A West Balkánban történteket követően

 számos találgatás jelent meg arról,  hogy milyen okok vezethettek a tragédiához. Az elmúlt napokban  az okokat vélelmező hivatalos nyilatkozatokban és sajtómegjelenésekben egyre markánsabb szerepet kapott a drogfogyasztás motívuma. A Kék Pont Alapítvány rendkívül veszélyesnek tartja azt a tendenciát, amely a felelősség kérdését az ügyben érintett üzemeltető, a szervezők és a szakhatóságok, illetve az érvényben lévő jogszabályok  szerepének vizsgálata és a biztonságos szórakozóhelyek komplex kérdése felől  áthelyezi és leszűkíti az illegális drogfogyasztás okozta  következményekre.

A biztonságosabb szórakozóhelyekre vonatkozó ajánlások már a 2000-ben elfogadott Nemzeti Drogstratégiában is szerepeltek, ez idő tájt több kezdeményezés is megjelent a  hazai prevenciós és ártalomcsökkentő szervezetek részéről. A Kék Pont Alapítvány Party Service (PS) nevű ártalomcsökkentő programja  1998 és 2008 között működött. A PS céljai között szerepelt a drogfogyasztással kapcsolatos ártalomcsökkentés, valamint olyan ajánlások képviselete és egy-egy partihelyszínen történő megvalósítása, mint a túlzsúfoltság megelőzése, a szellőzés, a beengedéssel kapcsolatos szabályok, a pultosok és biztonsági szakemberek képzés, és a speciális, megnyugtató időtöltésre alkalmas helyiségek kialakítása (chill-out szobák), illetve a biztonságos hazajutás feltételeinek segítése. A nemzetközi gyakorlat jól példázza, hogy kialakítható a szórakozásnak egy, testi és lelki egészséget szem előtt tartó, biztonságosabb közege. A kérdésben érintett szereplők, azaz a szórakozóhelyek üzemeltetői, partiszervezők és promóterek, a szabályozásért felelős kormányzati szervek, önkormányzatok, rendőrség, tűzoltóság, a területen tevékenykedő civil szervezetek és egészségügyi szolgáltatók összehangolt munkájára van szükség. Ennek mikéntjére léteznek itthon még kevésbé ismert modellek. A külföldön már bevált gyakorlatokban, amelyekkel „személyre szabottan“ valósítható meg a szórakozóhelyek biztonságosabbá tétele, a személyzet képzése és a működés állandó minőségellenőrzése egyaránt  szerepet kap.

Meggyőződésünk, hogy a WB tragédia nyomán kialakult helyzetben és a  bizonságosabb szórakozóhelyek kérdésében az újjáéledő partikultúra sajátosságait jól ismerő szakmai szervezetek és a  külföldi tapasztalatok együtt sok fontos szempontot adhatnak  a józan és körültekintő társadalmi önvizsgálathoz.

A Kék Pont Alapítvány, moralizáló szándék nélkül,  a konkrét tennivalók és hazai javaslatok közös megfogalmazása érdekében „Védett Táncterek“ címmel nyílt szakmai napot rendez. A konferencia időpontjáról és további részleteiről a www.kekpont.hu oldalon folyamatosan tájékoztatjuk az érdeklődőket. További információk: 06-70/607-50-40 Barna Erika kommunikációs igazgató, Kék Pont Alapítvány.

Forrás: kekpont.blog.hu

SZÍNHÁZKLUB

a Dózsa György úti Átmeneti Szálló lakói és a Józan Babák Klub

Playback-színháza közös előadásában:

2011. február 8-án (kedden) 11-től 15 óráig

a nappali melegedőben.

Helyszín:

Budapest XIII. kerület Dózsa György út 152.

Mindenkit szeretettel várunk!

Interjú Demetrovics Zsolttal, az ELTE docensével, az Addiktológiai Tanszéki Szakcsoport vezetőjével

Sokan hallottak már az Anonim Alkoholistákról és más önsegítő csoportokról, de kevesen tudják, mi is folyik valójában ezeken a gyűléseken.

Bár a különféle szervezetek különféle segítő technikákkal élnek, a legtöbb csoportterápia alkalmaz egyet vagy többet az alábbiak közül:

Felvilágosítás

Legyen a csoportterápia célja a depresszió leküzdése vagy egy szenvedélybetegség elleni harc, a csoport bizonyos fokú felvilágosítást nyújt a témával kapcsolatban. Ez lehet előadás vagy felolvasás annak érdekében, hogy az új tag megértse a helyzetét, és javaslatokat kapjon problémája megoldására.

Megerősítés

A legtöbb csoportban van alkalom a gondok megosztására és arra, hogy a tagok bátorítsák, támogassák egymást, és megosszák egymással tapasztalataikat.

Beismerés

A változás felé tett út küzdelmeiről, csalódásairól azért érdemes beszámolni a csoport többi tagjának, mert ők ugyanazzal harcolnak, ugyanaz a céljuk, és mindenkinek javára válik a másik történetének meghallgatása, valamint a kis győzelmek közös megünneplése. Sokan érzik úgy, hogy kell egy hely, ahol elmondhatják másoknak, hogyan estek be a gödörbe, és hogyan próbálnak meg kijutni onnan.

A cselekvés programja

A legtöbb csoportterápiás ülésen arra bíztatják a résztvevőket, tegyenek lépéseket céljuk elérésének érdekében. Ha például valaki józan akar maradni, a csoport támogathatja abban, hogy ne igyon, járjon el a gyűlésekre és rendszeresen vegye igénybe támogatója segítségét. A fogyni vágyókat a csoport arra ösztönzi, vezessenek naplót vagy járjanak az edzőterembe egyik társukkal.

Forrás: informed.hu

Sajnos hazánk mindig is előkelő helyen állt az alkoholizmus elterjedését felmérő statisztikákban. A riasztó adatok azt is jelentik, hogy sok gyerek nő fel olyan családban, ahol az egyik, vagy éppen mindkét szülő függő. Ez pedig nem csak a gyermekkorukra, hanem egész életükre rányomja a bélyegét.

– A gyermek számára a kiszámíthatatlanság a legrosszabb, abban ha valamelyik, vagy éppen  mindkét szülő alkoholista – emelte ki Király Gabriella, klinikai gyermek szakpszichológus, a Paks Térségi Pedagógiai Szolgáltató Központ igazgatója. A gyermek soha nem tudhatja mikor, milyen reakcióra számíthat a szülőtől, hiszen az, amikor éppen nem iszik, lehet, hogy a világ legrendesebb, leggondosabb apukája, anyukája, az alkohol hatására viszont teljesen átalakul.

A szülő alkoholizmusa hosszú távon a gyermek önértékelési problémáihoz, szorongásához, depressziójához vezethet (képünk illusztráció) 

– Egy óvodás kisgyerek egyszer például azt mondta, hogy az ő elképzelése szerint aput ilyenkor egy varázsló változtatja át – mondta a szakember. A probléma sajnos egyáltalán nem ritka. A beteg ember pedig maga szinte soha nem ismeri be függőségét, nem kér segítséget, noha azzal tönkre teszi a családot.

A csecsemők esetében a gondozási feladatok elhanyagolása a függőség legszembetűnőbb velejárója, hiszen az alkoholista szülők nem tudnak odafigyelni a gyermek szükségleteire. Amennyiben csak az egyik fél viszi túlzásba az alkoholfogyasztást, azt a másik még bizonyos mértékig kompenzálhatja. Sajnos az a tapasztalat, hogy idővel a másik fél is tönkre megy, maga is áldozattá válik, nem tud úgy gondoskodni a gyermekéről, ahogyan kellene.

Óvodás korban a gyerekekre a mágikus világszemlélet a jellemző, így még kevésbé tudják értelmezni, hova tenni a szülő viselkedését. Így fordulhat elő, hogy a fentebb említett példához hasonlóan valamilyen misztikus dologgal magyarázzák az alkoholista felnőtt tetteit. A gyermek számára nem tisztázottak az elvárások, sokszor azt hiszik, hogy a szülő viselkedése az ő magatartásuk következménye, azt gondolják ők a hibásak. Ez hosszú távon is komoly önértékelési problémákhoz, szorongáshoz, depresszióhoz, fóbiák kialakulásához, egyéb személyiségfejlődési rendellenességekhez vezethet.

Kisiskolás korban az ilyen rendellenesen működő családokban élő gyerek gyakran minden energiáját felemészti a szülő reakcióinak figyelése, a megfelelés kényszere, a rettegés a tettei kiszámíthatatlan következményeitől. Ez az iskolai teljesítmény csökkenéséhez vezethet. Egyfajta kettősség jellemzi a szülővel való kapcsolatot. Ahogy az alkoholista felnőtt viselkedése is meghasonlott, úgy a gyerek érzései is azok.

Gyűlöli, szégyelli is a szülőt, amiért, amikor az részeg, ugyanakkor szereti is, hiszen az édesapjáról, anyjáról van szó, aki lehet, hogy józanul teljesen másként viselkedik. A problémát súlyosbítja, hogy a tapasztalatok szerint azokban a családokban, ahol a függőség probléma, sokkal gyakoribb a fizikai, és a szexuális bántalmazás előfordulása is.

Negyven százalékkal nőtt a 24 év alattiak körében elkövetett öngyilkosságok száma 2009-ben az előző évhez képest. Probléma, hogy kevés a szakorvos, és egyre több a mentálisan sérült fiatal. Alkohol, drog, depresszió, nem túl fényes kilátások a jövőre.

Az öngyilkosság az a szándékos cselekmény, amelynek célja és végeredménye a cselekvő saját életének kioltása - írja a pontos megfogalmazást a wikipédia. Az öngyilkosság nem betegség, hanem cselekmény, amihez mentális zavarok, régebb óta fennálló kezeletlen problémák, külső körülmények, vagy frissen bekövetkezett, az egyén korábbi életét súlyosan megrendítő események, krízisek járulnak hozzá. A pszichológia szerint nincs öngyilkosságra immunis személy.

Az öngyilkosok több mint kétharmada depressziós. Sok elkövetőre jellemző lehet más deviancia, például alkoholizmus, drogfüggőség. A tragikus esetek megelőzhetőek lennének, ha már gyerekkorban pszichiáterek és/vagy pszichológusok foglalkoznának a fiatalokkal

A hazánkban élő kétmillió nyolcvanezer gyermekből legalább félmilliónak lenne szükséges segítségre, hogy mentálisan egészséges felnőtté váljon, ám csupán tizennyolcezer a gyermekpszichiátriai gondozásban nyilvántartottak száma. Ennek fő oka az, hogy rendkívül alacsony a gyermekpszichiáterek és a szakellátóhelyek száma. Tizenötezer gyermekre csak egy szakorvos jut.

Öngyilkosságra vagy az öngyilkos gondolatokra utaló figyelmeztető előjelek: az öngyilkosságról való beszélgetés, ideértve az efféle kijelentéseket is: "Megölöm magam", "Bárcsak halott volnék" vagy "Inkább meg se születtem volna". Hirtelen hangulatváltozások: az egyik nap érzelmileg feldobott valaki, majd másnap teljesen kedveszegett. Megváltoznak a mindennapi szokásai, ideértve az étkezési vagy alvási szokásokat is. Látványosan megváltozik a személyisége: például roppant társaságkedvelővé válik, holott előtte visszahúzódó volt.

 
Sokan éreztük már, hogy összecsapnak fejünk fölött a hullámok. Sokunk fejében meg se fordult az öngyilkosság. De sajnos vannak olyanok, akik ezt látják egyetlen menekülési útvonalnak. Pedig ez nem menekülés, hanem a lehető legrosszabb megoldása a problémáknak.

Az öngyilkossági ráta Magyarországon évek óta igen magas (százezer lakosra 25 fő jut), ez 2005-ben világviszonylatban a hatodik, és az EU-átlagot is jelentősen meghaladja. Ráadásul az állapot senkit nem kerül el. Önkezével vetett véget életének József Attila, Márai Sándor, Szécsi Pál vagy Latinovits Zoltán is.

Kedves érdeklődők !

Az ADDICTUS Műhely legközelebbi összejövetelén,

 2011. január 25-én kedden, a

 Nevem Joe

c. filmet dolgozzuk fel.

Joe alkoholista, de tíz hónapja egy kortyot sem iszik. Igyekszik tisztelni a törvényt, és normális életre vágyik: rendes melót szeretne, és persze barátnőt. Most éppen munkanélküli segélyen él, emellett (feketén) alkalmi munkákat vállal, és patronálja a glasgow-i külváros - főleg kétballábas srácokból álló - helyi futballcsapatát. Amikor épp összejön egy rokonszenves védőnővel, és élete végre egyenesbe fordulna, ismét beüt a ménkő. Egyik játékosa zűrös kábítószerügybe keveredett, és Joe, hogy mentse védencét, szembekerül a helyi drogmaffiával.

Kezdés:

intézményi referenseknek 10 h, egyéb érdeklődőknek 11 h

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Kérjük az intézményi referenseket, hogy esetleges távolmaradásukat jelezzék a főreferensek felé!

A St. Louis-i Washington Orvosi Egyetem kutatói kapcsolatot találtak az alkoholizmus családi előfordulása és az elhízás kockázata között.

Forrás: betegszoba.hu

Orvosilag reménytelennek nyilvánították

Szilveszter családi háttere révén ingyenes belépőt nyert a szenvedélybetegség poklába. Élete első 40 évében mindent elveszített, többdiplomás létére hajléktalanná vált. Most józan.

– Mit tanultál a „földi pokolban”, amíg a betegség aktív szakaszában voltál?

