Bár a tudomány jelenlegi állása szerint a skizofrénia egy élethosszig tartó, gyógyíthatatlan betegség, fontos tudni, hogy ma már olyan jó kezelési lehetőségek léteznek, amelyekkel az érintettek szinte teljes értékű életet élhetnek. A skizofrénia enyhébb formájával élők a megfelelő kezelés mellett ugyanúgy tanulhatnak, dolgozhatnak, mint bárki más. A következőkben egy paranoid skizofréniával diagnosztizált fiú édesanyja mesél mindennapjaikról. 

 

"A fiam és mi is megjártuk a poklot. Hangokat és utasításokat hallott, hónapokig volt a zártosztályon. Iszonyú volt mindezt édesanyaként végigasszisztálni, csak a végtelen szeretet tartotta bennünk a lelket, de soha eszünkbe sem jutott, hogy magára hagynánk" - kezdi a beszélgetést Mária, akinek 28 éves fiánál 10 évvel ezelőtt jelentkeztek először a betegség tünetei. Az asszony ma már úgy érzi, szerencsések voltak. Bár fiának eleinte nem volt betegségtudata, de férjével hamar felismerték a bajt, és közös erővel végül segítséget tudtak kérni.

A fiú - nevezzük most Daninak -  tíz évvel ezelőtt sikeresen befejezte a középiskolát, leérettségizett, és családjával együtt abban bízott, hogy tanulmányait valamelyik jónevű egyetemen fogja majd folytatni. De nem így történt. Dani minden igyekezete ellenére sem jutott be államilag támogatott szakra, az önköltséges képzést pedig a szülei nem engedhették meg maguknak.

"Dani teljesen összetört."
"Dani teljesen összetört."  Fotó: iStock
.
"Dani teljesen összetört. Tudni kell, hogy mindig a szívére vette a kudarcokat, talán túlságosan is. Gyerekkorában voltak tanulási nehézségei, ezért mindig bizonyítani akart nekünk is, és mindenki másnak. A felvételi sikertelensége úgy elkeserítette, hogy teljesen magába fordult."
.
 A fiú szó szerint bezárkózott. Elhanyagolta a barátait, egész napokat töltött négy fal között a szobájában. Egy idő után pedig szülei arra lettek figyelmesek, hogy Dani furcsán kezd el viselkedni.
.
"Összefüggéstelen dolgokról kezdett beszélni. Meg volt győződve róla, hogy oka van annak, hogy nem vették fel, hogy valakik direkt így intézték. Mikor pedig leültünk vele és megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy nincsenek semmiféle jelek, hogy senki nem akar neki semmit sem üzenni, mérges lett, szinte kétségbeesett, és magára csapta az ajtót."
.
A szülők egy ideig nem gondolták, hogy a furcsa viselkedés mögött betegség húzódhat. Akkor viszont nagyon megijedtek, mikor Dani először hivatkozott "a hangokra". A fiú azt mondta, hogy felsőbb utasításra beszélnek hozzá, és feladatokat kap. Az utasítások célja zavaros volt, a fiú nem igazán tudta elmagyarázni szüleinek.
.
"Mérges volt ránk, hogy nem értettük, amit mondani akart, ezért egy idő után már nem is mondott semmit. Az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy záródik az ajtó, Dani elment. Nem tudtuk hová, nem tudtuk mit csinál, volt, hogy néhány óra múlva hazajött, de az is megesett, hogy csak délben jött vissza, koszosan és ziláltan. A szemei ekkor már fénytelenek voltak. Ha belenéztünk nem tudtuk hol járhat, és mit gondolhat. Ő pedig már nem mondott semmit. Valószínűleg már nem bízott benne, hogy megértenénk."
.
Mária és férje senkinek sem mert mesélni a fia állapotáról. Féltek az emberek ítélkezésétől, nem akarták, hogy Danit bolondnak tartsák. Ekkor még egyébként ők maguk sem tudták, hogy mi lehet a fiúk baja. Folyamatosan az orvosi oldalakat bújták, hogy tanácsra, esetleg megoldásra leljenek. Dani viselkedésének analizálás és az interneten olvasottak után végül összeállt a fejükben a kép: a fiúk valószínűleg paranoid skizofréniától szenved. A felismerés először megrémítette őket. 
.
"Megijedtünk. Az nem lehet, hogy az én fiam tényleg megbolondult! Ekkor teljesen lesokkolva elkezdtük célirányosan a skizofréniát kutatni. Szerencsére magyarul is elérhető ma már sok szakmai cikk, amik elolvasása után egy kicsit megnyugodtunk."
.

A skizofrénia tüneteiről és kezeléséről részletesen itt olvashat! 

Rájöttek ugyanis, hogy a mentális betegségek, így a skizofrénia is bizonyos szempontból olyan, mint a cukorbetegség, vagy más krónikus állapot. Magyarán a betegség a megfelelő kezeléssel jól karbantartható. Ehhez azonban az kell, hogy a beteg orvosi segítséget kapjon és rendszeresen szedje is a gyógyszereit. Ekkor a szülők újabb problémával szembesültek. Felfedezték, hogy a fiúknak egyáltalán nincs betegségtudata. Dani szentül hitt benne, hogy a titkos megbízások, amiket a hangok osztanak ki neki valódiak, és hogy a szülei is részt vesznek egy ellene irányuló összeesküvésben. 
.
"Konokul ellenállt minden jó szónak, érvelésnek, kérésnek. Eleinte nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő beteg és hogy segítségre van szüksége, bennünket is ellenségnek gondolt."
Mindeközben az idő csak telt, Dani állapota pedig nem hogy javult volna, egyre csak rosszabbodott. Mindennaposak lettek a hallucinációk, és a fiúnak továbbra sem volt betegségtudata. Egy év után szülei odáig jutottak, hogy minden nap megpróbáltak leülni vele és elmagyarázni neki, hogy segítségre lenne szüksége. Hogy amiket lát és hall, az nem valóság.
.
"A legfontosabb az volt, hogy valahogy belássa, hogy segítségre van szüksége. Minden egyes alkalommal rengeteg szeretettel, de nagyon határozottan közöltük vele, hogy nincsenek ügynökök, hogy nincs küldetés, hogy senki nem akarja bántani. Hogy mindez egy betegség, amit kezelni kell. Kértük, könyörögtünk neki, hogy bízzon bennünk, hogy nem akarunk neki rosszat, elmondtuk neki, hogy mindennél jobban szeretjük, és hogy mindig mellette fogunk állni."
.
Nagyjából másfél év telt el az első tünetek megjelenése után, mikor Dani belegyezett, hogy bevonuljon a pszichiátriára. Mária azt mondja, anyaként szívszorító volt megélnie, mikor a fia ráeszmélt a betegségére. A diagnózistól ugyanis a fiú minden életkedve elszállt, ismét magába roskadt, és nem látta a kiutat. Két hónapot kellett a zártosztályon töltenie, mielőtt hazamehetett szüleihez. Otthon aztán a családja körében a fiú szerencsésen összeszedte magát. Megértette, hogy a szerettei csak jó akarnak neki, a gyógyszerek pedig abban segítettek, hogy visszarázódjon a hangok és küldetések nélküli mindennapokba. Dani a mai napig rendszeres gyógyszeres kezelés alatt áll, ám dózisát az évek során folyamatosan csökkentették. 
.
"Azt mondja, hogy a hangok a mai napig ott vannak a fejében, de már sokkal halkabban. Ha pedig lefoglalja magát, társaságban van, akkor egyáltalán nem hallja őket."
.
Dani 20 éves volt, mikor állapota stabilizálódott, és eldöntötte, hogy kezébe veszi az életét, nem hagyja, hogy a betegség és az önsajnálat töltse ki napjait. Beiratkozott egy programozói képzésre, aminek elvégzése után munkát is kapott.  
.
"A fiam is tisztában van vele, hogy a skizofréniábó soha nem fog meggyógyulni, de gyógyszerekre mindig szüksége lesz. Megnyugtató azonban a tudat, hogy a gyógyszerek segítségével valamint a mi támogatásunkkal kiegyensúlyozott, boldog életet tud majd élni."
.
Forrás: hazipatika.com
.

 

Mennyiben más a nők és a férfiak függősége? Miben térnek el a gyógyulási, leszokási esélyeik, illetve a lehetőségeik a teljes felépülésre? Érdemes a női szerhasználókat önállóan vizsgálni, illetve milyen tényezők mellett kell azt tenni? Ilyen és hasonló kérdéseket tesz fel most megjelent könyvében Kaló Zsuzsa pszichológus.

 

Kaló Zsuzsa az ELTE PPK Pszichológiai Intézet egyetemi adjunktusa, az AKUT Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Magyar Addiktológiai Társaság elnökségi tagja. Első kötete, ami az ELTE PPK támogatásával jelent meg, női szerhasználattal kapcsolatos elméleteket és kutatási eredményeket mutat be külföldi és hazai szakirodalommal alátámasztva.

Kaló Zsuzsa: Bevezetés a szerhasználó nők világába
2020, L’Harmattan Kft.
168 oldal, 2490 Ft

A női szerhasználat, az addikció rettenetesen stigmatizált – különösen a terhes nők és a kismamák esetében – legyen szó dohányzásról, alkoholról vagy illegális drogokról. Sokszor pont ez a stigma az, ami miatt a nők kevesebbszer vagy később kérnek szakértői segítséget a férfiaknál, és ez okozhatja azt is, hogy a női függőségről sokkal kevesebbet tudunk, mint a férfiakéról.

Ez pedig azért lehet problematikus, mert hiába vannak jegyek, amik mindkét nem esetében megjelennek, ahhoz, hogy a nők addikcióját hatékonyan tudjuk kezelni, többet kell tudni a nők függőségéről, annak okairól, pszichológiai és testi következményeiről, valamint a leszokás és a segítség lehetséges metódusairól.

Ezekről Kaló három témakörre bontva ír. Az első részben ismerteti a női szerhasználat elméleti hátterét és sajátosságait, továbbá bizonyítja a téma létjogosultságát a legfrissebb hazai és nemzetközi kutatások, valamint klinikai gyakorlatok alapján.

A könyvben idézett nemzetközi jelentések szerint a droghasználók harmada, az injekciós szerhasználók ötöde nő. A kezelésbe kerülő nők és lányok esetében megfigyelhető egy úgynevezett teleszkóp-hatás: ők az első kipróbáláshoz képest hamarabb alakítanak ki függőséget, és súlyosabb tünetekkel folyamodnak segítségért, mint a férfiak.

A nők függőségének kialakulásában jelentős szerepe van a párkapcsolatoknak, míg a férfiak inkább a baráti kör miatt próbálnak ki szereket. A nők esetében a genetikai tényezők mellett társas-társadalmi okokat kell feltételezni, illetve nagyon hangsúlyosan ki kell térni a szerhasználó nők kezeletlen traumáira – elsősorban a családon belüli- vagy kapcsolati erőszakra, ami ok és következmény is lehet.

Kaló kiemeli, hogy a nők szerhasználati mintáit a szociális és társadalmi helyzetet figyelembe véve kell vizsgálni. A női függők ugyanis nem homogén társadalmi kategóriát alkotnak. A függőség, és a stigma kialakulásában is vannak olyan tényezők, amik súlyosbíthatják a nő helyzetét: a rossz anyagi vagy családi háttér, a kor, és mindennél jobban, az anyaság. Erről szól a könyv középső része.

A pszichológus a legérzékenyebb és leginkább stigmatizált csoport, a terhes szerhasználók vagy függő kismamák körében készített kvalitatív kutatást Magyarországon. Húsz félig strukturált interjú és két mélyinterjú során Kaló azt akarta feltérképezni, hogy ezek a nők hogyan viszonyulnak az anyasághoz, a gyerekhez, a függőségükhöz. Ennek a kutatásnak részleteit, körülményeit és eredményeit mutatja be.

A könyv utolsó része pedig az elméletek és a kutatási eredmények összefésülésével von le tanulságokat, ajánl potenciális megoldásokat vagy módszereket.

A női szerhasználat a ’90-es évek óta egyre nagyobb figyelmet kap a nemzetközi diskurzusban, de itthon Kaló Zsuzsa könyve az első, ami ezzel a témával foglalkozik.

A Bevezetés a szerhasználó nők világába nem egy könnyű olvasmány. A részletesen kidolgozott elméleti keretnek, a sok forrásból igazolt adatoknak, és a sokszínű felhasznált irodalomnak köszönhetően végtelenül informatív. Az olvasótól feltételez bizonyos szintű szociológiai és pszichológiai érdeklődést is. Előzetes tudásra nincs szükség a megértéséhez, ellenben rengeteg további olvasmányt ajánl a témában.

Szerző: Rutai Lili 

Forrás: szakirodalom.atlatszo.hu 

https://szakirodalom.atlatszo.hu/2020/06/29/bevezetes-a-szerhasznalo-nok-vilagaba/ 

A depresszió kezelése pszichológus segítségével - DR. TAMÁSKA JULIANNA

 

Hangulatzavarok

A depresszió jelensége feltehetően az emberi civilizáció megjelenésével egyidős. A korábban, Hippokratész által melankóliának elnevezett lelki állapotot az orvostudomány 19. századi fellendülése óta kezelik betegségként. A depresszió, definíciója szerint rosszkedvű, szomorú állapotot jelöl, melyben a világ kietlennek a nehézségek pedig leküzdhetetlennek tűnnek

Rosszkedv vagy depresszió?

Gyakran gondoljuk azt, ha szomorúak vagyunk, hogy ez már bizony a depresszió jele, depressziósok vagyunk. Azonban a szomorúság nem depresszió.

A depresszió betegség, hangulatzavar, míg a szomorúság egy múlékony állapot, egy érzelem. A depresszió diagnosztikájában a szomorúság csupán egyetlen tünet. Leglényegesebb különbség az idői lefolyásban és az állapot mélységében van. Vagyis a szomorúság, rosszkedv, ha normális, néhány napon, legfeljebb néhány héten belül elmúlik, míg a depresszió több mint két héten át, de akár hónapokig, bizonyos típusok esetén évekig fennáll.

Depresszióról tehát csak bizonyos tipikus tünetek egyidejű előfordulása esetén beszélhetünk.

Mánia és depresszió?

A hangulatzavarok diagnosztikájában elkülönítjük egymástól a depressziós epizóddal jellemezhető állapotot az ún. mániával járó megbetegedéstől.

A korábban mániás depressziós pszichózis névvel illetett zavar lényege, hogy a major depresszív epizódokon túl fellép a betegség lefolyása során az ún. mánia fázisa is. Amennyiben a mánia teljesen kifejlődik, bipoláris I. zavarról beszélünk, ha csak hipomán állapotok váltják a depressziót, bipoláris II. zavarról van szó. A bipoláris zavar hátterében elsősorban biológiai tényezők állhatnak, gyógykezelése is elsősorban gyógyszeres terápiával történik.

A depresszió tünetei

A depresszió tünetei több területen megjelennek, így érzelmi, motivációs, viselkedéses, kognitív és testi tüneteket azonosíthatunk.

  • Érzelmi tünetek: szomorúság, rosszkedv, örömképtelenség, öngyűlölet, szeretetképtelenség.
  • Motivációs tünetek: a személy érdeklődése lecsökken, nincs kedve semmihez – „semmi értelme belevágni egy újabb szánalmas napba”.
  • Viselkedéses tünetek: produktivitása, aktivitása csökken, gyakran csak fekszik az ágyban, energiahiányról panaszkodik, lelassul. Görnyedt testtartás, halk beszéd jellemzi.
  • Kognitív – gondolkodási tünetek: a depresszióval küzdő személy végtelenül negatívan látja önmagát, a világot, jövőjét, pesszimista, reményvesztett, koncentrációképessége gyengül. Negatív énkép jellemzi. Gondolkodását a „KELL”-ek hatják át, nem lényeges az, ami van. A múltban és a jövőben él, nem a jelenben.
  • Testi tünetek: fejfájás, emésztési zavar, fogyás vagy hízás, szédülés, alvászavar – nehezen tud elaludni vagy hajnalban felébred és nem tud visszaaludni. Állandó fáradékonyság jellemzi.

A pszichiátriai betegségek kategorizációjára szolgáló leírásokban az itt felsorolt tünetekből nem kell mindnek teljesülnie ahhoz, hogy depresszióról beszéljünk, de a panaszok több mint felének jelen kell lennie a depresszió diagnózisához.

Hangulatzavarok gyakorisága

 A népesség kb. 10%-a élete során legalább egyszer átél súlyos depressziót. A bipoláris zavar gyakorisága 1-1,5%.

Háttér

 A depresszió multifaktoriális betegség, vagyis egyszerre több tényező egyidejű megjelenése vezethet a betegség kialakulásához. A depresszió kialakulásában jelen van valamilyen mértékű genetikai meghatározottság, hiszen ikervizsgálatok azt találták, hogy ha egypetéjű ikerpár egyik tagja depressziós, 43% a valószínűsége, hogy a másik tag is depressziós lesz. Kétpetéjű ikreknél ez az arány 20%. Nagyobb valószínűséggel fordul elő depresszió olyan egyénnél, akinek a szülei közül egyikük vagy mindketten depressziósok, szorongásos zavarral küzdenek, esetleg alkoholisták. Általában a depressziós egyének gyermekkorában megtalálható a hideg, elutasító, empátiaszegény, kritikus családi miliő. A kora gyermekkori negatív kulcsélmények mellett stresszt okozó életesemények, valamint az információfeldolgozást érintő gondolkodási zavarok jelenléte is meghatározó lehet a depressziós epizód kialakulásában.

Következmények

Legszomorúbb következménye az öngyilkossági kísérlet vagy befejezett öngyilkosság. Sajnos a depressziós egyének 7-15%-a követ el öngyilkosságot. Ennek leglényegesebb aspektusa a reménytelenség mértéke. A depresszió kezelés nélkül néhány hónap alatt enyhülhet, elmúlhat, viszont a kezelés nélküli esetekben nagy a visszaesés valószínűsége.

Kezelés

Visszatérő, súlyos depressziók esetén indokolt és elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés, antidepresszánsok formájában. Ezek a gyógyszerek az agyi ingerületátvivő anyagokra (neurotranszmitterekre) hatnak, főleg a noradrenalinra és a szerotoninra.

A pszichoterápia ugyancsak indokolt és hatékony beavatkozás. A Pszichoterápiás Részlegünkön zajló kognitív szemléletű terápia bizonyítottan hatékony eljárás depresszió kezelésében.

A depresszió kognitív viselkedésterápiája

A kognitív terápiás szemlélet első terápiás protokollját depresszió kezelésére dolgozták ki, hozzávetőleg fél évszázaddal ezelőtt. Aaron T. Beck kognitív elmélete abból a feltevésből indul ki, hogy az egyén adaptív vagy inadaptív magatartása az információfeldolgozási és jelentésadási folyamatok eredményeként jön létre. Ennek a folyamatnak az alapját az ún. alapsémák képezik. Beck szerint az alapsémák kognitív struktúrák, melyek tárgyakra, eseményekre, illetve viszonyokra vonatkozó attitűdök, vélekedések és feltevések szervezett nyalábjaiból állnak, az egyén korai élményei alapján szerveződnek és viszonylagos stabilitást mutatnak az élet folyamán. Amennyiben a korai negatív élmények nyomán kialakult alapsémák torzult valóságészlelést alakítanak ki, olyan percepciós hibák jönnek létre, amely miatt az egyén önmagáról, a világról, jövőjéről és másokhoz fűződő viszonyáról irreálisan negatívan gondolkodik. Ez a gondolkodásmód a hétköznapokban is tetten érhető. A kognitív terápia fő célja, hogy a páciens felismerje ezeket a gondolatokat és reálisabb, valósághűbb szemléletet alakítson ki az adott eseményekről. Emellett a kognitív viselkedésterápiás módszer a depressziós egyén aktivitásfokozására, problémamegoldó stratégiáinak fejlesztésére és a visszaesések megelőzésére is fókuszál.

Összefoglalva a depresszió pszichoterápiájának fő célja a pozitív érzelmek növelése és a negatívak csökkentése.

Felhasznált irodalom:

 Comer R. J., 2000, A lélek betegségei, Osiris Kiadó, Budapest

Gilbert, P., 2007, Psychotherapy and counselling for depression (3rd Edition). London: Sage Publications

Perczel F. D., Mórotz K., 2010, Kognitív viselkedésterápia, Medicina Kiadó, Budapest

Unoka Zs., Purebl Gy., Túry F., Bitter I., 2012, A pszichoterápia alapjai, Semmelweis Kiadó, Budapest 

Forrás: semmelweis.hu 

https://semmelweis.hu/pszichoterapiasosztaly/kiket-gyogyitunk/a-depresszio-tunetei-es-kezelese/

screenshot_2020-06-25_at_10_36_24.png 

Vajon véletlen, hogy egy szexuálisan zaklatott kispap alkoholproblémákkal küzd? Az elhallgatás kultúrája táplálja a szerhasználati problémákat.

 

Urfi Péter a 444-ben számolt be egy megdöbbentő esetről: “A katolikus egyház egyik papja szexuális zaklatással vádolt meg egy másik papot nyilvánosan, az érseket pedig gyakorlatilag bűnsegédlettel, de erről az egészről senki nem mond semmit se a híveknek, se a nyilvánosságnak már hónapok óta. Ugyanaz a hallgatás lebeg a vizek felett, amely eltakarja a legsúlyosabb gyerekmolesztási ügyeket is.” Várhattuk volna, hogy az egyház végül csak előrukkol valamiféle bocsánatkéréssel, amiért eltusolták, hogy egy fiatal papnövendéket egy felettese a hatalmával visszaélve többször szexuálisan zaklatott. Ehelyett most az érsek kiadott egy közleményt, amiben gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem mond magáról az abúzus-ügyről, ellenben személyében támadja az abúzus áldozatát, kiteregetve róla, hogy alkoholista, és ezzel összefüggésben milyen kihágásokat tett.

Én ezt felháborítónak tartom. Az ügy minden részlete nem ismert számunkra, de vannak dolgok, amiket tudunk. Tudjuk például, hogy a bántalmazás, a szexuális abúzus, és úgy általában a traumatikus élmények milyen nagy szerepet játszanak a szerhasználati problémák kialakulásában és eszkalálódásában. Az elhallgatásban, hazugságban élésről nem is beszélve. Azt nem állítom, hogy az illető alkoholizmusa kizárólag ennek az egy abúzus-esetnek az eredménye, ennél bizonyára összetettebb az ügy. De vajon az meg sem fordult a tisztelt érsek úr fejében, hogy a kispap alkoholizmusában, lelki válságában egy "icipici" szerepet játszhatott az, hogy egy általa tisztelt, az egyház tekintélyét képviselő ember visszaélt a bizalmával, és folyamatosan zaklatta? És ha ez még nem lett volna elég: többszörös visszajelzései ellenére az egyházi hierarchia nem védte meg, csak az ügy eltusolására játszott? "Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát?"

Teljes értetlenségéről és érzéketlenségéről tanúskodik az is, amikor azt kéri számon az áldozaton, hogy nem volt hajlandó "gyógykezelésen részt venni". Szóval a probléma az áldozat: kezeltesse ki magát, csak hogy jobban kezelhetővé, menedzselhetőbbé váljon, ne okozzon több problémát a feletteseinek. Ez nem így működik. Nem kétséges, hogy az áldozatnak is szüksége van segítségre. De az is már közhelynek számít az addiktológiában, hogy a szerhasználati problémák nem csak egy egyén, hanem az egyént befogadó (vagy be nem fogadó) közösség rossz működését jelzik. Legyen szó családról vagy egyházról: nem lehet leszűkíteni a problémát az egyénre, és a megoldást sem. Ha egy egyént a közösségében bántottak, megaláztak, és ezzel a közösség nem hajlandó szembenézni, ezt nem hajlandó őszintén feldolgozni, akkor az egyén sem fog tudni elindulni a pozitív változás útján. A mostanában divatos kifejezés, a felépülés eredeti értelmében nem elszigetelt egyének felépülését jelentette - hanem közösségekét. Részét képezi az egyén méltóságának, jogainak helyreállítása a közösségen belül.

Az egyház vezetői rettegnek a botrányoktól. Ahol van intézményes hierarchia és hatalom, ott előfordulnak ilyen esetek. Az ilyen esetek elhallgatása az, amitől rettegniük kellene. A megoldás nem az, hogy őrizzük a látszatot, hanem az, hogy a közösség elé tárjuk és feldolgozzuk ezeket az ügyeket. Nem az elkövető megalázása a cél, hanem az, hogy a közösség számára nyilvánvaló legyen: védelemre számíthat, ha ilyen történik vele. Vajon tényleg ennyire törékenynek tartják az egyház vezetői a híveik hitét, hogy azt képzelik, az őszinte szembenézés hatására fordulnának el Istentől? Akkor az már régen rossz.

Miközben a kormánysajtó hangos volt a "balliberális kulturális elit" szexuális zaklatási botrányaitól, vajon most miért nem követeli hangosan az egyháztól a hasonló ügyek feltárását? Holott az alultámogatott színházakhoz képest az egyház jelenleg az állami támogatások egyik fő kedvezményezettjeként egyre nagyobb szeleteket hasít ki a közoktatásból és a szociális ellátásból. Többek között igényt tart arra, hogy fenntartóként részt vállaljon az alkoholisták és drogfüggők ellátásban is - miközben saját szervezeti kultúrája sajnos elősegíti ezeknek a problémáknak a súlyosbodását. Az állam egyre több közfeladatot outsourcingol egy olyan tekintélyelvű, hierarchikus intézményrendszerbe, amely egyáltalán nem tartja magára nézve érvényesnek az átláthatóság és elszámoltathatóság elveit. Ez aggasztó.

Forrás: drogriporter.blog.hu 

Hazánkban közel 400.000 gyermek él olyan családban, ahol az egyik szülő, de sokszor mindkettő függő!

 

„Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Azt gondolom, hogy nem a számok a fontosak, hanem a folyamatok és az arányok. Nézhetjük bármilyen oldalról is a végeredmény ugyanaz.

Egy olyan diszfunkcionálisan működő családban, ahol akár a transzgenerációs mintázatok továbböröklődése miatt, az egyik vagy mindkét szülő szerhasználó, nagyon erős és egész életre kiható hatások érik a gyerekeket.

Nincsenek pontos adatok és kutatások erről Magyarországon, de a nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy azok közül, aki ilyen családban nő fel,minden harmadik nagy eséllyel függő lesz, „örökölheti” a függőséget. A másik harminc százalék pedig valamilyen mentális problémával fog küzdeni, aminek később ugyancsak lehet a melléktünete a szerhasználat.

Arról a közel 400.000 kiskorúról van szó ( 0-18 éves korig), aki egy függő, diszfunkcionálisan működő családban nő fel.

 Mi történik a gyermekkel egy függő módon funkcionáló családban?

Sajnos bármennyire is küzd a szakma azért, hogy a függőség következményeit orvosolja, már ott „várakozik” újabb több tízezer potenciális függő, aki még kiskorú és nincs is tisztában azzal, hogy mivel kell majd felnőtt korában szembenéznie.

Képzeljük el, hogy egy biztonságra, szeretetre és odafigyelésre vágyó gyermek olyan közegben kezdi meg az életét és a felnövését, amely egy harctérhez hasonlítható.

„Apám ivott, gépezett, emlékszem egyszer hazajött, 4-5 éves lehettem és kalapáccsal betörte a tévé képernyőjét, féltem..gyerekkoromban apám nagyon sokszor megvert. Ami emlékezetes, hogy a nővérem ballagásán berúgott, mert nem volt pénze és leöntött vörösborral és megvert….Apám 18 éves korom körül karácsonykor kalapáccsal szétverte az egész lakásunkat..” 

 A folyamatos feszültség, a kimondatlanság, az agresszió, a szinte végig jelenlevő lelki és fizikai abúzus, olyan szintű traumatizáltságot okoz, hogy ezzel egyedül nem tud megbirkózni a gyermek.

Apám alkoholista volt, az első félelem, amire emlékszem, hogy kb. ötéves koromban, anya és apa nagyon kiabáltak, és én félelmemben az ágyneműtartóba menekültem"

Ha a nem szerhasználó szülő is tagadásban marad, és elbagatellizálja a történések súlyát és mértékét, akkor azzal cinkosává válik a szerhasználó szülőnek az abúzusban. Azt a helyzetet már nem is kell külön említenem, ha mindkét szülő szerhasználó, hiszen ott még esély sincs a józan, odafigyelő, traumaoldó közeg létrejöttére.

Egy ilyen helyzetben a gyermeknek „ a szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-,sem felnőtt korában nem képes megélni.” ( Alice Miller)

Mi történik ebben a helyzetben?  Ilyenkor kinek és hogyan tud jelezni a gyermek?

Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Nincs más lehetősége, az életben maradásért kénytelen különböző önvédelmi mechanizmusokat kialakítani.

Ezeknek a gyermekeknekművészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes egymagában átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne.”( Alice Miller)

A fájdalom, amit a gyerekek ilyen helyzetben átélnek, elfojtást és hárítást szül.

Lassan megkezdődik a valódi énjüktől való elszakadás. Amikor klienseimmel a terápiás folyamatban eljutunk a gyermekkorban történtek feltárásáig , mindig azt tapasztalom, amiről Miller is ír:  egykori elhagyatottságérzés, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeeséssel jár, hogy teljesen világossá válik számukra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ezért kellett mindent elhárítaniuk”  A gyermek tehetetlenül és elhagyatva küzd azért a szeretetért, amit a szerhasználó képtelen megadni neki.

Az orvosa behívott egy beszélgetésre magához, és azt mondta, ha anya nem hagyja abba az ivást két éve van hátra.Én pedig nem akartam elveszíteni, ő mindent megígért, de persze újra elkezdett inni.”

Lassan kialakul egy olyan állapot, ami ahhoz vezethet, hogy ő is azt az utat válassza, mint a szeretett személy. Nagy valószínűséggel már az anya vagy az apa is ugyanezeket élte át gyermekként, és a transzgenerációs láncba manifesztálta az ott megélt, de érzelmileg elfojtott tapasztalásait.

Ez az elhagyatottság-érzés és a gondoskodó szeretet hiánya továbbörökítődik.

Most itt álljunk meg egy pillanatra és merevítsük ki a „film” kockáit.  

Mit látunk ezen a „képen”?

Van egy család, ahol az egyik szülő pl. alkoholbeteg, a másik szülő nagy valószínűséggel társfüggő. Mindketten a függő játszmák folyamatos spiráljában élik az életüket. A gyermekek azt érzékelik, hogy valami nagyon nem működik. Nem funkcionál a család. Az eredeti szerepek erodálódnak és ezzel együtt felcserélődnek. Van amikor a kiskamasz veszi át a szülői szerepeket is.

