-e boldog egy gyerekkor, ha a szülők kábítószerfüggők? Egyáltalán mi tesz boldoggá egy gyereket, és lehet-e egy heroinista a legjobb anya a világon még a felnőttkorból visszatekintve is? Egy felemás történet, amiből világossá válik, mi a legfontosabb az életben. Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével és írójával, aki így adózott édesanyja emlékének.

– Talán az a legérdekesebb talán a Szemrevaló filmfesztiválon bemutatott művében, hogy a főszereplő anya heroinfüggő, mégis nagyon jó anyának tűnik. Ezt a kettősséget ábrázolni is nehéz lehetett, de megélni még inkább. Soha nem haragudott az anyjára?

– Soha. Többször próbált leszokni, mielőtt valóban sikerült nyolc éves koromban, és mindennek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt. Ezt ő tette lehetővé a számomra.

– A filmben valóban egy nagyon türelmes, játékos és szeretettel teli anyát látunk, de azért sokszor nem volt magánál, csupa drogfüggő mászkált ki-be a lakásból és egyikük inzultálta is a filmbeli gyereket. Mit tette ezt a gyerekkort boldoggá?

– Rengeteg idő töltött velem és sokat játszottunk, erre mindig nagyon figyelt. Ő volt a királykisasszony, én a lovag, sokszor hallgattunk együtt zenét, jártunk az erdőbe az említett barátokkal, tüzet raktunk, a pataknál játszottam. Sokkal több pozitív élményem van a gyerekkoromból, mint negatív. Anyám nagyon szeretetteli személyiség volt.

– Mikor lett függő?

– 16 évesen drogozott először. Egy évvel később fogantam, akkor abbahagyta, majd kétéves koromban kezdte újra. Édesapám még a terhesség alatt meghalt túladagolásban, nevelőapám szintén függő volt, akkor szokott le, amikor anyám is.

– A filmben nagyon erős rémálmokat jelenít meg egy démonról, amelyet a főhősnek, a kisfiúnak kell legyőznie és egyébként elég félelmetes külsejű szörnyeteg, nyilvánvalóan egy meghatározhatatlan rettegést takar az életükkel kapcsolatban. Tapintható a filmben az a félelem is, hogy jön a hatóság és elviszi a gyereket. Ezek az érzések mennyire határozták meg a gyerekkorát?

– Anyukám rengeteget aggódott miattam, szeretett volna megszabadulni a drogoktól, de erre sokáig képtelen volt, hiszen a függőséghez vezető depressziója is fogva tartotta. Teremtett egy érzelmi biztonságot a számomra, miközben a környezetünk néha valóban agresszív volt és veszélyes. Az jelent meg egy démon formájában a számomra, amit nem értettem, és olyan ijesztő események táplálták, mint amikor a filmben a Görögnek nevezett díler arra akart kényszeríteni, hogy vodkát igyak. De akkor is jött anyám, és megmentett. Ezek a rémálmok pedig módot is jelentettek a számomra ahhoz, hogy feldolgozzam, amit nem értek.

– Úgy tűnik a filmben, hogy a rémálmok vezettek végül végkifejlethez, a gyerek olyan helyzetet teremtett, amivel rákényszerítette a leszokásra az anyját, szó szerint felégetett minden visszavezető utat maguk mögött. Ez a valóságban is így történt?

– Igen, a rémálmok vezettek oda, hogy felgyújtsam a lakást egy kis rakétával. A forgatókönyvben két körülményt változtattam csak meg a valósághoz képest, az egyik az, hogy a filmbeli gyerek ivott egy ópiátos főzetből, aminek a rémálmokban is szerepe volt varázsitalként. Ennek hatása alatt hallucinált egy lidérces alakot, ezt akarta megölni a tűzzel, majd pedig halálközeli állapotba került. Ez azonban nem történt meg, teljesen józanul gyújtottam fel a lakást.

– Mégis ez volt a fordulópont?

– Igen, megsérültem, kórházba kerültem, aztán pedig a nagyszüleimhez. A lakásba nem tudtunk visszamenni, minden megváltozott, édesanyám elment a rehabra és sikerrel járt. Emellett más incidensek is közrejátszottak, ahogy a filmbe is beleírtam, a díler nálunk halt meg túladagolásban, valóban kijött a rendőrség, kikérdezett engem is, majd egyre több nyomás nehezedett ránk a barátok, illetve a gyermekvédelmi hatóság részéről.

– A történetben úgy tűnt, hogy az anya mellett nincs senki a nevelőapán kívül, mintha azért nem menne el rehabra, mert nem tudja kire hagyni a gyereket. Ezekszerint a valóságban voltak nagyszülei?

– Igen ez volt a másik körülmény, amit megváltoztattam. Sokat gondolkoztam ezen, de azért írtam át így, mert valójában mégsem voltak ott.

Amióta az eszemet tudtam, anyám drogozott, de nyolc éves koromig a nagyszüleimnek erről fogalma sem volt. Igaz, anyám nagyon jó volt abban, hogy elrejtse a titkait. Rendszeresen jöttek értem, visszahoztak, anyám mindig kitakarított, kisminkelte magát. A nagyszüleim azt gondolták, minden rendben, az ő lányuk amúgy sem drogozna soha. Az emberek gyakran szeretik becsukni a szemüket.

– Ön mennyire értette, hogy mi történik?

– Túl fiatal voltam ahhoz, hogy igazán értsem, mi a drog és milyen hatással van az emberekre. Ráadásul számomra ez volt a normális, mindig ilyennek láttam anyámat, nem ismertem józan állapotát, azt hittem, ilyenek az emberek. Sokszor nagyon vicces volt, mert ha valaki lövi magát, bárhol és bármikor el tud aludni, például ebéd és társasjáték közben.

– Nehéz elhinni, hogy soha nem történt semmi baja kiskorában, nem esett le sehonnan, nem fulladt a fürdőkádba…

– Valóban történhetett volna bármi, talán Isten vigyázott ránk. Más gyerekek hasonló körülmények között nem jártak ilyen jól, sokukat elvették a szüleiktől, vagy korán árván maradtak, bántalmazták őket. Én nagyon szerencsés kivétel voltam, ez nem egy átlagos történet. Például erőszakra soha nem volt példa, soha nem ütött meg a nevelőapám sem.

– Magyarországon ennél kevesebbért is kiemelnek gyerekeket a családból. Hogyan hagyhatta ezt a gyermekvédelmi hatóság?

– Akkoriban, a kilencvenes évek végén nagyon sok heroinista volt, egyébként eleve egy ilyen környéken laktunk mi is Salzburg külvárosában. Nem tudták volna az összes gyereket elvenni a családjától, ezért a gyermekvédelmisek csak azt figyelték, egyedül van-e hagyva egy gyerek, törődnek-e vele, és csak a legsúlyosabb esetekben léptek közbe. Én mindig ott voltam az iskolában, egészséges és tiszta voltam, erre nagyon figyelt anyám. Sok szülő például nem tudta az alapvető higiéniai körülményeket megteremteni.

– A film alapján valóban nagyon szeretettel teli anyukája van. Miért vált függővé egy ilyen ember?

– Kifejezetten szomorú és nyomasztó gyerekkora volt, az alkoholista apja verte az anyját, valószínűleg őt is, ezt nem tudom. Ezért még nagyon fiatalon elváltak és a nagyanyám úgy érezte, nem tudja felnevelni a gyerekeket, ezért az anyjára hagyta őket, tehát az én dédnagyanyámra. Ő pedig a háborúban nőtt fel nagyon rossz körülmények között, hideg és szomorú ember volt, nem mutatott érzelmeket, soha nem mosolygott. Tehát anyámnak nem sok szeretetben és nevetésben volt része, még gyerekként depresszióba esett, tizennégy évesen követett el először öngyilkossági kísérletet. Tizenöt évesen tiszta és tudatos döntése volt a drog, mert nem talált más módot arra, hogy megszabaduljon a depressziótól. Nyilván azt gondolom, hogy

a heroin nagyon veszélyes, de nem akarom démonizálni a drogokat, mert ha nem léteznének, az anyám szerencsejáték- vagy szexfüggő lett volna, esetleg munkaalkoholista. Valami mással próbálta volna pótolni a hiányt, amit érzett. Nem a drog a probléma, hanem az a helyzet, amelyben az emberek olyan kétségbeesettek, hogy azt gondolják, ez az egyetlen út.

– Nagyon nehéz megszakítani egy ilyen sort, ahogy generációra generációra adták át a rossz mintát egymásnak a családtagok. Hogyan sikerülhetett?

– Valóban nehéz. Pont az ellenkezőjét tette, amit a szülei és a nagyszülei. A leginkább azt az üzenetet akartam átadni ezzel a filmmel, hogy a legtöbb, amit egy apa vagy egy anya adhat a gyerekének, az a szeretet. Közhelynek hangzik, de ilyen egyszerű. Nem a vagyon és még csak nem is a megfelelő környezet a fontos. Persze ezeknek is van jelentőségük, de önmagukban nem elégségesek. Sokszor van a szülőknek biztos állása, de közben annyira a munkájukra fókuszálnak, hogy nem törődnek a gyerekeikkel, úgy gondolom, én szerencsésebb vagyok náluk.

– Az nevelőapjáról is szól külön egy rövidfilmje. Úgy tűnik, mindig jó volt a kapcsolatuk, ami egyébként ritka, pláne ilyen körülmények között.

– Valóban nagyon szeretjük egymást, és ez nem jellemző a nevelőapa-fiú kapcsolatokban. 21 évig volt függő, közben két évig józan, még azelőtt, hogy találkozott volna velünk. A kisfilm a visszaesés után a lelkiismeret-furdalásról szól, mert ezzel nemcsak magának árt a karakter, hanem a gyerekének is. Egy férfi vallatja, valamiféle hatóságtól érkezett ember, rendőr lehet talán, de végül kiderül, hogy csak a képzeletében létezik. A nevelőapám mindig igyekezett leszokni, de nem sikerült, és amikor ilyen sokáig függő valaki, már nem is hinni ebben, még az orvosok is azt mondták neki, hogy ezen már nem fog túljutni. Végül az Istenbe vetett hite segített, egyszer csak ez megjelent az életében és erőt adott. A nagyjátékfilmben ábrázolt időszakban már megjelent egy régi, egykor függő barát, aki Jézusról beszélt a szüleimnek, amire a nevelőapám nagyon agresszíven reagált, a valóságban sokkal inkább, mint a filmben. De ez a barát újra és újra eljött, és a nevelőapám egyszer csak azt mondta, rendben, adok egy esélyt. Azóta, tizenkilenc éve tiszta. Úgy gondolja, mindent Jézusnak köszönhet, aki kigyógyította nemcsak a függőségéből, hanem a depressziójából és a szomorúságából is.

– Ez a környezet olyan kettősséget és mélységet hordozhatott, ami lehetővé tette, hogy jobb művész legyen.

– Valóban. Egyfajta hippikommunában nőttem fel, ahol a szabadság nagyon fontos volt. Persze, mindenki munkanélküli volt, de rengeteget zenéltek, ami nagyon fontos volt számomra és meghatározta a gyerekkoromat. Sok társadalmi témára is speciális rálátásom lett, továbbá valóban úgy nőttem fel, hogy a pénz nem olyan fontos az életben, más értékek sokkal lényegesebbek. Ezt szoktuk mondogatni, de valójában nem hisszük és nem érezzük igazán, pedig nagyon sokat jelent az életben. Ezenkívül anyámnak nagyon erős volt a fantáziája. Az életünk távoli párhuzamként hasonlított Roberto Benigni Az élet szép című filmjéhez, ami talán rossz példa, mert az egy sokkal veszélyesebb szituációban ábrázolt fiktív történet, de bizonyos szempontból hasonlít a gyerekkoromhoz. Anyám mindent megmagyarázott, hogy a furcsa dolgok miért normálisak, felépített egy egész világot, amiben rengeteg kaland volt és varázslat, mert mindent lefordított a gyerekek nyelvére. Én felfedező voltam, és bizonyos értelemben véve sikerült is azzá válnom.

