Egy titokzatos afrikai növény segíthet a drogfüggőknek a leszokásban. Magyarországon azonban kábítószernek minősül. A Drogriporter mexikói partnereinek filmjéből többet is megtudhatsz a témáról!
1962-ben egy Howard Lotsof nevű 19 éves heroinfüggő elhatározta, hogy kipróbál egy akkoriban Nyugaton még meglehetősen ismeretlen új pszichedelikus szert, az ibogaint. Ez az alkaloida egy nyugat-afrikai növény, a Tabernanthe iboga hatóanyaga, amelyet 1864-ben fedezett fel először egy francia orvos. Alacsony dózisban enyhe stimuláns hatásokkal bír, így hozták forgalomba a francia gyógyszertárakban 8 mg-os tablettákban egészen a 70-as évekig. Nagy dózisban azonban igen erőteljes pszichedelikus hatásokkal rendelkezik, amelyek Gabon őshonos népei körében már évszázadok (ha nem évezredek) óta ismertek voltak. Ők beavatási szertartások részeként használják az ibogát. Lotsof ibogain-tripje 30 óráig tartott, és visszaemlékezési szerint egyáltalán nem volt kellemes. Ami viszont igazán megdöbbentette, az volt, hogy a trip után nem jelentkeztek a szokásos elvonási tünetek, sőt, nem is sóvárgott a heroin után. 1962 és 1963 során még további 9 heroinfüggőnek adott ibogaint, akik megerősítették, hogy jelentős hatással volt az elvonási tüneteikre. Lotsof volt az első a történelemben, aki felfedezte az ibogain potenciális szerepét a heroinfüggőség kezelésében.
Nézd meg a Drogriporter mexikói partnereinek filmjét a 2016-os globális ibogain konferenciáról!
Bár számos kutatás igazolta azóta az ibogain terápiás potenciálját, befektetők és a megfelelő klinikia vizsgálatok hiányában eddig még nem lett belőle törzskönyvezett gyógyszer. Ehhez hozzájárult az is, hogy a 60-as évek végétől a pszichedelikus drogokat betiltották, kutatásuknak belkonyult, az ibogain azóta is tiltólistán szerepel az Egyesült Államokban. A hivatalos gyógyászat határain kívül azonban gombamódra szaporodtak az undeground iboga-klinikák, elsősorban Latin-Amerikában, de akadnak Európában is. Hivatalos minőségbiztosítási kritériumok nélkül ezek a klinikák elég változatos módon működnek, vannak köztük kóklerek és egészen magas szakmai színvonalú intézmények is, ahol szakképzett orvosok, pszichológusok és ápolók segítségével, luxuskörülmények között épülhetnek fel a drogfüggők. Az ibogain felügyelet nélküli terápiás használata öngyógyítás céljából azért sem ajánlott, mert bizonyos embereknél szívleállást okozhat, illetve egyéb drogokkal együtt használva is olyan problémákat okozhat, amelyek orvosi beavatkozást igényelhetnek. Az ibogain-asszisztált detoxikációs kezelés során maga az iboga-kezelés előkészítő és utánkövető pszichoterápiával egészül ki (itt olvashatsz egy példáról). Az ibogain persze nem csodaszer (a hagyományos terápiás módszerek sem azok), de a páciensek egy kisebbsége tartós józanságot tud elérni a segítségével.
Lotsof 2010-ben meghalt, a Drogriporter csapata készített videót az utolsó nyilvános fellépéséről a barcelona-i ártalomcsökkentő konferencián, ahol szakemberek és aktivisták vitatták meg az ibogain szerepét. Még megélhette a pszichedelikus kutatások reneszánszának kezdetét, hiszen az elmúlt években a 60-as évek óta nem látott energiával kezdődtek újra az embereken végzett vizsgálatok. Megalakult a Globális Ibogain Terápiás Szövetség (GITA), azzal a céllal, hogy előmozdítsa az iboga-kutatást és sztenderdizált gyógymódokat alakítson ki. Honlapjukon az érdeklődő számos érdekes információt talál. Ők szervezték tavaly Mexikóvárosban a globális ibogain konferenciát, amelyről a Drogriporter videós hálózatának mexikói partnerei, Brun Gonzales és Karina Muscarina készítettek filmet. A következő nagy iboga-konferencia Bécsben lesz, az alábbi képre kattintva többet is olvashatsz róla!
Ami Magyarországot illeti, 2015. áprilisában megírtam, hogy az Országos Addiktológiai Centrum (OAC) ajánlására két olyan drog is felkerült az új pszichoaktív anyagok listájára, amelyek egyáltalán nem valók oda: az egyik a látnokzsálya hatóanyaga (Salvinorin-A), a másik pedig az ibogain. Sajnos nem tudjuk, hogy milyen indoklással vették fel az ibogaint a gyógyászati célú használatra alkalmatlan szerek tiltólistájára, az OAC ugyanis megtagadta, hogy kiadja a kockázatértékelő dokumentumokat. Az ibogain ma pszichotróp anyagok I. jegyzékébe tartozik, tehát kábítószernek minősül, gyógyászati felhasználását az állam nem ismeri el. Pedig az ibogain nem az a szer, amit rekreációs célra lehetne fogyasztani (abuzálni) és nem okoz függőséget. Reméljük, idővel Magyarország is nyitottabban áll majd hozzá a pszichedelikusok szerek gyógyászati használatához.
Blog: Sárosi Péter Videó: Brun Gonzalez és Karina Muscarina
Ma már Magyarországon is egyre kevésbé kérdés, hogy a nemünk milyen meghatározó az életminőségünk és a mozgásterünk tekintetében. Sőt, már azt is egyre kevesebben vitatják, hogy mindez tipikusan a nők kárára történik, mert a nemek közti egyenlőtlenségek egy hierarchikus társadalomban válnak valósággá, és így leképezik a férfiak előjogain alapuló, általános alá-fölérendeltségi viszonyokat. Legfeljebb vannak, akik szerint ezzel semmi gond nincs.
Forrás: kaposvarmost.hu
Arról viszont már jóval kevesebb tudásunk van, a hogy nemi hovatartozáson alapuló egyenlőtlenségek hogyan fonódnak össze más társadalmi hátrányokkal – például a származással, a bőrszínnel, a szexuális orientációval, a fogyatékossággal vagy az osztályhelyzettel. A társadalomtudományos szakirodalom ezt az összefonódást interszekcionalitásnak nevezi (az angol intersection szó alapján, ami kereszteződést jelent) és először Kimberly Crenshaw afróamerikai jogász kezdett el foglalkozni a jelenséggel és következményeivel a ’80-as évek végén. Crenshaw írásaiban rámutatott azokra a fekete nők által megtapasztalt igazságtalanságokra, amelyeket sem a nőjogi szakpolitika, sem az etnikai diszkriminációval foglalkozó politika nem ismert fel, így kezelni sem tudták őket.
Ehhez hasonló módon, a szegénységben élő nők is számtalan olyan nehézséggel kell, hogy megküzdjenek – a világ minden táján, így Magyarországon is –, amivel sem tehetősebb nőtársaik, sem a szegénységben élő férfiak nem szemebesülnek. És mindez sok esetben más társadalmi hátrányokkal is rendszerszerűen összefonódik – például a megfelelő politikai intézkedések hiányában a roma származás és a fogyatékosság is komoly szegénységi kockázatot jelent ma Magyarországon, ezért egy roma vagy egy fogyatékos nő különösen súlyos nehézségekkel kell, hogy megküzdjön a mindennapjaiban.
Mivel ezeket az egyenlőtlenségeket a társadalmaink termelik ki és tartják fenn (ha nem élnénk társadalmakban, akkor ezek csak különbségek volnának és nem egyenlőtlenségek), ezért társadalmi felelősség a velük szembeni fellépés. Vagyis a társadalom által fenntartott intézmények és a választott politikusok feladata volna, hogy felszámolják őket. A valóságban azonban nagyon sokszor épp ennek az ellenkezője történik: pontosan azok az intézmények és döntéshozók súlyosbítják tovább a sokszoros hátránnyal küzdő nők elnyomását, amelyek eredetileg az ő érdekükben jöttek létre.
Hogyan kezeli a nők szegénységét a magyar állam?
A magyar állam tulajdonképpen egészen kiterjedt szociális ellátórendszert működtet, ami névleg a szegénység csökkentését célozza, sőt, bizonyos elemei kifejezetten a szegénységben élő nők problémáira adnak választ (például anyaotthonok a lakhatási szegénységgel küzdő nők számára). Csakhogy ez az intézményrendszer leginkább a bürokráciát tekintve kiterjedt, a finanszírozása és az általa nyújtott szolgáltatások színvonala annyira alacsony, hogy a rendszer a gyakorlatban nem képes ellátni a feladatát. Az elnyomás különböző formáinak egymásba fonódása miatt pedig a szegénységben élő nők különösen kiszolgáltatottak ennek az intézményrendszernek, sőt, sok esetben épp ezek az intézmények fokozzák tovább a kiszolgáltatottságukat.
Ez néhány esetben már a jogszabályok szövegében megmutatkozik. Például a munkanélküliek ellátását szabályozó törvény előírja, hogy csak akkor lehet valaki jogosult álláskeresési járadékra, ha mindent megtesz azért, hogy munkát vállaljon, de még az állami foglalkoztatási szerv sem tud számára megfelelő munkahelyet ajánlani. A törvény értelmében egy munkahely akkor megfelelő, ha „a munkahely és a lakóhely közötti naponta – tömegközlekedési eszközzel – történő oda- és visszautazás ideje a három órát, illetve tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében a két órát nem haladja meg.” Vagyis a munkanélküli nőktől minden esetben elvárja a jogalkotó, hogy elsősorban ők feleljenek a családban nevelkedő gyerekekért, míg a férfiaktól ezt csak akkor várja el, ha egyedül nevelik a gyereküket – hiszen ha van partnerük, akkor ezt majd nyilván elvégzi ő.
A legtöbb problémával azonban a szociális célú törvények gyakorlati alkalmazásakor szembesülnek a szegénységben élő nők. Például a családsegítő és gyermekjóléti központokban, ahová az esetek túlnyomó többségében akkor is az anyák fordulnak, ha a gyereknek apja is van (márpedig az esetek túlnyomó többségében van neki), mert a társadalmi nemi szerepleosztások ezt diktálják. Ezekben a központokban a nők nap mint nap azt tapasztalják, hogy amire ténylegesen szükségük volna (például anyagi támogatás válsághelyzetben, szociális bérlakás, védelem a bántalmazó partnerüktől), azt a hivatal nem tudja számukra biztosítani (mert az állam nem finanszíroz krízissegélyt, nem tart fenn szociális bérlakásokat és nem működtet hatékony áldozatsegítő intézményeket). Ezért az ügyintézők jobb híján fenyegetéssel, büntetéssel, áldozathibáztatással reagálnak a hozzájuk forduló nők panaszaira. Emiatt pedig ők legközelebb kétszer is meggondolják, hogy felkeressék-e az intézményt, ha bajba kerülnek.
A lakásszegénységben élő családok számára fenntartott családok átmeneti otthonai (csáok), illetve anyaotthonok többsége nagyon rossz fizikai állapotban van és a tömegszállás jellegükből fakadóan nem biztosítanak méltó körülményeket a lakóiknak. Mindezt tetézi az az elbánás, amit az ott élő nők a mindennapokban tapasztalnak: lekezelően vagy megalázó módon beszélnek velük, szigorú ellenőrzés alatt tartják őket (például benéznek a hűtőszekrényükbe, bekamerázzák a közös helyiségeket), nehezen indokolható szabályokat kényszerítenek rájuk (például azt, hogy nem lehet TV a szobájukban), beleszólnak a mindennapi életük legapróbb részleteibe (abba, hogy mikor szellőztetnek vagy hogyan tárolják az ételt a hűtőszekrényükben), és abba, hogyan nevelik a gyerekeiket (mikor milyen ruhát adnak rájuk, stb.). A lakók magánszféráját a körülményekből eleve adódónál is tovább szűkíti sok helyen a látogatási idő szélsőséges korlátozása – van olyan otthon, ahol heti 1 órányi idősáv van erre kijelölve. Egyáltalán nem ritkaság, hogy a felnőtt lakók is néninek szólítják az otthon szociális munkásait, ami jól mutatja a köztük lévő hatalmi aszimmetriát. Nem csoda, hogy a nők menekülnének ezekről a helyekről, csak nincs hova.
A gyámügyi intézményrendszer nem kifejezetten a szegénységben élő nők problémáinak kezelésére jött létre, hanem a gyerekek, minden gyerek érdekeinek érvényesítése, testi és lelki fejlődésük biztosítása érdekében. A gyakorlati tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a szegénységben élő nők megkülönböztetett bánásmódban részesülnek a gyámhatóság részéről – a lehető legrosszabb értelemben. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy gyereket a családjától elválasztani pusztán anyagi okból nem lehet, a gyakorlatban mégis sok gyereket emelnek ki a családjából olyan okokra hivatkozva, amelyek a család szegénységéből fakadnak (nem megfelelőek a lakáskörülményeik, nincs elég pénzük élelemre vagy tisztálkodószerekre). Miközben a gyerek mindenek felett álló érdekét egyértelműen az szolgálná, ha a hatóság abban támogatná a családot, hogy ezeken a körülményeken változtatni tudjon. Ezeknek az eljárásoknak a lelki és fizikai terheit az esetek legnagyobb részében az anyák viselik: ők könyörögnek a családgondozónak hétről hétre; ők járnak hivatalról hivatalra, hogy rendezni tudják a helyzetüket; ők kuncsorognak adományért a jótékonysági szervezeteknél; ők nyugtatják a gyerekeket, akik már minden csengetésre összerezzenek, hogy nem a tegyeszes autó jött-e hozzájuk; ők dolgoznak három műszakban takarítóként, hogy valahogyan előteremtsék a gyerekek ellátásához szükséges pénzt és ezzel megelőzzék a kiemelést. Mindeközben a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek több mint 20 éve nem tudják elérni ugyanezeknél a gyámhivataloknál, hogy a bántalmazó apáknak ne járjon automatikusan, minden körülmények között a gyerekek felügyeleti joga.
Mit lehetne tenni?
A szegénységben élő nők intézményi elnyomásának felszámolásához elsősorban politikai akaratra volna szükség – olyan döntéshozókra, akik a rájuk bízott közpénzt felelősen használják fel, a rendszerszintű társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását prioritásként kezelve.
Másodsorban olyan gyakorlati szakemberekre (szociális munkásokra, családgondozókra, ügyintézőkre), akik felismerik a nemek közti rendszerszintű egyenlőtlenségek megnyilvánulásait (mert ez a képzésük része volt vagy önszántukból részt vettek ilyen továbbképzésen) és tenni is akarnak ezek ellen. A mai rendszerben ezek a gyakorlati szakemberek nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a – túlnyomórészt férfi – döntéshozók nem biztosítják a munkájukhoz azokat az erőforrásokat, amelyek révén érdemi segítséget tudnának nyújtani a hozzájuk fordulóknak. És azokat a forrásokat sem, amelyek révén ehhez a lelkileg nagyon megterhelő munkához megfelelő pszichés támogatást kaphatnánk.
De a fenti problémák egy része többletforrások nélkül is kiküszöbölhető volna – ahhoz nem kell pénz, hogy valaki ne alázza meg az ügyfelét, ne kezelje irányításra szoruló gyerekként, hanem tekintse őt egyenlő partnernek, és vegye észre a rendszerszintű problémákat (például ne a nőt vonja felelősségre azért, mert a partnere nem dolgozik, hanem a kormány gazdaságpolitikáját vagy, ha ez a helyzet, akkor a partnerén élősködő férjet vagy élettársat.) Ezek az állapotok a szociális ellátórendszerben csak akkor fognak megváltozni, ha a benne dolgozó szakemberek végre a sarkukra állnak és egymással és az ügyfeleikkel szolidaritást vállalva, kollektív fellépéssel kikövetelik a munkájuk megfelelő elvégzéséhez szükséges eszközöket a jelenlegi hiányosságokért felelős döntéshozóktól. Addig marad az ügyfeleik megfélemlítése, büntetése és megalázása.
És ahhoz sem kellene plusz pénz, hogy a szociális ellátórendszer használatára kényszerülő nőknek megfelelő jogorvoslati és érdekvédelmi lehetőségek álljanak rendelkezésére. Például a csáókban és anyaotthonokban valóban és ne csak névleg működjenek a törvényben előírt érdekvédelmi fórumok, és az általuk felvetett problémákat az intézményvezetők vegyék komolyan és orvosolják. És ezekre az intézményekre is vonatkozzanak ugyanazok a jogorvoslati szabályok, mint a többi szociális intézményre – a jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a szociális törvény hatálya alá tartozó intézmények (például átmeneti szállók) esetében bírósághoz lehet fordulni, ha valaki vitatja a felvétele elutasítását vagy az elbocsátását az intézményből, míg csáók esetében csak a fenntartónál lehet panasszal élni, tehát annál, aki az eredeti döntést meghozta.
Amíg ezek a politikai és szakmai feltételek nem adottak, addig a szegénységben élő nőknek nem marad más lehetőségük helyzetük javítására, mint az egymás iránti szolidaritás jelképes és cselekvő gesztusai, illetve a feladatukat szociális munkás esküjükhöz hűen végző szakemberekárral szemben végzett, elhivatott, tiszteletre méltó munkája. Szerencsére ezekre is nagyon sok példa van ma Magyarországon.
Leonid Afremov nemcsak amiatt különleges, mert orosz-izraeli származású, ő az egyik legismertebb modern impresszionista művész, aki elkápráztat egyedülálló festési technikájával és összetéveszthetetlen stílusával.
Afremov korábban még vízfestékkel és akrillal alkotott, de mindig csak megrendelésre. Az üzlet így is nagyon döcögősen ment, míg 1994-ben Afremov 16 éves fia, Dimitrij házról házra járva próbálta meg eladni apja festményeit.
Ez az ötlet ragyogóan bevált, azóta keresik a festő képeit, ő pedig megtalálta saját stílusát az eszméletlenül színes olajképek alkotása közben.
2004-ben Afremov az eBay-en keresztül értékesített egy képet, majd az árak egyre csak emelkedtek, mára pedig egy eredeti Afremov sokezer dollárért kel el úgy is, hogy a festő saját magát képviseli, nem dolgozik egyetlen galériával sem.
A festő képeit pszichológusok és pszichiáterek is kifejezetten megnyugtatónak tartják, még gyógykezelésekhez is használják.
Afremov azóta tévéműsorokban, művészeti magazinokban szerepel, egyébként pedig egy üdülőhelyen él békességben.
Mi lenne, ha kiderülne, hogy lelki egyensúlyunkat nem is a gének, a kisgyermekkori traumák vagy a környezet káros hatásai befolyásolják a leginkább, hanem a szervezetünkben élő egysejtű organizmusok milliárdjai? Egyre több tudományos kutatás feszegeti ezt a pszichológiát is fenekestül felforgató kérdést.
„Az elmebaj kiindulási pontját általában a gyomor és a belek környékén kell keresni” – vélekedett a 18. század végén a modern pszichiátria atyjának tartott francia Philippe Pinel. Habár ezt a megállapítását szakberkekben évszázadokig hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni, manapság mintha visszaigazolnák Pinelt azok az egyre nagyobb lendülettel folyó kutatások, amelyek a bélrendszer működését meghatározó mikroorganizmusok és az emberi psziché közti kapcsolat feltárásán fáradoznak.
Az új évezred fejleménye, hogy a mikrobiológusok rájöttek: testünkben számszerűen döntő többségben vannak az egysejtű lények (baktériumok, élesztőgombák, archeák, és egyéb egysejtűek), amelyek jóval nagyobb hatással vannak az életfolyamatokra, mint azt korábban gondolták. A láthatatlan kis lények száma mintegy tízszerese a testi sejtekének, ha pedig a génállományukat nézik, kiderül, hogy 99 százalékban mikrobákból állunk.
A bélagy lakói
A jelenleg még gyerekcipőben járó tudományos kutatások különösen izgalmassá válnak, amikor azt kezdik feszegetni, milyen szerepet játszik a humán mikrobióta – ezen organizmusok összessége – a személyiség alakulásában. Egyre több a bizonyíték ugyanis, hogy a mikrobáknak nem csupán a túlsúly, a bélbajok, az allergia vagy az asztma tekintetében van kulcsjelentőségük, hanem hatnak az agy működésére is – olvasható Rob Knight és Brendan Buhler Szerves részünk – Hogyan befolyásolják életünket a mikrobák? című, 2015-ben megjelent könyvében.
