Soós Mária - addiktológiai főreferens  figyelmünkbe ajánlja a következő vitaindító cikket :

Mindenkit nem lehet megmenteni, de okos szakpolitikával nagyon sokakat igen

Topolánszky Ákos

Az ország állapota a mi állapotunk. Kedvünk, életerőnk, egészségünk nem függetleníthető attól, milyen társadalomban élünk. Senki nem élhet az individualitás szigetén, akármennyire igyekszik is megteremteni kultúrából, emberi kapcsolatokból vagy a család megtartóerejéből. Az emberi élet sérülékeny, a család védőbástyája beomolhat, a kultúra, József Attila szavaival, krízishelyzetben lehullhat rólunk, „mint ruha másról a boldog szerelemben”. A megingatott, elbizonytalanított ember könnyebben fordul gyógyítónak vélt szerek felé. Ezért döntöttünk úgy, hogy az eredményesnek bizonyuló, sokakat hozzászólásra indító oktatáspolitikai disputa után vitát indítunk az ország állapotáról, azaz az itt élő, félig bevallott múlttal, félig ellopott jövővel, napi gondokkal küzdő emberek lelki erőforrásainak meglétéről, avagy hiányáról, a pótszerekhez folyamodásról, a menekülőutakról, ahonnan oly nehéz visszatérni. Várjuk orvosok, pszichiáterek, lelki gondozók, lelkészek, szociális munkások beszámolóit, cikké ülepedett tapasztalatait, s ugyanígy szenvedélybetegek és szenvedélybetegségükből kigyógyulók hozzászólásait, reflexióit. (A szerk.)

