„Már a múltkor is akartam írni neked egy kommentet, csak én meg lusta vagyok, de nagyon. Egy dolgot akarok neked rohadtul kihangsúlyozni: soha ne akarj magadnak se barátot, se férjet, se családot és legfőképpen gyereket ne, de még csak haverokat, barátnőket se. Ha ezt megfogadod, akkor a többit felesleges is elolvasnod, úgyis csak időpocsékolás. Azért ne akarj családot meg barátokat, mert egy szar alak vagy, minden alkoholista egy utolsó mocskos rohadék, senkiházi féreg, és te sem vagy kivétel. Büdös is vagy, hiába tagadtad a múltkori posztodban, és ahogy írtad, még dagadt is…”

Ez csak egyike azon durva kirohanásoknak, amelyek a huszonnégy éves, alkoholizmusban szenvedő nő blogbejegyzése alá érkeznek időnként. A Józan akarok lenni nevű oldal gazdája nem akarta elárulni a nevét, így az egyszerűség kedvéért története bemutatásakor nevezzük Andreának.

A fiatal nőnek átlagos gyermekkora volt, leszámítva édesanyja korai halálát. Tízévesen veszítette el. Mint mondja, ez sok mindenre rányomta a bélyegét, de nem hiszi, hogy ez lett volna később kialakult betegségének kiváltó oka.

– Viszonylagos jómódban éltünk, elit gimnáziumba jártam, és mondhatom, mindenem megvolt, amit szerettem volna.

Andrea gondjai az egyetem alatt kezdődtek. Mint szinte minden mai fiatal, ő is szeretett iszogatni a haverokkal, és a társasági élet alapja náluk is az alkoholfogyasztás volt.

– Eleinte tényleg csak a társaság miatt csináltam, de idővel azt vettem észre, hogy ez nem elég – idézi fel. – Én ittam meg leghamarabb az előttem lévő italt, alig vártam, hogy kérjünk még, és mindig kerestem az alkalmat az ivásra.

Ha pedig nem adódott, az maga volt a pokol. Egy-egy olyan alkalommal, amikor a többiek kávét kértek, neki pedig egyedül kellemetlen lett volna kikérnie a borát, ahogy mondja, szabályosan az agyvérzés kerülgette. Így történt, hogy a négy fal között is töltögetni kezdett magának.

– Amikor úgy éreztem, társaimnak is feltűnik, hogy egyre jobban remegek a piáért, amit persze valószínűleg csak beképzeltem, elkezdtem egyedül is inni.

És ezzel elindult a lejtőn. Két év múlva már mindennap ivott.

– Sok alkoholista kettős életet él. Hazaérve lehúztam a redőnyt, magamra zártam az ajtót, és olyat tettem, amit szinte senki nem tud rólam: ittam. Tudtam, hogy ha minden este iszom, miközben nézem valamelyik sorozatot, akkor megvan a napi adagom. Ezután kidőlök, és valamikor hajnalban úgy ébredek az ágyban, hogy még mindig farmerban vagyok, és ha agyonlőnének, se tudnám megmondani, mikor dőltem ki, és hogyan jutottam el oda. Reggel fogat mostam, magamra borítottam húsz liter parfümöt meg szájvizet, megráztam magam, és elindultam munkába. Némi folyadék, kávé, jópofizás után visszazökkentem, újra a régi önmagam voltam. Látszatra. És akkor a nap végén eljött a pillanat: egész napi erőfeszítésemet a probléma eltitkolására szanaszéjjel romboltam. Bementem a boltba. És ha létezik hely, ahol már biztosan tudnak az alkoholproblémádról, az bizony a bolt. Váltogattam kettőt is, remélve, hogy nem ismernek fel. De nyilván ismernek, mint a rossz pénzt.

Andreának egyébként jó munkája van, értékesítési, marketingcélú szövegeket ír egy cégnél. Sok alkoholistával ellentétben ő reggel nem „issza józanra” magát, inkább kávéval és péksüteményekkel próbál felébredni, észhez térni. Ez általában csak délután egyre-kettőre sikerül teljesen. Nagy volt a kísértés részéről egyébként a reggeli ivásra, mert hétvégente reggel kipróbálta a „gyógysört”, és használt is neki, de mint mondja, sokat dolgozott azért, hogy ilyen pozícióba kerülhessen, ezért hétköznap ezt nem meri megkockáztatni.