Nem tudja, hogy mit tegyen, teste és a lelke még kisgyermeki létért kiállt, de a trauma idő előtt felnőtt létbe kényszeríti. A gyermek nem tud elszökni, inkább elfojt, védelmi mechanizmusokat alakít ki és egyre kevesebb a kapcsolata saját magával.

Az alkoholizmusról nincs tudása, az egész család hallgat és tagad. Csak annyit észlel, hogy amikor apa vagy anya iszik, akkor nagyon nem jó valami. Ő fél, retteg, hogy el is veszítheti a szeretett személyt. Közben már leszokik arról, hogy a saját elvárásainak hangot adjon.

 Anya elkezdett inni. Nem egyszer előfordult, hogy amikor a suliból mentem haza, nem tudtam bemenni a lakásba, mert részegen aludt és a kulcs a zárban volt. Ilyenkor leültem a lépcsőházban és ott tanultam.. 

Mindent megtesz azért, hogy megmentse az alkoholista apát vagy anyát.

A kimerevített kép továbbindítása után többféle lehetőség és útirány mutatkozhat. Az egyik, hogy felnőtté válása során megfogadja, hogy ő nem fog úgy élni mint a szülei:

 Viszont bennem egyre inkább az a kép alakult ki, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint ő.”

Ám az elfojtott megélései, meg nem élt érzelmei előbb-utóbb utat találnak majd maguknak, és akkor ott áll majd eszköztelenül, az üresség és tehetetlenség érzésének hasonló állapotában, mint amit gyerekként átélt. A figyelem még mindig nincs rajta, vagy ha igen, akkor az is úgy fog működni, mint gyermekkorában. Közben el is felejti, hogy honnan jött, a saját fájdalmát elnyomva próbál túlélő üzemmódba kapcsolva élni és átélni, de azt nem felejti el, hogy haragudnia kell, dühösnek kell lennie a szüleire, de ezeket az erős érzelmeket már másra tolja rá.

elefeledett_gyermek1.jpg

„Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleiről alkotott idealizált képet. Ők még idős korukban is függőségben lévő kisgyerekként élnek. Nem tudják, hogy igazabbak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben is, ha magukhoz engednék régi, gyermekkori érzéseiket."  (Alice Miller)

Az a gyermek, aki felnőttként nem „akarja” a szerhasználatot választani, mert nem akar az alkoholista apjára vagy anyjára hasonlítani , annak a függősége a párkapcsolati választásában és működésében manifesztálódhat. Olyan párt fog választani magának, akivel a kapcsolódási dinamikák hasonlóak ahhozmint, amit már gyermekkorában átélt, ezért ismerősek és biztonságosak is. Ezzel párhuzamosan úgy érezheti, őrzője és megmentője lehet a párjának, és úgy is gondolhatja, hogy most végre segíthet majd egy alkoholistán, és ezzel kompenzálhatja gyermekkori kudarcát. Később szembesül vele, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, főleg akkor, ha önmagán nem dolgozik.

A másik út az lehet, hogy a szenvedélybeteg családban felnőtt személy, a gyermekkori traumái okozta én-elszakadás feletti fájdalmát (az önvalótól való elszakadásról bővebben: itt )kémiai szerekkel enyhíti. Hiszen ez is egy ismert és a tudatalattiba kódolt „fájdalomcsillapító" eszköz lehet .

Természetesen van olyan gyermek, aki egy ilyen családban úgy nő fel, hogy egyik utat sem választja és ő lesz a maradék 30 % egyik része. Neki is lesz feladata a gyermekkorban átélt traumákkal, de az biztos, hogy előre nem lehet tudni, hogy pl. 3 gyermekből egy ilyen családban ki lesz éppen az, aki szerhasználóvá válik.

Ezért is fontos a megelőzés, és a családban folyó, de nem annak vallott szerhasználatból fakadó erőszakról nyíltan beszélni.

Térjünk most vissza a gyermekekhez, akik még védtelenül és tudatlanul, szeretetért és figyelemért küzdve ott élnek a függőséggel átitatott, otthon-harctérben.

Mit lehet értük tenni ?

A legfontosabb kérdés, hogy mit lehet tenni, milyen segítséget lehet nyújtani, hogy ennek a közel 400.000 gyermeknek minél kisebb része jusson arra a sorsra, amit a statisztikák és a segítők szakmai tapasztalatai alapján rá vár?

Milyen prevenciós lehetőségek vannak a kezünkben, mit tehet magáért az személy, aki ilyen családban nőtt fel? Mit lehet tenni azért a kiskorúért, akinek a családjában az alkohol, a tagadás az úr, és mindennapos az abúzus, az elhanyagolás, vagy akár az aktív fizikai vagy verbális bántalmazás.

A gyermekvédelmi ellátórendszer már így is túlterhelt és nagyon sokszor nem tud mit kezdeni azzal, ha a jelzőrendszer jelez, hogy egy családban nagy baj van. Mi történik akkor, amikor pl. az alkoholista szülő részegen megy az oviba, vagy az iskolába a gyerekért, vagy az iskolában külsérelmi nyomokat fedeznek fel a gyermeken? Ilyenkor a gyermekvédelem megpróbál addiktológiai szakembereket bevonni, vagy ha ez nem sikerül– (pl. mert egy vidéki kistelepülésről van szó, ahol nincs a közelben elérhető szakember), vagy, mert az érintett szülő nem együttműködő–, akkor akár a nevelésbe vételig is eljuthat a folyamat. És ezek csak a szociális-gyermekvédelmi rendszer tudomására jutott esetek. Évente néhány ezer , többet nem is bírna el a rendszer.

Na de mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol tagadásba fullad a történet, ahol tabutéma az ivás, ahol olyan jól elrejtik, hogy soha nem derül ki, és a gyerek ilyen körülmények között nő fel? Ahol a gyermek vagy valamiféle önbántalmazó folyamatba menekül, vagy depressziós lesz, és ezzel együtt tizenévesen elkezdi a szerhasználatot? 

Vagy ahol a „problémás” gyermeknek azért nem engedik meg a szülei, hogy  pszichológushoz járjon, pedig nagyon is ajánlott lenne, mert akkor kiderülne a szülő alkoholizmusa? Mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol a szülők gyermek korai szerhasználata miatt aggódnak, észre sem véve saját felelősségüket, akár azért nem mert ők is szerhasználók? 

Mi lesz a sorsa ezeknek a gyerekeknek?

Mind-mind olyan kérdés, amire a szakma minden szereplője keresi a választ, de szélmalom-harcot vívunk, és szinte reménytelennek tűnik, hogy elérjük az érintettek java részét. Noha persze, ha hirtelen minden szenvedélybeteg család függő szereplője segítséget kérne,  a hivatalosan szenvedélybeteg-ellátásnak hívott rendszer valószínűleg gyorsan összeomlana. 

Akkor mi lehet a megoldás?

Egyrészt itt is alkalmaznám a 12 lépéses önsegítő csoportok szlogenjét: Lassan siess”.

Nézzük meg, hogy a már meglévő eszközökből mit lehetne használni. Ilyenek lehetnek például a már valamennyire „működő” iskolai prevenciós programok. Természetesen ezeket a programokat át kell alakítani . Az átalakítás során törekedni kell arra, hogy a társadalmi szinten is tabuként kezelt alkoholizmusról és annak következményeiről határozottan és őszintén lehessen beszélni, nem feledkezve meg a többi kémiai és viselkedésbeli függőségről sem. Ebbe kellene bevonni az iskolai szociális munkásokat, az iskolapszichológusokat, illetve az addiktológia-ellátás területén dolgozó segítő szakembereket. Mindezt úgy, hogy a prevenciós program valóban a gyerekek nyelvén szóljonszámukra befogadható formában. Ennek a pillérnek a megerősítését tartom a legfontosabb lépésnek.

Most pedig nézzük meg azokat a már most is működő egyéb platformokat, ahol el lehet érni ezt a korcsoportot.

Ilyen pl. a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Budapest intézményében elkezdett program . Náluk két csoport is működik, az egyik kifejezetten kamaszoknak, a másik fiatal felnőtteknek. A csoportokról bővebben ide kattintva olvashat. Ebben a témában már szerveztek egy konferenciát is, ami segítőknek, neveléssel, oktatással foglalkozó szakembereknek szólt és idén októberben rendezik meg második konferenciájukat.

Végül ne felejtkezzünk el a 12 lépéses önsegítő csoportokról sem.

Az önsegítő csoportoknál az ACA (Alkoholisták felnőtt gyermekeinek közössége), és az AL-Anon (Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége) csak” utógondozást tesz lehetővé, hiszen ide felnőttek járnak. Sajnos nálunk az Alateen nem vetette még meg a lábát,  holott az kifejezetten ennek a csoportnak szól és más országokban már jól működik. Ma a világ 131 országában 24.000 Al-Anon és 1800 Alateen csoport működik.

Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy ezzel a témával sokkal többet kellene foglalkozni, és nem volna szabad elfelejtkezni a szenvedélybeteg családokban felnőtt gyerekekről sem.

Nem szabad elfordítani a tekintetünket azokról a családokról, ahol a kultúránkba beépült, társadalmilag elfogadott alkoholizmus százezrével szedi gyermekkorú áldozatait.

És ezzel mindenki csak jól járna, hiszen pontosan tudjuk: még mindig olcsóbb megelőzni, mint a bajban orvosolni.

Ne feledjük, hogy azok a gyermekek, akikről cikkem szólt, azon túl, hogy mindennapos bántalmazásnak vannak kitéve, egészséges én-érzés kialakulása nélkül nőnek fel, ami elengedhetetlen a valódi és egész-séges felnőtt működéshez:

„ Amikor valaki érzéseit és vágyait kétségek nélküli bizonyosságként önmagához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amelyre az ember mindaddig nem figyel, amíg rendben működik. Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme reflektálatlan, magától értetődő elérhetőségében találja meg támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit, lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre szoruló anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettnek érzi magát, szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem teljesülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is, hogy mit nem, és mindezek kinyilvánítása független attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-e.” ( A.M)

Írta: Füstös Kiberov

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/addictquarter

 

Források: Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

                      Anonim függők gyermekkori visszaemlékezései az érintettek hozzájárulásával

                      Fogadó Budapest

  Fotók: Edward Hopper, Mimi Plumb, Ismo Hölttö, Fergus Bourke

 Forrás:orczyklub.blog.hu

https://orczyklub.blog.hu/2020/06/22/elfeledett_gyermekek_531?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare&fbclid=IwAR02kr3OaNbOsw9J6bta3Mh4ID7NBoWpjbWv-5ATQksNGN7676qKXB9bM4Q

Amikor március végén Magyarországon is elrendelték a kijárási korlátozásokat, és a „Maradj otthon!” lett a jelszó a lakosság járványügyi védekezésében, voltak olyan csoportok, amelyek jogosan érezhették úgy, hogy magukra maradtak. Közéjük tartoznak azok a szenvedélybetegek, alkohol- vagy drogfüggők, akiket a karantén előtt – nem is olyan nagy túlzással – a személyes konzultációk, a csoportos terápiák tartottak életben.

A velük foglalkozó addiktológiai osztályok munkatársainak, alapítványi segítőknek gyorsan kellett reagálniuk a helyzetre, napok alatt kidolgozva egy olyan módszert, amely addig előttük is ismeretlen volt: az online térbe kellett helyezni a terápiát, amelynek szerves része az otthonitól eltérő környezet, a személyes jelenléten alapuló bizalmi kapcsolat vagy a testbeszéd megfigyelése.

Bár ezek alapján úgy tűnhet, hogy az online terápia bukásra volt ítélve, az addiktológiai szakértők összességében meglepően pozitív tapasztalatokról számoltak be az elmúlt hónapokból.

A szükség szülte az online terápiát, de olyan jól működött, hogy megtartják

„A hosszú bezártság alatt előfordulhat, hogy nem jutsz hozzá a megszokott adagodhoz, de az is lehet, hogy többet iszol vagy szívsz és problémád adódik az alkohollal, vagy a drogokkal. Fontos, hogy ne veszítsd el a mértéket, tartsd meg a kontrollt és próbálj meg minél tovább józan maradni!” – ezzel a felhívással indította el a Kék Pont Alapítvány saját közösségi fórumát, az Alkohol és Drog Karantént, ahol a szenvedélybetegek anonim és biztonságos légkörben oszthatták meg egymással gondolataikat és tapasztalataikat, segítő szakemberek jelenlétében.

Fotó: Frank Hoermann/SVEN SIMON/Picture-Alliance via AFP

Bár a közösség ereje is fontos, a személyes konzultációkat ez természetesen nem válthatta ki teljesen. A kapcsolattartást Skype-on, Messengeren, telefonon és emailen keresztül kellett megoldani, és bár eleinte a felépülőknek és a segítőknek is szokatlan volt a helyzet, három hónap után elmondható, hogy mindkét oldalon otthonosan mozognak az online térben – mondta a Qubitnek Lencse Menyhért, a Kék Pont Gát utcai ambulanciájának vezetője.

A Kék Pont két helyszínén azonban valamelyest eltérő tapasztalatokról számoltak be. Míg a Gát utcai ambulancián a meglévő kliensek rendszeresebben jelentkeztek konzultációra (a kontaktusok száma 20-30 százalékkal nőtt), addig a békásmegyeri központban az újonnan érkezők száma nőtt jelentősen. Bár ennek okait még vizsgálják, a kékpontosok szerint ez amiatt is lehet, hogy a segítséget kérők általában is ide jelentkeznek be, és a karantén miatt többen érezték úgy, hogy itt a lehetőség belevágni a józanságba, az otthon maradás miatt jobban be tudják osztani az idejüket, és így nagyobb volt az elhatározás a szerhasználat elhagyására.

A bezártság miatti motiváció mellett persze olyan esetek is előfordultak, amikor a karantént krízisként megélők a visszaeséstől tartottak, és felismerték, hogy nem lesz lehetőség a problémákkal az ambulanciára bejárni, így önállóbbakká váltak, ami Lencse leírása szerint „növeli az énhatékonyságot, ami a józanság megtartásában fontos katalizátor.”

Az online forma lehetőséget nyújtott a terápiára jelentkezésre olyan személyeknek is, akiknek a hagyományos ellátási formában erre nem volt lehetőségük. Segítséget kért a Kék Ponttól például egy olyan, külföldi karanténban tartózkodó magyar nő is, aki elveszítette az állását, és bár a korlátozások előtt már csökkent a marihuánafogyasztása, a karantén alatt visszaállt a napi kétszeri szívásra, és depressziós érzések, öngyilkossági gondolatok kerülgették.

Az internetes kapcsolattartás továbbá megkönnyítette az olyan esetek ellátását is, amikor „a tünetek gyakori, akár napi szintű monitorozására és intervencióra volt szükség, például krízisek vagy gyógyszeresen kezelendő alkoholelvonás esetén.”

Nehezebb volt kialakítani a bizalmi kapcsolatot

Ezzel együtt a Kék Pont szakértői azt is megemlítették, hogy az alsó középosztálybeli klienseknél esetenként nehézséget okoz az online formával járó eszközhasználat, vagy például kevés az igénybe vehető eszköz, például egy olyan családban, ahol 3-4 főre egyetlen telefon jut.

Lencse 13 kliense között például egy olyan személy van, akinek szociális helyzete nehezíti meg a kapcsolattartást, mert a családban hárman használnak egy telefont, de a kollégáinál is az az általános, hogy tíz főre egy-két hasonló helyzetben lévő kliens jut. Voltak, akik azzal oldották meg ezt a logisztikai problémát, hogy már az online konzultáció bevezetésekor jelezték, hogy nem állnak rendelkezésükre a szükséges eszközök, ezért majd inkább visszatérnek a hagyományos terápiára, amikor újranyit az ambulancia.

Forrás: Drogriporter

A Kék Pont munkatársainak lényegesen több munkát hozott a karantén, mivel megterhelőbb, gyakoribb konzultációt igényelt a kliensek többsége. Leszűkültek a kommunikációs csatornák, a testbeszéd kevésbé megfigyelhető, és emiatt nehezebben alakul ki a bizalmi kapcsolat. Az is zavaró tényező lehet, hogy adott estben túl közelről érzékelhető a mimika – az egyik terapeuta arról számolt be, hogy az egyik kliense úgy állította be a kameráját, hogy „az egész konzultáció alatt alulról látta az arcát, de leginkább az orrlyukait.”

A videós kapcsolattartás során többször beszűrődött a háttérből a személyes tér, például a felépülő vagy a konzultáns otthonának részletei, ami olykor több információval is szolgálhat, de problémás is lehet. A családtagok jelenlétével sérülhet a bizalmas kommunikációhoz szükséges intimitás, ezért volt olyan eset, amikor az egyik kliens inkább lement az utcára, és egy padon ülve folytatta a konzultációt.

„Olyan szabályokat is tisztáznunk kell, amik idáig evidensek voltak. Azon kívül, hogy nem egy térben vagyunk, minden más körülménynek ugyanolyannak kell lennie. Fontos, hogy a konzultáns és a felépülő ugyanúgy készüljenek fel az ülésre külsőleg is: rendezett megjelenésben, zárt térben, a monitor előtt ülve. Volt olyan eset, amikor kiderült, hogy a kliens még ágyban van, mert nem gondolta, hogy a kamerát is bekapcsoljuk. Egy másik ülés közben a kliens a konyhában tevékenykedett, egy harmadik pedig az utcán sétált konzultáció közben.”

Mivel a metakommunikációs jelzések befogadása hiányossá vált, így kevésbé lehet a kliens „itt és most” reakcióira hagyatkozni, az új helyzetben kiemelten fontos szerepet kapott, hogy a konzultánsok az eddigieknél nagyobb mértékben felkészüljenek előre a terápiára.

A felépülők mellett a szakembereket is érintették a karanténnal járó problémák, például az alvászavar vagy a napirend felborulása, ami befolyásolhatja a segítő munkát. Ez a sajátos helyzet azonban nemcsak a konzultánsok összetartását erősítette, de a közös problémák (szorongás, bizonytalanság) jelenléte a segítők és klienseik közötti kapcsolatot is erősítheti.

A tapasztalatok alapján a Kék Pontban úgy döntöttek, hogy ugyan már az előírt szabályok betartása mellett lehetőség van a személyes találkozásra is, egyelőre előtérben maradnak az online konzultációk, amelyek akár hosszú távon is kiegészíthetik a hagyományos terápiákat. „Már két felépülő is jelezte, hogy messze laknak, nincs autójuk, eddig sokat kellett utazni, ezért kifejezetten kérik, hogy maradjunk online kapcsolatban” – mondta Lencse.

Egy szerhasználónak a járványhelyzet sem más, mint bármilyen krízis

A budapesti Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet április elején jelentette be, hogy a járványhelyzet alatt online folytatják a szenvedélybetegek konzultációját. A betegirányítás, az orvosi konzultációk és a pszichológiai beavatkozások rendszerét itt is nagyon rövid idő alatt kellett teljes mértékben átalakítani, de Fazekas Zsolt, az osztály addiktológiai konzultánsa szerint sikerrel vették az akadályokat: „A betegszám érzékelhetően emelkedett, tehát aki ellátáshoz szeretett volna jutni, annak hozzáférhetők voltunk.”

A nehézségek a Nyírő klienseinél is elsősorban technikai jellegűek voltak, az internet leterheltségéből vagy eszközproblémákból fakadó adatátviteli akadozások nehezítették a kapcsolattartást, de a betegek többsége jól alkalmazkodott a megváltozott lehetőségekhez. „Ezzel együtt gyakrabban fordult elő olyan eset, hogy lemondás nélkül a megbeszélt konzultációs időpontban a betegek nem jelentek meg, ami az élő terápiában kevésbé jellemző” – mondta Fazekas.

A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet – a falakon a művészetterápián készült képek láthatókForrás: Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet

Az osztályon ugyanakkor nem figyeltek meg a szokásosnál nagyobb mértékű visszaeséseket a karantén alatt. „A visszaesés része az addikciónak. Egy-egy ilyen esemény annyit jelent, hogy a beteg produkálta a betegségének a tüneteit. A karantén alatt nem tapasztaltunk nagyobb arányú visszaesést, mint bármikor máskor, sőt, sikeres józanságmegtartásokat ugyanúgy tapasztaltunk egykori klienseink körében, mint visszaeséseket.”

Fazekas véleménye szerint a járványhelyzet és a vele járó esetleges társadalmi és gazdasági nehézségek azért nem jelentettek lényegi különbséget a szerhasználók viselkedésében, mert a szenvedélybetegeknél bármilyen, az életben jelentkező krízis katalizálhatja a betegség kialakulását.

„Azoknál a betegeknél, akik addikciójuk kapcsán éppen egy aktív szerhasználói szakaszban járnak, a rendkívüli állapotok megélése okozhatott fokozottabb szerhasználatot. Azonban egy aktív szerhasználónál a használat fokozódását bármi kiválthatja. Tehát azoknál, akik a jelenlegi helyzetet jelölik meg az addiktológiai állapotuk súlyosbodásaként, valószínűleg ugyanazt az állapotromlást kiváltotta volna bármilyen más hétköznapibb esemény is, amit az egyén kritikusan él meg. Petőfi Sándor sorai jól szemléltetik ezt az állapotot:

Szeret a lyány? iszom örömemben,
Nem szeret? kell inni keservemben.”

Bár a terapeuták online folytatták a munkájukat, az intézetben nem állt le teljesen a személyes addiktológiai ellátás. Mivel a függőségekből való felépülés első szakasza a szer elhagyásával, a megvonással indul, és ennek akár életveszélyes fizikai és pszichés tünetei is lehetnek, a drogambulancián a kijárási korlátozás ideje alatt sem szünetelt a járóbeteg-ellátás.

Szerző:BodnárZsolt

Forrá:squbit.hu

https://qubit.hu/2020/06/26/annyira-bevalt-az-online-terapia-a-szenvedelybetegeknel-hogy-a-jarvany-utan-is-megtartjak?fbclid=IwAR1sH2lCOaYbU2HjZgDhuB6cBEpGeyDk9CYUZEszE-_NLwCX1ukY9iPlIt0

A társfüggőség vagy kodependencia fogalma az alkoholizmussal küzdő családokkal végzett terápiák során fejlődött ki. Az ivás szükségképpen kihat az egész családra és a szétesés felé húzza a rendszert. A rendszer viszont egyensúlyra törekszik. Így az ivással párhuzamosan kialakul egyfajta ellensúly, ami a család összetartása felé húz, ez az ellensúly a társfüggő viselkedés.

Definíció szerint: „A kodependendens személynek problémái vannak a kontroll és a bizalom területein, függőség alakul ki más személyekkel kapcsolatban, retteg attól, hogy a számára fontos személy elhagyja őt. A kapcsolat fenntartása érdekében a személy partnere bármilyen, a számára negatív következményekkel járó viselkedését (pl. szenvedélybeteg viselkedést) tolerálja. Túlzott felelősséget érez másokkal kapcsolatban, ugyanakkor a saját érzéseit negligálja. Nehézségei vannak a konfliktuskezelésben, a szeretet adásában és elfogadásában.”¹

A kapcsolatfüggőséghez két mítosz is hozzákapcsolódott az idők során. Az egyik az, hogy a kapcsolatfüggőség kizárólag olyan családoknál figyelhető meg, ahol az egyik tag alkoholizmusban vagy más függőségben szenved. A másik szerint a kapcsolatfüggőség szinte kizárólag nőknél figyelhető meg. Ezeket a hiedelmeket számos kutatás cáfolta. A kodependencia kialakulásához nem csak a függőség megtapasztalása vezethet, hanem a családban előforduló bármely mentális vagy fizikai megbetegedés, a nem tisztázott családi szerepek, az érzelemkifejezés gátoltsága, a családon belüli bántalmazás, általában a stresszorok túlzott jelenléte. Mindezekre egyfajta megoldási kísérletként jöhet létre a társfüggő viselkedés. Továbbá megfigyelték, hogy ha a szülők közül valaki társfüggő, az általa nyújtott minták mentén a későbbi generációknál is megjelenhet hasonló viselkedési minta.

A család összetett rendszer, meg lehet benne tapasztalni az összetartozást és azt is, milyen önmagadnak lenni, akit a többiek elfogadnak (és meglátni, hogy minden tag egyedi és ezzel együtt elfogadható és szerethető). A társfüggőség kialakulásakor általában az egyén eltűnik a többiekben, nincs meg a belső biztonsága vagy feljogosítottsága arra, hogy önmaga legyen. Önértékelése nagyrészt másoktól függ, kívülről kell hogy kapjon megerősítést, különben az értéktelenség érzése uralja el az embert. Tehát a társfüggő egyfajta összeolvadtságban él, az egyedüllét halálos ellensége az egész lényének, egy fenyegető rém. Mindenképp szüksége van valakire, akivel meg tudja élni ezt az összeolvadást, akinek segíthet, akire figyelhet, akit kontrollálhat, hiszen nincs olyan mintája, amely azt mutatná meg, hogy saját magának hogyan tud segíteni, milyen magára figyelnie (a saját életét hogyan képes kontrollálni) és ezáltal nyeri azt az érzést, hogy ő valaki.

Ha a társfüggő talál egy függő társat, vele ezeket az igényeit teljesen ki tudja élni. A függőség krónikus, progresszív betegség, ami bizonyos idő elteltével súlyosan károsítja a függő testi, szociális és lelki egészségét, egyre gyengébbnek látszik, olyannak, akire egyre kevesebb felelősséget lehet rábízni és így egészítik ki egymást a társfüggő párjával. Olyan rendszert hoznak létre, ahol pl. az alkoholizmus és a társfüggőség tökéletesen kiegészíti egymást, és erősíti, egybeforrasztja a kapcsolatukat. Ugyanakkor ez a kapcsolat, bármilyen erős, nem egészséges, mindkettejüktől elveszi azt a lehetőséget, hogy irányítsák az életük. Ehelyett az összekapaszkodásuk csak sodródást eredményez.

A családi és párkapcsolat is egy rendszer, saját szabályokkal és szerepekkel. Az egészséges rendszer segíti a tagjait, hogy fejlődni tudjanak, megtartó és biztonságot adó; ugyanakkor erőforrást is biztosít a változáshoz.

A társfüggőség egyik legrombolóbb hiedelme, hogy csak a másikért lehet élni, csak a másikért érdemes élni. Belülről nézve kizárólag ez a működés a normális, az elfogadható és a megkívánt. Bármilyen megnyilvánulás, amely a saját jóllétet biztosítaná, csak a másikon való segítség által képzelhető el. Ha valaki saját magáért tesz valamit, az az önzés egy végletes megnyilvánulásaként fog megjelenni a társfüggő szemében. 

Hogyan jelenik meg ez a terápiák során?

A függőség köré szerveződő családi rendszer sajátos jellegzetességeket mutat, amelyben a szerhasználó és a társfüggő egyaránt szerepet kap. A szerhasználó állapota súlyosbodásával egyre inkább a család perifériájára szorul, egyre kevésbé vesz részt annak működtetéséből, egyre kevesebb felelősség hárul rá (inkább anya viszi a gyerekeket az iskolába, ő megy szülőire, ő vásárol be, ő fizeti a számlákat és ő kezeli a többi pénzügyet...), ez a saját életére vonatkozóan is megjelenik (a szerhasználó párja hívja fel a munkahelyet, hogy a férje beteg, ő keres orvost, pszichológust, akihez lehetne fordulni, hívja a rehabokat, hogy miként lehet bejutni, figyelmeztet, hogy mosakodni kellene...). Ez a működés az absztinencia elérésével nem változik feltétlenül. A kapcsolati leosztás úgy néz ki, hogy a társfüggő harcol a kontrollért (mert megélése szerint másképp teljesen szétesne az életük), ez az élet szinte minden területén megjelenik (kinek a szüleihez kell menni és mikor, nyaralunk-e és hol, mikor, milyen ruhákat kell viselni, hogyan kell beszélni az emberekkel, hogyan kell tanulni a gyerekkel, hogyan kell mosogatni, teregetni, érezni...). 

A szerhasználónak egyre kevesebb felelősség jut a saját életéből, a társfüggőnél hasonlóan alakul a helyzet. Annyira figyel a másikra, hogy a saját életére nem jut energiája, szinte feloldódik a másikban.

A felépüléshez érdemes önsegítő csoportokat és egyéni segítséget igénybe venni. Ezeken a fórumokon a szerfüggő van jelen, a betegségével, az érzelmei megélésével, az önreflektivitás fejlesztésével, tehát saját magával foglalkozik, ez a józanság alapja. Azzal együtt, hogy ő elkezd magával foglalkozni, a társfüggő hirtelen légüres térben találja magát. Már nem kell mindig figyelnie, nem kell neki gondoskodnia a másikról. Ez nehéz, mert ő a társa pátyolgatásával „anyagozott”. Most, hogy a függő elkezdte megtanulni, hogyan lehet gondot viselnie saját magára a társfüggő elvonási tüneteket él meg. A szemében a felépülésben lévő párja végletesen önzővé válik, hiszen már több időt tölt nélküle, egyedül megy gyűlésre, vagy pszichológushoz vagy mondjuk programot csinál a barátaival. A társfüggő szerint ez nem megengedhető, és a tehetetlenség, sértettség, magányosság, elhagyatottság érzéseit erősíti fel benne. Ezzel párhuzamosan úgy kezd viselkedni, hogy minden térjen vissza a régi mederbe, ami nem volt jó, de kiszámítható volt és ismerős. 

A párterápiákon a kliensek kapnak egy olyan fórumot, ahol meg tudják beszélni, min mennek át éppen most; és ha rálátásuk nyílik arra, hogy mindketten a függőség által irányítottan működtek, az közelebb viszi őket a változáshoz. Az olyan kapcsolathoz, amelyben mindketten meg tudják élni saját magukat is, és együtt is jól tudnak lenni. 

Az érett személyiség feltétele az érett párkapcsolatnak. Ehhez szükséges egyfajta egészséges nárcizmus. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kapcsolatot két egyenrangú ember alkotja, akik ismerik a saját igényeiket, és felelősséget vállalnak a saját életükért. Ez az alapja annak, hogy a közös életük, a kapcsolatuk egészségesen működjön. 

Minden függőségnek története van. Valamilyen események, hozott minták mentén alakult ki. A hibáztatás értelmetlen, esetleg mélyíteni tudja a problémákat. A társfüggők viselkedése sem tudatosan ártó, a felszínen segítő szándék vezérli azt. A terápiás tapasztalat azt mutatja, hogy bár a szándék nemes, a megvalósulása rendkívül romboló hatású. 