– Én ezt nem a pokolnak éltem meg. Inkább úgy, hogy milyen unalmas, hétköznapi és ijesztő a világ, amikor nem iszom. Az volt az alapélményem, hogy az élet maga nehézség, és ezt likvidálta a játék vagy az alkohol. Az emberek nem azért isznak, mert gyenge az akaratuk vagy buták, hanem azért, mert egyébként nem érzik jól magukat. Persze, amikor már mérgezett az ember: folyton másnapos vagy sok pénzt veszített, akkor pokoli a közérzete. Az a három-négy év, amikor már utáltam az ivást is, a játékot is, igen nehéz volt.  Nem tudtam ugyanis, hogyan kell nem inni. Más betegségnél elmondják az orvosok, hogy miként kezelje az illető a betegségét, de nem mondják el, hogy hogyan ne igyon, hogyan kellene élnie attól kezdve...

– Mi volt a legvonzóbb és mi a legtaszítóbb a játékfüggőségben, az alkoholizálásban?

– A legjobb az, hogy szünet van a fájdalomban. Mint a fogfájásnál, ha beveszed a gyógyszert. Van egy anyag, amit ugye alkoholnak hívnak, és a legolcsóbb és legdrágább italban is benne van az a kémiai összetevő, ami hat. A többi csak díszítés. Óriási biztonságot ad, hogy ez az anyag bármilyen országban, bármilyen helyzetben előre tudhatóan úgy fog hatni, hogy a rossz érzésem elmúlik tőle, vagy megváltozik. Ezt csak drogokkal lehet elérni, nem nagyon létezik más azonnali „csodaszer”.

– Hogyan látod ma, mi volt a valódi értelme a szenvedésednek?

– Van értelmetlen szenvedés. A szenvedélybetegség is ide tartozik. Van értelmes szenvedés, kínlódás, erőfeszítés, mint például ha sokat dolgozunk, vagy amikor teljesítmény-túrázunk. De a szenvedélybetegség, bár nem értelmes szenvedés, gyakran a túlélést szolgálja. Aki túl sok fájdalommal él, vagy nem bír megbirkózni az élettel – ahogy én sem tudtam –, annak ez az érzéstelenítés ideiglenesen esetleg a túlélést szolgálja. Az alkohol az élet fájdalmaira sokáig hasznos, ám eljön az idő, amikor már nem hat, vagy átbillen a mérleg, és önmagában annyi baj forrása lesz, hogy kialakul az ördögi kör, már a gyógyír is szenvedéssé lesz.

– Tehát mi volt a tanulság?

– Engem orvosilag reménytelennek nyilvánítottak. A kijózanodás annyi tanulsággal járt, hogy rájöttem, hogy nincs olyan, hogy valami reménytelen. Amíg valami él, vagy a legkisebb életjelet adja, addig nem reménytelen. Ez rákra, alkoholizmusra, mindenre vonatkozik. Nincs olyan, hogy valami reménytelen. Ezt érdemes megjegyezni. Nem a mi kezünkben van a döntés, hanem  Istenében.

– Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy beteg vagy, és nincs végleges gyógyulás?

– Olyan terápiákban vettem részt, ahol tanulással viselkedésváltozást lehet elérni. Ezeknek a pszichológiai irányzatoknak az a lényege, hogy behelyettesítse, átcserélje az ember az adott információt. Tehát azt a negatív érzést, hogy én beteg vagyok, ki lehet cserélni egy pozitív érzésre, például arra, hogy milyen jó nekem, hogy olyan közösséghez tartozom, ahol meg tudom osztani a problémáimat másokkal és ahol megértenek. Nagyon kevés embernek adatik meg ilyen közösségi élmény: itt őszinteség van, és nincs hierarchia. Ebben a közösségben ugyanis nem csak az alkoholról vagy a játékról van szó, hanem mindenről: az élet dolgairól. És nem adnak tanácsot – ami nagyon fontos. Meghallgatásra van szükségem, nem tanácsra. Egyébként engem a betegségem számos helyzetben segít, mert bármikor ülhetek autóba például, hiszen nem iszom. Ezt szabadságnak élem meg, nem hiánynak. És milyen jó, hogy nincs az az őrület sem, hogy másnap utólag kell kitalálnom, hogy mit mondtam előző nap részegen.

– El tudod képzelni, hogy visszaeshetsz?

– Nálunk, az Anonim Alkoholistáknál nagyon fontos, hogy egy napig nem iszunk. Egyszer egy öreg „józan”, ahogy a mentorokat hívjuk, mondta nekem, hogy soha ne a visszaesésen gondolkodjam, hanem azon, hogyan maradok józan. A kényszerbetegekre – és a játékszenvedélyt is ide sorolják – igencsak jellemző ez a mondat: „mi lesz akkor, ha”. Ami azt jelenti, hogy a jövőben élnek, vagy a múlton keseregnek. Mi viszont a mai napban élünk, ez megkímél a kételyektől.

– Mindig egy napot kell túlélni? 

– Nincs „mindig”. Csak ma nem iszom. A „mindig" is  kényszer. Aki ilyen régen nem iszik, mint én, nem is szereti mondani, hogy mióta nem iszik, csak annyit mondok, hogy én ma négyórás józan vagyok. És kész.

– Ma már szakemberként foglalkozol szenvedélybetegekkel. Van olyan ember, aki visszajár hozzád?

 – Nagyon igyekszem nem függővé tenni senkit, és mindig lezárom a konzultációt. Ha látom, hogy valahol elkezdik építeni a szobromat, veszek egy nagy kalapácsot, és összetöröm az alapzatot. Ha tőlem függenek, az veszélyes számomra. Dicsérettel vagy kritikával függővé  lehet tenni valakit. Mindegy, hogy negatív vagy pozitív a visszacsatolás, akinek hajlama van a kapcsolat körüli függőségekre, vissza fog jönni újabb rúgásért vagy simogatásért. Játszmaelméleti szempontból ez mindegy, számára az a lényeg, hogy kapcsolata legyen. Nem kell sokat dicsérni vagy szidni a terapeutának, csak azt kell mondani, hogy, magadnak csinálod a józanságot, meg a visszaesést. Nem vagyok sem mumus, sem óvónéni, aki simogatja a fejedet. Az életben nem jutalmak és büntetések vannak, hanem következmények. Mindig elmondom, hogy én is voltam egynapos józan, én is csináltam butaságokat. Sokáig attól féltem, hogy a józan élet teljesen más. Nem tudtam, hogy ha mindent abbahagyok, hogyan éljek tovább. Csak űrt láttam magam előtt ilyenkor. Hiába fogadtam meg, hogy holnaptól nem iszom, megbénultam, mert nem volt helyette más.

– Hogyan sikerült kitölteni azt a bizonyos űrt?

 – Az segített, hogy láttam józan embereket az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésén. Olyanokat, akik elkezdtek józanodni, fejlődni, tudtak már magukról beszélni. Akkor még nem tudtam az érzéseket megkülönböztetni, csak annyit, hogy jól vagy rosszul vagyok-e. Tehát ittam a szavaikat, hallgattam a problémáikat, mit hogyan sikerült vagy nem sikerült megoldaniuk. Nagyon sokat tanultam a hibáikból is. A szociális tanulás lehetősége megvan az AA-ban, mert egyedül nem lehet az életet megtanulni. Persze nem cél, hogy valaki az AA-tól legyen függő, vagy az élete helyett járjon az AA-ba. Jellemző az első időszakra, hogy szinte beköltöznek, mert az AA-n kívül nem érzik jól magukat. Később el kell tudni szakadni.

– Milyen szerepe van a hitnek a jelenlegi életedben?

– Ateista voltam. Az a tapasztalat ezekben a körökben, hogy az ateistáknak kicsivel könnyebb az AA programja, mert nincsenek negatív egyházi élményeik. Ha egy ateista nyitott szemléletű, akkor a felsőbb erő megtapasztalása működni szokott. Én magam hívő vagyok, de nem vagyok vallásos, nem választottam egyik egyházat sem, és úgy gondolom, hogy Istennel való kapcsolatomhoz nem kell feltétlenül elmennem templomba. Zavarban is vagyok a templomban, mert olyan sok a liturgikus elem, hogy ott egyszerűen nem tudok mélyebb, meghittebb állapotba kerülni. Arra vigyázok, hogy megfeleljek a szerepnek, és ilyenkor semmi kapcsolatom nincs Istennel. A mise után, amikor sétálok, már van kapcsolatom. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak ez nálam így működik. Lehet, hogy ez néhányak számára felháborító, de ez az igazság. Engem nem zavar, hogy ki mit gondol,  ezen már rég túl vagyok.

– Mit tanít az Anonim Alkoholisták gyülekezete az istenhitről?

– Az AA szabadságot ad, nem akarja szabályozni, hogy hiszek-e Istenben vagy nem. Az AA 12 lépéses programjában azt a kifejezést találhatjuk, hogy a „saját felfogásom szerinti felsőbb erő”. Ez különösen azért fontos, mert az AA 170 országban működik, és egy indiánnak pl. nem a mi keresztény Istenünk fog eszébe jutni. Az ilyen, túl gyorsan civilizációra kényszerült népeknél, mint az indiánok vagy eszkimók, nagyon komoly probléma az alkoholizmus. Mi nem azért vagyunk együtt, hogy vallásfilozófiai győzködéseket tartsunk, mert abból csak veszekedés lenne. Az a fő cél, hogy a betegséget megfékezzük, és segítsünk azoknak, akik szenvednek, és ki akarnak józanodni.

– Milyen a kapcsolatod Istennel?

– Nekem már az is nagy feladat, hogy magamon belül csendben tudjak maradni. Mert aki nem tud csendben lenni, annál szerintem az Istennel való kapcsolat is kérdéses. Az AA-ban megtanultam, hogy Isten nem Télapó és nem mentőorvos. Olyan nincs, hogy én kérek valamit a Jóistentől karácsonyra és ölbe tett kézzel várom, hogy megérkezzen. Ez a kezdeti naivitás, amin csak a belső csend megtanulásával lehet túllépni. Isten mindig ott van a hátam mögött, és sokszor tett meg nekem dolgokat, amiket én nem tudtam megtenni akaraterőből. Ő nevetve megtette, amikor én már letettem a feszült akarásról. Kezdetben elég, ha elfogadod, hogy Isten van, és hogy nem te vagy az.

Forrás: mindennapi.hu -adrienn-

A jogszabály az eddigieknél jobban védi majd a 18 évesnél fiatalabb droghasználókat. A törvény indoklása szerint "a tapasztalatok azt mutatják, hogy a 16-18 éves korosztály már kapcsolatba kerül az alkohollal és drogokkal, és sokszor a 'kitudódástól' való félelem tartja őket vissza a segítségkéréstől". A módosítás után a 16 évesnél idősebbek szüleik vagy gondozóik beleegyező nyilatkozata nélkül is igénybe vehetik a kiskorú szenvedélybetegek nappali intézményeinek ellátásait.

Forrás:origo.hu

Minden függőség - legyen az alkohollal, drogokkal, nikotinnal vagy gyógyszerrel kapcsolatos - a személyi szabadság elvesztésével jár...

Talán a nikotin- és a gyógyszerfüggőség társadalmilag elfogadható, megbocsátható jelenség, hiszen a nikotin, pontosabban a cigaretta, a szivar vagy a pipadohány sokak számára "alapélelmiszer", míg a gyógyszer gyógyít, tehát segít az elveszett egészség visszaszerzésében. Emiatt a gyógyszer nem csak elfogadott vívmányunk, de az egyik legértékesebb és legpozitívabb is, ezért a vele kapcsolatban kialakuló függőség nem jelenthet gondot. Vagy talán mégis?


A gyógyszer mint élettárs

A gyógyszerekkel, ezekkel a szintetikus kémiai anyagokkal kapcsolatban el kell oszlatni egy félreértést. Nem csodaszerek, s nem táplálékkiegészítők! A legáltalánosabbak vagy a betegség tüneteit nyomják el - fájdalomcsillapítók -, vagy segítik az immunrendszer munkáját - antibiotikumok. Mellékhatások mindegyikük szedése kapcsán jelentkezhetnek, ezért a gyógyszerfogyasztás kockázattal jár. Kétféle gyógyszerfüggőséget ismerünk:

• amikor a gyógyszer kémiai összetevői, illetve az agyra gyakorolt hatásai miatt válunk függővé - például nyugtatóktól, altatóktól
• amikor azt hisszük, hogy minden bajunk gyógyszerekkel gyógyítható, mert a gyógyszer életelixír.

Ebben az esetben a gyógyszerbe vetett hit tesz minket függővé.
Sokáig maguk az orvosok is erősítették, sőt, talán éppen ők alakították ki a gyógyszerfüggőséget, például azzal, hogy még a legkisebb meghűlés esetére is antibiotikum szedését rendelték el.

• Elgondolkodtató! Ma, köszönhetően ennek az orvosi hozzáállásnak, no és a reklámoknak, például a fiatal mamák többsége is gyógyszerekkel tömi meg az otthoni orvosságosszekrényt, s kifejezetten megsértődik akkor, ha az orvos a baba bajára nem ír fel valamilyen új, hatásos csodaszert. Az idős emberek gyógyszerfüggősége már természetesebb, többségük kilószámra fogyasztja a gyógyszereket, s el sem tudja képzelni, hogy ezek segítsége nélkül is életben lehet maradni.

