A középiskolások legalapvetőbb félelme, hogy család nélkül maradnak, az elvált szülők gyerekei és az állami gondozottak pedig még náluk is jobban szoronganak. A középiskolások nagy része retteg a szexuális erőszaktól. 

Az SOS Gyermekfalvak több mint 1000 középiskolás fiatalt kérdezett országszerte arról, milyen félelmeik, vágyaik vannak.

Minden második gyerek bevallása szerint szorong valami miatt (56,6 %) és nem bízik magában (41,3 %), majdnem minden harmadik középiskolás pedig úgy gondolja, hogy szülei nem elégedettek vele.

Az is kiderült, hogy a szorongás az elvált szülők gyerekei és a gyermekvédelmi gondoskodásban élők között 7 százalékkal magasabb.

Az SOS megkérdezte azt is, mitől félnek leginkább a fiatalok. A családtagok halálától, az árvaságtól és a családtagok megbetegedésétől való félelem állt az első helyen, de az egzisztenciális problémák is erősen jelen vannak már: a negyedik legerősebb félelem, hogy felnőttként nem találnak munkát.

A család nagyon fontos támpont nekik, hiszen nemcsak az elvesztésétől félnek, de minden második-harmadik attól is, hogy felnőttként nem lesz saját családja, illetve szinte ugyanennyien attól, hogy elszakítják testvérétől (35,8 %). A szülők válásától is minden harmadik fiatal tart (29,5 %).

Az SOS felméréséből kiderül az is, hogy megdöbbentően magas azoknak a középiskolásoknak az aránya, akik fokozottan félnek a szexuális erőszaktól. A lányok közül minden második, míg a fiúk 18 %-a nagyon tart ettől. „A médiában az elmúlt időszakban nagyobb teret kapnak a szexuális abúzusok, a gólyabáltól egészen az uszodai erőszakig, ami még közelebb hozza a lányokhoz a szexuális erőszak veszélyét, úgy érezhetik, szinte a mindennapok részévé vált. Eközben az iskola és a szülők is hadilábon állnak a szexuális felvilágosítással. Teljesen természetes, hogy mostanra ez odáig fajult, hogy a fiatalok félnek, hiszen rengeteg a fenyegető hír, miközben nincsenek önvédelmi eszközeik, információik, és nem tudják, hova forduljanak, ha bántják őket”- mondta Szlankó Viola, az SOS Gyerekfalvak pszichológusa.

És milyen számukra az ideális család? Ahol a családtagok boldogok, és szeretnek együtt lenni (81,5 %), mindenki egészséges (76,8 %), sokat beszélgetnek (73,4 %) és elfogadják őket olyannak, amilyenek (72,6 %). Kevésbé tartják fontosnak az egzisztenciális dolgokat, mint pénz (21,3 %), szép lakás (31,3 %).

„A kutatásból is látszik, hogy a család a legfontosabb számukra és az, hogy odafigyeljenek rájuk. Ha valami, hát ez lehetne a legszebb karácsonyi ajándék számukra. Az SOS-ben élő 400 gyerek mind elveszítette a szüleit, az átlag gyerek félelmei náluk a mindennapi valóság része. Sok munka elérni, hogy nagykorúként kikerülve az életbe egyedül, család nélkül is bízzanak magukban és helytálljanak. Az alapvető dolgokban azonban nem különböznek a családban élő és az állami gondozott gyerekek: tele vannak szorongásokkal, amit nekünk, felnőtteknek kell oldani” – tette hozzá a szakember az SOS Gyermekfalvak legutóbbi közleményében.

Öt felépülő kábítószerfüggő mesél az életéről, a függőséggel való küzdelméről gyermekkortól napjainkig.

Világszerte számtalan ember küzd depresszióval hosszabb-rövidebb ideig, az Egyesült Államokban például ez a leggyakrabban előforduló mentális megbetegedés, mégis sokan összekeverik ezt a jelenséget a szomorúsággal, holott két teljesen más dologról van szó.

A kettőt azért is fontos pontosan megkülönböztetni egymástól, mert a depressziós betegek csak akkor kaphatnak megfelelő kezelést, ha pontosan diagnosztizálták az állapotukat. De nézzük meg először azt, mi is a szomorúság! A szomorúság egy teljesen normális emberi érzelem, amit mindenki érez valamikor az élete során. Számos helyzet okozhat szomorúságot, például, ha elveszítjük egy szerettünket, ha elválunk, ha megszűnik az állásunk, ha otthon problémák adódnak, ha megbukunk egy vizsgán, vagy ha bármilyen más csalódást okozó dolog ér bennünket.

Ha valaki szomorú, általában megkönnyebbül attól, ha sír, vagy ha egyszerűen beszélhet valakinek a bajáról. Ez azért van, mert a szomorúság mindig köthető valamilyen kiváltó okhoz, azaz meg tudjuk magyarázni, hogy miért vagyunk szomorúak. Ebből következik az is, hogy a szomorúság idővel elmúlik, az ember megkönnyebbül. Ha azonban ez mégsem következik be, ha a szomorúság hetek múlva sem enyhül, komolyabb dologról lehet szó, ezért ilyenkor már érdemes szakembert felkeresni.

És mi a depresszió? A depresszió egy mentális rendellenesség, amely kihat az ember érzéseire és érzékelésére, viselkedésére és a dolgokhoz való hozzáállására is. A tünetek között szerepelhet a bizonytalanság, reménytelenség érzése, a motiválatlanság, és az érdektelenség olyan dolgok iránt, amelyek normális esetben örömet okoznak az embernek. Súlyos esetben az embernek öngyilkos gondolatai is támadhatnak, vagy akár meg is kísérelheti az öngyilkosságot. A depressziós ember nem szívesen van együtt a családtagjaival, barátaival, elhanyagolja a hobbiját, munkáját, tanulmányait. Aki két hétnél tovább érzékeli magán ezeket a tüneteket, forduljon orvoshoz, a szakember ugyanis meg tudja állapítani, milyen súlyos az állapot, és meg tudja kezdeni a megfelelő kezelést. A kezelés történhet antidepresszánsokkal vagy pszichoterápiával, súlyosabb esetekben pedig kórházi ápolásra is sor kerülhet.

Az ápoltakkal egészségmenedzser tart rendszeres kapcsolatot

Világszinten is újdonságnak számít az a magyar fejlesztésű pszichiátriai gondozási program, amely depressziós betegeknek nyújt átfogó és személyre szabott támogatást. A pszichiátriai szakma támogatását élvező projekt jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, mint hogy a depresszió ma az egyik legelterjedtebb népbetegség, ami az ünnepek közeledtével sokaknál felerősödik.

Minden hatodik ember – a nők 24, a férfiak 10 százaléka – élete során legalább egyszer megtapasztalja a depresszió kínjait, amelyek súlyos esetben akár öngyilkosságig is vezethetnek. Magyarországon havonta átlagosan 200 ezer ember szenved ettől az állapottól, de nagyjából csak az ötven százalékuk részesül kezelésben, vagy mert nem veszi komolyan a tüneteket, vagy mert nem ismerik fel, hogy az esetleges testi tünetei hátterében lelki okok húzódnak meg. A téli időszak és az ünnepek közeledte különösen kritikus időszak a depresszió, illetve az újbóli depressziós epizód megjelenésére, a meglévő állapot súlyosbodására – mondja Rihmer Zoltán, a Magyar Pszichiátriai Társaság egyik alapítója.

                                               Forrás: 123RF   

                     Az érintettek jelentős része nem részesül kezelésben

A depresszió szakszerű, komplex kezelés nélkül nem múlik el magától, és a betegek könnyen visszaesnek, ha – mert kicsit jobban érzik magukat – idő előtt abbahagyják a gyógyszeres terápiát. Ezért is jó hír, hogy a depressziós betegeknek ezentúl nem kell egyedül megküzdeniük a helyzetükkel, egy új, magyar fejlesztésű pszichiátriai programnak, a mymoodprónak köszönhetően. A hazai és nemzetközi tudományos eredményekre, kutatásokra alapozott program célja kettős: kísérni a beteget az első néhány hónap nehézségein át a tünetmentességig, illetve megtanítani arra, hogyan alakíthat ki védettséget arra az esetre, amikor úgy érzi, kezd visszatérni a betegség – magyarázza Lantos Zoltán, a program koordinátora. A programhoz csatlakozott betegekkel egy egészségmenedzser tart rendszeres heti kapcsolatot, akitől a páciens személyre szabott figyelmet és támogatást kap, és akivel megoszthatja tapasztalatait, érzéseit, nehézségeit, amelyek hétről hétre felmerülnek benne az állapotával kapcsolatban. A páciens így az orvosi konzultációk közötti időben is hozzáértő támogatást, hiteles információkat, megerősítést kap, amivel segítik, hogy megküzdhessen a problémájával.

A programhoz bárki csatlakozhat, már amennyiben képes havi tízezer forintot áldozni erre a célra, a mymoodprót ugyanis nem finanszírozza az egészségbiztosítás. A program ugyanakkor élvezi a pszichiátriai szakma támogatását. A szakemberek ugyanis tisztában vannak nemcsak a depresszió jelentőségével, de azzal is, hogy a súlyos szakemberhiány miatt, amikor a pszichiátriai gondozókban naponta átlagosan negyven beteget látnak el egy hatórás rendelési idő alatt, milyen komoly segítséget jelent, ha a páciensek egy speciális kurzuson részt vett, egészségügyi végzettségű szakember segítségére számíthatnak.

A világon a depressziós betegek nagy többsége a megfelelő kezelésnek a minimumában sem részesül - állapította meg egy nemzetközi tanulmány, amelyet az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) támogatott.

A becslések szerint a világon mintegy 350 millió embert sújt depresszió. A kutatók 21 ország majdnem 50 ezer lakójának adatait elemezték és megállapították, hogy még a gazdag, viszonylag jó egészségügyi ellátórendszert működtető országok depressziósainak is csak alig húsz százaléka jut hatékony gyógymódhoz.

A szegényebb országokban a helyzet lényegesen rosszabb, 27 betegből csak egy kap megfelelő kezelést.

"Az az ellátás, amelyben ma a depressziósokat részesítik, nagyrészt teljesen hatástalan" - jelentette ki Graham Thornicroft, a londoni King's College professzora, a kutatás vezetője, aki arra szólította fel az országos és nemzetközi szervezeteket, hogy növeljék a mentális egészségre fordított kiadásokat és javítsanak az ellátáson, "hogy egyetlen depressziós se maradjon az út szélén".

A kutatás azt is megállapította, hogy noha egyre többen vannak tisztában azzal, hogy a depresszió diagnosztizálható és pszichoterápia, valamint gyógyszerek segítségével gyakran gyógyítható is, a kezeléseket nem alkalmazzák széles körben.

A British Journal of Psychiatry című szaklap aktuális számában közölt tanulmány a WHO 21 országban - köztük Brazíliában, Bulgáriában, Kolumbiában, Irakban, Mexikóban, Nigériában, Kínában, Argentínában, Franciaországban, Németországban, Izraelben, Japánban, Portugáliában, Spanyolországban és az Egyesült Államokban - készített mentális egészségi felméréseinek adatait elemezte.

A minimálisan megfelelő kezelés a kutatók definíciója alapján lehet gyógyszeres terápia, amikor legalább egy hónapig szedi a beteg a gyógyszert, valamint legalább négy alkalommal látja orvos. A definíció szerint szintén minimálisan megfelelő gyógymód a pszichoterápia, ami legalább nyolc alkalomból áll és valamilyen szakember - akár vallási vezető, spirituális tanácsadó vagy szociális munkás - segítségével folyik.

A mai fogyasztói társadalomban nem ritka, ha valaki nagyon sokat dolgozik. A kérdés viszont az, hogy hol a határ? Ön tudja, mikor kell nemet mondania a munkára? Hallott már a munkaalkoholizmusról? Mi áll a hátterében és hogyan kerülhető el? Tari Annamária, pszichoterapeuta válaszol kérdéseinkre. Interjúnk.

Honnan ered a munkaalkoholizmus fogalma, és pontosan mit takar?

A munkamánia – angol neve után munka-alkoholizmus (workaholic) – komoly betegség, amely szakszerű kezelést igényel. Ebben a függőségben a munka drogként funkcionál, háttérbe szorítja az egyén magánéletét, társas kapcsolatait; az élet értelmévé, a legfontosabb tevékenységgé válik. Következményei: az alkohol- és drogfogyasztás, a stressz, a gyomorfekély, valamint a szív- és érrendszeri megbetegedések. Amennyiben a függőség hosszú időn keresztül fennáll, az teljes érzelmi elsivárosodáshoz és szociális izolálódáshoz vezetheti.

1919-ben bukkanunk rá a betegségre. „Vasárnapi neurózis” néven, Ferenczi Sándor pszichoanalitikus írt róla, olyan esetekről beszámolva, ahol a hétvégi időszakok kifejezett szorongással és munkaelvonási tünetekkel hatottak a betegre. Amerikában 1971-ben definiálták a kórképet, így nyerte el mai nevét, tünetei ugyanis erősen hasonlítanak az alkoholizmuséra, csak az italt a munka helyettesíti. A munkaalkoholizmus ma már pszichiátriai diagnózis, és egyben egy olyan állapot, melyben a személy nem érzékeli, hogy a túlzásba vitt munka problémát jelent. Egyre jobban meg tudja indokolni, miért van szükség arra, hogy még többet dolgozzon. A munkaalkoholizmus, akárcsak a többi szenvedélybetegség, lassan és szinte észrevétlenül formálódik, míg nem elér egy szintet, ahol az érintett hiánytüneteket produkál, ha nem dolgozhat. Ilyenkor jellemző az ingerlékenység, irritáltság, valamint a belső diszharmónia kifejezése.