A társfüggőség felismerése azzal is együtt jár, hogy el kell vetni az életük egy addig feltétlenül igaznak hitt vezérfonalát: a függő a hibás, a gyenge, az alkalmatlan és nekem kell segíteni. A munka folyamán ezt a hiedelmet a párok felcserélik arra, hogy a társfüggőség ok és okozat egyben, ahogy a szerfüggőség is, továbbá elsősorban mindenki a saját életéért felel, mert ez a felnőttség, egyik legfontosabb jellemzője és az érett párkapcsolatok alapja. 

Ahogy a függőség köré szerveződött kapcsolatnak van története, aminek mentén tudták élni az életük, úgy az egészséges kapcsolatnak is van története; ezt a terápia során lehet megalkotni. Ez kemény munka egy közös célért, kilépés az ismeretlenbe, a bizonytalanságba, hiszen amit eddig építettek, nem eredményezett jó kapcsolatot. Ezzel együtt, ahogy eddig éltek nem esszenciálisan rossz, és a kialakulásáért nem érdemes hibást keresni. Az eddigi történetnek nagyon fontos tanulságai vannak a jelenre vonatkozóan, ezen tanulságok segítik a párokat a változásban. A függőség köré szerveződött kapcsolatokat nem ők irányították, inkább sodródtak bennük. A terápia folyamán a párok birtokba veszik és tudatosan formálják a kapcsolatukat.

Írta: Ilka András

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/parcsaladterapia/

Források:

¹Petke Zsolt, Tremkó Mariann (szerk) - Felépülés a függőségből: szerencsejáték és szerhasználat.
Medicina, 2018.

Cullen, J. & Carr, A. (1999). Co-dependency: An empirical study from a systemic
perspective. Contemporary Family Therapy, 21, 505-526.

Marina Milushyna - Foreign studies of the codependency phenomenon. Humanities and Social Sciences vol. XX, 22 (2/2015), pp. 51- 61

 

 Forrás:orczyklub.blog.hu

https://orczyklub.blog.hu/2020/06/08/tarsfuggoseg_346?fbclid=IwAR1dS88F5-mGLfzoaJZwDDZkOvo2A-JasVE9AW7d6leG6t4LEr7rhBzKuGU

Minden írásom szívből születik, de ez különösen. A hazánkban is elterjedt Minnesota-modell kifejezetten a szenvedélybetegnek kidolgozott, hatékony és komplex kezelői program. Ebben dolgozom én is, ez az, amibe beleszerettem, és amiben hiszek. Tapasztalom azt, hogy aki igazán akarja, annak segít, és csodálatos változásokon megy keresztül az, aki rábízza magát a programra. Külön öröm számomra, hogy a következő sorokon keresztül ismertethetem meg az intézményt, ahol dolgozok, és bemutathatom azt, hogyan néz ki a Minnesota-modell belülről és közelről.

A Minnesota-modell módszerét Dan Anderson pszichológus és Nelson Bradley orvos közösen dolgozták ki az 1950-es években. A modell a hetvenes években terjedt el Amerikában, nálunk elsőként a Szigetvári Kórház addiktológiai osztályán valósult meg körülbelül húsz évvel ezelőtt. Andersonék szerettek volna létrehozni a szenvedélybetegek számára egy olyan kezelést, amely emberséges, ugyanakkor hatékony is. Akkoriban ugyanis az alkoholbetegeket erősen stigmatizálták, még az orvosok sem tudtak elvonatkoztatni előítéleteiktől a kezelésük során. Bár nem is kell annyira visszamenni az időbe, hiszen az alkoholizmus még mindig magán hordozza a bélyeget, továbbra is a legelítéltebb betegségek közé tartozik.

Megközelítésükben az volt az úttörő, hogy módszerükbe beépítették az Anonim Alkoholisták elveit, és azokat szakmai keretek közé helyezték, így a rehabilitációs programjukban az önsegítő módszereket a pszichoterápiával és az orvosi ellátással ötvözték. Újszerűnek számított az a szemléletük is, hogy az alkoholizmus egy olyan önálló betegség, amely krónikus, azaz élethosszig tartó. Az akkori megközelítés a szerhasználatot inkább egy egyéb pszichés betegséggel járó másodlagos zavarnak gondolta, amit egyszerűen el kell tűrni, és nem helyeztek rá különösebb hangsúlyt.

A Minnesota-modell azt képviseli, hogy az alkoholizmus nem egy kísérő jelenség, hanem egy összetett betegség, melynek kialakulásában többek között fizikai, pszichológiai, szociális és spirituális tényezők is szerepet játszanak – éppen ezért olyan kezelést igényel, amely egyszerre foglalkozik ezekkel a minél teljesebb felépülés érdekében.

Nem gyógyulhatsz meg – de választhatod a józanságot

A program a betegség-koncepcióból kiindulva azt hirdeti, hogy az alkoholizmusból nem lehet meggyógyulni: aki függő, örökre az marad. Ezt azonban nem eleve vesztes csataként könyvelik el, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy van kiút: meg lehet tanulni tünetmentesen, azaz józan alkoholistaként élni. A szenvedélybetegek esetében nincs olyan, hogy majd idővel képesek lesznek mértékkel és kontrolláltan inni, úgymond szociális ivóvá válni, mivel betegségük fő velejárója az, hogy nem tudják tartani a mértéket. Aki alkoholbeteg, annak a zéró tolerancia jelenti az egyedüli tartós megoldást.

Mivel az alkoholizmus nem egy szokás és döntés, ezért egyáltalán nem elegendő az, ha felhagynak az ivás szokásával. Az alkoholizmus olyan betegség, ami rombolja a fizikai és mentális egészséget, a személyiséget, a szociális kapcsolatokat, befolyásolja a gondolkodást, a viselkedést és az érzelmi életet. Éppen ezért nem elég nem inni, hanem minden téren józanodni kell. Ahogy a sorstársi közösségekben szokták mondani: a felépülő nem lehet ugyanaz az ember, aki volt, mert ugyanaz az ember inni fog.

Több oldalról, összefogva

A program komplexitását tükrözi az is, hogy a felépülést egy multiprofesszionális team kíséri, amely orvosokból, ápolókból, pszichológusokból, szociális munkásokból, addiktológiai konzultánsokból és saját élményű segítőkből áll, akik gyakran professzionálisan képzettek.

Mivel a szakemberek a betegség különböző területeihez értenek, így több oldalról, de szoros együttműködésben, a közös elveket szem előtt tartva tudnak segíteni a felépülőknek. A modell varázsereje abban is rejlik, ahogy a személyzet a kliensekhez viszonyul: azt éreztetik az alkoholbetegekkel, hogy hisznek bennük, felnőttként kezelik őket és képesnek tartják őket arra, hogy egy teljes, kielégítő, és legfőképpen józan életet alakítsanak ki.

Azon kívül, hogy krónikus, progresszív és halálos, az alkoholizmus családi betegség is – ezért a program a hozzátartozók bevonását is elengedhetetlennek tartja a felépülés során. A modell a rendszerszintű megközelítésben hisz, azaz hogy a család rendszerén belül is kell, hogy történjen változás, a tagok aktív bevonódása révén, mivel ők is érintettek a betegségben.

„Hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni”

Magyarországon jelenleg több intézmény is dolgozik a Minnesota módszereivel, vidéken és a fővárosban is alkalmazzák a kórházak és az alapítványok. Az eredeti koncepciót teljesen és szigorúan a szigetváriak őrizték meg, a többi intézmény az alapvető elveket és pontokat megtartva eltérhet a kezelés időtartamában és formájában. A budapesti Félúton Alapítványhoz tartozó Félút Centrum intézményvezetőjét, Kovács Adél pszichológust kérdeztük arról, náluk hogyan valósul meg a Minnesota:

„A mi terápiánk 12 hetes, máshol jellemzően hosszabb a kezelés időtartama” – mondja Adél. – „Azt tapasztaljuk, hogy ez a három hónap általában elég hosszú ahhoz, hogy a kezdeti időszakon átsegítsük a klienst, de kellőképpen rövid ahhoz, hogy az is igénybe vehesse a programot, aki még nem vesztett el mindent. Akinek még van családja, esetleg munkája, és nem tudna ennél több időre kiszállni az életéből.”

Pont ahogy  a 27 éves Tamás is, aki elvégezte az intézmény terápiás programját. Ugyan főkönyvelői munkáját megtartotta, de úgy érezte, szerhasználata során elérte a személyes mélypontját: „Nekem konkrétan az életemet mentette meg a program. Vagy öngyilkos lettem volna, vagy az alkohol ölt volna meg.” Fiatal kora ellenére az alkohollal való küzdelme több évre nyúlik vissza:

„Viszonylag régóta tudom magamról, hogy alkoholista vagyok. Öt éve próbálkoztam a leállással, sikertelenül: hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni, reménytelennek éreztem az egészet. Nagyon elfáradtam ebben mentálisan, érzelmileg és erkölcsileg, anyagilag is csődbe vitt a szer. Gyakorlatilag nem volt már hova pusztítanom magam. Úgy éreztem, ez az a pont, ahol segítséget kell kérnem. Jártam önsegítő csoportokba, de úgy éreztem, nekem ez kevés lesz, ezért is jelentkeztem az intézménybe.”

Adél felhívja a figyelmet arra, hogy a motiváció ugyan alapvető feltétel a felvételhez, de nem minden esetben elegendő: „A Minnesota modellen alapuló programok általában nagyon intenzívek, így eléggé megterhelők. Ebből kifolyólag a motiváció, bár kulcskérdés, önmagában nem elég. Kell, hogy a józanodni vágyó kellőképpen stabil mentális, fizikai és pszichés állapotban legyen, mert csak így fog tudni haladni. Amennyiben egy jelentkezőnél valamelyik problémás, akkor őt az egészségügy megfelelő területére irányítjuk, és jó esetben, amint az adott probléma rendeződött, már együtt tudunk működni.”

Segíteni mindenesetre csak akkor tudunk, ha maga a függő akarja a változást, és motivált a józanodásra – ezért a telefont neki kell felemelnie, a hozzátartozónak általában nem is adunk időpontot a beköltözéshez.

Miből is áll a program?

Ahogy Adél is utalt rá, a program valóban intenzív: a bentlakók reggeltől délutánig csoportos foglalkozásokon és egyéni konzultációkon vesznek részt, esténként pedig az Anonim Alkoholisták gyűléseit látogatják. Az önismereti munkán kívül a „90 nap 90 gyűlés” szlogen jegyében a gyűlésekre való rendszeres járás is kiemelt része a programnak, melyet a beköltözők gyakran nem fogadnak kitörő lelkesedéssel.

„Emlékszem, eleinte megrémültem attól, hogy minden nap gyűlésre kellett járnunk. Minden nap, nem lesz az egy kicsit sok? – gondoltam magamban. De most már látom, hogy erre szükség volt. Nekem azért volt hasznos, mert így több tapasztalatot gyűjthettem az önsegítő közösségekről. Az elején megszoktam azt, hogy menni kell, végül megtanultam, hogy nem azért kell menni, mert nekem azt mondják, hanem azért, mert nekem erre szükségem van. Ha nem mentünk volna el mindennap, valószínűleg sokkal lassabban és nehezebben fogadtam volna el azt, hogy szükségem van a többiekre, a sorstársaim támogatására, és arra, hogy beszélhessek, megoszthassak és meghallgassanak.” –

emlékszik vissza Ágnes, aki Tamáshoz hasonlóan szintén a Félút Centrum bentlakó kliense volt.

A terápiás program során minden kliens kap egy egyéni segítőt, akik az intézmény terápiás munkatársai, pszichológusai közül kerülnek ki. Párhuzamosan fut tehát az egyéni és a csoportos folyamat, a fókusz azonban a csoportos foglalkozásokon marad. Erre azért is van szükség, mert az alkoholbetegek használatuk alatt elszigetelik magukat a kapcsolatoktól, szociális hálójuk szétesik, magányossá válnak. A csoportok jó lehetőséget biztosítanak számukra szociális készségeik fejlesztésére (önkifejezés, konfliktuskezelés, asszertív kommunikáció elsajátítása), ezen kívül erősíti a valahová tartozás érzését is. Mivel nehéz érzéseiket alkohollal próbálták kezelni, ezért megfigyelhető az is, hogy érzelmeiket nehezebben fogják meg és fejezik ki. A csoportokon ezért első számú szabály az, hogy az érzések szintjén kommunikálnak – az nem számít elfogadható válasznak, hogy „jól vagyok” és „rosszul vagyok”.

A program végére nem csak színesedik kifejezőkészségük, hanem újra megtanulnak beszélni magukról. A csoport támogató és elfogadó közege, megtartó ereje segít abban, hogy a betegségükből fakadó szégyen is oldódjon. Rájöhetnek arra, hogy a csoportban szinte mindenki tett olyat, amit megbánt vagy titkolt – tehát nincsenek egyedül ebben, megosztozhatnak ezeken a terheken.

A napindító és a filmmegbeszélő csoportokon kívül a pszichoedukációra is nagy hangsúlyt helyezünk a programon belül. Ez előadások formájában történik, melyek azt a célt szolgálják, hogy a felépülők minél jobban megismerhessék betegségüket. A tartós józanság kialakításához ismerniük kell betegségük természetét, a visszaesés megelőzése érdekében az arra figyelmeztető jeleket, az úgynevezett keresztfüggőség, vagyis a szerváltás veszélyeit, valamint a diszfunkcionális családok jellemzőit és a velük járó játszmák jellegzetességeit. Ezen kívül külön előadás van az egyéb pszichés zavarokról, ugyanis az alkoholizmus gyakran társul szorongásos, hangulati vagy személyiségzavarral, melyek a szertől függetlenek.

Az intézmény az úgynevezett kettős diagnózisú klienseket is fogadja – Tamás is alkoholizmusán kívül bipoláris zavarral is küzd: „Számomra az egyik legnagyobb előny az volt, hogy a bipoláris zavarommal is ugyanúgy foglalkoztak a program alatt, mint az alkoholizmusommal. Megtanultam, hogy mindkettőre ugyanúgy kell figyelnem, megtörtént a gyógyszerbeállítás is, ami nélkül szinte lehetetlen lenne józannak maradnom.”

Az intézmény családi csoportjain a szenvedélybetegek és a hozzátartozók együtt ülhetnek, ugyanakkor a hozzátartozóknak is van külön csoport, ahol nincs jelen az alkoholbeteg. Lehetőségük van nekik is külön konzultációkra, valamint bátorítjuk őket arra is, hogy kapcsolódjanak be a hozzátartozóknak szóló 12 lépéses programba (Al-Anon). A hozzátartozók úgy is igénybe vehetnek segítséget, ha maga az alkoholbeteg nem vesz részt a programban.

„Még életemben nem foglalkoztam ennyit magammal”

„A felépülés elején az alkoholbetegnek szüksége van arra, hogy kiszakadjon abból a közegből, ahol iszik, és egy olyan zárt környezetben józanodhasson, amely megteremti a feltételeket az elmélyült önismereti munkára. Ennek a 12 hétnek valóban a józanodásról és önmagukról kell szólnia” – hívja fel a figyelmet Adél.

A kliensek szigorú napirendet követnek, a program első két hete teljes izolációban zajlik, azaz a gyűléseken kívül nem érintkezhetnek és léphetnek kapcsolatba a külvilággal. Az izoláció lejárta után se lehetnek náluk a telefonjaik, azokat csak az előre megszabott idősávban használhatják. Mindennap kapnak írásos feladatokat, az intézményben csakis AA-s irodalmat olvashatnak. Ugyanakkor fontos az is, hogy ez a zártság reális keretek között valósuljon meg, azaz hogy ne tartsuk őket feleslegesen burokban – ezért hétvégenként a kliensek saját döntésük szerint hazamehetnek. Ekkor van lehetőségük ugyanis megtapasztalni azt, hogyan is működnek ők „kint”, immár józanul, felmérhessék, milyen helyzetek jelentenek számukra nehézséget, és min kell majd változtatniuk – élményeiket és tapasztalataikat pedig a következő hét elején a terápiás személyzettel feldolgozhatják.

Az igazi munka a program után kezdődik

A betegségtudat erősítése azt jelenti, hogy nem feledkezhetnek meg betegségükről, hiszen az teszi számukra lehetővé, hogy képesek legyenek önállóan kialakítani és fenntartani józan életüket. „Mondhatjuk úgy is, hogy a klienseink egyfajta személyiségfejlesztő terápián vesznek részt, ahol rengeteget tanulnak a betegségről és önmagukról.

Az intézmény szigorú, de konzekvens keretei segítenek nekik abban, hogy megtanuljanak egy működőképes napirendet kialakítani, megtapasztalják, milyen elfogadva lenni, őszintén beszélhetnek magukról és a betegségükről, megkezdhetik önismereti munkáját, megismerkedhetnek az önsegítő gyűlésekkel és a sorstársakkal. Eszközöket kapnak, hogy el tudják fogadni betegségüket, de arra is, hogy megtanulják szer nélkül, rendezetten, teljességgel élni az életüket.”

– összegzi Adél a program lényegét és célját. – „Úgy fogalmaznék, hogy mankókat adunk az első lépések megtételéhez, és eszközöket ahhoz, hogy az intézmény falain kívül is folytatni tudja a munkát.”

A felépülőknek a program végén józanságuk szempontja szerint kell mérlegelni életvezetésüket és döntéseiket. Ha valami akadályozza a józan életvitelük kialakítását és fenntartását, azzal fel kell hagyniuk, és helyette olyan tevékenységeket, kapcsolatokat és szokásokat kell kialakítaniuk, amelyek segítenek a józanság megőrzésében. Kifejezetten ilyen a sorstársi közösségbe való integráció, mely által új, józan kapcsolatokat alakíthatnak ki, tartozhatnak egy közösségbe, új identitást és erőforrásokat adhat, valamint segít nekik emlékezni arra, honnan jöttek, azért, hogy ne veszítsék el azt, amit (újra) felépítettek.

A járványhelyzet alatt is fogad az intézmény új jelentkezőket, ennek feltételeiről bővebb tájékoztatás kérni, valamint jelentkezni a következő elérhetőségen lehet: 06-1-258-68-78.

További, Minnesota-modellel dolgozó intézmények listája itt található.

Szerző:BrunnerZanettAnna

Forrás: itt

Forrás:pszichoforyou

https://pszichoforyou.hu/minnesota-modell/?fbclid=IwAR1VMoPrj5hrnzIbeFJq6BCn20-DDdyCrkBZCABhuu6b-_UJSo1cc6H778E

Kontrollvesztés, izoláció, bizonytalanság, stressz, szorongás – csak néhány azok közül a nehézségek közül, amikkel az elmúlt hónapokban szembe kellett néznünk. A karantén, majd a nyitással járó változások azonban nemcsak a mentális állapotunkra, hanem rajta keresztül az étkezési szokásainkra is hatással voltak, azokat pedig különösen megviselték, akik evészavarokkal küzdenek. De hogyan válik az evés biológiai szükségletből stresszoldóvá, miként változtak az evési szokásaink a járvány alatt, és hogyan hatott ez a megváltozott helyzet azokra, akik evészavarral küzdenek? Filákovity Radojka interjúja dr. Fülöp Emőke egyetemi adjunktus, klinikai szakpszichológussal. 

 –

Filákovity Radojka/WMN: Az elmúlt hónapok a megszokott tapasztalásainkon túlmutattak, így a problémamegoldó eszközeink is kevésbé hatottak. Mi történik, ha ilyen mértékű stressz éri az embert, milyen alapvető élettani funkciókat érint leginkább?

Fülöp Emőke: A fokozott stresszhelyzetek megnövekedett kortizol-termelést idéznek elő, ami általában szénhidrátéhséget eredményez. Ilyenkor, az erre érzékeny emberek fokozott evéssel reagálnak. A jelenlegi, bizonytalan helyzet kimeríti az összes feltételét annak, amit a stresszről gondolunk. A krízis azonban ugyanannyira lehet esély, mint veszély, attól függően, az ember mennyire tud megoldás-központúan gondolkodni, reagálni. Van, akit a szorongás debilizál, gyakorlatilag lebénít, van, akit viszont új megküzdési formák kialakítására ösztönöz.

A leginkább stresszkeltő helyzetek egyébként azok, amikben a kontrollvesztés dominál. Ugyanakkor a karanténban még voltak támpontok – mikor lehet például bevásárolni, hogyan lehet másokkal találkozni.

A veszélyhelyzet feloldása miatt ezek a támpontok megszűntek, így egyéni döntéssé vált a helyzetre adott reakciónk. Paradox módon azt tapasztalom a pácienseimnél, hogy emiatt nehezebben alkalmazkodnak a korlátozások feloldását követő helyzethez, mint anno a karanténhoz: akik például hipochondriára hajlamosak, azt élték meg a karantén alatt, hogy a külvilág által korábban abnormálisnak titulált reakciók váltak normálissá, így, ami miatt előtte mindenki furcsán tekintett rájuk – állandó kézmosás, fokozott reakció a legkisebb tünetre is –, az általánossá vált. Épp emiatt a járványhelyzet első szakaszában nem tapasztaltam náluk állapotrosszabbodást. Most azonban nekik is meg kell küzdeniük azzal, hogy már nem olyan szigorúak a szabályok, megszűntek a jól behatárolt keretek, ami fokozhatja a szorongásokat.

F. R./WMN: Az evészavarokkal küzdőknek azonban kifejezetten rosszat tett a karantén.

F. E.: Az evészavar esetében az étel beszerzése, vagy éppen az attól való távolmaradás központi helyet foglal el a gondolkodásban. Az elmúlt hónapokban sok esetben a megszokott ételek beszerzése vált nehezebbé, ami csak tovább növelte a vágyat: ha ugyanis én döntök úgy, hogy nem tömöm tele a hűtőt étellel, az teljesen más, mintha akadályozva vagyok benne. Aki ugyanakkor idejekorán felhalmozott mindent, annak egy állandó kísértéssel kellett szembenéznie, azzal, hogy „össze van zárva az ellenséggel”. Nem csak az ételekkel való összezártság okozhatott nehézséget: az anorexia nervosa jellemzően tizenkettő-tizennyolc év közötti lányoknál alakul ki, és sok esetben megterhelő családi kapcsolati minták, diszfunkciók húzódnak meg a hátterében. A család általában merev szerkezetű, túlkontrolláló, így az egyetlen dologgá, ami felett a beteg kontrollt tud gyakorolni, a saját teste válik.

A karanténhelyzetben, amelynek során egy anorexia nervosával küzdő fiatal össze van zárva a túlkontrolláló családdal, a tünetek súlyosbodhatnak.

A bulimia esete más, ott a háttérben sokszor valamilyen trauma, abúzus húzódik, és az érintettek is idősebbek, általában tizennyolc-huszonöt év közöttiek. Ők a karanténban nehezebben tudták titkolni a falásrohamokat és az azt követő hánytatásokat a környezetük előtt, ahogy a falásrohammal küzdők is.

F. R./WMN: Mi a különbség a falásroham-zavarral küzdők és a bulimia nervosában szenvedők között?

F. E.: Patológiás formában a falásroham zavara az, amikor az evést nem az éhség vagy a telítettségérzés irányítja, hanem az érzelmi tényezők. Ezek a páciensek sokszor tényleg extrém mennyiségű kalóriát tudnak bevinni egyszerre, de amíg a bulimiánál az ezt követő bűntudatból, illetve szégyenérzetből adódó feszültséget hányással oldják (ami súlyos testi problémákhoz vezethet), addig a falásroham-zavarral küzdő ember (aki ilyen módon nem szabadul meg az ételtől) megreked egy állandó önutálatban, a falás után depresszív időszak következik. Mindkét zavarnál óriási a szenvedésnyomás, így ezeknél a problémáknál gyakori, hogy szakemberhez fordulnak segítségért.

Fülöp Emőke

 

F. R./WMN: Az anorexiában szenvedőknek ezzel szemben nincs betegségtudata?

F. E.: Az anorexia nervosa nagyon kíméletlen zavar: a betegséggel küzdők perfekcionisták, a végletekig képesek kizsigerelni magukat mind a sportban, mind a munkában. Mindenben a tökéletességre törekszenek, így az evésben is. Az egésznek van számukra egy erős szabályozó, büntető jellege, és mivel nincs betegség-belátásuk, ezért a környezetnek fontos a szerepe a probléma felismerésében.

Annak ellenére viszont, hogy az anorexia tünetei látványosabbak, mint a bulimiáé, a határt nehezebb megragadni: a család gyakran túl sokáig él tagadásban, későn veszi észre, hogy a gyerekkel baj van.

F. R./WMN: Még akkor is, ha drasztikus a súlycsökkenés?

F. E.: Azt látják kezdetben, hogy a gyerek először csak nem eszik egészségtelen dolgokat, sportolni jár, jól teljesít, ami nagyszerű – csupa olyan dolog, aminek egy szülő normál esetben örül. A vészcsengőt általában az nyomja meg, amikor a fiatalból eltűnik az életöröm, a testsúly pedig már kritikus határ alá csökken. Az evészavarral gyakran jár együtt depresszió, de hiába veszi észre a környezet, az anorexia kezelésében nagyon nehéz elérni a páciens együttműködését, épp azért, mert nincs betegségtudata.

F. R./WMN: A mentális zavarok gyűjtőkönyvében ugyan még nem szerepel, de egyre több szó esik manapság az orthorexiáról is, ami az egészséges ételektől való függőséget jelöli. Egy ilyen zavar felerősödhet világjárvány idején, amikor az egészség még fontosabb szerepet kap?

F. E.: Az orthorexia kényszeres zavar, a kényszerek pedig azért keletkeznek, mert az ember fokozottan szorong, amit kényszercselekvéssel próbál oldani. Például úgy gondolja, ha ötször mos kezet, akkor nem fog megbetegedni, vagy úgy marad egészséges, ha csak bizonyos ételeket eszik, adott helyről szerzi be őket, és meghatározott módon készíti el.

Az orthorexia onnantól számít patológiásnak, amikor az ételek beszerzése és elkészítése rögeszméssé válik, elveszi a teret és az időt más, korábban fontosnak tartott dolgoktól.

F. R./WMN: Hogyan tudnak ezek a betegek megküzdeni azzal, ha a járvány miatt újra felerősödött az evészavaruk?

F. E.: A legtöbb embernek van valamiféle sérülékenysége. Aki valaha evészavarral küzdött, az ő sérülékenysége ott van. Ezek az emberek hajlamosak a szélsőséges gondolkodásra: vagy betegként, vagy gyógyultként tekintenek magukra, holott ez az állapot nem fekete-fehér. Egy picit az alkoholizmushoz hasonlítható, amiben szintén előfordulhatnak visszaesések stresszhelyzet esetén. De fontos, hogy ha vannak is ilyenek, már nem onnan kell kezdeni a gyógyulást, mint a legelején. Az evészavarokkal foglalkozó intézmények is hangsúlyozzák: ilyen kritikus időszakban, egy abnormális helyzetre adott normális reakció, ha időről időre visszatérnek azok a gondolatok, hogy az ember felfalná a hűtő tartalmát. A páciensnek magát kell erősíteni, hogy ez a helyzet átmeneti, véget fog érni, és ott tudja folytatni a gyógyulást, ahol abbahagyta. Ez analógiában kicsit olyan, mint amikor egy állomáson vagyunk: tudjuk, hogy jönni fog a vonat, ahogy azt is tudjuk, hogy az evéssel kapcsolatos gondolatok is jönnek majd, amikor picit stresszesebbé válik a helyzet. Viszont rajtunk múlik, hogy felszállunk-e a vonatra, vagy hagyjuk, hogy tovább menjen.

Súlyos anorexia azonban nem gondolom, hogy csupán egyszerű ambuláns terápiával gyógyítható, inkább a csapatmunkában hiszek: gyógytornász, dietetikus, esetenként gasztroenterológus bevonásával, ha szükséges, kórházi kezeléssel, csoport- és családterápiával lehet hatásos eredményt elérni.

Ha elindult már egy ilyen komplex terápia, borzasztó, hogy a járvány miatt meg kellett akadnia. Viszont – ahogy azt a külföldi intézmények is hangsúlyozták, – a cél most inkább a visszaesés elkerülése és a köztes állapot fenntartása kell hogy legyen.

F. R./WMN: A társas érintkezés hiánya, az evés szociális funkciójának elvesztése mennyire jelentett nehézséget az elmúlt időszakban ezeknél a betegeknél?

F. E.: Akinek patológiás evészavara van, annak az evés rég elvesztette a szociális és az örömszerző funkcióját. Az pedig, hogy másokkal egyen, inkább szorongáskeltő számára: a bulimiás páciens attól szorong, hogy megjegyzik, mennyit eszik, az anorexiában szenvedő pedig, hogy milyen keveset. A falásroham-zavarral küzdőknél a háttérben általában az étellel kapcsolatos kritikus szülői magatartás is felfedezhető: a picit túlsúlyos gyereket a szülő próbálja szabályozni abban, mit ehet és mit nem, ezért szorongás alakul ki a mások előtt való evéstől. A szakemberek többek között épp abban segítik a pácienseket, hogyan tud újra kialakulni az evés szociális és örömszerző funkciója. Ez a karantén alatt nehezített volt, bár az online lehetőségeknek köszönhetően – gondolok itt Zoomra vagy Skype-ra – nem feltétlenül kellett megszakadnia az ilyen jellegű terápiának.

F. R./WMN: Hogyan hatott a nyitás az evészavarokkal küzdőkre? Ez is egy olyan változás volt, ami felerősítette a zavarokat vagy épp ellenkezőleg?

F. E.:

Aki szorongással küzd, annak az enyhítés is egy újabb stressz, egy újabb változás, amihez alkalmazkodni kell.

Külön nehézség, hogy most mindenki maga húzhatja meg a határokat, és felmerül a kérdés: hol húzódnak valóban ezek a határok? Én még maszkban járok, de mellettem húsz másik ember már nem – én aggódom túl a dolgokat, vagy a többiek felelőtlenek? Mindenki a saját igazát bizonygatja, és emiatt elkezdenek egymásra furcsán nézni az emberek – ez még azokat is megzavarja, akik nem küzdenek sem szorongással, sem evészavarral. Fontos, hogy el tudjuk engedni a külső nyomást, és aszerint cselekedjünk, ami számunkra a legkevesebb szorongással jár, illetve, hogy a külső nyomás ne írja felül a saját biztonságunk érdekében tett lépéseket. Most a belső támpontok, a saját szorongásaink optimalizálása az egyik legfontosabb szempont.

Az evészavarban szenvedők személyisége sok esetben merev: a betegséggel küzdők nagyon nehezen engednek a szokásaikból, épp ezért mindenféle apró változás hihetetlen kihívás elé állítja őket. Ugyanakkor most arra kell berendezkedniük, hogy folyamatosan újratervezzenek – ennél rosszabbat kitalálni sem lehetne egy evészavarosnak, aki abba kapaszkodik, ha végre van egy struktúra körülötte.