Meglepő például, hogy az étvágy mellett a legáltalánosabb pszichés reakció, a stressz is mennyire függ az emésztőrendszerben élő egysejtűektől. Néhány éve a kanadai McMaster Egyetem kutatóinak sikerült természetüktől fogva nyugodt egereket stresszessé tenni kizárólag azáltal, hogy megkapták ideges fajtársaik bélmikrobáit – és fordítva.
Élettanilag egyébként saját tapasztalataink alapján is könnyen belátható, hogy a stresszes helyzetek idején milyen fontos szerepet játszik az emésztőrendszer. Ilyenkor a bél – az agy jelzéseit véve – „szükségállapoti” működési módba kapcsol, hogy minden erőforrással a probléma megoldására koncentrálhassunk: elkezd energiát spórolni, kevesebb váladékot termel, valamint csökkenti a saját vérellátását.
Ha azonban hosszabb távon fennállna a vészhelyzet, akkor levertséggel, étvágytalansággal vagy hasmenéssel jelzi, hogy ideje visszakapcsolni normál életmódra. Ezekre a megpróbáltatásokra emlékezve pedig egy újabb helyzetben – ha csak tehetjük – kétszer is meggondoljuk, hogy vállaljuk-e a stresszes szükségállapot következményeit.
Még izgalmasabb, hogy az új kutatások több irányból is kezdik feltárni a depresszió és a mikrobák kapcsolatát – olvasható Giulia Enders Bélügyek – A belek csodálatos világa és a jó emésztés című, 2014-es sikerkönyvében. Azt már tudni lehetett, hogy a depresszió tünetegyüttese részben a szervezet gyulladásos reakciója, amikor aztán a bélrendszerben számos jótékony hatású baktérium igyekszik rövid láncú zsírsavakat termelni, hogy ezek révén enyhítse a tüneteket.
Két éve viszont norvég kutatók azt is kimutatták, hogy a gyulladáscsökkentő egysejtűek közé tartozó Oscillibacter baktériumcsalád olyan vegyi anyagot termel, amely természetes nyugtatószerként utánozza az agy idegi tevékenységét csillapító, GABA nevű neurotranszmittert, ám ezzel a „mentőakciójával” végső soron depressziót okozhat.
Gyümölcscukor, depresszió
De a depresszióhoz köze lehet a fruktózintoleranciának is. Manapság divat mindenféle élelmiszert gyümölcscukorral édesíteni (például ketchupokat, gyümölcsjoghurtokat, salátadresszingeket), ám innsbrucki táplálkozáskutatók 2001-ben kimutatták: a túl sok fruktóz nemcsak hasmenést, hasfájást és felfúvódást, hanem depressziót is okozhat.
Ennek biokémiai háttere, hogy a gyümölcscukor gátolja a triptofán nevű aminosav hasznosítását, amire a szerotonin – a közismert boldogsághormon – előállításához lenne szükség. Ezért nem árt figyelni a fruktózbevitelre, aminek napi maximuma 50 gramm (ez mondjuk 6 alma vagy 8 banán elfogyasztásával jut a szervezetbe). Az egészségfanatikus Egyesült Államokban már most is 80 gramm körüli az átlagfogyasztás, holott egy-két generációval korábban ennek negyede volt.
A bélmikrobák egyes kutatások szerint olyan komplex idegrendszeri betegségek alakulásába is beleszólhatnak, mint az autizmus. Kimutatták, hogy az ezzel küszködő gyerekek bélrendszerének mikrobiomja, azaz az ott élő egysejtűek génállománya jelentősen különbözik a nem autista kortársaikétól.
A gond csak az, hogy mivel az autizmus gyakran párosul bélrendszeri rendellenességekkel (például hasmenéssel), amelyek önmagukban is megváltoztatják a mikrobiomot, nehéz megmondani, hogy a különbséget az autizmus vagy a hasmenés okozza-e. Akárhogyan is, a Kaliforniai Műszaki Egyetem, a Caltech kutatója, Sarkis Mazmanian másfél éve talált egy olyan probiotikumtörzset, amellyel visszájára tudta fordítani az autizmus tüneteit – igaz, egyelőre csak egerekben.
Mikrobiológia Freud díványán
Mindezen kutatások nagy ígérete, hogy az emberi szervezet működését „uraló” mikrobákkal végső soron gyógyítani is lehet. Az egyik ilyen ötlet a székletben megtalálható Mycobacterium vaccae baktérium felhasználása, amelyik képes módosítani az emberi immunrendszert, ezért egyes kutatók most valamiféle stressz és depresszió elleni oltószert próbálnak fabrikálni belőle.
De tudományosan igazolták, hogy a szóban forgó lelkiállapotokat képesek befolyásolni az említett és manapság igen népszerű probiotikumok is. A gond csak az, hogy a nagyrészt az emberi szervezetben is fellelhető probiotikumok körül jelenleg jóval nagyobb a felhajtás, mint amennyit a hatásmechanizmusukról bizonyosan tudnak a tudósok. A gőzerővel folyó kutatások következtében azonban az ismeretek napról-napra bővülnek, és úgy tűnik, a mikrobiológia visszavonhatatlanul kezd meghatározó tényezővé válni az orvostudomány mellett a pszichiátriában és a pszichológiában is.
Egy anonim alkoholista vallomása lecsúszásról és felemelkedésről. Pénz, börtön, megváltás.
Hát csak erre, erre, itt leülhetünk, ennél az asztalnál nem fog zavarni minket senki. Örülök, hogy eljöttek, János vagyok, alkoholista, én fogom elmesélni maguknak az életemet. Tudják, mi mindig ezt mondjuk, hogy János vagyok, alkoholista, meg Béla vagyok, alkoholista, meg Margit, vagy bárki, mert az ember alkoholista marad, hiába nem iszik, alkoholista marad, amíg él, és ehhez képest lényegtelen, hogy Kissnek, Nagynak vagy Kovácsnak hívják. Néha eszembe jut, hogy Rodinnek nem a gondolkodóról kellett volna szobrot készítenie, hanem arról, aki meg tud inni egy sört úgy, hogy nem iszik egy másodikat utána. Mert az az igazán nagy dolog, higgyék el. Szóval az életem…
Nem is tudom, mit mondjak róla. Hoztak nekem már ételt ötcsillagos szállodában előmelegített tányéron, és ettem kukából a maradékot. Húzattam a cigánnyal a nótámat, és zenéltem az utcán fésűn selyempapírral, csak hogy összekolduljam a kannás borra valót. Loptam, csaltam, hazudtam, betörtem, verekedtem, megjártam a börtönt is, elkövettem mindent, csak hogy inni tudjak. Biztos, hogy hallani akarják mindezt?
***
Fele sem tréfa
Anikó magatehetetlenül feküdt a földön. Vagyis az aszfalton. Feküdt már sokfelé az elmúlt tíz évben, nagyjából azóta ismertük őt, de mínusz öt fokban ez különösen kockázatos. Józsi, a férje hozta ide a házba. Amikor gratuláltunk neki a frigyhez, nevetve csak azt felelte, hogy az özvegyi nyugdíjra hajt. Mindkettejüket kezelték többször pszichiátrián, túlzás lenne azt állítani Józsiról, hogy félkegyelmű, mondjuk nagyjából háromnegyed. Kapják a segélyt, otthontalan alkeszeket szállásolnak el maguknál napi ezer forintért, ebből futja olcsó szeszre, cigire. A kaját hozza az önkormányzat, közös költséget még egyszer sem fizettek. Sosem rajongott értük a lépcsőház, gyakoriak voltak a hangos veszekedések, repült párszor a borosüveg is, meg amikor bedobták az égő csikket a liftaknába, hívni kellett a tűzoltókat. Egészen az utóbbi időkig folyamatosan úton voltak, napjában többször lementek italért, a következő körben visszavitték az üvegeket, aztán elfogyott otthon a dohány, azért indultak el. Mindig a férj ment elöl, a nő két méterre lemaradva tőle követte. Amikor a Google kamerás autója (a street view-s kocsi) végigment a környéken, akkor is éppen tartottak valahova, úgyhogy felkerültek a világhálóra mint az utcakép nélkülözhetetlen részei. Nagyjából ugyanannyit ihattak, de Józsi kétszer akkora, jobban eloszlott benne az anyag. Az ominózus aszfalton elterüléskor is együtt tartottak haza a kocsmából, de Anikó megint lemaradt, Józsinak meg nem tűnt fel, hogy egyedül megy fel a lifttel. Amikor szóltunk neki, hogy ugyan jöjjön már vissza, s kanalazza össze becses nejét, mielőtt odafagy a járdához, hamar ott termett. – Nem megmondtam, hogy ne papucsban gyere, mert elesel!? – zárta rövidre a helyzetet József, majd mindketten eltűntek a kapualjban. Ahogy házunk két furcsa szerzete, úgy gyakran a humor tárgya minden, ami az alkohollal kapcsolatos. Legtöbb anekdotánkban közös elem az a szókapcsolat, hogy „jól berúgtunk”. Talán két olyan fogalmat ismerünk még, amelynek az iváshoz (piálás, hörpintés, kortyintás, poharazás, szittyózás, kamillázás stb.) mérhető mennyiségben él szinonimája a magyar nyelvben, de ezekre most inkább ki sem térünk. Pedig a szeszhelyzetnek fele sem tréfa. Miközben a legtöbb orvos egyetért abban, hogy napi egy pohár minőségi vörösbor kifejezetten jót tesz egészségünknek, de a sörrel való alkalmi vesemosás is belefér, ma körülbelül minden nyolcadik felnőttnek komoly problémája van a mértékkel. A posztszovjet térségben valóságos társadalmi katasztrófát okoz az ivászat, de múlt év végén egy hollandiai kutatás tizenhét nyugat- és közép-európai államot vizsgálva arra jutott, hogy a bevont országok közül arányaiban nálunk halnak meg legtöbben alkohol okozta betegségekben. A rotterdami Erasmus University Medical Center munkatársai szerint legalább minden tizedik halálesethez köze van a szesznek, de óriási a társadalmi rétegek közti különbség: minél alacsonyabb státusú valaki, annál nagyobb az esélye, hogy az italozó életmód jelenti majd a vesztét. (Persze számos hasonló kutatás létezik, de a végkövetkeztetés egyikben sem sokkal kedvezőbb.) Zacher Gábor januárban tett kijelentése, hogy hamarosan egymillió alkoholista országa lehetünk, azóta szinte szállóigévé vált. (Emellett több mint kétmillió nagyivó élhet az országban.) Egy interjúban fel is vetették az ismert toxikológusnak, hogy senkire nem hivatkoztak olyan sokszor a sajtóban az év első napjaiban, mint őrá, mire az amúgy médiafüggő orvos azt felelte: sajnos. A szenvedélybetegségekről nem lehet eleget beszélni és írni, kétségtelen, a gyakran a jó barát színében mutatkozó alkohol lassabb, de alattomosabb gyilkos, mint a még jellemzőbben az alsó (és fiatal) társadalmi rétegekben pusztító szintetikus drogok. Aki egyszer alkoholistává válik, élete végéig az marad, még ha éppen tiszta is. Az e heti Magazinban Falusy Zsigmond kollégánk egy érintett portréján keresztül mutatja be az ember mélyrepülési képességeit, infografikánkon pedig próbáltuk a legalaposabban bemutatni képek és számok segítségével a realitásokat. Anikó, Józsi felesége hosszú évek alatt itta el hozományát és a máját. Néhány hónapja halt meg, nem volt öreg, ötven lehetett, bár nyolcvannak festett. Férjét azóta ritkábban látjuk, talán hozzák neki az italt. Nem jött be neki az élet, de a halállal jól kalkulált. (György Zsombor)
Az egóm volt mindig az én bajom. Hogy mindig csak én, én, én, én. Én legyek a központ, akire felnéznek. A bűnözők között én voltam a legokosabb, az alkoholisták között én jöttem a legmélyebbről, mert nekem állandóan a túlzások kellenek. Hajléktalan koromban egyszer üldögéltünk a többiekkel a Népligetben. Odajön hozzám egy haver, hogy figyelj, megmondom, melyik a te kutyád, kezdi, azzal rámutat egy dán dogra, pedig soha nem látott vele. Mert nekem vagy nincs kutyám, vagy mindjárt muszáj, hogy az enyém legyen a legnagyobb.
Tulajdonképpen inni is így ittam: mértéktelenül. Zsámbékon, a tanítóképzőben kezdődött. Azt szoktam mondani, hogy ott egyszer berúgtam, aztán úgy maradtam. Mivel a főiskolán a legokosabb nem lehettem, elhatároztam, hogy én leszek a legzsiványabb. Kocsmában tanyáztam, az előadásokra nem jártam, ki is rúgtak hamar, úgyhogy elkezdtem dolgozni. Voltam műtőssegéd, lehúztam egy hetet a tatabányai szénbányában, aztán Budafokon tanítottam. Néha a napközi pénzéből loptam el az italravalót, de nem féltem, tudtam, ha bajba kerülök, a szüleim úgyis kifizetik a tartozásomat. Akkoriban nagyon szerettem családlátogatásokra járni. Amint beléptem az ajtón, már kérdezték is, hogy a tanár úr mit iszik, én meg mondtam: amit adnak. Talán akkor még nem voltam alkoholista, csak rengeteget ittam. Ezt azért gondolom, mert amikor börtönbe kerültem, odabent azért még kibírtam szesz nélkül.
Hogy miért csuktak be? Természetesen az ital miatt. Egyszer egy kocsmában kártyáztam, és elnyertem valakitől nemcsak az összes pénzét, de még az aranygyűrűjét is. Persze csaltam. Vastag voltam, kitaláltam hát, hogy meglátogatom Cegléden a későbbi feleségemet. Kölcsönkértem egy autót, de már a nagykőrösi csárdánál elakadtam, mulatni kezdtem, úgyhogy mire Ceglédre értem, olyan részeg voltam, hogy a barátnőm nem akart beengedni a házba. Őrjöngeni kezdtem, beültem az autóba, összevissza száguldoztam, és karamboloztam egy motorossal. Én megúsztam, de neki amputálni kellett a bal karját. Egy évre és két hónapra ítéltek.
***
Amint kiszabadultam, rögtön megnősültem. Talán nem lepi meg magukat, ha azt mondom, nem volt jó a házasságunk. Eljártam otthonról, ittam, sorra adogattam el az asszony cuccait, előbb az irhabundáját, aztán az ékszereit. Az apósomnak volt egy kis földje, onnan csöveket hordtam el, és ha végképp nem volt pénzem, boltokból loptam. Hat hónap után aztán összeálltam az egyik helyi szálloda tulajdonosnőjével. A feleségem majdnem beleőrült. Tudják, kis város Cegléd, mindenki ismer mindenkit, ha valami ilyen történik, hát az országra szóló botránynak számít. De engem nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Ott laktam a szállodában, ihattam kedvemre, úrnak éreztem magam, nagyképűsködtem, csúcsra járt bennem az egó.
Amikor beleuntam ebbe, visszamentem a feleségemhez, de továbbra is mindenféle nőkkel öszszefeküdtem. Nem tudom, miért, de nekem egyszerűen buják a gondolataim. Ha én egy nőt látok az utcán, egyből vetkőztetni kezdem magamban. Ezért is szerettem elvonóra járni: mert ott vagy az ápoltakkal, vagy az ápolónőkkel előbb-utóbb öszszejött valami. Voltam én ugyanis ekkortájt vagy ötször elvonón. Ha kitört valami miatt a balhé, bevonultam oda, kivártam, amíg elülnek a hullámok, aztán kijöttem, és ott folytattam, ahol abbahagytam. Most azt gondolom, nem akartam én igazán leszokni a szeszről, nem volt hozzá elég erőm. Még nem értem el a medence alját. Mert tudják, olyan ez, mint amikor valaki fejest ugrik a vízbe. Ha eléri a feneket, onnan már el tudja lökni magát, és hamar a felszínre ér, de ha csak valahol a víz alatt kapálózva próbál felfelé indulni, kutya nehéz dolga van.
***
A feleségemtől végül tizenkét év házasság után, épp a rendszerváltás környékén váltam el. Végre szabad voltam, nem kellett senkinek megfelelnem. Szóval kedvemre ihattam. Egy ideig a budakeszi vadaspark mellett, egy étteremben dolgoztam felszolgálóként, de innen egy év után kirúgtak, mert rájöttek, hogy dézsmálom a készleteket, és együtt mulatok a vendégekkel. Ekkoriban már ismertem pár bűnözőt a budapesti éjszakából, és egyszer az egyikük szólt, hogy kellene valaki, aki egy betörésnél figyel, és az autót vezeti.
Így kezdődött a bűnözői karrierem. Eleinte csak sofőrködtem, később saját csapatot szerveztem. Több tucat betörésben vettem részt, dőlt hozzám a lé, két kézzel szórtam a pénzt. Volt, hogy eszembe jutott, leugrok a Balatonhoz halat enni. Ahogy leérek, bemegyek az étterembe, szól a zene, engem meg elkezd birizgálni valami, hogy ez így nem jó, csak nekem húzzák azok a cigányok. Kiálltam hát a partra, őket meg beküldtem a vízbe térdig, hogy onnan játszanak, egyedül a nagybőgős kapott felmentést. Hát ilyen voltam én. Néha arra gondolok, nekem tulajdonképpen dzsentrinek kellett volna születnem, akinek az az egyetlen dolga, hogy eligya a családi vagyont.
Ebben az időben kezdtem el Fradi-meccsekre járni. Persze itt is rögtön kitört belőlem a mértéktelenség: nemsokára már az edzéseket, sőt a futóedzéseket is megnéztem, belekeveredtem a kemény magba, cigányokra, buzikra vadásztam. Csak verekedtem és ittam, ez volt az életem. Egyszer például elkísértem a válogatottat Svédországba. Már indulás előtt elkezdtem inni, aztán ittam a repülőn, a stadionban és ittam a visszaúton, úgyhogy amint megérkeztünk Ferihegyre, rögtön az egyik újságosbódéhoz mentem, vettem egy Nemzeti Sportot, hogy megnézzem, mit játszottunk. Komolyan mondom, nem emlékeztem az eredményre, pedig kint voltam a meccsen.
***
Aztán hamar vége lett ennek is. Megbuktam, fél évet voltam előzetesben, végül úgy úsztam meg a büntetést, hogy vádalkut kötöttem. Szép kifejezés ez, vádalkut kötni, pedig csak arról volt szó, hogy beköptem valakit. Ezután kicsit visszavettem a tempóból. Ez azt jelentette, hogy biztosítási csalásokat követtem el, gépkocsikat lízingeltem, aztán eladtam őket, és bejelentettem az ellopásukat.
Közben volt még egy munkahelyem, amin csak nevetni tudok: egy ital-nagykereskedésben dolgoztam sofőrként. Kecskére káposztát, mondhatnák, és igazuk lenne. Addigra már hat autót törtem össze, hatszor vették el a jogosítványomat, kétszer ültettek belém Esperalt, tudják, azt a kapszulát, amelyre ha ráiszik az ember, iszonyú rosszul lesz. Szóval a sofőrködésről kezdtem mesélni… Rengeteget kerestem, mert folyton csaltam. Viszek mondjuk ötven rekeszt leadni, de százat íratok be. Vagy vételezek háromszáz üveg piát, és csak kétszázat ír fel a raktáros. Neki csúsztatok ilyenkor egy kis pénzt, a különbözetet meg eladom. Hirtelen iszonyú sok pénzem lett, volt, hogy napi százezer forintot hoztam össze. Mivel folyamatosan ittam, már vezetni sem tudtam, ezért felvettem egy embert, tellett rá. Ő volt a sofőr sofőrje. Ez így ment egy évig, és amikor kiderült az egész, mert azt tudtuk, hogy ki fog derülni, nem nagyon bántam: valahogy beleuntam ebbe is.
***
Marcus Goldson
Az volt tehát a kérdés, hogy mihez kezdek most. Dolgozni nem nagyon akartam, bár őszintén szólva erőm se lett volna hozzá, mert ekkoriban már keményen ittam. A pénz, amit összecsaltam, kifolyt a kezemből, albérletet nem tudtam fizetni, néha egy-egy nőmnél húztam meg magam, haza viszont nem akartam menni. Ötvenöt éves leszek, de ha otthon vagyok, az anyám még mindig rám szól, hogy mossak kezet evés előtt, vagy ne igyak annyi kávét, mert az nem tesz jót nekem. Kávé! Mintha ez lett volna a legnagyobb bajom! Szóval töprengtem egy darabig, végül beköltöztem egy hajléktalanszállóra. Öt évig vegetáltam ott, de nem tetszett ez az élet, biztosan kitalálták már, miért: mert odabent nem ihattam kedvemre.