Mi áll a függőség hátterében?

A munkaalkoholizmus kialakulása erősen karakterfüggő. Sok esetben az én megtámasztásához kell a folyamatos és állandó munka, mert azon keresztül definiálja a személy saját magát. Hiszen a munka nélkül ki lenne ő? Ám ha valakinek az énje jól integrált, nehezen veszíti el a belső lelki egyensúlyát. Tisztában van azzal, hogy akkor is önmaga, ha épp virágot árul egy boltban, vagy ha kikerül egy jégtábla közepére. Ha azonban valakiből ez a tulajdonság hiányzik, akkor szüksége van arra, hogy valamit, mint egy címkét rátegyünk, s így megnyugodjon: ő az, ami ezen az úgymond feliraton szerepel. A munkaalkoholizmus ölthet olyan formát is, melyben a folyamatos dolgozás az állandó „szükség van rám” állapot előállítását jelenti. Ilyenkor az illető azt éli meg, hogy ha ő nem megy be a munkahelyére, akkor az látványosan romba dől, katasztrofális helyzet alakul ki, mert csak és kizárólag ő képes mindent megoldani. Ez egy nárcisztikus piedesztál, amire azért áll, hogy a többi embertől elkülönüljön.

 EZ NEKI OLYAN, MINT EGY KÜLSŐ ÖNÉRTÉKELÉSI TAPASZ.

A munkafüggőségnek létezik az a fajtája is, mikor a sok munka a rossz állapotoktól véd. Ahogyan a drogfüggés mögött is az örökös elmúlástól való félelem, vagy az alkoholizmusnál a halállal való játszadozás áll, úgy a munkaalkoholizmusnál is ott van ez a haláltól, betegségektől való rettegés. A munkaalkoholizmus olyan, mint egy páncélruha, mely ad egy látszólagos védelmet. A munkamániás személy nem szeret és nem is tud beteg lenni.

Ezek alapján nyilván a függők mindennapi szokásai is eltérnek a többiekétől.

Az ilyen emberek általában három vagy négy órákat alszanak. Nincs kivétel, nincs hétvége, nincs ünnepnap, nincs karácsony. A munkától maximum egy-egy nap erejéig tudnak távol maradni, de egyébként saját magukat a végletekig hajszolva, kizsákmányolva, a munkát legalizált drogként használva élnek. Ez kellőképpen önző állapot ahhoz, hogy ebbe nagyon más ne is férjen bele. Így egy munkaalkoholista feleségének vagy férjének lenni nagyon nehéz. Az empátia, az elfogadás, a másikra való odafigyelés, vagy éppen az érzelmi igényeinek kielégítése nem igazán történik meg. Nem azért mert nemtörődöm, figyelmetlen alak a másik, hanem mert arra már nem marad idő és energia. Olyan függő viszony alakul ki tehát, melyben a nyári szabadság, az ünnepek kényszerűen kibírni való idővé válnak, mert nem feszültségoldóak, hanem szorongáskeltőek. A jelenség megegyezik az alkoholbeteg ital utáni sóvárgásával, vagy a drogfogyasztó elvonási tüneteivel, a testi tüneteket is beleértve.

Említette, hogy ez az állapot lassan alakul ki. Vannak fázisai?

Inkább az mondanám, hogy ha valakiben egyre erősebben előjön a munkavégzés nárcisztikus öröme, annál jobban lehet félni, hogy az hálóként beszövi. Már akkor érdemes odafigyelni, ha az illető egyre nehezebben találja a helyét, kezdetben esténként, hétvégénként, majd az ünnepnapokon. Úgy érzi, akkor is dolgoznia kell, amikor egyébként pihenésre lenne szüksége. Ez mind lehet egy jelzése annak, hogy a munkának plusz funkciója lett az életében. Különböző jellegű alvászavarok is jelentkezhetnek ekkor. Előfordulhat, hogy nehezen alszik el, munkával álmodik, sűrűn felébred az éjszaka közepén és a munkájára gondol. Ez már figyelmeztető jelzése lehet annak, hogy a személy kezd egyre jobban belemerülni a munkafüggőségbe.

Tehát van egy bizonyos fokozatosság.

Nem ritka, hogy a munkahelyek feltételként elvárják – a fiatal munkatársaktól különösen, –, hogy dolgozzon ellentmondás nélkül tíz, tizenkét vagy akár tizennégy órát. Ez valójában azokat az embereket tudja beszippantani, akik rendelkeznek azzal a személyiségdiszpozícióval, amely egyébként is vinné őket ebbe az irányba. A reklámügynökségekben, pénzintézetekben nagyon sokszor látunk olyan fiatalokat, akik generációs működésük ellenére beállnak ilyen típusú rabszolgának, mert nem tudják képviselni önmaguk valódi érdekeit. Nagyon kell vigyázni, hogy az illető vissza tudjon jönni ebből a helyzetből. Ugyanis ha valaki fél vagy egy évig ebben van, természetes személyiség működés, hogy rá fog találni a pozitívumaira. Hiába nyekken bele, mégis eltölti egy bizonyos elégedettség, hogy „ezt azért akárki nem tudná megcsinálni” és „én mit kibírok”, „a főnököm is megdicsért”. Ezek olyan nárcisztikus sztrókok, amelyek mint valami pozitív önértékelési injekciók, egy idő után nagyon tudnak hiányozni, amennyiben a munka valamiért megszűnik. A munkaalkoholizmusban a legnagyobb veszély, hogy az illető a munkaalkoholizmus támasztó karói nélkül marad, pont olyan lesz, mint a puding, amiről leveszed a papírt. Szétfolyik.

Kik vannak legjobban kitéve a munkaalkoholizmus veszélyeinek, akár korosztály, akár munkakör tekintetében?

Ez inkább személyiség, mintsem korosztály függő. Amikkel érdemes vigyázni, azok a mohó, profitorientált vállalatok, mert ők olyan alkalmazottakat keresnek, akik ellenvetés nélkül túlóráznak és túlhajszolják magukat. Néhány hónap erejéig ezzel talán nincs is probléma, hiszen munkatapasztalatot szerezhet az ember, és megismerheti saját határait is. A baj akkor kezdődik, ha a személy hosszútávon ott marad és magyarázatokat alkot, miért is jó ez neki. Az Y és a Z generációról azt gondolják az emberek, hogy öntörvényű, nagyszájú, önmagáért kiálló generáció, ám a valóságban az önző, kapzsi cégek elvárásaival szemben nem tudnak vigyázni magukra. Ez különösen igaz azokra, akik pénzügyi területen vagy olyan piaci szférában dolgoznak, ahol nagyon magasak az elvárások. Ha valakinek nincsen egy jól integrált énje, egy kiegyensúlyozott személyisége, akkor nem tud ellent mondani.

Milyen hatással van ez az érintettre?

Hosszútávon a munkaalkoholizmus súlyos egészségügyi károsodással jár. A vérnyomás és keringési problémák mellett jellemző az általános testi elhasználódás is. Ennek oka, hogy ezek a személyek mivel többet dolgoznak, sokkal magasabb szinten veszik igénybe szervezetük tartalékait. Ezen felül a munkaalkoholista személyek betegszabadságra is csak akkor mennek, amikor már nagyon súlyos állapotba kerülnek, lábra sem tudnak állni. Nem veszik komolyan immunrendszerük jelzéseit, ráadásul köreikben nagyon elterjedt különböző fájdalomcsillapítók rendszeres használata is. A legnagyobb baj, hogy

AZ ILLETŐ LEDARÁLJA A SAJÁT ÉLETÉT ÉS VELE EGYÜTT A SZERETTEIÉT IS, MERT NINCS JELEN.

Nincs ott a nyaralásokon, a gyerekek fellépésén, szülinapokon vagy bármi egyéb családi eseményen.

Mit tehetünk ellene? Hogyan gyógyíthatjuk ki magunkat a munkafüggőségből?

Az sajnos nagyon ritkán fordul elő, hogy egy munkaalkoholista személy saját magán észlelje a problémát. Ehelyett inkább a családtagok és barátok azok, akik megpróbálják rá felhívni a személy figyelmét. Ilyenkor a legtöbben érzelmi érvekkel próbálják lebeszélni a munkaalkoholistát a munkáról, aki védekezésképpen racionális magyarázattal áll elő. Sajnos ez nem megoldás. A legjobb, amit ilyenkor tehetünk az az, hogy segítjük a személyt abban, hogy találjon más elfoglaltságot, egy örömfunkciót, ami pótolja a munkát. Ez lehet például egy hobbi, amit akár egyedül, akár a szeretteivel együtt végezhet. Ezen felül a pszichoterápia lehet még hatásos módszer a munkafüggőség kezelésére, hiszen annak során segítséget kap az illető ahhoz, hogy feltárja, miért érzi életképtelennek magát munka nélkül, valamint miért a munkán keresztül definiálja saját magát. Szoktuk még javasolni a teljes életmódváltást is.

Amennyiben a vezető veszi észre a beosztottján a tüneteket, tud valamit tenni ez ellen?

A rendes főnök, ha észreveszi az alkalmazottján a munkaalkoholizmus kezdeti jeleit, általában belenyúl a helyzetbe, és beszél az illetővel. Ám a mai fogyasztói társadalomban a cégek inkább örülnek a kizsákmányolható alkalmazottaknak, így viszonylag ritka, ha a munkahely figyelmeztet arra, hogy már túlzásba viszed a munkát. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy mindenki megtanuljon vigyázni saját magára, és tudjon nemet mondani. Amennyiben bizonytalanok vagyunk abban, hogy helyes-e amit teszünk, beszéljük meg egy baráttal, kérjük ki a véleményét és hallgassunk rá. Nagyon fontos, hogy hosszú távon normális munkavégzés álljon be, ami azt jelenti, hogy van lehetőség a munka utáni rekreációra és a hétvégi kikapcsolódásra. 

Albert Dorottya - mindset 

„Utálom ezt a szart! Utálom!” – mondja Geri a szerről, amivel évek óta lövi magát, miután elmagyarázta a szocmunkásnak, ma reggel is úgy érezte, meg fog halni, és ez nem hatáskeltés, „ezek csak a tények”. Aztán kiül a parkba, vizet kunyerál valami arra járótól, megkeresi a vénáját és belövi magát. Azzal a szarral, amiről igazából nem tudja, micsoda, valami növényvédő szer, ami belülről égeti szét a rovarokat, és sokszor tényleg olyan érzés, mint belülről égni. De a dizájnerdrogok, a Kati, az MDPV, a Zsuzsi meg a többi akkor is sokkal olcsóbbak, mint a heroin, és sokkal kisebb adagból el lehet lenni akár napokig is.

„Sem ma, sem korábban nem volt nehéz hozzájutni a dizájnerdrogokhoz. Pár éve még olyan is volt, hogy a srácok egy budai party-kellék üzletbe mentek be, és Funky fantázianevű szobaillatosítóként vették meg legálisan az anyagot. Ilyen bolt már nincs, de az interneten pár kattintással bárki házhoz rendelhet rengetegféle dizájner cuccot. A korábban elterjedtebb heroin mára már inkább különlegességnek számít, szinte teljesen eltűnt Magyarországon” – mondja az Index videórovatának munkatársa, Horváth Balázs, akinek Dizájneren című dokumentumfilmje péntektől egy héten keresztül, minden este 9-kor megnézhető a Cirko-Gejzír moziban.

A film főszereplője Geri, aki korábban heroinista volt. Aztán volt, hogy vért köhögve feküdt napokig magatehetetlenül, súlyos tüdőgyulladással egy afféle foglaltházként kisajátított, szemétkupacokkal teli romhalmazban, és mire bevitték a kórházba, ki kellett operálni több tüdőlebenyét. Horváth Balázs akkor ismerte meg, amikor Geri a kórház után az anyukájánál lábadozott. A rendező már ekkor eldöntötte, hogy filmet fog készíteni az életéről és az életmódjáról. 

daysondesigners eng trailer from Balázs Horváth on Vimeo.

De a nyalcsi már tiszta kilencvenes évek. Most már a sokkal könnyebben és olcsóbban beszerezhető szerek állnak halomban a napok romjain, azokra tért át a legtöbb intravénás szerhasználó. Amik, cserébe mindezért, még annyira sem ellenőrzöttek, mint egy pakk barna, viszont a hatásuk is sokkal brutálisabb tud lenni. Például mint a film egyik szereplője esetében, akinek a szervezete már nem hajlandó felszívni az anyagot, és soha el nem múló, leginkább rohadó égési sérülésre emlékeztető ereket vág a karjába.

„Míg a heroin jellemzően lassító és erős fizikai függőséget okoz, addig a dizájnerek inkább pörgetnek, és az erős pszichikai függés a jellemző” – mondja a rendező, utalva a film egyik jelenetére, amiben Geri egyik haverja arról beszél, négy-öt napnyi drogmámor után is csak azért dől le aludni az ember, mert azt mégiscsak úgy szokás, de egyébként simán lehetne tovább is nyomni.

És van is miért.