– És ön elhitte ezeket a magyarázatokat?

– Abban a korban igen. Ha a függősége például 12 éves koromig tartott volna, már nem működött volna ez a világ. Az is fontos volt számomra, beleírtam a filmbe is, hogy anyám azt tanította, az lehetsz, ami szeretnél, bármivé válhatsz. Tényleg elérte, hogy higgyek önmagamban és bátorságot adott az álmaim valóra váltásához.

– Ez azért érdekes, mert a legerősebb mintát önmagunkkal nyújtjuk. Nem azzal, amit mondunk, hanem azzal, amit teszünk. Nehéz ilyesmit úgy elérni, hogy nincs minta.

– Valóban, mert ő 26 évesen azt gondolta, hogy az élete már tönkrement, nem voltak képesítései, sokszor munkája sem. Egészen addig, amíg abba nem hagyta a drogozást és nem lett belőle szociális munkás, akárcsak nevelőapámból. Sok évvel később aztán sajnos rákban meghalt.

– Egyedülálló szülőként rengeteget jelentett számomra a film, mert tényleg elhiteti, hogy elég lehet a szeretet és a nevetés.

– A közönségtalálkozókon sokszor elmondják nekem az egyedülálló szülők, mennyi reményt adott nekik ez a film. Anyám is mindig mérges volt önmagára, hogy nem tud mindent megadni, amit szeretne, nem tud elvinni nyaralni, különórákat biztosítani. Azt gondolta, mindez rossz anyává teszi. De hat-nyolc éves korban mindez irreleváns, elég, ha anya szeret és számíthatsz rá.

Forrás: Fehérváry Krisztina - életszépítők.hu 

Az amerikai pszichiáterek diagnosztikai segédkönyve, a DSM-V a drogabúzus 11 kritériumát sorolja fel. Ezeket a kritériumokat lehet alkalmazni viselkedési rendellenességekre is. Ilyen például a könyvabúzus, avagy a könyvmolysági rendellenesség szindróma. Vigyázat, a cikk nyomokban iróniát tartalmaz! 

1. Több könyvet olvasol és hosszabb ideig, mint amennyit szerettél volna

Bizony, az igazi könyvfüggő szinte minden alkalmat megragad, hogy olvasson, vonaton, metrón, repülőn, fürdőkádban, ágyban és evés közben. A lakásod tele van szórva könyvekkel, a legkülönfélébb helyeken találsz félig nyitott könyveket, amelyekbe belelapoztál, olvasni kezdted, aztán félbehagytad. Ahelyett, hogy valami komoly dologgal foglalkoznál, például M1 híradót néznél, inkább terméketlen olvasással töltöd az idődet és elképzelt világokban kalandozol. A könyvek már alig férnek el a könyvespolcon, ki is kapsz a feleségedtől/férjedtől, hogy már megint új könyvet vettél az antikváriumban.

2. Sikertelen törekvés az olvasás csökkentésére vagy abbahagyására

Egy hétvégén átívelő binge-reading epizód után elhatározod, hogy ennyi volt, most már tényleg leszoksz a kóros olvasásról. Mardos a szégyen és az önvád, hogy ahelyett, hogy focimeccset néztél volna a vadiúj stadionban, fácánkakasra vadásztál volna vagy esetleg elvitted volna a családodat a felcsúti kisvasútra, már megint otthon penészedtél a lakásban egy rakás könyv fölött. Legközelebb már másként lesz, most már tényleg leszokok erről, mormogod magad elé éjjel a hálószobád sötétjébe. De a könyvundor nem tart örökké - hamarosan ismét azon veszed észre magad, hogy már megint az olvasáson jár az eszed, és gyanúsan sokáig nézegeted a könyvesboltok kirakatait. Azt mondják, a leszokásban lévő könyvfüggő fejben már akkor is olvas, mielőtt még visszaesett volna, és tényleg. Beismered, hogy tehetetlen vagy az olvasással szemben.

3. Túl sok időt töltesz azzal, hogy megszerezd a könyvet, hogy olvass és hogy felépülj az olvasmányélményből

Képes vagy egészen nagy összegeket elvásárolni az amazonon vagy az online antikváriumokban, és minden követ megmozgatsz, hogy hozzájuss egy könyvritkasághoz. Izgatottan várod, hogy megérkezzen a postán a legújabb könyvszállítmányod, aztán napokra eltűnsz a barátaid látóköréből, mindenféle hülye kifogást kitalálsz, hogy beteg vagy, hogy költözöl vagy hogy elraboltak az UFO-k - de persze aki ismer, átlát rajtad: már megint a pamlagon fetrengsz egy könyvvel a kezedben. És aztán amikor megint beletrafálsz valami remekműbe ami megingatja a világnézetedet vagy éppen szembesít az egzisztenciális horrorral, akkor napokig a hatása alatt állsz - mogorván méregeted az embereket a villamosmegállóban és filozófiai kérdéseken töprengsz, miközben kiszolgál a zöldséges.

 4. Sóvárgás és késztetés a könyvek után

Próbáltad már visszatartani a lélegzetedet? Meddig ment? Egy perc, másfél? Hát ennyire hatékony az, amikor próbálod leküzdeni a könyvek iránti sóvárgásodat. Kis könyv, nagy könyv, szögletes könyv, kerek könyv: mindegy, csak tolhasd újra a betűket az agyadba. Ha nincs más, és este a hotelszobádban csak a Bibliát tették az éjjeli asztalodra, akkor azt olvasod, még akkor is, ha történetesen buddhista vagy muzulmán vagy. Feküdtél már pszichiátrián, jártál már BA (bookaddict anonymus) üléseken és könyvmentes rehabon, de eddig még mindig visszaestél.  

5. A munkahelyi, otthoni és iskolai kötelességek elhanyagolása az olvasás miatt

"Szívem, levitted már a szemetet?" Ki a francot érdekel a szemét, amikor éppen ott jársz a könyvben, ahol kiderül, hogy mi a megoldás, ki a gyilkos, mi történik két kulcsszereplő találkozásakor vagy éppen sikerül-e a főhősnek kijutnia egy különösen forró helyzetből. Teljesen más tudatállapotba kerülsz, egy másik világban jársz, és hiába kellene vizsgára tanulnod, munkát elvégezned vagy takarítanod, ez a mi kis földi árnyékvilágunk nem tűnik elég érdekesnek ahhoz, hogy megérje az erőfeszítést. Az a másik, a könyv által teremtett világ ellenben... Milyen földöntúli gyönyöröket nyújthat verset olvasni a holdfényben, elpippantani egy röpke novellát a parkban vagy beszúrni egy egzisztencialista értekezést a pályaudvari WC-ben.

6. Az olvasás folytatása annak ellenére, hogy ez problémákat okoz a kapcsolatainkban

A társunk/szülőnk/gyermekünk nem mindig érti meg, miért is ilyen fontos nekünk az olvasás. "Hagyd a rohadt könyvet másra, engem vigyél fel a padlásra," sivítozik. És ha nemet mondunk, akkor persze jön a mosolyszünet, a pofákat vágás, a nem beszélek veled, a csúnya nézés. Egy idő után a barátaid is összesúgnak a hátad mögött, ez már másról se tud beszélni, csak arról, hogy miket olvas, olyan kérdéseken töpreng, mint hogy miért van valami és miért nincs semmi ahelyett, hogy a krumplis tészta ízéről vagy az időjárásról értekezne.

7. Fontos társadalmi, foglalkozással járó vagy rekreációs tevékenységek feladása az olvasás miatt

Teréz a múltkor elhívott a Békemenetre, de te megint kimentetted magad. Sürgős olvasnivalód akadt, Camus "Közönye" teljesen behúzott az örvénybe. Józsi elhívott egy Videoton meccsre, de te inkább Kierkegaardot választottad, vagy-vagy. És vajon hány vasárnapi miséről mondtál le azért, mert inkább Shakespeare szonettjeit olvasva hallgattad az ablakon doboló eső ritmusát? 

8. Újra és újra olvasni annak ellenére, hogy ez veszélybe sodor téged

Olvasni bizony veszélyes. Hányszor szúrt le vajon a tanár, amiért megkérdőjelezted, hogy mire gondol szerinte a költő, vagy hogy miért is bukott el a forradalom? Hányszor sodort bajba az a buta olvasottságod, amikor kételyeidnek adtál hangot hittanon? És a munkahelyeden is sokkal hatékonyabban teljesítenél, ha nem lennének mindig önálló gondolataid ahelyett, hogy csak bólogatnál a főnök kinyilatkoztatásaira. Az olvasás bizony jelentősen megnehezíti, hogy hasznos, olajozott csavarja legyél a gépezetnek, nem pedig tudálékosan a jogaira hivatkozó polgár, aki mindig csak kritizálja a hatalmat. Hidd el, ha nem olvasnál, sokkal könnyebben napirendre térnél a sok hazugság és igazságtalanság felett, ami szükségszerű velejárója ennek az árnyékvilágnak!

9. A könyvolvasás folytatása annak ellenére, hogy tudod, az olvasás súlyosbít bizonyos fizikai vagy fizológiai problémákat

Ott van például ez a hülye Faludi György. Olvasgatott, sőt, még irkált is, hogy mások is olvassanak - olvasás-dílerkedett. A legális Lenin és Sztálin helyett illegális perzsa költőket fordított, meg Villont. Jól le is csukták az 50-es években és bezárták a recski olvasás-rehabilitációs központba, hogy kineveljék belőle az irodalmat. És amikor már valóságos emberi roncs volt és olvasás elovnási-tünetek kínozták a sötétzárkában, akkor vajon szakított az írás-olvasással? Nem! Ez a bolond még ott a vaksötétben is verseket faragott fejben, és megtanította őket a rabtársainak is. Pedig mindannyian a halált kockáztatták. 

10. Több könyvre van szükség ugyanazon hatás kiváltásához

Amíg az ember fiatal és még kevés könyvet olvasott, akkor hajlamos arra, hogy akár egy könyv, vagy akár egy szerző olyan mélyen megbabonázza, hogy az egész világot dogmatikusan ennek a könyvnek/szerzőnek a szemüvegén keresztül értelmezze. Többször is újraolvassa a Nagy Könyvet, ízlelgeti, idézgeti, élvezi a mámorát. Aztán amikor az ember egyre olvasottabbá válik, akkor egyre kevésbé tudja már ezt a hatást kiváltani belőle egyetlen könyv: kételkedővé, néha cinikussá válik, rájön, hogy sok olyan igazság, amiben korábban hitt, nézőpont kérdése. Hogy a valóság értelmezésének rengeteg oldalról és szempontból neki lehet rugaszkodni. Ezért aztán akár a valóság egyetlen szeletének értelmezéséhez is egy csomó cikket és könyvet el kell olvasnia.

11. Elvonási tünetek tapasztalása, amelyeket csak újabb olvasással lehet elmulasztani

Ki ne ismerné a könyvelvonási tüneteket egy könyvmentes időszak után? Amikor az ember meg-megáll az utcán, elmélázik, a metrón irigykedve nézi a könyvet olvasó lányt és éjjel arra riad fel izzadva, hogy álmában is olvasott. Ha ez megtörténik, akkor már elvesztél: elő kell venned a következő kötetet, kézbe kell venned, meg kell tapogatnod, érezned kell a papír illatát, hallanod a lapok susogását. Érezned kell, ahogyan a betűk szavakká, a szavak mondatokká és a mondatok jelentést hordozó szöveggé állnak össze, felszabadítva agyadban a dopamin eksztázisát. Ó jaj, milyen ridegen unalmasak a könyvtelen józanság órái, amikor csak a perceket számoljuk, hogy ismét átéljük a titkos gyönyört!