Így kerültem az utcára. Itt aztán azt csinálhattam, amit akartam, társadalmon és törvényen kívül éltem. Eleinte bolti lopásokból tartottam el magam, később azonban már a boltba sem engedtek be, mert úgy néztem ki. Akkor maradt a kéregetés. A rendőr nem igazoltatott, mert rühes voltam, az emberek inkább dobtak valami pénzt, csak ne vegzáljam őket. Volt, hogy az úttest közepén ültünk le kártyázni, megállt miattunk a forgalom, egyikünk pedig egy kalappal járt körbe az autósoknál, hogy még mindig kell egy kicsi, különben nem megyünk arrébb.
Ekkor már nem tudtam létezni alkohol nélkül. Két liter kannás bor volt reggel az induló adagom. Az első két decit rögtön kihánytam, a második kettő kétesélyes volt: vagy bennem marad, vagy jön ki az is. Egy liter után már lábra tudtam állni, a második után pedig elkezdhettem kéregetni. Talán mondanom sem kell, hogy ebben is jó voltam. Megáll például egyszer egy kabrió a pirosnál, én meg odamegyek mosolyogva, hogy főnök, maga is fedél nélkül? Hát az ilyenek hozták a pénzt.
Csakhogy azért ez kemény élet volt, és éreztem, hogy egyre csúszom lefelé. Éreztem? Ez azért túlzás. Eljutottam arra a pontra, hogy csak annyit éreztem a világból, hogy nyáron meleg van, télen pedig hideg. Egy telefonfülkében laktam az Újpest-Központ metrómegállóban. Balról a második volt az enyém. Szóval egyre gyengébb lettem, már kéregetni sem tudtam, csak feküdtem a földön napokig, rühesen, tetvesen, összeszarva. Néha meg akartam halni, de még az öngyilkossághoz sem volt erőm. Egyik nap aztán találtam hatvan forintot a zsebemben. Kivételesen nem alkoholt akartam rajta venni, hanem odavánszorogtam az egyik működő telefonhoz, és tárcsázni kezdtem. A szüleimet hívtam.
***
Kétezertizenhárom március tizenötödike volt. Azóta hiszem, hogy azon a napon évről évre csak azért lobogózzák fel az országot, mert az én leszokásomat akarják megünnepelni. A szüleim mindenesetre azonnal értem jöttek, hazavittek, lemosdattak, lefektettek. Az ital nélkül töltött első éjszakámon azt hittem, hogy a szekrények betörők, és ki akarnak rabolni. Kihívtam a rendőröket, anyám majdnem frászt kapott, amikor hajnaltájt becsöngettek a lakásba. A szüleim ezután két napig ültek az ágyam mellett, miközben én deliráltam.
A negyvenkettedik napon elmentem az anonim alkoholisták gyűlésére, és azóta tiszta vagyok. Az első évben hétszáz összejövetelen voltam, azt mondogattam, hogy a leszokás az én új függőségem. Mert most már józannak kell maradnom, józannak, bármi áron. Néha például eszembe jut, hogy ölnék-e embert csak azért, hogy ne igyak többet. Mármint mi történne, ha így vetődne fel a kérdés. Komolyan mondom, nem tudom, melyiket választanám, a gyilkosságot vagy az ivást.
Nem akarok sokat mesélni az anonim alkoholistákról, ha akarják, úgyis utánaolvasnak. Nekem olyanok a gyűléseik, mint cukorbetegnek az inzulin: szükségem van rá, különben meghalok. Tudom, százszor hallottak már ilyet, de én tényleg más ember vagyok, mióta találkoztam velük. Három éve elengedtem az akaratomat, cserébe viszont működtetni tudom az életemet. Elkezdtem például méhészkedni. Megcsináltattam a fogamat, és most a szüleimnél lakom ugyan, de sokáig béreltem egy kis lakást. Nem tudom elmondani, milyen felszabadító érzés volt, hogy saját postaládám van. Nekem postaládám! Értik? Hogy ha keres a postás, hát megtalál, és bedobhatja a leveleimet. Mert ezentúl levelet is kaphatok. Aztán életemben először elmentem szavazni, és vettem bérletet. Valósággal rácsodálkoztam arra, hogy van közlekedés a föld alatt is. Mondjam még tovább? Nem mondom. Szerintem értik így is.
***
Nem tudom, van-e Isten. Nekem sokáig egy kilincs volt az, ahhoz imádkoztam, hogy le merjem nyomni, be merjek lépni azon az ajtón, amely mögött segítséget kérhetek. Később a gyűlés volt az isten, aztán nem tudom, mi. Még a kilencvenes években egyszer egy évre beköltöztem a péliföldszentkereszti kolostorba, hogy elzárjam magam az italtól. Ott rengeteget imádkoztam, de az ima akkor nem segített rajtam. Tudják, még nem értem el a medence alját.
Viszont most újból imádkozom. Naponta letérdelek, és beszélek hozzá, ehhez a valakihez, aki ha van, akkor fentről figyel minket. Legyen meg a te akaratod, ezt mondom neki, de csakis a tiéd, mert ha az enyém teljesül, abból mindig rettenetes dolgok származnak. És ha rá gondolok, hát megszáll valami nyugalom. Vallásos viszont nem vagyok. A vallás azoknak való, akik félnek a pokoltól. Én viszont ismerem a poklot. Tudom, milyen. Voltam ott. Megjártam.
Ha segítség kell
Az anonim alkoholisták társasága a 06 (1) 251 0051-es telefonszámon (15–18 óráig), illetve az info@anonimalkoholistak.hu ímélcímen érhetők el (postacím: 1536 Budapest, Pf. 258).
Kedélybetegség esetén nem kell feltétlenül azonnal tablettákat szednünk. Számos kíméletesebb, természetes módszer van, amivel javíthatunk a hangulatunkon anélkül, hogy mesterséges vegyi anyagokat juttatnánk a szervezetünkbe.
Sportoljunk
Több kutatás is igazolta, hogy aszorongás csökkentésének egyik legegyszerűbb és legjobb módja a rendszeres testmozgás. A kedélybetegségre hajlamosaknál a sport húsz százalékkal is mérsékelheti a tünetek súlyosságát- szakértők szerint ennek többek között az az oka, hogy a mozgás élénkíti a vérkeringést, aminek hatására az agy jobban reagál a stresszre.
Lélegezzünk
Talán közhelyesnek hangzik, de néhány mély lélegzet valóban segíthet megnyugodni. Éppen ezért napi 20-30 percet érdemes hasi légzésgyakorlatoknak szentelni, mert ez oxigénnel telíti a vért, ez pedig élénkíti a testet és az idegrendszert is.
Melegítsük magunkat
Forró fürdő, plédbe burkolózás, napozás - kutatások szerint a meleg érzete segít a szerotonintermelésben, így jobb lesz tőle a hangulatunk is.
Egy forró fürdő sokat segíthet a szorongás leküzdésén
Természetjárás
Hegymászás, kirándulás - kutatások szerint a természeti környezetben való sétanagyon jót tesz a rendszeresen szorongóknak. A csendes, zöld tájakon való barangolás bizonyítottan nyugtató hatással van az idegrendszerre.
Meditáljunk
Napi 30 perc meditáció kutatások szerint 38 százalékkal is mérsékelheti a szorongás és a depresszió tüneteit. A szakemberek szerint a meditációhoz szükséges önfegyelem elsajátítása abban is segít, hogy jobban kezeljük a félelmeinket és negatív érzéseinket.
További hasznos tippek a szorongás leküzdéséhez...
Táplálkozás
Akamillatea illetve a kamillás fürdő nyugtató hatású, ezt is kutatások bizonyítják. A halfélékben található omega-3 is közismerten jót tesz mindenkinek, aki depresszióra hajlamos.
A dizájner drogok néhány évvel ezelőtti megjelenése és elterjedése teljesen megváltoztatta a drogfogyasztási szokásokat, új kihívások elé állítva nemcsak az addikcióval foglalkozó szakembereket, hanem a társadalomtudósokat is. Szécsi Judittal, a Társadalomtudományi Kar Szociális Munka Tanszékének tanársegédjével beszélgettünk a dizájnerfogyasztók körében hallgatókkal végzett terepmunkájáról, a TáTK-s Szociotáborokról és a szakma elé állított régi-új kihívásokról.
A dizájner drogokról meglehetősen sokat beszélnek az utóbbi időben: mi lehet ennek az oka? Ennek több oka van: az egyik biztosan az, hogy az egész drogszcéna átalakult, ezzel együtt pedig az érzékelésünk is. A dizájnerrobbanással megváltozott a fogyasztói kultúra: ezek a szerek teljesen másképp működnek, mint az eddigi, általunk jól ismert ún. klasszikus szerek (heroin és más ópiátok, amfetamin- és metamfetaminszármazékok, speed és ecstasy, vagy akár a hallucinogén szerek, mint az LSD, illetve az ezidáig legnépszerűbb drog, a marihuána). Az újfajta pszichoaktív szerek, vagyis a dizájner drogok összetételéről és hatásáról nagyon kevés vagy semmi információnk nincs, ugyanakkor nagyon gyorsan változik a kapható anyagok összetétele. A megváltozott fogyasztási szokások pedig egy sor új problémát hoznak, sok veszélyt rejtenek, nagyon súlyos következményekkel jár a használatuk: több a mentális probléma, sok esetben komoly pszichózisról van szó, ami pedig erőteljesen lecsapódik az ellátó rendszeren. Azok, akik segítséget kérnek, korábban kérik, rövidebb karrier után, de sokkal rosszabb állapotban vannak mentálisan és fizikailag is, sok esetben szövődményekkel küzdenek. Az ismeretlenség vagy bizonytalanság – ami a szer természetéből következik – és a problémák számának növekedése hozta rivaldafénybe az egész drogszakma számára a problémát, és okozott pánikot. Két évvel ezelőtt – amikor a média is felkapta a jelenséget – még csak kerestük a válaszokat. Milyen új szolgáltatások kellenének, milyen új igényeket mutat a megváltozott szerhasználati mintázat és maga az új szer? Ez az egyik oldal: a szakma percepciójának megváltozása. Ugyanakkor a fiatalok droghasználatát vizsgáló reprezentatív felmérések (ESPAD, HBSC) azt mutatták ki, hogy a droghasználat csökkent hazánkban. Az ellentmondást a szakma is érzékelte.
Ezek szerint az új szerek új felhasználókat is magukkal hoztak. Ez így van, de az elcsúszás sokkal inkább ott figyelhető meg, hogy felborult a korábbi rend: régebben tudtuk, hogy az egyes szereknek milyen hatásuk van, kik használják: jobban el lehetett különíteni egymástól az egyes társadalmi csoportokat és szubkultúrákat. A dizájner drogok megjelenésével a „rendszer” összedőlt: a társadalmi hovatartozás az új szerek megjelenése óta nem határozza meg azt, hogy a használók milyen anyagot szereznek be. Az új csoportok megjelenése annak is köszönhető, hogy ezek a szerek olcsók, könnyen elérhetők, a legalitás-illegalitás kérdése is sokáig teljesen tisztázatlan volt. A könnyű hozzáférés – akár az internetről is rendelhető szerekről beszélünk – azt jelenti, hogy már kapcsolat sem kell feltétlenül a beszerzéshez. Persze a terepmunkáink során találtunk dílereket, de mint beszerzési forrás már nem ez volt az elsődleges.
A megjelenő új csoportok – például a mélyszegénységben élő fiatalok – korábban valóban nem használtak „klasszikus” szereket, illetve sokan az illegális szerek használói közül is ezekre a pszichoaktív szerekre váltottak. Az egyes társadalmi csoportokat nézve pedig azt mondhatjuk, hogy az elit gimnáziumok diákjai ugyanúgy használták és használják ezeket a szereket, mint a szegregátumokban élő fiatalok.
Ez az összecsúszás a legutolsó időkben mintha tisztulna: az egészségtudatosság jelenléte – ami viszont szorosan összefügg a társadalmi státusszal – nyilvánvalóvá tette, hogy a dizájner szerek használata csak egy kirándulás volt a magasabb társadalmi csoportok számára, és ezek a fogyasztók kezdenek visszarendeződni a kontrolláltabb, lehet, hogy illegális, de kiszámíthatóbb, kevesebb kockázattal járó szerekhez. Habár a kábítószer-lefoglalások még ma is azt mutatják, hogy a szerek nagy arányban, közel 70%-ban dizájner drogok.
Amikor a szociális munkát választotta hivatásaként, drogfogyasztókkal akart foglalkozni? Amikor elkezdtem az egyetemet, egy svájci finanszírozású, tűcsere-programot végrehajtó AIDS-megelőző alapítványnál dolgoztam. A program vezetőjével sokat beszélgettünk, és személyes indíttatásom is volt. Az egyetem alatt végig a tűcsere-programban dolgoztam, és utána magasabb küszöbű ellátásokban, ambulancián és prevencióban is foglalkoztam szenvedélybetegekkel. A szociális munka és a szenvedélybetegeken való segítés nálam a kezdetektől fogva összefonódott. Persze voltak közben kitérők, leginkább a gyermek- és ifjúságvédelem irányába, de ezen a területen is jelentős probléma a droghasználat.
A dizájner drogok használatával kapcsolatos terepmunkát hallgatókkal közösen, az ún. Szociotáborokban végezték. Milyen egy ilyen tábor? A Szociotábor a képzés egyik legfontosabb része; amióta szociális munkás képzés létezik az egyetemen, azóta szervezzük. Fantasztikusan felépített gyakorlat és módszer arra, hogy közelebb hozzuk a hallgatókhoz azokat a célcsoportokat, melyek egyébként – akár a társadalmi státuszukat vizsgálva is – nagyon távol állnak tőlük. Rengeteg pozitív hozadéka van minden évben, a hallgatók nagyon szeretik. Legfőbb jellemzőjük az „elvonulás”, ez a közösségépítés és a bevonódás szempontjából is kulcsfontosságú. Az egyhetes tábort általában nem az egyetem finanszírozza, hanem megrendelők biztosítják. A megrendeléseket leginkább gyerek-esélyprogramok adják, szükségletfelmérés keretében; a hallgatók reprezentatív minta alapján gyerekes családoktól vesznek fel adatokat. A kérdőívezés mellett – más típusú módszereket megismerendő – a hallgatóknak interjút is kell készíteniük egy-egy szakértővel.
Az egy hét alatt a hallgatók megismerik az adott települést és azt ott élőket, őket is megismerik a helyiek, a kérdőívezésen és az interjú elkészítésén túl is beszélnek egymással. Hívta magát egy résztvevő megfigyelésen alapuló terepkutatási módszer tudatosabbá tétele.
A dizájner drogokkal kapcsolatos Szociotáborokat megrendelés híján végül az egyetem finanszírozta. Az első táborba Sík Dorkával (ELTE TáTK), a másodikba Kaló Zsuzsával (ELTE PPK) vittük el a hallgatókat. Ekkoriban – 2015-16 tavaszáról beszélünk – egyre több cikk és a riport jelent meg a dizájner drogokkal kapcsolatban. Tudományosan megalapozatlan, nem megbízható írások hangzatos címekkel hirdették, hogy a „dizájner drog elárasztotta a vidéket”. Általában egy településrész vagy család helyzetét nagyították fel, ezért gondoltuk, hogy közelebbről és szisztematikusan megvizsgáljuk az ügyet. A szakmán belül az addiktológusok körében is volt egyfajta bizonytalanság: a kollégák több alkalommal szembesültek szélsőséges helyzetekkel, mivel ezek jutnak el az ellátórendszerbe, de ezekből messzemenő következtetéseket nem lehet levonni. A terepmunka során – mely a résztvevő megfigyelés módszerén alapult – nem tapasztaltunk olyan, a média által általánosnak mondott jelenségeket, mint a többgenerációs vagy intravénás szerhasználat. A résztvevő megfigyelés mellett kérdőíveket is vettünk fel: szociodemográfiai adatokat rögzítettünk, és közben egy szűrőkérdőívvel a település droghelyzetét vizsgáltuk. A megkérdezettek arra is válaszolhattak, hogy mit gondolnak a településen a drogfogyasztási szokásokról, ismernek-e olyan embereket, akikről tudják, hogy élnek ilyen szerekkel. Akik ezekre a kérdésekre pozitívan válaszoltak, azokkal próbáltunk interjút készíteni, ami viszont már tematikusan a drogról szólt: ki, mit, honnan, mikor és hogyan szerez be, milyen kapcsolatai vannak itthon és külföldön, milyen a családi háttere, hova fordulhat segítségért, stb.
Milyen eredmények születtek, miután felvették a kérdőíveket és elkészültek az interjúk? Két járásban összesen hét településen jártunk 2015-2016-ban, és nagyon eltérő eredményeket kaptunk. Közel sem tapasztaltunk olyan fokú elterjedtséget, mint amilyenről a média beszámolt, de tény, hogy bár klasszikus szerekkel alig vagy egyáltalán nem élnek arrafelé, dizájnerfogyasztók vannak. Nagyon különböző mintázatokat követnek az egyes településeken attól függően, hogy milyen kohézióval rendelkezik az adott közösség. Számít, hogy mennyire összetartó közösségből jönnek, mennyire van egyfajta történetiségük, milyen a státuszuk, szerepük a településen, mennyire szegények, mennyire éri őket diszkrimináció. Az egyik legfontosabb drogfogyasztást meghatározó tényező az volt, hogy milyen kapcsolataik vannak kifelé: az adott településen, közeli nagyvárosban, Budapesten vagy a börtönben, de emberkereskedelem vagy prostitúció révén akár külföldön is. A szerhasználat és ennek szerepe az adott fogyasztó életében szorosan összefügg ezekkel a kapcsolatokkal. Ez jelenthez rekreációs, azaz alkalomszerű, szabadidős szerhasználatot, de akár nagyon mély függőséget is.
Kirajzolódtak tipikusabb mintázatok a fogyasztók között? Egyértelműen elmondható, hogy a mélyszegénységben élők körében még mindig az alkohol és az illegális gyógyszerhasználat jelenti a legnagyobb problémát. Azoknak, akik a legnagyobb elzártságban és szegénységben élnek, igazából mindegy, hogy mihez jutnak hozzá, a lényeg az, hogy „kiüsse” őket.
Ezt a jelenséget kábulatfüggőségnek neveztük el: a lényeg az, hogy az érintett a valóságból kiszállhasson, és ne gondoljon arra, amiben él.
Az, hogy ez az élmény rossz vagy jó számára, szinte mindegy. Más helyeken, ahol a közösség már nyitottabb, tehát több kapcsolata van az egyes embereknek kifelé, több alkalommal jártak a közeli nagyvárosban, Budapesten vagy akár külföldön, sokkal gyakoribb a klasszikus szerek használata: speed, extasy, biofű vagy kristály, szinte bármi. Ez a fajta szerhasználat sokkal inkább az adott életmóddal függ össze. Olyan településrészt is találtunk – ez is tipikus mintázat volt – ahol az adott, mélyszegénységben élő közösség egy bizonyos csoportja rendszeresen, társaságban használt dizájner drogokat. Többgenerációs szerhasználatot az alkohol esetében találtunk, ez valóban létezik, emellett az is jellemző, hogy a dohányzás teljesen elfogadott, szinte természetes ezekben a közösségekben. Illegitim, újfajta pszichoaktív szerek esetében a többgenerációs használatra egy példát sem találtunk, mivel az idősebb, szülői, nagyszülő generáció egyáltalán nem használ ilyesmit, náluk az alkohol és a gyógyszerhasználat a jellemző. Az egyes generációk között viszont nincsenek titkok: a szülő pontosan tudja, hogy mit használ a gyerek, és ez fordítva is igaz. Az ilyen típusú kutatásnak – azért is emeltem ki a résztvevő megfigyelés módszerét – nagyon fontos része a bizalmi munka. Az, hogy mi napokon keresztül ott vagyunk kíváncsian, érdeklődve, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a közösség elfogadjon, befogadjon minket. Ahogy haladnak a napok, egyre többet elmondanak magukról és az életükről: nemcsak a droghasználatról, hanem a családi és párkapcsolati problémákról, a gyereknevelés nehézségeiről, vagy akár a politikáról is.
A helyi ellátórendszer mit tud tenni ezekért az emberekért? Mivel nagyon keveset tudnak az addikcióról szociális és oktatási területen is, ezért a felmerülő kérdésekre nem igazán tudnak válaszolni. A kapacitásuk is nagyon kicsi, ezért inkább a területhez tartozó általános problémákkal foglalkoznak, mint a munkanélküliség, az anyagi nehézségek vagy az oktatási gondok. Az addikcióra specializálódott ellátóhelyek általában messze vannak, azok pedig, akik alacsony jövedelemmel rendelkeznek, nem tudnak hetente kétszer ezekbe a központokba bejárni. Így a gond a közösségben marad: tudnak egymás problémáiról, és elsősorban egymáshoz fordulnak segítségért. Ha pedig nem boldogulnak a saját köreiken belül, akkor mentőt hívnak.
