Gyerekkor egy drogfüggő anyával. 

„A legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz: a szeretet.” Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével 

Lehet-e boldog egy gyerekkor, ha a szülők kábítószerfüggők? Egyáltalán mi tesz boldoggá egy gyereket, és lehet-e egy heroinista a legjobb anya a világon még a felnőttkorból visszatekintve is? Egy felemás történet, amiből világossá válik, mi a legfontosabb az életben. Interjú Adrian Goigingerrel, A lehetséges világok legjobbika című film rendezőjével és írójával, aki így adózott édesanyja emlékének.

– Talán az a legérdekesebb talán a Szemrevaló filmfesztiválon bemutatott művében, hogy a főszereplő anya heroinfüggő, mégis nagyon jó anyának tűnik. Ezt a kettősséget ábrázolni is nehéz lehetett, de megélni még inkább. Soha nem haragudott az anyjára?

– Soha. Többször próbált leszokni, mielőtt valóban sikerült nyolc éves koromban, és mindennek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt. Ezt ő tette lehetővé a számomra.

– A filmben valóban egy nagyon türelmes, játékos és szeretettel teli anyát látunk, de azért sokszor nem volt magánál, csupa drogfüggő mászkált ki-be a lakásból és egyikük inzultálta is a filmbeli gyereket. Mit tette ezt a gyerekkort boldoggá?

– Rengeteg idő töltött velem és sokat játszottunk, erre mindig nagyon figyelt. Ő volt a királykisasszony, én a lovag, sokszor hallgattunk együtt zenét, jártunk az erdőbe az említett barátokkal, tüzet raktunk, a pataknál játszottam. Sokkal több pozitív élményem van a gyerekkoromból, mint negatív. Anyám nagyon szeretetteli személyiség volt.

– Mikor lett függő?

– 16 évesen drogozott először. Egy évvel később fogantam, akkor abbahagyta, majd kétéves koromban kezdte újra. Édesapám még a terhesség alatt meghalt túladagolásban, nevelőapám szintén függő volt, akkor szokott le, amikor anyám is.

– A filmben nagyon erős rémálmokat jelenít meg egy démonról, amelyet a főhősnek, a kisfiúnak kell legyőznie és egyébként elég félelmetes külsejű szörnyeteg, nyilvánvalóan egy meghatározhatatlan rettegést takar az életükkel kapcsolatban. Tapintható a filmben az a félelem is, hogy jön a hatóság és elviszi a gyereket. Ezek az érzések mennyire határozták meg a gyerekkorát?

– Anyukám rengeteget aggódott miattam, szeretett volna megszabadulni a drogoktól, de erre sokáig képtelen volt, hiszen a függőséghez vezető depressziója is fogva tartotta. Teremtett egy érzelmi biztonságot a számomra, miközben a környezetünk néha valóban agresszív volt és veszélyes. Az jelent meg egy démon formájában a számomra, amit nem értettem, és olyan ijesztő események táplálták, mint amikor a filmben a Görögnek nevezett díler arra akart kényszeríteni, hogy vodkát igyak. De akkor is jött anyám, és megmentett. Ezek a rémálmok pedig módot is jelentettek a számomra ahhoz, hogy feldolgozzam, amit nem értek.

– Úgy tűnik a filmben, hogy a rémálmok vezettek végül végkifejlethez, a gyerek olyan helyzetet teremtett, amivel rákényszerítette a leszokásra az anyját, szó szerint felégetett minden visszavezető utat maguk mögött. Ez a valóságban is így történt?

– Igen, a rémálmok vezettek oda, hogy felgyújtsam a lakást egy kis rakétával. A forgatókönyvben két körülményt változtattam csak meg a valósághoz képest, az egyik az, hogy a filmbeli gyerek ivott egy ópiátos főzetből, aminek a rémálmokban is szerepe volt varázsitalként. Ennek hatása alatt hallucinált egy lidérces alakot, ezt akarta megölni a tűzzel, majd pedig halálközeli állapotba került. Ez azonban nem történt meg, teljesen józanul gyújtottam fel a lakást.

– Mégis ez volt a fordulópont?

– Igen, megsérültem, kórházba kerültem, aztán pedig a nagyszüleimhez. A lakásba nem tudtunk visszamenni, minden megváltozott, édesanyám elment a rehabra és sikerrel járt. Emellett más incidensek is közrejátszottak, ahogy a filmbe is beleírtam, a díler nálunk halt meg túladagolásban, valóban kijött a rendőrség, kikérdezett engem is, majd egyre több nyomás nehezedett ránk a barátok, illetve a gyermekvédelmi hatóság részéről.

