A függőség lassan vagy gyorsan, de elemészti a családot, párkapcsolatot, barátokat, egészséget. Magától értetődő, hogy a függőségnek vannak negatív következményei.

Kívülről nézve egyértelműnek tűnik, hogy ennek köze van a szerhasználathoz. Evidensnek tűnik, de nem az. A szerhasználó fejében nem jelenhet meg evidenciaként, mert annyira evidens és annyi fájdalmat, szégyent, tehetetlenséget okoz, hogy az sok esetben nem viselhető el. Ha az egyénnek nincsenek meg az eszközei a külső veszélyekkel, fájdalommal, tehetetlenséggel való megküzdésre, akkor elsősorban a belső nyugalom megteremtése felé törekszik. Az ilyen elviselhetetlen helyzetben alkalmazott folyamatok az elhárító mechanizmusok.

Az elhárító mechanizmusok olyan határőrök, amelyekkel az egyén a szorongást és a szenvedést elhárítja, és a szorongás és az érzelmek felett ellenőrzést gyakorol. Ezek a mechanizmusok nem tudatosak, nem döntés alapján jönnek működésbe. A függőséggel küzdők talán leggyakoribb elhárítása a tagadás:

Ez a mechanizmus tudattalanul működik, nem döntheted el, hogy most akkor tagadni fogom ezt meg ezt. Tudattalanul  láthatatlanná alakul a nyilvánvaló. És belülről nézve nemlétezővé válik egy nagyon is valós külső veszély. A valóság ettől nem fog megváltozni, a veszély érzete állandóan ott van, szorongást okoz, ami még inkább hívja a tagadást, ami lehet, hogy az egyetlen mód a látszatbiztonság megteremtésére.

Maga a szerhasználat is a tagadás egy megnyilvánulása. A problémák okozta szenvedést el lehet nyomni valamilyen anyaggal. A szer adhat nyugalmat, elfedi a fájdalmat, esetleg ez az egyetlen hozzáférhető örömforrás. Innen nézve a leszokás válik érzékelhető veszéllyé: a felépülési munka elkezdésével ez a kis öröm és biztonság is elveszni látszik. És ki akarja önként a krokodil szájába tenni a fejét?

Az ő gondjuk

 A tagadás nem hazugság. Belülről nézve tényleg úgy tűnik, hogy amit mások mondanak, az egyszerűen nincs vagy nem igaz. Minél erősebben próbálják bizonygatni az ő nézőpontjukat, annál inkább válik dühítővé és abszurddá az amit állítanak. Érdemes megjegyezni, hogy a tagadás nem kizárólag a függőkre jellemző. Bizonyos esetben bárkinél megjelenhet, a szerepe akkor is ugyanaz: megvédeni magam egy olyan dologtól, ami elviselhetetlennek tűnik. A gyászfolyamat első stációja is általában a tagadás. A halál tagadása: ez nem történt meg, mert nem történhetett  meg, nem halhatott meg. Gyakran napok telnek el ebben az állapotban, ez segít megvédeni az embert az összeomlástól. 

A nehéz érzések táplálják a tagadást. Ha nincs olyan minta ami segítene kezelni vagy elfogadni őket, akkor ezek az érzések egyre erősödnek, végül láthatatlanná válnak. Ez is egyfajta megoldás az érzések uralására, bár nem tudatosan választott megoldás és veszélyeket rejt magában. Ugyanis gátolja azt, hogy bármit lehessen kezdeni azzal ami szorongást okoz. A felépülési munka tanulás is: mit lehet kezdeni ezekkel az érzésekkel? Hogyan lehet biztonságosan rájuk nézni, megismerni őket és mit lehet tenni azért, hogy elviselhetővé váljanak? Hogyan lehet beszélni a félelemmel?