Van esély arra, hogy a helyi ellátás képes lesz hatékonyan kezelni ezeket a problémákat? Ha az addiktológiai ellátást biztosítani tudnák vidéken is, lokális szinten, az sem változtatna sokat. Egyszerűen azért, mert ez a fajta droghasználat – a kábulatfüggőség – és kiváltó okai a társadalmi pozícióval, a kilátástalansággal és a súlyos nyomorral függnek össze.
Ez nem drogprobléma, hanem társadalmi probléma: annak a fajta szétszakadásnak és dezintegrációnak a következménye, mely éve óta jelen van ezeken a területeken.
Egyszóval a probléma nem kezelhető pusztán addiktológiai ellátással, ahogy kizárólag szociálisan sem. Azonban a felelősséget eltolni az egészségügyi ellátás és az addiktológia felé, teljesen értelmetlen. Amíg az általános kilátástalanság nem változik, addig továbbra is csak az lesz a cél, hogy az érintettek a szerek segítségével „kiszálljanak”. Az általánosan rossz fizikai és mentális állapot pedig a droghasználat melegágya. Hogy erre a problémára többek között a média is szinte hisztérikusan hívta fel a figyelmet, csak arra volt jó, hogy újra megindult a bűnbakkeresés. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a droghasználat nincs összefüggésben a különböző etnikai vagy kulturális csoportokkal: a droghasználat a mélyszegénységben élő emberek kilátástalanságra adott egyik válasza.
Folytatódik a terepmunka ezen a területen, vagy más irányt vesznek a kutatásai a jövőben? Úgy gondolom, az én feladatom az, hogy az addiktológiát és a társadalomtudományt összekössem és az átjárás lehetőségét megteremtsem. Arra kell felhívni a figyelmet minél szélesebb körben, hogy az utóbbi években a droghasználat okai között a társadalmi okok felerősödtek, ezek megoldása és kezelése nem kizárólag a pszichológia vagy az orvoslás feladata, viszont a szakmák közötti együttműködés kiemelten fontos hozzá. A mostani kutatásaim más irányba visznek: az érintettség szerepét vizsgálom a segítő kapcsolatokban. Az érdekel, hogyan válnak professzionális segítőkké a szenvedélybetegek. Milyen állomásokon mennek át az érintett vagy tapasztalati segítők, a mentorok, akik szaktudás és szakmai felhatalmazás nélkül adják át tudásukat? Hogyan alakul át az identitásuk? Hogy lesznek drogfogyasztóból segítők? Az addiktológiai szakma már hosszú évek óta befogadja és foglalkoztatja, akár intézményvezetőként is, az érintett segítőket. Az ő munkájukat szeretném részletesen megvizsgálni, mert mintájuknak hatalmas jelentősége lehet abban, hogy más területeken is megpróbálkozhassunk efféle segítséggel. Emellett megnyertünk egy pályázatot is: a projekt során nevelőotthonokban élő lányok szerhasználati szokásait szeretnénk feltérképezni Kaló Zsuzsa PPK-s adjunktus vezetésével és Rácz Andrea TáTK-s tanszéki munkatársnőmmel.
„Ugyan már, néha mindenki iszik!” – A szesz rabja nemcsak maga szenved, a környezete is
123RF
Mit tehet az, akinek a szerette az ital rabja és ezt rajta kívül senki más nem látja? Anna története következik.
Pár héttel ezelőtt, miután megjelent cikkünk egy huszonnégy éves alkoholista fiatalról, megkeresett egyik olvasónk, Anna. Sokáig töprengett, hogy írjon-e, mivel azt gondolta, az ő története nem elég izgalmas, érdekes. Nincs benne ellopott vagy elivott pénz, és testi erőszak sem. Csak minden más, írta üzenetében.
Valóban, Anna mondanivalója nem volt kifejezetten izgalmas, inkább szomorú és tanulságos. Kitűnt belőle, hogy az alkoholizmus mennyire alattomos betegség, amely nemcsak a benne szenvedőt teszi tönkre, hanem a hozzá legközelebb állót is. Úgy, hogy sok esetben a kicsit távolabbi környezet tudomást sem vesz róla, mert nem ismeri fel a problémát.
A negyvenéves Anna hét évvel ezelőtt ismerkedett meg a vele egykorú Péterrel. Az ismeretségből fél év alatt szerelem lett, lassan minden szabad idejüket együtt töltötték. Nagy közös baráti társaság alakult ki, és szinte valamennyi szombatjuk bulival telt. Anna sohasem szerette az alkoholt, de azon kapta magát, hogy kapcsolatuk első néhány hónapjában ő is rendre megiszik egy-egy pohárral.
– Észre sem vettem, amíg egy barátnőm fel nem hívta rá a figyelmemet.
Ekkor tűnt fel neki, hogy valóban, már nemcsak a bulikon, minden este lecsúszik otthon is egy kis vodka.
– Péter sokat volt távol a munkája miatt, külföldre is kiküldte a cég, hogy ellenőrizzen ezt-azt a kinti telepeken. Amikor vártam haza, az első, ami eszembe jutott, hogy beszerezzek neki egy üveggel. Automatikusan jött a gondolat, később raktam össze, hogy ez már nem volt teljesen normális.
Péter egy év elteltével, csúnya veszekedés után szakított Annával. A nő azonban annyira szerette, hogy próbált vele kapcsolatban maradni. Ez kissé nehéznek bizonyult, tekintve, hogy a férfi ekkor folyamatosan ivott, és lerázta magáról. Anna aggódni kezdett érte, próbálta megkeresni Péter édesanyját, barátait, hogy – ha már rá nem hallgatott – figyelmeztesse őket, baj van.
– Azt kaptam mindenkitől, hogy ugyan már, egy kapcsolat felbomlása után mindenki iszik. Én pedig próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem csupán most, hanem amióta ismerem, azóta iszik. Mindenki hülyének nézett, senki sem hallgatott rám.
A szakítás nem volt hosszú életű, Péter visszaédesgette magát Annához, aki naiv szerelmesként boldogan fogadta. Úgy döntött, majd ő segít rajta, és minden jó lesz. Elkísérte a kocsmázásokra, bulikra, és egy darabig rezzenéstelen arccal figyelte, mit csinál. Azt gondolta, így támogathatja, miközben kényszeresen méregette az otthoni palackokból fogyó ital mennyiségét.
– Többórányi ivás után sem kötekedett, rendesen beszélt, nem volt sem túl vicces, sem magába forduló, sőt: elképesztően magabiztos és sármos. Ennek pedig az lett a vége, hogy a szemem láttára kezdett ki nőkkel.
„Tudvalévő, hogy nyolcszázezer regisztrált alkoholista van Magyarországon. És mennyivel több lehet valójában! Vegyük hozzá valamennyi hozzátartozójukat, és ott tartunk, hogy a fél ország szenved”
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
Amikor ezt Anna másnap számonkérte, Péter tagadott. Már persze akkor, amikor nagyjából délutánra visszatért a józanság állapotába az előző napi sör- és vodkamámorból. Anna újra a barátokhoz fordult, akik továbbra is ellentétes véleményt hangoztattak. Vagy azt, hogy Péter nagyon jó fej srác, aki valóban nőzik, de semmiképpen sem alkoholista. Vagy azt, hogy azonnal el kellene hagynia, hiszen egy alkoholista barom.
Anna egyik állásponttal sem értett egyet, így újfent megpróbálta saját kezébe venni az ügyet. Beírta a Google-ba, hogy elvonókúra, és tárcsázta az első elérhető intézmény számát. Meglepetésére az adminisztrátor azonnal kapcsolta neki az igazgatót, aki háromnegyed órát beszélt vele telefonon.
– Azt gondoltam, hülyének fog nézni, mert elsőre csak annyit tudtam mondani, hogy fogalmam sincs, miért hívom, és jó helyen járok-e. Ám nagyon kedves volt, elmondta, hogy maga is alkoholista, csak éppen harminc éve nem iszik. Nagyon sok mindent, amiről addig fogalmam sem volt, elmagyarázott a betegségről. Rájöttem, hogy nem én vagyok a paranoiás, hanem tényleg baj van.
A szakember azt tanácsolta Annának, hogy ne menjen Péterrel az ivászatokra, mert akkor úgy fogja érezni, ez a támogatását jelenti. A felismerés első lépése az lehet, ha a férfi rájön, hogy magára maradt ebben a tevékenységében.
Anna újra megpróbált különböző programokat kitalálni a vedelés alternatívájaként, hiába. Péter vagy azért nem tartott vele, mert kocsmázni volt, vagy mert a másnaposságtól szenvedett. Ha nagy nehezen rá lehetett venni valamire, látszott rajta, hogy feszült. Kirándulni kocsma helyett?!
– A végén én maradtam egyedül, nem ő. A barátok kocsmáztak vele, én pedig ettem magam, szinte tönkrementem a tehetetlenségben. Legszívesebben beleüvöltöttem volna mindenki arcába, hogy segítsetek már. Volt, akiébe meg is tettem, mindhiába. Egy idő után ők is eltávolodtak tőle, bár továbbra sem látják, hogy beteg. Péter azonban talált helyettük másokat, úgymond új barátokat. Szerintem ivócimborákat.
Anna négy év alatt teljesen tönkrement lelkileg. Azontúl, hogy akit szeretett, alkoholista, a férfinak kötődési gondjai is voltak. A nő eleinte ennek tudta be az ellene irányuló folyamatos szurkálódásokat. Aztán rájött, hogy az is az alkohol hatása.
– Ültünk egyszer (már a hetedik évben) az autóban, én vezettem. Kétpercenként odaszólt, hogy mért így vagy mért úgy vezetek, nem vagyok normális, látszik a vezetési stílusomon. Ekkor még csendben tűrtem. „Elképesztő szart főztél tegnap, remélem, ma nem az lesz” – folytatódott. Kisvártatva így szólt: „Amúgy rohadtul meghíztál, igazán tehetnél valamit. Lassan undorító vagy.” Ennél a mondatnál nyomtam be a féket, és kitettem az út közepén. Végleg vége lett kapcsolatunknak.
A pocskondiázások ellenére Anna még mindig nem akarta teljesen elengedni Péter kezét.
– Ekkor már főleg azon járt az eszem, hogy ha valami baja esik, az kinek lesz a felelőssége. Senki sem veszi tudomásul, hogy beteg. Csak én látom, én tudom. Akkor az én lelkemen szárad, ha mondjuk alkoholmérgezése lesz, vagy éjszaka elüti egy autó?
Anna csak egy helyen kapott némi gyógyírt fájdalmára és tehetetlenségére. Eljárt az alkoholisták barátainak és hozzátartozóinak anonim csoportja, az Al-Anon összejöveteleire.
– Amikor először mentem el, kíváncsi voltam, milyen embereket találok majd ott. Nos, fiatalt és öreget, jól szituáltat és nagyon szegényet egyaránt. Ekkor mondtam ki először, hogy Anna vagyok, alkoholista hozzátartozója.
Anna ott eszmélt rá, hogy valójában nem párkapcsolati problémáktól szenvedtek, hanem az alkoholizmustól. Ketten.
– Tudvalévő, hogy nyolcszázezer regisztrált alkoholista van Magyarországon. És mennyivel több lehet valójában! Vegyük hozzá valamennyi hozzátartozójukat, és ott tartunk, hogy a fél ország szenved. Ezt a problémát nem ismeri fel a társadalom. Az írásukban nagyon megfogott, amikor azt mondta a beteg lány, hogy nem csak az az alkoholista, aki dülöngélve, felpüffedt arccal tolja a biciklit. Valamikor ők is ugyanúgy működtek, dolgoztak, mint bárki más, igaz, egy idő után már változó színvonalon. Mindent megtesznek, hogy leplezzék valós állapotukat. Lehúzzák arcuk előtt a redőnyt.
Anna a mai napig kapcsolatot tart Péterrel, de a helyzet nem változott. A férfi részegen bevall bizonyos dolgokat (például azt, hogy már egész nap iszik), és amikor Anna máskor aggódva felemlíti neki, akkor megkapja, hogy ő a hazug. Hajnalban néha pocskondiázó üzenetek érkeznek. Anna törli őket, és tűr, az anonimoknál dolgozva fel keserveit. Emberileg, érzelmileg még nem tudja magára hagyni a férfit, de azt is felismerte, hogy egyedül nem tud rajta segíteni. Próbálja élni az életét, mert mindenki csak saját magát tudja megmenteni.
A felnőtt lakosság jelentős része fogyaszt rendszeresen alkoholt. Ezzel különösebben nincs is baj, hiszen a mértékletes, felelős ivás nem okoz nagy problémákat. Az már annál inkább, ha az alkohol mellé esetleg gyógyszerek is kerülnek a szervezetbe, mert a kettő együtt már duplán egészségtelen.
Ráadásul nem szükséges, hogy szándékosan igyunk gyógyszerre alkoholt, elég, ha csak megfeledkezünk arról, milyen pirulát vettünk be napközben. Lássuk, melyik a hat legveszélyesebb szer, amit alkohollal keverhetünk, ha nem figyelünk oda!
1. Benzodiazepinek
Már ezek a pszichoaktív szerek önmagukban is rengeteg halálos áldozatot szednek, de ha alkohollal vegyítjük, akkor tényleg elképzelhetetlen következményeik lehetnek. A felmérések szerint ez a légzésleállással járó kombináció felelős az alkohol és kábítószer vegyítésével kórházzal végződő esetek mintegy ötödéért. Mivel mindkettő antidepresszáns, ellazítják az izmokat és lassítják a központi idegrendszer működését, ez viszont könnyen járhat kómával vagy halállal. Ráadásul krónikus esetben az immunrendszer funkcióját is veszélyeztetik, gyakorlatilag védtelenné téve a szervezetet.
Súlyos, akár életveszélyes állapotba is kerülhetünk, ha bizonyos gyógyszerekre alkoholt fogyasztunk
2. Opiátok
Az illegálisherointólkezdve a receptre kapható fájdalomcsillapítókig, az opiátok alkohollal keverve könnyedén okozhatnak halált. A központi idegrendszerre van lassító hatásuk, ami légzéselégtelenséghez vezethet. Bár nyugtató, sőt esetenként euforikus hatású ez a kombó,nagyon könnyű túladagolni. A CDC felmérése szerint Amerikában a fájdalomcsillapítóhoz köthető halálesetek 22 százalékában játszik szerepet az alkohol.
3. Antidepresszánsok
Az antidepresszánsok hatóanyagai fokozzák az alkohol hatásait, így egy pohár után rögtön úgy érezzük, mintha már kettőt ittunk volna. Egyes gyógyszerek hatással vannak a döntéshozatali képességre, megemelik a vérnyomást, alkohollal keverve pedig zavart, szédülést, rohamokat vagy akár kómát is okozhatnak.
Az aszpirin és más gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító szerek ronthatják az antidepresszánsok hatékonyságát. Erről bővebben az alábbi cikkünkben olvashat!
4. Stimulánsok
Elsősorban olyan drogokra gondolunk itt, mint a kokain, a metamfetamin vagy a speed, amik növelik a vérnyomást. Különösen a kokain veszélyes, ami alkohollal keverve rengeteg kokaetilént szabadít fel, ez pedig erősen mérgezi a szívet és az és érrendszert. Komoly nyomást helyez a szívre, ami akár végzetes is lehet.
5. Antibébi-tabletták
Azok a nők, akik gyógyszert használnak a nem kívánt terhesség ellni védekezésül, gyakran érzik úgy, hogy sokkal könnyebben csiccsentenek be. Ennek oka, hogy a pirulák a lenyelést követő nagyjából három óra múltán kerülnek a véráramba, és a szervezet el van foglalva a bennük lévő hormonok feldolgozásával. Emiatt az anyagcsere nem nagyon foglalkozik a bevitt etanollal, ráadásul hatására az alkohol lassabban távozik a szervezetből, ezzel veszélyeztetve a döntéshozatali képességet, ami akár alkoholmérgezéshez is vezethet.
6. Vény nélküli gyógyszerek
Sajnos rengeteg olyan, recept nélkül is vásárolható gyógyszert lehet kapni, ami alkohollal vegyítve veszélyezteti a szervezetet. Ilyen például az altató, amire ugyan rá van írva, hogy ne keverjük alkohollal, az emberek mégsem figyelnek oda. Pedig a kettő kombinációja akár halálos is lehet, mivel lecsökkenti a vérnyomást és leállíthatja a légzést.
Képünk illusztráció Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
Blogja segítségével próbál józanodni egy fiatal lány. Most úgy tűnik, sikerül is neki, és példája nemcsak mások számára lehet irányadó, hanem számos, az alkoholizmust övező félreértés eloszlatásában is segíthet.
„Már a múltkor is akartam írni neked egy kommentet, csak én meg lusta vagyok, de nagyon. Egy dolgot akarok neked rohadtul kihangsúlyozni: soha ne akarj magadnak se barátot, se férjet, se családot és legfőképpen gyereket ne, de még csak haverokat, barátnőket se. Ha ezt megfogadod, akkor a többit felesleges is elolvasnod, úgyis csak időpocsékolás. Azért ne akarj családot meg barátokat, mert egy szar alak vagy, minden alkoholista egy utolsó mocskos rohadék, senkiházi féreg, és te sem vagy kivétel. Büdös is vagy, hiába tagadtad a múltkori posztodban, és ahogy írtad, még dagadt is…”
Ez csak egyike azon durva kirohanásoknak, amelyek a huszonnégy éves, alkoholizmusban szenvedő nő blogbejegyzése alá érkeznek időnként. A Józan akarok lenni nevű oldal gazdája nem akarta elárulni a nevét, így az egyszerűség kedvéért története bemutatásakor nevezzük Andreának.
A fiatal nőnek átlagos gyermekkora volt, leszámítva édesanyja korai halálát. Tízévesen veszítette el. Mint mondja, ez sok mindenre rányomta a bélyegét, de nem hiszi, hogy ez lett volna később kialakult betegségének kiváltó oka.
– Viszonylagos jómódban éltünk, elit gimnáziumba jártam, és mondhatom, mindenem megvolt, amit szerettem volna.
Andrea gondjai az egyetem alatt kezdődtek. Mint szinte minden mai fiatal, ő is szeretett iszogatni a haverokkal, és a társasági élet alapja náluk is az alkoholfogyasztás volt.
– Eleinte tényleg csak a társaság miatt csináltam, de idővel azt vettem észre, hogy ez nem elég – idézi fel. – Én ittam meg leghamarabb az előttem lévő italt, alig vártam, hogy kérjünk még, és mindig kerestem az alkalmat az ivásra.
Ha pedig nem adódott, az maga volt a pokol. Egy-egy olyan alkalommal, amikor a többiek kávét kértek, neki pedig egyedül kellemetlen lett volna kikérnie a borát, ahogy mondja, szabályosan az agyvérzés kerülgette. Így történt, hogy a négy fal között is töltögetni kezdett magának.
– Amikor úgy éreztem, társaimnak is feltűnik, hogy egyre jobban remegek a piáért, amit persze valószínűleg csak beképzeltem, elkezdtem egyedül is inni.
És ezzel elindult a lejtőn. Két év múlva már mindennap ivott.
– Sok alkoholista kettős életet él. Hazaérve lehúztam a redőnyt, magamra zártam az ajtót, és olyat tettem, amit szinte senki nem tud rólam: ittam. Tudtam, hogy ha minden este iszom, miközben nézem valamelyik sorozatot, akkor megvan a napi adagom. Ezután kidőlök, és valamikor hajnalban úgy ébredek az ágyban, hogy még mindig farmerban vagyok, és ha agyonlőnének, se tudnám megmondani, mikor dőltem ki, és hogyan jutottam el oda. Reggel fogat mostam, magamra borítottam húsz liter parfümöt meg szájvizet, megráztam magam, és elindultam munkába. Némi folyadék, kávé, jópofizás után visszazökkentem, újra a régi önmagam voltam. Látszatra. És akkor a nap végén eljött a pillanat: egész napi erőfeszítésemet a probléma eltitkolására szanaszéjjel romboltam. Bementem a boltba. És ha létezik hely, ahol már biztosan tudnak az alkoholproblémádról, az bizony a bolt. Váltogattam kettőt is, remélve, hogy nem ismernek fel. De nyilván ismernek, mint a rossz pénzt.