Az új kormány a nemzeti ügyek mellett kötelezte el magát. Az ilyen problémák, jelenségek, feladatok köre immáron hosszú listát tesz ki. Fájdalmasan hiányzik erről a listáról azonban egy, amely bizonyosan a jelen egyik legnagyobb problémája, mert súlyos következményekkel jár, és alapvetően befolyásolja életünk, halálunk, egészségünk, produktivitásunk, jóllétünk és boldogságunk feltételeit.
Magyarországon a legális és illegális szerek fogyasztása az úgynevezett elkerülhető halálozás több mint nyolc tizedét, az összhalálozás több mint harmadát okozza. Évente több mint 35 ezer ember hal meg – általában lassan, nagy szenvedések között és rendkívül költséges kezelési epizódok során – szerhasználat következtében kialakult betegségben. Magyarországon az alkoholfogyasztás mértéke és mintázata is a legroszszabb szerkezetű az egész Európai Unióban. Az egy főre jutó fogyasztás tekintetében Európa élmezőnyéhez tartozunk, az összfogyasztáson belül pedig az illegális előállítás aránya magasabb, mint bármely tagországban. Ráadásul hazánkban kiemelkedően magas a tömény italok formájában elfogyasztott alkoholmennyiség, a legálisan forgalmazott alkohol tekintetében meghaladja az összfogyasztás 30 százalékát. Ez az alkoholfogyasztás különleges kockázatát, rendkívül magas halálozási és megbetegedési mutatókat, a minősített életévek számában elszenvedett elhordozhatatlan magas veszteséget jelent.
A magyar lakosság, különösen a férfiak csaknem 20 százaléka nagyivónak tekinthető, és nyolc százalékra tehető a 15 év fölötti lakosság körében az alkoholfüggők számaránya (700 ezer ember). Az alkoholos eredetű halálozás Magyarországon kétszer akkora, mint az unió átlagában. A WHO adatai alapján a férfiak között a dohányzás és az alkohol jelenti az egészségkockázatok 48 százalékát, míg a harmadik helyen a magas vérnyomás messze lemaradva, 12,6 százalékkal következik. Természetesen a következményes és kriminológiai összefüggések is óriásiak. A halálos közúti balesetek 15-23 százalékának okozója az ittas vezetés. Elmondható, hogy az összes bűnelkövetés csaknem 20 százaléka (minden ötödik) esetében az alkohol oki tényezőként jelenik meg.
A dohányzás még komolyabb következményekkel jár. 21 ezer ember hal meg nikotinfüggőség következtében évente, s ebből minden hetedik passzív dohányosként, mások szenvedélyének kényszerű elviselése okán! Több mint kétmillió ember tekinthető rendszeres vagy függő nikotinistának. A viselkedéssel kapcsolatos függőségek (evés, szex, szekták, játék, bevásárlás, internet stb.) nagyságrendjét, egyéni és társadalmi kárait megbecsülni egyelőre lehetetlen, viszont látjuk, hogy folyamatosan és bővítetten termelődnek újjá.
Tömegesnek nevezhető a kábítószerek kipróbálása, és jelentős számú az aktuális használat is. A függő (elsősorban intravénásheroin- és amfetamin-) használók száma a becslések szerint 5000 körül lehet, a drogfogyasztással összefüggő halálozás az adatszolgáltatás alapján nagyjából 50 eset évente.
A három nagy függőségi terület vonatkozásában tehát az arányok nagyon eltérők. A nikotin adja az összes problémás használó 66 százalékát, az alkohol 32 százalékot, az illegális drogok egy százalékot. A halálozás nagysága a nikotin esetében 24 ezer, az alkoholéban 10 ezer, a drogok vonatkozásában 50. Sajátos, hogy mégis az utóbbitól rettegünk, miközben az első kettőbe halunk bele, kockáztatjuk általuk egészségünket, létfeltételeinket, alapvető kapcsolatainkat és boldogságunkat. A számok alapján olyan ez az ország, mint azok a füstös kocsmában a pultot támasztó alkoholisták, akik abban találnak közös pontot, hogy mennyire szörnyűek a drogosok. A társadalmi (és politikai) észlelete a kérdéskörnek elképesztően torz.
A dráma azonban nemcsak magukban a számokban, de még sokkal inkább a választ adni hivatott beavatkozások, kapacitások, szakpolitikák, politikai elkötelezettség hiányában fogalmazható meg. A szervezett és tervezett segítség elégtelen. Alig akadnak a dohányzásról leszoktató programok, holott ez lenne a magyar halandósági adatok javításának leghatékonyabb módja. Míg a WHO európai térségre kialakított modellje szerint a függőségi problémák az éves GDP 4–6 százalékát teszik ki, ami hazánkra vonatkoztatottan évente 1600–2400 milliárd forintot jelent, addig ehhez képest az alkohol- és nikotinfüggőség megelőzésére alig pár száz, a kábítószer-ellenes politikára 960 millió forint állt ebben az évben rendelkezésre (de egyharmadával azt is csökkentették). Alkohol- és dohányzáspolitika nem létezik, a szenvedélybetegségekkel kapcsolatos problémák jelenleg az elvi deklarációk szintjén a gyakorlatilag nem működő népegészségügyi program részeként kapnak értelmezést, de a valóságban már el is enyésztek. Még leginkább a kábítószer-ellenes fellépések emelkedtek nemzeti program szintre, de azok is eljelentéktelenedtek, elsősorban a Gyurcsány-kormányok idején bekövetkezett