A függőség leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor eltűnik az egyik gyógyszer, akár egy vízhajtó, s rohanni kell az ügyeletes gyógyszertárba, hogy pótolhassák. Lehet, hogy az ilyen függőség veszélytelennek tűnik, hiszen a gyógyszer nem programozza át az agyunkat, de feltétlenül sérül a szabadságunk. Mert mi van akkor, ha sehol sincs nyitva gyógyszertár, sehonnan sem lehet pótolni az elfogyott gyógyszert? Előfordulhat, hogy a gyógyszerfüggő halálfélelmet él át, vagy annyira idegessé, feszültté válik, hogy válságos helyzetbe kerül! Persze ilyenkor a gyógyszerpótló orvos megjelenése megoldhatja a problémát, megmentheti a beteget. Mindenesetre az a felfokozott bizalom, amely a gyógyszereket övezi, egyértelműen fenntartja a gyógyszerfüggőséget.

Ha a gyógyszerszedés rossz szokás

A gyógyszerfüggőségtől való szabadulás érdekében talán tudatosítani kellene: elég jól (kitalálták) az emberi szervezetet, az esetleges betegségeket önmaga erejéből is képes leküzdeni! A függőség konzerválásakor arról van szó, hogy helytelen életmódot folytatunk: keveset mozgunk, sokat eszünk, értéktelen táplálékokat veszünk magunkhoz, megbetegszünk, s mivel továbbra sem szeretnénk - vagy nem tudunk - változtatni az életmódunkon, a gyógyszereket hívjuk segítségül. Kétségtelen, a szervezetre csak közvetve káros gyógyszerfüggőséggel együtt lehet élni, a kritikus helyzetek bekövetkezését meg lehet előzni - tartalék gyógyszerek -, s lényegében az ilyen állapotot el is lehet fogadni, de csak úgy, hogy hangsúlyozzuk, hogy a huzamosabb gyógyszerszedés tönkreteszi a májat, s negatívan befolyásolja a szervezet működését...


Amikor már nincs választási lehetőség...
 

A nehezen orvosolható, szinte visszafordíthatatlan gyógyszerfüggőség leginkább a központi idegrendszerre ható szerekkel kapcsolatban alakulhat ki. A nyugtatók, altatók, fájdalomcsillapítók jó közérzetet biztosítanak, s megoldást nyújthatnak az egyes élethelyzetekből fakadt problémákra. Hiszen sokszor azért nem tudunk aludni, mert gyötörnek a gondok vagy a fizikai fájdalmak, s ebből a nemkívánatos helyzetből az altató vagy a fájdalomcsillapító kiemel bennünket. A gyógyszer tehát, akárcsak a drog, kellemes állapothoz segít, s lassan már a szervezet nem is tud meglenni nélküle. Az altatóból, hogy képesek legyünk elaludni, esetleg egyre nagyobb dózisra lesz szükségünk, máskor az agyunk a spontán jelentkező kisebb fájdalmakat sem tudja önerőből csillapítani, mert szüksége van a megszokott szerre.

A gyógyszerdrogokkal tehát el lehet érni a "normális" állapotot, de sajnos ettől a "normális" állapottól már nem lehet megszabadulni. A függő talán nem is akar: egyetlen vágya van, hogy fenntartsa ezt az "ideális" állapotot. Egy idő után pedig már nem is tud szabadulni. Ha már kialakult a függőség, s a beteg nem jut hozzá a gyógyszeréhez, őrjítő elvonási tünetek jelentkeznek nála. A fájdalomcsillapítók, altatók tehát jó közérzetet biztosítanak, egyes stresszoldók pedig ellazulttá tesznek, ám van egy olyan pont, amikor az ember a gyógyszerek mellékhatásaként elveszíti a józan ítélőképességét, egyre gyengébbé, figyelmetlenebbé és szétszórttá válik.

A központi idegrendszerre ható gyógyszerek folyamatos szedése miatt végül már a személyisége is zavart lesz; a beteg teljesen elveszíti az önkontrollját, s már feltétlenül szakember, pszichiáter segítségére szorul. Sajnos ezek a szerek maradandó károsodásokat okoznak az agyban, ezért alvási zavarainkat, fájdalmunkat inkább ne velük próbáljuk orvosolni! Nem tragédia, ha nem tudunk aludni, a szervezetünk majd valamikor nappal vagy a következő éjszaka biztosan pótolja az elmaradást. A fájdalom pedig betegségre vagy valamilyen elváltozásra hívja fel a figyelmet, tehát a tünetek eltompítása helyett jobb, ha megkeressük a probléma forrását.

Az altatókon, fájdalomcsillapító készítményeken kívül természetszerűleg hozzá lehet szokni egyéb gyógyszerekhez is, például allergiásoknak úgy tűnik, létkérdés, hogy bizonyos gyógyszerek szedésével elviselhetővé tegyék az állapotukat. Ugyanakkor itt is érdemes mérlegelni, valóban csak a gyógyszer, esetleg a veszélyes szteroid szedése a megfelelő gyógyír-e a bajra, vagy akadnak hatékony alternatív, természetgyógyászati megoldások is?

Persze a légzést javító, a fulladási veszélyt kiküszöbölő szerek is kellemes, problémamentes érzést vagy létállapotot teremtenek, melytől nyilván senki sem szeretne megszabadulni. De egy idő után ezek a szerek már nem segíthetnek, csak az erősebbek, vagy talán már azok sem...

Forrás: eletmod.hu

A buprenorphin nevű szernek nyilvánvaló előnyei vannak a várandós nők kezelése során

Egy, a bécsi függőségkutató, Gabriele Fischer által vezetett szerzőcsoport a közelmúltban megjelent tanulmányában arról számol be, hogy a buprenorphin nevű szernek nyilvánvaló előnyei vannak a várandós nők kezelése során a – jelenleg kezelési standardként tekintett – methadonnal szemben. A „New England Journal of Medicine" című szakfolyóiratban megjelent írás szerint az újszülöttek alacsonyabb függőségi jeleket mutatnak, ha az anyát terhessége során ezzel a gyógyszerrel kezelték. Azon túl, hogy a függő kismamák esetében a szubsztitúciós terápia fontos, figyelembe kellene venni a születendő csecsemő érdekeit is, ami az lenne, hogy minél alacsonyabb szinten legyen a születés utáni függőségi szintje, az autonóm idegrendszer jobban tudjon fejlődni, és kevesebb ideig tartson az elvonás, azaz a kórházi tartózkodás.

A kutatók 175 kismamát vizsgáltak, akiknek körülbelül a felét methadonnal, másik felét buprenophinnal kezelték. A methadonos csoport 18 %-a, míg a másik csoport 33 %-a hagyta abba a kezelést a vizsgálat ideje alatt. A megszületett 131 (73 a methadon-csoportból, 58 a buprenophin-csoportból) újszülöttet utánkövették, és azt találták, hogy a buprenophin-csoportban születetteknek jóval kevesebb morfinra volt szükségük az első napokban, a kórházi tartózkodás lecsökkent az átlagos 17,5 napról 10 napra, míg az átlagos elvonási tünetek 9,9 napról 4,1 napra estek vissza. Egyik csoport újszülöttjei sem különböztek a nem ópiátfüggő anyák újszülöttjeitől.
A kutatócsoport eredményei azt igazolják, hogy a buprenorphin elfogadható kezelés lehet ópiátfüggő állapotosok számára. 

 Forrás: ndi-szip.hu

Világszerte évente több mint 600 ezren - közülük 165 ezer gyerek - esnek áldozatul a passzív dohányzásnak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szakemberei a The Lancet című tudományos folyóiratban számoltak be arról az átfogó kutatásról, amely első alkalommal vizsgálta globálisan a passzív dohányzás hatásait.

A felmérésből kiderült, hogy a világon a gyerekek 40, a férfiak 35 és a nők 33 százaléka szívja akaratlanul a dohányfüstöt. A WHO becslései szerint 379 ezren az ebből adódó szívbetegségben, 165 ezren légúti megbetegedésekben, mintegy 37 ezren asztmában, 21 ezernél is többen pedig tüdőrákban halnak meg. A kutatók 192 ország 2004-es adatait vették figyelembe, mert ennél frissebb számok nem mindenhol álltak rendelkezésre. Amint kiderült, a passzív dohányzás leginkább a nőket sújtja: a mások cigarettafüstje miatt meghaló emberek 46 százaléka nő. A gyerekek és a férfiak aránya 28, illetve 26 százalék. A gyerekek mindenekelőtt a fejlődő országokban veszélyeztetettek. A szegény országokban különös veszélyt jelent, hogy a passzív dohányzás gyakran együtt jár a fertőző betegségekkel.

Forrás: ndi-szip.hu

Soós Mária - addiktológiai főreferens  figyelmünkbe ajánlja a következő cikket :

Barátunk pár évvel ezelőtt végre beszerezte első laptopját, és kalandos felfedezésre indult az internet világában. Így, a harmincon túl, nem nevezhető digitális bennszülöttnek, de kíváncsisága, végtelen öröme, és tudásvágya vetekedett a digitális korosztályéval. Az első hónapok alatt internetfüggővé vált. Különösen a hétvégéit szörfölte el a netködben. Eleinte a barátok e-mail fiókja telt meg az állandóan küldözgetett linkekkel, amitől csak az IWIW őrülete szabadította meg őket. Nagy szerencséjére kiderült, nem tipikus netfüggő. Alig egy év múlva viszontláttuk.

Kit nevezhetünk netfüggőnek, hogyan alakulhat ki a függés, milyen jelekre figyeljünk magunkon, családtagjainkon, barátainkon?

Fehér Katalin újmédia-kutató szerint vannak olyan netfüggések, amik nem tartósak és általában maguktól megoldódnak. Maga az online jelenlét, vagy egy adott élethelyzetben megjelenő kiüresedés (párkapcsolat megszűnése, gyerekek elköltözése stb.) adhat okot arra, hogy valaki intenzívebben bevonódjon. A kezdeti eufóriát egy idő után felválthatja a hiányérzet, mert a virtuális kapcsolatok és tartalmak nem okoznak már olyan elégedettség érzést, sőt, csalódással is járhatnak. A bejárt útvonalak és megszerzett tapasztalatok egy idő után ismerősek vagy unalmasak lesznek. Ez a kiábrándulás fázisa. Innentől racionalizálható a felhasználói attitűd.

– Milyen tünetek és zavarok utalhatnak a tartós függőségre, mikor kezdjünk gyanakodni?

– Más kémiai (pl. alkohol), vagy viselkedésre vonatkozó (pl. társfüggőség) addikcióhoz hasonlóan vizsgálható a netfüggőség. Alapvető kérdés, hogy a problémát érzékeli-e a felhasználó, illetve, ha igen, tud-e róla beszélni. Vizsgálható a közvetlen fizikai és emberi környezettel való kapcsolattartás (rendezettség, gondoskodási formák), a kevés alvás, az evések kimaradása, a munkahelyi/iskolai teljesítmény, vagy az, hogy meg tudja-e oldani a napi feladatait hálózati elérés nélkül is. További támpontokat adhatnak a hangulatváltozások, az alvászavarok, a fantáziavilágba menekülés, a „csak még pár percből” létrejövő kontrollálatlan online órák száma, az antiszociális viselkedés, a rosszkedv, az idegesség, a depresszió. A függőség kialakulhat egy-egy felhasználói szokás mentén is: van, aki az e-mail olvasásának gyakorisága szerint függő, míg másoknál a játékok vagy a közösségi média lehetőségei szerint alakul ki az addikció.

A tartósabb online függéseket többen többféle kategóriába sorolják. Ezek közül olyan példákat érdemes megemlíteni, mint az online szexuális aktivitás az erotikus témájú chateléstől a cyberpornóig, a különböző játékok, a szerencsejátékoktól az online stratégiai játékokig. Ez utóbbi a sokszereplős, végteleníthető online szerepjátékok (MMORPG, massivly multiplayer online role-playing game) egy párhuzamos életet, szerepkört hoznak létre, alapvetően eltérő cselekvésekkel és rítusokkal. Minél több időt (6-18 órát) töltenek vele a felhasználók, annál inkább valóságosnak tűnhet a szimuláció. Doppingolhatja a játékosokat, hogy tudják, nem egy program pontozza őket, hanem ugyanolyan valóságos személyek, mint ők. A játékosok, akik akár több százan vagy ezren is játszhatnak egyszerre, egymástól is függnek. Egyes kutatók úgy vizsgálják ezt a jelenséget, hogy ők maguk is virtuális figurát öltenek, és „elvegyülnek” a játékosok között.
Tartósan függő kategóriába sorolhatók a megszállott keresők, az e-vásárlás függők, a közösségi médiában kényszeresen aktív felhasználók is.

A szakemberek a netfüggőséget és a mobilfüggőséget már együttes elnevezéssel is használják (Mobile and Internet Dependency Syndrome (MAIDS)), s ez az okostelefonok térhódításának is köszönhető.

– Van különbség a hazai és külföldi függőség megjelenése közt?

– Az internetfüggőség a 90-es évek közepétől vált széles körben megnevezett jelenséggé. A penetráció, vagyis a lakosság létszámához arányosított hozzáférés alapvetően meghatározó. Azokban az országokban, ahol ez a szám magas, általában a függőség aránya is magasabb. Nem véletlen, hogy éppen Ázsiában és az Egyedült Államokban hangsúlyosan jelennek meg a kapcsolódó publikációk, és programok. Európában, főként Németország és Nagy-Britannia hoz nyilvánosságra kutatási eredményeket. A hazai internet penetráció 2009 nyarán érte el a kritikus 50%-ot, 2010 végére további 5 %-kal nőtt. A GFK Hungária, és a Médiaanalízis 2010-ben közzétett elemzése az elmúlt 5 évet tekintette át, eszerint a 15-19 évesek körében megkétszereződött a netfüggők száma, és egyre többen vannak köztük az otthonülők, és a zárkózott életstílusúak.