Andreának egyébként jó munkája van, értékesítési, marketingcélú szövegeket ír egy cégnél. Sok alkoholistával ellentétben ő reggel nem „issza józanra” magát, inkább kávéval és péksüteményekkel próbál felébredni, észhez térni. Ez általában csak délután egyre-kettőre sikerül teljesen. Nagy volt a kísértés részéről egyébként a reggeli ivásra, mert hétvégente reggel kipróbálta a „gyógysört”, és használt is neki, de mint mondja, sokat dolgozott azért, hogy ilyen pozícióba kerülhessen, ezért hétköznap ezt nem meri megkockáztatni.
Andrea sok mindent megpróbált már, hogy rendbe jöjjön. Az ivás tönkretette a gyomrát, rendszeresen hasmenése volt, folyamatosan fáradtnak érezte magát, és a látása is romlott. És akkor még csak a három év alatt fellépő, kezdetleges egészségi következményekről beszéltünk. Ekkor ellátogatott az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésére.
– Az AA a közösség miatt jó, mert amikor az ember rádöbben, hogy gondja van, az nagyon rossz érzés: magányos vagy, utálod magad. Ha találsz egy közösséget, mint amilyen az AA is, az tényleg sokat segít, mert látod, hogy nem vagy egyedül. Nekem is nagyon jó érzés volt rájönnöm, hogy nem vagyok teljesen hülye, nem vagyok reménytelen, nem vagyok csődtömeg, mert ott volt még sok ember, akik pontosan ugyanazon mentek keresztül, mint én.
Andrea szerint az intézmény hátránya, hogy tutujgatással, betegségtudat-ébresztéssel és a felsőbb erőkre hagyatkozás gondolatával próbál segíteni. Azt mondták neki, hogy „nem tehet róla, nincs semmi baj, ez egy betegség”.
– Az AA tizenkét lépéséből is jó néhány arról szól, hogy egy felsőbb erő hogyan segít majd rajtunk. Én ezzel nem tudtam azonosulni, és úgy gondolom, igenis tehetek róla, hibás vagyok érte, hogy ide jutottam, és ezt nem egy felsőbb erőnek kell megoldania, hanem nekem.
A fiatal nő kipróbálta a pszichoterápiát is, de amikor a szakember azt javasolta, hogy amíg hozzá jár, próbáljon meg fokozatosan egyre kevesebbet inni, otthagyta.
Andrea a társadalombiztosítás által rendelkezésre álló szolgáltatásokról is lehangolóan nyilatkozik.
– A rendszer csak tűzoltásra van berendezkedve, ez nyilvánvaló. A blog hatására érkező történetek is arról tanúskodnak, hogy amíg nem vagy fél lábbal a sírban, sok segítségre ne számíts.
Andrea újra szomorú lesz, és tömören fogalmaz, amikor arról kérdezem, hogy akik tudnak a bajáról, hogyan segítenek neki, hogyan fogadták problémáját. Szűk családja tudja, de nem vesz róla tudomást.
– Pezsgőt kaptam szülinapomra, bort karácsonyra, és rendszeresen isznak a jelenlétemben. Egyetlen barátom segített, valószínűleg azért, mert neki is volt korábban függősége, tudta, hogyan álljon a dologhoz.
Az emberek többségének azonban fogalma sincs alkoholizmusáról. Andrea a blogírás kapcsán azzal is szembesült, hogy sokan úgy vélik, az alkoholisták ötven feletti, puffadt fejű, szakadt ruhájú, önmagukat összecsináló emberek.
– Azt kéne végre felfogni, hogy ez egy folyamat, és eddig az állapotig el is kell jutni – magyarázza, hozzátéve, hogy nem akkor kellene foglalkozni a problémásokkal, amikor már vinni kell őket, hanem amikor még saját lábukon mennek segítséget kérni. – Megelőzés gyakorlatilag nem létezik, sőt teljesen normálisnak minősül, ha az ember fiatalabb éveiben rendszeresen, sokszor tényleg ipari mennyiségben fogyaszt alkoholt. Elfogadott, akár még menő is. Sok egyetemistától kaptam levelet, hogy ők is érzik, nem lesz ennek jó vége, de hát mindenki iszik, semmi társasági életük nem lenne, ha nem innának együtt. Értem, miről beszélnek. Olyan közegben, ahol mindenki naponta iszik, nem is keveset, nehéz felismerniük a függőknek, hogy már nemcsak a társaság kedvéért isznak néhány pohárral, hanem elveszítették a kontrollt önmaguk fölött.
Andrea egy hónapja már nem ivott. Ezt egyszer már megelőzte néhány hétnyi nem ivás, de akkor visszaesett. Neki a blogolás segített a legtöbbet, bár kap hideget-meleget, és nemcsak a kommentelőktől, hanem saját magától is írás közben. De úgy véli, ez ráfért.
Andrea azt mondja, már nem érzi magát „annyira alkoholistának”. Az önfejlesztő terápiában hisz, amivé blogja is alakult.
– Bárki hozzászólhat a gondolataimhoz, értelemszerű, hogy kritizálnak is. A primitívséget persze kimoderálom, de a konstruktív kritikát meg kellett tanulnom elviselni, és kiválogatni belőle, ami hasznos. Számomra ez volt a legnagyobb adománya a blogolásnak.
Az alkoholfüggőség kezelése komplex terápiát igényel, hiszen az ivás iránti vágy gyógyszeres csökkentése mellett kezelni kell a megvonási tüneteket, valamint az alkoholizmus okozta egyéb megbetegedéseket is.
Az alkoholizmus kezelésére nincs egységes megoldás. Hatékonyságát nagyban befolyásolják a kiváltó okok, a beteg felépülése iránti vágya, a támogató környezet megléte mind befolyásolja a terápia eredményét. Célja az alkohol iránt érzett sóvárgás megszüntetésére, ezáltal a rendszeres alkoholfogyasztás leállítása irányul. A feladat nagyon összetett, hiszen a rendszeres ivás leállításához csökkenteni kell az alkohol iránti vágyat, kezelni kell az ezáltal fellépő megvonási tüneteket, továbbá az alkoholizmus miatt kialakuló egyéb kórállapotokat is gyógyítani kell. Minden kezelés személyre szabott, és akár több hónapig is elhúzódhat.
Az alkohol rendszeres fogyasztása akkor minősül betegségnek, ha az alkoholizmus testi, lelki és szociális tünetei már kimutathatóak. A szenvedélybetegségről az alábbi cikkünkben olvashat részletesebben!
A krónikus alkoholfogyasztást, illetve a visszaesést többek között olyan gyógyszerekkel akadályozzák meg, amelyek közvetlenül csökkentik az alkohol iránti vágyat, vagy igen kellemetlen tüneteket, hányásos rosszulléteket idéznek elő az alkoholfogyasztás hatására. Ez utóbbi veszélye abban rejlik, hogy jelentős mennyiségű alkoholfogyasztás esetén az önmagában nem mérgező készítmény olyan toxicitást okozhat, amely akár az életet veszélyeztető szintig fokozódhat.
Súlyos elvonási tünetek jelentkezhetnek
Éppen ezért a disulfiram-terápia azonnali önmegtartóztatást igényel, különben olyan tünetek lépnek fel, mint a hányinger, hányás, bőrpír, szapora légzés, a szívfrekvencia jelentős emelkedése, és nem utolsósorban pánikreakcióhoz hasonló tünetek. Csak orvosi ellenőrzés mellett, több napos józan állapotot követően, korlátozott ideig alkalmazható, mindössze a leszokás felé vezető úton segít megtenni az első lépéseket. Az acamprosate hatóanyagú orvosságok hatékonyan csökkentik az alkohol iránti sóvárgást, segítenek az absztinencia kialakulásában és fenntartásában. Bizonyos készítmények szintén csak átmenetileg adhatók és súlyos kísérőbetegségek esetén egyáltalán nem szedhetők.
Az alkoholisták negyven százaléka nő
Azt követően, hogy az alkoholbeteg abbahagyja a rendszeres, nagy mennyiségű alkoholfogyasztást, egyénenként eltérő súlyosságú elvonási tünetek jelentkeznek viszonylag rövid időn belül. Ezek lehetnek relatíve enyhébbek, mint amilyen az álmatlanság, gyengeség, általános rossz közérzet, hányinger, fokozott izzadás és remegés. Mindez gyakran jár pszichés tünetekkel, napokig tartó hallucinációval is akár. Olykor kialakulhat görcsös rohamokkal járó, úgynevezett alkoholos epilepszia is. Súlyos esetekben láz, koordinációs zavarok, keringési és légzési elégtelenség is kialakulhat, amely akár halálhoz is vezethet.
Az alkoholizmus kezelésére alkalmazott gyógyszeres terápia egyik fontos eleme az alkoholbeteg vitaminhiányának pótlása. A pszichés tünetek - melyeket főként a tartós alkoholfogyasztás miatt kialakuló agyi szerotoninszint csökkenés okoz - enyhítésére gyakran a szelektív szerotonin-visszavételt gátló (SSRI) gyógyszerek, valamint a szerotonin szintjét emelő monoaminoxidáz enzimbénító (MAO-bénító) antidepresszáns készítmények alkalmazhatók, emellett további szorongáscsökkentő, nyugtató hatású készítményeket kaphat a beteg. Súlyos elvonási tünetek eseténa sürgősségi osztályon B1-vitamint, intravénás folyadékot, magnéziumot és glükózt is kap a beteg.
Az alkoholizmus sikeres gyógyításához a gyógyszeres terápia mellett pszichiátriai kezelés is szükséges, amely során a függőség hátterében húzódó lelki problémákat is feltárják, továbbá a támogató családtagok és ismerősök megléte is fontos. Elsődleges cél az önmegtartóztatás vagy a kockázatmentes ivás elérése, a súlyos függők esetében a megvonási tünetek csökkentése és megszüntetése. Végül minden páciens esetében a teljes fizikai és pszichés felépülés tartós rehabilitációs és reszocializációs kezelést igények.
Belecsempészik a cigarettába, vagy ingyen kínálják – így szoktatják rá a fiatalokat a drogra. Egyre több vidéki kisvárosban és faluban terjedtek el az olcsó, szintetikus kábítószerek. Van olyan gyerek, aki már 12 évesen függővé válik. Ezek az új dizájner drogok ugyan olcsók, de sokkal veszélyesebbek, mint más kábítószerek.
Heléna élete jó példa arra, hogy van a nyomorúságnak egy olyan szintje, amiből nem lehet egyedül kitörni, a puszta akaraterõ ehhez édeskevés. A 36 éves családanya korábban súlyos drogfüggő volt, emiatt az állam elvette tőle a gyermekeit. Ez olyan sokkot okozott neki, hogy elhatározta: kijön a bagi cigánytelepről, új életet kezd, és visszaszerzi őket. Bámulatos életútjában elévülhetetlen szerepe volt a civil segítőknek. Lakatos Helénával a munkahelyén, a Prezi kávézójában beszélgetett Makki Marie-Rose.
Mikor jött be a drog a bagi cigánytelepre? – 2004 körül. Sajnos eléggé elterjedt a drogozás, és nemcsak a fiatalok körében, hanem a szülők és idősek között is – ez kortól független. Én is köztük voltam. Extasyt szedtem, aztán speedet, végül intravénás használó lettem. A szer valahogy elfeledtette a kilátástalanságot, a szegénységet, felszabadulttá tett, nem gondolkodtam és nem szenvedtem. A drogozás alatt az emberek semmit nem látnak, csak azt, hogy meglegyen a mindennapi adagjuk. Így a kapcsolataik is teljesen tönkremennek.
Nem is akarnak kijönni ebből? – Sokan félnek attól, hogy mi vár rájuk, ha abbahagyják a drogot.
A te példád nem lehet reménykeltő a számukra? – De igen, csak ez nem elég, mert ha a drog az uralma alá veszi az embert, akkor az akaraterejét is elveszti, nincs megállás. A legtöbben azért nem tudnak kijutni ebből a helyzetből, mert nincs hozzá elég motivációjuk, nem kerülnek le egy olyan mélypontra, hogy most már elég, nekem segítség kell. Ez egy olyan pont, ahonnét vagy fölfelé vezet az út, vagy a végállomáshoz, ami a halál vagy a börtön.
Neked mi jelentette a mélypontot? – Az, hogy elvették a négy gyermekemet. Akkor fogadtam meg, hogy leszokom, és hogy mindenáron azon leszek, hogy visszakapjam őket. Ehhez az egész addigi életvitelemet meg kellett változtatnom. Ez nem volt könnyű egy olyan helyen, ahol nagyon keveseknek adatott meg, hogy normális életet élhessenek.
Te is ott születtél, a telepen? – Nem, nekem annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy állami gondozottként a többséggel nevelkedtem nyolcéves koromig. Ott megtanultam egy csomó mindent, illemet, tiszteletet, ilyen apróságokat, amik utána bennem maradtak. Viszont később a cigánytelepen eléggé visszacsúsztam. Nyolcéves voltam, amikor az apám magához vett engem, és onnantól ő meg a mostohaanyám neveltek Gödöllőn. Tőlük költöztem el 14 éves koromban a bagi cigánytelepre – ennek az oka olyan trauma volt, amiről nem szeretnék beszélni –, és
BÁR A TELEP 80 SZÁZALÉKA ROKONOM VOLT, MÉGSEM FOGADOTT BE SENKI.
Hogyhogy? – Ott olyan nagy a szegénység, hogy senki nem számíthat másokra, mindenki úgy él meg, ahogy tud. Mivel nem volt hova mennem, belekényszerültem egy élettársi kapcsolatba, ami egy elég nehéz időszakot jelentett az életemben. Azzal a férfival három évig éltem együtt Bagon, aztán félrekacsintgatott, és szétváltak útjaink.
Édesanyádról tudsz-e valamit? – Soha nem láttam őt, a születésemkor otthagyott engem a kórházban. Úgy tudom, hogy közel húsz éve meghalt, és hallottam, hogy több gyermeke is van rajtam kívül, akik szintén állami gondozásba kerültek.
Állami gondozottként sem kötődtél senkihez? – Nekem nagyon jó emlékeim vannak az ott töltött évekről. Felsőpetényben laktunk, egy Nógrád megyei kis faluban, ahol mindenkit ismertem, és mindenki szeretettel állt hozzám. Egérkének becéztek, mert picike kislány voltam, és az óvó néni, Farkas Marika néni mindig hazavitt engem magukhoz.
Hány osztályt végeztél el? – A nyolc osztályt el tudtam végezni, és tervben volt a továbbtanulás is: nagyon szerettem volna fodrász lenni. Azt nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha végig állami gondozottként növök föl. Valamennyire istenhívő vagyok, és azt gondolom, ennek a sok rossznak meg kellett történnie velem ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol ma tartok.
A gyerekeid mikor születtek meg? – 17 évesen ismertem meg a gyermekeim apját, akitől született egy fiam, majd két lányom, akik ikrek. Szerettem őt, vele biztonságban éreztem magam, de négy év múlva meghalt egy közúti balesetben. Akkor ottmaradtam az egészen kicsi gyerekeimmel egyedül, 21 évesen. Majd megismerkedtem a legkisebb fiúgyermekem apjával, viszont vele megszakadt a kapcsolatom négyhónapos terhesen. Teljesen magamra voltam utalva, és nem láttam a kiutat, munkát hiába kerestem. Egy olyan házban laktam a gyerekekkel, ahol még fürdőszoba sem volt, a vizet az utcai kútról kellett hordani.
Ez mennyire jellemző ott? – Még mindig laknak ilyen házakban családok. Akkoriban sok olyan szocpolos ház épült Bagon, amelyben nemcsak víz, hanem sokszor áram sem volt bevezetve, mert a vállalkozó átverte az embereket. Én ettől az egész kilátástalan helyzettől összeroppantam. 2004-ben, 24 évesen kezdtem el drogozni, rá két évre jött egy élettárs, akivel három éven át együtt kábítószereztünk. Az utolsó fél évben jelent meg a dizájnerdrog, amitől borzasztóan leépültem:
30 KILÓRA FOGYTAM LE, ÚGY NÉZTEM KI, MINT EGY ZOMBI.
Megőrültem tőle, többször volt öngyilkossági kísérletem is.
A párod nem segített? – Az élettársam egy idő után úgy viselkedett, mint egy őrült, betegesen féltékeny volt, nem engedett ki a házból sem. Aztán egy nap nagyon megvert, úgy, hogy kórházba kerültem. Ezután a gyerekeimmel együtt elköltöztem tőle az egyik nagybátyámhoz, mire ő megüzente nekem, hogy most elveszi tőlem azt, ami a legfontosabb az életemben. Bement a gyámügyre és elpanaszolta, hogy drogozom. Elég volt csak rám nézni, úgyhogy 2012. május 3-án elvitték a gyerekeimet. Előtte egy hetet kaptam arra, hogy felkészítsem őket az elválásra.
A gyerekek ezt hogyan viselték? – Sírtak, és nem akartak elengedni, pedig előtte az egész leépülésemet végignézték. A legidősebb fiú 15 éves volt, a lányok 12, a legkisebb 10, amikor elvitték őket. A három kisebb gyerek nevelőszülőhöz került, a nagyfiú lakásotthonba. Akkor döntöttem el, hogy nekem segítség kell, és minden erőmmel azon leszek, hogy visszakapjam őket.
Honnan kaptál segítséget? – Hála Istennek a BAGázs egyesület akkor már két éve bent volt a telepen, és az önkéntesek foglalkoztak a gyerekekkel, az enyéimmel is, tartottak nekik nyári táborokat és különféle foglalkozásokat. Az egyik lányom mentora, Rudas Anna volt az, aki segített nekem mindenben. Végig ott volt mindenhol, együtt találtuk meg a pécsváradi rehabilitációs otthont is. Ott azonnal izoláltak engem a külvilágtól. A gyerekeimmel addig ő tartotta a kapcsolatot – folyamatosan látogatta, biztatta őket, a lányom mentorálását is folytatta. Közben küldött nekem csomagot is, és a rehab dolgozóival is tartotta a kapcsolatot.
Mennyi időt voltál külön a gyerekektől? – Egy évet és hét hónapot. Pécsváradon három hónapot töltöttem, majd átkerültem Pécsre, egy hostelben kaptam szállást, és ott akartam új életet kezdeni. Munkát kerestem, hiszen ez volt a következő feltétel, hogy visszakaphassam a gyerekeimet. De cigányként, nyolc osztállyal legfeljebb alkalmi munkát, autópálya-takarítást, meg ilyeneket találtam, normális bejelentett állást nem.
Ekkor már nem drogoztál? – Nem, de egy éven át naponta eljártam az NA (Narcotics Anonymous) gyűlésekre. Minden estét ott töltöttem, és ez sok erőt adott nekem. Arról szól az egész gyűlés, hogy egymás tapasztalataiból merítünk ahhoz, hogyan álljuk meg, hogy ne drogozzunk. Mi egész életünkben függők maradunk, de a csoport segít abban, hogy ha jön egy rossz időszak, ne nyúljunk megint valami szerhez.
És te végig kibírtad? – Igen, most lesz ötödik éve, hogy tiszta vagyok, és a gyerekeim nagyon büszkék rám. Én is büszke vagyok rájuk: tanulnak, sőt, a legkisebb fiam főszereplő volt a Brazilok című filmben. Ők messze elkerülik a drogokat. Sajnos egyedül a nagyfiam az, aki javítóintézetbe, majd börtönbe is került a drog miatt, mert mindenféle balhéi voltak, amíg külön voltunk. Mintha a saját utamat látnám benne megismétlődni, de hiszem, hogy ugyanúgy kijön belőle, ahogy én is. Ott állok mellette, és ezt tudja. Emlékszem, a javítóintézetben végezte el a nyolcadik osztályt, és
EGYEDÜL ÉN MENTEM EL AZ ISKOLAI BALLAGÁSRA AZ ÖSSZES SZÜLŐ KÖZÜL, HOLOTT RENGETEG GYEREK BALLAGOTT.
Ez megdöbbentő volt. Én mindenáron otthont akartam teremteni a gyerekeimnek.
Hogyan jutottál munkához? – Eléggé kétségbe voltam esve, ezért hazamentem Bagra apámékhoz. Felhívtam Annát, hogy sehol nem kapok munkát, nem tudom visszaszerezni a gyerekeimet. Anna erre azt mondta: na végre, arra várt, hogy jelentkezzem. Elmondta, hogy a Prezi itt járt a telepen, és kimondottan innen szeretnének valakit alkalmazni konyhai kisegítő munkára a bisztrójukba. És a BAGázsnál rám gondoltak. Először felvettek a Prezihez négyórás munkakörbe, aztán hatra, aztán megkaptam a teljes munkaidős megbízást.