Forrás: Sárosi Péter - drogriporter

Jobban tönkreteszi az országot, és több áldozatot szed, mint az összes illegális szer és a bűnözés együttvéve, mi az? Természetesen az alkoholizmus, amit még a most amúgy is véget érő száraz november sem állíthat meg. A zárónapra kiválogattuk a témába vágó legerősebb fotókat a huszadik század Magyarországáról, kísérőnek pedig összegyűjtöttük, mire érdemes gondolni, mielőtt belevetjük magunkat az alkoholban tocsogó decemberbe.

Mindjárt vége a száraz novembernek, újra lehet inni, jee! – halljuk egy csomó ismerősünktől. (Azoktól, akiket lassan egy hónapja alig látunk, mert jobb esetben nem jönnek velünk inni, rosszabb esetben jönnek, limonádéznak, ásványvizeznek, ásítoznak, és amikor végképp elveszítik a kapcsoldódási pontjaikat az egyre részegedő társasággal, azaz kilenc és tíz között elmennek haza.) Nem értjük: eddig is lehetett volna inni, hiszen senki sem kényszerített senkit, hogy csinálja végig a száraz novembert, ahogy szintén nem kényszerít senki senkit, hogy nagy elánnal vesse bele magát újra az alkoholizálás örömeibe most, hogy „végre” vége. Az egész ugye arról szólt volna, hogy tapasztalatokat szerezzünk, hogy bírjuk, és megtudjuk, milyen lenne az életünk Mr. Alkohol nélkül, majd a tanulságokat levonva változtassunk, ha kell.

Két dolog biztos: az, hogy a fentiekkel együtt is egyre népszerűbb itthon is a száraz november, és az, hogy bármilyen jó szándékú is a kezdeményezés, ez nem oldja meg az ország évszázados, de legalább hatvanéves rákfenéjét (szó szerint): a népbetegségnek számító alkoholizmust, amely sokkal többet ártott és árt most is a magyaroknak, mint minden illegális drog eddig összesen. Gyűjtöttünk hát egy csomó képet és egy pár borzongató adatot a témában: mi így búcsúzunk a száraz novembertől, és megyünk neki a hagyományosan alkoholban tocsogó decembernek.

Csak az íze kedvéért!

Van két komoly probléma, ami az elmúlt évszázadban ijesztő mértékben elterjedt a társadalom minden szegletében.

Az egyik az alkoholizmus, a másik az öngyilkosság.

Fotó: Fortepan

A kettő között természetesen elég komoly átfedés van, sőt a kettő tulajdonképpen ugyanaz, az öngyilkosság legfeljebb gyorsabb és célratörőbb. De az önpusztítás és a végkifejlet tényleg azonos. Az alkoholizmus – tehát a rendszeres, egészségre káros, függőségbe átcsapó fogyasztás – még súlyosabb társadalmi probléma, mint a drogok és a bűnözés, hiába cikkeznek többet az utóbbiakról.

Fotó: Fortepan

A társadalomtörténészek úgy látják: kilengések ugyan vannak, de nagyjából úgy, annyit és azt iszunk, mint az ötvenes években. Azaz akkoriban alakultak ki egyrészt maguk a fogyasztási szokások, másrészt az „itókázás” társadalmi elfogadottsága. Az okok egyértelműek: a háború utáni szegénységben, az egymást követő diktatúrákban, az alacsony iskolázottságban csak így lehetett megbirkózni a valósággal.

Fotó: Fortepan

Ne sérts meg!

Azt tudjuk, hogy Magyarország alkoholizmus szempontjából a világ legsúlyosabb helyei között van évtizedek óta. A számok is régóta ijesztőek. Az Országos Egészségfejlesztési Intézet egyik vonatkozó cikke például már tizenöt éve megállapította, hogy szinte mindig legalább dupla annyi ember halt meg alkoholizmusban (tehát magától az alkoholfogyasztástól, nem a szövődményeitől, amilyen a rák és a legyengült immunrendszer többi betegsége), mint az egész unióban átlagosan.

Fotó: Fortepan

Az „alkohol okozta halál” egyébként eléggé képlékeny fogalom. Egyrészt azokat a haláleseteket sorolják ide, amelyek egyértelműen összefüggésbe hozhatók az itallal: baleset, mérgezés, testi sértés, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés, öngyilkosság. Másrészt azokat a betegségeket, amelyeket főleg az alkohol okoz: májzsugor, bizonyos ráktípusok. 

Fotó: Fortepan

Sokan azt hiszik, a helyzet a nyolcvanas években volt a legborzasztóbb, de ez nem igaz: az egész évtizedben százezer ember közül 180-210 halt meg évente az alkoholtól, míg a kilencvenes évek közepén 250. Az évtized második felére enyhült a helyzet, de ezzel párhuzamosan az egész unióban is, tehát arányaiban még mindig bőven „élen” jártunk. Arról nem is szólva, hogy a statisztikákban nincs benne az illegális vagy házi főzdék italainak fogyasztása, azaz a helyzet nyilván sokkal rosszabb, mint az, amit a grafikonok sugallnak. Arról meg pláne nem beszélve, hogy az ilyen felmérések önbevalláson alapszanak, azaz mindenki úgy állítja be magát és fogyasztási szokásait, ahogy szeretné.

Fotó: Fortepan

Egy kis kupicácska még soha senkinek nem ártott meg!

Az Egészségügyi Világszervezet 2013-as nemzetközi felmérése szerint a kilencvenes évek nagy italozáskultúrája 2000-re csengett le, egy átlagos kelet-közép-európai állampolgár „csak” tíz liter tiszta alkoholt tartalmazó italt fogyasztott abban az évben.

Fotó: Fortepan

A görbe azonban újra emelkedni kezdett: 2013-ban átlagosan már 11 és fél liter alkoholt vittünk be. Ez ugye nagyjából 23 üveg láger sörnek megfelelő térfogatú tiszta szesz.

Fotó: Fortepan

Nehéz megmondani, hányan alkoholisták ma Magyarországon. Ha az egészségügyi adatokat (nyilvántartott, kezelés alatt lévő alkoholbetegek), illetve az úgynevezett Jellinek-módszert (a májzsugorban meghaltak száma beszorozva 144-gyel) vesszük alapul, öt éve még egy kicsit több mint 700 ezer fő jött ki. Ez önmagában is ijesztő, de ha tippelünk az eladott alkoholmennyiség alapján, az jön ki, hogy

Magyarországon több mint 800 ezer (de inkább egymillió) alkoholista él.

Fotó: Fortepan

Bármikor le tudnám tenni, csak olyan jól esik így munka után!

2013 óta jelenik meg évente a világ legnagyobb tudatmódosítókról szóló felmérése, a Global Drug Survey. Ahogy a neve is sugallja, az illegális szereket is vizsgálták a kutatók, de 2014-ben még így is az jött ki, hogy Magyarországon az alkoholizálás a legaggasztóbb droggal kapcsolatos jelenség. Csak pár szám az eredmények közül: a magyarok 12 százaléka havonta legalább egyszer nem tud megállni, ha inni kezd; ugyanekkora hányaddal fordul elő havonta, hogy nem emlékszik az előző estére; és 46 százalék érzi azt, hogy ivási szokásaira rámehet az egészsége.

Fotó: Fortepan

Demetrovics Zsolt, a kutatás magyarországi vezetője így nyilatkozott a 444-nek négy éve:

Az egyetlen ország vagyunk a felmérésben, ahol nincs nemzeti alkoholstratégia. Drogstratégiánk van. Lehet rajta vitatkozni, hogy jó, vagy nem, de az illegális kábítószerek használata láthatóan foglalkoztatja a társadalmat, és így a politikát is. Az alkohollal ez nincs így, pedig ez a felmérés is mutatja, hogy nagy szükség lenne rá.

Fotó: Fortepan

Végül pár szó az alkohol védelmében az alkohol védelméről: azaz arról, hogy most már tudományos tény, hogy ha keveset és óvatosan iszunk, azzal jobbat teszünk magunknak, mintha egyáltalán nem innánk. Egy 80 ezer személyen végzett vizsgálat szerint a mértékletesen ivók között fele annyiszor fordul elő szívroham, mint a rendszeresen sportoló absztinensek közt. A nem ivás tehát ebből a szempontból rizikófaktor.

Kinek mi a mértékletes, persze.

Fotó: Fortepan

Forrás: Neményi Márton - nlcafe.hu

 

Kaló Zsuzsában és Szécsi Juditban 2016-ban egy minisztériumi, kábítószerrel kapcsolatban kiírt pályázat olvasásakor merült fel, hogy gyermekotthonokban, szakellátásban élők szerfogyasztási szokásait szeretnék kutatni. Zsuzsa indítványozta, hogy a munka fókuszáljon a lányokra. Ennek a vizsgálatnak a tanulságait összegezve döntöttek aztán úgy, hogy a lányok, nők helyzetét tágabban is érdemes lenne kutatni, és megnézni, a hazai ellátórendszer válaszai mennyire rezonálnak a nők problémáira.

Kaló Zsuzsa pszichológus, az ELTE PPK Pszichológiai Intézet adjunktusa, a Józan Babák Egyesületnek is dolgozott évekig, emellett az AKUT Alapítvány egyik alapítója, amelyet pont azért hoztak létre, hogy akciókutatásokkal közelebb hozzák a gyakorlati tapasztalatokat és az elméleti ismereteket, kutatási eredményeket. Szécsi Judit az ELTE TáTK Szociális Munka Tanszékének oktatója.

Kezdjük a kézenfekvővel, nézzük a számokat. Van bármilyen értékelhető becslés arra, hogy Magyarországon a szerhasználók között, illetve azok között, akik emiatt intézményes segítséget vennének igénybe, hogy alakul a férfiak és nők (fiúk és lányok) aránya?

 

Sz. J.: Korábban valóban elmondható volt, hogy az illegitim szereket használók körében felülreprezentáltak voltak a férfiak, különösen a serdülő korosztályban. A nők között pedig inkább a legális szerek (alkohol, gyógyszer vagy ezek kombinációjának) használata volt elterjedt. Ahogy haladunk előre az időben, mára közel kiegyenlítetté válik ez az arány.

K. Zs.: Ha azt nézzük, hányan számoltak be arról, hogy kipróbáltak-e az életükben valaha valamilyen drogot, akkor egy 2017-es kutatási jelentés alapján az Európai Unióban a 15 és 64 év közötti nők közül 34,8 millióan tették ezt – a férfiak ugyanebben a korosztályban 54,3 millióan. A legnagyobb különbséget a férfiak és nők között Franciaországban (33 százalék), a legkisebbet Máltán (1 százalék) mérték, Magyarország a középmezőnyben van. A droghasználat jellemzőbb a fiatalabb nők körében, 15-16 évesek között pedig egyre kisebb a különbség az illegális szerek használata a fiúk és a lányok körében egész Európában. De ez komplex módszertani probléma, hiszen mindig felmerül, hogy mi az, amit ezek a számadatok tükröznek, például nagy különbségek lehetnek az intenzív és a gyakori droghasználat között. Nehéz megállapítani, hogy a nők esetében hogyan alakult mindez az elmúlt évtizedekben, a szakirodalom egyetért abban, hogy a nők és a lányok mindig nagyobb mértékű stigmatizációt, diszkriminációt és szégyent éltek meg a szerhasználatukkal kapcsolatban, kevesebb társas támogatást kapnak a felépüléshez, a szülői szerepek erősen hatnak a megítélésükre, gyakrabban válnak erőszak áldozatává, és jobban kitettek a szexuális úton terjedő fertőzéseknek. Az utóbbi évek szerhasználati paradigmaváltása egyfajta egyenjogúságot hozott (amit nagymértékben elősegített például, hogy online is megrendelhetők a szerek, nem kell személyesen senkitől sem vásárolni), valamint a nők és a lányok egyre inkább fel merik vállalni. Muszáj látni, hogy nagyon ingoványos a statisztikákból kiindulni, ha nőkről van szó. Ha azonban ragaszkodunk a számokhoz, akkor azt mondhatjuk, egyre kisebb a különbség férfiak és nők között a szerhasználók számát tekintve.