Ez az az érzés, amit egész életemben kerestem”,

emlékszik vissza a filmben Geri az első lövésre. A Dizájneren nem drogprevenciós film, úgyhogy nem kell hazudnia. Nem kell úgy tennie, mintha drogozni szar lenne. Dehogyis: ha eleve szar lenne az egész, nem szokna rá senki, legfeljebb pár önsorsrontó idióta. Nem: az érzés mindennél jobb, csak ami utána van, az rosszabb a halálnál is, mármint szó szerint – legalábbis erre utal a film rohadó karú szereplője, aki karácsonyra egy pisztolyt és egy töltényt kért a faterjától. Aki ránézett, beszélt vele tíz percig, aztán megígérte, hogy megszerzi neki.

És Horváth Balázs mind a két részt pont ugyanúgy, amennyire lehet, manipuláció nélkül próbálja bemutatni. Az élvezettől porcelán csészealátétté változó szemet is, meg azt is, ahogy egy beszélő ember mögött valaki mellesleg percek óta próbálja megszúrni a vénáját, de hiába véres már az egész karja, sehogy se sikerül. Vagy ahogy páran egymás után lövik be magukat egy parkban – „Már mindenki minket néz” –, csak annyi a különbség köztük, hogy az egyikük ehhez lehúzza a sliccét és a gatyáját, mert neki már csak ott van olyan ere, amit még nem tett tönkre a sok tompa, szar használt tű.

„Kubiszyn Viktor mutatta be nekem Gerit. Már akkor megbeszéltük, hogy filmet csinálunk a történetéről. Miután vele már megvolt a bizalom, a többieket ő mutatta be, miközben viszonylag sokat lógtunk együtt. Mivel tudtuk, hogy érzékeny a téma, senkit nem beszéltünk rá vagy ösztökéltünk a szereplésre. Voltak, akik nem vállalták, de számunkra is meglepő módon a legtöbben azt mondták, hogy vállalják az arcukkal az életüket, életmódjukat” – mondja Horváth, aki hosszú ideig követte a szereplőket parkoktól parkokig, tarhálástól bolti lopásig, a szociális segélyszolgálattól a rehabig. És elérte – vagy csak dokumentálta – a szereplői totálisan ellentmondásos viszonyát mindenhez.

A józansághoz, amiről tudják, hogy el kéne érniük, de igazából nem biztosak benne, hogy akarnak olyan életet élni, mint az a rengeteg ember, akit az utcákon látnak, és végiggürizik a napjaikat a semmiért, hogy végül ugyanolyan mocsok élet után haljanak meg, mint ahogy ők is fognak, mínusz az a pár flash, amiért talán mégis megéri. A lopáshoz, amire egyáltalán nem büszkék, amitől egyenesen viszolyognak, de van, amikor a fájdalom mindenre rá tudja beszélni az embert. Meg a hazugságokra épülő tarháláshoz („Csak egy ezres hiányzik a vonatjegyemhez”), ami ugyanakkor nem kényszerít senkit semmire, mindenki maga döntheti el, akar-e pénzt adni vagy sem.

„A fő indok, mint minden drogfüggésnél, a szer iránt való sóvárgás, erős pszichikai függés” – magyarázza Horváth Balázs. Ezt mondja valakiről a film egyik szereplője is: már az első adag után látta a szemében azt az elégedettséget, amiből azonnal tudni lehetett, ő máris függővé vált.

A miértre meg nincsenek válaszok. „Minden eset egyéni és bonyolultabb annál, hogy azt mondjuk, hogy rohanó korunk a hibás vagy ilyesmi” – mondja a rendező. A filmben van, aki azért döntött tudatosan a kábaság mellett, mert nem bírta elviselni azt az életet, amibe a megalázó válása után kényszerült. Van, aki szinte véletlenül, csak mert rendelkezésre állt az anyag. Van, aki azt mondja, úgy sincs semmi perspektíva. És van, aki meg sem próbál választ adni rá. Vannak dolgok, amire nincsenek válaszok, arra sem, miért jön ki valaki pár nap után a rehabról, amiről korábban azt gondolta, élete legutolsó esélye. Ha lennének válaszok, nem lenne miről filmet készíteni, mert nem lenne, aki szerint pont a drog a válasz.

„Leginkább Gerivel és az anyukájával tartottam a kapcsolatot a forgatás után. Geri most több kisebb bűncselekmény miatt börtönben van”, mondja Horváth Balázs. „A többiek, főképp az életmódjuk miatt, kikerültek a látókörömből. A film egyik szereplője, Noxi sajnos már meghalt.” 

 Kovács Bálint - index 

A verbális bántalmazás sokkal nagyobb hatással van életünkre, mint amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Gyakran nyugtatjuk magunkat egy-egy vita alkalmával azzal, hogy „ezek csak szavak”. De ez valóban igaz? A tudomány kategorikusan elutasítja a fenti állítást, különösen, ha a gyerekekről van szó. Miért? Cikkünkből kiderül. 

Evolúciósan arra vagyunk beállítódva, hogy a potenciális veszélyt, illetve a negatív tényezőket minél előbb észrevegyük. Ezeket az emlékeket agyunknak abban a részében tároljuk, ahonnan bármikor könnyedén előhívhatjuk. Őseinknél ez a túlélést szolgálta, ám ebből a szempontból napjainkra sem változott agyunk felépítése.  Mindez nemcsak a fizikai tényezők esetén, hanem a szavak szintjén is működik.

Sokkal gyorsabban és

ERŐTELJESEBBEN VÁLASZOLUNK A MINKET ÉRT KRITIKÁKRA, MINT A DICSÉRETRE,

továbbá pontosabban emlékszünk vissza a sértő megjegyzésekre, mint a bókokra. Egyaránt igaz ez a felnőttekre és a gyermekekre.

Nem meglepő tehát – különösen annak tudatában, hogy a pozitív és negatív eseményeket két különálló agyi terület dolgozza fel –, hogy nem kárpótol egy szerető és szavait megválogató szülő a másik fél esetleges bántalmazásaiért. Polcari és munkatársai (2014) kutatásukban épp ezt a kérdést vizsgálták: Vajon az egyik szülő szeretetteljes viselkedése mérsékli-e a másik szülő által okozott károkat? A válaszuk egyértelműen „nem” volt. Sőt, abban az esetben, ha ugyanaz a szülő váltogatja a verbális agressziót és a szeretetteljes viselkedést, még erőteljesebb hatás mutatkozott. Így levonható a következtetés, hogy „a rossz erősebb hatású a jónál”.

Ezek az eredmények ellentétesek mindazzal, amit gondolni szeretnénk a velünk történt rossz dolgokról. Ideális esetben a jó kiegyenlítené a rosszat, ám erre nincs tudományosan megalapozott bizonyíték. Épp ellenkezőleg. John Gottman pszichológus házastársak közötti interakciók vizsgálata közben, azt találta, hogy öt pozitív mozzanat szükséges ahhoz, hogy egy elkövetett baklövésen javítani tudjunk. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rossz emlékek ki is törölhetők.

A verbális erőszak negatív hatással van a fejlődő agyra.

Teicher és munkatársai (2003) szerint az emberi agy rendkívül adaptív. Az evolúciós cél, hogy a környezetünkhöz minél jobban alkalmazkodni tudjunk, és ne legyünk állandó stressznek kitéve. Ha egy biztonságos, odafigyelő környezetbe születünk, akkor agyunk nagy valószínűséggel a normális fejlődési ívet követi. Ám ha környezetünk mindezt nem biztosítja, akkor a fejlődés eltolódik atipikus irányba. Ekkor agyunk következő részei érintettek: corpus callosum (információt szállít a két agyfélteke között), hippocampus (a limbikus rendszer része, az érzelmek szabályozásáért felelős) és a frontális kéreg (a döntésekért felelős). Tomoda és munkatársai (2011) a verbális agresszió következményeként a szürkeállomány strukturális változásait is tapasztalták.

A fizikai és érzelmi fájdalom közötti kapcsolat

Ahogy az a legtöbb nyelvben tükröződik, az emberek régóta érzik a fizikai és érzelmi fájdalom közötti összefüggést. „Megszakad a szívem” – gyakran hangzik el szánkból a mondat. Tudományosan is kimutatható, hogy ez nem csupán a metaforák szintjén igaz, hanem valódi kapcsolat van a kettő között.

Eisenberger (2012) kutató kimutatta, hogy a szociális elutasítás érzése ugyanazokat az idegpályákat aktiválja, amelyek fizikai fájdalom esetén jönnek ingerületbe.

Egy további vizsgálatban Kross és munkatársai (2011) MRI készüléket használtak az agyi aktivitás bemutatásához. A kísérleti személyeknek olyan fényképet mutattak, amelyen elvesztett szerelmük látható, vagy hővel fájdalmat okoztak az alkaron. Milyen eredményt kaptak? Ugyanazon neurális körök aktiválódtak mindkét esetben. Tehát kijelenthetjük, hogy

A TÁRSAS ELUTASÍTÁS SZÓ SZERINT FÁJDALMAT OKOZ.

A verbális erőszakot pedig egyfajta társas elutasításként tarthatjuk számon.

A verbális bántalmazás pszichológiai hatása

A verbális agresszióval szembesülő gyereknek nemcsak az adott pillanatban okoz fájdalmat a szidalmazás, hanem egész életükre is kihathat. Olyan megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek sok esetben maladaptívnak bizonyulnak. Általában jellemző rájuk az alacsony önértékelés, az elutasítástól való félelem, ambivalens kötődési stílus, valamint a depresszióra való esetleges hajlam.

A gyerekek érzelmeik szabályozását és önmaguk megnyugtatását a szülőkkel folytatott interakciókból sajátítják el. Ám a verbálisan agresszív szülők elérhetetlensége nem teszi ezt lehetővé. Ebben az esetben a gyermek folyamatos érzelmi elárasztottsága gátolja az érzelmi intelligencia fejlődését, valamint annak készségét, hogy érzelmeiket azonosítsák és feldolgozzák.

A verbálisan bántalmazott gyerekek

NEHEZEN ISMERIK FEL A FÉLELEM, A SZÉGYEN, A FÁJDALOM ÉS A DÜH KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGET.

A lealacsonyító, kritizáló jelzőket a gyermek egy idő után internalizálja, amely megváltoztatja személyiségét, önértékelését és viselkedését. Azt mondhatjuk, hogy a gyermek folyamatos önkritikát gyakorol, ám ez a kifejezés nem tükrözi reálisan a helyzet súlyosságát. Egy olyan gondolkodásmódot alakít ki, mely elsősorban önvádló jellegű. Így hát nem szokatlan, ha ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallhatunk: „nem csoda, hogy nem sikerült, hisz semmire sem vagyok jó” vagy „nem véletlen, hogy elhagyott egy olyan embert, mint én”.

Verbális bántalmazás és családdinamika

Természetesen az agresszió az egész családra kihat, nem csupán két ember között lejátszódó folyamat. Azok a felnőttek, akiket gyermekkorukban hasonló sérelmek értek gyakran mesélik, hogy a testvéreik inkább a bántalmazó anya mellé álltak. Folyton bántották őket, vagy bűnbak szerepet öltöttek rájuk, hogy saját magukat megvédjék. Az apák pedig inkább félreálltak, tudomást sem vettek az anya és a gyermek között zajló konfliktusról.

Felépülés 

Az első lépés, amelyet beszámolók alapján meghatározhatunk, hogy észrevesszük a problémát. Fontos tudatosítanunk, hogy bántalmazásnak vagyunk kitéve! Ez sok esetben bonyolultabb, mint gondolnánk. Legtöbben arra törekszünk, hogy fenntartsunk egy látszólag „normális” családdinamikát. A problémákkal azonban szembe kell néznünk. Ám a jó hír az, hogy az évek alatt rögzült sémák a megfelelő segítséggel és sok munkával felülírhatók és helyettük egy új, egészségesebb működésmód alakítható ki. 

Dudás Dóra - mindset

Kneszl Beáta Carmen az egyik legsúlyosabb pszichiátriai személyiségzavarral kénytelen együtt élni. Új könyvében kendőzetlen őszinteséggel beszél mindennapjairól.

Két nővér és négy orvos végzi az összes HIV-fertőzött ellátását Magyarországon, a budapesti Szent László Kórházban. Eleinte csak hétfőn és szerdán fogadták a pácienseket, de ma már kevés lenne a heti két nap. Több mint 1600 fertőzöttől kell rendszeresen vért venni, a gyógyszerezést kontroll alatt tartani. Nagy kihívás az orvosoknak, hogy az emberek többsége nem jár szűrésre, ezért minden évben kerülnek végstádiumos betegek hozzájuk. 2016-ban valamivel többen haltak meg Magyarországon AIDS-ben, mint tavaly. A küzdelem világnapján, december elsején beszélgettem dr. Szlávik Jánossal, a Szent László Kórház főorvosával.

- Bírják még a terhelést?

- Még igen, de ha a rendszeres ellátásra szoruló fertőzöttek száma kétezer fölé emelkedik, akkor majd el kell gondolkodnunk, hogy milyen feltételek szükségesek. Ha kérhetnék valamit, az egy új ambulancia lenne, bár országos viszonylatban jók a körülményeink. A gyógyszerezés szerencsére világszínvonalú, minden HIV-fertőzöttnek tudunk felírni tablettát. A célja elsősorban a megelőzés, mert aki gyógyszert szed, az már gyakorlatilag nem fertőz tovább.