Andrea sok mindent megpróbált már, hogy rendbe jöjjön. Az ivás tönkretette a gyomrát, rendszeresen hasmenése volt, folyamatosan fáradtnak érezte magát, és a látása is romlott. És akkor még csak a három év alatt fellépő, kezdetleges egészségi következményekről beszéltünk. Ekkor ellátogatott az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésére.

– Az AA a közösség miatt jó, mert amikor az ember rádöbben, hogy gondja van, az nagyon rossz érzés: magányos vagy, utálod magad. Ha találsz egy közösséget, mint amilyen az AA is, az tényleg sokat segít, mert látod, hogy nem vagy egyedül. Nekem is nagyon jó érzés volt rájönnöm, hogy nem vagyok teljesen hülye, nem vagyok reménytelen, nem vagyok csődtömeg, mert ott volt még sok ember, akik pontosan ugyanazon mentek keresztül, mint én.

Andrea szerint az intézmény hátránya, hogy tutujgatással, betegségtudat-ébresztéssel és a felsőbb erőkre hagyatkozás gondolatával próbál segíteni. Azt mondták neki, hogy „nem tehet róla, nincs semmi baj, ez egy betegség”.

– Az AA tizenkét lépéséből is jó néhány arról szól, hogy egy felsőbb erő hogyan segít majd rajtunk. Én ezzel nem tudtam azonosulni, és úgy gondolom, igenis tehetek róla, hibás vagyok érte, hogy ide jutottam, és ezt nem egy felsőbb erőnek kell megoldania, hanem nekem.

A fiatal nő kipróbálta a pszichoterápiát is, de amikor a szakember azt javasolta, hogy amíg hozzá jár, próbáljon meg fokozatosan egyre kevesebbet inni, otthagyta.

Andrea a társadalombiztosítás által rendelkezésre álló szolgáltatásokról is lehangolóan nyilatkozik.

– A rendszer csak tűzoltásra van berendezkedve, ez nyilvánvaló. A blog hatására érkező történetek is arról tanúskodnak, hogy amíg nem vagy fél lábbal a sírban, sok segítségre ne számíts.

Andrea újra szomorú lesz, és tömören fogalmaz, amikor arról kérdezem, hogy akik tudnak a bajáról, hogyan segítenek neki, hogyan fogadták problémáját. Szűk családja tudja, de nem vesz róla tudomást.

– Pezsgőt kaptam szülinapomra, bort karácsonyra, és rendszeresen isznak a jelenlétemben. Egyetlen barátom segített, valószínűleg azért, mert neki is volt korábban függősége, tudta, hogyan álljon a dologhoz.

Az emberek többségének azonban fogalma sincs alkoholizmusáról. Andrea a blogírás kapcsán azzal is szembesült, hogy sokan úgy vélik, az alkoholisták ötven feletti, puffadt fejű, szakadt ruhájú, önmagukat összecsináló emberek.

– Azt kéne végre felfogni, hogy ez egy folyamat, és eddig az állapotig el is kell jutni – magyarázza, hozzátéve, hogy nem akkor kellene foglalkozni a problémásokkal, amikor már vinni kell őket, hanem amikor még saját lábukon mennek segítséget kérni. – Megelőzés gyakorlatilag nem létezik, sőt teljesen normálisnak minősül, ha az ember fiatalabb éveiben rendszeresen, sokszor tényleg ipari mennyiségben fogyaszt alkoholt. Elfogadott, akár még menő is. Sok egyetemistától kaptam levelet, hogy ők is érzik, nem lesz ennek jó vége, de hát mindenki iszik, semmi társasági életük nem lenne, ha nem innának együtt. Értem, miről beszélnek. Olyan közegben, ahol mindenki naponta iszik, nem is keveset, nehéz felismerniük a függőknek, hogy már nemcsak a társaság kedvéért isznak néhány pohárral, hanem elveszítették a kontrollt önmaguk fölött.

Andrea egy hónapja már nem ivott. Ezt egyszer már megelőzte néhány hétnyi nem ivás, de akkor visszaesett. Neki a blogolás segített a legtöbbet, bár kap hideget-meleget, és nemcsak a kommentelőktől, hanem saját magától is írás közben. De úgy véli, ez ráfért.

Andrea azt mondja, már nem érzi magát „annyira alkoholistának”. Az önfejlesztő terápiában hisz, amivé blogja is alakult.

– Bárki hozzászólhat a gondolataimhoz, értelemszerű, hogy kritizálnak is. A primitívséget persze kimoderálom, de a konstruktív kritikát meg kellett tanulnom elviselni, és kiválogatni belőle, ami hasznos. Számomra ez volt a legnagyobb adománya a blogolásnak.

Herczeg Szonja - mno