– Az internet melyik területén és milyen korcsoportban mutatkozott meg legelőször a függőség?

– Kezdetben a korábban részben, vagy egészben elérhetetlen (mozgó) képek és szövegek közötti szörfölés, az azonos időben zajló írásos kommunikáció, a chat és a digitális fantáziavilág jelentette az újdonságot azok számára, akik tömegesen kapcsolódtak be az online jelenlétbe. A web 2.0 jelentősen differenciálta ezt a képet. A közösségi média aktivitástól (chat, posztolás, lájkolás, videók beágyazása, azaz különböző interaktivitási eszközök) a professzionális online játékokig széles a skála, s a különböző alkalmazások tömegével adják ehhez a további kínálatot.

A kilencvenes évektől máig elsősorban a fiatalabb korosztályokat, főként a 14-19 éveseket emelik ki a kutatásokban. Ők a digitális bennszülöttek (digital natives), akik már együtt nőnek fel a digitális technológiával. A kutatások más irányból is közelítenek: vizsgálják a legfiatalabb generációkat - hiszen a néhány hónaposoknak is gyártanak egyszerűbb játékokat – épp úgy, mint a legidősebbeket, akiket épp a fiatalabb generáció von be a használatba.

Érdemes kiemelni Dél-Koreát, amely élen jár a széles sáv biztosításában, és a világ legnagyobb internetes lefedettségével rendelkezik. Itt a 9-39 éves korosztályt vizsgálták: az eredmény szerint 8,8%-ról 8,5%-ra csökkent a függők aránya 2008 óta. Ez elsősorban épp azoknak a tinédzsereknek köszönhető, akik már részt vesznek olyan minisztériumi szervezésű oktatási programokban, melyek a megelőzést, vagy a függőség tudatosítását célozzák meg. A többi korcsoportnál, a fiatalabbaknál és az idősebbeknél növekedést tapasztaltak

Természetesen nemcsak korosztálytól vagy az adott ország penetrációjától függ a kérdés. Nemek, foglalkozási csoportok és más demográfiai szempontok alapján is különbségek állapíthatók meg. Sőt, egyes rajongói csoportok mentén is működik a függőség: 2010-ben például Lady Gaga, – az egyik legtöbb rajongói táborral bíró provokatív popsztár - és más hírességek egy jótékonysági akció kapcsán tették próbára követőiket a Facebookon. Megszüntették online közösségi aktivitásukat, és üzentek rajongóiknak, hogy egymillió dollárnyi adománynak kell összegyűlnie ahhoz, hogy újra aktívak legyenek az oldalon. A gyűjtésbe összesen 3 600 ember kapcsolódott be, és az 1 millió mindössze egy éjszaka alatt összegyűlt.

– Hogyan változott a függőség a közösségi portálok megjelenésével?

– A kérdésre több válasz is adható. Vannak, akik a közösségi médiában játékokat építenek, segítik egymást a következő szintek elérésében. Ha valaki ebből menet közben szeretne kilépni, azzal a másik elért játékeredményeit kockáztatja. A függés tehát lehet egy játékon keresztül többszemélyes is, azaz egy kilépő játékos másoknak veszteséget okozhat, és ezzel önmagának is, hiszen későbbi együttműködéseket vonhat meg magától. Kérdés, hogy kockáztat-e a játékos, vagy játszik tovább az online játszótéren a többi játékossal.

Mások, pl. hírfüggők, ők szeretnének az adott témában mindent megtudni. Korábban egy-egy portálról, vagy tömegmédiából gyűjtötték az információkat, most viszont próbálják kiszűrni, kit érdemes követni, és ehhez folyamatosan szörfölnek is. Ha ebben a folyamatban gyakran elvesznek, szintén függőség alakulhat ki. Ez természetesen foglalkozási ártalom is lehet.

A Facebook-függőséget külön is említik egyes kutatások. 2010-ben a Harrisburgi Természettudományi és Műszaki Egyetemen végzett kutatások szerint, a személyes kapcsolatok gyengülésén túl stresszel, és az alvás hiányával járó további zavarok forrása lehet a legnagyobb közösségi oldal folyamatos használata. A kísérlet a nikotinfüggő zugdohányosokhoz hasonlította azokat, akik az egyhetes Facebook-szünet idején igyekeztek megoldani, hogy valahogyan ellenőrizhessék beérkezett üzeneteiket.

A Budapesti Corvinus Egyetemen is végeztek hasonló kutatásokat, ahol a mobiltelefonok megvonásával kapcsolatos kérdéseket tettek fel. A vizsgálat alanyainak többsége ezt úgy értelmezte, hogy a világgal való kapcsolatát vennék el tőle.

A mobileszközök jelenléte még intenzívebb kapcsolódást ad: jelen vannak valamennyi kommunikációs színtéren a munkahelytől a hálószobáig. Az érintőképernyős telefonok „simogathatók”, s a közösségi média használata is gyakoribb ezzel a megoldással. Kérdés, hogy funkcionális, vagy érzelmi a kapcsolat a készülékkel, és a szolgáltatások, alkalmazások milyen arányban kerülnek felhasználásra a telefonálástól a játékig, illetve a telefon, tulajdonosa eszközként vagy valós (és virtuális) énjének meghosszabbításaként kezeli a tárgyat.

– Hogyan lehet kilépni ebből a függőségből?

– Magyarországon elsősorban orvosportálok, valamint a pszichológiai témájú oldalak és blogok tárgyalják a témát, illetve a leszoktató tréningekre, programokra is lehet jelentkezni, bár ezek száma kifejezetten a netfüggőségre koncentrálva elenyésző. A cél általában a függőség mögött meghúzódó okok megkeresése, a beszűkül életvitel megszüntetése, új célok és társas időtöltések felfedezése. Elsőként érdemes a problémát másokkal megosztani. A kimondás és a visszacsatolás együtt már eredménynek számíthatnak. Célszerű más elfoglaltságokban megtalálni az örömforrásokat, szabályokat felállítani a nethasználatra (időkeretek, rendszeresen látogatott oldalak). Tudatosan pihenéseket is be lehet iktatni, s ha munkához kötődik a nethasználat, egyes feladatok delegálhatók, vagy megoszthatók. Az egyik legismertebb módszer az úgynevezett 12 lépés program, melynek lényege, hogy az online elvonásával párhuzamosan belép valamilyen offline tevékenység, pl. sport. A cél a maximum 4-6 óra nethasználat elérése.

Forrás: 168ora.hu - Takács Edina 

A kétarcú közfelfogás bátorítja, normává teszi az ivást, de megbélyegzi az alkohollal bánni nem tudót

Nagy Zsolt 

Felépülő alkoholista vagyok. Csaknem egy évtizede dolgozom alkoholistákkal és drogfüggőkkel. Addiktológiakonzultánsként útitárs, kísérő vagyok annak a hosszú és nehéz folyamatnak az első időszakában, amit felépülésnek neveznek. Közel húsz évig bolyongtam reményvesztetten és kilátástalanul az alkoholizmus és az ellátórendszer bugyraiban, amikor sikerült elindulnom a józanodás útján. Azóta használom és vizsgálom részt vevő megfigyelőként az önsegítő csoportokat és közösségeket, és különböző intézményekben, szervezeteknél és közösségekben próbálok segíteni a még szenvedő függőknek. Személyes meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a függőség már-már reménytelen élethelyzetéből igenis lehetséges a felépülés. A szenvedélybeteg számára minden pillanatban adott a változás lehetősége, amelynek mentén kialakítható egy józan, örömteli, derűs, élhető élet. Ennek egy működő modelljéről, illetve az alkalmazás hazai nehézségeiről szeretnék röviden szólni. Példáimat – érthető módon – az alkoholizmus területéről hozom.
Egyetértek Topolánszky Ákos vitaindítóban leírt kemény és keserű mondatával: alkoholba mártott ország vagyunk. Az egyéni és társadalmi felépülés talán legfőbb gátját az jelenti, hogy az alkoholizmust ma Magyarországon össztársadalmi tagadás övezi. Az alkoholprobléma a nagypolitikában még retorikai szinten is csak ritkán jelenik meg, az alkoholizmus a magyar társadalomban a sötét titok kategóriájába tartozik, vagyis összeegyeztethetetlen azzal az énképpel, amit az egyén mások előtt fenn kíván tartani, és nem hozható nyilvánosságra oly módon, hogy az érintett személy nyilvános „homlokzata” össze ne omlana. Az alkoholista szónak súlyos stigmatizáló hatása van. Személyes tapasztalatom, hogy az alapellátásban az alkoholistákat többnyire valamilyen szövődménnyel vagy fedőtünettel (depresszió, álmatlanság, kedélyzavar) kezelik. A helyzetet tovább rontja a mentális lepusztultság, a társadalmat összetartó eresztékek meglazulásával járó bizalmi válság, a megtartó erővel rendelkező, a hagyomány letéteményeseként és továbbadójaként működő családi és kisközösségek eróziója és tudatos rongálása, az egészségtudatosság ijesztően alacsony foka, valamint a destruktív, önpusztító viselkedésmódok hallgatólagos társadalmi és politikai támogatottsága. A finoman szólva kétarcú közfelfogás szinte minden társas helyzetben elvárja, bátorítja, normává teszi az ivást, de keményen megbélyegzi, akaratgyengének, jellemhibásnak kiáltja ki az alkohollal bánni nem tudót.
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az ötvenes-hatvanas évek óta – jórészt az Anonim Alkoholisták sikereinek hatására – orvosi körökben is elfogadott az a felfogás, amely szerint az alkoholizmus krónikus, progresszív, primer, gyógyíthatatlan és halálos betegség. A kezelés ezért nem a betegség gyógyítását célozza (mivel az mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan), hanem a tünetmentességet, amit viszont a tapasztalatok szerint csakis teljes szermentességgel lehet elérni. Az általam is gyakran hallott „két év absztinencia után gyógyultnak tekinthető, és óvatosan újra megpróbálkozhat az ivással” mondat sok alkoholista számára jár súlyos, nemritkán halálos következményekkel. Magyarországon jelenleg csak üdítő kivételként vannak olyan szakemberek, akik elfogadják a betegségelvet, és az ebből következő felépülési filozófiát vallják.
A működő jó gyakorlatok, a hatékonynak tűnő beavatkozások nem analitikus, hanem pragmatikus alapokon állnak, nem próbálják meg feltárni az alkoholbetegség vélt vagy valós okait, hanem a szenvedő függő számára „itt és most” konkrét, azonnal megvalósítható lépéseket kínálnak a viselkedés- és életmódváltozáshoz. Ezzel a módszerrel dolgoznak a két évtizede itthon is elérhető önsegítő csoportok. Eredményességük egyik titka az, hogy élményazonosságot, sorsközösséget, józan modellt, mintát, példát, járható felépülési utat kínálnak a függőnek. A „nagy bajhoz drága orvos, sok gyógyszer kell” szemlélet jegyében érkező klienseim sokszor merednek rám döbbenten, amikor a várt és rettegett elvonókúra, a hosszú ideig tartó bentlakásos kórházi kezelés helyett rövid személyes konzultációt és az önsegítő csoportok felkeresését ajánlom nekik – amennyiben ezt állapotuk lehetővé teszi. Ez számos esetben segíteni szokott, azonban az alkoholisták tekintélyes része motiválatlan, és nem azért kér segítséget, hogy valóban leálljon, ez a lépés inkább az átmeneti megerősödést, az ivással kapcsolatos veszteségek időszakos mérséklését, illetve környezetük megnyugtatását célozza. Az ellátórendszerben történő megjelenésük nem a kijózanodásra és a valódi változásra irányul, ők leginkább folytatni szeretnék az ivást annak káros következményei nélkül, vagyis nem józanok, csupán ügyesebb vesztesek szeretnének lenni. De még a valóban józanodni kívánók – és a segítséget kérő hozzátartozók – többsége is a leszoktatáshoz gyógyszeres kezelést, beültetést vagy egyenesen csodaszert vár, lehetőleg persze azonnal, miközben rutinosan kisebbíti vagy tagadja a probléma valódi súlyát. Vagyis hárítja saját személyes felelősségvállalását és aktív részvételének, közreműködésének lehetőségét a felépülésben. Megdöbbentően széles körben elterjedt a „tanult tehetetlenség” világképe, vagyis az a felfogás, hogy inkompetens vagyok saját sorsom, életem alakításában, azt mások, máshol döntik el, azon én változtatni nem tudok. Viszont a „kegyeskedek itt lenni, gyógyítsatok meg, de nekem ne legyen vele semmi dolgom” hallgatólagos (olykor pedig nyíltan kimondott) előfeltevésével segítséget kérő függőnek (én is ilyen voltam!) igen szerények az esélyei a felépülésre. A magyar társadalom tekintélyes része, úgy tűnik, egészségügyi (és más) problémáinak megoldásában (is) paternalizmusra szocializált, vagyis a segítséget elsősorban, és szinte kizárólag kívülről és felülről várja, többnyire nem akarja és/vagy nem képes meglátni saját meglévő erőforrásait, személyes támogatórendszereit, amelyek akár azonnal vagy némi erőfeszítéssel rendelkezésére állnának. Nem ismeri az egészségügy rendszerén kívüli módszerek, lehetőségek és eljárások széles körét, az öngondoskodás gyakorlatát. Az önsegítés felfogása ezzel épp ellentétes: aktív participációt, „józanságmunkát” kér a tehetetlenségre szocializált, helyzetéért többnyire másokat hibáztató alkoholbetegtől, és a nem kis bátorságot kívánó változásra, a személyes sorsáért való felelősségvállalásra buzdítja, tanítja. A felépülési folyamat az érintett részéről problémabelátást, tetteket, „józanságmunkát” és kitartást követel, a hozzátartozóktól és a családtól pedig aktív támogatást, bizalmat és türelmet kér. Aktív alkoholistának lenni annyit tesz, mint – Hamvas Béla találó kifejezésével élve – léthazugságban élni. Félrevezető tehát úgy megfogalmazni a célt, hogy le akarok szokni az ivásról, mert a valódi feladat felépülni az alkoholizmusból. Az alkoholról nem lemondani kell, hanem felmondani neki. A felépülés a személyes attitűdök, a teljes életmód és a kapcsolatrendszer gyökeres átalakítását jelenti. Kényszeres szárazság és örömteli józanság között fényévnyi különbség van.
Reményt keltő fejleménynek látom, hogy a közelmúltban mintha megszaporodtak volna az addiktológiai szakma mérvadó képviselőinek szemlélet-, sőt, paradigmaváltást sürgető megnyilatkozásai. Kelemen Gábor, Buda Béla, Harangozó Judit, Rácz József vagy Szemelyácz János újabb írásai, előadásai, interjúi érzésem szerint azonos irányba mutatnak. A korábbi medikalizált és gyógyszerelés központú szemléletmód humanisztikus átalakítását, a gyógyító és gyógyított szerephierarchiájának oldását, a függőség kezelésének diskurzusából jelenleg kizárt eszközök, így például az alternatív technikák, a spiritualitás vagy a felépülő, talpra álló, gyógyuló exbetegek tapasztalati szakértői tudásának gyógyítómunkába történő bevonását, a civil közösségek és szervezetek lehetséges szerepének újragondolását célozzák. Ebbe a sorba illeszkedett számomra Topolánszky Ákosnak a hazai addiktológiai helyzet remek összefoglalását nyújtó, fontos felfogásbeli és hangsúlyeltolódásokról tanúskodó vitaindítója is.
Nehezítő tényezőnek tűnik, hogy az önsegítés kultúrájának kétségtelen eredményeit, a sorstárs csoportok, felépülő közösségek, érintett segítő szakemberek hatékonyságát, úgy tűnik, ma még sokan idegenkedve, bizalmatlanul szemlélik. Bár az addiktológiai ellátórendszer forrásainak szűkössége és folyamatosan csökkenő kapacitásai ezt indokolttá tennék, tapasztalataim szerint alig használja vagy ajánlja például az utógondozás területén ezeket a lehetőségeket. Holott az alkoholprobléma súlyát tekintve az egészségügy, a szociális ellátórendszer és a civil szféra párbeszéde, közös gondolkodása, erőforrásaik szinkronizálása jelentheti az egyetlen reményt. Példát mutathatnak ebben az önsegítő közösségek, ahol mindenki egyenrangú, és tevékeny részese a felépülésnek. Buda Béla szerint „az önsegítő csoportok hatása az önértékelésre, a megküzdési képességre, a hangulati állapotra és az aktivitásra meglepően jelentős, felülmúlja az eddig ismert szervezeti segítés hatásfokát”. Az önsegítés törődésalapú etikája, józan értékrendje a függő egyén és társadalom számára is a kilépés modelljét kínálja rosszul működő rendszerekből és a szenvedélybetegséggel szükségszerűen együtt járó reménytelenség és kilátástalanság állapotából.
Nem véletlen, hogy jelmondata így szól: működik, ha működtetjük.