Nem maga a karantén vagy a nyitás ténye a rossz számukra, hanem az, hogy megint igazodni kell egy új helyzetekhez.

F. R./WMN: Milyen módon tudnak állandóságot vinni a folyamatos változásba?

F. E.: Az ELTE élő pszichológiai előadásokat tartott a Facebookon, ahol az evészavar is téma volt. Ott említettem egy bulimia nervosával küzdő páciensem tapasztalatait, aki arról számolt be, mekkora lavinát képes elindítani, ha egy láncszem meglazul: ha kimarad a reggelije, akkor szinte az egész hete dugába dől. Ebédnél ugyanis éhesebb lesz, mint szokott, emiatt többet fog enni, így beindulnak a szorongásai. A szorongás pedig már egy evésre késztető helyzet, ami hánytatással végződik. Ilyen esetben ki kell találni, a betegek hogyan hozhatnak létre három-négy olyan támpontot a napjukban, amihez tartani tudják magukat. Az sem jó ugyanakkor, ha túl szigorúak magukhoz.

Mindenkinek fontos belátnia, hogy egy dologra érdemes most berendezkednünk: a változásra. Épp emiatt kell a rugalmasság, kellenek az engedmények: a saját magunkkal szembeni empátia kiépítése kulcsfontosságú – nem csak az evészavarosokat illetően.

Azzal szoktam bátorítani a pácienseimet, hogy, ha lesz is második hullám, most már van erre forgatókönyvünk. Tudjuk, hogy képesek vagyunk olyan helyzetekre is ráállni és kialakítani a saját struktúránkat bennük, amik korábban ismeretlenek voltak számunkra. Emiatt kicsit könnyebb. Amíg nincs vakcina, illetve gyógykezelés, addig meg kell őriznünk a folyamatos újratervezés és a magunkkal (szorongásainkkal) szembeni megértés és elfogadás képességét.

 

Filákovity Radojka

 Forrás: wmn.hu

 https://wmn.hu/wmn-life/53002-tuleves-majd-csendes-hanytatas-hogy-a-csalad-eszre-ne-vegye--eveszavarokkal-kuzdok-a-jarvany-idejen-

53601.jpg

Adynál jobban kevesen értették meg és fejezték ki, hogy a mámor, mint teremtő és pusztító erő, ott van az élet gyökerénél, és "az élet él és élni akar."

„Egyetlen igazság van a földön s ez az igazság az élet,” írja Ady Endre. “Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni. Az életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az erőnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy mesterkedésnek pompája nyújt.” Nem csoda, hogy Ady fellépését óriási felháborodás kísérte. Nem pusztán azzal váltotta ki, hogy veszélyes, új eszmék nevében bírálta a hatalmasokat.

Egy olyan korban, amikor az érzelmeket elfojtani, az igazságokat elhallgatni, a vágyakat leplezni, a mámort megvetni illett, legalábbis nyilvánosan - Ady nyíltan és őszintén az Élet pártjára állt. A Mámor pártjára állt a papírszagú igazságokkal, a merev dogmákkal, az osztálytermek és a templomok ásítóan üres, ájtatos szólamaival, a hivatalok pöffeszkedő fontoskodásával, a szalonok nyárspolgári giccsével szemben.

Azt a veszélyes igazságot hirdette, hogy az élet nem a hétköznapok komoly, szorgoskodó nyüzsgésében rejlik. A mámor ritka pillanataiban tárul elénk az élet rettentő misztériuma. Erről a mysterium tremendum et fascinans-ról írt Rudolf Otto, mint minden vallás alapélményéről, és ami Ady szerint minden élet gyökerénél is ott van. Az Élet: vallásos áhítat, titok és rettegés. Mégis, a túlélésért folytatott küzdelem közben, a közös élet intézményes megszervezésével ez az élmény elhalványul. “Ránk borul a köd. Haladunk tudat, hit, emlékezés, remény és cél nélkül,” írja. “De ha néha a lélek hamvából felébred egy szikra, egy pillanatra eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet.”

Nem véletlen, hogy a modern magyar irodalmat megteremtő Nyugat folyóiratba éppen A magyar Pimodán című esszéjével debütált, aminek a témája a teremtő és pusztító mámor. Botrányt keltett azzal, hogy kimondta: a mámornak bizony nagy szerepe van a művészeti alkotásban. De azzal is, hogy könyörtelenül rámutatott: “a magyar ugaron” a vágyak és a lehetőségek között húzódó szakadék miatt a legnagyobb elmék alkoholizmusba, pusztító mámorba menekülnek.

“A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba,” írja. A Pimodán egy párizsi szalon volt, ahol a a 19. század közepén a francia író- és művészvilág legnagyobbjai pszichonauta kísérleteket folytattak magukon különféle, akkor még egzotikusnak számító tudatmódosító szerekkel, mint a hasis. Élményeik szerves részévé váltak a francia kultúrának.

Ady szerint azonban a magyarok, és ő maga is, érzéketlenek maradtak az ilyen “okosabb és finomabb narkotikumokra”. A mámor nálunk sokkal inkább pusztító, mint teremtő. Miért? Mert “Magyarországon abból élünk, hogy hazudunk egymásnak.” Ady kora magyar valóságát látta olyan hazugnak, álságosnak, nyomasztónak, ami lehetetlenné tette egy olyan kifinomult elme számára az alkoholmámor nélküli létezést, mint ő.

“Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.”

Ez a gondolat szintén botrányos volt a milleniumi korszakban, amikor a magyar népet leginkább dicsérni illett jellemszilárdsága, keresztény gyökerei és dicső múltja miatt. Nem csoda, hogy Adyt kiátkozták a konzervatív sajtóban, mint dekadens, beteg lelkű felforgatót, zsidóbérencet és hazátlan bitangot. Ami talán a legnagyobb tragédiája is volt, hiszen kevés olyan zsenije volt a magyar irodalomnak, aki annyira szervesen, gyógyíthatatlanul magyarnak érezte és vallotta volna magát, mint éppen ő.

A magyar nép mámorhoz való álszent hozzáállása azóta is töretlen. Legyen szó szexről, drogokról vagy más szenvedélyről. Nincs nagyobb botrány, mint amikor valaki őszintén akar szólni a teremtő és a pusztító mámorról. (Szexedukáció az iskolában? Még mit nem!) Mert ha ezekről őszintén beszélnénk, akkor őszintén kellene beszélnünk az ezernyi kezeletlen népbetegségről és társadalmi nyavalyáról, igazságtalanságról és fonákságról, ami a magyar népet sújtja. Akkor be kellene nézni a szőnyeg alá, ahová besöpörtük azt a sok szenvedést. Akkor lelepleződne, hogy a kép, amit magunkról mutatunk, hamis.

Menedzseljük, korlátok közé szorítjuk, visszafojtjuk az életet, a nyugalmas látszatot választjuk a felkavaró igazsággal és valósággal szemben. Sokkal kényelmesebb moralizáló közhelyeket és szóvirágokat szajkózva harcot mímelni a vágyaink és álmaink ellen, mint leásni a gyökerükig. “S csináltak egy jámbor, papos világot, mely megöli a vágyat és az álmot,” írja keserűen Ady. Amikor az Alkotmánybíróság 2004-ben kimondta, hogy nincs jogunk a mámorhoz - Ady perspektívájából nézve azt mondta ki, hogy nincs jogunk az élethez. A cél nem a mámor száműzése. Mert ha a teremtő mámort száműzzük az életünkből, akkor pusztító mámorként fog visszatérni.   

De azért Ady a maga látnoki erejével nem csak borús képeket varázsolt elénk, de tudott a maga módján kimondottan derülátó és utópikus is lenni. Hitt abban, hogy az élet végül mindig győzedelmeskedik a halál ködös, dohos, poshadt, dermedt áligazságai fölött. “Az ember igenis repülni fog,” írja. “Ikarosz eljövendő unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma.”

Ady egész élete, gondolkodása tele van ellentmondásokkal. Életműve nem egy koherens, logikusan felépített rendszert alkot - impulzív, diszharmonikus, gyakran indulatos, néha igaztalan és túl kritikus is. Annyira azért nem volt szörnyű az a kor, mint ahogy Ady láttatta. Ő maga is része volt a démonnak, amivel küzdött. Saját magát pusztította ő is. Az általa kultikusan tisztelt mámoron keresztül. Egyszerre volt meg benne a sírva vigadó, cigányzenére mulató, kocsmát támasztó, múltba révedő vidéki magyar úr, és a világra nyitott, józan jövőlátó, aki túllépett "a mai magyar kocsmán". Kínzó félelmei, beteges szorongásai, nyugtalan szíve végül megölték. Ahogy Lukács Hugó, az orvosa írta halála után: "Éveken át vizsgálgattam ezt a szívet, és fejcsóválva tapasztaltam, milyen érthetetlennek, feleslegesnek, meg nem okoltnak látszó erőfeszítéssel dolgozott."

Amit nem tudott: tespedni és tétlenül ülni, tűrni, hogy az Élet megaludjon körülötte, mint a tej. "Úgy érzem, agyonnyom a csend," írja. "darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába."

Kevés tragikusabb képet tudok elképzelni, mint a költő, ahogy a parlamentben áll a köztársaság kikiáltásakor, 1918. november 16-án. Már súlyos beteg volt, de elvonszolta magát az Országgyűléshez, mert ott akart lenni a történések középpontjában. Belépett az ülésterembe. Senki nem vette észre. A forradalom prófétája tétován, felismeretlenül, tanácstalanul áll, az események túlhaladtak rajta. Csendben kifordul a teremből, és hazamegy.  

Az Élet gyakran visz minket tévutakra. Ha kiállunk az igazunkért, a veszély mindig fennáll, hogy túllövünk a célon. Hogy kettős mércét alkalmazunk. Hogy megbántunk másokat. Bár törekedni kell rá, hogy ezt elkerüljük, ezt a kockázatot mégis vállalni kell. Tanulni csak a hibáinkból tudunk. Ezerszer inkább a harsogó élet és az üvöltő igazság, mint a poshadó álnyugalom és konfliktuskerülő gyávaság. "Föl kell emelnünk hát egymás szíveit, s egymás eszébe hozni, hogy az életnek nincs gyászindulója, csak himnusza, biztató, harsogó, lázas himnusza."

Sárosi Péter

Forrás: drogtiporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/06/11/az_elet_mint_mamor#more15803704

follow-your-dreams.jpg

Bár Magyarországot nem sikerült a kormány drogstratégiájának megfelelően drogmentessé tenni 2020-ra, a drogköltségvetést sikerült eltüntetni. A megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre idén még nem írtak ki pályázatot, és az erre elkülönített címkézett költségvetés hiányzik a jövő évi költségvetés tervezetéből.

A drogterületen dolgozó szakemberek számára a jövő évi költségvetés a héten közzé tett tervezete hidegzuhanyként hatott: a tervezetből ugyanis teljesen hiányzik a címkézett drogpolitikai költségvetés. Míg az idei költségvetésben 517,5 millió forint volt elkülönítve erre a célra ("a kábítószer-fogyasztás megelőzésével kapcsolatos feladatok"), a jövő éviben 0 - azaz zéró forint. Mivel nincs ilyen tétel a költségvetésben. Ha más tételekhez lett hozzáadva, az sem látszik. Ráadásul az idénre elkülönített pályázati pénzek sem kerültek még kiírásra, a pletykák szerint a járványügy céljaira kisajátították őket. Így azok a szervezetek, intézmények, amelyek eddig körülbelül évi 350 millió forint összegben pályázhattak (KAB) a megelőzéssel és kezeléssel kapcsolatos programjaik támogatására, bizonytalan jövő elé néznek. Mivel az önkormányzatok szintén a költségvetés vesztesei közé tartoznak, tőlük sem remélhetnek jelentős támogatást. Pedig a legutóbb a Drogriporteren készített online kutatásunk szerint az emberek a válság alatt is fogyasztanak drogokat, és a válság következtében csak a drogproblémák romlásával számolhatunk.

Joseph Schumpeternek, a híres osztrák politikai közgazdásznak tulajdonítják a kijelentést, hogy "a költségvetés a kormányzat csontváza, megfosztva a félrevezető ideológiai máztól." Nos, ha ezt a magyar kormány drogpolitikájára alkalmazzuk, akkor kimondhatjuk, hogy a magyar államnak jelenleg nincsen önálló drogpolitikája. Hiszen hiába fogadtak el 2013-ban egy ambiciózus drogstratégiát, ami 2020-ra drogmentes Magyarországot (sic!) álmodott, annak címkézett költségvetés nélkül legfeljebb a politikai szájkaratéban lehet jelentősége. Mert állíthatja azt a kormány, hogy a költségvetési források egyéb helyen (pl. más költségvetési tételekben, EU-s pályázatokban) rendelkezésre állnak. Lehet, hogy ez így van. Viszont címkézett költségvetés nélkül teljesen átláthatatlan és elszámoltathatatlan, hogy vajon mennyit költ a kormány valóban drogügyekre, és ebből mennyit kapnak a valóban szakmai értéket képviselő kezdeményezések. Reméljük, a kormány orvosolja ezt a problémát és nyilvánosságra hozza, hogy vajon mi történt az idei és jövő évi drogköltségvetéssel, és hogyan garantálhatjuk, hogy a szervezetek időben pénzhez, az iskolák prevencióhoz, a rászorulók ellátáshoz fognak jutni.

 

A szociálpolitika eddig is a 2010 óta kormányzó Fidesz-KDNP koalíció mostohagyermekei közé tartozott - ezen belül a drogpolitika különösen rossz helyzetbe került 2010 után. Az egykor még milliárdos nagyságrendű drogköltségvetés a 2010-es évek elejére 300 millióra zsugorodott, majd néhány éves stagnálás után ismét félmilliárdra növekedett. Ez azonban még mindig rendkívül kevés pénz, különösen akkor, ha azt nézzük, hogy eközben micsoda osztogatásokra került sor a különféle egyházi és sportegyesületeknek. Csak a Postás Sport Egyesület 300 millió forintos különtámogatásban részesült 2019 januárjában - majdnem annyi pénzben, mint amennyit az állam pályázatok formájában az összes hazai drogprevenciós és terápiás szervezet számára kiírt! Pedig a tapasztalatok szerint ezek a KAB-os pályázatok alkalmasak arra, hogy helyi szinten innovatív szakmai kezdeményezéseknek teret adjanak.

Ráadásul ezek a pályázatok is késve kerültek kiírásra, késve hirdették ki a győztes szervezetek nevét és a szerződések aláírása is csúszott - olyannyira, hogy 2019-ben a szervezetek 3 héttel az iskolazárás előtt kapták meg az egész tanéves drogprevencióra szánt pénzüket! Az idén pedig az ún. KAB-os pályázatok kiírása eddig teljesen elmaradt. Az alacsonyküszöbű szervezetek normatív támogatása némileg nőtt ugyan, de az még mindig nem elegendő a fennmaradáshoz pályázati támogatás nélkül. A Kék Pont ellen folytatott politikai kampány óta ráadásul az ártalomcsökkentés szitokszó és tabu lett. A területen egyre kínzóbb a szakemberhiány, és a szekuláris szervezetek kiéheztetése mellett az egyházi fenntartású intézmények monopol-helyzetbe hozásának lehetünk szemtanúi.

A kormány drogpolitikája az elrettentést és a rendészetet állította középpontba, ennek szellemében szigorították 2013-ban a Büntető Törvénykönyv kábítószerrel kapcsolatos szakaszait, többek között korlátozva azok körét, akik a büntetőeljárás alternatívájaként az ún. elterelést (6 hónapos megelőző-felvilágosító, kezelő vagy egyéb programot) választhatják. Miközben a szakképzett szociális munkásokkal, pszichológusokkal dolgozó civil programok alig tudtak bejutni az iskolákba, a tanulók többsége kérdéses szakmai minőségű programokban vesz részt. Ezek egy részét rendőrök tartják, de jelen vannak az iskolákban a Szcientológia Egyházhoz köthető szervezetek is.

Lehet azzal érvelni, hogy a járvány és a nyomában járó válság miatt költségvetési megszorításokra van szükség. Azonban a szociális ellátás, a megelőzés és kezelés leépítése éppen a válság miatt bosszulja majd meg a leginkább magát. Hiszen a gazdasági válság mindig együtt jár a szerhasználati problémák növekedésével, és ha ezeket nem kezeljük eredményesen, akkor rengeteg fiatal ember esik ki a munkaerőpiacról és csúszik le reménytelenül a társadalom peremére. Ezért aztán azt látjuk, hogy más országok a válságot arra használják fel, hogy szemléletváltást hajtsanak végre: kevesebb embert zárnak börtönbe, és több embernek nyújtsanak támogatást az egészségük és életük megőrzéséhez. Skócia például Magyarországgal nagyjából egy időben állt át egy szigorúbb drogpolitikai megközelítésre, de a túladagolásos halálesetek drámai növekedése miatt jelenleg fordulatnak lehetünk szemtanúi, és az állam ismét támogatja az ártalomcsökkentést. A járvány alatt többet, és nem kevesebbet, költenek erre.

És ha már arról van szó, mivel lehetne pénzt megtakarítani: Magyarország még mindig aránytalanul többet költ elrettentésre és büntetésre, mint megelőzésre és ellátásra, pedig ezzel nem tesszük drogmentessé az országot, csupán visszalökjük a gödörbe azokat, akik már egyébként is bajban vannak. Amikor a kedves olvasó legközelebb majd egy olyan ügyről olvas a médiában, amelyben valamilyen drog is szerepel, akkor jusson az eszébe a zéró drogköltségvetés!

Sárosi Péter


Forrás: drogtiporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/05/28/a_drogok_nem_tuntek_el_a_drogkoltsegvetes_igen#more15723470

Pár héttel ezelőtt megjelent az oldalunkon egy cikk (IDE kattintva elolvashatjátok), amelyet Kurucz Adri írt, és engem mélyen megérintett. De nemcsak engem kavart fel, hanem benneteket, olvasókat is, legalábbis ezt vettem ki a Facebook-oldalunkra írt hozzászólások tömkelegéből. Azzal is szembesültem, mennyire nehéz kívülről megérteni az anorexia nevű betegség folyamatait és a lelki okait. Maga a szakember is azt mondja, hogy ezt egy kívülállónak irtózatosan nehéz felfognia, éppen ezért nem lehet elégszer beszélni arról, mi áll a betegség hátterében. Ebben segít most nekünk dr. Forgács Attila klinikai szakpszichológus, aki számos anorexiás beteggel dolgozott már. Szentesi Éva interjúja. 

Szentesi Éva/WMN: Rengeteg cikket olvashatunk erről a kérdésről, de mintha mégsem kerülnénk közelebb a megértéshez. Milyen lelki okai lehetnek az anorexiának?

Dr. Forgács Attila: Annyira sokrétegű jelenségről van szó, ha csak erről beszélgetünk, sem lesz elég időnk. Ennek kulturális, spirituális, mediális, családi, mikroszociális okai egyaránt vannak. Ezek mind a hátterében állnak, tehát nem egyokú betegségről van szó. A tudomány mai állása szerint genetikai, illetve evolúciós háttere is van. Ezt abból gondolják, hogy az anorexia elterjedtsége nem változik a kultúrákban, meg idővel sem, hanem meglehetősen stabilan a populáció fél-egy százalékát érinti.

Sz. É./WMN: És milyen mértékben van köze a soványságkultuszhoz? Mert laikusként azt gondoljuk, nagyon is sok.

F. A.: Persze jelen van a társadalomban egy nagyon erős soványságkultusz, ami azt jelenti, hogy elsősorban a nők nagyon szeretnének soványak maradni, aminek pedig ismételten kulturális okai vannak, de a halálos anorexia elterjedtségének – úgy tűnik – zárt, öröklött viselkedési magja van. Hiába halálos, ennek ellenére van evolúciós háttere. 

Sz. É./WMN: Magának a betegségnek mik a jellegzetességei?

F. A.: Egy anorexiás egészen másképpen viselkedik éhínség esetén, mint az átlagnépesség. A szokványos túlélési stratégia a takarékosság a mozgással, nem elpazarolni a drága energiát, nyugalomban kivárni az éhínség végét. Ám az anorexia velejárója a körülményektől független túlmozgás. 

Sz. É./WMN: Ezt azért csinálja a beteg, hogy még vékonyabb legyen?

F. A.:

Azért is, de ez a betegség nem ennyire akaratlagos dolog, hanem egy zárt viselkedési csomag, amiben benne van az is, hogy egy anorexiás kényszeresen túlmozog, nemritkán maratoni távokat fut, vagy fitneszszalonokba jár edzeni, amíg csak bír. 

A túlmozgás pedig azért szolgálja eredetileg a túlélést, mert nagyobb esély van arra, hogy rátalál valamilyen élelmiszerforrásra. 

Van még ezen kívül egy egészen furcsa, visszatérő jellegzetessége az anorexiának, ezt pedig úgy nevezik, hogy impluzuskontroll-zavar. Például ételt lopkod, hazaviszi, elkészíti, persze ő nem eszik belőle, de a többieket megeteti. Ez is egy evolúciós maradványa az anorexiás adaptációnak.

Egy száz-kétszáz fős klánban pontosan elegendő egy túlmozgásos anorexiás, ő az, aki nagyobb eséllyel találja meg az élelmet, mint a többiek éhínség idején. Az anorexiás persze belehalhat az éhezésbe, de az őt körülvevők megmenekülhetnek a kórosan sovány egyén különös szokásainak hála. 

 

Dr. Forgács Attila

 

Sz. É./WMN: Mikor figyeltek fel erre a betegségre először? Egyáltalán, ez a mai kor betegségének mondható-e?

F. A.: Már az ókorban is volt jele az anorexiának. A görögöknél külön istennője volt az éhezésnek, Limosznak hívták. De ugyanúgy megjelent a középkorban is, ahol vagy éhező szentnek tekintették, ilyen volt például Szent Margit, vagy pedig boszorkánynak nézték, akiről azt hitték, azért olyan sovány, hogy elbírja a seprű, majd máglyára is vetették. 

A soványságkultusz nagy robbanása a húszas évekre tehető. De az, hogy ez a kultusz megjelent, hogy a fogyókúrázás divattá vált, önmagában nem elegendő a betegség kialakulásához. 

Rengetegen fogyókúráznak. Ebben a modern társadalomban nincs még egy olyan szolgáltatás, ami iránt ekkora kereslet lenne. Ha a közösségi médiát vizsgáljuk, akkor a fogyókúrás oldalakon, csoportokban vannak a legtöbben. Egy bulvároldalt nehezen lehet elképzelni úgy, hogy ne hirdessen diétás eszközöket vagy szereket. Egy ideig ezeket a hirdetéseket gyűjtöttem is, a rendszerváltás után ezerkétszáz különböző fogyókúrás hirdetést szedtem össze, de mára leszoktam róla, mert egész egyszerűen dokumentálhatatlan mennyiségről van szó. 

Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy igen sok vállalkozás megél belőle, tehát manapság hatalmas a soványság iránti kereslet. 

Sz. É./WMN: Azt hiszem, arra is kíváncsiak sokan, köztük én is, hogy kiket érint ez a betegség a legnagyobb arányban?

F. A.: Ultradinamikus társadalomban élünk, amiben megöregedni, elhízni nem trendi, valamiféle fiatalos, tinédzser-, kislányos megjelenés dívik. A fiatalos, tini külalak vált divatossá a nők körében. Az anorexia pedig olyan betegség, amely kilencvenöt százalékban a tinédzser lányokat érinti. Tehát a legnagyobb veszélyben a serdülő lányok vannak.

Sz. É./WMN: Mivel társítja az ételt egy anorexiás?

F. A.:

Az anorexiás számára az evés valami állatias-sátáni viselkedés, ami rabságban tart. Él egy ősképlet a családban, miszerint a jó anya etet, a jó baba pedig eszik. Ez a minta rozsdásodik be, ettől próbál szabadulni. A tipikus anorexiás anya-gyermek kapcsolat szélsőségesen szoros és túlóvó. A serdülő gyermek úgy próbál meg leválni az anyjáról, hogy éhséglázadni kezd. 

Gyakorlatilag éhségsztrájkba kezd. Az evésen, pontosabban a nem evésen keresztül rengeteg rejtett – más módon közölhetetlen – feszültség fejezhető ki. 

Sz. É./WMN: Azon kívül, hogy a soványság látványos, melyek még az árulkodó jelei ennek a betegségnek? Hogyan vehetők észre a kóros fogyás előtt a jelek?

F. A.: Árulkodó jel, hogy a beteg nagyon lassan eszik, piszmog az étellel, turkálja. Aztán nem hajlandó másokkal együtt enni, a családi evésekből is igyekszik kimaradni. A közösségben való evés egy anorexiás számára olyan, mint a nemi szervek mutogatása, tehát erőteljesen szégyelli az evést. 

Látványos jel lehet az étkezési szokások megváltozása, például bizonyos ételeket nem eszik többé, diétázik, tisztítókúrákba, böjtökbe kezd, vegetáriánussá vagy vegánná válik, ezek eléggé szokványos bevezető tünetei az anorexiának. 

Sz. É./WMN: Az lehetséges-e, hogy nem feltétlenül a soványság a célja az anorexiásnak, hanem az, hogy a testét képes legyen kontrollálni?

F. A.: Egyértelműen látható egy nagyon erős perfekcionista kontroll a test fölött. Azt is lehet látni az interneten, hogy fogyási versenyek szerveződnek az anorexiások körében. Korábban például az volt inkább jellemző, hogy hatalmas ruhákban takargatták a testüket. Ma pedig könnyedén megtalálják egymást az interneten, és a közösségeikben súlyleadó versenyeken mérik össze magukat. 

A kontroll abban mutatkozik meg, hogy maga a kontroll élménye büszkévé teszi a beteget. Szokták ezt egyébként elhúzódó szuicidiumnak, azaz lassú öngyilkosságnak is gondolni. 

Sz. É./WMN: Mit lát egy anorexiás a tükörben? Egyáltalán lehetséges ezt elmagyarázni?

F. A.: Még az árnyékát is kövérnek tartja. Az a célja, hogy mint Pán Péter, eltűnjön a világból. Mivel testképzavarról van szó, ezért ezt racionálisan nem tudjuk megmagyarázni, hogy egy csont-bőr testről miért gondolja azt valaki, hogy még mindig kövér. Pontosan azért tekinthető testképzavarnak, mert csontsoványan is úgy véli, van még mit leadnia. Tulajdonképpen egy érzékleti csalódásról van szó, ez a betegségük egyik lényege.

Sz. É./WMN: Meddig képesek titkolni a betegségüket? És mikortól válik ez veszélyessé?

F. A.: Amennyiben a testtömegindex (BMI) már tizennyolc alá esik, akkor felmerül az anorexia gyanúja.

Ez előtt még sok látványos jel van, ilyen például a hajhullás, vagy a hiperaktivitás, a fiús megjelenés (rövidre vágott haj), a menstruáció elmaradása, igaz, ez nem látványos, de nagyon is része a korai tüneteknek. 

A menstruáció elmaradása azért is jelentőségteljes, mert egy anorexiás retteg a nővé válástól. Szabályszerűen irtóznak a nőiségtől, ezért mindent megtesznek azért, hogy ne lássák őket nőnek, ezzel együtt pedig a reprodukciós ciklusuk is eltűnik.

Az is nagyon érdekes, hogy ha sikerül egy anorexiás beteget meggyógyítani, meg is hízik, mégis a menstruáció csak jóval később tér vissza. 

Képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Annie Spratt

 

Sz. É./WMN: Mikor jön el az a pont egy ilyen beteg esetében, amikor már tudható, hogy nem lehet megmenteni? Illetve mik azok a módszerek, amikkel kezelhető ez a betegség?

F. A.: A szakemberek mindent meg fognak tenni azért, hogy ne jussanak el idáig. Az egészen enyhe próbálkozástól kezdve a kifejezetten drasztikusig. Ez a gyógyítási folyamat semmiképp sem könnyű, sőt nagyon is összetett. Kezdve például azzal, hogy nagyobb tányéron adják az ételt a betegnek, amin ugye kevesebbnek tűnik az adag, ezért többet fogyaszt belőle a beteg. 

Az anorexiás ember életveszélyben van, de nem fogják feladni a segítők, az utolsó pillanatban sem mondanak le róla. 

Végső esetben drasztikus – életmentő – orvosi beavatkozások is szóba jöhetnek, mint például az elektrosokk-terápia.

Sz. É./WMN: Tud statisztikákat mondani arról, milyenek a túlélési esélyei egy anorexiás betegnek?

F. A.: Klasszikus adat, hogy kezelés nélkül az anorexiások nyolc százaléka tíz éven belül meghal. Az anorexiások harmada meggyógyul, másik harmada szinten tartható, a harmadik harmada pedig inkurábilis (gyógyíthatatlan – a szerk.). Utóbbi csoporttal egyáltalán nem lehet mit kezdeni.

Az anorexia nervosa agresszív kórkép, hogyha az anorexiás tünetek megszűnnek is, az evészavar sokszor átalakul. Gyakran transzformálódik bulimiává, az sem ritka, hogy a korábbi anorexiás betegek évekkel a gyógyulás után túlsúllyal küszködnek. Ez azt jelenti, hogy az étellel való viszony a gyógyulás után is mutathat problémákat, csak már más vetületekben. 

Sz. É./WMN: Azokra, akik belehalnak, igaz az az állítás, hogy egyáltalán nem mutatnak hajlandóságot a gyógyulásra és együttműködést sem tanúsítanak a gyógyítókkal?

F. A.: Alapjában véve elmondható az anorexiás betegről, hogy nincsen betegségbelátása. Nem működik együtt, csal, a mindennapos mérlegelések előtt megiszik egy liter vizet, a zsebeibe nehezéket tesz, hogy többet mutasson a mérleg, az élelmiszert eldugdossa, tehát egyáltalán nem érzi magát betegnek. Minél kevesebb betegségbelátásuk van, annál nehezebb a helyzet. Az anorexiások nemhogy éreznék az állapotuk súlyosságát, inkább kifejezett felsőbbrendűség-tudattal élnek. Az anorexiások tökéletességmániás, többnyire jó képességű személyek.

Sz. É./WMN: Ez mit jelent?

F. A.: Büszkék rá, hogy ezeket az állatias ösztönöket, úgymint az evés, le tudják győzni. Képesek uralkodni ezeken a késztetéseken, képesek kontrollálni a testüket. Ezért is van az, hogy önmaguktól nem mennek el terápiára, rendszerint a család vagy a hozzátartozók hozzák el őket. 