- Rendszeresen jár nemzetközi konferenciákra, követi az orvostudomány fejlődését. Mi a legutóbbi jelentős újdonság?

- Az, hogy elkezdődik a végleges gyógyítás korszaka. Ma már zajlik azoknak a gyógyszereknek a kipróbálása, amikkel megpróbálják valóban véglegesen kiirtani az emberi szervezetből a HIV-vírust. A jelenleg alkalmazott gyógyszerek napi szedésével bár közel a nullára vihető le a vírusszám, de vannak olyan helyek a szervezetben, ahol megbújik a vírus, ahonnan a jelenlegi szerek nem tudják kiirtani. Ilyenek például a nyirokcsomók, az agy és a here. Ha a páciens abbahagyja a gyógyszer szedését, újra szaporodni kezd a kórokozó a szervezetben. Ha ezekből a búvóhelyekből is sikerülne kikergetni a vírust, az jelentené a megoldást, ezen dolgoznak most a kutatók.

- Magyarországon növekszik a fertőzöttek száma?

- Világszerte összességében nem nőtt, sőt, van, ahol csökkent. Ma már több olyan afrikai térségbe eljut gyógyszer, ahová korábban nem. A jelenlegi gyógyszerekkel kezelt fertőzöttek bár pozitívok maradnak, de nem fertőznek tovább. A legnagyobb járványgócnak Kelet-Európát tekintik a világon, de ez nem azonos Kelet-Közép-Európával, ahol mi élünk. A mi régiónkban, azaz Magyarországon, Horvátországban, Szlovákiában vagy Csehországban alacsony szinten, ezres nagyságrendben maradt a fertőzöttek száma. A nagy járvány, több száz ezer vagy több millió fertőzöttel a szomszédos Ukrajnát és Oroszországot sújtja. Tőlünk keletre az intravénás droghasználat miatt drámai a helyzet. Nálunk egy ideje nem tapasztalhatók komolyabb változások. A magyar fertőzöttek 85 százaléka homoszexuális, 10 százaléka heteroszexuális, és kisebb részben az intravénás kábítószerek fogyasztói.

- Idehaza 2016-ban hány új fertőzöttet szűrtek ki a tesztek?

- Évente 200-300 új esetet regisztrálunk Magyarországon, közülük hárman voltak valóban intravénás droghasználók 2016-ban.

- Igaz, hogy olyanok fertőznek a leginkább, akik nem tudják magukról, hogy fertőzöttek?

- Pontosan. 1630 olyan páciensünk van, akik rendszeres gyógyszeres kezelésben részesülnek. Több mint 90 százalékuk gyakorlatilag nem fertőz. Nem tőlük kell félni, hanem attól a vélhetően két-háromezer embertől, aki már HIV-fertőzött, de mivel nem jár tesztre, magáról sem tudja, hogy hordozza a vírust. Gyógyszeres kezelés nélkül az ő szervezetükben magas a vírusszám. Nem lehet megbecsülni azoknak a számát, akik nem tudják magukról, hogy pozitívak, közülük kerül ki minden évben az a 40-50 végstádiumos AIDS-beteg, akik közül csak minden másodikat tudunk gyógyítani. Végstádiumban a halálozási arány már ötven százalék.

- Pedig rajtuk is lehetett volna segíteni, ha rendszeresen jártak volna tesztre. Ezért fontos, hogy minél sűrűbben járjunk szűrésre?

- Persze, hiszen ha egy teszten kiderül, hogy valaki HIV-pozitív, Magyarországon megkapja a gyógyszereket, amik leviszik a vírusszámot a szervezetben a lehetséges minimumra, és tünetmentesen kezelhető az idejében felismert fertőzés.

- Mit gondol, miért nem járnak sokan mégsem szűrésre? Évente legalább egyszer fontos lenne.

- A legtöbben félnek, hogyha kiderül róluk, akkor kiközösítik a munkahelyükön, elveszítik a munkájukat, elfordulnak a barátai, elhagyja a társa, kiutasítja a családja. Sajnos jogosak ezek a félelmek. Magyarországon szerencsére kevés HIV-fertőzött van, épp ezért viszont az emberek nincsenek tisztában a fertőzés természetével, a kezelési lehetőségekkel. Ezért félnek az emberek a fertőzöttektől, és ezért nem mernek elmenni a legtöbben szűrésre. Emiatt idén valamivel több végstádiumos eset került hozzánk, és többen haltak bele a későn felismert betegségbe, mint korábban.

- Hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy járjanak szűrésre? Bírná a jelenlegi rendszer, ha mindenki járna évente STD-vérvételre?

- A civil szféra rendkívül gyenge, pedig ők tarthatnának fenn olyan szűrőhálózatokat, ahol anonim teszteket végezhetnének, akár gyorsteszteket használva. Fontos, hogy név nélkül, ingyenesen, tanácsadással egybekötve történjen ez. Most inkább a rizikócsoport jár szűrésre, a melegek és a kábítószer-fogyasztók. Pedig a heteroszexuálisok közül azok is kockázatnak vannak kitéve, akik nem védekeznek, de ők mégsem járnak szűrésre. Megoldás lehetne, ha Magyarországon is lehetne vásárolni a patikákban otthon használatos gyorsteszteket. Angliában és Franciaországban már elterjedt, remélem, hamarosan nálunk is kapható lesz.

- Nincs az a felvilágosító kampány, ami lépést tudna tartani az internetes pornográfia terjedésével, ahol nem szempont az óvszerhasználat.

- Nem véletlen, hogy egyes nemi betegségek terjedése megduplázódott a közelmúltban. Ilyen a gonorrhea, de a szifiliszesek száma is másfélszeresére nőtt. Ez nem csak magyar jelenség, tapasztalható Európában és Észak-Amerikában is. Egy egész generáció nő fel, aminek tagjai nem használnak gumi óvszert.

- Kizárólag a gumi óvszer használata nyújt védelmet a nemi betegségek ellen azoknak, akik nem monogám kapcsolatban élnek?

- Abszolút. Vannak, akik ennek ellenére nem akarnak óvszert használni. Már törzskönyveztek olyan gyógyszert, aminek a naponta történő szedésével igyekeznek csökkenteni a kockázatát, hogy HIV-fertőzést kapjanak. A csökkenteni szón van a lényeg, kizárni nem lehet a veszélyt. A tökéletes prevenció a gumióvszer használatának és a preventív szer napi szedésének kombinációja lenne, de ha valaki mindig használ óvszert, azzal már eleget tett a saját védelméért. Az új fertőzöttek nekem szinte mindig bevallják, hogy nem használtak gumi óvszert.

Ágy Gábor - euronews

HIV-fertőzöttek és AIDS-betegek

Magyarországon, 2003-2016. I. félév.

És most nem a zacheri értelemben vett addikcióra gondolok, hanem egy sokkal láthatatlanabb, ártatlannak tűnő kórós szenvedélyre: a technológiára. Legalábbis erre lehet következtetni egy frissen publikált tanulmányból, amiben az amerikaiak szokásait vizsgálták.

Ahogy minden kórós szenvedély, úgy a techfüggőség is sunyi dolog. A legtöbb alkoholista azt hiszi, ő pont annyit iszik, amennyi még belefér. A dohányosok többsége simán meg tudja ideologizálni káros szokását: nagyapám is láncdohányos volt, mégis 120 évig élt. Ugyanez vonatkozik a techfüggőségre is. Kiderült, hogy négy amerikaiból három meg van róla győződve, hogy teljesen egészségesen kezelik a kütyüiket, harmóniában élnek azokkal. Pedig a Crucial.com megbízásából készült kutatás épp az ellenkezőjét tárta fel.

Addicted to You

De ne rohanjunk ennyire előre. Nézzük meg tulajdonképpen mit is jelent a függőség. A Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat a következő definíciót adja egy tanulmányában:

Bizonyos kémiai szerek használata, vagy magatartási formák eltérhetnek az adott társadalmi és gyógyászati normáktól. Ilyen esetben beszélünk visszaélésszerű, azaz rendellenes szer- használatról (abúzus), vagy viselkedési addikcióról. Pszichológiai értelemben véve a „kóros szenvedély” azt jelenti, hogy „egy, a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik

Ami ebből számunkra a legfontosabb, hogy két nagy típusa különíthető el a függőségnek. A kémiai (pl: alkohol, cigaretta, drog), illetve viselkedési addikció. Értelemszerűen számunkra ez utóbbi lesz az érdekesebb. Ide általában olyan magatartási formákat szoktak sorolni, amelyek vagy az egyénre, vagy a környezetére hátrányosan hatnak. Úgyis, mint kóros vásárlás, munkaalkoholizmus, játékszenvedély, szexuális addikció, egyes táplálkozási zavarok stb. A satöbbibe pedig beletartozik az internet- és techfüggőség is.

Érdemes pár szót ejteni arról, milyen mechanizmusok állnak a kóros szenvedélyek mögött.

Általában véve hajlamosak vagyunk úgy gondolni a függőségekre, mint valamiféle pszichés-szociális zavarra. Ennek meg is van a maga igazsága, ugyanakkor nem véletlen, hogy az Amerikai Addiktológiai Társaság ettől eltérő meghatározást adott, amikor újradefiniálta a fogalmat. Az új meghatározás értelmében az addikció egy krónikus agyi rendellenesség, amelyben egyes agyterületek markánsan megváltoznak. De ez nem jelenti azt, hogy mindenért az agy lenne felelős, mi pedig lelkiismeret-furdalás nélkül nyugodtan hátradőlhetünk a székben a kannásborral, mondván úgysem tehetünk ellene semmit. A dolog ennél lényegesen összetettebb, a genetika minössze csak 40-60%-ban tehető felelőssé:

Van egy genetikai örökségünk, amely hajlamosíthat a függőség kialakulására, de az, hogy az addikció tényelegesen kialakul-e, a környezeti tényezők hatásának, visszahatásának is függvénye. Egészen másképp néz ki például egy heroinista Moszkvában, Londonban vagy Budapesten. Vagy egy olyan ember, aki társasági dohányos, azaz hiányzik nála a dohányzást meghatározó biológiai-pszichés érzékenység, könnyebben le fog szokni a dohányzásról, mint az, akinél erős a genetikai hajlam. Nem lehet, és nem is érdemes egymástól elválasztani a biológiai, a pszichológiai és a szociális tényezőket. – nyilatkozta az Origónak Demetrovics Zsolt addiktológus, pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézetének intézetigazgatója

Pavlov esete az iPhone-nal

Gondolom ha halvány is, de mindenkinek rémlik még a középiskolai tanulmányaiból Ivan Petrovics Pavlov, orosz fiziológus kutyákon végzett kísérletsorozata. A tudós azonosította a világon elsőként a klasszikus kondicionálás nevezetű tanulási jelenséget. Úgy adott a vizsgált kutyáknak enni, hogy a táplálék adagolásakor egy csengő is megszólalt. Egy bizonyos idő elteltével a kutyák nemcsak, hogy az étel látványától, de már pusztán a csengőszó hallatától is elkezdték a nyálelválasztást, még akkor is, ha kaja a közelben sem volt.

De hogy jön ez a függőséghez? Úgy, hogy akármennyire is degradáló, de nagyon hasonló elven működünk Pavlov kutyáihoz.

Amikor egy étterem étlapját böngésszük, akkor végigolvassuk az összes ételt, mégis az alapján döntünk, amilyen kép a tudatunkban kialakult az egyes ételekről. Akkor is a legfinomabbnak tűnő ételt választjuk, ha esetleg más ételnevekre több ideig néztünk – olvasható az infomed.hu-n

Tehát pusztán egy vizuális inger képes kiváltani a sóvárgást. Ennek következtében agyunk gyors, tudatos döntések során igyekszik minél előbb lecsapni függőségünk tárgyára.

Azt tapasztaltuk, hogy amikor a résztvevők a függőséget okozó anyagra néztek, egy-két másodperc alatt kialakult a sóvárgás. Ez arra utal, hogy a függőség inkább tudatos, gyors döntések következménye, amiket a látott ingerek váltanak ki – áll a brit kutatás ismertetésében.

Innen már nem nehéz összerakni a képet, miért különösen veszélyes a techfüggőség. Mivel mára már gyakorlatilag mindenki zsebében ott lapul valamilyen készülék, elég csak ránézni a szembenülő okostelefonozó személyre a metrón, hogy bekattanjon sóvárgás. És mivel szó szerint karnyújtásnyira van az addiktív termék, azonnal elő is vesszük. Ez pedig még a drogokra sem igaz, amikért legalább dealerekhez kell járni, és nem is látunk minden utcasarkon kokainozó embereket.

Viselhető kütyű = állandó kábszi

Azt, hogy sok esetben mennyivel erősebb lehet ez a nehezen megfogható techfüggőség, jól mutatja a következő eset.

Pár éve bejárta a sajtót egy hír, egy 31 éves tengerészgyalogosról, akit eredetileg alkoholproblémákkal kezeltek a pszichiátrián. De kiderült volt egy rejtett függősége is, amit sokkal nehezebben tudott leküzdeni.