A szerző addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.), F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.), Mohás Lívia (A lelki és szellemi egészség alapozása, november 6.), Dr. Nagy Zoltán (Rekviem a Lipótért, november 10.), Dr. Buda Béla (A lelki egészség zavarainak témája a médiában, november 26.).

Forrás: mno.hu

Naponta nyolc-tíz öngyilkosság történik, amelyeket sehol sem tesznek közzé · A szenzációhajhászás bumeránghatása

Dr. Buda Béla

A pszichiáterek, pszichológusok, lélekgyógyászok általában elégedetlenek a médiával. Szerintük a lelki egészség jelenségeit, zavarait az újságírók, riporterek gyakran hibásan közvetítik. A szenzáció szolgálatában torzulnak a dolgok. Az elmúlt hetekben például az országos tv-csatornák vezető hírműsoraiban íme, az első tíz perc témái: vérfertőzés, nemi erőszak, kéjgyilkosság; rendőrségi vagy bírósági esetek túlzott részletezése, naturalista ecsetelése uralta a híradást. Visszatérő toposz az erőszakos bűntény, amit „elmebeteg” követ el – olyan személy, akit valahol kezeltek, valamilyen intézményből szabadon engedtek. A média elmaradhatatlan kérdése, hogy miért engedték ki? Miért nem fedezték fel, hogy az elkövető lövöldözésre, „családirtásra” és hasonló rémtettekre készül?

Az öngyilkosság a hírekben ugyancsak borzolja a pszichoszakma képviselőinek kedélyét. Ismert tény, hogy a részletes médianyilvánosság (még a nyomtatott sajtóban is) gyakran mintát ad a labilis idegzetű emberek számára, többnyire olyanoknak, akik az öngyilkosságot elkövetőkhöz hasonló problémákkal küzdenek, hasonló nemű, korú, társadalmi helyzetű személyek. Ha hihetünk a statisztikai adatoknak, naponta történik nyolc-tíz ilyen eset, amelyeket sehol sem tesznek közzé, vagyis nem igaz a tájékoztatási kötelezettség kényszere. A média kiválogatja a „szaftos”, horrorisztikus történeteket, és éppen ezek a legszuggesztívebbek a publikum számára. Ahogyan a lélekgyógyászok ódzkodnak az „elmebeteg” kifejezéstől, éppen úgy nem szeretik a „sikeres öngyilkosság” szófordulatot sem. Mindkét fogalom szuggesztív és deklaratív, illetve bizonyos értelemben pozitív jelentéssel bír. A kulturálisan fejlettebb országokban a média már jó ideje kidolgozott egy szabályrendszert a hírközlés számára. Hasonlót készítettek a magyar pszichoszakemberek is, de a szerkesztőségek vagy nem ismerik, vagy nem tartják be ezt a kódot. Tudjuk, hogy Bécsben a nyolcvanas–kilencvenes években valóságos öngyilkossági járvány terjedt el, az emberek sokasága ugrált a metrószerelvények alá. Kimutatták az összefüggést az öngyilkossági hullám és a média híradásai között. Ekkor álltak le az ilyen esetek szenzációs tálalásával. Ma már ott hasonló eset csak elvétve fordul elő.
Alkohol, drog, öngyilkosság
De nem jól működik a lelki egészség összetevőinek boncolgatása sem. Ezen a területen is egy-egy divatos fogalmat kapnak fel (munkanélküliség, munkahelyi vagy iskolai stressz, válás stb.) ok-okozati viszonylatban. A lelki bajok elviselése és megoldása, kölcsönös segítés, mélyebb lelki problémák feltárása, egészséges életformák módozatai ritkán kerülnek szóba. Ezt már a pszichiáterek, pszichológusok nem is róják fel, hiszen ilyenkor könnyű átcsúszni az „Okos Kata” szerepébe, vagy a régi szocialista sajtó népnevelő hangnemébe.
Nem boldogok a lélekgyógyász szakemberek akkor sem, amikor a lelki bajok, valamint az ellátás vagy a pszichológiai segítség elégtelensége, annak feltárása kerül szóba. Az egészségügy – de talán egyéb humán szolgáltatás – területén is jóval elmaradunk a tőlünk fejlettebb országoktól, s emiatt is több a kóros megnyilvánulás, rosszabb az ellátás. Időről időre ezt is „oknyomozó” módon közelíti meg a média. Olyankor megkondul a vészharang (különösen az alkohol- és drogproblémák az örökzöld témák, de az öngyilkosság, a válás, a családon belüli erőszak is gyakori „magyar betegség”). A mindenkori politikai vezetés nemigen mozdul rá ezekre a gondokra, és a közvélemény is hárítja ezeket a kérdéseket. Csupán konkrét botrányokkal igyekeznek valamiféle érdeklődést kelteni, ám az ellátásban dolgozók titkolóznak, és nem csak félelemből. A média kíméletlenül bánik az áldozatokkal is. Akárcsak a természeti katasztrófák esetében, a riportokban elmaradhatatlanok a panaszkodó, síró betegek, hozzátartozók, a felelősök keresése.
Felelős pedig nem látszik. Az elmúlt évtizedben az ország szép lassan hozzászokott, hogy kevés a kórházi, rendelői kapacitás, kevés az orvos és egyéb személyzet, korlátozzák a beavatkozások és gyógyszerek mértékét. Mintha csendes társadalmi egyetértés alakulna ki abban, hogy a lelki egészség karbantartása lehet a leépítések fő terepe. Mintha azt sugallnák, hogy ha bezárhatnak kórházakat, hosszabbodnak a várólisták, fokozódik a „tvk” (teljesítmény-volumenkorlát – ugye, milyen rettenetes még kimondani is!), akkor inkább az alkoholbeteg-ellátás, a pszichiátria vesszen, ne pedig a „fontos” ágazatok… Ez a szemlélet átjön a médián is, aminek persze mi, szakemberek nem örülünk.
Kommunikációs önképviselet kellene
Sorolhatnánk a lelki egészség és a média kapcsolatának más viszontagságait is. Lehetne érvelni, hogy a pszichoszakterületek specialistáira és művelőire mekkora szükség lenne. Milyen óriási jelentőségű a korszerű betegellátás, rehabilitáció, pszichoterápia vagy általában a betegségek megelőzése. De ezzel nem jutunk messzire. A médiát kicsit is ismerők tudják, mekkora túlélési harc zajlik ebben a világban is – ádáz verseny a „hírfogyasztókért” (ezért kellenek a harsány, botrányos hírek), milyen hektikusan működik a sajtó és az elektronikus média. Szerencsére, ma már nem létezik központi szabályozás, eligazítás. Vajon akkor van-e és mi a megoldás?
Egy lehetőséget látok, de azt nem minisztériumtól, kormánytól kellene várni. Inkább a szakterületeknek maguknak kellene kialakítani, megszervezni egy kommunikációs önképviseletet. Mai világunk mediatizált – mindenütt „láttatni” kell a tevékenységeket, mindig gondolni kell a nyilvánosságra és a média figyelmére. A szakemberek tekintélyes, hagyományos hivatási szerepekben élnek és működnek ma is. Hozzászoktak, hogy kijelentéseiket tisztelettel és engedelmesen fogadják. Munkaterületük ma konfliktusoktól hemzseg (többek között a kialakult ellátási nehézségek miatt), és az emberek több kíváncsiságot tanúsítanak a mélyebb összefüggések iránt, kérdeznek, vitáznak. Ezt nehezen kezelik. A közvélemény is magyarázatokat, indoklásokat igényel. Ma már nem érik be a méltóságteljes hallgatással. Ezt általában az orvosok, és különösen a pszichiáterek nehezen fogadják el. Amíg ma, némi túlzással, egy nagyközségi tűzoltóságnak vagy rendőrőrsnek is van „szóvivője” – és legtöbbjük kompetens, jól szerepel –, addig az egészségügyben nehéz megtalálni az illetékes nyilatkozót. Csúcsvezetők szoktak megszólalni, kínjukban gyakran igen rosszul. Pedig menetrendszerűen jelentkeznek problémák az elmeegészségügyben. Itt találjuk a zavart vagy beteg bűnelkövetőket, az érthetetlen, megdöbbentő cselekmények lelki mozgatórugóit, az öngyilkosságba menekülőket, az ápoltak sérelmére elkövetett visszaéléseket, a gyermekeiket elhanyagoló vagy bántalmazó szülőket.
Partneri viszony a sajtóval
A sajtó érdeklődésére már a pszichiátriai osztályok vagy gondozók szintjén fel kellene készülni. De léteznek szakmai szervezetek, bizottságok, társaságok is. Ők tudományosan is foglalkozhatnának szakterületük és a média, a közvélemény korrekt párbeszédével, kommunikációjával. Használható szakanyagok állnak rendelkezésre nyomtatott vagy elektronikus formában. Ezeket át lehetne adni újságíróknak, riportereknek. A fejlett nyugati országokban kevésbé jelentős szakmai rendezvényeken is színvonalas szakanyagokat tesznek hozzáférhetővé a médiaembereknek, igényesen összekészítve, dossziékban. Nálunk ez ritkán fordul elő. Ugyanígy hiányzik, hogy a témára fogékony újságírókkal, rádiós, televíziós kollégákkal „ügyfélkapcsolatokat” ápoljanak, mégpedig szolgáltató módon, egyenrangúan. Egyes szakterületek belső történéseinek komoly hírértéke lehetne, ha a média időben, megfelelő hangnemben és mélységben valamilyen felelős szakemberrel folyamatos együttműködésben jutna hozzá az információhoz. Nálunk ez valamiért nem működik. A „fontos” szakemberek „bizalmasan”, csendben tárgyalnak az ágazati vezetőkkel. Semmi nem szivárog ki. Majd egyszer kiderül, hogy a leépítés, elvonás elkerülhetetlen. Ezt követné a nyilvánosság segítségül hívása, de akkor már rendszerint elkéstek. Addigra már az összefüggések is túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy érthetővé tegyék a helyzetet. A közelmúltból erre példa az OPNI – a Lipót – bezárása. Mire kiderült a tény, már nem lehetett mozgósítani a társadalmat. Addigra már számos más kórházbezárás, regionális ügy érzéketlenné tette a közvéleményt. A sajtóértekezletek visszhang nélkül maradtak, a demonstrációkra alig ment el valaki. Most ez az ügy egyfajta „Trianon” lett, amely az érintettek körében a „mindent viszsza” hangulatban telik.
Nem tűnik jó megoldásnak a médiát követelően „kioktatni”. Csakis a párbeszédes út járható. A szakterületek frontvonalainak specialistáit kellene kommunikációra képezni. Nálunk ma ritka madár a „szakújságíró”. A legtöbb szakember ellenszenvvel viseltetik a tudományos népszerűsítés, a tudományos publicisztika iránt, megkockáztatom, talán féltékenységből is. Néhány kitűnő szakember hamar „celeb” lett, mert értelmesen, felnőttként kezelve a közvéleményt, alkalmazkodott a médiafórumok igényeihez. Vette a fáradságot, hogy szakmája ügyeit elmagyarázza. Ez gyakran kézzelfogható irigységet keltett a szakma más képviselőiben. Pedig ez a lehetőség minden szakember előtt nyitva áll. Ha nincs szakújságíró, akkor csak a gyakorló szakemberek közvetíthetik a szakmai mondandót. Számos kérdésben (de kivált a lelki egészség dolgaiban) lenne szükség az ő hozzáértésükre, összetett látásmódjukra. A segítő szakmák képviselőitől elvárhatnánk, hogy szakszerűen bánjanak a közvélemény befolyásolásának eszközeivel is.
Lelki gondozók mint szóvivők
Magyarországon sok pszichológus működik. Egyre magasabb színvonalú a képzésük és továbbképzésük. (Arról most ne beszéljünk, hogy ezt a továbbképzést maguknak kell finanszírozniuk). E szakma képviselőit az ellátó intézmények és szervezetek jobban igénybe vehetnék szakkommunikátori minőségben, mint amennyire ezt teszik. A klinikai pszichológia ma is alárendelődik az orvosi szakmáknak, még a pszichiátria területén is. Szerencsére, a szűkösségek dacára, egyre több új segítő szakma jelenik meg a társadalomban – szociális munkás, szakkonzulens, lelki gondozó, diakónus stb. Miért nem találjuk őket a kommunikátori, szóvivői csapatokban vagy szerepekben? Pedig ők tudnának igazán jól közvetíteni, hiszen „benne vannak a csapatban”, ugyanakkor a betegek, hozzátartozók, laikus tudni vágyók fejével is képesek gondolkodni.
A kommunikáció mára szakmai és interdiszciplináris tudományterület lett. A lelki egészség szféráját ez még alig érte el Magyarországon. Nem csupán kommunikációs szakemberek, hanem politológusok, szociológusok, antropológusok is tudnának segíteni ebben, de nem nagyon fogadják be őket. Köztudott, hogy például a pszichiátriát a gyógyszeripar erőteljesen támogatja (persze, ezt ma még részleteiben gondosan elárnyékolják a nyilvánosság előtt). De ebből a pluszköltségből telhetne a médiakapcsolatok ápolására is. A szakmai társaságok segítenének ezt megszervezni. A szakmai kommunikáció megfelelő művelésének példái behozhatók a britektől vagy a németektől és más országok gyakorlatából. Magam is dolgoztam olyan nemzetközi szervezetben, amely a Szovjetunió utódállamaiban működő pszichoszakemberek képzésével, továbbképzésével szervezetten foglalkozott. Ezen a téren is akad bőséges speciális szakirodalom, módszertan.
Ne mutogassunk egymásra!
Mindent egybevetve, bajban vagyunk – országosan, az egészségügyben és a lelki egészség karbantartásában, ellátásban, pszichológiai kulturáltságban. Ne mutogassunk egymásra! Ma már mindenki előtt világos, hogy belátható időn belül ezek a területek nem remélhetnek „tőkeátömlesztést”. Segélykiáltásunk a gondok hangzavarában nem fog messzire hallatszani. Nem csak jobb híján kell mindent magunknak megcsinálni. A szakterület természete, a problémák jellege is megköveteli. Ha meg tudjuk magunkat értetni a művelt átlagemberrel, könnyebben tudunk dolgozni, hatékonyabban tudunk segíteni. Mi vagyunk felelősek a médiáért, hogy a média is segíteni tudjon a szakmánknak és a közvéleménynek.