Sz. É./WMN: Ha már a családot említi, akkor mi a szülő felelőssége egy ilyen betegség esetén? Egyáltalán felelősségre vonható, vagy, teszem azt, hibáztatható a szülő ezért?

F. A.: Nem. Az igaz, hogy a család bizonyos fajta rendszere kedvezhet az anorexiának, és fenntartja a betegséget, de nem bűnösöket keresnek egy családterápiában, hanem az anorexiának kedvező működésmódokat tárják fel, és ezeken változtatnak a családdal közösen. 

Ez a betegség egyébként mindenféle családi feszültséget magához gravitál.

Amíg az adott családtag betegségével foglalkoznak, addig nem kell foglalkozni egyéb problémákkal. Az gyakori jelenség, hogy ahogyan az anorexia kezd megoldódni, párhuzamosan romlik a család állapota, mert felszínre kerülnek olyan kibeszéletlen feszültségek, amiket addig az anorexia volt hivatott elfedni. 

Az anorexia gyógyulása után nem ritka a szülők válása, vagy az, hogy a család többi tagja betegszik meg. Utóbbi jelenség a családi tünetváltás.

Ha eljön egy ilyen család terápiára, elhozzák az anorexiás beteget, akkor például előírjuk nekik, hogy mindennap próbáljanak meg együtt étkezni, akárhányszor csak ez lehetséges, üljenek le együtt és egyenek közösen. Az asztal körüli interakciók nagyító alatt mutatják meg a viszonyokat.

Sz. É./WMN: Miért érzékelhetjük, hogy van egy eléggé erőteljes áldozathibáztatás ezekkel a betegekkel szemben?

F. A.: Mert az anorexia józan paraszti észjárással megérthetetlen jelenség. Rendkívül nehéz a külvilágnak empatizálnia ezzel az állapottal, ezért gyakran hallhatunk olyan véleményt, amely szerint „pofán kell vágni”, „meg kell tömni”, „ha nem eszel, gyerekem, akkor majd ez meg az lesz…”. Tehát ez a betegség gyakran vált ki valamilyen kőkorszaki vagy középkori reakciót is. 

És lássuk be, hiába telt el ennyi idő, még a mi kultúránk sem tart ott, hogy ezt a fajta másságot (mint általában a másságot) valamiféle empátiával kezelje.

Azt kellene mindenkinek megértenie vagy egyszerűen csak elfogadnia, hogy ez egy betegség, és ezt racionális érvekkel megváltoztatni nehéz, pontosabban lehetetlen. 

Sőt, olykor a korszerű szakmai protokollok sem képesek varázsütésre segíteni. Örvendetes, amikor sikerrel jár terápia, és meggyógyul egy anorexiás, de nem borítékolható a siker.

Szentesi Éva

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-egszsg/52302-szamukra-az-eves-allatias-satani-viselkedes-ami-rabsagban-tart--az-anorexiarol-oszinten

A jelenlegi helyzet komoly hatással van a felépülőkre, a fogyasztókra, a családtagjaikra és azokra is, akik amúgy eddig nem ittak sokat.

„Apa azért iszik, mert te sírsz” – szól a „vicc”, amiből most akad egy jó pár. Számtalan alkohollal és annak szorongáscsillapító hatásával kapcsolatos mém terjed a neten. Nem véletlen, mindenki feszült, mindenki ideges és bizonytalan ebben a kiszámíthatatlan helyzetben, amit a koronavírus eredményezett.

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns azonban nem gondolja, hogy hatalmas probléma a viccelődés, bár nyilván nem szerencsés ezekkel elárasztani az üzenőfalakat, hiszen sokaknak nincsen most megfelelő megküzdési mechanizmusa, márpedig ez a helyzet mindenkit próbára tesz. Emiatt mégis azt gondolja, hogy ez rossz üzenet,

hiszen ha mindenhol ez jön szembe, akkor sokan érezhetik úgy, hogy ez normális, hiszen mindenki ezt csinálja, ráadásul a reklámok is azt sugallják, hogy ha van valami gond, arra azonnal kapjunk be valami gyógyszert ahelyett, hogy a problémánk okaival is foglalkoznánk.

" style="max-width: 100%; display: block !important;" />Alkohol és karantén. Mikor van baj?

A jelenlegi helyzet komoly hatással van a felépülőkre és fogyasztókra (fotó: getty images)

Túlsúlyos? Van rá csodaszer, ami persze nem a sport és a terápia, a lényeg, hogy ne kelljen érte tenni semmit, nem kelljen hozzá változni, változtatni. Szorong? Lazuljon valami jófajta piával, ne azt nézze át, mitől érzi magát rosszul, és hogyan tudná azt másképp csinálni.

Ő mindezek ellenére iróniával értelmezi ezeket a mémeket, pedig, ha valaki, akkor ő tudja, hogy a szer okozta függés minden, csak nem vicc.

Bajzáth Sándor (1965-) felépülő függő, szociális munkás, addiktológiai konzulens, gyászcsoport vezető. Drog- és alkoholfüggőkkel valamint hozzátartozóikkal foglalkozik tizenöt éve intézményi és – több mint hét éve magánpraxisban is – egyéni és csoportos formában, emellett évek óta függőség témájú cikkeket publikál (www.addikt.hu), előadásokat tart. Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.

„Aki jelenleg is iszik, az nyilván röhög a vicceken és mémeken, majd iszik még egyet. A felépülő függőkre valóban lehet rossz hatással ez a sok pia-vicc, különösen a felépülésük kezdeti szakaszában, amikor még amúgy is instabil lábakon állnak, amikor még közel vannak ahhoz, amikor a pia vagy a szer adta meg a vágyott ellazulást. Egyszerre szerencsés és veszélyes helyzet ellenben az, hogy drogozni egyre nehezebb lesz, pláne az idő előrehaladtával. A gyógyszerfüggők beszerzési forrásai beszűkülnek, közülük sokan több, akár sok orvost is megkerestek, hogy felírassák a hivatalos adag sokszorosát, ám a jelenlegi helyzetben ezt nehéz kivitelezni, és a piacokon sem tudják megvenni feketén. Úgy hallom, hogy a Xanax- és Frontin-ellátás már most akadozik, ami nem kis probléma, hiszen ezeknek a gyógyszereknek az elvonása már komoly következményekkel (GM-roham) járhat. Az intravénás használók számára a steril tűhöz jutás is megnehezült, így az egyéb fertőzések is jobban terjedhetnek. Tudom, miket voltam képes megtenni azért annak idején, hogy tűhöz jussak.”

" style="max-width: 100%; display: block !important;" />

Sok függő azonban most is jobban fél az elvonási tünetektől, mint attól, hogy mondjuk börtönbe kerül, ezért sok mindenre képes a pénzért vagy a szerért.

Azt gondolnánk, hogy a karanténban a szakember pácienseinek száma megszaporodott, de azt mondja, bár minden héten jelentkezik nála több új függő, nem volt nagy megugrás. Ennek mondjuk az is lehet az oka, hogy az embereknek most aztán még kevesebb pénzük lesz, vagy spórolnak az elkövetkezendő, vészterhes időre. Ez pedig tartósabban ki fog hatni a klientúrára. A másik ok, hogy Bajzáth szerint a piálásnak hosszabb távon alakul ki a hatása, vagyis a függés, így aki most kap rá, nem most fog tudatosulni benne, hogy függő lett.

És, hogy mi minősül túl sok ivásnak?

„Az, amikor rendszeressé válik, és ha kihagyom, azt megérzem. A probléma az, amikor az egészségi állapotomat, teljesítményemet, napirendemet befolyásolja, ha rászűkül a figyelmem, és már reggel arra várok, hogy mikor iszom meg az esti sört vagy akármit. Ha valami nekem nem probléma, akkor nem gondolok rá, nem várok rá kényszeresen, nem tervezgetek vele.”

Bajzáth ennek ellenére azt mondja, a függőségre való hajlam – több determináló tényező összessége – befolyásolja leginkább azt, hogy kiből lesz alkoholista. „Ha belegondolsz, nagyon sokan tinikorukban és húszas éveik elején sokat piálnak, buliznak, mégsem lesznek feltétlenül alkoholisták. Tehát mennyiségből és időszakból nem lehet önmagában predikciót alkotni, ahhoz még sok más egyéb tényező együttállása szükséges.”

" style="max-width: 100%; display: block !important;" />Bajzáth Sándor

Bajzáth Sándor

Természetesen, jelen helyzetben nagyon kell figyelni arra, hogy az alkohol ne legyen kilépő eszköz vagy megoldási stratégia. „Amikor kis térben össze vagy zárva több emberrel, legyen az akár a családod, akkor nincs énidőd, egymás feszültsége átragad, nincs az, hogy akkor most te lehűtöd magad valahol vagy valakikkel kikapcsolsz. Tehát nem bagatellizálhatjuk el a helyzetet, igenis, a karantén egy igen komoly rizikófaktor.”

Az otthoni ivászat jelen helyzetben súlyosbodhat, alakulnak az online kocsmák, webkamerán keresztül együtt isznak a haverok. A még nem függő, csak »iszogató« is gyakrabban fog inni, ez pedig a családnak is teher, ugyanúgy, ahogy a főként nőkre jellemző nyugtatóhasználat felerősödése. Ezek elkerülésére, vagy esélyének csökkentésére kell a szoros napirend és más feszültséglevezető technikák, például legyen olyan őt értő személy, akinek a nehézségeiről tud beszélni, ventilálni, valamint a sport bevezetése.”

Bajzáth Sándor szerint komoly gond lehet elviselni a családnak a munkanélkülivé vált alkoholista jelenlétét is, aki majd otthon a felesége és a gyerek(ek) előtt issza le magát, és nem a már bezárt kocsmában. A beszűkült élettér és az esetleges létbizonytalanság melegágya a családon belüli növekvő feszültségnek és erőszaknak. „Ez azzal is jár, hogy a bezártságban a nők sokkal kisebb eséllyel tudnak segítséget kérni, ennek pedig már most is van érezhető növekedése a krízisvonalak információi alapján.”

Itt említi meg a „jobb helyzetben” lévő szerencsejáték-függőket, akiknek online lehetőségük van tovább játszani, ami, bár nem ugyanolyan érzés nekik, mégis valamelyest kielégíti a függésüket. „Itt viszont még könnyebben elszaladhat a ló, a pénzt csak számok jelzik a képernyőn, lehet, hogy valaki sokkal könnyebben belecsúszik nagyobb tétekbe.” Hasonló a helyzet a szexfüggőkkel, gondolnánk, akik ha személyesen nem is, de online is kiélhetik függésüket. „Náluk pedig az a nehezítő tényező, hogy a család otthon van, nem tud úgy elvonulni.”

" style="max-width: 100%; display: block !important;" />

A már kifejezetten a függőkét érintő másik problémáról is beszél, vagyis arról, hogy most a rehabokon és az addiktológiákon a már terápiában lévőket ugyan nem küldik el, de nem fogadnak új betegeket. Ez azt is jelenti, hogy aki most delíriumba kerül az alkoholmegvonástól, vagy súlyos állapotba viszi a drogelvonás, az nagy veszélyben van. „Akik pedig most jönnek majd ki a terápiáról, gondolj bele, ha eddig nehéz volt új életet kezdeniük, melót találniuk, akkor most mi lesz? Sokkal élesebb váltás következik majd. Ennek ellenére, hogy valami jót is mondjak, így is van lehetőség a józanodásra.”

Mi az, amit most mégis egy függőségi problémával küzdő tud tenni? „Azt javaslom, hogy mindenki éljen a virtuális segítséggel. Nemcsak személyes konzultációk vannak online formában, hanem AA-gyűlések és minden más önsegítőcsoport is áttette magát a virtuális térbe. Vonatkozik ez a függők gyerekeinek, házastársának, szülőjének, gyerekének fenntartott csoportokra is. Nyilván vannak, akiknek nincs netük vagy jó minőségű netkapcsolatuk, ott a megoldás valóban nagyon problémás.”

Hova fordulhatunk?

NA (Anonim Drogfüggők)
AA (Anonim Alkoholisták)
ACA (Alkoholisták Felnőtt Gyermekei)
NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen)
PATENT Egyesület

(Kiemelt kép: Getty Images)

Forrás:nlc.hu

https://nlc.hu/eletmod/20200419/alkoholizmus-karanten-viccek-gyogyszerfugges-csaladon-beluli-eroszak-koronavirus/amp/?fbclid=IwAR06oL270qQZGMOZnFdJQLtqS9wq7k3ZsviOpUfQ7eFvRoa0BBi4hfH0ZtM

what-happens-at-smart-recovery-meeting.png

Bár világviszonylatban a drogfüggőséggel küzdő emberek önsegítő csoportjai leggyakrabban a 12 lépéses megközelítésen alapulnak, ma már vannak alternatív módszerek is - ezek közül ismertetünk egyet, a SMART felépülést.

Bizonyára mindenki hallott már az Anonim Alkoholisták (AA) és a Névtelen Drogfüggők (NA) gyűléseiről. Ha máshol nem, hát látta amerikai filmekben, sorozatokban, ahogy alkoholisták, drogfüggők összegyűlnek, és szertartásos hitvallást tesznek egymás előtt saját függőségükről, és azzal való küzdelmeikről. Ezek a demokratikusan, alulról szerveződő önsegítő csoportok az ún. 12 lépésen alapuló megközelítést követik, amelyet Bill Wilson és Bob Smith amerikai alkoholisták dolgoztak ki az 1930-as években az USA-ban. Miután az alkoholtilalom megbukott, az állam a bűnüldözés helyett egészségügyi problémaként kezdett el foglalkozni az alkoholizmus problémájával, ezért Wilsonék módszere nagy érdeklődést és támogatást váltott ki.

A módszer összefoglalását az általuk írt, az AA-sok által csak Nagy Könyvként hivatkozott írásban foglalták össze 1939-ben. Ez arra a felismerésre épül, hogy a függőség egy betegség, amelyet nem lehet pusztán akaraterővel legyőzni. Ehhez spirituális élményre van szükség, amit a közösség támogató közegében lehet a leginkább megélni, tapasztaltabb sorstársak útmutatásait követve. Az első lépés, hogy az embernek el kell fogadnia, hogy az élete irányíthatatlanná vált a függőség betegsége miatt, a második lépés pedig az, hogy el kell fogadnia egy felsőbb hatalom létezését, amely segítheti a felépülésben.

Az élmények, tapasztalatok megosztása, az elfogadó, támogató környezet szó szerint csodákat képes művelni: sok ember életében hozott alapvető változást egy ilyen közösségben való részvétel. Ma már számos kutatás is igazolja, hogy az önsegítő csoportokban való részvétel óriási segítséget jelent és jelentős hatással van az érintettek egészségére és jóllétére. Ma már a 12 lépésen alapuló csoportokat hoztak létre a függők hozzátartozói (akik gyakran társfüggőként definiálják magukat), a dohányosok, a túlevők és számos más viselkedési zavarral küzdő emberek is. A 12 lépéses önsegítő csoportok beépültek a bentlakásos rehabilitációs programok mindennapjaiba is, ma már Magyarországon is működnek az ún. Minnesota-modell alapján működő terápiás közösségek (ezt szintén Amerikában alapította a 40-es évek végén a Hazelden Betty Ford Alapítvány.) A 12 lépés az évtizedek során a sztenderd, legelterjedtebb felépülési módszerré vált a világ számos országában. Az Egyesült Államokban a 90-es évek végén a terápiás programok 93%-a (!) alkalmazott 12 lépéses módszert.

Minden előnye ellenére azonban a 12 lépéses módszer nem működik mindenkinél ugyanolyan eredményességgel. Vannak olyanok, akik idegenkednek attól, hogy egy felsőbb erő létezésében való hitüket megvallják - még akkor is, ha a Nagy Könyv siet hangsúlyozni, hogy ezt egy ateista is megteheti, és nem szükséges ezt az erőt Istennek nevezni. Tény, hogy a módszer kidolgozói újjászületett keresztények voltak, és nagyban építettek a hasonló keresztény közösségek hagyományaira. Bár az 12 lépéses módszer nem tekinthető vallásosnak, de mindenképpen spirituális megközelítés. Az amerikai bíróságok azonban ezt a különbségtételt nem ismerik el: 1996 és 2007 között öt fellebbviteli bíróság mondta ki az ítéletében, hogy a lelkiismereti szabadság megsértése valakit ilyen csoportban való részvételre kötelezni.

Vannak olyanok, akik az AA/NA gyűléseket “szektásként” élik meg. És vannak olyanok is, akik elutasítják, hogy az alkohol- vagy drogproblémáik miatt egy egész életükre szóló “függő” identitást vegyenek magukra. Nem fogadják el, hogy még józanul is, halálukig “szenvedélybetegek” maradnak, akik képtelenek ellenőrzést gyakorolni a saját életük felett. És még ha el is fogadják, hogy a függőség krónikus betegség, azt nem fogadják el, hogy más lenne, mint mondjuk a cukorbetegség, aminek a kezeléséhez nem kell hinniük saját tehetetlenségükben vagy egy felsőbb erő létezésében, vagy elfogadniuk egy több évtizeddel azelőtt írt könyv állításait.

Azok a függőséggel küzdő emberek, akiket nem elégített ki a 12 lépéses módszer, találkoztak azokkal a pszichológusokkal, akik a 80-es években a kognitív viselkedésterápia (CBT) alkalmazását kutatták a függőségek kezelésében. Albert Ellis pszichológus racionális érzelmi viselkedésterápia (REBT) módszerének felhasználásával Jack Trimpey létrehozta a Racionális Felépülés (RR, Rational Recovery) módszert. Azonban mivel ez for-profit vállalkozássá vált, a nonprofit irányt előnyben részesítők otthagyták Trimpey-t. Joe Gerstein pszichiáter szakmai védnökségével 1994-ben létrehozták a SMART Recovery nevű szervezetet. Ez megtartotta az AA azon felismerését, hogy az önsegítő közösségek ereje nagyon fontos a függőséggel való küzdelemben, azonban egy új, alternatív megközelítést alkalmazott, amely a kognitív viselkedésterápia tudományos felismerésein alapult.

Joe Gerstein pszichiáter

A SMART egy rövidítés, feloldása: önmenedzselés és felépülési tréning (Self Management and Recovery Training). A SMART csoportok nem várják el a tagjaiktól, hogy elfogadják a saját tehetetlenségüket, vagy egy magasabbrendű erőben való hitet. Li és munkatársai 2000-ben azt vizsgálták, hogy miért választották emberek az egyik, vagy a másik módszert. A különbséget szerintük a leginkább a Julian Rotter által kidolgozott belső- és külső kontroll elméletén keresztül lehet megragadni. Rotter szerint a belső kontroll az, amikor az ember a saját cselekedeteitől, hozzáállásától várja a változást, míg a külső kontroll az, amikor egy külső erőtől teszi függővé ugyanezt. A felépülést segítő önsegítő csoportok minden esetben a kettő keverékével dolgoznak. Ezt jól meg is fogalmazza a Reinhold Niebuhr amerikai teológus nevéhez fűződő nyugalom/derű-ima (serenity prayer), amit a spirituális önsegítő csoportok gyakran használnak: “Isten, adj nekem derűt és a nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.“

Míg azonban a 12 lépéses módszerben a külső kontrollon van a hangsúly, a SMART módszerben a belső kontrollon - és ennek megfelelően a SMART felépülést jellemzően azok választják, akik a belső kontrollt fontosnak tartják. Ez a magyarázata annak is, miért ilyen fontos eleme a mélypont elérése (hit the rock bottom) a 12 lépéses módszereknek: a saját tehetetlenség és a külső erőre való rászorultság szempontjából ezek a mélypont-élmények spirituális kiindulópontjai lehetnek a pozitív változásnak. A SMART felépülésben azonban egy olyan fogalmon van a hangsúly, amit nehéz magyarra fordítani: az empowerment-en (felhatalmazás, megerősítés, felvértezés). Ez arra utal, hogy az egyénnek képessé kell válnia arra, hogy a változás motorja legyen, és ehhez meg kell erősíteni a saját cselekvő szerepébe (ágens) vetett hitét. A Niebuhr-ima szekularizált verziója így hangozna: “Törekszem arra, hogy kellő bátorsággal megváltoztassam azt, amit tudok, kellő higgadtsággal elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, és kellő bölcsességgel eldönthessem, hogy mi a kettő közötti különbség.” A két megközelítésben azonban a közös az, hogy mindezt az egyén egyedül, elszigetelve nem vagy csak nagyon nehezen tudja elérni - és ehhez a közösség erejére van szüksége.


A SMART megközelítés a Niebuhr-imából az aktivitásra és bátorságra helyezi a fő hangsúlyt, és olyan technikák elsajátítására, amelyek az egyént képessé teszik a sóvárgás csökkentésére azáltal, hogy az egyén megtanulja belátni a sóvárgás korlátait (korlátozott időben, nem képes ártani és nem képes kényszeríteni). Nagy hangsúlyt kap a visszaesés-megelőzés is, az olyan magas kockázati környezetek, helyszínek, szituációk elkerülésén keresztül, amelyek nagy valószínűséggel vezethetnek visszaeséshez. A SMART által használt technikák nagyrészt a CBT (kognitív viselkedésterápia), és főleg a fentebb említett, Ellis-féle racionális érzelmi viselkedésterápia (REBT) által kidolgozott, bizonyítékokkal alátámasztható módszerek, amelyek magukban foglalhatják a gyógyszeres (szubsztitúciós) terápiát is (külső szakember bevonásával), illetve a mindfulness meditációs technikákat. A SMART önsegítő csoportok és az AA/NA csoportok közös jellemzője, hogy a gyűléseket mindkét esetben nem szakemberek, hanem sorstársak vezetik, ebben tehát különböznek a hagyományos pszichoterápiától.

A SMART módszer elméleti alapját ezenkívül a függőségről alkotott eltérő koncepcióban is megtalálhatjuk. A hagyományos, a függőséget progresszív agybetegségként felfogó szemlélettel szemben a függőséget elsősorban egy tanult viselkedési zavarnak tekinti, amely társadalmi interakciókon keresztül vésődik be az emberi agyba. És ugyanilyen módon, tanulással lehet rajta változtatni is, hiszen az agyban bekövetkező változások ritkán véglegesek, az rugalmasan alkalmazkodik az emberi viselkedéshez, adaptálódik a környezethez (neuroplaszticitás). A SMART a kognitív viselkedésterápia egyik alaptézisét vallja: nem az események alakítják a viselkedésünket, amelyeken keresztül tehetetlenül sodródunk - hanem az eseményekről alkotott felfogásunk. Ahogy a görög filozófus, Epiktétosz megfogalmazta: “az embereket nem a dolgok zavarják, hanem a dolgokról kialakított nézeteik.” Ugyanezt a bölcsességet mondatja ki Shakespeare Hamlet királyfival, “Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá.”

Ami az AA számára a 12 lépés, az a SMART csoportok számára a 4 pont: 1) a motiváció kialakítása, 2) a késztetések kezelése, 3) a problémák megoldása és 4) az életmódbeli egyensúly megteremtése. Beszélnek ezenkívül a változás 6 stádiumáról is, ami körkörös ciklust képez: töprengés előtti stádium, töprengés, előkészület, cselekvés, fenntartás, visszaesés. Ez a viselkedésváltozás transzteoretikus modelljén alapul, amit Prochaska és DiClemente dolgozott ki a 70-es évek végén. És ami az AA számára a Nagy Könyv, az a SMART-nál a Kézikönyv (Handbook, 3. kiadása 2013-ban jelent meg). Ez az elméleti bevezetés mellett számos olyan gyakorlatot is tartalmaz, ami segíti a függőséggel küzdőket a csoportos és egyéni felépülésben, a 4 pont köré szervezve. A SMART kézikönyvben a tudományos kutatások eredményei jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak.

transzteoretikus-modell.pngForrás

A SMART önsegítő csoportok (ezek minden esetben ingyenesek) száma az elmúlt évtizedekben gombamódra szaporodott: 2012-re elérte a 690-et, ma pedig 3000 különféle csoportgyűlést tartanak 23 különböző országban. Ezek közül egyre több az online csoportgyűlés (ez a mostani járvány idején méginkább jellemzővé vált). A szerhasználattal kapcsolatos csoportok mellett egyre inkább elterjednek a viselkedési függőségekkel kapcsolatos csoportok is, akárcsak a hozzátartozói csoportok, vagy a veteránok PTSD csoportjai. Ma már számos csoport működik börtönökben is. Európában jelenleg még csak néhány országban elérhetőek SMART csoportok, Magyarországon nem találkoztam még ilyen csoporttal - ugyanakkor aki angolul beszél, az gyakorlatilag bármikor csatlakozhat egy online gyűléshez, és a SMART honlapján online képzéseket is kínálnak, illetve támogatást ahhoz, hogy valaki a saját SMART csoportját elindíthassa a saját közösségében.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a SMART, bár alternatív megközelítést képvisel, nem lép fel azzal az igénnyel, hogy “leváltsa” a más megközelítést alkalmazó módszereket - csupán kiegészíteni szeretné azokat. Egy olyan ellátórendszert tartana kívánatosnak, ahol a felépülésre vágyók éppúgy többféle lehetőség közül választhatnak, mint az egyéb problémáik esetében. Ami egyesek számára a 12 lépéses módszerben taszító, a másik ember számára vonzó lehet - és ugyanígy a SMART felépülés esetében, amit egyes spirituális szemléletű emberek érezhetnek túl száraznak. Előfordulhat az is, hogy ugyanaz az ember élete különböző szakaszaiban más és más megközelítést talál eredményesebbnek. Ami fontos lenne, hogy mindenki megtalálja a magának legmegfelelőbb módszert.

Sárosi Péter

Dorrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/05/16/smart_felepules_alternativ_kozossegi_onsegites

 

Olvasónk leveléből kiderül, milyen sokféle funkciót tölthet be akár ugyanannak az embernek az életében is ugyanaz az anyag - esetünkben az amfetamin.

Nem minden fekete és fehér. A viszonyom a fehérrel éppen ilyen sokszínű. Úgy hét éve fogyasztok, periódikus rendszerességgel. Húszas éveim elején az ungerground bulik úgy szippantottak be, mint orrom egy jókora csíkot a before-on. Akkor még minden más volt és minden másképp hatott. Partydrogként barátkoztunk össze, napokig pörögtem tőle, hétköznapra elengedtem, de mindig nagyon vártam a következő alkalmat, amikor gondolataim újra olyan sebességen száguldanak majd, hogy a gátlásaim sem érik utol őket. A barátságból hamar szerelem lett, éheztem az általa elért tudatállapotot. Mellette egyetemre jártam, fel sem merült, hogy amit csinálok az káros, rossz, vagy később esetleges mellékhatásokkal kell majd számolnom. Fiatalon és bohón, üde szervezettel könnyedén hevertem ki a húzós hétvégéket – nem úgy mint ma, mikor már szerdáig nyögök egy hosszú szombatot. Fel sem tűntek a néhai, hajnali izomgörcsök és a túlfeszült test jelzései, mikor már túltoltam a mennyiséget. A kezdeti beszédesség szorongó, paranoid, konok hallgatásba burkolózott, kerültem az emberek pillantását, de ez akkoriban még nem is tudatosult.

A hétköznapi használat talán a szakdolgozatom írásánál és az első munkámnál kezdődött. Azt már néhány elszállt afteron is felfedeztem, hogy ezen a frekvencián kreatív energiák szabadulnak fel bennem, az agyam valósággal hányja a rímeket. Imádtam speed-en verseket írni. A szakdolgozat megírásának ideje alatt napokra bezárkóztam, behúzott függönyök mögé bújtam és csak szipogtam és gépeltem. A határidő előtt bő másfél héttel készültem el, meglehetősen jó eredményt elérve.

Ezekben az időkben hozott össze a sors egy dominával, mondanom sem kell, ez a sötét vágyakkal teli világ a narkotikumok melegágyában burjánzott. Folyamatosan szívtunk, nappal, éjjel, vendégek előtt és után. Élvezetből és energiapótlásból. Löketként, hogy elviseljük a sok hülyét és átlendítsen a szeánszokon. Félreértés ne essék, nem azért kellett a drog, hogy elnyomja a munka iránti undoromat – én java részt élveztem és érdekesnek tartottam, amit csinálok. Az amfetamin egyfajta segédeszköz és önjutalmazás is volt. Jól fizető hobbiként, fétis buliként éltem meg az egész időszakot, ám észre sem vettem, hogy idő közben teljesen bekebelezett és nem szívesen érintkeztem hétköznapi emberekkel, elidegenedtem a világtól. Feszültséget és félelmet váltott ki a tömegközlekedés és egy egyszerű bevásárlás is. Lassan mindenhová taxival közlekedtem.

Az akkori párom szintén fogyasztó volt, az első csíkomat is ő húzta ki nekem, most meg hirtelen folyton azzal nyüstölt, álljak le és keressek munkát, mert így teljesen tönkreteszem magam. Esténként alig bírtam elaludni, a sok fű sem segített igazán, a pánik és a végtelen gondolati spirál teljes pszichózisba ringatott. A szex persze pezsdítő és önfeledt volt, nálam az amfetamin vérbőséget és fokozott intenzitást eredményezett. Eszemben sem volt leállni.

Végül elkezdtem valami társadalmilag elfogadott, nyolcórás, multis munkát keresni. Hamar felvettek, a dominázgatás és a drogfogyasztás a hétvégékre korlátozódott. Próbáltam egyensúlyt találni, nem bizonyult egyszerűnek. Ha egy-két hét kimaradt, utána tudat alatt és ösztönből próbáltam bepótolni a böjt alatt elmulasztott mennyiséget. Ha szombat este goa buli volt tervben, én már pénteken elkezdtem otthon beforeozgatni, és mire elindultunk volna az eseményre, már annyira szélsőségesen kész állapotba kerültem, hogy csak az életbenmaradásért szívtam még többet és többet, miközben már rég nem adott plusz energiát, inkább csak a nullára hozott vissza. A hangulatom idegessé, kedvetlenné, szorongóvá vált, el sem akartam indulni. Furcsa loopokban keringtem. Nem javult a helyzet, mikor munkahelyet váltottam, ahol a nagy backlog miatt lehetőség nyílt szombati, home office-ban végezhető túlórákra is, szép pénzekért.