Az ismertebb rehabilitációs intézetek honlapjait böngészve szembetűnő, hogy nincs feltüntetve, hogy csak fiúk, férfiak számára vehető igénybe a szolgáltatás, vagy ha igen, akkor is inkább csak mellékesen megemlítve, vagy szinte eldugva az ismertetőben. Ez elég döbbenetes.

K. Zs.: A számok és az arányok kontextus nélkül nagyon keveset mondanak, és könnyen félre is értelmezhetők. Mert ha csak egyetlen lány vagy nő problémája lenne a szerhasználat az egész országban, akkor is gond. Megfelelő szakmai megalapozottságú, elérhető, speciálisan a nők problémáira koncentráló helyek tucatjára lenne szükség.

Sz. J.: A rehabilitációs otthonok, a drogambulanciák vagy a kórházak szolgáltatásai kizárólag férfiakra vannak szabva. Muszáj a női igényekre célzott válaszokat adni, és szolgáltatásokat fejleszteni. Ez nehéz adósság. A számok és a statisztikák éppen erre vonatkozóan adnak eligazítást: nem mindegy a szolgáltatásszervezés szempontjából, hogy mekkora érintett populációról beszélünk. Egyre inkább láthatóak az érintett nők, egyre több a problémás szerhasználó (az illegitim szerek használói is), nem megengedhető, hogy akár a tinirehabok, akár a felnőttek számára fenntartott intézmények – nagyon kevés kivételtől eltekintve – csak a férfiakra koncentráljanak.

Akár könnyebben, akár nehezebben kérnek segítséget a nők, akik már megtették, alapvetően együttműködőbbek, sok tekintetben eredményesebbek is, nem?

Sz. J.: Erre vonatkozó tanulmányt nem ismerek. Úgy gondolom, mindez leginkább attól függ, hogy milyen válaszokat kapnak a szolgáltatások keretei között. A közös kutatásunkban azt találtuk, hogy olyan okok miatt kezdenek el szereket használni a nők (ugyanezt láttuk az evészavarok vagy különféle mentális problémák esetében is), amelyekkel szemben az intézményrendszer tehetetlennek tűnik. Nem a valós problémáikra reflektálnak. Megfigyelhető, hogy sok esetben olyan kategóriákba próbálják őket az intézmények beszuszakolni, amelyekbe egyszerűen nem illenek – nem meglepő, ha ezek a nők kevésbé lesznek együttműködők. Vagy kevésbé keresik a segítséget. Mert igaz ugyan, hogy a nők hamarabb mennek orvoshoz, ha mondjuk gerincbántalmaik vannak, de ha személyes gondokról van szó, a társadalom nagyon elítélő, és ez a félelem, a szégyennyomás sokakat visszatart. A stigmatizált magatartással inkább egyedül igyekeznek megküzdeni, de ha segítséget is kérnek, legtöbbször nem a valódi problémáikra koncentrál a rendszer, vagy figyelmen kívül hagyja azokat. Volt a kutatásunknak egy része, amikor végigtelefonáltuk az addiktológiai ellátórendszer nyilvántartott intézményeit, és a speciális szolgáltatásokat kérdeztük le. Az derült ki, hogy kifejezetten nőkre szabott terápiák, csoportok, programok lényegében nincsenek, vagy szórványosan léteznek.

K. Zs.: Tegyük is hozzá gyorsan, hogy nem valamilyen elérhetetlen tudásról van itt szó. A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb dolgokra gondolok: olyan, a nők számára elérhető helyekre, amelyek mindenekelőtt biztonságosak, fizikailag és érzelmileg, ahol más nők között lehetnek, ahol megnyílhatnak, ahol értő módon kezelik szakemberek a valódi problémáikat. A legtöbb, főleg injekciós droghasználó nőket vizsgáló kutatás említi, hogy az érintettek szinte minden esetben átéltek párkapcsolati abúzust. Ezek a nők majdnem kivétel nélkül traumatizáltak. Egy koedukált tér nem lesz megfelelő terep a gyógyulásukhoz.

Miközben annak, hogy ezek a nők kezelésbe kerüljenek, nem is az az első akadálya, hogy nincsenek helyek.

K. Zs.: Közel sem. Az első akadály, ahogy a rendszer, a közvetlen környezetük reagál a problémáikra. Ez a háziorvosi rendelőkben, az üzemorvosoknál, a pszichológusoknál, illetve a családban kezdődik. Megfigyelhető egy nagyon érdekes kettősség: jellemző egyfelől az aluldiagnosztizálás, másfelől pedig éppen a felüldiagnosztizálás. Egyszerre látják a szakemberek nagyon gyengének és nagyon erősnek a nőket. Azért is írnak fel nekik többször gyógyszereket, antidepresszánsokat, mert nekik erősnek kell maradniuk. Menedzselni kell a hétköznapokat, végezni a munkát, nevelni a gyereket, vinni a háztartást. A verkli nem állhat le, hiszen a nő nélkül szétesik a rendszer. Ez megingathatatlan elvárás feléjük, amit a nők maguk is mélyen megélnek. A szakemberek is úgy érezhetik, hogy abban kell segíteniük a nőket, hogy ne essenek ki ebből a szerepből. Nem kiemelni kell őket, hanem benne tartani ebben a rendszerben – akár gyógyszeres segítséggel.

A kérdés akkor az, hogy kiléphet-e egy nő a hétköznapokból, a családból, a munkából azért, hogy foglalkozzon a szenvedélybetegségével.

K. Zs.: Valójában nem is a szenvedélybetegségével, hanem az okaival. A háttérben a legtöbb esetben azt találjuk, hogy valamilyen erőszakkal, elnyomással, traumával kell megküzdeniük, gyakori a szenvedélybeteg nő családjában a szerhasználati probléma (szülők, testvérek vagy egy szerhasználó társ). Kutatások leírták, hogy a nők gyakran azért nem kerülnek ellátásba, mert a családtag vagy partner nem engedi, túl nagy lenne a kockázata annak, ha felépülne. Egy kulturális antropológiai kutatás szerint a drogfogyasztói szubkultúrán belül is alacsonyabb rendűnek számítanak a nők, a terhes szerhasználó nőket pedig a rendszer legalacsonyabb fokán találjuk.

Az ellátórendszernek lehet az a válasza, hogy a nőket úgysem lehet bevonni ezekbe a hosszabb lefutású terápiákba, hiszen édesanyák, úgysem tudnak a gyerekeket hátrahagyva hónapokra kivonódni? Ti pedig mondhatjátok erre, hogy elvárható lenne, hogy olyan modelleket dolgozzanak ki, mint mondjuk a Józan Babáké, ahol védett házakban vagy biztonságos otthonokban a nők akár a gyerekükkel együtt beköltözve tudnak felépülni?

K. Zs.: Az előbb már említett telefonos interjúk során egy szakember konkrétan kiemelte, hogy a nőknek úgysincs idejük eljönni a programokra. Tehát ez volt az indok, hogy miért nincsenek nőknek szóló foglalkozások. Nincs idejük, tehát igényük sincs rá. Megoldják máshogy, megoldják maguk, nincs mit tenni. Logikusan következik mindebből, hogy a lehetőséget, az „igényt” kell megteremteni mindenekelőtt – hogy legyen a nőknek választási lehetőségük. Ez a mi szakmai felelősségünk.

Sz. J.: Az egész társadalmi diskurzusban nincs benne, hogy egy nőnek ilyen típusú gondjai lehetnek, és ezekkel foglalkozzon. A gyógyulás ilyen formában tehát azzal lesz egyenlő, hogy egy nő elhagyja a gyerekét, elszakad mellőle, magára hagyja a családját, ami még rosszabb színben tünteti fel. Egyszerűen meg kell teremteni az időt és a lehetőséget, hogy ezek a nők újraépítsék magukat. De ez az idő – bármennyi is legyen – luxusként definiálódik, és amúgy sincsenek meg a keretei.

Láttok működőképes projekteket, amelyeket követendő példaként lehetne a hazai ellátórendszer elé állítani?

K. Zs.: Közelítsünk egy kicsit máshonnan. Az ellátórendszer itthon normatíva alapján működik. Amire tehát most a legnagyobb szükség lenne, az a türelem. Amíg a lányok és a nők megtanulják, hogy a problémáikkal nem egyedül kell megküzdeniük, illetve amíg mindannyian megértjük, hogy nagyon nem oké, hogy az egyetlen, nőknek, anyáknak dedikált szenvedélybeteg-ellátó hely ma a Józan Babák. Nem minden nőnek van gyereke, és az egészen fiataloktól az idősebbekig jóval szélesebb réteget érint a szenvedélybetegség. Fantasztikus munkát végeznek a Józan Babáknál hosszú évek óta, de égetően nagy szükség van másfajta programokra is. Tehát jóval több az érintett, de nem látjuk őket, és ők nem látnak minket. Kell a türelmi idő. Sok jó kezdeményezés azért hal hamvába itthon, mert „nincs rá igény”. Biztonságos, erős szakmai alapokon nyugvó helyek kellenek, amelyeken nincsen akkora nyomás, hogy prezentálniuk kelljen a normatívát. Hónapokig talán egy-két jelentkező lesz, amíg kiépül a bizalom, de meg kell várnunk a többieket.

Fogadjuk el, hogy felnőtt nőket, anyákat bevonni az ellátásba valóban komplikált, nagy feladat, évekig is eltarthat kiépíteni egy működő rendszert. De mi van a lányokkal? Már fiatalon, gyerekként kiszorulnak az ellátásból, a tinirehabok legnagyobbrészt fiúkat fogadnak.

Sz. J.: A tinirehab alapból nagyon friss szolgáltatás, néhány évvel ezelőtt még semmiféle addiktológiai ellátás nem volt itthon elérhető ennek a korosztálynak. Tehát a tény, hogy 10 és 18 éves kor között valaki igénybe vehet bentlakásos intézményt, nagy újdonság itthon, és fontos eredmény. Ami örvendetes, de igaz az is, hogy a kezdetektől fiúkra szabták. Azért is lehet ez, mert azok az intézetek, amelyek a tinirehab működési feltételeit kialakították, jellemzően felnőtt férfiak rehabilitációját látták el eddig, erről van tapasztalatuk. És tulajdonképpen ezt nem is lehet rajtuk számon kérni. Egyébként ők is beszámolnak róla, hogy sok telefont kapnak női ügyekben – ami szerintem jó, mert legalább detektálódik, hogy jócskán lenne igény ilyen típusú ellátásra lányoknak is. A jelenleg elérhető budapesti, 10–15 férőhelyes koedukált otthon ijesztően kevés. Egy másik szempont, hogy ezek a bentlakásos intézetek általában a terápiás közösségi szemléletre építenek, ami azt is jelenti, hogy nagy arányban azok dolgoznak ott, akik felépültek. Tehát felépülő szenvedélybetegek – és jellemzően férfiak. A koedukált csoportokban rettenetesen nehéz artikulálni bizonyos problémákat. A legtöbb nemzetközi kutatás alátámasztja, hogy a szerhasználó nőknek sokkal nagyobb arányban van valamilyen traumájuk (fizikai, szexuális bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, elhagyás), ezek a traumák pedig valamilyen módon a férfihatalomról szólnak, tőlük származnak. Ezekkel elég nehezen tud egy férfiközeg mit kezdeni, de még egy férfi segítő is, ha erre nem célirányosan készült fel.

 

Akkor most éppen arra várunk, hogy felnőjön egy szerfüggő, felépülő, segítő női generáció, amelyik egy következőt kézen fog?