– A történetben úgy tűnt, hogy az anya mellett nincs senki a nevelőapán kívül, mintha azért nem menne el rehabra, mert nem tudja kire hagyni a gyereket. Ezekszerint a valóságban voltak nagyszülei?

– Igen ez volt a másik körülmény, amit megváltoztattam. Sokat gondolkoztam ezen, de azért írtam át így, mert valójában mégsem voltak ott.

Amióta az eszemet tudtam, anyám drogozott, de nyolc éves koromig a nagyszüleimnek erről fogalma sem volt. Igaz, anyám nagyon jó volt abban, hogy elrejtse a titkait. Rendszeresen jöttek értem, visszahoztak, anyám mindig kitakarított, kisminkelte magát. A nagyszüleim azt gondolták, minden rendben, az ő lányuk amúgy sem drogozna soha. Az emberek gyakran szeretik becsukni a szemüket.

– Ön mennyire értette, hogy mi történik?

– Túl fiatal voltam ahhoz, hogy igazán értsem, mi a drog és milyen hatással van az emberekre. Ráadásul számomra ez volt a normális, mindig ilyennek láttam anyámat, nem ismertem józan állapotát, azt hittem, ilyenek az emberek. Sokszor nagyon vicces volt, mert ha valaki lövi magát, bárhol és bármikor el tud aludni, például ebéd és társasjáték közben.

– Nehéz elhinni, hogy soha nem történt semmi baja kiskorában, nem esett le sehonnan, nem fulladt a fürdőkádba…

– Valóban történhetett volna bármi, talán Isten vigyázott ránk. Más gyerekek hasonló körülmények között nem jártak ilyen jól, sokukat elvették a szüleiktől, vagy korán árván maradtak, bántalmazták őket. Én nagyon szerencsés kivétel voltam, ez nem egy átlagos történet. Például erőszakra soha nem volt példa, soha nem ütött meg a nevelőapám sem.

– Magyarországon ennél kevesebbért is kiemelnek gyerekeket a családból. Hogyan hagyhatta ezt a gyermekvédelmi hatóság?

– Akkoriban, a kilencvenes évek végén nagyon sok heroinista volt, egyébként eleve egy ilyen környéken laktunk mi is Salzburg külvárosában. Nem tudták volna az összes gyereket elvenni a családjától, ezért a gyermekvédelmisek csak azt figyelték, egyedül van-e hagyva egy gyerek, törődnek-e vele, és csak a legsúlyosabb esetekben léptek közbe. Én mindig ott voltam az iskolában, egészséges és tiszta voltam, erre nagyon figyelt anyám. Sok szülő például nem tudta az alapvető higiéniai körülményeket megteremteni.

– A film alapján valóban nagyon szeretettel teli anyukája van. Miért vált függővé egy ilyen ember?

– Kifejezetten szomorú és nyomasztó gyerekkora volt, az alkoholista apja verte az anyját, valószínűleg őt is, ezt nem tudom. Ezért még nagyon fiatalon elváltak és a nagyanyám úgy érezte, nem tudja felnevelni a gyerekeket, ezért az anyjára hagyta őket, tehát az én dédnagyanyámra. Ő pedig a háborúban nőtt fel nagyon rossz körülmények között, hideg és szomorú ember volt, nem mutatott érzelmeket, soha nem mosolygott. Tehát anyámnak nem sok szeretetben és nevetésben volt része, még gyerekként depresszióba esett, tizennégy évesen követett el először öngyilkossági kísérletet. Tizenöt évesen tiszta és tudatos döntése volt a drog, mert nem talált más módot arra, hogy megszabaduljon a depressziótól. Nyilván azt gondolom, hogy

a heroin nagyon veszélyes, de nem akarom démonizálni a drogokat, mert ha nem léteznének, az anyám szerencsejáték- vagy szexfüggő lett volna, esetleg munkaalkoholista. Valami mással próbálta volna pótolni a hiányt, amit érzett. Nem a drog a probléma, hanem az a helyzet, amelyben az emberek olyan kétségbeesettek, hogy azt gondolják, ez az egyetlen út.

– Nagyon nehéz megszakítani egy ilyen sort, ahogy generációra generációra adták át a rossz mintát egymásnak a családtagok. Hogyan sikerülhetett?

– Valóban nehéz. Pont az ellenkezőjét tette, amit a szülei és a nagyszülei. A leginkább azt az üzenetet akartam átadni ezzel a filmmel, hogy a legtöbb, amit egy apa vagy egy anya adhat a gyerekének, az a szeretet. Közhelynek hangzik, de ilyen egyszerű. Nem a vagyon és még csak nem is a megfelelő környezet a fontos. Persze ezeknek is van jelentőségük, de önmagukban nem elégségesek. Sokszor van a szülőknek biztos állása, de közben annyira a munkájukra fókuszálnak, hogy nem törődnek a gyerekeikkel, úgy gondolom, én szerencsésebb vagyok náluk.