A tagadás eltűnése nem hoz katartikus megkönnyebbülést. Kaput nyit egy őszintébb élet felé, megmutatja az utat is: erre érdemes menni. És kaput nyit az addig elhárított érzéseknek. Ha minden érzés egyszerre jön be, az káoszt okozhat. A türelmetlenség (most kell mindent helyre tennem) veszélyes. Ha egyszerre akarok mindent helyre tenni, borítékolható a kudarc. Ugyanakkor a kapu a türelem felé is nyitva lesz.

Nem kell/lehet egyedül

A felépülés: munka. Csapatmunka. Sokszor megjelenik a hiedelem: egyedül kell megoldani. Az is egy út, csak ez nagy valószínűséggel újra a tagadáshoz fog vezetni. Szükség van a többiekre: a támogatásukra, az érzésre, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és az őszinte visszajelzésükre. Vajon megerősítik azt amit én gondolok vagy valaki jelzi, hogy úgy tűnik megint elkezdett működni a tagadás. A tagadás szereti a magányt. 

Ilyen nincs

A mélypont élménye megtörheti a tagadást. Erről sok történet szól, a szenvedés olyan súlyossá válik, ami áttöri a tagadás falát. Nem kell mindenkinek eljutni a mélypontra. Előtte is el lehet érni a belátást, de ez egyik esetben sem könnyű folyamat. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy milyen környezet segíthet abban, hogy a függő belátásra jusson? A (sokszor érthető) hibáztatás és elítélés környezetében? Vagy egy olyan környezetben, ahol senki nem jelzi vissza a használónak, hogy ez így nem ok (minden rendben, nagymama is ivott, mégis jó ember volt)? Az egyéni terápiás munka vagy az önsegítő csoportok adhatnak olyan biztonságos teret, ahol fel lehet vállalni és meg lehet osztani mindent, senki nem fog elítélni.

A tagadás a szermentességgel nem tűnik el. Szeret újra-újra megjelenni, felépülés későbbi szakaszaiban is. Ott jelenik meg, ahol mindig: ahol a külső fenyegetés olyan nagy, hogy elvileg nem lehet mit kezdeni vele. Terápiák során jellegzetesen a visszaeséssel kapcsolatban jelenik ez meg, ami különösen akkor lesz fenyegető, ha sok minden múlik rajta. Ha az ivás miatt elvitték tőlem a gyerekeim, nem engedhetek meg magamnak egy újabb visszaesést, mert akkor lehet, hogy soha nem kapom vissza őket.

A felépülést visszaesések tarkítják. Érdemes tudatosan felkészülni rá és megvizsgálni milyen úton akar újra megjelenni.  A visszaesés jeleinek azonosítása és ezek felismerése segít, hogy elkerülhető legyen. Ha felismertem ezeket, tenni is tudok ellene. Ugyanakkor ha a visszaesés túlságosan fenyegető következményekkel járna, ez aktiválja a tagadást, így visszaesés lehetősége is megszűnik (bár a tapasztalatok nyilvánvalóan mást mutatnak). Ha nincs visszaesés, akkor a jeleire sem kell figyelni. Ha nem figyelek rá, nem veszem észre őket. És akkor tenni sem fogok tudni ellene. És újabb visszaesés lesz az eredmény, ami annyira nyomasztó, hogy még inkább erősödik a tagadás. Kérdés, hogy magával a tagadással kapcsolatban vannak-e élményei a kliensnek. Megismerte, hogyan működött ez nála? Mi segített felismerni neki, hogy amit lát és gondol, az valójában nem úgy van?

A felépülés első lépése, hogy biztonságosan lehessen felfedezni a nyilvánvalót és az összefüggést a szerhasználat és a negatív életesemények között. Ez a biztonság általában lassan alakul ki és a legnagyobb akadálya a tagadás. A felépülés során az egyik fő cél, hogy olyan mértékben elviselhetővé váljon a belső feszültség, hogy szembesülni lehessen vele és így ne legyen szükség a tagadásra.

Írta: Ilka András pszichológus

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/parcsaladterapia/

  Forrás: orcyklub 

https://orczyklub.blog.hu/2020/09/02/ilyen_nincs_a_tagadasrol 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.