Sz. J.: Ez is fontos lenne, de  azért nem csak erről van szó. A gondolkodásba kell beépíteni, hogy ezeknek a nőknek nem lesz elég, ha koedukált csoportokba járnak.

K. Zs.: Sokan számolnak be arról, hogy ugyanazt az elnyomást élik meg ezekben a helyzetekben, ami miatt segítséget kérnek. Egy-egy terápiás közösség néha csak aláhúzza és megerősíti a nők meglévő problémáit.

Sz. J.: Fontos lenne a segítőket, a szakembereket képezni, hogy megismerkedjenek a nemzetközi szinten is bevált módszerekkel, traumafókuszú terápiás lehetőségekkel, nőkkel foglalkozó friss kutatási eredményekkel. És hogy azok az intézmények, amelyek foglalkoznak szenvedélybetegekkel, nyitottak legyenek a nők és/vagy traumatizáltak segítésével foglalkozó másfajta, árnyaltabb szemléletre.

Nem világos, mi ennek az akadálya.

Sz. J.: A gondolkodás. A túlterheltség. A szemlélet. Az addiktológiai beavatkozások körében nincs kihangosítva, hogy a traumakezelés mennyire fontos, és mekkora szükség lenne rá, hogy erre is fókuszáljanak. Holott a férfiak esetében sem ritka, hogy a droghasználat okai között trauma húzódik meg, de célzottan azzal sem foglalkoznak.

K. Zs.: Ha megnézzük, hogy a nemzeti drogellenes stratégiában hányszor és hogyan szerepelnek nők, elképedünk. És amikor említik őket, akkor is jellemzően gyereket várnak – tehát a nőkre ezen a téren is főként anyaként tekint a rendszer, és lényegében a gyerek révén válik valaki jogosulttá az ellátásra. Ez a stratégia egy szakmai anyag, ami az anyagi források sorsát és mértékét is meghatározza. Fájóan hiányoznak belőle a lányok és a nők a prevenciótól a gyógyításig. Természetesen nem mi vagyunk az első kutatók, akik ezzel foglalkozunk, 2004-ben az Addiktológia folyóiratnak már jelent meg genderkülönszáma. De időről időre elő kell venni a kérdést.

Tényleg nehezebb lenne nőkkel dolgozni?

K. Zs.: Nem a nőkkel, a traumatizáltsággal.

Sz. J.: A szakértőkkel készített interjúkból egészen egyértelműen kirajzolódik, hogy meglátásuk szerint a lányok „kirángatják magukat a hajuknál fogva a bajból”, „bennük azért van tartás”, ők „megoldják úgyis”, a nők talpraesettebbek, „nem szorulnak pátyolgatásra”. Ugyanakkor nehezebb, „kiszámíthatatlanabb” a velük való munka, mert „hullámzóak”, „szeszélyesek”. Ez tehát a szakértői percepció, a gyermekotthonokban dolgozók erről számoltak be. És mivel a lányok „kifelé” erősebben kötődnek – például a párkapcsolataik miatt –, kevésbé hozzáférhetőek érzelmileg. Mindez pontos tükröt tart az ellátórendszer elé, jelzi, hogy mennyire tesszük lehetővé nők és lányok számára, hogy nyíltan beszéljenek anélkül, hogy a harmadik mondatuknál már jeleznék vagy sugalmaznák feléjük, hogy egy nőtől azért nem ezt várják, hogy anyaként hogyan illik gondolkodni és cselekedni, vagy hogy a környezetük rosszallására figyelmeztetnék őket.

K. Zs.: Miközben a szakemberek hibáztatásával sem vagyunk beljebb, és nem is lehet mindent az ő nyakukba varrni. Hatalmas az információhiány, kevés a kutatás, nem ismertek a jó gyakorlatok. Ahogy a társadalom ma a nőkre tekint, amit elvár tőlük, az a rendelőkben, a csoportokban, az otthonokban is alapvetés.

2018 végén azért már ennek az egész interjúnak az apropója, a felvetései is kínosak.

Sz. J.: Újra és újra kell gondolni ezeket a kérdéseket mindig, és a nők ellátásának hiányosságaira rendszeresen rá kell mutatni. Nem mondanám, hogy az addiktológiai ellátórendszer süket lenne erre, érezni valamiféle nyitást, de itt a programszerű, rendszerszintű megoldásokról beszélünk. Az újfajta pszichoaktív szerek már önmagukban jelentős átalakulást hoztak a szerfogyasztási szokásokban – a nőkében is. Sok mindent kell újragondolni és újraértékelni. Szeretném hangsúlyozni, hogy több előremutató próbálkozásról is tudunk, a gond inkább az, hogy ez nem rendszerszintű. Indulnak itt-ott női programok, de a jövőjük bizonytalan, a forráshiány szinte állandó, és elég elszigetelten is működnek. A Budapest-központúság is égető probléma, a szolgáltatások jelentős része vagy csak itt, vagy néhány vidéki nagyvárosban elérhető. Tehát lakhely és sokszor szerencse függvénye.

K. Zs.: Az AKUT Alapítvány és a Kék Pont Alapítvány együttműködésével minisztériumi támogatással 2019 januárjában indítunk két 12 hetes csoportot szerhasználó nőknek, amelyet jó néhány előzetes vizsgálat is megalapozott. A találkozók során nem kezdünk mélyebb traumafeldolgozásba, ez a néhány alkalom alapvetően a biztonság megteremtéséről fog szólni, hogy világos képet kaphassanak a csoport tagjai a saját igényeikről, a határaikról, vagy hogy az erőforrásaikat feltérképezhessék. Ezt fontos lépésnek, jó példának tartom, pláne, hogy hatásvizsgálat is fogja követni. A nagyobb, országos szintű stratégiák kidolgozásához nem értek, de a saját hatókörömben és a szakmai tapasztalataimmal ezt tudom tenni. A cél az, hogy a változások és az eredmények kézzelfoghatóak legyenek, és ha valóban hatékonynak fogjuk találni, akár modellértékű is lehet, képzéseket is tartanánk. Később ingyenessé és elérhetővé tennénk mindenki számára. Aztán, bízzunk benne, országos szintű programokról és eredményekről is tudunk majd beszélgetni.

Információ

AKUT Alapítvány: www.akutalapitvany.hu Kék Pont Alapítvány: www.kekpont.hu

 

 

 

szerző: Fiáth Marianna

fotó: Dobos Geri

Forrás: hvg.hu

Magyarországon csaknem nyolcszázezer embert és családját érinti az alkoholizmus. A drogproblémával, gyógyszer- és szerencsejáték-függőkkel bővül a szenvedélybetegek köre.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemrég szervezett konferenciát, melynek fő kérdése az volt, hogy miként lehetnek a szenvedélybetegek és a szenvedélybeteg szülők gyermekei mégis boldogok. Kormos Piroska szociálpedagógus, a szeretetszolgálat munkatársa elmondta, a családokat megterheli, amikor valamelyik családtag bármilyen szenvedélybetegségben érintett.

Elmondta, minden esetben változó, hogy milyen erőteljesen van jelen az alkoholizmus és a függőség egy családban, azonban kivétel nélkül minden esetben hatással van ez a gyermekek lelki fejlődésére. Elmondható, hogy minden tizedik embert és a velük egy háztartásban élőket érinti az alkoholfüggőség – hangzott el a Kossuth Rádió Napközben című műsorában.

Egy speciális programot hoztak létre a szeretetszolgálaton belül, mely során az érintett gyermekek csoportos beszélgetés során fejtik ki érzéseiket. A szakember szerint fontos, hogy a gyermek tudja azt, hogy az alkoholizmus vagy bármely más függőség nem az ő szégyene, nem az ő hibájából alakul ki.

Fotó: 123rf.com

Fontos a hozzáállás

A gyermek nem tudja megváltoztatni szülei viselkedését, de fontos szempont, hogy milyen hozzáállást mutatnak a gyermekek – hangsúlyozta Kormos Piroska. A szociálpedagógus szerint a legfontosabb és legelső, hogy a gyermekek képesek legyenek beszélni a körülöttük kialakult helyzetről, és merjenek segítséget kérni.

Rengeteg plakát és reklám hirdeti az alkoholos italokat, azonban Kormos Piroska szerint fontos lenne, hogy legalább ennyit beszéljenek az emberek a megelőzésről és a mértékletességről is.

Arra, hogy hol a határ a súlyos alkoholizmus és a nem súlyos között, nincs adekvát válasz – jelentette ki. Hozzátette: amennyiben az alkohol rossz hatással van az illető és annak családja életére, és az élete az alkohol körül forog, akkor ott már súlyos alkoholizmusról beszélhetünk.

Fotó: 123rf.com

Függő családban felnőtt függő gyerek?

A szociálpedagógus szerint tiltással soha nem lehet semmit elérni, az alkoholtilalom tehát nem segít a problémán.

Kormos Piroska a műsorban elmondta, kutatások szerint sokkal többen lesznek függők azok, akik függő családból érkeznek, amire genetikai alap is van, azonban a szocializációs háttér nagyobb hatással van erre. Amennyiben valaki azt tanulja meg a családban, hogy egy probléma megoldásaként valamilyen szerhez nyúlnak, akkor ez „beivódik”, és példa lehet a gyermekek számára is.

Az egyik „legnépszerűbb” szenvedélybetegség

A ksh.hu adatai szerint az alkohol a legelterjedtebb, tompító hatású drog, és a dohányzás után a legnépesebb táborral rendelkezik. Európa egyébként elsősorban bor- és sörfogyasztó. Magyarország a legtöbb alkoholt fogyasztó országok rangsorában pedig rendkívül „előkelő” helyet foglal el.

Az alkohol főként a fejlett világ problémája, ahol a betegségek több mint 9 százalékáért felelős.

Hivatalosan mennyi számít alkoholizmusnak?

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) krónikus alkoholizmusként a felnőtt férfiaknál átlagosan napi 60 gramm, a nőknél 40 gramm tiszta alkohol fogyasztását határozza meg, ez utóbbi nagyjából négy deciliter bornak felel meg.

Az alkoholproblémák átlagosan több mint 20 évvel rövidítik meg az életet, a demencia a vezető halálok ezeknél az embereknél – hangsúlyozta a THEN (Translational Health Economics Network) jelentésében.

Közölték azt is: az alkoholproblémák összefüggnek a demencia összes többi kockázati tényezőjével, a dohányzással, a magas vérnyomással, a diabétesszel, az alacsony iskolai végzettséggel, a depresszióval és a hallásromlással. Ez arra utal, hogy az alkohol sokféleképpen fokozhatja a demencia kockázatát.

A WHO adatai szerint egyébként az alkohol évente hárommillió ember halálát okozza.

Forrás: napidoktor.hu

A szülő tükör, amelyben a gyerek saját magát látja: ezért pótolhatatlan a szeretet. A gyermek ránéz a szülőre, és ebből próbálja meg kitalálni, milyen ember is ő valójában. 

A WMN.hu-n megjelent írás azt fejtegeti, milyen hatásai lehetnek annak, ha valaki ebbe a tükörbe nézve azt látja, ő valójában nem szerethető. A pszichológus szerint kisgyerekkori szülői szeretet semmivel nem pótolható.

A hiánya által kiváltott fájdalom később némileg talán csökkenthető, enyhíthető, ám ha valaki nem kapja meg a szükséges szeretet és törődést gyerekkorában, azt teljes mértékig soha nem lesz képes felnőttkorában bepótolni.

A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér.

Aki így nőtt fel, később sem fogja tudni szeretni, becsülni saját magát, nem tanul meg kiállni magáért. Rendkívül szomorú, de akit kicsiként sokat bántanak, felnőttként is öntudatlanul bántalmazó kapcsolatot fog keresni: ebben érzi magát otthon, ez ismerős terep számára.