A szerző orvos, pszichiáter

A vita eddigi hozzászólói: Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.); F. Földi Rita (Szenvedélybetegség: a társadalom kórtünete, október 28.); Mohás Lívia: A lelki és szellemi egészség alapozása (november 6.), Dr. Nagy Zoltán: Requiem a Lipótért, november 10.)

Forrás: mno.hu

Kutatások szerint a serdülők modellválasztását negyven százalékban a média befolyásolja

F. Földi Rita

Már az 1990-es évektől rávilágítottak arra a magyar lelkiállapottal kapcsolatos kutatások, hogy az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a szorongásos kórképek gyakorisága, amelynek következtében egyre több ember kerül rossz mentális állapotba. (Kopp Mária, Skrabski Árpád) A rendszerváltozással mentális egészségünk nemhogy nem javult, de drámai rosszabbodás következett be az utóbbi évtizedben. Jóllehet az első kutatási eredmények már 1995-ben széles körben ismertté váltak, a várakozással ellentétben, nem születtek lelki egészségünk megóvását és helyreállítását célzó kormányzati intézkedések. Az elmúlt nyolc évben sokkal inkább az ellenkezője valósult meg – kórházakhoz tartozó kutatóműhelyeket számoltak fel, csökkentették a pszichiátriai fekvőbeteg-ellátást, rehabilitációt –, mert a döntéshozók fontosabbnak tartották a kórházak széfekkel történő felszerelését, mint magát a gyógyító munkát.
Topolánszky Ákos (Magyar Nemzet, 2010. október 15.) a jelen egyik legsúlyosabb problémájának nevezi a legális és illegális szerek fogyasztását, és felhívja a figyelmet, hogy évente 30 ezernél is több ember válik áldozatává a szerhasználatnak. Nem vitatva a véleményben összefoglaltakat, a mentális egészség átfogóbb megközelítését tartom szükségesnek, mert a törvényi szabályozás sürgető, de csak akkor nyújt hatékony megoldást, ha az előidéző okokat is csökkentjük. Mind a legális, mind az illegális szerhasználat ugyanis tünetként értelmezhető, mégpedig pontosan annak a tüneteként, hogy a szorongás és a stressz hovatovább általános jellemzővé vált. Szinte nincs ember, akit ne érintene a probléma, bár a kellemetlen, olykor kínzó szorongás elleni védekezés, a stresszhelyzettel szembeni megküzdés egyénenként jelentős különbségeket mutat.
A szerhasználat természetesen további alkalmatlan megküzdési módokkal egészíthető ki, és a skála széles: függőség a számítógéptől, játékszenvedély, kényszeres evés, kompulzív vagy kényszeres szexuális magatartás. Mindegyiknek megvan a maga veszélye. A jóléti társadalmakban is fellépő paradoxon, hogy az életfeltételek folyamatos javulása romló mentális egészséget és közérzetet von maga után. Hogyne lenne nálunk kirívó a rossz közérzet, ha a rendszerváltozást követő reménykedést, nagyon hamar a csalódottság és a kilátástalanság váltotta fel, legalábbis a társadalom nagy többsége számára.
Az alkalmatlan (maladaptív) megküzdés számos területen befolyásolja életünket, és sajnos pontosan azokra a rendszerekre hat vissza, amelyek egyfajta lelki erőforrást jelentenének, és a gyógyulás irányába hatnának.
A szerhasználat megfelelő törvényi szabályozása csak akkor lehet eredményes, ha egyúttal az erőforrást jelentő rendszereket is támogatja, így a kiváltó okokat csökkenti.
Családi nevelés, a család nevelése
A megváltozott életfeltételek hatással vannak a korai anya-gyerek kapcsolatra, az értékátadó és
-megőrző családi viszonyokra, amelynek következményeit aztán a továbbiakban a tömegtájékoztatás, oktatás jelentősen javíthatja vagy ronthatja. (Sajnos jelenleg inkább ez utóbbi valósul meg.) A családot összetartó érzelmi viszonyok a nagy családok felbomlásával intenzívebbé váltak. A szeretet, a gondoskodás vágya, a biztonság és támasz természetes szükséglete az embernek, ezek jellemzik a jó családi légkört, amely a társadalmivá válás folyamatában biztonságos kiindulópontot jelent. A család egyensúlyzavarai azonban éppen a biztonságot jelentő hátteret támadják. Ennek hatásai, a családi, elsősorban a női és férfi szerepek változásaiban foglalhatók össze. A családi szerepek, természetesen nem – az egyébként változó – társadalmi szerepek, hanem a nemi szerepek által adott viselkedésminták. Az anyai viselkedésminta optimális esetben a gyermek egészséges testi és lelki fejlődését biztosítja, a kapcsolat zavara pedig fokozza a sérülékenységet a depresszív kórképek irányába. A korai kötődés zavarai pszichológiai rizikófaktort jelentenek valamennyi későbbi társas kapcsolatban, és sajnos, a droghasználat kialakulásában is.
A korai kapcsolat jelenti a biztonságot és a bizalom kialakulását. Hiányában bizalmatlanság, gyanakvás válik jellemzővé, ami a későbbi életszakaszban, befolyásolja a párválasztást, a házasságot és a hosszú távú kapcsolatok kialakulását, így hatása generációkon ível át.
A család hatékony működése, a jó családi kommunikáció a problémák kezelését és a stresszel való megküzdést elősegíti. A felnövekvő generációnak támaszt nyújt abban, hogy érett személyiséggé válva, hatékonyan tudjon alkalmazkodni a fogyasztói társadalom kihívásaihoz, és megőrizze lelki egészségét. Bár kétségtelen, hogy a fogyasztói társadalom célközönsége nem az érett, önálló, alkotó ember, sokkal inkább az éretlen, befolyásolható, bizalmatlan, szorongó egoista, akinek a számára az élet olyan küzdőtér, ahol mindenkit le kell győzni, hogy ő maga a felszínen maradhasson. És ebben a küzdelemben nincsenek szabályok, mert egyedül a győzelem motiválja, a szabályok is ennek vannak alárendelve. Az ilyen személyiség gyakran erőszakkal és agresszív megoldásokkal operál.
A megoldás a családot támogató szabályozók mellett az egészségnevelés, részben az iskolai oktatásban, részben a családorvosi, védőnői hálózat bekapcsolásával, de jelentős szerep hárul az egyházi és civil szervezetekre is.
Fókuszban a serdülőkor
A serdülőkor a személyiség alakulásának egyik legjelentősebb szakasza. A későbbi viselkedésminták meghatározó része ebben az életkorban rögzül. Általános jellemzője, hogy megnő a kortárs csoportok szerepe, de a csoport melletti elköteleződésben a családi mintának döntő szerepe van. A serdülőkor tehát akkor válik a droghasználat (és más mentális betegségek) szempontjából kritikussá, ha a korai kötődés nem teremtette meg a biztonságot (ebben a gyermek veleszületett, egyéni adaptációs képessége is szerepet játszik), ha negatív a családi konfliktuskezelési minta, stresszkezelés és ha kevés a gyermekre irányuló figyelem és megértés. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a korábbi, autoriter nevelés negatívumai helyett, ma az egészséges autoritás elfogadásának hiánya okoz problémát mind a családi, mind az iskolai nevelésben. Az iskola és a szülők együttműködése, az iskola által kínált, a fiatalok számára is vonzó programok, önismereti és szociális készséget fejlesztő vagy segítő kortárs csoportok tevékenységében való részvétel csökkentik a sodródás veszélyét. A csoportfoglalkozások lehetőséget adnak a stresszel szemben védelmet biztosító protektív (védő) tényezők feltárására – optimizmus, a koherenciaérzék, a tanult leleményesség, a szívósság – amelyek meghatározó szerepet játszanak az egészségfenntartásban. Meg kell teremteni a foglalkozások személyi feltételeit az iskolákban, illetve annak lehetőségét, hogy a drogprevenciós előadások és beszélgetések a pedagógiai program részévé váljanak.
A média és az internet
Nem kerülhető meg a tömegtájékoztatási eszközök és az internet szerepe, hiszen a média által bemutatott szerepek, ideálok, személyiségek és ideológiák jelentősen befolyásolják a világról való gondolkodást, az életmódot, a konfliktuskezelés (agresszió vagy kooperáció) alakulását. Elsősorban az egyes életkori csoportokra jellemző szokásokat, a nemi szerepekkel és a szexualitással kapcsolatos viselkedést, a táplálkozással, testkultúrával, de sajnos a szerhasználattal kapcsolatos magatartást is. Szerepe annyira meghatározó, hogy egyes kutatások szerint a modellválasztást csaknem 40 százalékban a média befolyásolja a serdülőknél. A szülőknek és a pedagógusoknak sokszor fogalmuk sincs, milyen csatornákat néznek, milyen weboldalakat látogatnak, milyen számítógépes játékokat cserélnek egymás között a fiatalok.
A baráti kapcsolatok, közös tevékenység, vonzó ifjúsági programok csökkentik a médiafogyasztást. A nevelés egyik fő feladatának napjainkban a kritikus médiahasználatot kell tekintenünk, amelyben az önkontroll-funkciók alakítása elsődleges.
A szenvedélybetegségek társadalmi szintű rendezése akkor lehet eredményes, ha a tüneti kezelés mellett a kiváltó okok vonatkozásában is határozott lépéseket képes tenni a szakpolitika, több területre is kiterjedő – egészségügy, család, oktatás – átgondolt, jól koordinált intézkedésekkel.