Pszichológusok kezelnek egy férfit, aki valószínűleg a mértéktelen Google Glass-viseléstől vált internetfüggővé. A férfi mindennap 18 órán át viselte a szemüveget, csak mosakodáshoz és alváshoz vette le. Később arra panaszkodott, hogy ingerlékenyebb és kötekedőbb lett, ha nem használta a készüléket. Később már az álmaiban is feltűnt a szemüveg; mintha mindent a Google Glass kijelzőjén át látott volna. (Index)

Jó de nekem nincs Google Glass-om, mint érdekel az egész?

A szomorú igazság az, hogy nem vagyunk sokkal jobb helyzetben, mint a tengerészgyalogos. A fenti esettel kapcsolatban Dr. Andre Doan, az amerikai haditengerészet kutatója hozzátette, hogy a tünetek okozója elsősorban az lehetett, hogy a Glass egész nap ott volt a férfi orrán. És ez furcsamódon jópontot jelent az idegrendszernél, ami mivel az állandóan hozzáférhető, pozitív visszacsatolások sorát társítja az eszközhöz. Innen pedig csak egy lépés a függőség kialakulása.

És vajon mi az ami a mi életünkben is állandóan hozzáférhető már? Igen, a mobilunk, a laptopunk, a tabletünk, és gyakorlatilag maga az internet is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért nem függő mindenki? Doan elmondása szerint:

A Google Glass-szel nincsenek alapvető problémák. […] De ha valaki a menekülési lehetőséget keresi, akinek egyébként is lappangó mentális zavarai vannak, vagy hajlamos a függőségre, az a technológiával egy kényelmes kibúvót találhat magának. […] A viselhető technológia egyik veszélye, hogy szinte állandó elszigeteltséget alakíthatnak ki, miközben úgy tűnik, nagyon is jelen vannak. (Index)

Houston, van egy kis probléma.

És itt érkeztünk meg a cikk elején említett Crucial.com kutatáshoz, ami szerint úgy néz ki elég sokan vannak, akikre a fenti hajlamosítótényezők legalább egyike igaz lehet.

A vizsgálat eredményei alapján ugyanis a legtöbb amerikai képtelen két óránál tovább kibírni, hogy ne nézzen rá valamelyik elektronikus eszközére. Mindezt úgy, ahogy az a cikk elején is olvasható, hogy meg vannak győződve róla, minden rendben a szokásaikkal.

Négyből egy ember pedig egyenesen stresszes lesz, ha 30 percnél tovább nem csekkolhatja az emailjeit, vagy a telefonját, mivel attól fél, hogy elmulaszt valamit. Mitöbb, az alanyok 20%-a inkább menne el egy rettenetesen kellemetlen vacsorára valamelyik exével, semmint hogy le kelljen mondania egy hónapra a technológiáról. De nemekre is lebontották az eredményeket.

A férfiak 84%-a elismeri, hogy meg szokta nézni a mobilját vezetés közben, moziban, temetésen, de még a gyerekkel való játszás, beszélgetés közben is. Egyötödük inkább autónélkül közlekedne, minthogy egy hétig ne használhassa a techcuccait, és 16%-uk inkább nem fürdene az adott időszakban, csak hadd nyomkodhassa a kijelzőt.

A férfiakhoz hasonlóan a nőknél sem túl rózsás a helyzet. Egyharmaduknak lelkiismeret-furdalása van, amiért olyan sokat bámulják a kijelzőt. Teszik ezt annak ellenére, hogy 62%-uk meg van róla győződve, hogy a jövőben a technológia végérvényesen szét fogja roncsolni az emberi kommunikációt.

A digitális bennszülötteknek számító 18 és 24 év közötti fiataloknál viszont már kicsit más a helyzet. Ők vannak a legjobban a technológiához kötve. A megkérdezettek közül tízből kilencnek volt saját laptopja, vagy okostelefonja. Szemben a felnőttekkel 25%-os értékével, náluk 33% érezte úgy, hogy baj van a médiafogyasztási szokásaikkal, mivel ezek vitákhoz vezetnek a hozzátartózókkal. Nem véletlen az sem, hgy ebben a korcsoportban mondták azt a legtöbben, hogy szívesen visszamennének az időben egy olyan korba, ahol az emberek nem voltak állandó összeköttetésben.

Nem is olyan sötét a jövő?

És itt talán az egész történet legfontosabb pontjához érkeztünk. Anélkül, hogy bármilyen függőséget okozó szert, vagy addiktív viselkedést propagálni szeretnék a dolog nem csak fekete és fehér lehet.

Egyszer volt szerencsém meghallgatni Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnökének előadását a kábítószerekről. Az idegrendszer ingerület-átvitelének neves kutatója felhívta a figyelmet arra, hogy minden kultúrkörnek megvan a maga kábítószere, amit úgy, ahogy, de kezelni tud.

Európában ez az alkohol lenne. Emiatt lehet megvásárolni a boltban, és emiatt beszélhetünk olyan fogalmakról, mint a kulturált alkoholfogyasztás. Hangsúlyozom, nem hiba nélküli a dolog, és nem lehet szemet hunyni a milliós számra tehető alkoholista fölött, de nagyvonalakban igaz a példa. Más kultúrkörökben más szerek érvényesek, és az út nem minden esetben átjárható. Az ázsia népek például hírhedten rosszul bírják az italt, elég ránézniük egy pohár borra és máris részeg a fél turistabusz. Viszont mondjuk az amerikai indán sámánok annyi varázsgombát tudtak elfogyasztani fejenként, amitől egy európai ember valószínűleg 20 évig sárkányokat kergetne.

Irodalmi példával élve érdemes elolvasni kiváló magyar írónk, Szerb Antal Utas és holdvilágának egy részletét, amiben egy ópiumtermesztő perzsa érvel amellett, miért nem való a kábítószer európaiaknak:

Az igaz, hogy ha egy európai elkezd ópiumot szívni, az ő számára nincs megállás. Mert az európaiak mindenben mértéktelenek, a falánkságban, a házépítésben és a vérontásban egyaránt. De mi meg tudjuk őrizni a helyes mértéket. Vagy úgy találja, hogy árt nekem az ópium? Pedig rendszeresen szívom, sőt eszem.

Amire ki akarok lyukadni ezzel, hogy nem biztos, hogy feltétlen sötét, függőségekkel szegélyezett, elidegenedett jövő felé tartunk. A fenti kutatásból is világos látszik, hogy a fiatalok, akikér a legtöbbet szokás aggódni látják a legreálisabban a helyzetüket. Tudják, hogy baj van, és vágynak a változás felé. Mert ők a bennszülöttek, ők az a “kultúrkör”, akik remélhetőleg képesek lesznek helyén kezelni a technológiát, annak minden előnyével és buktatójával együtt. Persze hasonlóan az alkoholhoz, köztük is biztosan sokan lesznek, akik elcsúsznak a talajon, de számottevően kevesebben, mint más generációkban.

Egyszerűen kell egy kis idő az újdonságoknak a beépülésre. Gondoljunk csak a cigarettára. Amíg nem tudták, vagy nem akarták tudni az emberek, hogy egészségtelen mindenki láncban szívta, férfiak és nők tömegei. A kocsmában, a vendéglőkben, a lakásban, és a gyerekszobában egyaránt. Mára részben a szabályozásoknak köszönhetően, részben egyszerű belátásból sokkal óvatosabb mindenki. Emlékszem, amikor tavaly Dániában jártam, egyszerűen senkitől nem tudtam tüzet kérni, mert szó szerint nem találtam egyetlen dohányost sem az utcán.

De szemben a cigivel, a technológiának nem csak rossz tulajdonságai vannak, és most nem csak arra gondolok milyen hasznos, mi több, esszenciális része a mindennapjainknak. Hosszútávon rengeteg előnnyel szolgálhat, ha megtanuljuk mi uralni az információt, nem pedig fordítva.

Fred Mast, a Lausanne-i egyetem munkatársa úgy véli, a kognitív képességek fejlődéséhez vezet, ha folyamatosan információkkal bombázzák az embert. A tech-függők így egyszerre többet tudnak belőle feldolgozni, és képességeik javulása az élet más területein is kamatoztatható. – írta az Origo.

Elkeseredésre tehát semmi ok, egyszerűen csak figyeljünk oda magunkra. Addig is én megyek és megnézek pár Black Mirror részt…

Források: AppleWorld Today; Origo 1, 2; infomed.hu; Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat; Index; idézet pedig a OSZK Magyar Elektronikus Könyvtárából származik.

Hordon - imagazin

Rebecca Weller már két éve nem ivott semmilyen szeszes italt. Tapasztalatait megosztja másokkal is, sőt egy saját programot is indított, hogy segítsen másoknak is.

 Okosnak, intelligensnek, felvilágosultnak, mondhatni mindentudónak gondoljuk magunkat, de tény: nincs olyan iskola jelenleg, ami nemcsak az értelmi tudásunkat biztosítja, hanem az érzelmit is. Belegondoltunk már abba, hogy tele vagyunk érzelmi analfabétákkal? Tudjuk vajon, hogy a ki nem mondott haragtól akár rákosak is lehetünk? Hogyan kell legyőzni a sértettséget és megbocsátani? Ezeket a témákat feszegetve nem kisebb névvel, mint Prof. Dr. Bagdy Emőkével zárta őszi évadát a népszerű Nyitott Akadémia Szombathelyen. 

A lelki elsősegélyvonalaknál dolgozó önkéntesek évente több mint százezer hívást kezelnek 

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

Évente csaknem ötezer olyan hívás fut be a 116-123-as számon elérhető, ingyenes lelki elsősegély-szolgálathoz, amikor a hívó öngyilkossági szándék miatt telefonál. Sajnos a segítők nem tudnak mindenkit megmenteni – mondta lapunknak a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének elnöke. Székely András a Magyar Nemzetnek arról beszélt: bár már csökkenőben van, de összességében még mindig nagyon magas az öngyilkosságok száma hazánkban, tavaly közel kétezer ember vetett véget az életének, százezer emberre 19 öngyilkosság jut. Ezzel az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének adatai alapján Európában Litvánia és Oroszország mögött a harmadik helyén állunk.

Arról, mi történik akkor, ha valaki azért telefonál, mert véget akar vetni az életének, a szakember úgy nyilatkozott: bármilyen nehéz is, az anonimitás miatt ilyenkor nem tudják riasztani sem a mentőket, sem a rendőrséget. Még a legszélsőségesebb helyzetben sem. Ez csak akkor lehetséges, ha a telefonáló elárulja, hogy pontosan hol tartózkodik. Ilyenkor, ha lehet, addig maradnak a vonalban, amíg meg nem érkeznek hozzá a mentők. Az, hogy vonalban tartsák a hívót, akkor is kiemelten fontos, ha nem tudni a nevét és a tartózkodási helyét. Hiszen minél tovább sikerül vele kommunikálni, annál nagyobb az esély arra, hogy kikerül abból a szélsőséges lelkiállapotból, amelyben az öngyilkosságot látja az egyedüli kiútnak. Az időnyerés, a kapaszkodó nyújtása életeket menthet.

A hívók mintegy 10 százaléka 18 év alatti, a legtöbben pedig 19–45 év közöttiek. (Arról, hogy milyen súlyos következményei lehetnek, ha nem kezelik a fiatalok lelki terheit, korábban Sófi Gyula, a Heim Pál Gyermekkórház pszichiátriai osztályának főorvosa is beszélt lapunknak. Mint mondta, Magyarországon a fiatalok 25 százaléka foglalkozik visszatérően az öngyilkosság gondolatával, és 12 százalékuk gondolt már arra, hogy jobb volna, ha nem is élne.)

MN-grafika

  

– A lelki elsősegély-szolgálatnál közel hatszáz önkéntes dolgozik az ország 18 pontján, ezek közül hat 24 órás szolgálat. Azok, akik a hívásokat fogadják, teljesen ingyen, szabadidejükben teszik – hangsúlyozta Székely András.

Tavaly körülbelül százezer rászoruló ember érezte úgy, beszélnie kell valakivel a helyzetéről. A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége 30 éves pályafutása alatt pedig már nem kevesebb, mint 2,5 millió hívást fogadott. Az eredeti cél az öngyilkosságok megakadályozása volt, de a hívások többsége nem olyanoktól érkezik, akik véget akarnak vetni az életüknek – tudtuk meg Székely Andrástól. A legtöbben azért telefonálnak, mert érzelmi, párkapcsolati, családi problémáik vannak, magányosak, de tulajdonképpen bárki tárcsázhatja az ingyenesen hívható számot, aki úgy érzi: olyan lelki krízisbe került, amivel egyedül nem tud megbirkózni. Azonban Székely András hangsúlyozta, nem a pszichológiai kezelés a céljuk, nem tudnak rendszeres terápiás jellegű segítséget nyújtani, az önkéntesek nem erre vannak kiképezve.

– A segítők meghallgatnak mindenféle lelki problémát, és igyekeznek támaszt nyújtani a telefonálónak, aki – hacsak erről önként le nem mond – mindvégig névtelen marad – mondta az elnök. Leginkább felnőttek hívják őket, kifejezetten sok a férfi, ami Székely András szerint rávilágít arra, hogy bár a férfiak környezetüknek gyakran nem mutatják, hogy segítségre van szükségük, szívesen vesznek igénybe olyan lelkisegély-szolgálatot, ahol névtelenek maradhatnak. Máig él ugyanis az a rossz társadalmi beidegződés, hogy nem férfias, ha valaki nem tud egyedül megbirkózni a problémáival.