– Az nevelőapjáról is szól külön egy rövidfilmje. Úgy tűnik, mindig jó volt a kapcsolatuk, ami egyébként ritka, pláne ilyen körülmények között.

– Valóban nagyon szeretjük egymást, és ez nem jellemző a nevelőapa-fiú kapcsolatokban. 21 évig volt függő, közben két évig józan, még azelőtt, hogy találkozott volna velünk. A kisfilm a visszaesés után a lelkiismeret-furdalásról szól, mert ezzel nemcsak magának árt a karakter, hanem a gyerekének is. Egy férfi vallatja, valamiféle hatóságtól érkezett ember, rendőr lehet talán, de végül kiderül, hogy csak a képzeletében létezik. A nevelőapám mindig igyekezett leszokni, de nem sikerült, és amikor ilyen sokáig függő valaki, már nem is hinni ebben, még az orvosok is azt mondták neki, hogy ezen már nem fog túljutni. Végül az Istenbe vetett hite segített, egyszer csak ez megjelent az életében és erőt adott. A nagyjátékfilmben ábrázolt időszakban már megjelent egy régi, egykor függő barát, aki Jézusról beszélt a szüleimnek, amire a nevelőapám nagyon agresszíven reagált, a valóságban sokkal inkább, mint a filmben. De ez a barát újra és újra eljött, és a nevelőapám egyszer csak azt mondta, rendben, adok egy esélyt. Azóta, tizenkilenc éve tiszta. Úgy gondolja, mindent Jézusnak köszönhet, aki kigyógyította nemcsak a függőségéből, hanem a depressziójából és a szomorúságából is.

– Ez a környezet olyan kettősséget és mélységet hordozhatott, ami lehetővé tette, hogy jobb művész legyen.

– Valóban. Egyfajta hippikommunában nőttem fel, ahol a szabadság nagyon fontos volt. Persze, mindenki munkanélküli volt, de rengeteget zenéltek, ami nagyon fontos volt számomra és meghatározta a gyerekkoromat. Sok társadalmi témára is speciális rálátásom lett, továbbá valóban úgy nőttem fel, hogy a pénz nem olyan fontos az életben, más értékek sokkal lényegesebbek. Ezt szoktuk mondogatni, de valójában nem hisszük és nem érezzük igazán, pedig nagyon sokat jelent az életben. Ezenkívül anyámnak nagyon erős volt a fantáziája. Az életünk távoli párhuzamként hasonlított Roberto Benigni Az élet szép című filmjéhez, ami talán rossz példa, mert az egy sokkal veszélyesebb szituációban ábrázolt fiktív történet, de bizonyos szempontból hasonlít a gyerekkoromhoz. Anyám mindent megmagyarázott, hogy a furcsa dolgok miért normálisak, felépített egy egész világot, amiben rengeteg kaland volt és varázslat, mert mindent lefordított a gyerekek nyelvére. Én felfedező voltam, és bizonyos értelemben véve sikerült is azzá válnom.

– És ön elhitte ezeket a magyarázatokat?

– Abban a korban igen. Ha a függősége például 12 éves koromig tartott volna, már nem működött volna ez a világ. Az is fontos volt számomra, beleírtam a filmbe is, hogy anyám azt tanította, az lehetsz, ami szeretnél, bármivé válhatsz. Tényleg elérte, hogy higgyek önmagamban és bátorságot adott az álmaim valóra váltásához.

– Ez azért érdekes, mert a legerősebb mintát önmagunkkal nyújtjuk. Nem azzal, amit mondunk, hanem azzal, amit teszünk. Nehéz ilyesmit úgy elérni, hogy nincs minta.

– Valóban, mert ő 26 évesen azt gondolta, hogy az élete már tönkrement, nem voltak képesítései, sokszor munkája sem. Egészen addig, amíg abba nem hagyta a drogozást és nem lett belőle szociális munkás, akárcsak nevelőapámból. Sok évvel később aztán sajnos rákban meghalt.

– Egyedülálló szülőként rengeteget jelentett számomra a film, mert tényleg elhiteti, hogy elég lehet a szeretet és a nevetés.

– A közönségtalálkozókon sokszor elmondják nekem az egyedülálló szülők, mennyi reményt adott nekik ez a film. Anyám is mindig mérges volt önmagára, hogy nem tud mindent megadni, amit szeretne, nem tud elvinni nyaralni, különórákat biztosítani. Azt gondolta, mindez rossz anyává teszi. De hat-nyolc éves korban mindez irreleváns, elég, ha anya szeret és számíthatsz rá.

Forrás: Fehérváry Krisztina - életszépítők.hu 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.