A gyerekekhez lakhatás is kellett, nem? – De igen. Az első három hónapban Bagról jártam be, aztán gyűjtögettem egy kis pénzt, amiből sikerült feljönnöm Budapestre, és egy kis szobát tudtam bérelni. A lényeg az volt, hogy ki tudtam jönni a telepről. Később, amikor megkaptam a teljes állást, akkor tovább gyűjtögettem, meg a BAGázs és a Prezi is segített, hogy ki tudjak venni egy lakást. Aztán,
AHOGY LETT MUNKÁM, ÉS VOLT HOL LAKNOM, HAZAHOZHATTAM A GYEREKEIMET IS, 2013 DECEMBERÉBEN, KARÁCSONY ELŐTT.
Felnőttként mi volt az, amit a Preziben kellett megtanulnod? – Szinte semmit nem tudtam, mindössze annyi tapasztalatom volt, hogy családanya vagyok, és nagyon szeretek főzni. Amikor idekerültem, szendvicseket és salátákat kellett készítenem, és nagyon megtetszett az egész hely. Aztán az itteni főnököm, akivel jó barátságba kerültünk, folyamatosan tanítgatott mindenre, számítógép-kezelésre, és az angolt is vele kezdtem el. Alapszinten nekem is beszélnem kell az angolt, hiszen a bisztróba legalább 12 országból járnak be az emberek, és ez a közös nyelv.
Könnyen beilleszkedtél? – Nagyon féltem attól, hogy nem fogok megfelelni, hiszen
ITT VAGYOK A GYENGE KIS NYOLC OSZTÁLYOMMAL, TISZTA TUDATLANUL, RÁADÁSUL CIGÁNY VAGYOK, MIT FOGOK ÉN ITT KEZDENI ENNYI OKOS EMBER KÖZÖTT?
De végig az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell tartanom ezt az állást. Aztán ahogy egyre hosszabb ideje voltam itt, arra jöttem rá, hogy itt nincs megkülönböztetés, mindenki mindenkivel barátkozik, beszélget. Nagyon hamar sikerült beilleszkednem, soha nem éreztették velem azt, hogy cigány vagyok. Igaz, itt sokféle nemzetiségű ember van, tehát nem rívok ki közülük.
Mi most a beosztásod? – Hivatalosan bisztró junior menedzser vagyok, és a takarító cégünk koordinátora (nevet). (A Hetek interjúja, Közreműködött: Jankovics Tímea)
Izlandon az utóbbi húsz évben meglepő mértékben csökkent a kamaszkori dohányzás, alkoholfogyasztás és droghasználat. Húsz évvel ezelőtt az izlandi tinédzserek Európa élvonalába tartoztak az elfogyasztott alkoholmennyiség terén. Míg 1998-ban a tizenöt-tizenhat éves kamaszok 42 százaléka nyilatkozott úgy, hogy berúgott az elmúlt hónapban, addig 2016-ban már csak 5 százalékuk.
Míg anno 17 százalékuk, ma csak 7 százalékuk használt kannabiszt. Régebben 23 százalékuk dohányzott naponta, ma csak 3 százalék teszi ezt.
Hogy csinálták? És miért nem csinálja minden ország utánuk? Az izlandiak elég radikális módon érték el a változást, ugyanakkor a módszerben semmi meglepő nincs, józan ésszel belátható, hogy miért sikeres.
Nem a drogot, az élményt keressük
Az egyik értelmi szerző, az amerikai Milkman pszichológus professzor a hetvenes években kezdett a drogok problematikájával foglalkozni – akkor, amikor széles körben elérhetővé és divatossá váltak a kábítószerek, többek között az LSD, a heroin. Nagy érdeklődés övezte azt a kérdést is, hogy miért választják az emberek az egyik vagy a másik drogot.
Milkman akkori kutatásai szerint az ember stresszkezelési stratégiájától függött, hogy heroint vagy LSD-t választ-e: a heroinhasználók érzéketlenné szerették volna tenni magukat a stresszel szemben, míg az LSD-használók konfrontálódni vele. További kutatásaikban pedig arra keresték a választ, miért kezd el valaki drogokat használni, miért folytatja, és leszokás után miért esik vissza?
Későbbi munkássága során Milkman arra a következtetésre jutott, hogy a szerhasználók nem a konkrét szerektől, hanem a szer okozta agyi kémiai változásoktól voltak függők – ez ma már evidencia. Hasonló neurokémiai változásokat azonban drogok nélkül is el lehet érni: így hatnak például a viselkedéses addikciók, azaz a szerencsejáték, net- vagy épp a vásárlásfüggőség.
Milkman korszakalkotó ötlete az volt, hogy találjunk olyan módokat, amelyek az emberek által igényelt irányba változtatják meg az idegrendszer kémiai állapotát, csak épp ezt drogok nélkül teszik.
Érjük el a nyugalmat vagy az eksztázist szerek nélkül
Denveri kutatócsoportja 1992-ben el is nyert egy nagy összegű támogatást, amelynek birtokában gyakorlatban is kipróbálhatták ezt az ötletet. A Project Self-Discovery (kb. önfelfedezés-projekt) keretében a problémás kamaszoknak olyan alternatívákat tettek elérhetővé, amelyek természetes módon változtatják meg agyunk kémiáját. Olyan kamaszokat vettek be a projektbe, akik nem kerestek kezelést, de tanáraik szerint drogproblémáik voltak.
A kutatók nem kezelést ígértek a kamaszoknak, hanem azt mondták nekik: „Megtanítunk titeket bármire, amit tanulni akartok: zene, tánc, hiphop, képzőművészetek, harcművészet.”
Úgy gondolták, hogy ezen módszerek révén a gyerekek majd megtalálják azt a módot, ahogyan drogok nélkül képesek elérni a kívánt agyi változást: vagyis akik szoronganak és nyugalmat keresnek, azok találnak valami megnyugtató elfoglaltságot, akik kalandot, kihívást keresnek, azok meg azt találják meg. Emellett a résztvevők problémamegoldó és kommunikációs tréningen is részt vettek, megtanultak bánni saját gondolataikkal, érzéseikkel, és társas készségeik is javultak.
1991-ben Milkman Izlandon tartott előadást munkájáról, később pedig egy fiatal droghasználók közösségi kezelésével foglalkozó centrumban dolgozott. Itt is az volt a fő vonulat, hogy találjanak a kamaszoknak jobb elfoglaltságot az addiktív szerek helyett. Később a programot kiterjesztették, azaz felmerült a gondolat, hogy a program nem csak a már szerhasználó kamaszok gyógyítására, hanem megelőzésre is alkalmas lehet.
Országos program sok támadásponttal
1992-ben az összes izlandi iskolában kitöltették ugyanazt a kérdőívet: a kamaszok drog-, alkohol- és dohányfogyasztási szokásaik mellett azok szabadidős programjaira kérdeztek rá. Ebből nem csak az derült ki, hogy a helyzet elkeserítő – rengeteg izlandi kamasz használ mindenfélét – hanem az is, hogy a két dolog összefügg. Azok a kamaszok, akik valamilyen szervezett szabadidős tevékenységben vettek részt, sokkal ritkábban dohányoztak, ittak vagy drogoztak. Mindez azzal is összefüggést mutatott, hogy mennyi időt töltenek a kamaszok a szüleikkel.
Az ebből nyert adatok és Milkman korábbi kutatásai szolgáltatták az alapot az ez után következő programra, amelynek a „Fiatalok Izlandon” nevet adták – és ami, húsz évvel később úgy tűnik, remekül működött.
A program egy része a szerek elérhetőségét volt hivatott csökkenteni: 18 éves kor alatt tilos lett dohányárut vásárolni, 20 éves kor alatt alkoholt. A dohánytermékek és az alkohol reklámozását is betiltották. Minden iskolában kötelező lett szülői szervezetek létrehozása, ezáltal az iskola és a szülők együttműködését javították. Felvilágosító programok során hangsúlyozták, hogy a szülőknek érdemes minél több időt tölteni a gyerekkel – azaz a közhiedelemmel ellentétben nem csak az idő minősége, hanem a mennyisége is számít. Hasznos például, ha az estéket otthon tölti a gyerek, valamint ha ismerjük a gyerek barátait.
De ez még semmi: hoztak egy törvényt, hogy a 13 és 16 év közötti gyerekek nem lehetnek az utcán télen este 10, nyáron éjfél után. Nekünk itt Kelet-Közép Európában, akik a kijárási tilalmat háborúk és/vagy elnyomó rendszerek kapcsán tapasztaltuk meg, elég rémisztően hangzik mindez – Izlandon pedig húsz éve működik.
Ami a szabadidős elfoglaltságokat illeti: állami támogatást kapott egy csomó sportklub, zeneiskola, művészeti- és táncklub, kifejezetten abból a célból, hogy a gyerekek értelmesen töltsék az időt, részegen fetrengés helyett így ingyen korcsolyázhattak meg ping-pongozhattak.
A kérdőívet pedig minden évben felveszik minden diákkal, így az adatok mindig naprakészek. Ebből azt is tudjuk, hogy nem csak a szerhasználat mutatói javultak, hanem a szabadidő eltöltésének módja is. 1997 és 2012 között duplájára nőtt azoknak a kamaszoknak a száma, akik hétköznap időt töltenek szüleikkel. Duplájára nőtt a szervezett formában sportolók száma is.
Ott működött, de máshol is lehetséges?
A programot azóta több európai városban is elkezdték. Sok helyen csak a felmérés történik meg, és van, ahol igyekeznek megvalósítani a programot, természetesen a helyi adottságoknak megfelelően. Eddig még egyetlen más országban sem korlátozták például törvénnyel a kamaszok esti utcai tartózkodását.
Az egyik követő például a litván Kauna városa, ahol a szülők oktatása mellett ingyenes sportolási lehetőségeket biztosítanak a fiataloknak – az utóbbi években negyedével csökkent az alkoholhasználó kamaszok száma.
A programot vezető szakemberek szerint a hagyományos drogprevenció helyett olyan környezetet kell teremteni a kamaszok számára, ahol azok jól érezik magukat, olyan körülményeket, hogy ne legyen szükségük drogokra. Igazán egyszerű.
Mi valósítható meg ebből itthon?
Természetesen abban a szakemberek is egyetértenek, hogy nem rendelkezik minden közösség – minden város vagy ország – hasonló erőforrásokkal. Sok országban a prevenciós programokat eleve rövid időtartamokra tervezik, ami gátolja azok sikerességét – az izlandi program hosszú távú befektetés. A másik probléma az, hogy míg Izlandon az állam és az állampolgárok viszonya elég harmonikus, ez nincs mindenhol így. Emiatt sok helyen tiltakoznának az emberek, ha az állam ennyire belenyúlna a magánéletükbe, ha fentről akarnák megmondani, mennyi időt töltsünk a gyerekkel és hogy mikor mehet ki az utcára. Bevallom, számomra is kényelmetlen, kissé diktatórikus elképzelések ezek – ugyanakkor a szervezett szabadidős tevékenységekkel nincs problémám.
Mit tudunk ebből megvalósítani itthon? Mielőtt még kijelentjük, hogy á, semmit, úgyis reménytelen, érdemes mégis belegondolni. Vannak elemei, amelyek az egyén szintjén is megvalósíthatóak: töltsünk több időt a gyerekkel, vigyük színházba, moziba, kiránduljunk, horgásszunk, neadjisten szerepjátékozzunk vele.
Más elemei kisebb közösségek szintjén valósulhatnak meg: az ingyenes sportolási lehetőség addikcióellenes hatását nem csak amerikai professzorok ismerték fel, hanem egy óbudai gyermekorvos is: Dr. Faragó Sándor azaz a Ping-Pong Doki anno egy darab pingpongasztallal indította el sikeres prevenciós programját, nyomában néhány helyen éjszakai sportklubokat hoztak létre csellengő fiataloknak.
Bár az izlandihoz hasonló országos program hazánkban valószínűleg még várat magára, érdemes kis közösségekben gondolkodva értékelni, mely elemeit tudnánk megvalósítani saját lakókörnyezetünben.
Már az is bántalmazásnak számít, ha a szülők a gyerek előtt bántják egymást, akár fizikailag, akár verbálisan FOTÓ: EP/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
A családon belüli erőszakról rendezett kerekasztal beszélgetést a Liberális Magyarországért Alapítvány. A beszélgetésre politikusok és szakemberek mellett két olyan asszonyt is meghívtak, akik maguk is az erőszak áldozataivá váltak. De nem csupán az otthoni bántalmazásokról meséltek, beszámoltak az őket ért rendszerszintű abúzusokról is. Az ellenzéki pártok és szakértők az Isztambuli egyezmény ratifikálását követelik. A kormánypárt szerint a bevándorlók jelentik a legnagyobb veszélyt a nőkre.
Bárcsak úgy lehetne belekezdeni Nikolett történetének elbeszélésébe, hogy a háromgyermekes édesanya nem mindennapi borzalmakról számolt be tegnap a Liberális Magyarországért Alapítvány „Nem magánügy!" elnevezésű kerekasztal beszélgetésén. A családon belüli erőszak azonban nagyon is mindennapi, több millió nőt érint az egész világon, ráadásul a nők ellen elkövetett bűncselekmények között egyértelműen a családon belüli erőszak a leggyakoribb halálozási ok, világszerte nők százezreinek halálához vezet. Nikolett ebből a szempontból szerencsésnek mondható, de az átélt traumákkal élete végéig együtt kell élnie.
Édesapja alkoholista volt, gyermekként neki és három testvérének nap mint nap terrorban kellett élniük. „Sokszor be voltunk zárva a szobánkba. Az öcsémet egyszer összekötözött lepedőkön engedtem le az ablakon keresztül, a második emeletről, hogy szerezzen egy kis ételt, hogy ne haljunk éhen" - mesélte Nikolett. Talán ő picit jobban viselte a viszontagságokat, felnőve férjhez ment, három gyermeke született. Egyik öccse viszont súlyos szenvedélybeteg lett, húga már 15 évesen teherbe esett, másik fiú testvére pedig egyszerre több betegséggel is küzd, amelyek jórészt a gyermekkori traumákra vezethetők vissza. „Ha akkor valaki segít rajtunk, minden másképp alakul".
2010-ben azonban Nikolett életében is krízishelyzet állt elő: elveszítették házukat, bútoraikat, otthonukat. A nagypapa fogadta be őket: egy egyszobás lakásban éltek nyolcan. Az édesanya szeretett volna legalább a gyerekekkel külön költözni, de hiába adott be pályázatokat, minden anyaotthonból, krízisszállóból elutasították. Közben világossá vált, hogy kisfia nem úgy fejlődik, mint a többi gyerek, speciális fejlesztésre lenne szüksége. Nem sikerült egy korai fejlesztő programba se bekerülniük. Végső kétségbeesésében felkereste az illetékes gyámhivatalt, hatóságként hátha el tudnak érni valamit.
„Közölték, harminc napra el tudják venni a gyerekeimet, addig nyugodtan intézkedhetek" - emlékezett vissza Nikolett. Természetesen nem egyezett bele. Sírva hagyta el a hivatalt, ám mint mondta, amint kitette a lábát, már készült is az azonnali végzés a gyerekek ideiglenes kiemeléséről. „Este nyolckor lefektettem a kicsiket, nem sokkal később két rendőr kopogtatott, egy papírt lobogtatva. Arra hivatkozva akarták elvinni a gyerekeket, hogy én a gyámhivatalban öngyilkossággal fenyegetőztem". Nikolett elmondása szerint a rendőrök nem akartak azonnal érvényt szerezni az indokolatlan kiemelésnek, hiszen maguk is látták, az asszony beszámítható, a gyerekeket család veszi körül. Hosszas telefonálgatás után végül mégiscsak arra jutottak, muszáj elvinniük a kicsiket.
Mindez az éjszaka közepén történt, Nikolett elkísérte gyerekeit a gyermekotthonba. „Soha nem voltak még külön, mégis szétválasztották őket. A sírásukat hallgatva kellett eljönnöm onnan. Senkinek nem kívánom azt, amit akkor éltem át" - mondta az édesanya. Másnap elment a gyámhivatalba, hogy érdeklődjön, hogyan kaphatja vissza a gyerekeket. A gyámügyis annyit mondott: így járt, tudhatta volna, hogy a legrosszabb helyre jött segítségért. „Szó szerint azt mondta nekem: most majd egy életre megtanulom, hogy ne panaszkodjak". De Nikolett nem hagyta annyiban: fellebbezett a gyámhivatal döntése ellen, a Társaság a Szabadságjogokért segítségét is kérte. Végül a gyámhivatal belegyezett, hogy ha visszavonja a fellebbezést, visszakapja a gyerekeit.
„Hat hétig voltak távol tőlem. Kiderült, az autista kisfiam egy hétig szinte semmit sem evett. A kislányom még ma is csak úgy tud elaludni, ha ott vagyok mellette és fogom a kezét. Sokáig nem beszéltem erről senkinek, de ma már annyi hatósági túlkapásról hallani, hogy nem hallgathatok. Ez így nem mehet tovább. Támogatás helyett szankcionál a rendszer. Az új gyermekvédelmi törvény pedig csak ráerősít minderre" - fogalmazott.
„Tudom, milyen napokon keresztül éhesen lefeküdni. Tudom, milyen azt hallgatni nap mint, nap, mikor döglesz már meg. Tudom, milyen az, amikor a gyereknek saját apja kéjes hörgését kell hallgatnia, miközben meggyalázza azt a pici testet" - erről már egy másik áldozat, Marianna beszélt. Őt négyéves korától bántalmazták a szülei, apja szexuálisan is zaklatta. Amikor kiderült, kiemelték a családból, ám mire hétéves lett, a gyámhatóság úgy döntött, visszakerülhet, mert a szülők megváltoztak. Tévedtek, a bántalmazások Marianna 18 éves koráig folytatódtak. „Voltak látogatások a gyámügy részéről, ám az kimerült abban, hogy a konyhában kávéztak. Rengeteg gyereket hagynak magára bántalmazó családban. Soha nem fogok tudni teljes életet élni" - mondta.
Nikolett és Marianna is arra tette fel az életét, hogy történeteikkel segítsenek azoknak, akik családon belüli erőszak áldozatai lettek, hogy megmutassák: a családon belüli erőszak nem magánügy.
Kiálltak az Isztambuli Egyezmény mellett
A kerekasztal beszélgetésen részt vett az MSZP, az LMP, az Együtt, a Liberális Párt és a Jobbik képviselője is. A kormánypárt úgy döntött, nem képviselteti magát. Szelényi Zsuzsanna (Együtt) hangsúlyozta: a családon belüli bántalmazás mindig a gyerekkel együtt történik. Már az is bántalmazásnak számít, ha a szülők a gyerek előtt bántják egymást, akár fizikailag, akár verbálisan.
Bősz Anett (Liberális Párt) elmondta: legalább 100 ezer nő, gyermek érintett, a bántalmazottak mintegy 10 százaléka férfi. Kiemelte: a magánélet szentsége csak addig lehet sérthetetlen, amíg nem történik bűncselekmény a zárt ajtók mögött.
Vágó Sebestyén (Jobbik) a jelzőrendszer hiányosságairól beszélt, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a jelzőrendszeri tagok védelme sem biztosított.
Bangóné Borbély Ildikó (MSZP) arról beszélt, a kormány homokba dugja a fejét, amikor a családon belüli erőszakról van szó. Reméli, a kormány ebben a kérdésben nem Oroszországot követi, ahol épp mostanában dekriminalizálják a családon belüli erőszakot.
Szél Bernadett (LMP) hangsúlyozta: nincs más megoldás, csak az Isztambuli egyezmény ratifikálása. Az ellenzéki pártok megegyeztek egy közös gyermekvédelmi charta kidolgozásában is.
A Fidesz közleményben annyit fűzött hozzá: nőkre a bevándorlás és az azt támogató politikai erők jelentik a legnagyobb veszélyt.
A szakemberek közül Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa elmondta: jogsegélyszolgálatok azután is teljes kapacitással működik, hogy a kormány ellenségnek kiáltotta ki a civil szervezeteket. Ő egyebek mellett egy átfogó törvénycsomag kidolgozását sürgette arról, hogy egyáltalán hogyan kezeljék a hatóságok a családon belüli erőszakot, ezen a téren is nagy hiányosságok vannak.
Betlen Anna a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség részéről hozzátette: egy megfelelő jelzőrendszer működéséhez pénz, munkaerő, kidolgozott protokoll kell, jelenleg egyik sincs.
Kneszl Beáta Carmen, az „Én, a megbélyegzett” című sikerkönyv írója az életét tette fel a Borderline-szindrómával küzdők megmentésére, és most egy csoportot is indít.