A szolgálatok folyamatosan várják az új jelentkezőket, hiszen a jelenlegi segítők rendkívül leterheltek. Ám ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen erre a fajta munkára, elengedhetetlen bizonyos fokú önismeret, és egy képzésen is részt kell venni. – Ez a munka leterheli az ügyelőket, hiszen sokféle nehézséggel találkoznak, adott esetben nagyon súlyos problémákat kell végighallgat­niuk, és megfelelően kell hozzászólniuk, hogy a hívók megtalálják a kiutat. Megesik, hogy nem tudnak segíteni. Ez különösen nagy lelki teher lehet akkor, ha valaki öngyilkossági szándék miatt telefonál – mondja az elnök.

Onnantól kezdve, hogy a hívó letette a telefont, gyakran kétségek közt marad a segítő: nem tudni, hogy mennyire volt eredményes a munkája, és végül elkövette-e az önsértést a telefonáló. Ezeket a helyzeteket szupervíziókon segítenek feldolgozni. A kollégáknak azt is fel kell ismerni, ha valaki éppen nem alkalmas arra, hogy segítsen. Székely András szerint nehéz lecke, de sajnos azt is meg kell tanulni, hogy nem tudnak mindenkit megmenteni. A cél, hogy a lehető legtöbb életet megóvják. 

Amennyiben ön vagy valaki a környezetében segítségre szorul, hívja éjjel-nappal bármelyik hálózatról a 116-123 ingyenes telefonszámot. 

 

Kuslits Szonja - mno

Interjú az alkoholizmusról Dr. Szikszay Petronella addiktológussal

„Általában együttérzés, megértés és támogatás övezte a pszichiátriai betegeket, de az alkoholisták afféle számkivetettek voltak. Elsőbbséget élvezett az öngyilkos, a skizofrén, a neurotikus, az idős, zavart ember ellátása, az alkoholistákkal nem igazán törődtek” – ezért kezdett el alkoholbetegekkel foglalkozni Dr. Szikszay Petronella, aki ma már a Tolna Megyei Balassa János Kórház addiktológiai rehabilitációs osztályának vezető orvosa. Azt is elárulta, hogyan segíthetünk az alkoholistáknak, mi a Minnesota-modell és miért nem jó, ha halálfélelmet keltenek egy alkoholbetegben.

Szöveg: Hidasi Márk

– Végzettsége szerint pszichiáter. Miért ezt a szakterületet választotta?

– Mindig jó tanuló voltam, jól haladtam a pécsi orvosi egyetemen is. Ötödéves voltam, de még mindig nem tudtam, mi lesz belőlem. Hatodévesként, pszichiátriai gyakorlaton kerültem a női elmeosztályra. Amikor beléptem, már tudtam: itt szeretnék dolgozni. Benne volt a választásomban az is, hogy orvosnak lenni elég nehéz. Ráadásul, úgy vélem, hogy az orvosok közösségében a pszichiáterek számítanak kissé deviánsnak. De szeretem a kihívásokat. A másik ok, amiért ezt a pályát választottam, hogy a szenvedélybetegek rendkívül nagy számban vannak jelen hazánkban.

Szerintem ma Magyarország legnagyobb problémái a szenvedélybetegségek és a függőségek.

– Ezért lett végül addiktológus? Mit érdemes tudni erről a szakterületről?

– Mohácson kezdtem el orvosként dolgozni. Tetszett a munka, nagyon megszerettem a pszichiátriát, és annak minden részét. De azt tapasztaltam, hogy az úgynevezett vegyes osztályon mindenféle pszichiátriai bajt egyben kezelnek. Általában együttérzés, megértés és támogatás övezte a pszichiátriai betegeket, de az alkoholisták afféle számkivetettek voltak. Elsőbbséget élvezett az öngyilkos, a skizofrén, a neurotikus, az idős, zavart ember ellátása, az alkoholistákkal nem igazán törődtek, ők a sor legvégén kullogtak. Akkor az alkoholbeteg látszott a legnehezebb esetnek. Problémának láttam, hogy igazából nem történik velük semmi.

Az addiktológia egyébként a pszichiátriától önállósult és ugyanúgy szakképesítés az orvosláson belül, mint például a belgyógyász, a szülész vagy a pszichiáter, csak fiatal szakterület. Jó néhány évvel ezelőtt elkezdtük differenciálni a kórházi osztályokat akut és rehabilitációs ellátás szerint. Előbbiek a betegségeket meg is gyógyítják. Az orvostudomány szerint gyógyíthatatlan betegségekkel – cukorbetegség, szívbetegség, ízületi bajok, magas vérnyomás vagy a skizofrénia – a rehabilitáció foglalkozik. A szenvedélybetegségek, a függőségek is gyógyíthatatlan betegségek. A mi kórházi osztályunk neve is addiktológiai rehabilitáció, ami tulajdonképpen azt jelenti: megtanulni együtt élni a betegséggel.

– Hol a helyük az alkoholistáknak az addiktológia rendszerében?

– A szenvedélybetegségeknek két nagy csoportja van: a viselkedésfüggőségeké és a szerfüggőségeké. Utóbbi kapcsán az alkoholt, a gyógyszert, a kábítószert és az egyéb ártalmas anyagokat kell megemlíteni. Én úgy látom, hogy az országban meglehetősen különválik az alkohol-, a gyógyszer- és a kábítószer-ellátás.

Mind a laikusok, mind a szakemberek hagyományosan lenézik az alkoholistákat, kiközösítik, szégyellik őket, sőt, még a drogosok is lekezelőek az „alkeszekkel”.

Nehezen fogadják el, hogy az alkoholizmus betegség, és azt is, hogy nem csak az akaraterőn múlik. Megtörténhet, hogy az alkoholista delíriumba kerül, ha nem jut alkoholhoz. Epilepsziás rohama lesz, mentőt hívnak hozzá, beviszik, rögtön kezelik, majd a szükséges idő alatt meggyógyítják ezt a heveny állapotot. Ám magával az alkoholbetegséggel sem az akut, sem a pszichiátriai osztályok nem foglalkoznak, hiszen a gyógyíthatatlan betegségek kezelése a rehabilitációs ellátás feladata. Fontos lenne tudatosítani azt, hogy ha a szenvedélybeteg segítséget szeretne kérni, ha magával a problémával szeretne foglalkozni, akkor ne pszichiátert, hanem addiktológust keressen.

– Intézményük a Minnesota-modell szerint működik. Miben más ez a módszer a korábbiakhoz képest?

– Egy éve dolgozom Szekszárdon, de megéltem korábban a hánytatós és az „esperálos” időket is. Alkalmazták az Esperal nevű beültethető tablettát, amelynek az a lényege, hogy az alkoholbetegben halálfélelmet okoz. A beültetés után úgy tájékoztatják a beteget, hogy ha ráiszik az Esperalra, akkor mindenféle ijesztő tünetei lesznek: igen magas lesz a vérnyomása, aztán lecsökken, fulladozhat is, kaphat agyvérzést a kiugró vérnyomáscsökkenéstől, megbénulhat az egyik oldalára, vagy akár meg is halhat. Úgy gondoltam, hogy az nem orvosi módszer, ami fenyegetésre és halálfélelemre épít. Voltak egyéb ellenvetéseim is: írtam erről a kérdésről egy összefoglalót, és azóta nem ültetünk be Esperált. Módszer volt még a hánytatás is. Most már furcsának tűnhet, de az volt a koncepció, hogy a beteg megundorodjon az alkoholtól. A betegeim mégis azt mondták nekem: ők már többször hánytak, mégsem undorodtak meg az ivástól. Igazat adtam nekik, ráadásul éreztem benne egyfajta büntető jelleget is. Megszűnt azóta a kényszerkezelés is, ma már nem lehet kötelezni senkit sem a rehabilitációra.

Kívülről igazából nem lehet az embereket megváltoztatni. Maguktól meg tudnak változni, ha akarnak, és ha kapnak hozzá megfelelő segítséget.

A Minnesota-modell esetében a betegtől várjuk a jelentkezést. Elég a jelentkezéskor problémának annyit megjelölni, hogy gond van az itallal, de sokan jelentkeznek be úgy is, hogy „alkoholista vagyok”.

– A kérdés már csak az, mikortól beszélhetünk függőségről? Ki számít alkoholistának?

– Az alkoholisták általában csendesen kezdenek, gyakrabban fogyasztanak, hétköznap is. Közben nagyon jellegzetes pszichológiai változások történnek a betegben, amiket összefoglaló néven tagadásnak nevezünk. Az alkoholfüggőség felé vezető úton sorban megjelennek ezek a tudattalan lelki mechanizmusok, magyarázkodások, vádak, észrevétlenül előre haladnak, egyre komolyabb akadályai lesznek a belátásnak, és kialakul a betegség, a függőség.

– Közben pedig elkezd bomlani az alkoholistát körülvevő család is. Velük is foglalkoznak?

– Intézményünkben nincsen látogatási tilalom, csak látogatási korlátozás van, hogy tudjunk dolgozni. Nagyon fontosnak tartjuk az együttműködést a családokkal. Fontos, hogy hozzák a gyerekeket is, mert a gyerekek hároméves koruktól egyértelműen tudják azt, hogy a szülő megváltozott viselkedésének az alkoholfogyasztás az oka. Egyébként jól fogadja a gyermek, ha maga a szülő mondja el neki: „elmegyek a kórházba, nem akarok többet inni”. Szerintem nem érdemes másképpen, csak az egész családot érintve megközelíteni ezt a betegséget. 26 évvel ezelőtt kezdtük alkalmazni Magyarországon a Minnesota-modellt. Azóta máshol is elérhető az országban, már nem csak nálunk. Ez azért nagyon hatékony módszer, mert intenzív és markáns pszichoterápiás beavatkozás. Minden egyes beteg számára van egyéni, családi, és intenzív csoportterápia is.

Meggyőződésem, hogy egy alkoholbeteggel nem szabad egyénileg foglalkozni. A betegség természetéből adódóan nem lát reálisan a beteg: nem tudja és talán nem is szándékozik elmondani a problémát. Az alkoholbetegség nagyon súlyosan érinti a családot: a házastársat, és persze elsősorban a gyermekeket.

Ők egyébként képesek pozitív nyomást gyakorolni a betegre: kijelentik, hogy baj van, és kérik, hogy menjen el szakemberhez, kezeltesse magát. A betegek önsegítő csoportokba is járnak, például az Anonim Alkoholistákhoz (AA). Gyakran szoktam hallani, hogy „a mi családunkban nincs semmi más probléma, csak az, hogy ő iszik, őt javítsák ki; ha ő nem fog inni, akkor a mi családunkban nem lesz semmi probléma”. Családterapeutaként tudom, hogy az említett illúzió azt a célt szolgálja, hogy a hozzátartozónak, a családtagnak ne kelljen változnia. A felelősséget egyedül a betegre hárítja a kialakult helyzetért, pedig a hozzátartozó ugyanúgy érintett. A hozzátartozók, barátok, ismerősök is járhatnak önsegítő terápiás csoportokba: Al-anonba (alkoholisták barátainak és hozzátartozóinak közössége) és ACA-ba (Alkoholisták Felnőtt Gyermekei). Az említett csoportok ugyanazokon az elveken működnek: a 12 lépéses program szerint.

– Tapasztal együttműködést az addiktológusok és a keresztény egyházak között?

– Egyszer meghívást kaptunk Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttól. A Katolikus Egyház Pannonhalmán szervezett egy konferenciát a papok nyíltan felvállalt problémái apropóján. A konferenciának az volt a címe, hogy „Alkohol és drog: van kiút! Mi a katolikus egyház feladata?” Később felajánlottuk, hogy segítünk, mert a katolikusok szerettek volna külön az alkoholista papok és egyházi személyek számára rehabilitációt. A mi szakmai segítségünkkel létrejött Leányváron a Hivatásőrző Ház.

– Adnak a hitnek teret a Minnesota-modellben?

– Kezdetektől tudjuk, hogy nem lehet azzal a mondattal indítani: „majd Isten segít”. A hit és a vallás az alkoholbetegek egy részénél kevésbé számít. Az Anonim Alkoholisták módszerének harmadik lépése: „Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.” Ezt mi tágabb kontextusba helyeztük azzal, hogy a segítség elfogadására került a hangsúly és arra, hogy a beteg ne egyedül próbáljon józanodni. Ebben a tágabb kontextusban már benne van a kezelőorvos, a család, az önsegítő csoport, az anonim társak. Azon alkoholbetegeknek, akiknek a hit és az Isten fogalmak fényévnyi távolságra vannak, számukra a segítség elfogadásának mozzanata elfogadhatóbb megközelítést jelent. Ugyanakkor rehabilitációs modellünkben központi helyre kerülhet a hit. Mivel ez egy gyógyíthatatlan betegség, keményen dolgozni kell a program során: folyamatosan és tudatosan figyelik magukat a betegek, mert tudatosságra van szükség. Figyelniük kell a jeleket, meg kell tanulniuk kezelni a helyzeteket, nehogy visszaessenek. Az AA-gyűléseken esik szó ezekről a terhekről is. A beteget tehát az önsegítő közösség is elkíséri élete végéig, és megtartja őt a józanságban. Mindebben a hit is óriási szerepet játszhat. 

– Az egyházban egyrészt szembesülhetnek az alkoholbetegek ítélkező magatartással, másrészt nehezen megragadható problémáról van szó. Ön mit tanácsolna a lelkészeknek és a gyülekezetek vezetőinek: hogyan tudnának segíteni a szenvedélybetegen?