A szerző pszichológus, egyetemi docens

Hozzászólás Topolánszky Ákos (Hazánk állapota a szenvedélybetegségek tükrében, október 15.) vitaindító cikkéhez.

Forrás: mno.hu

Soós Mária - addiktológiai főreferens  figyelmünkbe ajánlja a következő vitaindító cikket :

Mindenkit nem lehet megmenteni, de okos szakpolitikával nagyon sokakat igen

Topolánszky Ákos

Az ország állapota a mi állapotunk. Kedvünk, életerőnk, egészségünk nem függetleníthető attól, milyen társadalomban élünk. Senki nem élhet az individualitás szigetén, akármennyire igyekszik is megteremteni kultúrából, emberi kapcsolatokból vagy a család megtartóerejéből. Az emberi élet sérülékeny, a család védőbástyája beomolhat, a kultúra, József Attila szavaival, krízishelyzetben lehullhat rólunk, „mint ruha másról a boldog szerelemben”. A megingatott, elbizonytalanított ember könnyebben fordul gyógyítónak vélt szerek felé. Ezért döntöttünk úgy, hogy az eredményesnek bizonyuló, sokakat hozzászólásra indító oktatáspolitikai disputa után vitát indítunk az ország állapotáról, azaz az itt élő, félig bevallott múlttal, félig ellopott jövővel, napi gondokkal küzdő emberek lelki erőforrásainak meglétéről, avagy hiányáról, a pótszerekhez folyamodásról, a menekülőutakról, ahonnan oly nehéz visszatérni. Várjuk orvosok, pszichiáterek, lelki gondozók, lelkészek, szociális munkások beszámolóit, cikké ülepedett tapasztalatait, s ugyanígy szenvedélybetegek és szenvedélybetegségükből kigyógyulók hozzászólásait, reflexióit. (A szerk.)

Az új kormány a nemzeti ügyek mellett kötelezte el magát. Az ilyen problémák, jelenségek, feladatok köre immáron hosszú listát tesz ki. Fájdalmasan hiányzik erről a listáról azonban egy, amely bizonyosan a jelen egyik legnagyobb problémája, mert súlyos következményekkel jár, és alapvetően befolyásolja életünk, halálunk, egészségünk, produktivitásunk, jóllétünk és boldogságunk feltételeit.
Magyarországon a legális és illegális szerek fogyasztása az úgynevezett elkerülhető halálozás több mint nyolc tizedét, az összhalálozás több mint harmadát okozza. Évente több mint 35 ezer ember hal meg – általában lassan, nagy szenvedések között és rendkívül költséges kezelési epizódok során – szerhasználat következtében kialakult betegségben. Magyarországon az alkoholfogyasztás mértéke és mintázata is a legroszszabb szerkezetű az egész Európai Unióban. Az egy főre jutó fogyasztás tekintetében Európa élmezőnyéhez tartozunk, az összfogyasztáson belül pedig az illegális előállítás aránya magasabb, mint bármely tagországban. Ráadásul hazánkban kiemelkedően magas a tömény italok formájában elfogyasztott alkoholmennyiség, a legálisan forgalmazott alkohol tekintetében meghaladja az összfogyasztás 30 százalékát. Ez az alkoholfogyasztás különleges kockázatát, rendkívül magas halálozási és megbetegedési mutatókat, a minősített életévek számában elszenvedett elhordozhatatlan magas veszteséget jelent.
A magyar lakosság, különösen a férfiak csaknem 20 százaléka nagyivónak tekinthető, és nyolc százalékra tehető a 15 év fölötti lakosság körében az alkoholfüggők számaránya (700 ezer ember). Az alkoholos eredetű halálozás Magyarországon kétszer akkora, mint az unió átlagában. A WHO adatai alapján a férfiak között a dohányzás és az alkohol jelenti az egészségkockázatok 48 százalékát, míg a harmadik helyen a magas vérnyomás messze lemaradva, 12,6 százalékkal következik. Természetesen a következményes és kriminológiai összefüggések is óriásiak. A halálos közúti balesetek 15-23 százalékának okozója az ittas vezetés. Elmondható, hogy az összes bűnelkövetés csaknem 20 százaléka (minden ötödik) esetében az alkohol oki tényezőként jelenik meg.
A dohányzás még komolyabb következményekkel jár. 21 ezer ember hal meg nikotinfüggőség következtében évente, s ebből minden hetedik passzív dohányosként, mások szenvedélyének kényszerű elviselése okán! Több mint kétmillió ember tekinthető rendszeres vagy függő nikotinistának. A viselkedéssel kapcsolatos függőségek (evés, szex, szekták, játék, bevásárlás, internet stb.) nagyságrendjét, egyéni és társadalmi kárait megbecsülni egyelőre lehetetlen, viszont látjuk, hogy folyamatosan és bővítetten termelődnek újjá.
Tömegesnek nevezhető a kábítószerek kipróbálása, és jelentős számú az aktuális használat is. A függő (elsősorban intravénásheroin- és amfetamin-) használók száma a becslések szerint 5000 körül lehet, a drogfogyasztással összefüggő halálozás az adatszolgáltatás alapján nagyjából 50 eset évente.
A három nagy függőségi terület vonatkozásában tehát az arányok nagyon eltérők. A nikotin adja az összes problémás használó 66 százalékát, az alkohol 32 százalékot, az illegális drogok egy százalékot. A halálozás nagysága a nikotin esetében 24 ezer, az alkoholéban 10 ezer, a drogok vonatkozásában 50. Sajátos, hogy mégis az utóbbitól rettegünk, miközben az első kettőbe halunk bele, kockáztatjuk általuk egészségünket, létfeltételeinket, alapvető kapcsolatainkat és boldogságunkat. A számok alapján olyan ez az ország, mint azok a füstös kocsmában a pultot támasztó alkoholisták, akik abban találnak közös pontot, hogy mennyire szörnyűek a drogosok. A társadalmi (és politikai) észlelete a kérdéskörnek elképesztően torz.
A dráma azonban nemcsak magukban a számokban, de még sokkal inkább a választ adni hivatott beavatkozások, kapacitások, szakpolitikák, politikai elkötelezettség hiányában fogalmazható meg. A szervezett és tervezett segítség elégtelen. Alig akadnak a dohányzásról leszoktató programok, holott ez lenne a magyar halandósági adatok javításának leghatékonyabb módja. Míg a WHO európai térségre kialakított modellje szerint a függőségi problémák az éves GDP 4–6 százalékát teszik ki, ami hazánkra vonatkoztatottan évente 1600–2400 milliárd forintot jelent, addig ehhez képest az alkohol- és nikotinfüggőség megelőzésére alig pár száz, a kábítószer-ellenes politikára 960 millió forint állt ebben az évben rendelkezésre (de egyharmadával azt is csökkentették). Alkohol- és dohányzáspolitika nem létezik, a szenvedélybetegségekkel kapcsolatos problémák jelenleg az elvi deklarációk szintjén a gyakorlatilag nem működő népegészségügyi program részeként kapnak értelmezést, de a valóságban már el is enyésztek. Még leginkább a kábítószer-ellenes fellépések emelkedtek nemzeti program szintre, de azok is eljelentéktelenedtek, elsősorban a Gyurcsány-kormányok idején bekövetkezett dúlás következtében. Jelenleg egy igazgatóság létezik a korábbi államtitkárság helyett, és a pozícióvesztés nem állt meg; az új adminisztráció tervei szerint talán már csak egy osztály foglalkozna a drogfogyasztás megelőzésével. Kormányoktól függetlenül igaz, hogy a politikai döntéshozók az elmúlt két évtizedben nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy viszonylag kis költség mellett nagy biztonsággal és hatékonysággal befolyásolják a közjó alakulásának legfontosabb összetevőjét, az egészség, az életminőség növelését és a halálozás csökkentését. A drogfüggőknek csak 15 százaléka, az alkoholbetegeknek az öt százaléka jut el kezelésre, a dohányzásfüggőknek még ekkora aránya sem. A legelemibb igényeknek és a szakmai szabályoknak megfelelő ellátások is sokszor fájdalmasan hiányoznak. El tudjuk képzelni, hogy bármely más betegség vonatkozásában ilyen mértékben (nem) teljesülnének alapvető alkotmányos és betegjogok?
A rendszerváltozás óta eltelt időben esélytelen volt alkoholellenes stratégiát elfogadni, amely a rendszerbe illesztett beavatkozások és ellátások összefüggésében érezhetően befolyásolhatta volna a halálozási és megbetegedési adatokat. Az alkoholipari érdekek és a szeszfogyasztás kulturális beágyazottsága lehetetlenné tette ezt. Mi valóban alkoholba mártott ország vagyunk. Dohányzásellenes stratégia sem létezik, ott azonban a nem dohányzók érdekében elfogadott törvény legalább sok mindent, ha nem is mindent, de kezel. És ahogy már jeleztük, a korábbiakhoz képest jelenleg tovább halványodik a kábítószer-(szak)politika területe az államigazgatás térképén, a kiemelt háttérintézményt éppen „átalakítják”, és e téren nyomát sem lehet látni a korábbi stratégiai gondolkodásnak, felelősségvállalásnak.
Elmondhatjuk, hogy jelenleg a gyógyszerészeti és orvostudományi szempontból ugyanazon halmazba tartozó szerek tekintetében a társadalom és a döntéshozó három szögesen ellentétes üzenetet és szabályozási rendszert valósít meg. A drogok esetében tilt és kriminalizál, a dohányzás tekintetében tűr és szabályoz, az alkohol esetében pedig alapvetően támogat. Költségvetési eszközökkel és kapcsolati tőkével egyaránt. Ennek egy sajátos kifejeződése volt a teljes parlamenti támogatottsággal elfogadott Nemzeti Pálinka Tanács tavalyi felállítása, amelynek elsődleges célja a pálinkafogyasztás arányának növelése, a „nemzeti kincs” megóvása. Addiktológiai szempontból a legutóbbi, az otthoni pálinkafőzés liberalizációjára vonatkozó törvényalkotási aktus (amely egyébként kísértetiesen hasonló érveléssel történt, mint az a drogliberalizáció esetében szokott: termék- és fogyasztóbiztonság, ellenőrizhetőség, kriminalizáció megszüntetése, költséghatékonyság stb.) már csak hab volt a tortán, amely a WHO értetlenségét is kiváltotta.
A szenvedélybetegségek a társadalomnak, a közösségeknek és főleg a családoknak elviselhetetlen fájdalmat és terheket jelentenek. Jó hír azonban, hogy jó szakpolitikákkal pozitívan lehet befolyásolni a jelenséget. Elmondható, hogy az addikciós politikák kezelése a magyar politikai elit nagy mulasztása, a társadalom életminőségének pedig legnagyobb tehertétele. Mindenkit nem lehet megmenteni, de sokakat, nagyon sokakat igen. Viszonylag kis költség mellett nagy társadalmi hasznot, ezenkívül pedig élet-, életév-, életminőség-nyereséget lehet elérni rövid távon is.
Ehhez azonban a szenvedélybetegségek tekintetében politikai józanságra lenne szükség. Tényleges, a valós nagyságrendeket követő, nem szimbolikus, hanem szakmailag megalapozott szakpolitika kellene, amely egységesen kezeli, és egymással harmonizálni, de mindenképpen összerendezni kívánja a három nagy területet, és még a viselkedéses függőségekről sem feledkezik meg.
Nyilvánvaló, hogy nincsen alternatívája a fentebb elmondottaknak. De fogalmazzunk inkább pozitívan. A szenvedélyproblémák együttes és átgondolt kezelésének lehetséges előnyei csak egy 10 százalékos eredményesség mellett is már elgondolhatatlan nagyságrendűek: 3000-4000 ember halálozásának elkerülése évente, igen jelentős minőségi életév-növekedés, 100 ezer érintett család életminőségének javulása, 200-240 milliárd forint társadalmi költség megtakarítása és 30-40 milliárd forint költségvetésiforrás-nyereség; az egyéni és közösségi ártalmak és kockázatok csökkentésének reális esélye, ennek következtében a társadalmi károk jelentős csökkentése. Végül, de közel sem utolsósorban: egy élhetőbb és boldogabb ország kialakulása.
Ha valami, akkor ez nemzeti ügy! Sokan a szakmából, érintettségük miatt pedig millióan várják reménykedve: beemeli-e a kormány az ismert legnagyobb egészség- és életkockázatra vonatkozó okos, józan, de szenvedélyes politikát a nemzeti ügyek fősodrába?

A szerző a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet
igazgatóhelyettese

Forrás: mno.hu

A tűcsere és más ártalom csökkentő akciók eredménye, hogy HIV-fertőzöttet nem derített fel ez idáig az injektáló kábítószer-fogyasztók körében zajló országos szűrővizsgálat. Ám a hepatitis C fertőzés előfordulása ugyanebben a populációban 25 százalék körüli, Budapesten 40 százalék.

A vírusfertőzések terjedésének megakadályozása érdekében szükség van ártalomcsökkentő szolgáltatásokra, szűrésre, tanácsadásra és a fertőzöttek kezelésére, amely az intravénás szerhasználókon kívül környezetük, azaz a többségi társadalom szempontjából is fontos. A programoknak – tűcsere, szűrés – bár egyre jobb a területi lefedettsége, a hozzáférhetőség további kiszélesítése javasolt a nemzetközi ajánlások szerint, illetve a tanácsadás és a kezelésbe irányítás gyakorlata is fejlesztésre szorul.