A Borderline személyiségzavar gyakorta a szakembereknek is fejtörést okoz, mivel az orvostudomány jelenlegi állása szerint a legbonyolultabb pszichikai megbetegedés. A számok magukért beszélnek. 140 millió ember szenved ebben a személyiségzavarban világszerte! Leginkább a fiatalokat érinti, és ha nem kezelik, vagy nem kapják meg a kellő segítséget, akkor sok esetben sikeres öngyilkosságot hajtanak végre a Borderline-szindrómában szenvedők.
– Amikor elhatároztam, hogy megírom a könyvet, tudtam, hogy meg fog bélyegezni a társadalom, ezért is adtam neki az „Én, a megbélyegzett” címet. Azt is tudtam, hogy ez mivel fog járni, de erre tettem fel az életemet. A könyvem végén található egy Teszt (orvosi nyelven: a „klasszikus 9 kérdéses”). Ha valaki hat vagy hatnál több kérdésre igennel felel, akkor nagy eséllyel Borderline-szindrómában szenved. Már a könyv megírásakor tervben volt egy olyan csoport létrehozása, ahol ezek az emberek segítséget kapnak a mindennapok elviselésében. Mert igen! Mi mindennap túlélésre játszunk – mondta Carmen.
Az ügy mellé állt dr. Keresztes Zoltán pszichiáter is, mi több, ő fogja vezetni ezeket a terápiás csoportokat. A doktor úr jelenleg Magyarországon a leghíresebb és a leghatékonyabb Borderline-szindrómával foglalkozó szakember. Egyetemen tanít, előadásokat tart, és mondhatni, ő a Borderline-szindróma hazai tudora.
A csoportra csak a teszt kitöltése után érdemes jelentkezni, előzetes konzultáció alapján. A csoport a nyilvánosság kizárásával zajlik és 2017. február 12. vasárnap veszi kezdetét. Bővebb információ: borderlinestop@gmail.com.
Petke Zsolt esete egy nem mindennapi történet arról, hogyan állhat talpra az ember, ha az ivásra már ráment a házassága, és a hagyományos terápiák meg a gyógyszeres kezelések is mind csődöt mondtak. És még valami: Petke Zsolt nem más, mint egy addiktológiai osztály vezetője.
Mintha puszta létezését is szégyellnék, úgy eldugták a Lehel utcai kórházudvaron az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiai osztályát. Elsőre alig találtuk meg az egyik félreeső sarokban megbújó "D" jelű épületet, amely kívülről inkább tűnt valamilyen elhagyatott raktárhelyiségnek, mint olyan helynek, ahol alkohol- és drogfüggőket gyógyítanak. Csak a málló vakolattól foltos falra kifüggesztett tábla jelezte, hogy jó helyen járunk.
Ilyen környezetben találkoztunk Petke Zsolttal, akinek függősége néhány éve súlyosbodott el annyira, hogy már nem telt el este két üveg bor elfogyasztása nélkül. Volt olyan reggel, amikor a másnaposságtól remegett a keze. Máskor súlyos munkafüggőségbe csapott át nála a szerhasználat: nem ritkán napi 16-18 órát dolgozott. Korábban is voltak hasonló periódusai – főleg alkohol és gyógyszerek (különféle nyugtatók, altatók) –, de évekig nem tudatosult benne, hogy problémája van.
Közben az ivásra szép lassan ráment a házassága, leépültek emberi kapcsolatai. Az igazi mélypontot az jelentette, amikor azt vette észre, hogy gyerekei is elfordultak tőle. Ha hazament munka után, inkább mással foglalkoztak, mint hogy vele legyenek. "Ez volt az az óriási csalódás, amikor rádöbbentem, hogy valamit nagyon elrontottam."
Coming out
Joggal kérdezhetik, hogy mi ebben a sztori, hiszen Magyarországon majdnem egymillió alkoholista van, naponta hallani hasonló történeteket.
Csakhogy Petke Zsolt az addiktológiai osztály vezetője, és nyíltan vállalja, hogy maga is felépülő függő.
"Ameddig nem jártam csoportba, egyszerűen letagadtam. Rengeteget segít a betegeimnek, ha ezt elmondom nekik, mert látják, hogy ez bárkivel megeshet. Az orvosuk nemcsak szentbeszédet tart, hanem maga is végigment azon, amin ők" – magyarázza Petke, hogyan fogadják betegei a coming out-ot.
"Lesz egy feleségem, és elviseljük egymást"
Betegségének gyökerei valahol a gyermekkorában keresendők, meséli, apja az ivásba, egészen pontosan az annak szövődményeként kialakuló gyomorrákba halt bele. Még nagyobb hatással volt rá, hogy olyan értelmiségi családban nőtt fel, ahol nem volt szokás az érzelmekről beszélni, az a gyengeség jele volt. "Néhány hónappal az akkor már nagybeteg apám halála előtt zokogva csapkodtam az asztalt, hogy legalább egyszer mondja ki, hogy szeret" – idézte fel egyik legmeghatározóbb élményét.
Később párkapcsolataiban, majd házasságában is ezt a terhet cipelte tovább. "Azt gondoltam, a felnőttség azt jelenti, hogy elvégzek egy egyetemet, építem a karrierem, lesz egy feleségem, és elviseljük egymást. Mint ahogy a szüleim tették."
Mint sokan mások, ő is megfogadta, hogy majd máshogyan csinálja, mint az apja, de
"ha egy üveg borral a fejedben mondod a gyerekednek, hogy szereted, akkor nem leszel valami hiteles szülő".
Józan közösség nélkül nincs felépülés
Sorstársaihoz hasonlóan Petkének is évekig tartó gyötrődés volt, mire beismerte, hogy egyedül nem tud talpraállni. Inkább "sumákolt", kipróbálta a gyógyszeres kezeléseket, eljárt mindenféle egyéni terápiákra, de egyik sem segített. A mai napig találni olyan egyéni pszichoterápiás hirdetéseket, amelyek azt ígérik, hogy a függőségből fel lehet gyógyulni csoportterápia nélkül.
"Ezt nem így gondolom. Józan közösség nélkül nincs tartós és örömteli felépülés"
– jelentette ki Petke.
A változáshoz vezető első lökést azok a felépülő függők adták meg, akik az osztályán dolgoztak segítőként, és rendszeresen részt vettek az Anonim Alkoholisták (AA) és a Narcotics Anonymus (NA) csoportos gyűlésein. Petkét az döbbentette meg leginkább, hogy "dumájukból" hiányzott a mások hibáztatása: magukról kritikusan, környezetükkel szemben mégis elfogadóan tudtak beszélni.
Azt tanácsolták neki, hogy 100 napon keresztül minden este járjon el gyűlésekre. Sosem piszkálták, hogy menjen, de az évek során azt tapasztalta, a felépülés szempontjából sokkal eredményesebb, ha a függő maga jut el oda, hogy segítséget kérjen. "Ez a 100 nap volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Ott valahogy megszerettem azt az elcsigázott Zsoltot, akit magamban állandóan kritizáltam."
A gyűléseknek köszönhetően fokozatosan sikerült újraépíteni kapcsolatát gyerekeivel és volt feleségével. "Rájöttem, hogy miközben a barátaimat és a családomat vádoltam azzal, hogy eltávolodtak tőlem, én viselkedtem velük úgy, mint egy hülye."
Majd az orvos meggyógyítja
Felépülése szakmailag is fordulópont jelentett életében. Miután saját bőrén tapasztalta meg, hogy a hagyományos módszerek semmit sem érnek, kezdett máshogyan gondolkozni a függőségről is. Előtte maga is a gyógyszeres kezeléseket és az egyéni pszichoterápiát erőltette, mindenféle eredmény nélkül. "Azt láttam, hogy eltelik tíz év, és nem tudok felmutatni egyetlen beteget sem, akire azt mondhattam volna, hogy na, őt én gyógyítottam meg. Előbb-utóbb mind visszaestek, és újra a szerhasználathoz fordultak" – mondta önkritikusan az orvos.
A gyógyulni vágyók fejében még mindig az a kép él, hogy csak keresniük kell egy jó pszichiátert, aki majd kigyógyítja őket a függőségükből, magyarázza. Az általa vezetett addiktológiai osztály azonban nem így mceretekkel nem lehet kezelni. Ezért nem csak az egyént segítik, hanem a családját is.
Pont ebben segít a közösségi addiktológia, ami Petkénél is bevált.
Ez azt hirdeti, hogy a változáshoz nem szakemberekre van szükség elsősorban, hanem könnyen elérhető, örömöt okozó célokra, amelyek háttérbe szoríthatják a szerhasználatot.
Ezek azonosítása az első lépés. "Senki sem azért akar leállni a drogról, hogy más legyen az élete. Ki kell szednem a kliensből, hogy valójában miért akar változtatni. Általában hamar kiderül, hogy adóssága van, keresi a rendőrség, vagy elhagyta a felesége stb." Az addiktológus ezt úgy foglalta össze, hogy a függőségre nem betegségként, hanem mint lehetőség tekintenek.
Ennek az újfajta szemléletnek is köszönhető, hogy az OPAI-ban sikeresebben épülnek fel a páciensek, mint más osztályokon. Ehhez viszont az is kellett, hogy az évek során rájöjjenek:
nem a részvét segít a betegnek.
"Ha egyedül marad a páciens az egyágyas kórtermekben, akkor azonnal jönnek a rossz gondolatok. A csoportban viszont csak egy dolgot tehetsz: beszélgetsz a többiekkel, mesélsz magadról. Ez nekem is borzasztó nehéz volt" – magyarázta Petke.
Állandó gyanakvás
A gyógyulási folyamatnak azonban még messze nincs vége. Petke ismert olyan felépülőket, akik 10-15 év után kezdtek újra inni, és belehaltak a visszaesésbe. Ezért a mai napig hetente többször eljár az önsegítő közösségekbe, mert mint mondja, "engem ez tart rendben, ez szünteti meg az őrületet, ami néha rám tör".
A józanság megtartásához hatalmas önfegyelem kell, mert könnyű elfelejteni azt a lecsúszott és kiszolgáltatott állapotot, amit az aktív függőség okoz. "Néha kezdem magam azzal hülyíteni, hogy én is képes vagyok úgy élni, mint egy nem függő, és ez baj" – mondja Petke. Az első évben szinte mindennapos veszély volt a visszaesés, ezért kerülte a társaságot, nem járt el bulikba. "Azonnal leléptem onnan, ahol kinyitottak egy üveg bort. Ez most már nem olyan vészes."
Függőségem a szupererőm
Az "őrület" kordában tartásához különböző módszereket sajátított el. Nagyon szigorú napirend szerint él, reggelei percre lebontva be vannak osztva; mindig 5-kor kel, majd tornázik, meditál. "Olyan vagyok, mint egy kisiskolás vagy egy robot. Nevetséges, de évek óta ugyanazt reggelizem: zabpelyhet vagy müzlit." Azt vallja, ez a rituálé kell ahhoz, hogy jól funkcionáló, mosolygós embert csináljon magából. Ha ez nincs, akkor kizökken a "felépülő üzemmódból".
De az önfegyelem és az állandó készenlét sem elegendő önmagában, ezért mindennap jutalmaznia kell magát: amikor csak teheti sportol, színházba és moziba jár. A társaságba járás ugyanis egy függőnek egyáltalán nem természetes, mert inkább lenne egyedül. Ha pedig kimarad 1-2 ilyen nap, már érzi, hogy kezd visszacsúszni. Mindezzel együtt boldog embernek tartja magát:
"gyakran érzem úgy, hogy a függőségem az én szupererőm, ami önmagam és mások elfogadásához kell".
Amikor függőségről esik szó, többnyire azt tapasztaljuk, hogy adott egy kémiai szer vagy addiktív viselkedés, ami behálózza az egyént és nem engedi a kötelék szorításából. Ez a csapdahelyzet távolítja el őt az életképes kapcsolatoktól épp úgy, mint a mindennapi kötelességektől és az egykor szívesen végzett tevékenységektől. Persze ebben a folyamatban a szenvedélybeteg nem passzív résztvevő, hanem olyan aktív cselekvő, aki észrevétlenül maga szőtte függősége hálóját, melynek csapdájába esett. És a függőségből történő felépülés is csak aktív cselekvéssel vihető végbe a szükséges segítség igénybevételével. Látszólag ezzel dióhéjban össze is foglaltuk a függőség természetét, persze itt még korántsem ér véget a történet. Hiszen mi a helyzet a hozzátartozókkal és családtagokkal, akik valamiért ugyanennek a hálónak a fogságában érzik magukat azért, mert egy számukra fontos személy függő?
A hozzátartozó mellékszerepre ítéltetett?
Levélírónk arról mesél, hogy párja szokása saját és gyermeke életét is nagy mértékben befolyásolja, átrendezi a családon belüli feladatvállalásokat, és kihat a családtagok közti kapcsolatokra is.
„Hozzátartozói oldalról írok, ezáltal mégis érintettként. A párom gyerekkora óta számítógépeket épít és számítógépes játékokkal játszik. A foglalkozása is programozó, tehát a munkája a hobbija is egyben. Egész nap a számítógép előtt ül, majd hazaérve az itthoni gépet kapcsolja be. Itthon is programokat ír, hobbiból, majd online játszik - megeteti a hőseit, csatázik, várat épít. Zenéket gyűjt és a számítógépen meghallgatja fejhallgatóval, (...), megveszi a legújabb játékokat és végigjátssza. A leírtakból szerintem kiderül, hogy én, mint a párja, valamint a közös gyermekünk leginkább csak a hátát látjuk. Ilyenkor nem is zavarjuk, nem beszélünk hozzá, hagyjuk kikapcsolódni. Sajnos azonban a közös programokra is csak ketten megyünk a lányommal, állatkertbe, játszóházba, arborétumba, rokonlátogatóba. Azt gondolom, hogy ez már kóros, de ha megemlítem, akkor azt mondja, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló, és ő nem beteg. (...) Természetesen nincs betegségtudata, és tulajdonképpen ez még a legelviselhetőbb függőség. Inkább ez, mint az alkoholizmus, dohányzás, játékgépezés...stb. Azonban ez is a társas kapcsolatok rovására megy. Elfogadjuk így, de ha lehetne ezen javítani, akkor nem érezném magam a gyermekét egyedül nevelő anyukának, hiszen évnyitóra, évzáróra, farsangra, sehova nem jön el. A lányunknak sem lesz egészséges lelke emiatt. (...) Várom szíves segítségüket, hogy mit lehet tenni ilyen esetben. Szerintem sok hasonló gonddal küzdő sorstársam van, mert az internet használat elfogadott, a társadalom nem nézi rossz szemmel, nem veti ki magából, nem bélyegzi meg ezt a függőséget. De a tapasztalatom azt mutatja, hogy a romboló hatása legalább akkora.”
A levél alapján inkább csak sejtésünk lehet arról, hogy a számítógép használatával kapcsolatban függőséggel állunk-e szemben vagy sem. Talán meglepő, de nem is ez az igazán fontos. Hiszen a hozzátartozó fogalmazta meg saját nehézségeit, aki ez esetben nem a férj függőségének mellékszereplője, hanem saját, szubjektíven megélt problémájának főszereplője. Fontos erre irányítani a figyelmet, noha a hozzátartozók gyakran önként vonulnak mellékszerepbe. Sűrűn hangzik el a kérdés, hogy miként segíthetnék a függőt a leszokásban, mivel előzhetik meg a visszaesést vagy állapotromlást. A hozzátartozók hogylétét gyakran az határozza meg, hogy a szenvedélybeteg fél éppen hogy érzi magát. Ha a szenvedélybeteg függősége aktív szakaszában jár (vagyis iszik, drogozik, játszik vagy éppen addiktív szinten a gép mellett tölti minden idejét), akkor a hozzátartozó feszültséget, aggodalmat, kimerültséget, csalódottságot él át, ha viszont a függő éppen szermentes (józan, vagy nem a viselkedési függőségének hódol), akkor a hozzátartozó megnyugszik, figyelmét képes más dolgokra összpontosítani. Olyan ez, mint maga a függőség, függni a szenvedélybetegtől.
A tapasztalatok szerint a megmentő attitűd, a büntetés és ismétlődő szemrehányás, az állandó ellenőrzés és nyomozás nem vezet célra, nem segíti sem a függőt, sem a hozzátartozót. De nem jutunk eredményre azzal sem, ha mentségeket keresünk a másik fél viselkedésére vagy önmagunkat hibáztatjuk emiatt. (Ismétlésképpen: a függő személy nem passzív alanya függőségének, hanem aktív cselekvő. Ahogy a hozzátartozó is, saját élete főszereplőjeként, így mindenekelőtt erre tud hatással lenni.) Ha már tudjuk –mert megtapasztaltuk-, hogy mi az, ami nem működik, használható tudás birtokában vagyunk.
A hozzátartozó főszerepbe lép
A levélíró pontosan körvonalazza hogy, életének mely területein él át nehézséget: nőként és anyaként egyedül marad a terhekkel és az átélhető örömök lehetőségeivel. Ha közelebbről megismerkedünk az asszertív kommunikáció fogalmával, konkrét technikákat kapunk arra, hogy önérvényesítő módon kommunikáljunk. Ez amolyan „arany középút” a passzív és az agresszív odafordulás között, amely nem arra törekszik, hogy valaki legyűrje a másikat, hanem győztes helyzetbe akarja hozni a kommunikáló feleket. Segíthet a pozitív érzések kifejezésében (plédául: „Örülök, hogy itthon vagy velünk.”), a pozitív kérések kifejezésében (például: „Nagy könnyebség lenne, ha eljönnél velem a szülői értekezletre.”), a kellemetlen érzések kifejezésében (például: „Egyedül éreztem magam, amikor az évnyitóra magam vittem a lányunkat. Sokat jelentene, ha a következő iskolai rendezvényen mindketten ott lennénk.”) Egy asszertív kommunikációt segítő tréningen mindemellett elsajátítható a nemet mondás asszertív képessége, a kritika fogadása és egyéb, konfliktuskezelő technikák. Az asszertív kommunikáció alapja, hogy az asszertív személy leginkább magáról, saját érzéseiről és megéléseiről beszél, sosem minősíti a másik felet. Alapelv, hogy az egyénnek - így a nehézségeket átélő hozzátartozónak is - joga van minden érzéséhez és ahhoz is, hogy azokat önérvényesítő módon kommunikálja. Érzésekről ugyanis nem lehet vitatkozni, hiszen én tudom leginkább, hogy mit érzek és te tudod csak igazán, hogy te mit érzel.
Szerfüggők hozzátartozói számára praktikus tanács, hogy a fontos beszélgetéseket nem érdemes szer hatása alatt kezdeményezni. Nincs ez másként viselkedési függőség esetén sem, a hozzátartozó érzései, kérései akkor érhetnek célba, ha a szenvedélybeteg éppen nem addiktív viselkedését gyakorolja. A levélben említett elfogadás és empátia fontos érték, amennyiben a szenvedélybeteg személye felé, de nem a függő viselkedésre irányul. Elfogadni valakit felbecsülhetetlenül fontos, de nem kell elfogadnom, ha az ő hiányát megélve nőként és anyaként nem vagyok teljes.
Közös vállalások
Mindemellett jó, ha a hozzátartozó nem marad egyedül nehézségeivel, hasznos lehet egy önsegítő csoport felkeresése vagy szakember által vezetett hozzátartozói csoport látogatása. Ha van fogadókészség arra, hogy az elakadásokat közösen próbálja oldani a család, akkor a családterápia jó irány lehet. Ez nem a „te függő vagy”-típusú probléma megjelöléséből tud kiindulni, hanem a „mi közös nehézségen megyünk keresztül”-típusú megközelítésből. A cél, hogy amikor győztest hirdetnek a folyamat végén, az a kapcsolat egésze legyen.
A Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának páciensei meséltek szenvedélybetegségükről, és arról, hogyan sikerült leszokniuk a kórház speciális terápiájának segítségével.
Vasárnap második alkalommal tartottak jótékonysági főzést a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának munkatársai a Szimpla Kertben. A bevételt a náluk gyógyuló szenvedélybetegek kezeléséhez szükséges eszközök beszerzésére fordítják. Dr. Petke Zsolt,a kórház addiktológusa mesélt az általuk komoly sikerrel alkalmazott ún. szociálpszichológiai alapokon nyugvó terápiás módszerről és az önsegítő csoportok működéséről. Az eseményen részt vettek egykori és jelenlegi páciensek is.Videónkban ők is elmondják szenvedélybetegségük és leszokásuk történetét. Kérésükre arcukat nem mutatjuk.
A szorongás tárgy nélküli félelem. Ez legalább annyira nehezen megfogható, mint amennyire nehezen leírható az érzés, amivel jár. Gyakori tünetei a gyomortáji fájdalmak, gombócérzés a torokban, mellkasi szorítás, vagy egyéb testi tünetek.