– Azt tapasztalom, hogy azok, akik alkoholfüggővé válnak, maguk is érzik, hogy egyre súlyosbodik a betegségük: nem tudnak úgy megjelenni, ahogyan illene, nem is úgy élnek, ahogyan elvárják, elmaradnak az istentiszteletről. Ha észleli a lelkész, hogy érződik az érintett személyen az alkohol; hogy elkésik az istentiszteletről; hogy megígér valamit, és nem teljesíti; vagy egyéb tüneteket vesz észre rajta, akkor négyszemközti, őszinte beszélgetés szükséges. Ilyenkor semleges hangnemben egymás mellé kell tenni az észrevételeket és közölni a tényeket. Nyilván azzal kezdje, hogy „szeretünk téged”, de szembesíteni is kell a beteget azzal, hogy az utóbbi időben mit vettek rajta észre. Fontos, hogy az egyháznak vagy a gyülekezetnek közös véleményre, határozott meggyőződésre kell jutni ebben a kérdésben is. Nem elég, ha egyszerűen úgy gondolják: „Isten segít, imádkozz jobban!” Nekünk az a meggyőződésünk, hogy az alkoholizmus betegség, de mi is nagyon fontosnak tartjuk a spirituális értékeket. A lelkész adja tehát azt a tanácsot az alkoholbetegnek, hogy kérjen rehabilitáción is segítséget, de érezze az érintett, hogy támogatja őt a lelkész és a gyülekezet. A betegség-koncepció kapcsán jó lenne egyetértenünk.

– Ön szerint az egyházi értelmiségiek partnerei lehetnek az addiktológusoknak?

– Feltétlenül! Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy hasonlóan a háziorvosokhoz, a lelkészeknek, egyházi értelmiségieknek is nagy kihívás az, hogyan szólítsák meg az alkoholbeteget. Az orvosképzésben sincsen útmutatás arra, hogyan lehet a háziorvos számára megragadni a problémát, milyen tünetekből mire következtessen, mit és hogyan közöljön, szóval nem tanítják ennek a technikáját. Miként ez az orvosok számára is speciális kérdés, hasonlóan lehet kiemelt szempont a lelkészképzésben.

– Történelmi borvidéken beszélgetünk. Érzékelt munkája kapcsán emiatt elutasítást?

– Igen, nagy az ellenszél. Mindenféle szempontból sajátos helyzetben vagyunk, ezt érezzük.

Mintha nem szeretnék hallani, hogy szerintünk az, aki mindennap fogyaszt alkoholt, annak az a neve, hogy alkoholfüggő.

Tehát a pszichiátriai értelemben vett tagadásnak az összes formájával szoktunk találkozni. Mi egyébként nem vagyunk alkohol-ellenesek, hanem azt képviseljük: normálisan, mértékkel lehet és szabad inni. Azokat az ivásformákat azonban, amelyek kóros következményekkel járnak az egyén, a család és a társadalom életében, nem gondoljuk, hogy támogatni kellene.

Dr. Szikszay Petronella

Borítókép: David McCurragh

Kötőszó

Október 22-én jubileumi találkozót szervezett a Magyar Kékkereszt Egyesület szombathelyi csoportja a szombathelyi Kálvária (Szent Kereszt-) templom oratóriumában a szervezet létrejöttének 25. évfordulója alkalmából.

Huszonöt év alatt több száz alkoholizmussal küzdő, az alkohol rabságából szabadulni vágyó embert fogadott be a Magyar Kékkereszt Egyesület szombathelyi csoportja, hogy „a hit erejével és a közösség támogatásával” megváltoztassa, helyes irányba fordítsa életüket. 

Gombás Istvánné, a szombathelyi Kékkereszt egyik alapítója és első vezetője az MTI-nek elmondta: jubileumi találkozójukra meghívták a már szenvedélybetegségüktől „szabadultakat”, volt csoporttagokat, egykori munkatársakat és azokat a papokat és világiakat is, akik segítették vagy éppen most is segítik a munkájukat.

A találkozó délelőtt ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelyen Gregersen-Labossa György evangélikus lelkész hirdetett igét, ezt követően pedig Némethné Balog Katalin, a Magyar Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió vezetője tartott előadást a Nemzetközi Kékkereszt mozgalomról és magyarországi történetéről.

* * *

A Magyar Kékkereszt Egyesület célja az alkoholizmusban és más szenvedélybetegségben szenvedők, lelki és testi gyógyulást keresők segítése a hit által, Isten szabadító erejét kérve. A civil szervezet a szenvedélybetegségek megelőzése, terjedésének megakadályozása, a szenvedélybetegek gyógyítása területén is vállal feladatokat, nyári táborokat, ifjúsági csoportokat szervez és működtet, valamint az utógondozásba és a rehabilitációba is bekapcsolódik. Jelenleg negyvennyolc helyi utógondozó csoportjuk működik országszerte.

A Magyar Kékkereszt Egyesület a Református Iszákosmentő Misszióval közösen a Komárom-Esztergom megyei Dömösön alkohológiai szakintézetet tart fenn, amelybe az ország bármely pontjáról önként, de kórházi beutalóval jelentkezhetnek a gyógyulni vágyók.

Forrás: MTI

Fotó: Vas Népe Online

Magyar Kurír

A skizofrénia valószínűleg az egyik legfélreértelmezettebb és a társadalom által legjobban stigmatizált mentális betegség. A filmekből ismert többszörös személyiségű, agresszív ábrázolás igencsak messze áll a valóságtól. Honnan jön a hasadt személyiség tévhite? Milyen tünetek és gyógymódok kapcsolhatók a skizofréniához? Milyen nehézségekkel kell szembenéznie az embernek, a betegség mögött? 

Mi a skizofrénia, és mi nem?

A skizofrénia elnevezést Eugen Bleuler svájci pszichiáter alkotta meg 1911-ben. Maga a betegség azonban korántsem új keletű. Egyiptomi, görög és római feljegyzések is pontosan körülírják a skizofréniát, bár a hallucinációs, valamint téveszmés tüneteket évszázadokon át természetfeletti erőknek tulajdonították.

A skizofrénia egy kóros mentális állapot, melyet a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása jellemez. A betegség világszerte az emberek hozzávetőleg egy százalékát érinti életük valamely pontján, így nem számít ritkának. Az érintettség globálisan jellemző, földrajzi helytől, vallástól, neveltetéstől vagy gazdasági helyzettől függetlenül. Kialakulásában neurológiai és pszichológiai tényezők közösen játszanak szerepet, tehát a környezeti hatások felerősíthetik a meglévő genetikai hajlamot. Gyakori

TÉVHIT, HOGY A SKIZOFRÉN BETEGEK TUDATHASADÁSBAN SZENVEDNEK.

A félreértés a görög eredetű szkhizein „hasadás” és phren „elme” szavak tükörfordításából ered. Az elnevezés azonban a hasadt szellemi funkciókra, az emóciók és kognitív képességek szétesésére utal, nem pedig a hasadt személyiségre. A  beteg személyisége tehát egyben marad, ám a gondolatok és érzelmek egysége sérül. Hogy mi köze van a tévéből ismert tudathasadásnak a valósághoz? A többszörös személyiség egy létező, de teljesen eltérő kórkép, melyet a pszichológiai terminológia disszociatív személyiségzavarként tart számon és a skizofréniával ellentétben nagyon ritka.

Az ember, a betegség mögött

A betegség általában a húszas évek elején jelenik meg először, később pedig pszichotikus epizódok, subok formájában tér vissza időről időre. A skizofrénia előfordulása férfiaknál gyakoribb. Első jele az alkalmazkodási zavar, mely az élet szinte minden területére hatással van. A pszichotikus epizódokkor megszűnik a belső összhang, hallucinációk, érzékcsalódások, téveszmék jelennek meg. Hogy ezt pontosan hogy kell elképzelni? A skizofréniával élő személynél sérül a valóság észlelése,

 NEHEZEN KÜLÖNBÖZTETI MEG AZ OBJEKTÍV ÉS SZUBJEKTÍV ÉLMÉNYEIT.

A tüneteket alapvetően pozitív, azaz pszichotikus, valamint negatív, azaz hiánytünetek szerint kategorizálják. Előbbiek közé tartoznak a hallucinációk, téveszmék, bizarr viselkedésformák, míg utóbbiak közé soroljuk az érzelmek és gondolatok elszegényedését, az apátiát és a motiváció hiányát.

                             A valóság és a téveszmék nehezen elválaszthatóvá válnak.

A skizofrénia úgynevezett spektrumbetegség, tehát gyakorlatilag egy betegségcsoport. Ugyanazzal a diagnózissal az egyes személyeknél a betegség lefolyásában nagy különbségek lehetnek  az érintettség mértéke alapján. Paranoid skizofrénia esetén például a téveszmék dominálnak. A beteg azt éli meg, hogy üldözik, összeesküvést szőnek ellene vagy éppen megcsalják. Téveszméit gyakran hallucinációkkal támasztja alá. Mások számára nem hallható hangok beszélnek hozzá, olyan dolgokat lát, amik valójában nincsenek ott. Általában későbbi életkorban kezdődik, amikor a személyiség már érettebb, így a tünetek kevésbé hatnak a szociális hálóra és az érzelmi életre. Ezzel szemben a leggyakrabban serdülőkorban kezdődő, hebefrén skizofrénia a gondolatok és érzelmek erősebb zavarával jár együtt. A beteg összefüggéstelenül fejezi ki magát, gyakran nem a helyzethez illő emocionális választ adja. Megeshet, hogy egy szomorú történet közben nevet, míg vidám dologra emlékezve nem tudja abbahagyni a sírást.

A különböző alkategóriák mellett léteznek olyan kapcsolódó pszichotikus zavarok, melyeknél a skizofrénia tüneteinek csak egyes elemei jelennek meg. A skizoid személyiségzavar esetén a személy magába forduló, nem igényli érzelmileg mások társaságát. A skizotíp személyiségzavart a különös viselkedés és gondolkodás, a mágikus, misztikus elméletekhez való vonzódás jellemzi. A tünetek mindkét esetben hasonlítanak a skizofréniában észlelhetőkre, de sosem jelentkeznek olyan határozottan és markánsan. Általánosan elmondható, hogy a pozitív tünetek jobban reagálnak a gyógyszeres kezelésre, míg a negatív tünetek kevésbé.

Kettéhasadt életek

A skizofrénia diagnózisa teljesen megváltoztatja a beteg életét. Mivel a betegség megjelenése általában a középiskola végére, az egyetem első évére vagy a karrier kezdetére esik, kettétöri a beteg életpályáját. Nem csak a munkába állás, családalapítás kihívásaihoz kell alkalmazkodnia, hanem a saját belső világának változásaihoz is.

Külön probléma, hogy a tünetek mellett gyakran a szociális közeg is nehezíti a skizofréniával élők életét. A mentális betegségben szenvedők hatvan százaléka úgy érzi:

A TÁRSADALMI STIGMA NAGYOBB GONDOT OKOZ, MINT A BETEGSÉG.

 

Friss kutatások alapján a lakosság egyre nagyobb része van tisztában azzal, hogy a mentális betegségek hátterében genetikai okok húzódnak, mégsem nőtt a tolerancia szintünk a legtöbb mentális zavarral szemben. Úgy tűnik, a közismertebb depresszió esetén el tudjuk fogadni, hogy a betegségben genetikai tényezők is szerepet játszanak, így támogatni és segíteni tudjuk az érintettet. Ám a skizofrénia címke még mindig az erőszaktól való félelmet váltja ki az emberekből. Ezen az sem segít, hogy legtöbbünk a médián keresztül „találkozik” a skizofréniával, ahol a betegség ábrázolása gyakran összekapcsolódik az agresszióval.

A sztereotípiák az élet minden területére kihatnak. Sok skizofréniával élő számol be róla, hogy az előítéletek miatt nehezen beszél tüneteiről még családtagjaival, barátaival is, a munkatársak előtt pedig úgy érzi titkolnia kell betegségét. A hosszú ideig fennálló munkanélküliség miatt a betegek körében gyakoriak a szociális problémák, alkohol és/vagy drogproblémák illetve a hajléktalanság.

Bár a skizofrénia elsősorban a kognitív funkciókat érinti, a kezelés időtartamától és sikerességétől függően, súlyos viselkedési problémák társulhatnak hozzá. A társtünetek kialakulásában a környezeti hatások, például a beteget érő előítéletek és stigmatizáció, nagyobb szerepet játszanak, mint a genetikai tényezők. Ilyen társbetegség lehet a depresszió vagy a szorongásos zavar, ami különösen annak fényében fontos, hogy a magasabb öngyilkossági arány miatt a skizofréniában szenvedők várható élettartama 12-15 évvel rövidebb az átlagosnál.

A betegség megfelelő kezeléssel akár tünetmentes szinten is tartható. Jelenleg a kezelés alapját az antipszichotikus gyógyszerek képezik, melyekkel a pszichotikus tünetek visszaszoríthatóak vagy meg is szüntethetőek. A gyógyszerek mellett erősen ajánlott a pszichoterápia is, mely önmagában nem elegendő, de kiegészítő kezelésként megkönnyítheti a közösségbe való beilleszkedést és alkalmazkodást.

Banszegi Rebeka - mindset 

Meghívó

Kedves Kollégák !