dúlás következtében. Jelenleg egy igazgatóság létezik a korábbi államtitkárság helyett, és a pozícióvesztés nem állt meg; az új adminisztráció tervei szerint talán már csak egy osztály foglalkozna a drogfogyasztás megelőzésével. Kormányoktól függetlenül igaz, hogy a politikai döntéshozók az elmúlt két évtizedben nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy viszonylag kis költség mellett nagy biztonsággal és hatékonysággal befolyásolják a közjó alakulásának legfontosabb összetevőjét, az egészség, az életminőség növelését és a halálozás csökkentését. A drogfüggőknek csak 15 százaléka, az alkoholbetegeknek az öt százaléka jut el kezelésre, a dohányzásfüggőknek még ekkora aránya sem. A legelemibb igényeknek és a szakmai szabályoknak megfelelő ellátások is sokszor fájdalmasan hiányoznak. El tudjuk képzelni, hogy bármely más betegség vonatkozásában ilyen mértékben (nem) teljesülnének alapvető alkotmányos és betegjogok?
A rendszerváltozás óta eltelt időben esélytelen volt alkoholellenes stratégiát elfogadni, amely a rendszerbe illesztett beavatkozások és ellátások összefüggésében érezhetően befolyásolhatta volna a halálozási és megbetegedési adatokat. Az alkoholipari érdekek és a szeszfogyasztás kulturális beágyazottsága lehetetlenné tette ezt. Mi valóban alkoholba mártott ország vagyunk. Dohányzásellenes stratégia sem létezik, ott azonban a nem dohányzók érdekében elfogadott törvény legalább sok mindent, ha nem is mindent, de kezel. És ahogy már jeleztük, a korábbiakhoz képest jelenleg tovább halványodik a kábítószer-(szak)politika területe az államigazgatás térképén, a kiemelt háttérintézményt éppen „átalakítják”, és e téren nyomát sem lehet látni a korábbi stratégiai gondolkodásnak, felelősségvállalásnak.
Elmondhatjuk, hogy jelenleg a gyógyszerészeti és orvostudományi szempontból ugyanazon halmazba tartozó szerek tekintetében a társadalom és a döntéshozó három szögesen ellentétes üzenetet és szabályozási rendszert valósít meg. A drogok esetében tilt és kriminalizál, a dohányzás tekintetében tűr és szabályoz, az alkohol esetében pedig alapvetően támogat. Költségvetési eszközökkel és kapcsolati tőkével egyaránt. Ennek egy sajátos kifejeződése volt a teljes parlamenti támogatottsággal elfogadott Nemzeti Pálinka Tanács tavalyi felállítása, amelynek elsődleges célja a pálinkafogyasztás arányának növelése, a „nemzeti kincs” megóvása. Addiktológiai szempontból a legutóbbi, az otthoni pálinkafőzés liberalizációjára vonatkozó törvényalkotási aktus (amely egyébként kísértetiesen hasonló érveléssel történt, mint az a drogliberalizáció esetében szokott: termék- és fogyasztóbiztonság, ellenőrizhetőség, kriminalizáció megszüntetése, költséghatékonyság stb.) már csak hab volt a tortán, amely a WHO értetlenségét is kiváltotta.
A szenvedélybetegségek a társadalomnak, a közösségeknek és főleg a családoknak elviselhetetlen fájdalmat és terheket jelentenek. Jó hír azonban, hogy jó szakpolitikákkal pozitívan lehet befolyásolni a jelenséget. Elmondható, hogy az addikciós politikák kezelése a magyar politikai elit nagy mulasztása, a társadalom életminőségének pedig legnagyobb tehertétele. Mindenkit nem lehet megmenteni, de sokakat, nagyon sokakat igen. Viszonylag kis költség mellett nagy társadalmi hasznot, ezenkívül pedig élet-, életév-, életminőség-nyereséget lehet elérni rövid távon is.
Ehhez azonban a szenvedélybetegségek tekintetében politikai józanságra lenne szükség. Tényleges, a valós nagyságrendeket követő, nem szimbolikus, hanem szakmailag megalapozott szakpolitika kellene, amely egységesen kezeli, és egymással harmonizálni, de mindenképpen összerendezni kívánja a három nagy területet, és még a viselkedéses függőségekről sem feledkezik meg.
Nyilvánvaló, hogy nincsen alternatívája a fentebb elmondottaknak. De fogalmazzunk inkább pozitívan. A szenvedélyproblémák együttes és átgondolt kezelésének lehetséges előnyei csak egy 10 százalékos eredményesség mellett is már elgondolhatatlan nagyságrendűek: 3000-4000 ember halálozásának elkerülése évente, igen jelentős minőségi életév-növekedés, 100 ezer érintett család életminőségének javulása, 200-240 milliárd forint társadalmi költség megtakarítása és 30-40 milliárd forint költségvetésiforrás-nyereség; az egyéni és közösségi ártalmak és kockázatok csökkentésének reális esélye, ennek következtében a társadalmi károk jelentős csökkentése. Végül, de közel sem utolsósorban: egy élhetőbb és boldogabb ország kialakulása.
Ha valami, akkor ez nemzeti ügy! Sokan a szakmából, érintettségük miatt pedig millióan várják reménykedve: beemeli-e a kormány az ismert legnagyobb egészség- és életkockázatra vonatkozó okos, józan, de szenvedélyes politikát a nemzeti ügyek fősodrába?

A szerző a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet
igazgatóhelyettese

Forrás: mno.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.