A kisgyermek számára a szülő tükör: belenéz és saját magát látja. Akit nem szeretnek, az egy szerethetetlen valakit lát viszont ebben a tükörben, így az énképe helyrehozhatatlanul sérül. Aki bántáshoz szokott, előbb-utóbb saját magát is bántani fogja. Előfordul, hogy fizikailag is – vagdosás, hasonlók -, de sokkal gyakoribb, hogy lelkileg: mindannyian ismerünk embereket, akik folyamatosan önmagukat ostorozzák, akik rendszeresen irreális elvárásokat támasztanak maguk elé. Ez önmaguk lelki bántalmazásának sajnálatosan elterjedt módja.

A gyerekkori szeretethiányt később soha, semmilyen felnőtt kapcsolat nem képes pótolni

Az így felnőtt emberre jellemző, hogy külső forrásból, más emberekkel próbálja meg betölteni a hiányzó űrt, erre azonban semmilyen barát vagy partner nem lesz képes. A szeretetéhség rátelepszik az illető kapcsolataira, megfojtva ezzel a barátait és a társát, folyamatosan mérgezve a viszonyokat. Így válik igazzá, hogy aki saját magát nem szereti, azt mások sem fogják szeretni.

"Akit semmibe vesznek, semmivé válik" – írta Örkény István. Amit a gyermek sokszor hall, beépül a személyiségébe: akit sokat dicsérnek, jónak fogja látni magát, akit szidnak, becsmérelnek, ezt teszi magáévá. Ha egy kislány rendszeresen azt hallja az édesapjától, milyen szép, akkor elhiszi ezt, és ragyogni fog akkor is, ha objektíven nézve nem a legelőnyösebb külsejű. Ha egy szülő túlfélti a gyermekét, mindentől óvja, állandóan a betegségektől retteg – rendkívül gyakori magatartás ez manapság –, akkor a gyermek egy idő után valóban betegeskedő is lesz.

Ha tehát azt halljuk, hogy egy gyerekkel rosszul bánnak, nem feltétlenül kell arra gondolnunk, hogy a kicsit verik vagy éheztetik.

A rossz bánásmód leggyakoribb formája valójában az énkép torzítása: annak elhitetése, hogy a kisgyerek nem szerethető.

Mint mindenfajta szülői hozzáállás, ez is önbeteljesítő jóslattá válik: a szülő tehát a legtöbbet azzal teheti a gyermekéért, ha megalapozza az önbecsülését azzal, hogy tiszta szívéből szereti őt.

Indexkép: pixabay / pexels 

Forrás: Kercsó Dorottya - családinet.hu 

Alkoholisták és drogfüggők testvéreinek indít önsegítő csoportot a Kék Pont Drogkonzultációs Központ.  A több éve működő, hozzátartozóknak (szülők, házastársak) szóló csoportjukba is jártak testvérek, de a csoport vezetőinek, Andrási Zitának és Gyárfás Anikónak az volt a tapasztalata, hogy kevésbé tudnak kapcsolódni az ott elhangzó problémákhoz. Eleve máshogyan élik meg, hogy testvérük szenvedélybeteg; a féltés mellett sokszor éreznek bűntudatot – “miért nem velem történt?” Reálisabban látják testvérük hibáit, mint a szülők, és a szerhasználat következményeit is jobban ítélik meg. 

Abból a szempontból is speciális a testvérek helyzete, hogy a szülők következetlenségével is meg kell küzdeniük, magyarázta Andrási Zita. Haragszanak rájuk, mert nem akarnak szembe nézni a valósággal vagy nem tartatják be a közösen hozott szabályokat. “Az a célunk a csoporttal, hogy kicsit levegyük a terhet a vállukról”- mondta a Kék Pont munkatársa.

A szenvedélybeteg testvér miatt háttérbe szorulnak a családban, nem tudnak elég figyelmet és energiát fordítani saját életükre, ami sokszor munkahelyi és párkapcsolati gondokhoz vezet.

A csoport november 5-én indul, október végéig várják a jelentkezéseket a Kék Pontnál. Ez lesz az első kifejezetten testvéreknek szóló önsegítő csoport az országban, Andrási Zitáék nem tudnak hasonló kezdeményezésről. 

Fogta a szülei kezét

Gábor a kétezres évek elején kezdte észrevenni az akkor huszonéves öccsénél, hogy drogproblémái vannak. Először füvezett, majd következett az LSD, az ecstasy és végül a heroin. Úgy bukott le, hogy Gábor megtalálta a szobájában a drogfogyasztáshoz használt fecskendőket. Kijózanító volt, addig nem akarta elhinni, emlékezett vissza. Apjuk korábban is gyanakodott, de az anyjuk mindig megvédte a testvérét.

A felismerés hatására Gábor elkezdett a Kék Pont hozzátartozói csoportjába járni, hogy megmentse testvérét. Ott ismerte fel, hogy nem az ő feladata megoldani ezt a helyzetet, hanem a szüleié. Gábor lett a közvetítő, úgy fogalmazott: ő fogta a szülei kezét. Felvilágosította őket, mivel jár a drogozás, milyen következményei lehetnek, ha testvére nem áll le vele. Közösen szabályokat állítottak fel: megmondták az öccsének, ha tovább drogozik, akkor el kell költöznie tőlük. Ez nagyon nehéz volt nekik, hiszen nem akarták kidobni otthonról. Öccsének végül a szülei segítségével sikerült lejönnie a heroinról, utána rövid ideig gyógyszereket szedett a drogok helyett, de azóta sikerült összeszednie magát: talált munkát, lett egy komoly párkapcsolata.

Gábort megviselte ez az időszak. Volt, amikor haragudott a szüleire, amiért nem ismerték fel időben a problémát. Rengeteg áldozatot hozott, hogy testvére jobban legyen; egy ideig depressziós volt, egyik párkapcsolata tönkre is ment a helyzet miatt.

“Nem múltak el nyomtalanul ezek az évek, de mára elfogadtam ezt. Ha nincs ez, akkor talán már nem élne a testvérem”

, mondta. Mára megtanulta, hogy nem kell azonnal ugrania, ha öccsét valamilyen nehézség éri. Meghallgatja és segít neki, de nem ugyanazzal az aggódással, mint korábban. Ennek már tíz éve, de Gábor a mai napig eljár a saját csoportjába, hogy tanácsot adjon az újaknak. Az egyik legfontosabb, amit ilyenkor elmondhat, hogy egy testvér nem tudja egyedül megoldani ezt a problémát, be kell vonni a szülőket is.

A segítség volt számára a drog

Lovizer Dániel maga is felépülő függő, addiktológiai konzultánsként dolgozik a szüleivel közösen alapított családi felépülési központban, korábban volt a Kék Pont munkatársa is. Munkája során számos olyan esettel találkozott, ahol a testvér vált fontos támogató szereplővé a szenvedélybeteg életében. Több oka lehet, hogy így alakul:  a család (házastárs, gyerekek) eltávolodott, vagy olyan hamar (30-35 éves kor) jött el a mélypont, hogy még nincs is. Ha pedig a szülők is érintettek voltak, akkor elképzelhető, hogy már nem élnek. Másik magyarázat lehet, hogy az idősebb szülők kevésbé fogadják el az alkoholizmust betegségként; nem hiszik el, hogy egy függőnél nincs olyan, hogy csak keveset iszik. A testvér hamarabb átlátja ezeket az összefüggéseket, könnyebben tájékozódik a témában. Egy ilyen helyzet összekovácsolhatja a testvéreket, hiszen csak egymásra számíthatnak. Rá is az volt nagy hatással, amikor nővére mondta a szemébe, hogy tönkre fog menni az ivásban. Szüleitől nem fogadta volna el, mert hiteltelennek tartotta őket.

Rengeteg árnyoldala van a testvéri segítségnek. Nagyon hamar felnőtt szerepben találják magukat a testvérek, hajlamosak azt gondolni, hogy nekik kell megmenteniük az egész családot. Ez kényszerességhez, manipulációra való hajlamhoz vezethet, könnyen munkafüggőség alakulhat ki náluk. Öntudatlanul olyan párt választanak, aki maga is függő. Mások megmentése közben nehezebben veszik észre saját problémáikat, azt gondolják, velük minden rendben. Egyik drogfüggő kliensét nővére hozta el hozzájuk, de azonnal látszott, hogy neki is komoly gondjai vannak.

“Az ő szere nem a drog volt, hanem a segítség.”

Egyfajta alá-fölérendeltség alakulhat ki a testvérek között: a józan fél gyerekként kezeli a másikat. Ezzel valójában saját önbecsülését erősíti, miközben nem azzal segít igazán, ha mindent megtesz a függő testvéréért, mondta Lovizer Dániel. Ezért javasolja mindig a hozzátartozóknak, hogy maguk is kezdjenek el csoportba (ACA – Alkoholisták Felnőtt Gyerekei, Al-Anon Családi Csoport) járni: ismerjék meg a szenvedélybetegség természetét és hogy mi a szerepük a család működésében.

Muszáj volt inni, mert fájt

Andi és Balázs testvérek, mindketten felépülő alkoholisták. Körülbelül egyszerre, a főiskolai évek végefelé kezdtek el inni, de majdnem kilenc év van köztük a józanságot tekintve: a nő tíz, bátyja másfél éve nem iszik. Andi ezt azzal magyarázza, hogy biológiai adottságaik miatt a nőknél hamarabb jön el a mélypont, háromszor-négyszer gyorsabban épülnek le, mint a férfiak.  Harmicévesen már brutális mennyiségeket fogyasztott el: simán megivott egy nap nyolc liter sört, hogy egyáltalán tudjon dolgozni.

Az utolsó két évben már ő is érezte, hogy baj van. Már mindegy volt, hogy mit ivott. Ha nem volt pénze, az éjszaka közepén, a kivilágítatlan úton átsétált apjához borért és pálinkáért. “Nem jó kedvemből ittam a végén. Muszáj volt, mert fájt.” Kétszer került kórházba az alkohol miatt, az egyik ilyen alkalommal hallott a szigetvári Minnesota-részlegről, ahol aztán belevágott a felépülésbe.

Családjában örültek, hogy leállt az ivássa, de nem tartották nagy dolognak. Majdhogynem kigúnyolták, amikor az Anonim Alkoholisták hagyományairól mesélt  és amiért rendszeresen eljárt az AA-gyűlésekre. Több évbe telt, mire le tudott mondani arról, hogy bátyját neki kell megmentenie. Akkor látták be, hogy tényleg működik az, amiről egészen addig beszélt, amikor bátyja is elkezdte a terápiát.

Érdekes módon Andiban csak ekkor tudatosult, hogy Balázsnak komoly problémái vannak az ivással. Szerinte ez azért volt így, mert  gyerekkora óta felnézett bátyjára, szinte istenítette, nem tudta elképzelni, hogy bármit rosszul csinálna. Szüleik is így kezelték Balázst, hiszen ő volt az elsőszülött a családban. Ez sok, hasonlóan diszfunkcionális családban megfigyelhető, jegyezte meg Lovizer Dániel. Saját családjában is ezt élte meg, sokszor megkapta, hogy “bezzeg a nővéred.”

Nem kell belehalni az alkoholizmusba

Balázs hihetetlen szerencsének tartja, hogy húga személyében volt a környezetében egy józanodó alkoholista, aki meg tudta mondani, hová forduljon segítségért. “Én is oda akarok menni, ahol te voltál” – mondta Adinak a telefonba. Az összeomlás szélén folyamatosan rettegett, hogy egyszer beüt valami hatalmas katasztrófa. Nála 17-18 évesen vált rendszeressé és mértéktelenné az ivás. Egyetemi évei alatt már saját boros hordója volt a kollégiumi klubban. Később munkáját is annak rendelte alá, hogy minél előbb ihasson, egyszer a jogosítványát is elvették ittas vezetésért. Az utolsó időkben már csak úgy tudta elkezdeni a napot, ha ivott.