Jellemzően közös bennük a rossz közérzet – valami nincs rendjén. A szorongás nem csak nehezen definiálható, hanem elkülönítése is sokszor gondot okoz a testi-lelki betegségektől. Gyakran kísérőjelensége a szervi megbetegedéseknek és a pszichiátriai kórképeknek. Mindezek mellett a félelemnek van egy egészséges, protektív, vészjelző funkciója is. A konstruktív, facilitáló szorongást konkrét külső, akut dolog váltja ki, ami mozgósítja a problémamegoldó és megküzdő mechanizmusokat. Új élethelyzetekben, ismeretlen terepen aktiválódik. Ezzel szemben a destruktív, patológiás szorongás belülről fakad, tartalma vagy intenzitása eltér a normálistól, és rendszerint a kontrollvesztettség élményével jár.
A szorongás egyik formája a fóbia, konkrét dologtól való félelem. A tudomány a legkülönfélébb fóbiákat különíti el, mivel rengeteg jól meghatározott dologtól lehet rettegni, például a repüléstől, a magasságtól, a bezártságtól, a csámcsogástól, a kosztól, a kis- és nagy állatoktól és még sok minden mástól. Közös jellemzőjük az irracionalitás. A fóbia egy nagyobb csoportja az agorafóbia. Azokon a helyeken jelentkezik, ahonnan nehéz elmenekülni, ahol nincs segítség. Ilyenek lehetnek a nagy terek, a metróaluljárók, de ilyen a külföldi tartózkodás okozta megmagyarázhatatlan félelem is. A hátterében általában valami más probléma áll. A fóbiák kialakulására jellemző, hogy a belső bizonytalanságérzés konkrét dologra tevődik át, a megfoghatatlan félelem reális tárgyat talál. Éppen ezért érdemes mindig mögöttes tényezőt keresni, mivel rendszerint annak a megoldása eredményezi a fóbia megszűnését is.
Másik gyakran előforduló szorongás a szociális fóbia, a mások figyelmétől való félelem. Ki tudja váltani egy prezentációs helyzet, vagy pusztán csak több ember előtt való felszólalás. Kihatással van a beszédre, a gondolkodásra, testi tünetekkel jár, mint az izzadás vagy a szívdobogás, s közben a személy zavarban érzi magát. A fóbiák rendszerint anticipátoros, azaz megelőző félelemmel járnak, és elkerülő magatartást eredményeznek. Az ilyen problémával élő személyek a szociális helyzetekre érzékenyek, kerülik a szereplést, szenvedésként élik meg, ha muszáj előadniuk vagy megszólalniuk nagyobb hallgatóság előtt. A gyermekkorban, 11 éves kor táján induló szociális szorongás a gyermek legtöbb kapcsolatában gátoltságot okoz, míg a fiatal felnőtt korban – 22 éves kor körül – induló szorongás csak bizonyos helyzetekben mutatkozik meg. A szociális fóbia kialakulásában szerepet játszhat a kritizáló, megszégyenítő korai környezet – a szülők, a nagyobb testvérek és a kortársak megalázó, elutasító viselkedése.
A pánikzavar a szorongásos kórképek jól körülírható formája. A testi tünetek látványosan, hirtelen jelentkeznek: heves szívdobogás, izzadás, remegés, légszomj, mellkasi nyomásérzés, szédülés, hányinger, valamint a megőrüléstől, ájulástól, kontroll elvesztésétől vagy infarktustól való kifejezett halálfélelem. A pánikroham általában csak 10-20 percig tart, de váratlanul helyzetekben bármikor megismétlődhet. Jellemzően valamilyen veszteségélmény, pszichoszociális stresszor (munkahely elvesztése, válás, közeli hozzátartozó halála) előzi meg a kialakulását. A veszteségből fakadó gyászreakcióban a személy védtelennek éli meg magát, szeparációs szorongás jelentkezik. Ennek következtében a pánikzavarral küzdők a környezet segítségét kérik, ezzel kialakítva egy sajátos függő helyzetet, ami elősegíti a kapcsolat fennmaradását. A pszichodinamikus elmélet szerint a düh és az agresszió kifejezésének nehézsége eredményezi a pánikzavart.
A szorongás farmakoterápiával (gyógyszerrel) és egyéni pszichoterápiával kezelhető a legeredményesebben. Viselkedésterápiával, relaxációs módszerek segítségével enyhíthetőek a tünetek, azok a kliens számára kezelhetővé vállnak. A háttérben meghúzódó konfliktusok feltárása segíti elő a pszichodinamikusan orientált feltáró terápiák.
A Menhely Alapítvány krízisautója éjszakánként átlagosan öt embert szállít valamilyen ellátóhelyre.
Tovább nőtt a hajléktalan emberek számára fenntartott éjjeli menedékhelyek kihasználtsága: Budapesten 85, országosan 88 százalékosra - tájékoztatta a Menhely Alapítvány csütörtökön az MTI-t. Néhány megyében - Vas, Tolna, Hajdú-Bihar, Békés - minden férőhely betelt. A segítő szervezetek ilyenkor pótágyakon, pluszmatracokon helyezik el a rászorulókat - tudatta az alapítvány.
Közölték, az ellátórendszer fel van készülve arra, hogy befogadja azokat a rászorulókat, akik kénytelenek éjszakájukat éjjeli menedékhelyeken tölteni.
Az alapítvány diszpécserszolgálata napi 24 órában fogadja a bejelentéseket a veszélyeztetett helyzetben lévő emberekről. A diszpécserszolgálat krízisautót, speciális utcai szolgálatokat, illetve alapesetben az illetékes utcai szolgálatokat küldi ki. Ezek segítenek az elhelyezésben, illetve takaróval, élelmiszerrel látják el azokat, akik nem fogadják el a szállások nyújtotta lehetőségeket.
Az elmúlt tíz napban a diszpécserszolgálathoz naponta átlagosan 23 hívás érkezett utcán élő emberekről, a legtöbb alkalommal - 114-szer - december 6-án hívták a szolgálatot.
Hozzátették, hogy a Menhely Alapítvány krízisautója éjszakánként átlagosan öt embert szállít valamilyen ellátóhelyre. Az utcai gondozó szolgálatok naponta többször is meglátogatják a területükön ismert embereket, és megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy minél többen kerülhessenek védett, biztonságot nyújtó helyre.
A fővárosban 19 szállásnyújtó intézmény több mint 1880 férőhellyel várja a segítségre szorulókat. Országosan pedig több mint 4300 férőhely van az éjjeli menedékhelyeken.
Csúcs Dóra, a szekszárdi RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat munkatársa gyűjtésbe kezdett a közösségi portálon.
„Jelzés érkezett, hogy a kórházba egyre több hozzátartozó nélküli hajléktalan érkezik. Jönnek a hidegek. Nagy szükség lenne tisztálkodási szerekre, tusfürdőre, szappanra, samponra, törölközőre, fogkrémre és fürdőszivacsra. Az sem baj, ha megkezdett tusfürdők, szinte minden háztartásban akad olyan kallódó, alig használt flakon, amelyiknek nem tetszett az illata, vagy feleslegessé vált. Ezeknek is örülnek és hasznát veszik!”
Csúcs Dóra, a szekszárdi RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat munkatársa néhány hete ezzel a felkéréssel kezdeményezett gyűjtést a legnagyobb közösségi portálon. Nem csak a hajléktalan betegeknek jelentenek segítséget az adományok, hiszen a kórház több osztályára is kerülnek be betegek, akiknek nincs hozzátartozójuk, vagy azok jelentkezéséig várni kell, így problémát jelenthet, hogy nincs tisztálkodási szerük.
Csúcs Dóra a már beérkezett felajánlásokat továbbította a megyei kórház szociális munkásának, aki szükség szerint szétosztja azokat az osztályokon. Mint elmondta, három banános kartonnyi adományt tudtak átadni, de közben újabb igény is jelentkezett, így a gyűjtés folytatódik, most már csak a palánki pszichiátriai részleg javára. A fentebb már leírtak mellett a toalettpapírt, zsebkendőt is a szükséges holmik között említette. Hozzátette, hogy aki szeretne segíteni, az a Kölcsey lakótelepi Rongyoska turiban is hagyhatja az adományát, de Szekszárdon belül telefonos egyeztetés után házhoz is megy a holmikért.
Gliedné Tillmann Erzsébet, a kórház ápolási igazgatója elmondta, hogy rászoruló betegek részére a szociális munkások a korábbi években is szerveztek gyűjtést, hasonló módon tisztálkodási szerekre, higiéniai cikkekre, de még ruhaneműre is, hiszen van, akinek pizsamára, papucsra is szüksége van. Ehhez most külső segítséget is kaptak.
Intézményesített formában működik mostantól a lelki gondozás a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat Fecske utcai telephelyén, átadták ugyanis azokat az új szobákat, ahol heti húsz órában három szakképzett munkatárs foglalkozik a betegekkel. Az új szolgáltatás beindításához az önkormányzat által ingyenesen használatba adott raktár felújítása volt szükséges, így most már a szolgálat összesen 320 négyzetméteren tevékenykedhet.
Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek áldotta meg a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat felújított helyiségeit, ahol mostantól intézményesített formában működik a lelki gondozás. A Reménység Házának ünnepélyes átadóján Mák Kornél alpolgármester mondott köszöntőt.
– Az elmúlt tíz évben Magyarországon elindult a professzionális szakemberképzés - mondja Molnár Ferenc, a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat intézményvezetője. - Ez azt jelenti, hogy lelki gondozókat, mentálhigiéniás lelki gondozókat, pasztorális tanácsadókat képeznek. Innen jött az ötletünk, hogy ezt a tevékenységet ne csak egy-két munkatársnak a szakmai kompetenciája révén vonjuk be munkánkba, hanem intézményesítsük magát a lelki gondozást is.
A Révnek az önkormányzat már 18 éve biztosítja ingyenes az épületet, ahol a Főplébánia Karitász Alapítvány fenntartásában működő civil szervezet foglalkozik a szenvedélybetegekkel, és itt működteti a gyermekjóléti központot valamint a családgondozót is. Most egy hatvan négyzetméteres raktárhelyiség átadásával és felújításával már összesen 320 négyzetméteren tevékenykedhet a szolgálat.
A fejlesztést hatmillió forintos saját erőből és vállalkozások támogatásából sikerült megvalósítani. Jövő őszig egyénileg foglalkoznak majd a betegekkel, utána viszont a tervek szerint elindul a csoportos gondozás is.
A komlói Leo Amici Alapítványt súlyos drog- és alkoholfüggők választják, akiket művészetterápiás módszerekkel gyógyítanak a segítők. A közösségi programok, a természetközelség, és a színház jelentik az ide érkezők mindennapjait. Az intézet vezetője fotókkal dokumentálta az itt élők által életre hívott Azt hiszed szabad vagy? című színdarab próbáit és előadásait, az eredmény most a kArton Galériában lesz látható. Fotózásról, művészetterápiáról és a komlói intézet mindennapjairól kérdeztük Simicz Ferencet.
PRAE.HU: Nem ez az első közös munkája a kArton Galériával. 2014-ben itt állították ki a Szerencsejáték Zrt. fotópályázatán nyertes munkáját is. Az akkori anyag kifejezetten arra az alkalomra készült, vagy már ezt megelőzően is foglalkozott a Leo Amici Alapítvány mindennapjainak fotódokumentálásával?
A 2014-ben díjazott képem által jött a kapcsolat a kArton Galériával. Örülök, hogy megismertem őket és nyitottak voltak a munkámra, így megvalósulhatott az első önálló kiállításom. A 2014-es képemet többek között Keleti Éva, Winkler Nóra, Koltai Lajos zsűrizte, úgyhogy nagy megtiszteltetés volt számomra, főképp így, hogy nem vagyok és nem is tartom magam fotósnak. Inkább csak szeretek fotózni.
Mintegy hat éve kezdtem el fotózni, kizárólag a saját örömömre, és ez idő alatt rendszeresen készítettem képeket az intézetben, de nem volt bennük igazán koncepció, konkrét elképzelés. Majd 2015-ben pályáztam, és nyertem támogatást az NKA-nál, mely már konkrétan arról szólt, hogy az Alapítvány színházterápiás munkáját örökítem meg egy éven keresztül. Szociális munkás vagyok, nem fotográfus, de azokon a napokon, mikor fényképezni mentem az intézetbe, kicsit fotósnak érezhettem magam. Minél több idő telt el, annál jobban láttam, mit szeretnék megörökíteni, napról napra bátrabb lettem, és alkalomról alkalomra jobban bele tudtam olvadni a közegbe. Talán ez utóbbi okozta a legnagyobb kihívást, hisz a terápiás kezelésben lévők nem fotósként ismertek meg, hanem olyan segítőként, aki nagyban beleszól az életükbe, elmondja az észrevételeit, olykor akár a kemény szeretet jegyében konfrontatívan is. De idővel megszokták a jelenlétem, és én is megszoktam, hogy nem segítőként vagyok jelen.
Közel egy évig fotóztam a műhelymunkát, felkészülési folyamatot és az előadásokat is Egerben, Komlón és Pécsett. Aztán mikor egy betörő ellopta a fényképezőgépemet, majdnem abbahagytam az egész projektet. De feleségem, Kata és Árgyelán György támogatására folytattam. Végül a már elkészült képekből sikerült kiválasztani azt a 29 darabot, ami a kArton Galéria falain látható.
PRAE.HU: A mostani kiállítás a komlói bentlakásos rehabilitációs intézet Azt hiszed, szabad vagy? című színdarabjának próbáin és előadásain készültek. A darab alapjául Háy János Mélygarázs című regénye szolgál, amely egy igen sötét, nyomasztó hangvételű mű. Mennyiben más a színházi próbafolyamat, ha a művészetterápiás rehabilitáció a cél, mintha hétköznapi színházról beszélünk?
A drogfüggőség és az alkoholizmus nyomasztó és súlyos betegség, így a darab alapjául szolgáló Háy János-mű kiválasztása nem volt véletlen. De a kérdésre válaszolva azt lehet mondani, azon kívül, hogy olykor színházakban előadjuk az elkészült darabot, nem sokban hasonlít egy hagyományos értelemben vett színházi előadáshoz. A darabban részvevők, azaz akik aktuálisan Komlón vannak bentlakásos terápián, önmagukat adják a színpadon. Az irodalmi műből olyan részeket választanak ki, melyen keresztül meg tudják mutatni életük legelrejtettebb részeit, fájdalmait, szorongásait, nehézségeit. A színházterápiás folyamatok kéz a kézben járnak az intézet többi terápiás aktivitásaival. Kiegészítik egymást, hisz amit nem lehet elmondani egy csoportterápiás alkalmon, azt meg lehet mutatni a színpadon. Az intézet életének már több mint 20 éve szerves része a színházterápia, mondhatni, benne van a falakban. Így az újonnan jövőnek nem okoz nehézséget becsatlakozni, annyira természetes és magától értetődő minden. Persze az előadás előtt, mely 3-4 alkalommal van egy évben, nagy az izgalom, de nagy a katarzis is annak végeztével.
PRAE.HU: Nem titok, hogy függőből lett segítő, jelenleg pedig a Leo Amici Alapítvány Intézetvezetőjeként tevékenykedik, így abban a szerencsés helyzetben van, hogy bennfentesként örökítheti meg a legjobb pillanatokat. Az ilyen jellegű fotódokumentáció egyedülálló hazánkban.
Számtalan fotóriport készült már a hazai rehabilitációs intézetekben, melyek főképp informális jellegűek. Tudomásom szerint ilyen típusú fotódokumentáció nem készült, vagy nem került nyilvánosságra. Szerencsésnek érzem magam, hogy ennek megalkotásában részt vehettem. A legfőbb köszönet azoknak jár, akik engedték, hogy fotózzam és kiállításra vigyem a róluk készült képeket. A kiállítás megnyitóján egyébként sokan ott voltak azok közül, akik szerepelnek a képeken.
PRAE.HU: Mesélne arról röviden, hogy néz ki egy nap a Leo Amici Alapítvány komlói intézetében?
Röviden nehezen tudnék mesélni a komlói munkáról, az intézet életéről. Tizenhárom éve dolgozom segítőként a Leo Amiciben, de olykor magam sem értem, hogy mi történik ott. Hogy lehet, hogy reménytelen függők rettenetes fizikai, mentális és lelki állapotból tulajdonképpen újjászületnek. Van valami különleges atmoszféra, mely gyógyítólag hat arra, aki ott van. Nem hagyja hidegen, változásra készteti. Tulajdonképp minden Komlón történő esemény, program ennek van alárendelve. A változásnak. Azoknak, akik függőségi problémájuk végett kérik a felvételüket, változniuk kell. Csatlakoznak a változási programhoz és a munkához, azaz egy napjuk olyan, mint mikor valaki elmegy dolgozni, csak Komlón a munka a felépülési program. A hétórai ébresztő, a reggeli séta az erdőben, az étkezések, a csoportterápiás foglalkozások, a sportaktivitások, a színház- és mozgásterápia mind az önmagukkal való szembenézést és a változást segítik elő.
PRAE.HU: Külvilágtól lehetőségekhez mérten elzárt közösségről beszélünk, az egy éves rehabilitációs program alatt számukra főképp a színház jelenti a kapcsot a külvilággal. Van más eszközük is a művészeten keresztül történőkommunikációra a színházon túl?
Bár valamilyen szinten zárt az intézetünk, szükség van az úgynevezett izolációra. De ez nem feltétlen a külvilág felé, hanem sokkal inkább a régi élet felé szól. Az új érkezőnek gyakran mondjuk, hogy változtassa meg a játszótereit, játszópajtásait, játékszereit. Azaz nem tarthat kapcsolatot a régi ismeretségi körökkel, és nagyban beleszólunk a családdal való kommunikációba is, hisz a függőség a családot is beteggé teszi, melyből nem árt „kitanulni”. Gyakran járunk különböző eseményekre, pl. focikupákra, önsegítő közösségek találkozójára – Magyarországon és külföldön egyaránt. Részt veszünk olykor szakmai eseményeken, prevenciós előadásokon és a már említett színházterápiás fellépéseken szerte az országban. Emellett heti rendszerességgel járnak a terápiában lévők a pécsi önsegítő közösségek gyűléseire, így alapozva meg a már „józan”, új kapcsolatrendszer kiépítését.
PRAE.HU: A kiállítás november 3-tól december 16-ig látogatható. Később mi lesz a fotók sorsa?
A képek közül egy már megjelent egy jelentős angol nyomtatott kiadványban, melyben kizárólag Leica fényképezőgépekkel készült képek vannak. Ez a kép ez év elején a londoni Sohóban kiállításra is került. Nagy vágyunk Komlón, hogy kb. 60 képpel és szakmai szövegekkel kiegészítve könyv jelenjen meg a munkánkról. Ez irányba már tettünk lépéseket, most várjuk, hogy az anyagi támogatást megkapjuk. Emellett természetesen a képek a galériában megvásárolhatók.
Ezt a kérdőívet a TASZ Betegjogi programja készítette. Segítségével szeretnénk tisztább képet kapni a HIV-vel élők egészségügyben szerzett tapasztalatairól Magyarországon. Nagyon sok történetet hallottunk már az egészségügyben tapasztalt diszkriminatív hozzáállásról, az ellátás elutasításáról, stigmatizáló légkört teremtő orvosokról és nővérekről, és több embernek adtunk már jogi tanácsot, vagy képviseltünk már ilyen ügyekben. De hallottunk történeteket lelkiismeretes és korrektül eljáró orvosokról, egészségügyi dolgozókról is. Most azt szeretnénk megtudni, hogy te milyen tapasztalatokat szereztél. Abban bízunk, hogy a tapasztalatok összegyűjtésével és elemzésük nyilvánossá tételével a HIV-vel élők jobb ellátásáért dolgozhatunk. A részvétel önkéntes és anonim. A TASZ semmilyen személyazonosításra alkalmas adatot nem tárol a kérdőívet kitöltőkről!
A kérdőív december elején jött ki és már 27-en kitöltötték. Nagyon fontos lenne, ha a számotokra elérhető csatornákon keresztül is felhívnátok rá az érintettek figyelmét, hiszen minél többen kitöltik, annál inkább tudják majd használni az eredményeket a problémákról való kommunikációban és a nyomásgyakorláshoz egyaránt.
">
A szorongás tárgy nélküli félelem. Ez legalább annyira nehezen megfogható, mint amennyire nehezen leírható az érzés, amivel jár. Gyakori tünetei a gyomortáji fájdalmak, gombócérzés a torokban, mellkasi szorítás, vagy egyéb testi tünetek.
Utolsó kommentek