Tűcsere és ártalomcsökkentés eredménye: nem találtak HIV-fertőzött drogost

Az intravénás kábítószer-fogyasztással összefüggő egyik legsúlyosabb, vér útján is terjedő fertőzés, a HIV-fertőzés, amely az injektáló szerhasználók körében elsősorban tű, fecskendő és az injektáló segédeszközök – például kanál, szűrő – közös használata révén terjedhet. Az Országos Epidemiológiai Központ (OEK) 2006 óta évente végez célzott kampányszűrést az intravénás kábítószer-fogyasztók körében. A szűrővizsgálatok lehetőségét minden évben 3 hónapon keresztül ajánlják fel országszerte olyan kezelőhelyeken, illetve tűcsere programokban, amelyeket injektáló szerhasználók látogatnak. Az elmúlt négy év vizsgálatai során nem derítettek fel HIV-fertőzött intravénás kábítószer-használót. 

Ukrajnában nagyobb a veszély

Az Európai Unió idei jelentése szintén csökkenő tendenciáról számol be a tagállamokra vonatkozóan: míg 2007-ben 4 új HIV-fertőzött injektáló szerhasználó jutott egymillió lakosra az Európai Unióban, ez az érték 2008-ban 3-ra csökkent. A csökkenő tendencia ugyanakkor önmagában nem ad okot a megnyugvásra. A hazánkkal szomszédos Ukrajnában, illetve a volt szovjet utódállamokban az intravénás kábítószer-használat az egyik leggyakoribb módja a HIV-vel történő megfertőződésnek: 2007-ben Ukrajnában 152 újonnan regisztrált HIV-fertőzött injektáló kábítószer-használó jutott egymillió lakosra, míg Oroszországban 78.

A hepatitis C vírus elterjedtsége előrejelezheti a HIV-járványt

Az intravénás kábítószer-fogyasztással összefüggő másik, súlyos egészségügyi következményekkel járó, vér útján terjedő fertőzés a hepatitis C, amely a krónikus májgyulladás egyik okozója. A Nemzeti Drog Fókuszpont jelentése szerint ugyan HIV-fertőzöttet nem talált a 2006 óta tartó évenként megszervezett országos vizsgálat, a hepatitis C vírus elterjedtsége az injektáló kábítószer-használók körében évek óta 25 százalék körül mozog.

Aggasztó méreteket ölt a hepatitis C-fertőzöttség

Míg vidéken alacsonyabb a hepatitis C-vel való átfertőzöttség (8 százalék), addig Budapesten 2009-ben a megszűrt intravénás kábítószer-fogyasztók 40 százaléka volt hepatitis C fertőzött, egy VIII. kerületi tűcsere program kliensei körében ez az érték elérte a 70 százalékot.

Ha 30% alatt van a hepatitis C fertőzöttség, akkor HIV-járvány sem lesz

Egy járványtani matematikai modell szerint , ha a hepatitis C vírus elterjedtsége 30 százalék alatt marad az injektáló szerfogyasztók körében, akkor minimális az esélye a HIV járvány kialakulásának, azonban e határ fölötti érték jelzi a HIV járvány kialakulásának kockázatát. Az elsődleges cél tehát ebben a populációban a HIV járvány megelőzése és a hepatitis C fertőzöttség visszaszorítása, amely elsősorban ártalomcsökkentő szolgáltatások, rendszeres szűrővizsgálatok és a fertőzöttek kezelésbe irányítása által valósítható meg.

Nemzeti Drog Fókuszpont  www.drogfokuszpont.hu

Forrás: patikamagazin.hu

Ma van az AIDS világnapja, de senki nem a milliók életét elrabló betegséget ünnepli. Az AIDS elleni küzdelemről szólnak ilyenkor a programok nálunk is országszerte.

Hazánk a közepesen fertőzött országok közé tartozik. Az elmúlt 25 év alatt 1877 HIV fertőzést diagnosztizáltak, közülük 1200 diagnosztizált és körülbelül ugyanennyi nem diagnosztizált HIV fertőzött él. Az utóbbi években folyamatosan emelkedik a fertőzöttek száma, ez összefügghet a járvány erősbödésével, illetve a kiterjedtebb HIV szűrővizsgálatokkal. Naponta átlagosan hatezer ember fertőződik meg az AIDS betegségét okozó vírussal, így világszerte már több mint 35 millió HIV pozitív él, és a halálozási arány még mindig ijesztően magas. Az AIDS korunk egyik legsúlyosabb problémája. A mai napig gyógyíthatatlan betegség az 1980-as évek eleje óta világszerte több mint 30 millió áldozatot követelt.

Az AIDS elleni küzdelemmel foglalkozó szakosított ENSZ-szervezet idei jelentése szerint az új HIV-fertőzöttek és a halálozások aránya tavalyra ugyan csökkent, de így is 2,6 millió fővel többen hordozzák az immunhiányos kórt a Földön, mint egy évvel korábban. A 182 ország adatait tömörítő jelentés szerint 2009-ben világszerte 33,3 millió ember volt HIV-fertőzött, köztük 2,5 millió 15 év alatti gyerek, és mintegy 370 ezer csecsemő jött világra magában hordozva a vírust. Az afrikai kontinens Szaharától délre eső területén él továbbra is a legtöbb fertőzött - a regisztrált betegek 67 %-a.

Magyarországon is jelentős közegészségügyi veszélyforrás az AIDS, idén már jóval 1800 felett van a regisztrált HIV pozitívok száma, de szakértők szerint több százan lehetnek olyanok, akik fertőzöttek, ám nem tudnak róla. Idén ráadásul jelentősen emelkedni kezdett az új HIV-pozitív esetek száma és egyre több a heteroszexuális beteg. A fertőzöttség jól kezelhető, de nem gyógyítható, egyelőre csak a vírus okozta tüneteket képesek enyhíteni gyógyszerekkel, dacára annak, hogy évtizedek óta kutatják a megfelelő ellenszert. Hatékony orvosságok léteznek a vírus szaporodásának lassításához, a világ vírusfertőzöttjei közül azonban csak ötmillióan jutnak hozzá ilyen gyógyszerekhez.

Rendszeres, mindennapos szedés esetén 95 %-os hatékonysággal nyújt védelmet a HIV vírussal szemben a Truvada tabletta - állapították meg egy négy földrészen, mintegy 2500 meleg férfira kiterjedő kutatás eredményei. Kutatók és a betegség megelőzésével foglalkozó szakemberek az elmúlt évek legnagyobb áttöréséről beszélnek. A Truvada pirulát 2004-ben hagyta jóvá az amerikai gyógyszerhatóság, 2005-ben pedig az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) is áldását adta forgalmazására - így hazánkban is beszerezhető. Miután a HIV elsősorban a férfiak körében, közöttük is leginkább a homoszexuális társadalomban terjed, ezt a gyógyszert is főként számukra ajánlják a megelőzéshez. A nők, illetve a heteroszexuális kapcsolatok esetében még bizonyítani kell a szer kedvező hatását, noha orvosilag semmi sem szól ez ellen.

Forrás: csakegysracfeljegyzesei.blogspot.com

Kulcsár Pál - addiktológiai referens  figyelmünkbe ajánlja a következő cikket :

Becslések szerint a világszerte mintegy 16 millió tűt használó drogfogyasztó között hárommillió AIDS-es - derült ki a Vöröskereszt és Vörösfélhold Társaságok Nemzetközi Szövetsége (IFRC) pénteken közzétett jelentéséből.

Úgy tűnik, a  főleg alkohol és drogfüggőség kezelésében alkalmazott naltrexon a játékszenvedély ellen is hatásos lehet. A Minnesota Egyetem kísérletében részt vevő kóros játékszenvedélyben szenvedők közel 40 százaléka képes volt lemondani szenvedélyéről legalább egy hónapra a gyógyszer segítségével.

A hatóanyag nélküli placebóval kezelt résztvevők csoportjában ez az arány csupán 10.5 százalék volt.

A kísérletben 14 és 59 év közötti játékosok vettek részt, akik heti 6-32 órát töltöttek szerencsejátékkal a kezelést megelőzően. A résztvevők nagy többségénél észlelhetőek voltak a depresszió és a kóros szorongás bizonyos tünetei, de egyikük sem szenvedett bipoláris depresszióban, skizofréniában és más elmebetegségben a kísérletet megelőzően.

A kutatók 58 férfit és nőt választottak ki véletlenszerűen, akiknek napi 50, 100 illetve 150 milligramm naltrexont adtak, 18 héten keresztül. További 19-en hatóanyag nélküli placebót kaptak.

A naltrexon kezelés egyértelmű javulást eredményezett a kóros játékszenvedélyben szenvedőknél, de a dózis, úgy tűnik, nem befolyásolja a szer hatékonyságát. A kutatók szerint kísérletük egyértelműen bizonyítja a naltrexon hatékonyságát a játékszenvedéllyel küzdő betegek esetében.

Forrás: azta.hu

Női droghasználókról szóló előadásokkal, beszélgetésekkel és playback színházi- improvizációs játékokkal várják az érdeklődőket a Kék Pont Alapítvány és a Józan Babák Klub közös rendezvényén, december elsején, szerdán este 6-tól, a budapesti Tűzraktérben.

Heroint fogyasztottak a hétvégi Az AIDS elleni küzdelem világnapján megrendezésre kerülő programmal a szervezők szeretnék ráirányítani a figyelmet az egyik legveszélyeztetettebb droghasználói kör, a női szerfogyasztók helyzetére, a civil szervezetek által működtetett női programok tapasztalatain keresztül. A civilek bíznak benne, hogy a női klienseknek szóló egészségügyi -és szociális civil szolgáltatásokban felmerülő szükségletek egyben szakmai ajánlásokként is szolgálhatnak a jelenlegi kormányzat által meghirdetett prevenció-központú és családbarát drogpolitikai irányvonalakhoz.

A Kék Pont Alapítvány idén márciusban indította el Nő Létünkre címmel, a mostanihoz hasonló nyilvános programsorozatát, amelynek keretében ismeretterjesztő előadásokon és beszélgetéseken keresztül mutatják be a speciálisan nőket érintő szenvedélybetegségeket. Az ambulancián kérésre női segítők fogadják a klienseket, női csoportokat indítanak speciális tematikákkal. Józsefvárosi ártalomcsökkentő tűcsere-programjukban (2076 regisztrált kliens, 30%-uk nő), kéthetente hétfőn, a nemzetközi Ladies Night programok mintájára, védett környezetben, "Csere Csak Csajoknak" címmel csak nőket várnak, csak női szakemberek bevonásával. A programot alkalmanként 10-15, jellemzően halmozottan hátrányos helyzetű nő látogatja. A legnépszerűbb szolgáltatások közé tartoznak a szexuális - és jogi tanácsadás, és leggyakoribbak azok a személyes beszélgetések, amelyekben a nők az őket érintő bántalmazásokról, párkapcsolati problémákról mesélnek a női segítőknek. A Kék Pont tapasztalata szerint a veszélyeztetett nők korai elérésében, a felvilágosításban és az ártalomcsökkentésben a legnagyobb nehézséget az illegalitásban élő nők láthatatlansága, vagy éppen az ellátórendszeren belüli szakmai kapcsolattartás, az egészségügyi-szociális háló tagjainak véletlenszerű együttműködése jelenti.

I want to do this! What's This?

Ezt a tapasztalatot osztja a területen 2006 óta intenzíven működő Józan Babák Klub is, a droghasználó szülők önsegítő csoportja, amely felismerve a hivatalos ellátórendszer hiányosságait, tavaly ősz óta egy háromlépcsős modellt alkalmazva, első lépcsőben alternatív terhesgondozást kínál, majd igény szerinti anonim szakmai tanácsadásokat és végül, harmadik lépésként, önsegítő vagy hivatásos segítő bevonását ajánlja, biztonságos hidat kínálva ezzel az ún. normál terhesgondozás szereplőihez is, a védőnőkhöz, háziorvosokhoz, szülészorvosokhoz.

Mind a Kék Pont, mind a Józan Babák klub saját tapasztalatait alátámasztó eredményt mutatott az a 2009 őszén született kutatás (Kaló-Rácz, MTA Pszichológiai Kutatóintézet), amelyben droghasználó várandós nőket és szakembereket egyaránt megkérdeztek.
A vizsgálat többek között kimutatta, hogy a droghasználók körében sokszor jellemző titokban tartott terhesség alatt megnövekszik az érzelmi ambivalencia (distressz), amelyet nem tud megbeszélni senkivel egy biztonságos helyen, ahol információkat kaphatna az egészségügyi ellátásról és terhesgondozásról. Az intervenciót tovább komplikálják a - gyakran egymással is ellentmondásban lévő - szociális,családi, morális, gazdasági ügyek.

Az anyaság növelte a nők felelősségvállalását, ugyanakkor megmaradt a nagyfokú bizonytalanság. A megkérdezett nők leginkább attól féltek, hogy a droghasználat következtében elvesztik a gyermeküket, hogy az ellátórendszerben lenézik őket, esetleg feljelentik őket a rendőrségnél. A "rossz anya" megbélyegzése személyes, szociális zavarokhoz vezetett, gyakran szociális izolációhoz, amely visszavezetett a szerhasznált eredeti funkcióihoz. Az ellátórendszer képviselői körében is jellemző volt az ambivalencia. Általában jellemző, hogy az intézmény sem segít a nők bizonytalanságának feloldásában, ugyanis nincs protokoll, amire támaszkodhatnának a döntéshozatal során, nincsenek szakemberek, akikhez fordulhatnának. A pozitív attitűd és a segítségnyújtás fókusza elsősorban a gyermekre vonatkozik.

Forrás: nepszava.hu