Felfedeztem, mekkora fókuszt és sebességet biztosít az adminisztrációban, könyvelésben. A produktivitásom szárnyalt, szinte élveztem az amúgy kissé száraz és lélekölő, digitális futószalagon végzett munkát. Minél többet adott ilyenkor, annál kevesebbet hagyott a hétköznapokra. Mikor nem toltam, állandó fáradtság lett úrrá rajtam, ingerlékennyé váltam és a hangulatingadozásaim is erősödtek. Nem beszélve a sűrűsödő pánikrohamokról. Ekkor már kezdtem tudatosítani a pszichére gyakorolt, folyamatos mellékhatásokat, s egyszerre a tiszta hétvégéken rám törő, nyűgös, örökösen elégedetlen hiányérzetet is. Mikor nem spuriztam, semmihez sem fűlött a fogam. Üresnek és kedvetlennek éreztem magam, de tisztán láttam, az eddigi életmódom sem fenntartható a továbbiakban. Realizáltam, ha szívok, már akkor sem vagyok olyan aktív, inkább csak piálok és vegetálok mellette. A lejövő fizikailag is megviselt, az emésztésem néha napokra leállt, puffadtam és égett a gyomrom. Fogyás helyett hízni kezdtem.

Hosszabb szünetre volt szükségem, de végső búcsút továbbra sem kívántam venni rutinos kis szenvedélyemtől. Az életem részévé vált és én ragaszkodtam hozzá.

Folyt. köv.

Sniffany

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/04/15/vegtelen_utcakon

A WHO hivatalosan is a mentális rendellenességek sorába emelte a videójáték-függőséget. Miért fontos ez? Hogyan óvhatjuk meg gyermekeinket – és önmagunkat – a videójátékok negatív hatásaitól? Mi a különbség hobbi és függőség között? Kurucz Adrienn írása Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta közreműködésével.

Viszonylag friss hír Amerikából, amely nagy port kavart a szülők és a szakemberek körében egyaránt, hogy egy 16 éves fiú felfüggesztette középiskolai tanulmányait annak érdekében, hogy napi 10-14 órát játszhasson a Fortnite nevű népszerű lövöldözős videójátékkal. Az édesapja – akinek az engedélyével és támogatásával teszi mindezt – úgy kommentálta a történetet, hogy „mit tehetne, az e-sport ezzel jár” (az e-sport az elektronikus sport rövidítése, és a videójátékokkal történő versenyszerű foglalatoskodást takarja).

A sportnak címkézés persze nem tünteti el a kérdést: vajon ennyi játékkal töltött idő mekkora rombolást fejt ki egy tinédzser fiú mentális és fizikai egészségében?

És mennyiben felelős a szülő e rombolásért?

Egy másik történet: a BBC közölte, hogy Dél-Koreában internetaddikcióval kapcsolatos leszoktató táborokat létesítettek tinédzserek számára. A leginkább technicizált régiók közé sorolandó Japán, Dél-Korea, Szingapúr esetében már évek óta probléma a fiatalok túlzott visszahúzódása a virtuális térbe, a jelenségnek külön neve is van immár: „hikikomori”.

A leszoktató táborokban nincs kütyüzés, helyette van kapcsolatépítés és mozgás. Már önmagában az, hogy látják a kortársaikat telefon, számítógép, tablet nélkül (és persze az ott dolgozó segítő szakembereket, önkénteseket is), a modelltanulás mechanizmusa révén sokat segít nekik önmaguk megtalálásában, annak felismerésében, hogy kik is ők akkor, ha nem kapcsolódnak az internethez.

Ahogy ezek a hírek is mutatják, a kérdéssel nem lehet nem foglalkozni.

Vajon mi változik attól, hogy mostantól mentális betegség a videófüggés? Miért fontos ez?

Józsa Tamás pszichológus azt mondja, így, hogy a hivatalos betegosztályozási rendszerek is nyilvántartják, nem mehetnek el sem a szakemberek, sem a szülők, laikusok egy kézlegyintéssel mellette. Komolyan kell venni, és mivel az addikció egy fajtája, a megelőzésre, felismerésre, kezelési protokollokra és utánkövetésre is időt és energiát kell fordítani, ahogyan a további kutatásokra és az okok feltárására is.

„Minden korosztály érintett lehet a videójáték-függőségben, nem csak a prepubertáskorúak, viszont a gyerekek fokozott befolyásolhatósága, kiforratlan énképe, bizonytalan identitása, elégtelen önkontrollja és érzelemszabályozása, nagyfokú helykeresése a világban még inkább hajlamosíthatja őket az effajta addikciókra, és esetükben a prevenció is hatékonyabb.”

A kamaszok többsége játszik videó- és internetes játékokkal. Mikortól beszélhetünk függőségről?

Akkor van gond, mondja szakértőnk, ha az illető hétköznapi életvitelét már zavaróan befolyásolja a játék, ha a környezetére negatív hatással van (például elhanyagolja a szeretteit, nem mozdul ki otthonról stb.).

„Pontos óraszámot nem lehet mondani, hiszen valakinél már napi két-három óra is személyiségbeli torzulást okoz, folyamatos kényszergondolatai vannak („ha hazamegyek, folytatni fogom, ezt és ezt teszem a játékban”), illetve pótcselekvéseket végez (csak a játékról beszél, azzal kapcsolatos „ereklyékre” licitál az internetes aukciós oldalakon stb.).”

A felsorolt példákból is látszik, egyénenként eltérő lehet a viselkedés, de általában közös pont: a kapcsolatok elsorvadása, az érdeklődés beszűkülése, a hirtelen hangulatingadozások és a hétköznapi kötelességek elhanyagolása.

A nemzetközi és hazai kutatások szerint számos játékos az unalom elkerülése, valamint a hétköznapi kudarcélmények kompenzálása végett játszik, így pótolván a való életben elmaradt sikerélményeket, pozitív visszajelzéseket. Szakember feladata feltárni, miért ragadt benne az illető a függőségben, hiszen sok ember van, aki különbséget tud tenni az egészséges és a kóros mérvű internet-, közösségimédia- és online játékhasználat között.

Természetesen minél fiatalabb valaki és minél éretlenebb a személyisége, annál inkább ki van téve a médiumok káros hatásainak. Egy kisebb gyermek – mint azt agyi képalkotó vizsgálatokkal kimutatták – passzív befogadó a képernyő előtt, nincs meg az a kreatív, alkotó mozzanat, ami egy meseolvasás (vagy -hallgatás) közben igen, s így  a gyermek egy „üres csésze”, amibe beletölthető bármilyen tartalom. (Egyéb káros következmény: a képernyők kék fénye megzavarhatja az alvás-ébrenlét ciklust, és a túlzott elektronikuseszköz-használat a nyaki gerincszakasz anatómiai elváltozását is okozhatja.)

Tanulságos az a felmérés, amelyet 2017-ben végeztek a Szilícium-völgyben dolgozók körében, hiszen ha valakik, akkor ők pontosan ismerik az elektronikus eszközök hatásait. Kiderült, hogy az átlagos szülőkhöz képest sokkal tudatosabban óvják gyermekeiket ezektől, és jelentős részük úgy nyilatkozott, hogy 10 éves korukig abszolút nem engedik őket a képernyők elé.

Oké, de mégis mikortól engedjük játszani őket, és milyen feltételekkel?

A WHO ajánlása igencsak engedékeny e tekintetben, de kiindulási alapnak jó: egyéves kor előtt egyáltalán ne ültessük képernyő elé őket, hároméves korban is maximum napi egy órát engedélyezzünk. Lényeges azonban, hogy mit ajánlanak helyette, illetve mellette, hiszen önmagában ha „csak” nem tévézik, telefonozik a gyermek, fél sikert érünk el: fontos a minőségi alvásidő, a napi rutin betartása, a mozgás, és persze a szülői háttér. – Leginkább ez utóbbi tényezőt fontos kiemelnünk, amelyet saját kutatásaink is megerősítenek – mondja Józsa Tamás. – Nemcsak az időfaktor lényeges tényező, hanem az, hogy például a mesenézést követi-e beszélgetés a szülővel, vagy az eszköz csak a bébiszitter feladatát tölti be; vannak-e élő kapcsolatai a gyereknek, vagy a külvilággal csak az elektronikus eszközein keresztül érintkezik stb.

Nagyobb gyerekek esetében általános alapelvek vannak, amelyeket mindig felül kell vizsgálni az egyén és a szituáció függvényében.

Amint már említettük, mindig meg kell nézni, hogy önmagának vagy a környezetének árt-e az illető a videójátékozással vagy az okostelefon-, tablethasználattal, túlzott internetezéssel. Az időtartam félrevihet: lehet, hogy csak 30 percet tölt naponta videójátékkal, de utána éjszaka alig alszik, fantáziál, elhanyagolja a tanulmányait, aukciós oldalakon tíz- és százezreket költ el játékbeli kellékekre stb.

Sajnos, a magyar vizsgálatok kimutatták: a szülők többsége semmilyen formában nem vagy csak alig korlátozza gyermeke képernyő előtt töltött idejét és módját. Pedig nagyon is érdemes lenne figyelni, hogy a viselkedésre milyen hatással van a „kütyüzés”.

Milyen játékokkal játszanak ma a gyerekek?

Az eladási listák és az E3 (a leghíresebb amerikai videójáték-kiállítás, az Electronic Entertainment Expo) felhozatala alapján ma az FPS (first person shooter, például a Doom játék részei), a TPS (third person shooter, Tomb Raider saga), az RTS (real time strategy, Civilization) és az RPG (role-playing game, World of Warcraft) mellett a sportjátékok és szimulátorok a legnépszerűbbek (Formula–1 sorozat, FIFA 2019).

Minden online is játszható videójátékban közös mozzanat a valahová tartozás érzése. Ez az elsődleges motiváló erő velük kapcsolatban. Ez a közösségi szellem tartja fogva éveken és évtizedeken át a fiatalokat és idősebbeket generációtól függetlenül, biztosítva ezzel az állandóan megújuló játékosbázist és a folyamatos pénzbevételt. Addiktívvá tesz az, hogy általában nincs vég, nincs egy cél, amit elérhetek a játékban, mindig van feljebb, mindig van egy új bajnokság, további meccsek, további csaták… Mint a The Sims esetében: semmi sem olyan népszerű, mint a való élet szimulációja veszélyek nélkül. Itt mindent, szó szerint mindent megtehetek, amit a valóságban nem, viszont nem fáj a visszautasítás, nem fáj a csalódás, maximum visszatöltök egy korábban elmentett játékhelyzetet.

További veszély, hogy önmagában a napi több óra ülés, kvázi mozdulatlanság és passzív vizuálisinger-befogadás mindenkit agresszívabbá tesz a szónak abban az értelmében, hogy a mozgási energiákat nem vezeti le az ember, miközben a játék „felhúz”.

A kifejezetten véres, gyilkolós játékok szorongóvá, feszültté tesznek – saját bevallásuk szerint pszichológushoz kellett járniuk a legújabb Mortal Kombat játék fejlesztőinek, annyira brutálisra és élethűre sikerültek a csonkítós, kivégzős jelenetek (pedig ők felnőttek).

Ugyanakkor az is igaz, hogy például a Do Angry Birds Make for Angry Children? című, többtucatnyi vizsgálat eredményeit összegző értékelés szerint nincs egyenes összefüggés egy erőszakos jelenet megnézése és az agresszivitás között. Lényegesebb, hogy milyen környezetben nézte a filmet vagy játszotta a játékot a gyerek, milyen a saját élete, érik-e őt más élmények is ezen kívül, egyedül van-e a problémáival, és csak a filmben (videójátékban) szereplő konfliktusmegoldási módokat látja stb.

Így van ez más függőségnél is, például az alkohollal kapcsolatban lényeges, hogy kivel iszunk és mit, milyenek az elvárásaink, milyen a gyomrunk telítettségi állapota stb.

Összességében tehát ez az egész „ügy” komplex nevelési, pedagógiai kérdés, és – természetesen a gyermekek felelősségét az életkorának előrehaladtával növelve – a szülők feladata a szabályok és a határok betartatása.

A szakemberek szerint nem vezet eredményre a teljes tiltás és a drákói szigor. Ha például korlátozás gyanánt megváltoztatja a szülő a wifikódot, akkor valószínűleg csak tünetváltást fog tapasztalni. Azaz a „mivel, mennyit, mikor és kikkel játszik” helyett arra kellene fókuszálni, hogy „mit ad neki a játék vagy a közösségi oldal, amit nem kap meg máshogyan”.

Kurucz Adrienn, Józsa Tamás

 Fotó: Getty Images 

https://wmn.hu/ugy/51100-nagyobb-veszelyben-vannak-a-gyerekek-mint-gondolnank---a-videojatek-fuggesbe-konnyu-belecsuszni 

Ahogy lassan kezdjük legalább részleteiben megérteni, mit is jelent a koronavírus az eddig ismert életre nézvést, kibukkan az is, ami első blikkre talán kevésbé kézenfekvő, azazhogy a tartós bezártság szívás. Merthogy ennek a szívásnak vannak még bugyrai. Ez a mostani vírus nem csak a tüdőben hozhat létre akár halálos szövődményt. Ahogyan az eleve beteg szervezetben életveszélyes lehet a koronavírus, az eleve beteg kapcsolatokban is az. Karantén idején az eldurvuló, esetenként halálos kimenetelű kapcsolati és családon belüli erőszak sajnos nagyon is valós szövődmény. A társasági távolságtartás lassítja a vírus terjedését, de az erőszakra éppen ellenkezőleg hat. Erre pedig fel kell készülnünk. Mérő Vera írása.

 

Mit okozhat a társas érintkezések visszaszorítása az emberi viszonyokban, mi történhet a social distancing közben? És mi történik akkor, ha valaki eleve bántalmazó kapcsolatban él? Összezártság, a mindennapos súrlódások koncentrált megjelenése, elszigeteltség, anyagi problémák, létbizonytalanság. A tudat, hogy amit eddig alig is vett észre a szomszéd – de szóvá legalábbis sosem tette –, az most végképp láthatatlan lesz.

Nem kell mesterkednie a bántalmazónak, hogy leválassza az áldozatát a környezetéről, ezt garantálja a rendkívüli állapot. Ráadásul, ahogy körülöttünk egyre több országban, bármikor jöhet a kijárási tilalom.

Beszűkülő tudat

A beláthatatlan – legalábbis nem meghatározott – ideig tartó összezártság egészséges partnerkapcsolatokat és embereket is kifordíthat magukból, a türelmetlenség, a kiéleződés, a hibák, napi feszültségek és koccanások felnagyítása természetes reakció. Hiszen normális körülmények között az érzéseinket ezerfelé csatornázzuk: a szociális érintkezéseink sokfélesége járul hozzá ahhoz, hogy a helyén kezeljük és szétválasszuk az élet területeit.

A főnököt a kollégákkal szidjuk, konfliktus esetén a szüleinkre a szerelmünknek panaszkodunk, a szerelmünket a barátainknál hordjuk el mindennek, őket meg a többi barátunknak szidjuk. Folyamatosan változik az érintkezés tere, ideje, módja, sokféle szerepnek felelünk meg, ez pedig jó esetben önreflexióra késztet és egyensúlyban tart.

Csakhogy amikor csupán egy – vagy csak nagyon kevés – emberre korlátozódik a társasági élet, a tudat beszűkül. A mindennapi problémákat súlyosabban éljük meg, hiszen olyan közelről nézzük őket, hogy adja magát a fától az erdőt felállás.

Furcsa, korábban talán nem is tapasztalt dinamikák alakulhatnak ki az összezárt emberek között. Könnyen eldurvulhatnak a dolgok. És a napi telefonos kapcsolattartás nem mindig elég arra, hogy a barátok, a család, a munkatársak kiszúrják azt, amit talán szemtől szemben felismernének. (Vagy amit sokszor még úgy sem vesznek észre…)

A zárt ajtók mögé nem lát be senki

Hogy néz ki mindez, ha a már eleve bántalmazó kapcsolatokat vizsgáljuk? Logikusan, bárhol tartott is az erőszakspirál (a szóbeli, a lelki, a fizikai vagy a szexuális erőszaknál), az összezártság, a teljes ráutaltság katalizátorként hat az abuzív folyamatra.

Akár a vírus: hosszabb lappangás, majd elszórt esetek után a pokol szinte egyik pillanatról a másikra, exponenciálisan szabadul el. Az első üvöltözés, az első odavágott tárgy, fej mellett a falba bokszolás, pofon, az első fojtogatós-hajtépős szeánsz, végül pedig a félholtra verés döbbenete lépésről lépésre dermeszti meg az áldozatot.

És mire az egyik döbbenetből felocsúdik, már jön is a következő. Ezzel ugyancsak magára marad, mert ne aggódjanak a szülők és a barátok, meg szegények, mit is tehetnének. Ráadásul, ha a suliban kiszúrták volna is tornaórán a gyerek testén a hurkákat, esetleg a szülőin vagy a fogadóórán a rosszul sminkelt monoklit az anyán, most suli sincs. Semmi nincs.

Az a bántalmazott, aki amúgy szeretne segítséget kérni, de akadályozta a bántalmazó által kialakított teljes kontroll, most még kilátástalanabb helyzetben találhatja magát. Az a pár óra nyugalom sincs, amíg tart a munkaidő, amíg megy a haverokkal lógás, vagy tart az edzés. Nincs mód szólni a szülőknek, a barátoknak, az amúgy is gyakran ellenőrzött telefonálás most állandó monitorozás alatt áll, a nap huszonnégy órájában.

És egyre kevesebb is elég ahhoz, hogy a másik „beguruljon”. Már nem is tudni, mi lesz a következő, totálisan kiszámíthatatlan. Ahogy az is az, hogy legközelebb is abbahagyja-e még épp időben.

A bántalmazás melegágya

A nemek közti egyenlőségért felelős francia államtitkár, Marlène Schiappa hivatalos állásfoglalása szerint az országban elrendelt karantén melegágya lehet a nők elleni erőszaknak, ezért a vészhelyzetekre biztosított menedékek, védett házak ügye kiemelt probléma kell hogy legyen.

És noha a francia bíróságok felfüggesztették a munkát, a kapcsolatierőszak-ügyeket nem jegelik. Bár közben az is igaz, hogy a kapcsolati erőszak áldozatainak fenntartott krízisvonalat épp ebben a helyzetben készülnek csökkentett üzemmódba kapcsolni. Hogy ez micsoda életveszélyes butaság, azt a döntéshozók pont most (miközben ezt a cikket írom) vizsgálják felül, a hatvanöt nőjogi szervezetet tömörítő ernyőszervezet, a Fédération Nationale Solidarité Femmes (FNSF) segítségével. Legalább egyeztetnek a szakmai szervezetekkel – ez is több a semminél.

Amerikában az állami kapcsolatierőszak-forróvonalon máris rengetegen számolnak be arról, hogy a bántalmazó arra használja a vírus okozta fenyegetést, hogy még jobban izolálja őket a külvilágtól. Egy asztmás nő önkéntes karanténban van Kaliforniában, és nem meri elhagyni a lakást, pedig a partnere olyan durván fojtogatta, hogy orvoshoz kéne jutnia, mégis, jobban fél a kórházba menni a vírus miatt, mint attól, hogy a férfi legközelebb befejezi, amit elkezdett.

Sokan a szüleikhez tudnának csak menekülni, de mert féltik őket a koruk miatt, inkább nem teszik. Az átmeneti menedékházak mindenfelé létszámstopot hirdetnek, mert a zsúfoltság most különösen veszélyes lehet.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mi történik, ha a tömeges elbocsátások miatt az anyagi függőség is fokozódik, és ami titkos megtakarítás eddig összegyűlt a menekülésre, az most bevételek híján gyorsan elolvad.

Számszakilag kimutatható

De vajon mekkora növekedést okoz a bezártság az esetszámokban? Azt például biztosan tudjuk, hogy Kínában a bejelentett (!) esetek száma februárban megháromszorozódott az előző év azonos időszakához képest. Ez szakértők szerint egyértelműen a lakhelyelhagyási tilalom következménye.

Veszélyhelyzet van. Sok fontos ügy és probléma kap most alacsonyabb besorolást, a kórházakban a nem életmentő műtéteket elhalasztják, ami leállhat, az le fog állni. De a bántalmazás ügyét életellenes merénylet volna épp most hátrébb sorolni.

A kapcsolati és családon belüli erőszak ügye pont az, amit a járványügyi akcióterv kiemelt problémájaként kell kezelni, akár lehetne ennek külön felelőse is az operatív törzsben. Erre a kockázatra figyelmeztetnek a jogvédő szervezetek szerte Európában, de az Egyesült Államok és még Kína is feleszmélt a kérdésben. Nem csoda, hiszen számos tanulmány igazolja, hogy természeti katasztrófák, járványok, gazdasági válságok és egyéb krízisek idején megugrik a bántalmazások esetszáma.

Ezért is lenne különösen fontos, hogy nemzetközi szinten kövessük a tendenciákat, hogy miképpen hatnak a krízisek a kapcsolati erőszak dinamikáira. Ami mindig a hatalomról és a kontrollról szól, és aminek olyan a karantén – főleg, ha lakhelyelhagyási tilalommal párosul –, mint koronavírusnak a zsúfolt edzőterem.

De mire lenne most szükség?

Az állam, illetve az önkormányzatok részéről arra, hogy megsokszorozzák a krízisvonalak kapacitását, és az önkormányzati tulajdonú, üres ingatlanokból sürgősen átmeneti menedékeket alakítsanak ki.

A rendőrséget figyelmeztetni kell a koronavírus miatt megszaporodó bűnelkövetési formák között a kapcsolati és családon belüli erőszak valószínű elharapódzására, és ennek kapcsán külön krízisprotokollt elrendelni. A krízisközpontok diszpécserei legyenek forródróton a rendőrséggel, és ha azt a jelzést adják le, hogy menni kell, már szóljon is a sziréna!

Azok pedig, akiknek a szomszédból áthallatszó gyanús, netán ijesztő hangok eddig nem voltak elegendők, hogy felemeljék a telefont, és tárcsázzák a 112-es számot, most ne mérlegeljenek! A szomszédok szerepe és felelőssége most sosem látott jelentőséggel bír!

Oké, de mit jelent ez a gyakorlatban?

Ha a szomszédban gyanús, aggasztó dolgok történnek, és nem tudod, mit tegyél, kérj segítséget! Bővebb információért látogass el a Bantalmazas.hu honlapra, krízis esetén pedig érintettként vagy (fül)tanúként hívjátok az éjjel-nappal elérhető +36-80/205-520-as telefonszámot!

Ha (egyelőre) nincs közvetlen vészhelyzet, írj az okit@csbo.hu e-mail-címre.

Ne kockáztassátok a saját biztonságotokat, de kopogtassatok be oda, ahol úgy érzitek, rossz dolgok történnek a zárt ajtó mögött. Kérdezzétek meg, kell-e segítség, mondjuk, a bevásárlásban, találjatok ki valami ürügyet, hogy a feltételezett áldozattal beszélni tudjatok, és figyeljetek az intő jelekre, keressétek a szemkontaktust.

Ha segélykérő tekintetet láttok: 112. Egyetlen fals riasztás sem lehet olyan felesleges, mint az elmulasztott hívás miatt bekövetkező halál. Egyébként sokszor az is megtorpanásra készteti a bántalmazót, ha úgy érzi, kívülről figyelik, hogy nem láthatatlan. Szóval biztos távolságból, maszkban, kesztyűben, szigorúan kinti ruhában, de legyetek jelen!

Figyeljünk egymásra – és ne csak úgy, hogy nem járkálunk el otthonról fölöslegesen, meg hogy tartjuk a legalább két méter távolságot másoktól, sokszor mosunk kezet legalább húsz másodpercig, és lehetőleg a könyökünkbe tüsszentünk. Nem csak az idős emberek különösen kiszolgáltatottak a járványhelyzetben. A bántalmazottak legalább annyira azok.

Mérő Vera 

Forrás: wmn.hu 

https://wmn.hu/ugy/52486-a-zart-ajtok-moge-senki-sem-lat-be--a-karanten-a-bantalmazas-melegagya 

KIMM-top
  -

Hírlevél 2020. Május 05

Portage képzés - 2020. november 9-13.

 
         
   

Sajnáljuk, hogy a májusi képzésünk a koronavírus járvány miatt elmaradt, de szeretettel hívjuk és várjuk legújabb, kreditpontot adó, akkreditált képzésünkre!

 

Portage képzés

a szociális és a humán szférában dolgozó szakemberek számára


Kanadai gyökerű fejlesztő életprogram – terápiás közösségek, lakóotthonok, rehabilitációs otthonok, kollégiumok stb. – kezelési manuálja.

 

Időpont: 2020. november 9-13.

 

A szociális továbbképzés adatai:

 

Engedélyszám: T-07-032/2019
A továbbképzés kreditértéke: 45 pont

A képzés költsége: 60.000 Ft

 

 

Szállás a képzés helyszínén: 2.500 Ft/nap

 

Elhelyezés a képzés helyszínén, 2-4 ágyas szobákban. Igény esetén egyéb szállás Martonvásáron vagy Tordason egyénileg szervezhető, a képzés bejárással is megoldható – a helyszín Budapesttől 35 km-re található.

 

Étkezés: 2.500 Ft/nap

 

Helyszín: 2465 Ráckeresztúr, Dózsa u. 4. A továbbképző központ a drogmisszió részlegeként drog- és alkoholmentes.

 

A kanadai Portage modell drogbetegek – önsegítő elemeket hangsúlyozó, kognitív és viselkedésterápiás manuálokat használó – kezelési modellje. Szemlélete és módszertana a humanisztikus pszichológia személyközpontú megközelítését és a pozitív pszichológia eszköztárát használja.

 

Célja: reintegrálni a drogfüggőket a társadalomba.

 

 

A Portage modell lényege

 

Az élethez szükséges készségeket elvileg megtanuljuk, mire felnövünk – problémáink abból is adódnak, hogy nem sajátítottunk el bizonyos kompetenciákat. A terápia többek között tanulási folyamat – megtanítja azokat a kompetenciákat/készségeket, amelyekkel a kliens képes lesz önhordozó, felelősséget vállaló életformát kialakítani és megtartani.

A módszer a kívánt magatartást az érzések, lelki folyamatok és indítékok tisztázásával, illetve a célravezető, helyzetnek megfelelő viselkedés bemutatásával éri el. Tanítja az énközlések fontosságát, a konfliktusokban a felajánlott megoldások használatát, az érzések pontos kifejezését. Hangsúlyt fektet a másiknak adott támogatás, a pozitív kezdeményezések, a segítés önbizalmat erősítő hatására.

A terápiás koncepció fő gondolata az emberi értékek bemutatása és átadása. Legfőbb érték a szeretet, a tisztelet és az elfogadás, melyet a stáb közvetít a lakóknak. Terápiás eszköz a pozitív, tiszteletet tükröző kommunikáció.

 

Kiknek ajánljuk a képzést?

 

A képzés a szociális szakemberek eszköztárát hivatott bővíteni a kliensmunka területén; a Portage modell bevezetésére alkalmas szemlélettel és módszerekkel ismerteti meg a résztvevőket. Különlegessége: a megszerzett ismeretek és készségek napi alkalmazásában is segíti a szakembereket.

Közérthető gyógyító filozófiája és egyszerűen alkalmazható módszer-, eszköztára lehetővé teszi a nem diplomás dolgozók részére is az elsajátítását. A Magyarországon drogterápiás otthonokban sikerrel használt módszer rugalmassága biztosítja a különböző szakterületeken való adaptálását, bevezetését. Alkalmazható például a pszichiátriaibeteg- és a hajléktalanellátásban, terápiás közösségekben, lakóotthonokban, gyermekek, családok átmeneti otthonában, javítóintézetekben, rehabilitációs otthonokban, kollégiumokban stb.

 

A képzés időtartama: 56 óra (20 óra elmélet, 36 óra gyakorlat) – 5 napos bentlakásos rendszerben, befejezésként 6 órás szupervíziós nappal (személyközpontú esetmegbeszélésekkel).

 

A Portage a WHO által akkreditált és nemzetközi fórumokon oktatásra is ajánlott terápiás modell.

 

A képzésre az alábbi linkre kattintva jelentkezhet:

https://forms.gle/VhdiFQ3aK7w3dPmS7

További információ: 06-30-314-3417, tovabbkepzes@kimm.hu


 

   
   
separator1
   
     
KIMM-bottom

albert_hofmann_lsd.jpg

 

"Egy mindentől függetlenített, laikus gondolatmenet arról, hogy nekem mit adott, mit tanított, mit mutatott ez az érdekes szer" - olvasónk beszámolója az LSD-hez fűződő kapcsolatáról.

 

Nagyjából egy hete piszkálja a gondolataimat a téma. Nem azért, mert jelen szituációban alkalmasnak ítélem meg a set and settinget pszichedelikumok fogyasztására, s azért sem mert április 19-re esik az a bizonyos világnap – bár tény, hogy a szinkronicitások mindig elcsodálkoztattak, ha éppen figyeltem rájuk.

Érdekes emlékfoszlányok derengenek fel előttem a tavalyi tavaszról, nyári időszakról, majd a telipapíros novemberről. Azóta semmi, csak feldolgozási fázis. Mert egy igazán mély, pszichedelikus élményt igenis processzálni kell, érzelmileg, agyilag. Kívülről, belülről, egyedül, akár bizalmasokkal megbeszélve. Ha nem csak haverokkal, izgalmas kalandokat, kapcsolódási pontokat keresve használunk LSD-t, úgy egészen más távlatokba helyezi az eddig érzékelt valóságot és az Én vele való viszonyát.

Rengeteg tudományos írás, kutatás van már erről. Legyen ez egy szubjektív élménybeszámoló, egy kilencvenes években született fiataltól, a sok közül. Egy mindentől függetlenített, laikus gondolatmenet arról, hogy nekem mit adott, mit tanított, mit mutatott ez az érdekes szer, mondjuk az elmúlt öt évben. Különféle dózisokban, emberekkel. Egyben, magamm

Igazán varázslatos, csillagos este volt, psy buli a Vituki strandon. Soha jobb alkalom egy első szabadtéri acid élményre. „Egy negyedtől nem lehet baj” – biztosított a haverom. A jelöletlen szürke papír erőssége, tisztasága természetesen teszteletlen, ismeretlen volt számunkra. Az ő tapasztalataira hagyatkozhattam. Bizalmi és kíváncsisági játék ez, mint mindig, ha nem álltál ott az előállítás folyamatánál és figyelted hozzáértő szemekkel. Szóval bevettem egy negyedet, előre össze volt vágva. Nagyjából egy-két óra múltán – haha, időszámítás – fejtette ki a hatását. Csavarodott a világ, vagy csak az agyam. Tudatom módosult állapotban projektálta ki a belső világot a külsőre, s dekódolta a kintit a bentihez igazítva. Hallucináció, vagy a józan, jól megszokott keretek szintjén érzékelhetetlen, mögöttes tartalom? Egyetemes igazságok, vagy csupán a valóság újraértelmezése eddigi ismereteim, tapasztalataim alapján, módosult tudatállapotban?