Balázs saját példájukon keresztül látta, hogy ameddig valaki egyedüli józanodó egy családban, addig afféle különcként, csodabogárként tekintenek rá. Ahogy ketten lesznek, onnantól a hozzátartozók egyenrangú véleményként fogadják el a függőséghez való viszonyukat. 

 “Hirtelen valóssá válik, hogy az alkoholizmusba nem kötelező belehalni.”

Szerinte egy szülő-gyerek kapcsolatban a felelősség kérdése könnyen beárnyékolhatja a felépülés örömét. Testvérek között ilyesmiről szó nincs: “megbánthattuk a másikat, de egyenrangú félként ezt megbocsáthatjuk egymásnak.”

A felépülés révén visszaállt közöttük az a bizalmi viszony, ami gyerekkorukban megvolt, újra szót értenek egymással, képesek őszintén kommunikálni. Balázs el tudja fogadni, hogy valamiben a húga bölcsebb és többet tud a józanodásról. “Ez olyan visszigazolást jelent, amit egyik AA-s társam sem képes megadni”, mondta Andi. Együtt viszont sosem járnak gyűlésekre, nem akarnak mindent tudni egymásról, tette hozzá.

Forrás: Mizsur András - abcug.hu 

Mi okozza, kiket érint, és hogyan lehet kezelni?

A pedofília büntetőjogi, pszichiátriai és laikus megközelítése körül nagy a zavar. A laikusok egyedül abból indulnak ki, hogy hány éves a sértett, illetve hány éves az elkövető, és már az alkalmi aktusokat is pedofíliának tartják. Ugyanakkor azoknak, akik elmennek például Thaiföldre, és ott gyermekprostituáltakkal létesítenek szexuális kapcsolatot, csak töredéke orvosi értelemben vett pedofil. Hasonló a hazai büntetőjog szerinti meghatározás, amely a pedofiljellegű bűncselekményeknél kizárólag az életkort veszi figyelembe, a rendszerességet nem. Ugyanakkor az orvosi értelemben vett pedofília tartós állapotot jelent, nem alkalmi megnyilvánulást, és döntően nem is az életkoron alapul: ugyan a határt a pszichiátriai diagnosztikus rendszer is a 13 éves kornál húzza meg, a gyakorlatban nem az életkor a döntő. A pedofiloknál tehát nem az a lényeges, hogy a partner hány éves, hanem hogy milyen a külleme és a viselkedése. Hiába 12 éves például egy lány, ha már nagyobb melle és fanszőrzete van, akkor egy igazi pedofil számára nem szexuális célpont.

A pedofíliát nagyon sokféleképpen lehet osztályozni. Van kizárólagos pedofil, akit nőies és férfias partner egyáltalán nem érdekel. Ők a tényleges pedofilok, akik azért vonzódnak a gyerekekhez, mert ártatlanok és tiszták. Van olyan pedofil, akit csak az egyik nem érdekel, de olyan is, akit csak a másik, illetve mindkettő. Van olyan pedofil is - bár ők inkább csak büntetőjogi értelemben pedofilok -, akit minden korosztály érdekel, köztük a gyerekek is. Az utóbbi idők fejleménye, hogy kiderült: női pedofilok is vannak.

 

Ugyan vannak különféle elméletek, nem tudják, hogy mi okozza a pedofíliát. Az orvosok jelen tudása szerint ez a késztetés veleszületett adottság: az érintettek agyában vélhetően a méhen belüli fejlődés során történik valami, ami ebbe az irányba tereli őket.

Az orvosi értelemben vett pedofília legalább fél évig tartó intenzív szexuális késztetést és fantáziálást, illetve megvalósult pedofil cselekmények elkövetését jelenti. A pedofilok nagy része - a becslések szerint háromnegyede - úgynevezett ego-disztóniás pedofil, ami azt jelenti, hogy morálisan saját maga is elfogadhatatlannak tartja a pedofíliát, és vágyait a külső valóságban soha nem éli ki, legfeljebb fantáziákban, gyermekpornográf képek, videók használatával.

A pedofília kezelése a kényszerbetegségekhez hasonlóan antidepresszánsokkal és egyéb gyógyszerekkel történhet, de ezeknek nem minden esetben van hatásuk. Néhány országban kényszergyógykezelésként kerülhet szóba a kémiai kasztráció, de nálunk erre nincs lehetőség. Ezt az országok alapvetően kétféleképpen használják: egyes helyeken kötelezően elrendelik, míg máshol - így például az Egyesült Királyságban vagy a skandináv országokban - önként lehet választani. Maga a kémiai kasztráció reverzibilis, azaz a kezelés csak addig hat, amíg az érintettek rendszeresen megkapják a készítményeket. Ugyan Magyarországon nincs lehetőség kémiai kasztrációra, internetes úton beszerzett anyagokkal szoktak ilyen kezelést is vállalni ego-disztóniás pedofilok. Ennek során az érintettek antiandrogén hatású szert, tehát olyan készítményt szednek, amely gátolja a férfi nemi hormonok hatását. Ezeket a gyógyszereket eredetileg olyan betegségek kezelésére fejlesztették ki, mint például a hormonérzékeny prosztatarák. Ha a szer férfiaknál eléri a kívánt hatást, akkor szexuális vágyuk egyértelműen csökken, másrészt számítani lehet merevedési zavarokra is.

A pedofília olyan mentális zavar, amelyet az orvosok mai tudása szerint csak nagyon szerény eredménnyel lehet kezelni. A megoldások gyakorlatilag csak a tüneteket enyhítik, gyógyszeres kezelésre ráadásul csak a férfiaknál van mód. Ugyan a kutatók próbálkoznak pszichológiai módszerekkel, például alkalmaznak egyéb gyógyszereket, így például antidepresszánsokat is, az eredmények nagyon lehangolóak.

Forrás: https://www.hazipatika.com

Agresszió, depresszió és addikció jellemzi az elmúlt másfél évtizedünket, mondja Rigó Péter pszichiáter, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézethez (OPAI) tartozó Drogbeteg Gondozó és Prevenciós Központ vezető főorvosa, aki szerint a pszichiáterektől még a többi orvos is ódzkodik, pedig ahhoz, hogy ne érezzük szorongató helynek a világot, először saját magunkat kell megértenünk. A lelki egészség világnapján a szakemberrel arról is beszélgettünk, hogy rettenetes állapotban vannak a családok, ahonnan nagyon sok sebbel jönnek ki a gyerekek. 

Mennyire beteg a magyar társadalom?

Lehangoló a lakosság egészségügyi állapota európai összehasonlításban, nemcsak a testi, hanem a lelki betegségek vonatkozásában is. De vannak mutatók, amikben javulás látszik.

Tehát van remény? Gyógyulunk?

Ne beszéljünk gyógyulásról, inkább felépülésről, a korlátozottságoktól a felépülésig vezető út pedig a rehabilitáció. Ha a pszichiátriát nézzük, találunk jó mutatókat, különösen az öngyilkosságok számának csökkenésében. Bár hozzáteszem, egy ország egészségügyi állapotának a megítélésénél az egészségügy legfeljebb 15-20 százalékban tehető felelőssé. 46 éve dolgozom az egészségügyben, és nem igazán veszem észre a javulást, ami nemcsak pénz, hanem szemléletek kérdése is. Az egészségügyi ellátás területén sikerült „megvalósítani”, hogy egy kapitalista berendezkedésben a szocialista egészségügy éljen tovább.

Ha a rendszer rossz, akkor annak a megváltoztatása generációkon átívelő folyamat lesz. 

1945 óta cipeljük a rendszerhibát. Sem a szocializmusnak, sem a mostani korai kapitalizmusnak nem sikerült az egészségügyet átalakítani. Mindig félre volt téve. De próbálkozások azért vannak. Mindenki a maga területén valahogy próbálja megváltoztatni. De ha a rendszer nem követi a változásokat, akkor semmilyen intézmény nem tud ebből kitörni.

Az OPNI bezárása 2007-ben elég nagy változás volt. Ön ezt belülről élte meg, közel 25 évet dolgozott ott, és ott volt akkor is, amikor lakatot tettek rá. Milyen volt megélni az anyahajó kilövését?

Sokáig nem hittük el, hogy bekövetkezhet. Kétségtelen, hogy valamilyen szinten elavult volt, de el lehetett volna adni, a pénzből pedig egy másik, modernebb intézményt létrehozni. E helyett az OPNI-t rettenetesen gyorsan elvették. Úgy dobtak ki minket, mintha holnapután már költözne be valaki. Ez egy elhamarkodott, rossz egészségpolitikai döntés volt. Az OPNI egy olyan megkerülhetetlen anyaintézmény volt, ahol mindenképp meg kellett fordulnia annak, aki pszichiátriával akart foglalkozni. Nagyon sokat lehetett ott tanulni. A legnagyobb tudású professzorok dolgoztak ott.

Ennek ellenére a szakma sem volt egységes abban, hogy be kell-e zárni, vagy sem.

A szakma felelőssége is, hogy nem tudtunk egységesen fellépni.

Mi lett volna a hatékony fellépés?

Például hogy mindenki felmond. Sztrájkolni nem lehet az egészségügyben, de felmondani igen. Eszükbe sem jutott.

A betegek hogyan élték meg ezt a rapid változást?

Egyik zsidó vallású betegem például azt hitte, hogy deportálják őket. Egy ilyen embernek ez egy trauma ismétlődése volt.

Mi volt a betegeknek az utasítás, mit csináljanak, hova menjenek? 

Hogy majd jelentkezzenek a pszichiátriai gondozókban. A betegek megszokták az OPNI-t, sokan hosszú ideig ott éltek. Sokan nem találták meg a helyüket a bezárás után. Rehabilitáció előtt álló emberekről volt szó, akik korlátozottak, munkaképtelenek voltak még. Nagyon sok beteget elvesztettünk, sokan csak nehezen találtak vissza. De itt nemcsak a betegeket érte trauma, hanem a pszichiátriai szakmát is. Amikor egy központi intézményt megszüntetnek, akkor kicsit gazdátlanná válik az egész szakma.  Vannak persze pszichiátriai osztályok, a betegek eljutnak a rendelőkbe, de az nem ugyanaz. Azért egy országos intézet mindig biztonságot jelent, a Lipót egy iránytű volt. Szimbolikusan úgy fogalmaznék, hogy ez a trauma megszüntette a pszichiáterek és betegek egy részénél az „otthonosság” érzését, idegenné váltunk.

Embertelen tébolydának is tartották az OPNI-t, és szakmát integráló szakintézménynek is. Meglehetősen vitatott volt a megítélése.

Abban igazság van, hogy a nagy, profil nélküli elfekvő pszichiátriai intézmények ideje lejárt. Most már a korszerű ajánlások alapján nem lehet ilyen intézményeket fenntartani, és a rehabilitálásra váró betegeket helyi rehabilitációs intézményekbe kell irányítani.

Viszont ahogy híre megy egy városban vagy községben, hogy pszichiátriai betegek rehabilitációs intézménye nyílna a közelben, beindul a tiltakozás. Tartanak, sőt félnek… mitől is?

Attól, hogy kezelhetetlen elmebetegek költöznek a szomszédba. Pedig nem erről van szó.  A társadalom még mindig nagyon intoleráns az elmebetegekkel szemben. Nagy a feszültség és az ellenállás, és nagyon nehéz a társadalmi toleranciát megteremteni. Meg kellene érteni, hogy a lelki betegség egy korlátozottság, ami miatt sokan nem tudnak beilleszkedni a világba, és nem tudnak kapcsolatokat teremteni. Érzései, viselkedései megváltoznak, eltorzulnak. Ezt a korlátozottságot próbáljuk a felépülésig vinni, ezt az utat hívjuk rehabilitációnak, ehhez idő és hely kell.

Az utcán mit tapasztal? Ott is vannak látható jelei annak, hogy rossz állapotban vannak a magyar emberek?