Az ADDICTUS Műhely 2016. novemberi  összejövetelén

Victorné Erdős Eszter tart előadást 

„A Portage Modell bemutatása”

címmel.

Időpont: 2016. november 22. kedd 10 óra

Helyszín: 1103 Budapest, Vaspálya utca 56.

A Portage modellről:

A kanadai Portage modell a klasszikus önsegítő terápiás közösség megőrzése mellett a szociális készségek (kommunikáció, segítségkérés, objektivitás, konfliktuskezelés) tanítására és gyakorlására koncentráló program.

A terápiás közösségben az élet nem más, mint naponként elköteleződni a reménység és a gyógyuláshoz vezető kis gyakorlati lépések mellett. Ez jelenti a múlt sérelmeinek feldolgozását is, de nemcsak. Legalább annyira jelenti a hit megtalálását, az egészséges élet értelmében való hitet, egyáltalán a sze(r)szmentes élet értelmében való hitet.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Egy kutatás szerint a bipoláris zavart, vagyis a mániás depressziós betegséget nagymértékben befolyásolja a test belső órája, az úgynevezett cirkadián rendszer. A kutatók ezért most abban bíznak, hogy e rendszer pszichoterápiás módszerekkel történő helyreállításával a bipoláris zavar is könnyebben kezelhetővé válik. 

Ez volna az első eset, hogy egyszerű életmódbeli változtatások segítségével – azaz gyógyszerek nélkül – kezelhetővé válna egy ilyen súlyos betegség, mint a mániás depresszió. Statisztikai adatok szerint évente közel hatmillió amerikai szenved bipoláris zavaroktól, amely hirtelen hangulat- és kedvváltozással, valamint mély apátiával jár.

Egy egészséges alvásritmus beállításával a cikadián rendszer egyensúlya is jelentősen megerősödik, ami csökkenti a napközbeni álmatlanságot és fáradtságot, így a mániás és depressziós epizódok kialakulásának esélyét is. „Tudjuk, hogy a napi rutin megváltozása könnyen előidézhet újabb mániás/depressziós epizódokat az erre hajlamos betegeknél. Ezt megfordítva azonban világos az is, hogy a rendszeresebb élet, az egészséges alvásritmus, és némi mozgás segíthet csökkenteni a betegség tüneteit” – nyilatkozta Dr. Ellen Frank, a Pittsburghi Egészségügyi Egyetem pszichiátria professzora.

A bipoláris zavarban szenvedő betegek cirkadián rendszere nagyon érzékeny, így nem egyszerű feladat a napi rutin és alvásritmus beállítása. A kutatás során Dr. Frank és csapata összesen 175 bipoláris zavarban szenvedő pácienst vizsgált meg annak függvényében, hogy milyen gyakran alakulnak ki mániás/depressziós epizódok. Az összehasonlítás során kiderült, hogy azok a betegek, akik gyógyszeres kezelésben részesültek, sokkal rosszabb eredményeket produkáltak, mint azok, akiknek egyszerű életmódbeli változtatásokkal – alvás és étkezési rutin kialakítása, rendszeres testmozgás – próbáltak meg segíteni.

„Remélhetőleg a mostani kutatás egy lépéssel közelebb visz minket a bipoláris zavar megértéséhez és gyógyításához, ez a betegség ugyanis milliókat kínoz az egész világon, és ha ezekkel az egyszerű életmódbeli változtatásokkal akár egy kicsit is élhetőbbé tehetjük az életüket, már megérte” – nyilatkozta Dr. Frank.

Medipress 

  

Az utóbbi évtizedekben gyakori jelenség, hogy a szülők valamilyen okból kifolyólag nem tudják a megfelelő mértékben biztosítani a gondoskodást, figyelmet, törődést gyermekük számára. Így a gyermek erős hiányt, elveszettséget él meg, magára marad, sőt, a szülő helyett kénytelen felelősséget is vállalni olyan helyzetekben, ami még egyáltalán nem az ő feladata volna. Ez a szerepfelvétel aztán állandósul, és vele együtt észrevétlenül elvész a gyermekkor is. De hogy kerül a gyermek szülőszerepbe, és mik ennek a felnőttkori következményei? Heller Csilla, tanácsadó szakpszichológus írása.

Gyermek szülőszerepben

„EGYMÁS ANYJA ÉS APJA VOLTUNK!”

– mondta egy kliensem gyermekkoráról, arra emlékezve, mikor szüleik évekre egyedül hagyták őket az alkoholista nagymamánál.

Azt a jelenséget, amikor a gyermek szülői szerepeket vesz fel és felnőtt feladatokat hajt végre, parentifikációnak nevezzük. A gyermek viszonylag könnyen bekerülhet a szülői alrendszerbe azáltal, ha az egyik vagy esetleg mindkét szülő tartósan nincs jelen fizikailag vagy funkcionálisan. Fizikailag ugyan elérhető a mentális betegségben vagy valamilyen függőségben szenvedő szülő, de érzelmileg már alkalmatlan azt nyújtani, amire gyermekének szüksége lenne. Ezért például A depressziós anyákat bizonyos esetekben „halott anyának” is hívják.

Parentifikáció történik akkor is, ha a szülő kötődése bizonytalan, vagy minden döntést a gyermekre hárít. A nem funkcionáló szülő hatására a gyermek kénytelen magára vállalni a felelősséget saját maga és testvérei, sőt sokszor a szülei iránt is. Több kliensem számolt be arról a traumatizáló gyermekkori élményéről, amikor ő maga

AKADÁLYOZTA MEG ANYJA VAGY APJA ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETÉT.

A parentifikált gyermek a felhőtlen játék helyett életet ment, aggódik, gondoz, gondoskodik, támogat, ápol, elintéz, megold, figyel. Mindeközben azonban mint gyermek nem élheti saját, felhőtlen életét, fényévnyire kerül kortársaitól és életszakaszának fejlődési feladataitól. Egyszerre lesz érettebb, ugyanakkor éretlenebb, s ez végigkísérheti egész felnőtt életét is.

„A gyermekem a legjobb barátom!”

A parentifikációhoz nem feltétlenül kell a fent említett traumatikus eseményeknek megtörténniük. Sok szülő gondolkodás nélkül oszt meg gyermekével rá egyáltalán nem tartozó dolgokat, szinte sokkolva őt a rábízott információkkal, melyekre a gyermek érzelmileg még egyáltalán nincs felkészülve. Ide sorolható a szülők házassági, akár szexuális konfliktusai, vagy az anyagi, megélhetési gondok ráterhelése a gyermekre, mint helyettesítő partnerre.

SOKSZOR EZEK A BESZÉLGETÉSEK MÁR AZ ABÚZUS SZINTJÉN HATNAK.

A gyermek megértő, empatikus hallgatóságnak tűnik, hiszen végre látszólag vele foglalkozik a szülő. Ám közben hajlamos azt érezni: neki kell megoldani a felnőtt problémáját. Eszköztelensége és a szülő talajvesztettsége azonban nagyfokú szorongást eredményez benne, emiatt sokszor nem is képes erre.

Gondoljunk csak arra, amikor a konfliktusos válás során a gyermek hirtelen partnerszerepbe kerül édesanyja mellett, végighallgatja anyja sérelmeit, ennek következtében ellenérzései lesznek a saját apjával szemben. Úgy érzi, neki kell megvédenie az anyát a jövőben. Az apa helyére lép, az anya társává válik. Ebből az erős szövetségből később nagyon nehéz lesz majd kiszabadulnia.

Tragikus jelenség továbbá az is, mikor a gyermek valamilyen titkot kénytelen őrizni. Például az egyik szülő külső kapcsolatának terhét cipeli, amit nem mondhat el a másiknak. Feladata a falazás, a hazugságok közvetítése, közben a szülőpár összetartása is, így szinte szétszakad a lojalitáskonfliktus alatt.

 A szerep beépül az identitásba

Ha a gyermek önként vagy elvártan magára vállalta a felelősségteljes szerepet, a családban megszűnik gyermeki státusza, és felnőttként tekintenek rá. A gyermek megéli, hogy képes támaszt nyújtani, ellátni másokat, és egy idő után ezt már kötelességének érzi. Így

LÉTREJÖN A PARENTIFIKÁLT IDENTITÁS.

Hiába az elvárt felnőtt szerep, a gyermek életkori sajátosságaiból adódóan még nem tudja azt hiánytalanul teljesíteni, így ez nyomot hagy az önértékelésén is. A parentifikált gyermekeket, bár kívülről határozottnak tűnnek, belül szorongás, bizonytalanság és a bűnösség érzése nyomasztja őket. Bűntudatuk abból fakad, hogy a gyermek még nem érzi kompetensnek magát a ráerőltetett szerepében. Hiába hiszi a környezete alkalmasnak az erejét meghaladó feladatokra, ő nem ezt éli meg. Egyik pillanatban még ő az egyetlen felnőtt a családban, a másikban pedig a védtelen gyermek érzései törnek elő belőle. A meg nem élt gyermekkor hiányos énkép kialakulásához vezethet, nyomában megjelenhetnek depressziós és pszichoszomatikus tünetek is.

A parentifikált gyermek felnőttkora

A parentifikált gyermekkort végigkíséri a bűntudat, mely megmarad a felnőttkorba lépve is. A patológiás családi dinamika gyakran a gyermeket kiáltja ki bűnbaknak, hibásnak, aki nem tett meg mindent a család érdekében. Sőt, neki tulajdonítják a konfliktusok kirobbantását is. Ebben az esetben a gyermekből kényszeres, empátiától mentes segítő válhat, aki bűntudatát csökkentve öntudatlanul vállalja az önfeláldozó megmentő szerepét. Mivel gondoskodása az idő múlásával elvárt és megszokott lesz, az ezzel való felhagyás (például családalapítás miatt) éles konfliktusokat válthat ki az eredeti családból, hiszen az idősödő szülők továbbra is követelik az eddigi gondoskodást.

Gyakran megfigyelt jelenség az is, hogy a parentifikált gyermekben felnőttkorára tudatosul meg nem élt gyermekkora, ettől úgy érzi, szülei az adósai maradtak. Kirohanásszerűen akarja behajtani rajtuk az elmaradt törődést és szeretetet, a ki nem elégített gyermeki igényeket. Ez általában az örökség azonnali követelésében mutatkozik meg. Az is lehetséges, hogy a visszatért gyermekkori vágyait a felnőtt maga elégíti ki: tárgyakat, akár játékokat vásárol magának, hedonista életmódba kezd, ám belső feszültsége ezáltal sem csökken. 

Ha egyszer elindul a láncolat: transzgenerációs hatások a parentifikációban

A PARENTIFIKÁLT SZÜLŐK GYAKRAN VÁLNAK SAJÁT MINTÁZATUK RABJÁVÁ,

és ahogy annak idején tőlük is, elvárják saját gyermekeiktől is a gondoskodást. A mintát követő szülők gyermekeiktől várják a megnyugtatást, az érzelmi támasz nyújtását, de a házassági konfliktusaikban is igénylik a gyermek intenzív bevonását, békítő, villámhárító szerepét.

Transzgenerációs mintáinkat azonban nem muszáj kiélnünk és átadnunk utódainknak. Pszichológus segítségével megváltoztathatjuk viselkedésünket, átírhatjuk a mintázatot önismereti munkával, felismeréssel, tudatosítással, alternatív megoldások kidolgozásával, valamint a bennünk élő gyermek követelőző hiányainak feloldásával.

A szerző Heller Csilla, (krízis)tanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja. 

A hangulati zavarok nehezen megfogható állapotok, hiszen többé-kevésbé mindenkire jellemző például a hangulatingadozás. 

Ráadásul a hangulati zavarok sokkal gyakoribbak lehetnek, mint hisszük, talán körülöttünk is él olyan ember, akinél fennáll ez a probléma. Vannak azonban jelei annak, ha valakinél komolyabb a gond annál, mint hogy kicsit nehéz napja van.

Befejezetlen feladatok kísérik az útján. A bipoláris személyiségre nagyon jellemző, hogy mindig új dolgokba kap bele, de semmit sem fejez be, illetve eleve nem reális célokat tűz ki maga elé, melyeket tényleg nem lehet elérni.

Szélsőségesen ingerlékeny. Időnként mindenki harapós hangulatban van, de egy bipolárisnál ez elviselhetetlen mértéket ölthet. Figyeljünk fel rá, ha maga sem képes okát adni az ingerlékenységének, és bevallása szerint képtelen uralkodni rajta.

Beszédkényszeres. Nem egyszerűen bőbeszédű, hanem úgy dől belőle a szó, mintha muszáj volna, és csapong a témák között. A hallgató mintha ott sem lenne, ő csak mondja és mondja, választ nem vár, nem hallgatja meg, nem reagál rá. Különösen aggasztó jel, ha egyébként az illetőtől nem ezt szoktuk meg.

Alvászavarok kínozzák. A bipoláris zavarban szenvedőknél gyakoriak az alvászavarok is. A depressziós fázisban sokat alszik, mégsem érzi magát soha kipihentnek, a mániás fázisban viszont pont ellenkezőleg: nem érez fáradtságot, bár nem alszik eleget.

Száguldanak a gondolatai. Ezt kívülről nehéz megítélni, legfeljebb a már említett beszédkényszer utalhat rá. Az illető képtelen gátat szabni a gondolatai áramlásának, vagy akár csak lelassítani őket, bár nem is feltétlenül érzi ezt problémának. 

bipolárisvilág