Kattints a képre, ha drogfogyasztó vagy és kitöltenéd a névtelen kérdőívünket a hazai drogpiac változásairól - csak 6 perc!


drogpiac_survey.jpg

A vizuális percepció lenyűgözött, akármilyen készen is voltam, örökre belém égett. Ha a Holdra néztem, átlósan a létező összes holdciklus megjelent az égbolton. Növekvő, fogyó, fél, meg teli. Egyszer még a nap is felkelt, majd újra éjszaka lett, a tömeg töretlenül táncolt tovább. Mintha két különböző időben, térben léteztünk volna. A színek vibráltak, a díszlet folyékonyan úszkált mindenféle irányban, kaotikusan, mégis univerzális rendezettséggel, frekventikusan.

Mikor visszakapcsolódtam, ismerősökhöz beszéltem, az ezen a síkon elhangzott mondatokat különös látomások kísérték. A szavak mögött bújó, valódi érzelmek most vizualizálódtak. Egy lány feje felett láttam megkettőződött alakját, aki féltékenységből kést emelt rám, néha meg öklével hadonászott dühében, ha ahhoz a fiúhoz szóltam, aki neki is tetszett.

A metakommunikációnak egyébként más formációi is többször erősödtek fel pszichedelikus szerhasználat közben. Többször fordult elő, hogy élesen és tisztán hallottam a velem egy térben tartózkodó gondolatait, üzenetét a fejemben. Az is sokszor megtörtént, hogy nem tudtam irányítani vagy lezárni a csatornákat, és én szóltam valakihez úgy, hogy józanul biztosan elhallgattam volna az adott információt, kontrolláltam volna az adott érzelmet. Felerősödött empátia, erős kapcsolódás – hát ezért figyelmeztettek az okosak: csak olyannal, akiben megbízol.
 

Párkapcsolatban, szerelemben borzongató mélységekig visz, teljesen más perspektívákból mutatva meg a partnerem lelkületét, elméjét. Mikor a szerelmemmel fogyasztottam az egészen sokkoló volt. Az otthon és a privát szféra biztonságában féllel kísérleteztünk. Dr. Seuss rózsaszín hátterű, cillinderes szériája futott éppen, írhatnék erősséget darkweb alapján, de minek?

Ütős volt és atomjaimra szedett, leporlasztotta az egómat. Az idő, mint homokóra pergett a mozivásznon. A barátomat láttam tizenéves, serdülő kamaszként. Az intenzitástól még a fizikai kontaktus is nehezemre esett. Majd öreg, aszott testű apókaként jelent meg előttem. Sírtam, és mégis azt éreztem – szeretem. Mély beszélgetések, lelkek kitárulkozása vezette le a látványt, mikor a peak elmúlt. Tán egy egész élet hordozott karmáját néztük végig egymáson. Az erkélyen dohányozva osztotta meg velem fiatalkori történeteit, idősebb indiánnak véltem felfedezni, ki békésen és bölcsen mesél fiatalkori önmagáról.

Míg a fél hullámokban, periodikusan visz el, a teli egy ponton átveszi az irányítást. Az elme színes papírsárkány, az acid maga a tornádó, a madzag rég elszakadt.

Egy este magam voltam, otthon, társaságom csak a macskám és örvénylő gondolataim. Iszogattam, zenét hallgattam és rövid tépelődés után egy telit csúsztattam a nyelvem alá, mit sem sejtve az éjszaka további kimeneteléről. Ez úgy este kilenc körül történt, a magamhoz térés, mintha víz alól jönnék fel levegőért kapkodva, hajnali ötkor. Addig elhittem – a trip a valóság.

Persze mit nekem valóság, mit az oktatási rendszerrel, rendelkezésünkre bocsátott ismeretekkel, információkkal és lelkeket mérgező médiával programoztak az agyunkba.

De azért mégiscsak, reggel ötkor visszatértem a mátrix beli, viszonylag racionálisan gondolkodó, hasznos társadalmi elemként bedolgozó, hétköznapi verziómhoz.

Ami addig történt, az maradjon egy őrült utazás a multiverzumban.

A szivárvány minden színe és a laggoló, dimenzionális képregény is kevés lenne leírni azt a látványt; de aki fogyasztott már, az tudja. Mindenkinek másként, mégis kicsit hasonlóan jelennek meg a színek, a fraktálok. Felsőbb énhez való visszatérés, a tudatalatti felszabadulása, a falak leolvadása. Ego Death. Molekuláimra bomlottam és éreztem, hogy részecskéim az örök körforgásban áramlanak. Időtlen evolúciókon száguldottam végig, részecskeként, baktériumként. Láttam magam humanoid prototípusként, szimulációban létezve. Egészen furcsa, science fiction jellegű, realitástól elrugaszkodott világba kerültem, ahol az általam ismert és élt világ kísérlet, a végtelen univerzum olyan „gömbje”, mely hibásan lett megalkotva, miben az evolúció nem megfelelően fejlődik, ezáltal ebben az esetben az összes közül, egyértelmű pusztulásra van ítélve. Farkába harap a kígyó.

Eztán már nem is emberként voltam jelen, inkább afféle kémiai jellegű töltetté váltam, mozgó rácsszerkezetté.

Érdekes, eközben - vagy ezzel párhuzamosan - mégis olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem,mi szerint igenis célt, purpose-t kell találnom és a szerint élnem az életem. Mert igenis képes vagyok befolyásolni az evolúciót és gyógyítani a családi, s ez által az emberi karmát. Sémákat írhatok újra, ezáltal pozitív változási folyamatokat idézve elő.

Magam előtt láttam, hol csúsztak félre a társadalmi, világ szinten öröklődő karmák, a saját családomtól eltanult, gyermekkorban sejt szinten, szülőktől átvett minták példáján keresztül. Loopok, egymásba záródó körök játszódtak le. Mintha egy régi videókazetta szallagját tekergettem volna újra és újra ahhoz a részhez, ahol becsíkozódott a kép. Próbáltam kikódolni a bugos részeket.

Napkeltekor a szobámban találni magam, a macskám átható, mindenttudó tekintetétől sulytva, visszarántott a talajra.

Nehéz szavakkal, értelmesen megfogalmazni egy LSD trippet. Aminek számodra jelentősége van, az másoknak őrültségként hathat. Ami napokkal később is intenzíven él benned és formálja a realitásról és a mindenségről alkotott képed, arra simán a képedbe vágják majd: „Rajta maradtál.”

Na és? Pont ezért hívják tudatmódosítónak.

Bad trip, dark trip, pszicho-horror. Van, aki dark psy-t hallgat hozzá, meg forrestet, van, aki a tükröt bámulja a sötétben, és van, akire csak úgy rátör, pedig nem is akarja. A feldolgozatlan lelki traumák és félelmek, megidézett démonokként szállhatnak belénk egy-egy bad trip-nek tituált elsodródás során.

Jómagam is szemtanúja voltam a tükörben bámult képmásom eltorzult vizualizációinak. Mélységes szomorúság mosta el arcom egyébként szép körvonalait. Másvilági, tán párhuzamos univerzumbeli lények pislogtak vissza dühösen, bosszúsan, reménytelenül szomorúan, vagy éppen sátáni, őrült mosollyal a tükörből. Az összes énem külön testet öltött akkor.

Láttam magam szélsőségesen meghízva, benső félelmem manifesztációjaként.

Paranoia és túl gyakori használat mellékhatásaként, a szobában villanó kék fények sztereotipikus rendőr-parát hoztak rám. Bizonyára itt állnak a ház előtt. Figyelnek. Tudják. Várnak rám.

Összekuporodva ültem az ágy szélén, a sírás határán. Tíz perc telt el, talán egy óra? Amint átfolytam egyik jelenetből a másikba, lábfejem megmozgatva beindítva a vérkeringésem, az ablakhoz merészkedtem. Szemben, a szomszédos ház ablakára giccses, villogó, kék karácsonyfaégőt ragasztottak. Utólag jót nevetek saját butaságomon.

Ez után több hitelt adok a társaságomban keringő történetnek, mi szerint egy lány elsőre kettőt vett be, és egy éjjen át azt hallucinálta, hogy műtőasztalon fekszik.

Valószínűleg fogok még LSD-t fogyasztani, ha az életem olyan szakaszába érek, ahol úgy érzem gyarapodhatok általa. Számomra ez sosem fog party -vagy társasági drogként funkcionálni. Mielőtt beveszem a következőt, biztosan felteszem majd magamnak a kérdést:

Miért és mire szeretném használni?

Sniffany

FIGYELEM! A fenti történet nem azt a célt szolgálja, hogy bárkit hasonló szerek fogyasztására buzdítson. Sorozatunk célja a tájékoztatás: hogy bemutassuk, milyen sokféle célból és módon fogyasztanak az emberek tudatmódosító szereket. Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/04/21/hofmann_hagyateka#more15624180

Gazdasági válság vagy krízis esetén sokan fordulnak az alkoholhoz, hogy oldják magukban az új helyzet okozta feszültséget, stresszt. A jelenlegi gyakorlat szerint pedig az állam nem kínál alternatívát, de másfajta segítséget sem nyújt. Az ivás azonban nem jelenthet egészséges megoldási stratégiát, hiába könnyen elérhető. Így ne csússz bele a krízisalkoholizmusba – Baló Sára írása.

Lovak közé a gyeplőt

Korábban már írtam Magyarország nem létező alkoholstratégiájáról, az alkoholfüggés problémájáról, és a kérdés szélsőséges elhanyagolásáról. A koronavírus-járványnak mint jelenségnek mindössze egy része maga a járvány elleni védekezés. Világos, hogy a megküzdés hátrányos következményeinek kezelése legalább ugyanilyen hangsúlyos.

Ha az ember évekre lebontott adatokat lát az alkoholizmusról, világos lesz számára, miért relevánsabb ez a probléma is, mint valaha: ha beüt egy gazdasági válság, fokozódik az alkoholfüggéssel küszködők száma is. Most ehhez hozzáadódik a vírussal kapcsolatos szorongás (szeretteink, adott esetben saját magunk féltése), a bezártság, sokaknál a magány, sokaknál a magánszféra hiánya. Túl sok feladat vagy impulzushiány, és így tovább. Sokan egy dologtól, sokan az ellentététől szenvednek. És ebben még nincsenek is benne a fokozottan kezelhetetlennek tűnő és bizonytalan helyzetek, például a kórházakból hazaküldött betegek esetében. 

Nem vagyunk jól

Kevesen vannak most rendben, ami teljesen természetes. Ha az ember közösségimédia-felületeket használ, vagy csak körülnéz egy-egy bevásárlás közben, láthatja, hogy extrém módon megnőtt az igény az alkoholtermékekre.

Egy brit kutatás szerint az Egyesült Királyságban a mostani a megszokott alkoholkereslet majdnem háromszorosa (291 százalék), és nem valószínű, hogy a magyar adatok jelentősen eltérnének ettől.

Ez önmagában nem jelent sokat, de még a Központi Statisztikai Hivatal szerint is 379 ezer alkoholista van Magyarországon, így talán kicsit többet. 

Amikor beszélgetésekben felvetettem a témát, hogy megtudjam, hogyan élik meg a barátaim, ismerőseim a helyzetet alkoholszempontból, nagyon érdekes tapasztalatokról hallottam. Van, aki sem a járványhelyzet előtt, sem a karanténban nem iszik többet egy-egy koccintásnyi, alacsony alkoholtartalmú italnál, és ezzel a szülei (akikhez hazament vidékre a járvány idejére) ugyanígy vannak. Más barátom is hazament a szüleihez, az egyikük egészségügyi dolgozó. Ő arról számolt be, hogy a szülein nagy lelki és fizikai terhek vannak, így úgy érzik, szükségük van rá, hogy minden este tömény alkoholtermékekkel „lazítsanak”. Ez a gyerekükre is hatással van, ő is többet iszik, mint általában.

Ezt a jelenséget más is megerősítette. Egy barátnőm azt mondta,

a karantén pozitív hozadéka, hogy mindennap sportol, a negatív, hogy mindennap iszik, így lazul ki, így tud elaludni abban a feszültségben, amit a megváltozott körülmények okoznak.

Más ismerősöm az idősebb korosztályhoz tartozik, tanít köz- és felsőoktatásban is. Rettenetesen feszült a távoktatás nehézségei miatt, ezt próbálja orvosolni azzal, hogy minden nap végén „lehúz egy felest”. Egy fiú azt mondta, járványhelyzeten kívül, ha valamilyen személyes fájdalma van, mindenképpen alkalmat keres rá, hogy egy kocsmában másokkal együtt sokat igyon. Most erre nincs lehetőség, ezért otthon iszik egyedül, ha rossz kedve van.

Ugyanezt mások is megélik. Közöttünk is (egyetemista korosztály) gyakori az otthoni, magányos alkoholfogyasztás mostanában. Van barátnőm, aki csakis akkor iszik, ha valamit megünnepel, ő tegnap kivasalta a haját. Ezt természetesen meg kellett ünnepelni. Egy másik barátnőm azt mondta, otthonról munkát végző családjában kezdetben nagyon megugrott az alkoholfogyasztás, mert nyaralásnak élték meg a dolgot, aztán ahogy elkezdtek hozzászokni a helyzethez, az elfogyasztott alkohol mennyisége is jelentősen csökkent. Egy harminc év körüli barátom sem karanténban, sem azon kívül nem iszik, idős, vidéken élő szülei viszont amióta elkezdődött a járvány, minden este pálinkáznak „fertőtlenítés” céljából. Más ismerősöm azt mondta, a nagypapája, akinek eddig is voltak kisebb alkoholproblémái, amióta karanténban van, általában már reggel részeg.

Ezek a példák jól illusztrálják a krízisalkoholizmus jelenségét. És hogy mit lehetne ezzel tenni? Bár bonyolult és nehéz kérdés, egyéni, közösségi és állami szinten is van lehetőség a cselekvésre. 

Függőség és környezet

A témában talán az egyik legjelentősebb kísérlet a másokkal való kapcsolódás és az ingergazdag környezet függőségre gyakorolt hatását vizsgálta. Az eredeti kísérletben (Jamer R. Weeks vezetésével) egy patkányt helyeztek üres ketrecbe egy heroinos vagy kokainos és egy sima vízzel teli tartály mellé.

Így, egyedül és üres ketrecben a patkányok addig itták a függőséget kiváltó vizet, mígnem túladagolták magukat és meghaltak.

Később ugyanezt a kísérletet alakította át egy Bruce Alexander nevű professzor, aki a patkány mellé más patkányokat és patkányoknak való játékokat, egy „patkányparkot” helyezett. A heroinos és a kokainos, valamit a sima vizet ugyanúgy elhelyezte a ketrecben. Azt tapasztalta, hogy a társaság és a jó érzéseket keltő, izgalmas elfoglaltság hatására a patkányok alig járnak rá a függőséget okozó tartályokra, és a tiszta vizet isszák helyette. Ezek az eredmények számtalan tanulsággal járnak az emberek függőségének vizsgálata kapcsán is. Azt gondolom, érthető, miért hozható összefüggésbe ez a kísérlet a karanténhelyzettel. 

A környezet jelentős ereje a függőségek befolyásolásával kapcsolatban azóta más kutatásokban is bebizonyosodott. Például azzal, hogy a vietnámi háborúban szerfüggővé váló amerikai katonák jelentős része kigyógyult a függőségből pusztán azért, mert újra otthon lehetett. De sajnos idetartoznak azok az eredmények is, amik például a tinédzserkori alkoholizmust vizsgálják: ahol nincs elfoglaltságuk a tinédzsereknek (mert nem szerveznek ilyesmit, vagy mert drága, vagy bármi más okból), ott nagyobb arányban válnak alkoholfüggővé. Ez jogalkotói szempontból is tanulságos lehet.

Nem bűnös, aki alkoholfüggő, de lehet más lehetőségeket is találni a megküzdésre

Mindezek nyomán is hangsúlyozandó, hogy a függőségtől szenvedő ember nem bűnös. De fontos, hogy tegyen azért, hogy le tudja küzdeni a függőségét.

Ahogy az is fontos, hogy ha valaki mostanában azt tapasztalja, hogy a szokottnál többet, gyakrabban, és a helyzettel való megküzdés céljából iszik, próbáljon egészségesebb megküzdési módszereket keresni, így elkerüli a függőséget, és hosszú távon is jelentős erővel és készségekkel gazdagodhat.

Egészséges megküzdésre példa a másokkal való kapcsolatfelvétel. Az ember hajlamos azt hinni, senki nem értheti, amit érez, de segíthet magán és másokon is, ha megpróbálja elmagyarázni valakinek. A mély beszélgetések, amikben az ember sérülékenynek is mutatkozhat, megerősíthetnek emberi kapcsolatokat, és átkeretezhetnek helyzeteket. Ezen kívül a testmozgás, a sütés-főzés, a gondolatok kiírása is ilyen lehet. Váratlan, de hatékony segítség még a rendrakás és a szortírozás, amit sokan – talán a világ rendetlenségének kezeléséhez önkéntelenül is – alkalmaznak mostanában. Mindezzel persze nem azt próbálom jelezni, hogy az ember csak főzzön egy kicsit, ha alkoholproblémája van, hanem azt, hogy ha valaki határhelyzetben van, segítségére lehetnek más megküzdési lehetőségek. 

Van, aki segít!

Alapítványi segítségre is van lehetőség. A Félúton Alapítványnál teljesen ismeretlenül érdeklődtem a tanácsadás működéséről a vírushelyzet alatt. Megkeresésemre egy órán belül kaptam nagyon kedves választ, amiben jelezték, hogy társadalombiztosítás-alapon működik náluk most is tanácsadás (online, Skype-on vagy telefonon), illetve online terápiás csoportok is üléseznek hetente egyszer. E mellett az Anonim Alkoholisták is tartanak online ülést a járvány alatt is, illetve a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztálya is indít online terápiás csoportokat ebben az időszakban is. Ezek persze csak példák. Van lehetőség megtalálni a számunkra legmegfelelőbb segítséget. 

Az államnak is lenne dolga

Állami szempontból nyilván vírushelyzettől függetlenül nagyon fontos lenne kiemelt súlyt fektetni az alkoholfogyasztás mérséklésére. A szakértők szerint ennek elsősorban hatékony eszköze a prevenciós oktatási és reklámkampányok szervezése és finanszírozása, illetve megelőző célú szabályozás az alkoholtermékek reklámozása és forgalmazása tekintetében. Ezek közül itthon egyiken sincs hangsúly. Ehhez jön még hazánkban az otthoni borkészítési és pálinkafőzési szabályok drasztikus megváltoztatásának igénye.

A jelenlegi szabályozás mellett sok háztartásban töméntelen mennyiségű szeszes ital készül, amelyet a szabályozás alapján értékesíteni nem, csak meginni lehet.

Egy vélemény

Megosztanám a személyes véleményemet is. Ezer oka lehet annak, ha valaki az alkoholhoz menekül, és a mostani valóság előli menekülésként nagyon sokan kétségbevonhatatlanul szükségét érzik, hogy eltompítsák az érzéseiket. De hosszú távon természetesen az alkohol nem segít, hanem ront a helyzeten, egészségi, érzelmi, és az emberi kapcsolatok szempontjából is. Vannak borzasztóan nehéz élethelyzetek, az enyhülés mégis a kapcsolódásban van egymással és a saját múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel, ami elől nem lehet, és nem is kell elmenekülni, mert ahogy Szabó Magda írta: „Az igazság, egy élet vagy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.” 

Baló Sára

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

 

Szerző: Saló Sára

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-egszsg/52742-igy-ne-tedd-magad-fuggove-a-vilagjarvany-vegere---tapasztalatok-es-kiutak-a-krizisalkoholizmusbol 

Egészen őszinte leszek: a járvány kitörése óta két dolog bizonyossá vált az életemben: az eddiginél strukturáltabb napirend és a majdnem minden este elfogyasztott egy pohár bor. Azelőtt hetente egy-két esténél többször nem ittam alkoholt, bezzeg most. Barátaim, ismerőseim megnyilvánulásaiból hamar világossá vált számomra, hogy nem elszigetelt eset vagyok: sokaknál emelkedett meg a naponta felhajtott sör, bor vagy egyéb alkohol mennyisége. Nem csoda, egy azelőtt sosem tapasztalt stresszhelyzetre – amire nincsenek ismert forgatókönyveink – kell valamiféle reakciót adnunk. A megoldási stratégiáink egyénileg változnak, de úgy tűnik (legalábbis az én ismeretségi és baráti körömben), hogy többen is próbálják a belső feszültséget némi szesszel tompítani. Kégl Ági riportja. 

Ez a járvány tükröt mutat nekünk, amibe kénytelenek vagyunk belenézni 

Mivel már szinte biztosra vehető, hogy a jelen, önmagából kicsavart állapot még hónapokig tart minket fogva, várhatóan az alkoholfogyasztási tendencia sem változik pozitív irányba. Épp ezért megkérdeztem dr. Nagy Zsolt addiktológust, hogy mit gondol a jelenségről, és miként tarthatjuk a helyzetet kordában. Beszéltem egy borászattal foglalkozó szakemberrel, Csorba Gáborral is, mert kíváncsi voltam, a forgalmukban tapasztalják-e a megváltozott vásárlási szokásokat. 

Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns úgy véli, „ez a mostani egy teljesen ismeretlen és meglehetősen ijesztő élethelyzet sok ember számára. Két és fél generáció nem ismeri se a háborút, se a nélkülözést, a korlátozást, vagy épp az áruhiányt. Hirtelen rengeteg új impulzus érte a népesség nagy részét. Ennek a feldolgozásához eszköztelenek vagyunk, az eddigi megoldási stratégiáink nem működnek.” Szerinte a helyzetet tetézi, hogy a sport, a szórakozás vagy a túrázás lehetőségének elvesztésével nagyon beszűkült, bezárt élet keletkezett. Ezzel együtt a feszültségoldás eszköztára is jelentősen mérséklődött – ebben „jön jól” az alkohol, hiszen gyorsan oldja a stresszt, a szorongást és bizonyos értelemben az indulatokat. 

Összezártság, együtt tanulás, egzisztenciális bizonytalanság

Nyilván az összezártság jó esetben különleges, tartalmas időszak is lehet, de sajnos pontosan tudjuk, hogy sok családban, párkapcsolatban távolról sem idillikusan telnek ezek a hetek. 

„Megjelenik az úgynevezett vasárnapi neurózis, vagyis amikor a családtagok – akik normálisan esetleg alig találkoznak – folyamatosan kerülgetik egymást. Ez az összezártság rengeteg ki nem mondott feszültséget, eltemetett konfliktus hozhat felszínre, az együttélés nehézségeit felerősítheti”

– mondja Nagy Zsolt, hozzátéve, hogy a szülő-gyerek kapcsolatok is szokatlan nyomásnak vannak kitéve. 

„Az együtt tanulásnak köszönhetően is újfajta együttlétek alakulhatnak ki, ami akár lehet előrelépés is. De az a gyanúm, hogy sok helyen sajnos inkább kiéleződnek a konfliktusok. És emiatt sokan használják »mentális kilépésnek« az alkoholt.”

A harmadik tényező vagy feszültségforrás az egzisztenciális bizonytalanság, ami kisebb vagy nagyobb mértékben a járvánnyal együtt mindannyiunkra rászakadt. Az addiktológus szerint ez is hozzájárulhat a megnövekedett alkoholfogyasztáshoz.

Vezényszó: tudatosság, struktúra, szabálykövetés

Nagyon szigorúan hangoznak ezek a kifejezések, de sajnos nagy szükség lehet mindezekre. A jelen helyzet erősen emlékeztet az olyan átmeneti időszakokra, mint amilyenek a többnapos ünnepek. Csakhogy ez a periódus most sokkal tovább tart, mint a karácsonyi szünet, és észnél kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy a „csak még egy pohárral” kezdetű mondatokból valódi és tartós szenvedélybetegség alakuljon ki. 

„Az első lépés bevetni egy terápiás eszközként is használt megoldást, az úgynevezett ivásnaplót.

Mivel hetekről, hónapokról van szó, érdemes folyamatában megnézni a fogyasztási szokásainkat. Nem mindegy ugyanis, hogy amit érzünk, az szubjektív vagy számokkal alátámasztható tendencia. Ha három hét alatt a duplájára nő a fogyasztás, és ezt naplózzuk, akkor a probléma beazonosíthatóvá válik.”

A második támpont a tudatosság erősítése. „Érdemes napirendet, struktúrát vinni a mindennapjainkba, és belső szabályokat felállítani arra vonatkozóan, hogy mikor ihatunk és mikor nem. Alapszabály, hogy öt óra előtt, munka közben, reggel vagy épp egyedül nem iszunk. Ha pedig arra eszmélünk, hogy bármilyen belső érzelmi állapot oldására kezdjük használni az alkoholt, akkor érdemes elgondolkodni annak a lehetőségén, hogy segítséget kérjünk” – int az addiktológus.

Szintén támpontot adhat, ha pontosan tudjuk, hogy meghaladjuk-e az ajánlott mennyiséget. A WHO ajánlása szerint ez férfiaknál heti 21, nőknél 14 egységnyi. Egy egység másfél deci pohár bornak vagy négycentes, negyvenfokos felesnek, vagy egy 0,33-as sörnek felel meg.

Mindehhez heti két szeszmentes napot kell tartanunk. Ha ennél többet vagy gyakrabban fogyasztunk, az kockázati tényezőnek számít, ebben az esetben már elképzelhető, hogy alkoholproblémával küszködünk. 

És hogy mi számít alkoholproblémának?

A szakember szerint az, ha valakinek az életvitelét, egészségét, teljesítményét befolyásolja, hogy iszik vagy nem iszik. Akinek az életvitele beszűkül, életében az alkohol fő strukturális elemmé válik, vagyis ha már azt figyeli, hogy mikor van vége a home office-nak, vagy mikor jön el a wine o’clock, vagyis az alkoholfogyasztás ideje, az figyelmeztető jel lehet a számára. 

„Ez a mostani helyzet egy korszakváltás előszele. Sok evidencia kérdőjeleződik meg. A világba vetettségünk kérdései kerülhetnek elő.

Ez a járvány gyakorlatilag a jóléti, élménytársadalomnak az újragondolását kéri majd tőlünk. Már most érezhető, mennyire nem vagyunk felkészülve lelkileg, eszközileg, ha beüt valami. De saját magunkért ebben a helyzetben is felelősséget vállalhatunk, csak tudatosnak kell maradnunk.” 

A pálinka fertőtlenítő hatásába vetett bizalom

Az előbbi tendenciák természetesen a kereskedőknél is lecsapódnak, a forgalmuk egyértelműen mutatja a megnövekedett érdeklődést. „Pánik szerencsére nem volt, két vásárlási roham viszont igen, amelyek közvetlenül a kormánybejelentéseket követték, és szinte azonnal jelentkeztek – mondja Csorba Gábor, egy borforgalmazó cég kiskereskedelmi területi vezetője. – A kiemelt vásárlási kedvet mindkét esetben a bizonytalanság szülte, hiszen a fogyasztók nem tudták pontosan, milyen lesz a helyzet másnap.” 

A járvány némileg megváltoztatta azt is, hogy milyen jellegű italokat kerestek a vásárlók. „Mivel borokat árulunk, nem szájmaszkot vagy kézfertőtlenítőt, ezért nehéz detektálni a kiemelten népszerű terméket, nálunk nincsenek egyértelmű trendek erre vonatkozóan. Azt látjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a termékeket viszik, amiket előtte is. Azokat, amiket ismernek, kedvelnek, megbíznak bennük, legföljebb nagyobb mennyiségben. 

Érdekes módon leheletnyivel jobban mennek a magas alkoholtartalmú italok, mintha a belső fertőtlenítésben is bízna a magyar. A koronavírus elleni tudományos, orvosi magyarázatával még nem találkoztam hiteles forrásból, legfeljebb mémek formájában, de valamilyen szinten mégis működik a »védőitalba« vetett hitünk. Enyhe mértékben tehát, de jobban fogynak a spiritek. Talán ez adhat végre egy kis löketet annak a pálinkakategóriának, ami az adóemelés miatt a stagnálásból lefelé ívelő irányt vett az elmúlt egy évben.”

Az alkohol nem játék és nem megoldás

Megmondom őszintén, hogy ami játékos cikkötletnek indult, még számomra is egy valós probléma kialakulásának a lehetőségét rajzolta fel. Az utolsó dolog, amivel nehezíteni szeretném a komplikált helyzetet, egy mellékhatásként beszerzett szenvedélybetegség. A meditáció, a rendszeres sport, az élvezettel megélt főzés, a gyerekemmel való közös időtöltés kell hogy kitöltse a szabadidőmet és kell hogy segítsen fenntartani a mentális egészségemet. Semmilyen alkohol nem lehet eszköz erre. Ideje visszatérnem a normális, heti egy-két pohár borhoz, hogy aztán, amikor végre újrakezdhetjük a mindennapi (de már közel sem ugyanolyan) életünket, életerősen és egészségesen állhassak minden új nehézség elé. Nincs kétségem, nehézség úgyis lesz elég.

 

 Kégl Ági

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-life/52601-csak-megiszom-meg-egy-poharral--igy-ne-valj-alkoholfuggove-a-karanten-ideje-alatt 

screenshot_2020-04-30_at_11_47_39.png

A segítésre a legtöbben mint önzetlen jóindulatú cselekedetre gondolnak. A segítésnek azonban van egy sötét oldala is.

 

A jótékonykodás gyakran arról szól, hogy a hatalmon lévő és kiváltságos csoport tagja ezen keresztül ellenőrzi és uralja le a kiszolgáltatott csoport tagjait. Az ilyen segítség célja a függőségben tartás vagy függőségbe vonás, illetve ellenőrzés alá helyezés. Ha a segítés intézményes, akkor szolgálhatja azt a célt, hogy a hátrányos helyzetű emberekkel szembeni intézményes diszkrimináció fegyelmező eszköze legyen. Hogy fenntartsa és ne lebontsa az egyenlőtlenségeket, a kirekesztést és a hierarchiát.

Ez az oka annak, hogy olyan sok a társadalom margóján élő ember viseltetik jogos gyanakvással azok iránt, akik a Nagy Fehér Megmentő szerepében leereszkednek hozzájuk, hogy segítsenek. Lekezelő, paternalista módon. Miközben nem hajlandóak tudomást venni azokról a rendszerszintű egyenlőtlenségekről, amelyek gyakran már a születésüktől kezdve szakadékként húzódnak a segítő és a segített között.