Azt látom, hogy az elmúlt másfél évtized többek között három olyan jelenséggel is jellemezhető, ami a pszichiátriát is foglalkoztatja: agresszió, depresszió, addikció. Nemcsak az országban, de a világban is egyre erősödő tendenciákról van szó, és ezeket az utcán sétálva is érzékelhetők.

Miért tartunk erre?

Talán a technikai civilizáció térnyerése, az életmód átalakulása miatt. Átalakulás és felbomlás, ezzel a két szóval tudnám jellemezni azt, amiben most élünk. Már nem az a fő cél, hogy boldog legyél, hanem az, hogy jól teljesíts. Minden átalakul, szétesnek a kisközösségek. Mindenki kütyükkel dolgozik. A technikai civilizáció térhódításának nagy ára van: az emberi kapcsolatok, az értékek látják kárát. Rohanás van, mindent gyorsan és azonnal akarunk. Ezt az irgalmatlan tempót azonban nem bírjuk, legfeljebb a robotok

Közösségi média?

Nem használom. A betegeim fent vannak a Facebookon, de én úgy gondolom, pszichiáterként nem kell, hogy ebben részt vegyek.

Miért van önben ekkora ellenállás?

Rengeteg emberrel találkozom és kommunikálok. Nem óhajtok online kommunikálni, én emberekkel találkozom, közösségeket irányítok, terápiákat tartok. Nekem ez elég.

Hány kliense van?

Több száz embert tudnék mondani, de naponta harminc beteggel találkozom.  Csupa, elsősorban gyerekkorban lelkileg megsebzett ember jön hozzám. Ady Endre szavai jutnak eszembe: Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály. / De mit csináljunk az életünkkel, / Ha fáj?  Nagyon sok embernek fáj a lelke, nemcsak a teste. És mit szednek erre?

Nyugtatót.

Ami csak átmenetileg jó. Olyan, mint a fejfájásra az Algopyrin: a fejfájást csillapítja ugyan, de az okát nem szünteti meg. Újra és újra fog fájni.

Ráadásul a vényköteles nyugtató nevetségesen olcsó.

Gyakorlatilag ingyen van, és a háziorvos is felírhatja. Érdekes, hogy a nyugtatót az állam ennyire támogatja, a pszichoterápiát viszont nem. Azt csak privát úton lehet elérni, és elég drágán, sokan nem tudják megfizetni. Az is probléma, hogy Magyarországon pszichológushoz, pszichiáterhez az megy, aki már beteg. Nyugaton megelőzésnek is használják.

Pszichofitnesz?

Pontosan. Ott sokan önfejlesztésként járnak el pszichológushoz, tanácsadásra. Azért, hogy ha jönnek a konfliktusok, a nehézségek, ne omoljanak össze. Itthon az utókezelés dívik, és akkor is nyugtatót írnak fel, ami nagyon addiktív.

Miért van az, hogy miközben természetes, hogy fitneszterembe járunk, pszichológushoz és pszichiáterhez nem megyünk? A test karbantartásának fontosságáról mindenki tud, a mentális egészségmegőrzésről viszont mintha senki sem venne tudomást.

Mert aki pszichológushoz jár, „pszichofitneszre”, ezt általában úgy értelmezik, hogy vele komoly baj van, majdhogynem bolond. A közfelfogás a pszichés zavarokról nagyon torz, és a magyar ember azért is beteg annyira, mert nem hajlandó kellő időben orvoshoz menni.

Az orvos felé erős a bizalom, hiszen ő egy gyógyító, esetleg életet mentő. De a pszichiátertől ódzkodnak, pedig neki is orvosi diplomája van.

Nemcsak az emberek ódzkodnak a pszichiátertől, hanem az orvos kollégák, a szakma is. Tény, hogy furcsa tudomány a pszichológia, hiszen olyan fogalmakat kell meghatároznunk, mint érzelem, gondolat, tudat. Ezeket természettudományos paradigmával nem lehet leírni, szükség van a társadalomtudományok – pszichológia, szociológia, antropológia – bevonására. A megmagyarázó és az értelmező tudomány találkozása ez. A pszichiáterben pedig keveredik az orvos, a tanár és a pap szerepe.

Egy megfoghatatlan valaki, szinte egy varázsló.

Nehéz megmondani, hogy hova tartozik. Nehezebb is kontrollálni, hogy mit csinál. Másik nagy nehézség – legalábbis a kliensek részéről – az, hogy bizonyos szituációkban hatalma van: bezárhatja a beteget. Ezért is tarthatnak tőle.

És talán azért is, mert úgy gondolják, belelát az emberbe. A pszichiáter meglátja, mi van benne valójában. 

Ez az érvelés azt jelzi, hogy mennyire alacsonyan van a mi pszichológiai kultúránk. Azt szokták mondani egy kézlegyintéssel kísérve, hogy a pszichológus, pszichiáter nem ért semmihez, csak hablatyol. Mindenki a tablettákkal jön, hogy adjak nekik. Nem beszélgetünk, nincs duma, azt nem. Ha az emberek így állnak hozzá, akkor nagyon nehéz megértetni velük, hogy először önmagukat kell megérteniük, aztán a világot. Ez kell ahhoz, hogy az ember otthonosan érezze magát a világban. Ha ez nincs, akkor nem lesznek független, autonóm, szabad emberek. Jönnek a traumák, és minden idegenné lesz, és szorongatóvá válik a világ. Aztán jön az elidegenedés magunktól, a létezéstől. Ez pedig az embert társadalomképtelenné teszi.

Lehet, hogy kevesen járnak pszichoterápiára, de a spiritualitás nagy teret nyert. Legyél mindig pozitív, élj a mának, meditálj. A felszínes életmódtanácsokhoz hogyan viszonyul egy pszichiáter, aki még a Facebookot is kerüli?

A jóga például, vagy a tai chi nagyon pozitív eredményt tud hozni, de nagyon meg kell dolgozni az eredményért. Gyakorolni kell. Az emberek arra várnak, hogy mondjanak, adjanak nekik valamit, ne kelljen megdolgozni az eredményért. Iszonyú látni, hogy milyen könnyen meg lehet etetni az embereket például a tévés jóslásokkal. Olyan mértékben megy a butítás, és úgy benyaljuk ezeket, hogy ez arra utal, az egész ország kultúrája valahol elakadt, mert ilyen dolgokat be lehet adni a nagyközönségnek.

És közben az egyre jobban teljesítés lett a mérce.

Csak akkor vagy oké, ha egyre jobban teljesítesz, és nem akkor, ha boldogan élsz a családod körében.

De teljesítés közben ott van a hiba lehetősége. A hibázásra tanítanak minket? A hiba, a trauma, a fájdalom az élet része, erre fel vagyunk készülve?

Az egyre nagyobb teljesítményeket kérik számon. Az ember mint olyan lényegtelen, bármikor lecserélhető, kidobható tárggyá vált ebben a rendszerben. Sokan nem is tudják, hogy vannak traumáik. Gyakran tapasztalom, amikor leülök valakivel beszélgetni, hogy csak egy idő után jön rá, hogy valami történt vele a múltban. Sokan azt sem tudják, hogy az embereknek először magukkal kell megtanulni jóban lenni, és ehhez nagyon sokszor külső segítségre van szükség.

Ilyenkor csak a pszichológus vagy a drága pszichiáter jöhet szóba?

Nem csak, nagyon sokszor a közösség tud gyógyítani, amiből most a legnagyobb hiány van. A legkisebb közösség a család, amivel óriási bajok vannak. Rettenetes állapotban vannak a családok, nagyon sok sebbel jönnek ki onnan a gyerekek.

A szenvedélybetegekre mondják azt, hogy soha nem lesznek teljesen gyógyultak, felépülő betegek lesznek. A többi mentális betegre is igaz ez a kitétel?

A gyógyulás úgy általában egy téves szó. Gyógyulásról nem lehet beszélni, a gyógyulás egy idea. Nincs. Igazán semmiből sem lehet meggyógyulni. Felépülni lehet. Az ember nem más, mint egy gyógyulás útját járó beteg. Cipeli a DNS-ében azt a rengeteg hajlamot, és a hajlamból a körülmények hatására lesznek a betegségek. Ha valaki alkoholbeteg és felépül, akkor tudja a józanságot is élvezni, és tudja, hogy ha bármikor alkoholt iszik, akkor visszaesik. A hippokampusznak nevezett agyi területen minden el van raktározva és nem felejt. Ha újra iszik, azonnal beindul a folyamat. Az alkohol és az addikciók általában egy olyan hiányt jelentenek, melyeket szerekkel és viselkedéses addikciókkal (például szerencsejátékkal) átmenetileg lehet betölteni.

 Az is egyfajta teljesítmény, ha valaki egyensúlyba tudja hozni magát, bár másféle, mint amit a teljesítményorientált társadalom elvár. A felépülő beteg tudja ezt a mentális sikert teljesítményként értékelni? 

Csak akkor tud működni, ha úgy értékeli. Az, hogy sikerült lelkileg, pszichésen fejlődnie, feldolgoznia, átalakítania valamit. De az, hogy valaki józan vagy stabil, még mindig kevés. Ezt az állapotot fenn kell tartani. Ahogy a testi egészséggel is, úgy a lelkivel is folyamatosan foglalkozni kell.  Karban kell tartani, szervizbe kell vinni, mint az autót, mert magától nem marad így. Ilyenkor jön a képbe a közösség, mert orvos kezel, közösség gyógyít. De sajnos azt tapasztalom, a közösségek is fogyóban vannak.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu 

Forrás: Benke Ágnes - 24.hu 

Anorexia nervosa

Akaratlagos súlyvesztés jellemzően fiatal lányok körében.

Félelem, rettegés a a kövérségtől, a nem megfeleő testtarányoktól.

A tünetek közé a nagyon szigorú diéta és az intenzív testgyakorlatok, önhánytatás, érvégycsökkentők, hashajtók használata tartozik. Az anorexia gyakran együttjár depressziós tünetekkel is

Tünetek:

• A korhoz és testmagassághoz viszonyított minimális testsúly tartásának visszautasítása.
• Súlyvesztés: testsúlynak elvártnál min 15%-kal alacsonyabb szinten való fenntartása.
• Intenzív félelem a súlygyarapodástól vagy az elhízástól még soványság esetén is.
• Saját testsúly vagy alak észlelésének zavara: testsúly vagy alak túlzott befolyása az önértékelésre.
• Jelenlegi alacsony testsúly veszélyességének tagadása.
• Amenorrhoea: nôknél min 3 egymást követô menses hiánya, ha az egyébként elvárható lenne.

Bulimia nervosa: Visszatérő falási epizódok

A falási epizódra jellemző

• Adott időtartam alatt olyan mennyiségû étel elfogyasztása, amely biztosan nagyobb, mint amennyit a legtöbb ember megenne hasonló idôtartam alatt és hasonló körülmények között
• Az epizód alatt jellemző az étkezés feletti kontrollvesztés (pl. olyan érzés, hogy nem tudja abbahagyni az evést, vagy nem tudja kontrollálni, hogy mit és mennyit eszik)
• Súlygyarapodás megakadályozása érdekében ismétlôdôen alkalmazott kompenzáló viselkedésformák: purgálás vagy más módszerekkel való visszaélés: koplalás vagy túlzott testgyakorlás
• Az önértékelést túlzottan befolyásolja a test alakja és súlya

Magára ismert a fenti problémákból?

Tekintettel arra, hogy az életünkben megjelenő evészavar akaraterővel ritkán küzdhető le, javasolt fenti tünetek megjelenése esetén szakemberhez fordulni, mert az anorexia súlyos , életveszélyes betegség!

Amennyiben úgy érzi, segítségre van szüksége, ne késlekedjen, jelentkezzen! A tünetek okainak feltárása, meghaladása, új alternatívák találása lehetővé teheti, hogy újra örömmel és bizakodva nézzen a jövőbe.

Hívjon bennünket, ha készen áll a változásra!

Forrás: budaipszichológus.hu