Az ilyen segítőkre jellemző Máté Gábor szerint, hogy megkérdezik: “mi a baj veled?” - ahelyett, hogy megkérdeznék, “mi történt veled?” Mert ha az élettörténeteket megismeri az ember, akkor gyakran rá kell döbbennie, hogy milyen sok ember milyen kis esélyt kapott az élettől arra, hogy ott legyen, ahol a segítő. És a segítő, ha nyílt szívű és eszes, egy idő után rádöbben arra, hogy a rendszerszintű egyenlőtlenségek lebontása nélkül milyen álságos helyzetben is van ő, minden jóindulatú igyekezete ellenére is. És hogy a rendszerszintű “segítés” milyen gyakran valójában csak a szőnyeg alá söprésről és a tűzoltásról, illetve a “problémásnak” minősített egyének “semlegesítéséről” szól - hogy ne zavarják a hierarchikus társadalom “normális” működését.

Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka annak is, hogy Magyarországon ilyen kevés drogproblémákkal küzdő ember jut segítséghez. A legtöbb ember, aki ellátásba kerül, még mindig a büntető-igazságszolgáltatás kényszerítő ereje miatt (elterelés) teszi ezt. Az a segítség, amit a rendszer kínál nekik, nem róluk szól - hanem arról, hogy ellenőrzés és gyámkodás alá vonják őket. Az intézményes segítés gyakran a kozmetikázásról szól, hogy a "deviánsok" ne legyenek szem előtt, hogy ne zavarjanak. Hogy ne szembesítsék nap mint nap a “normális” embereket azzal, hogy milyen sokan szorulnak az érték- és képesség-alapúnak gondolt társadalmi rendszer margójára.

Ha találkoznak az intézményes ellátórendszer valamely képviselőjével, akkor túl gyakran rögtön erkölcsi kioktatást kapnak arról, hogy ne tegyék ezt, ne tegyék azt, hogy ők ezért rosszak, vagy azért rosszak. Kezelhetővé, menedzselhetővé kell válniuk. Feltételeket szabnak a segítségnek - amelyek gyakran teljességgel betarthatatlanok vagy legalábbis életszerűtlenek. Mint amilyen például a teljes absztinencia. És ennek alárendelik a valós szükségleteiket. 

Az, hogy ilyen kriminálisan kevés embert ér el az ellátórendszerünk, nem csak az alulfinanszírozás és a szakemberhiány az oka, hanem az elitista, életszerűtlen szemlélet, a diszkrimináló és kriminalizáló állam is. A megoldás nem egyszerűen az, hogy pénzt kell önteni a jelenlegi rendszerbe. Sokkal több olyan programra van szükségünk, ami oda viszi a segítséget, ahol arra leginkább szükség van, és azt, amire szükség van. Nem paternalista gyámkodás alá vonja az embereket, hanem segít abban, hogy közösséggé szerveződve képesek legyenek a kollektív regenerációra. Ami abból is áll, hogy közösen kell fellépnünk velük a rendszerszintű diszkrimináció ellen, ami ezeket a közösségeket eleve olyan helyzetbe sodorta, amiben vannak.

Sárosi Péter

Forrás: Drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/04/30/amikor_a_segites_nem_mukodik#more15650218

  • 2020-ra nemhogy nem lett drogmentes Magyarország, de gyakorlatilag megszűnt az iskola prevenció, tabutémává vált az ártalomcsökkentés, egyre több fogyasztót hurcoltak meg ahelyett, hogy a terjesztőket kapták volna el.
  • A 2013-ban bevezetett szigorú drogstratégia megvalósítása csődöt mondott, az újnak pedig 2021-re kell elkészülnie. 
  • Mi történt az elmúlt 10 évben az elfuserált drogstratégiának köszönhetően? 

Orbán kényszerítette bele a drogellenességet

Kardos Tamás, a TASZ munkatársa szerint 2000 és 2010 között volt egy progresszív drogstratégia, aminek köszönhetően rengeteget javult az ellátás szervezeti szinten, a prevenció és az ártalomcsökkentés területén is. Elindult a tűcsere program sok iskolai felvilágosító programmal együtt, az elkapott fogyasztóknak pedig rehabilitációt ajánlottak fel.  Ez a drogstratégia még az első Orbán-kormány alatt született, de 2010-re elvesztette minden realitását. 

Kitalálták, hogy a meglévő drogstratégia túl liberális, az ártalomcsökkentés helyett a szerhasználók szigorúbb büntetésére van szükség. A szakértők szerint ezek teljesen alaptalan állítások voltak, mert az ártalomcsökkentés sosem állt igazán a középpontban. Végül visszavonták a stratégiát, ezután Kardos szerint jött három év szerencsétlenkedés, amikor szakmaiatlan koncepciók születtek, majd 2013-ra elkészült a jelenlegi drogstratégia, ami lényegében nem sokban különbözött a korábbitól, csak felhígították, és ekkor került bele az a híres mondat, hogy 2020-ra Magyarország drogmentes lesz.

„Vannak olyan pletykák, hogy az utolsó percben Orbán Viktor személyes kérésre átkeresztelték drogstratégiáról drogellenes stratégiára. El tudom képzelni, hogy ezt a híres drogmentes Magyarország mondatot is ő kényszerítette bele”

- mondja Kardos.

Kardos szerint a stratégia készítői tudták, hogy ezt lehetetlen lesz elérni 2020-ra, de a kormány ezt az irányt tűzte ki célul. Azt is megfogalmazták, hogy a szigorúbb büntetéseken túl a felépülés a fontos, és ehhez a prevención át vezet az út. A szakemberek szerint azonban ez egy téves megközelítés, mert ha valaki felépülni szeretne, akkor az valószínűleg már függő, tehát kell neki valami szolgáltatás, amivel be lehet vonzani az ellátásba.

Megszűnt a prevenció az iskolákban, miközben jöttek a dizájner drogok

Ezzel összefüggésben logikus lenne, hogy akkor nagyobb hangsúlyt helyeznek a prevencióra, ez viszont finoman szólva sem sikerült, pedig ez lehetett volna az egyik pozitívuma a 20013-as drogstratégiának. 

Egyrészt pénzt nem igazán fordítottak a prevencióra, ugyanis amikor 2008-ban beütött a gazdasági válság, akkor jelentősen megcsappantak a ráfordítások: 2006-ban még körülbelül 2 milliárd forintot adtak a megelőzésre és az ártalomcsökkentésre, a válság után viszont ez lecsökkent 350 millió forintra.  Ez az összeg később is csak minimálisan emelkedett, jelenleg 500-600 millió forint körül vagyunk, ami messze nem annyi, mint amennyire szükség lenne.

Ezzel párhuzamosan létrehoztak egy olyan kritériumrendszert, aminek minden prevenciós programnak meg kellett felelnie ahhoz, hogy bejuthasson az iskolákba. Ez viszont olyan macerásra sikerült, hogy a korábbi 233 programból jelenleg mindössze 27 tudta megszerezni az Emmi által kibocsátott szakmai tanúsítványt. Tehát a prevenció gyakorlatilag megszűnt létezni az iskolákban.A Kék Pont prevenciós programja is épp így szorult ki az oktatási intézményekből. 

„Olyan volt, mintha a tanúsítvány megszerzéséhez némi túlzással azt kérték volna tőlünk, hogy írjunk egy Phd dolgozatot. Ez gyakorlatilag teljesen felszámolta az iskola prevenciót, ráadásul ez azzal egy időben történt, amikor a dizájner drogok megjelentek az iskolákban anélkül, hogy ott lett volna bármilyen megelőzés" - magyarázza Dávid Ferenc, a Kék Pont Alapítvány munkatársa.

A szervezet iskolán kívül továbbra is végez prevenciót, de Dávid Ferenc szerint ettől nem érdemes várni, hogy kevesebb lesz a droghasználó. Szerinte ez azért is van, mert egy normális drogstratégia nélkül nem lehet megelőzést végezni. Előbb el kellene dönteni, hogy mit is akarunk megelőzni: a kipróbálást, a bűnelkövetést vagy a függőséget? Dávid Ferenc szerint a '90-es években még működött az, hogy prevenció címén elmondták, hogy milyen drogok vannak, de ma már ez édeskevés.

Felvinczi Katalin, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense szerint a gondolat, hogy legyen minősítési rendszer, ami alapján iskolákba be lehet jutni, egyáltalán nem volt egy rossz ötlet, mert a prevenciós programoknak szakmai kritériumoknak kell eleget tenniük. A közhiedelemmel ellentétben a prevenció is egy szakma, amihez nem érthet mindenki. Viszont ennek a minősítési rendszernek elsősorban támogatónak és fejlesztőnek kellene lennie, ami ösztönzi a szervezeteket, nem olyannak, ami elbizonytalanítja őket .

Felvinczi Katalin szerint a szervezetek kiszorulása miatt most sokkal nagyobb teret kapnak a rendőrök az iskolában. Ez viszont több szempontból is problémás. Egyrészt a rendőrség elsősorban bűnmegelőzést végez, nem pedig prevenciót. Másrészt, ha egy civil ruhás rendőr megy be a terembe, akkor a diákok nem feltétlenül tudnak arról, hogy az előadó a hatóság részéről érkezett. Ezért a gyerekek megoszthatnak olyan információkat, amikkel szemben a rendőrnek a rendőrségi törvény értelmében intézkednie kell. Tehát, ha egy gyerek megosztja az előadóval, hogy ő bizony már szívott füves cigit, akkor a rendőrnek kötelessége eljárást indítani az üggyel kapcsolatban. Felvinczi szerint, ha ez mégsem történik meg, akkor az meg képmutatás és a rendőrségi törvény megszegése, ez pedig patthelyzetbe hozza a rendőröket.

Kardos Tamás szerint az iskolák most magukra maradtak a prevencióval, mert nem csak nincsenek szervezetek, akik bejuthatnának hozzájuk, de az anyagi hátterük sincs meg arra, hogy meghívjanak előadókat. A programokra szükséges összeget az államnak kellene biztosítani, hiszen ez egy szolgáltatás, amit ő vállalt. Ezért most az iskolák inkább kiadják a földrajz vagy biológia tanárnak, hogy tartson az óra elején egy 10 perces előadást drogprevenció néven. 

Az ártalomcsökkentés szitokszóvá vált

„Az ártalomcsökkentő szervezetek nem, hogy nem kapnak semmilyen támogatást, hanem maga az ártalomcsökkentés szó is egy szitokszóvá vált, a tűcseréről nem is beszélve. Már a szolgáltatók, akik ilyet végeznek, se merik kimondani. Van minden évben egy ülés, ahol összejön a szakma és az Emmi. Ilyenkor mi mindig megemlítjük az ártalomcsökkentést, mire azt a választ kapjuk, hogy a jelenlegi kormánynak finoman szólva nincs prioritásában az ártalomcsökkentés. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hallani sem akarnak róla”

- mondja Kardos.

A kormány arra szokott hivatkozni, hogy ha valahol működik egy ártalomcsökkentő szervezet, akkor az úgy hat, mintha a drogozás egy elfogadott dolog lenne, és hogy odagyűlnek a kerületből majd a drogosok, ami zavarni fogja a lakosságot. Pedig Kardos szerint ezt a tévhitet egyszerű kommunikációs eszközökkel el lehetne oszlatni.

A TASZ 2014-ben kampányt indított, hogy legyenek ellenőrzött fogyasztói szobák, ahol egy egészségügyi stáb felügyelné a fogyasztást, tiszta tűket biztosítana és szükség esetén riasztanák a mentőket. Józsefvárosban aláírást is gyűjtöttek a lakosoktól, és azt tapasztalták, hogy az emberek nagyon hamar megértették, hogy ez miért jó nekik, és sikerült is összegyűjteniük több ezer aláírást. Csakhogy az akkori VIII. kerületi polgármester, Kocsis Máté nem volt kíváncsi erre. A Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) kidolgozott egy minimálprogramot a prevencióra és az ártalomcsökkentésre, aminek megvalósításában most a városvezetés segítségét kérik, és eddig Karácsony Gergely főpolgármester nyitott volt az ötletre.

Jelenleg olyan kevés ártalomcsökkentő hely működik, hogy egyáltalán nem tudják lefedni a szerhasználókat. Bár 2015 óta egyáltalán nem készültek átfogó statisztikák drogtendenciákról, a szakember szerint nem is annyira van szükség tűcserére, mert a intravénás drogok helyett most több a szívás és a fóliázás, de ezek a helyek a nem intravénás drogok ártalmasságát is tudnák csökkenteni. De nem csak az ártalomcsökkentés miatt fontos, hogy működjenek a városban ilyen szolgáltatások, hanem azért is, mert ezek általában olyan használókat tudnak elérni, akiket más egészségügyi szolgáltató nem. Ezeknek a szervezeteknek köszönhetően a függők el tudnak indulni akár a rehabilitáció útján is. 

Ha átadsz egy füves cigit, már terjesztő vagy

Amit viszont sikerült teljesíteni a drogstratégia elvárásainak megfelelően az az, hogy sokkal több rendőri intézkedés zajlott az elmúlt években. A Nemzeti Drog Fókuszpont éves jelentése szerint 2015-ben 2288 ember ítéltek el droghoz köthető bűncselekmény miatt, 2018-ra ez a szám 5397-re emelkedett. Szabadságvesztést is több emberre szabtak ki, 2015-ben még csak 302 embernek kellett börtönbe mennie, 2018-ban viszont márt 1342-nek. Tehát tényleg szigorodtak a rendőri intézkedések, de vajon tényleg a legnagyobb terjesztőket és a társadalomra ténylegesen veszélyt jelentőket kapták el?  

A drogstratégia azt is meghatározta, hogy elsősorban a terjesztők ellen kell fellépni, erre nézve a rendőrségnek van is egy előre meghatározott aránya, amit a droghoz kötődő bűncselekmények elleni intézkedésben el kell érniük. Eszerint 25 százalékos letartóztatási arányt kellene elérniük a terjesztőkkel szemben, míg a fogyasztókkal szemben 75 százalékost. Kardos szerint a valóságban viszont ez mindig 10 és 90 százalékos arányú. 

A fogyasztókat sokkal könnyebb elkapni az utcán, mint nagy droghálózatokat felderíteni, emiatt rengeteg a rendőri túlkapás is, azokat is meghurcolják, akiket csak rajtakaptak egy füves cigi elszívásán. 

„Amikor a TASZ-t megkeresik és segítséget kérnek, akkor általában nem a túlkapások miatt kérik, de ha az ügyek mélyére néznénk, akkor sok helyen látnánk túlkapásokat. Persze vannak olyan extrém esetek is, hogy valakit kényszerkatétereznek, mert nem akar vizeletet adni, de az, hogy valakit általánosan meghurcolnak, az teljesen tipikus” - mondja Kardos. Az is teljesen tipikus, hogy olyan embereket hurcolnak meg, akik gyógyászati célra használnak kannabiszt. Kásler Miklós, az Emmi minisztere 2019 novemberében azt mondta, hogy „a kannabisz és származékai Magyarországon kábítószernek minősülnek, a magyar jogi szabályozás a témában egyértelmű, a kormány álláspontja tiszta és világos, ezen változtatás nincs folyamatban.” Pedig a kannabisz  rengeteget segíthetne olyan krónikus betegséggel küzdőknek, mint a sclerosis multiplex vagy az epilepszia. A legextrémebb rendőri túlkapások ezekből az esetekből kerülnek ki, például amikor egy 40 éves kerekesszékes, epilepsziás férfira szabtak ki 300 ezer forintnyi bírságot, mert a főbérlője rájött, hogy kannabiszt termeszt otthon a betegségére. A TASZ-nak sikerült rendeznie ezt az ügyet, de rengeteg az ilyen eset. 

A rendőrséget és az ügyészséget nem igazán érdekli, hogy miért történt a szerhasználat. A TASZ szeretné elérni, hogy dekriminalizálják a drogfogyasztást, hogy a szerhasználás csak szabálysértésnek minősüljön, ne pedig bűncselekménynek.

Ráadásul még ha terjesztőket is kapnak el, sem feltétlen azokat, akik ténylegesen terjesztő hálózatot működtetnek, hanem csak az első láncszemig jutnak vagy odáig se. 

„Ha a police.hu-n megnézed a kábítószeres híreket, hogy találtak egy otthontermesztőt, akkor a képeken ott egy szekrény, amiben van három csoffadt növény és akkor bekerül a statisztikába, hogy ez egy fogás” - mondja Kardos.

Ráadásul a mostani törvények értelmében az is terjesztőnek minősül, aki egy közös szívás alkalmával átnyújt egy füves cigit valakinek.Korábbi törvényekben ezek az átadók nem minősültek terjesztőnek, hanem társas alakzatként tartották számon a droghasználatot, amiben az átadó is csak egy fogyasztó volt. Ezt a jogszabályt viszont eltörölték, ezzel pedig remekül lehet javítani a statisztikát a terjesztők javára.

„Kicsit úgy tűnik, mintha a rendőrség fellépése csak arra irányulna, hogy számokat tudjon felmutatni és nem érdekli, hogy az ügyek mélyén mi van. Emiatt a drogmentes képzelgés miatt nagyon gyerekszinten áll hozzá sok mindenki ehhez a témához, nincs semmi felvilágosultság, ami nemhogy a nyugati országokban megvan, de ha bármelyik irányba indulunk Magyarországról, ott már van” - állítja.

Általános a tudatlanság

Kardos szerint nem csak a rendőrök azok, akik ebben a drogmentes képzelgésben élnek és túlkapásokat generálnak. Rengeteg ilyet találhatunk az oktatás vagy az egészségügy területén, aminek pont az a drogellenes, tabusító kommunikáció az oka, amit a kormány képvisel.

Ami sajnos nagyon gyakori, hogy amikor mentőt hívnak egy túladagolthoz, akkor ők hívják a rendőrséget. Pedig a mentősöknek titoktartási kötelezettségük van és csak abban az esetben hívhatnának rendőrt, ha nyolc napon túl gyógyuló sérülést látnak az ellátotton vagy az ő testi épségüket fenyegeti. A rendőr pedig azonnal eljárást indít a szerhasználó ellen. 

A TASZ tavaly készített egy felmérést, amiben megállapították, hogy az esetek tizedében lett volna szükség rendőrre, mégis az esetek háromnegyedében hívtak rendőrt az orvosok.De nem csak az orvosok, az iskolák részéről is előfordulnak túlkapások. 

„Volt egy megkeresésünk egy csongrád megyei anyukától, hogy a fia osztálykiránduláson volt Hollandiában, és ott vett egy kendermag lisztből is készült kekszet, és az igazgató emiatt fegyelmi eljárást indított. Pedig azt azért tudni szokták, hogy a kender és a kannabisz nem ugyanaz. Írtunk egy hosszú levelet, hogy miről van itt szó, hogy nem követett el a diák semmit, de erre teljes elzárkózás volt a válasz. Az önmagában elég volt az igazgatónak, hogy ott volt a zacskón a kenderlevél" - meséli.

Kardos szerint rengeteg olyan ügyük van, ami ilyenfajta tudatlanságból fakad és, amiért a kormány drogellenes stratégiája okolható.

A 2021-es drogstratégiára a TASZ elsősorban azt szeretné elérni, hogy az állam több támogatást adjon a szolgáltatóknak mind a prevenció, mind az ártalomcsökkentés terén. Szeretnék, ha a droghasználatot nem bűncselekményként kezelnék, ha létrehoznának komplex ártalomcsökkentő szolgáltatásokat és a gyógyászatikannabisz-program megjelenhetne a közegészségügyben. 

 

Vannak olyan időszakok, amikor kulcsfontosságú, hogy mindenki gyorsan megbízható információkhoz juthasson. Mi a 444-nél minden nap ezen dolgozunk.

Amennyire tőlünk telik, igyekszünk segíteni eligazodni ebben a gyorsan változó, bizonytalan helyzetben.

De ehhez nekünk is szükségünk van a ti segítségetekre. A lap már eddig is csak a ti támogatásotokkal tudott működni, és a most következő időszakban ez várhatóan még inkább így lesz. Ahogy lelassul a gazdaság és az élet, teljesen érthető módon kevesebb lesz a hirdetés is.

Nekünk viszont most kell a legjobban teljesítenünk, amikor a legnagyobb szükségetek lehet ránk. Hogy a legpontosabb információk birtokában tudjatok döntést hozni a saját életetekről, egészségetekről, biztonságotokról.

Ezért arra kérünk, hogy ha teheted, támogasd a munkánkat. Akár néhány száz forint is számít.

Szerző: Fődi Kitti

Forrás: 444.hu

https://444.hu/2020/04/13/a-kormany-drogmentes-kepzelgese-miatt-katasztrofa-a-drogstrategiank

93641383_10156856440256104_5294619924826685440_o.jpg

A Drogriporter online kérdőíves vizsgálatot végez a drogpiac alakulásáról a járvány idején - az április végéig beérkezett adatok alapján egy kis körképet nyújtunk arról, hogy mi a helyzet.

 

A járvány nyomában változik a drogpiac is. A média beszámolt arról, hogy a drogok ára emelkedik, hozzáférhetősége romlik. Az általunk végzett hazai online felmérés eredményei szerint a drogpiac gyengélkedik ugyan, de távol áll az összeomlástól: a szerek valamivel nehezebben, de beszerezhetőek maradtak. És bár a nemzeti drogellenes stratégia (2013-20) kábítószer-mentes Magyarországot vizionált, egyelőre úgy tűnik, hogy a jelenlegi járvány sem visz minket közelebb ehhez a célhoz.

A Drogriporter szerkesztőjeként kíváncsi voltam arra, hogy vajon a járvány miatti korlátozások bevezetése milyen hatással volt a hazai illegális drogpiacra. Egy rövid online kérdőíves kutatást végeztünk, amit néhány hét alatt több százan kitöltöttek, ebből mintegy 600 érvényes válasz érkezett április végéig. A kérdőívet a Drogriporter Facebook-oldalon és blogon hirdettük meg azok számára, akik a kijárási korlátozások bevezetése óta is vásároltak már illegális szert. Rákérdeztünk arra, hogy miként változott az általuk vásárolt szerek ára, a kapott mennyiség és minőség, illetve a beszerezhetőség. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy vajon történt-e jelentősebb szerváltás a piacon, hogy nőtt-e vagy csökkent-e a dark webes vásárlások szerepe, illetve, hogy maguknak a fogyasztóknak viselkedésében milyen változások álltak be, és mennyire képesek segítséghez jutni.

A válaszadók többsége a 25-34 éves (50%) és a 18-24 éves (30%) korosztályba tartozik, ami nem meglepő, hiszen a lakossági felmérések szerint erre a korosztályra jellemzőbb leginkább az aktuális drogfogyasztás. 73%-uk volt férfi, míg 27%-uk nő. A női válaszadók alacsony aránya szintén magyarázható részben azzal, hogy a nők körében alacsonyabb az illegális szerek kipróbálóinak aránya, de lehetséges magyarázat az is, hogy a nők gyakrabban szerzik be a drogokat a párjukon/fiúismerőseiken keresztül. A válaszadók 50%-a teljes munkaidőben dolgozó alkalmazott, 14%-a egyéni vállalkozó, 16%-a diák. A munkanélküliek aránya 9%-a, 4% pedig fizetetlen szabadságon volt. A többség (53%) a fővárosban vagy annak környékén él, 16%-a a megyeszékhelyen, 19%-a egyéb városban, míg községben/faluban élők aránya csupán 11%.

Ami a vásárolt drogok árát illeti, hipotézisem, miszerint jelentős árnövekedés történt, nem igazolódott be. A marihuánát vásárlóknak csupán 33%-a, a hasisvásárlók 29%-a, az Ecstasy tabletták vásárlóinak 18%-a, a kristályos MDMA vásárlók 30%-a, az LSD vásárlók 21%-a, a kokainvásárlók 31%-a, az amfetamin vásárlók 26%-a számolt be árnövekedésről. A legnagyobb arányban (42%) árnövekedésről az új szintetikus stimulánsokat vásárlók számoltak be. Ez talán nem meglepő annak figyelembe vételével, hogy a wuhan-i gyógyszergyárak hosszú időn keresztül leálltak.Ugyanakkor úgy tűnik, ez a szintetikus kanninoidok (herbál, bió) piacát kevésbé érintette, ott ugyanis mindössze 5% számolt be drágulásról.

 

A “lehúzós gramm” az utcai szlengben azt jelöli, amikor a díler egy grammként ad el valamit, ami a valóságban jóval kevesebb. Azt feltételeztem, hogy az ilyen lehúzások aránya is növekedett a válság következtében, azonban az adatok ezt sem támasztják alá. Egyedül a kokain (35%), a heroin (50%) és egyéb partidrogok (50%) esetében beszélhetünk komolyabb mennyiségi csökkenésről, bár az utóbbi két szerrel kapcsolatos válaszadók alacsony száma óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. A válaszadók 30%-át meghaladó minőséggel kapcsolatos romlásról csupán kevés szer vásárlói számoltak be. Ezek közül kiemelkednek az új szintetikus stimulánsok (44%). A marihuána-vásárlók 67%-a, a hasisvásárlók 82%-a szerint a vásárolt termék minősége azonos volt a járvány előtt vásárolt termékével.


A drogok beszerezhetősége terén már ennél drasztikusabb változásokat regisztrálhatunk. A marihuána-fogyasztók 58%-a, a hasisvásárlók 56%-a panaszkodott arra, hogy a kannabiszt nehezebb volt beszerezni, mint a válság előtt. Az amfetamin fogyasztói esetében 41%, a kokainnál 31%, a kristályos MDMA-nál 40%, az Ecstasy tablettáknál 31% számolt be a hozzáférhetőség nehezedéséről. Ez egyértelműen jelzi, hogy a drogpiac nem maradt immunis a változásra, nagyobb erőfeszítést, több utánajárást igényel a szerek beszerzése. Erre utal az is, hogy válaszadók 24%-a számolt be arról, hogy más, új forrásból szerezte be a drogot, mint a járvány előtt. Ez az új forrás azonban jellemzően nem a dark webes piac volt, hiszen az 592 válaszadóból mindössze 10 (1,6%) felelte azt, hogy a dark weben vásárolt, és ők mindannyian vásároltak már korábban is onnan - tehát nem új vásárlókról van szó.


A beszerezhetőségi problémák miatt tartottam attól, hogy azok, akik nem jutnak hozzá egy bizonyos szerhez, valamilyen más szer fogyasztására állnak át. Ezért rákérdeztem arra is, hogy vajon ugyanazt a drogot vásárolták-e meg az emberek, mint amit eredetileg akartak, vagy valamilyen mással pótolták. Az adatok ismét cáfolják a félelmemet: a válaszadók 96%-a azt vásárolta, amit eredetileg szeretett volna, mindössze 4%-nak kellett valami mást vennie helyette. Sajnos azonban közülük több olyan is volt, aki például kannabisz helyett csak szintetikus kannabinoidhoz, vagy MDMA helyett új szintetikus stimulánshoz jutott hozzá, sőt, olyan válaszadó is volt, aki fű helyett vásárolt stimulánst. Megkérdeztem azt is, hogy vajon azt tartalmazta-e a szer, amiért fizetett a vásárló - 93%-ban igen, ami azt látszik igazolni, hogy nem jellemzőek a tömeges átverések, a vásárlók nagy része úgy érzi, azt kapta, amiért fizetett.

 

Érdekelt az is, hogy vajon a járvány alatt a dílerek mennyire tartják be a fizikai távolságtartással kapcsolatos óvatossági szabályokat. A vásárlók 38%-a szerint a dílere ügyelt a távolságtartásra, és 20%-a szerint kesztyűt/maszkot is viselt. A vásárlóknak sajnos alig több, mint 20%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy otthon fertőtlenítették a megvásárolt drog csomagolását. A válaszadóknak mindössze 18%-a érezte úgy, hogy nehezebb volt előkerítenie a pénzt a drogra, mint a válság előtt.

Sokan attól tartottak, hogy a karantén idején az emberek jelentősen többször nyúlnak a drogokhoz. A válaszadóknak csupán 29%-a tartotta jellemzőnek vagy teljesen jellemzőnek magára, hogy “nehezen viseli a bezártságot, ezért többször nyúl otthon valamilyen szerhez.” És úgy tűnik, a jelenlegi fogyasztók közül kevesen tartják a karantént jó alkalomnak arra, hogy felhagyjanak a szerhasználattal: a válaszadóknak mindössze 16%-a tartotta jellemzőnek saját magára, hogy próbálkozik a leállással. Persze azt meg kell itt jegyezni, hogy akik esetleg leálltak, azok nem töltötték ki ezt a kérdőívet. Úgy tűnik, a drogokat hosszabb időre felhalmozók aránya sem kiugróan magas (29%), az emberek többsége továbbra is vásárolni szeretne vagy vásárol a válság alatt. Ennél nagyobb azoknak az aránya, akik jellemzően jobban tartanak a rendőrségtől a kijárási korlátozások alatt (39%), de még így is kisebbségben vannak azokkal szemben, akik szerint ez nem jellemző vagy egyáltalán nem jellemző (44%) magukra nézve. A válaszadók 13%-a felelte azt, hogy jellemző rá, hogy elvesztette a megélhetését a válság következtében, ami jelentős stresszel jár számára.


Kíváncsi voltam arra is, hogy vajon nehezebb-e segítséget kapnia azoknak, aki a szerhasználati problémáik miatt erre igényt tartanának. Sajnos azon válaszadók körében, akik ezt magukra nézve relevánsnak tartották, 41% gondolta úgy, hogy nehezebben jutna segítséghez, és 45% gondolta nehezebbnek elviselni az elvonási tüneteket a járvány idején. A helyettesítő gyógyszeres kezeléshez való hozzáférést 53%, a steril fecskendőkhöz való hozzáférést 63% tartotta nehezebbnek azok közül, akik arra rászorultnak vallották magukat. Az alapvető megélhetéshez szükséges dolgokhoz (étel, víz stb.) való hozzáférést 21% tartotta nehezebbnek.

Ez a kutatás nem reprezentatív mintán készült és nem fedi le az illegális szerhasználók minden rétegét - a Drogriporter oldal olvasói között valószínűleg többségben vannak a jobban szituált, felső- és középosztálybeli drogfogyasztók, aki többnyire kannabiszt és partidrogokat fogyasztanak rekreációs célból. A vizsgálat nem ad képet arról, hogy mi történik eközben a marginalizált drogfogyasztókkal a nagyvárosok utcáin és a vidéki szegregátumokban. Ezenkívül az sem biztos, hogy amennyiben a lezárások és egyéb korátozó intézkedések huzamosabb ideig velünk maradnak, nem lesz majd ennél jóval komolyabb változás a drogpiacon. Ezért ebben az esetben néhány hónap múlva a kutatást megismételjük majd.

Sárosi Péter

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/04/30/egyelore_nem_omlott_ossze_a_drogpiac