–

Az egyik jóbarátom elég különös körülmények között érte meg az ötvenet. Nem akart nagy bulit, megmondta, hogy nem áll többet szóba azzal, aki meglepetéspartit szervez neki. A barátom egy jó nevű cég vezetője. Majdnem minden munkatársa tudja, hogy meleg. De csak én tudom, a barátja, hogy évek óta nincs rendes kapcsolata, hétvégéken egy-egy buliban akár öt-hat partnere is van, és már csütörtökön szerez anyagot, hogy bírja majd a partikat. 

Szex és más semmi

Taxival megy egyik helyről a másikra, amíg a rakparton vagy valami parkban nem éri a reggel, hogy onnan – általában szégyellve már azt, amit tett – hazakullogjon.

Ezt a hazakullogást és az alkalmi szégyenérzetet a köreiben úgy is hívják, hogy shame walking. 

A szülinapja előtti estén éppen egy kubai postás sráccal jött össze. A fiú a Castro-rendszer elől menekült Berlinig, ott él, csak szórakozni jött Magyarországra, és egy elég durva buliban jött össze a barátommal, aki hazavitte. Reggel csörgött a barátom telefonja, Skype-on hívták az irodából. Már ébren volt, mivel a születésnapja miatt hajnal kettő óta folyamatosan jöttek a mobiljára az sms-sek. Az iroda munkatársai vidáman köszöntötték Skype-on, miközben ő próbált mosolyogni, és valahogy magára rángatni egy alsónadrágot, mivel csak egy póló volt rajta. Már azt hitte, megúszta, amikor a háttérben meztelenül elment a kubai postás. 

„Még jó, hogy senkinek nem okozok meglepetést, és olyan emberek vagytok, akik elfogadtok annak, aki vagyok” – mondta a rátermett barátom, aki mindig is tudta, hogyan kell kihúznia magát a kínos helyzetekből. Aznap ment el először pszichológushoz. A szex- és egyéb függőségei miatt. 

Már hónapok óta mondogattam neki, hogy menjen el. Nem azt mondtam többé, hogy milyen jó, hogy fel tudja vállalni magát, milyen jó, hogy nem alszik ki benne a tűz, hogy mennyire temperamentumos. Egy ideje inkább azt mondogattam neki, hogy el kell mennie egy terapeutához. Nem biztos persze, hogy jót választott, mert a pszichológusa azzal kezdte, hogy „Ezek szerint maga ennyire szeret baszni” (sic!), mire ő kénytelen volt kiigazítani a nőt: „Bocsánat, én ezt a szót sohasem használom, mert akármit gondol rólam, azért én még nem azt csinálom.”

De legalább elkezdett valakivel beszélni arról, mennyire nem egészséges, hogy amint kivitte a kubai srácot a reptérre, már a gyorsforgalmi úton felment a Gayromeo partnerkereső oldalra, hogy aznapra keressen valakit, majd szaladt haza pornót nézni. 

Nem egészséges stimulálószereken élni. Már nem úgy élsz –mondtam neki –, mint amikor bizonyos értelemben irigyeltelek, nem is a partnerekért, hanem az életszeretetedért, a fiatalosságodért. Akkor már hetek óta hanyagolta a munkáját is. 

Hétfőn olyan állapotban volt, hogy rendszerint nem tudott bemenni az irodába, vagy nem tudott koncentrálni. Fürdőkbe ment ilyenkor. Csütörtökön pedig számára elkezdődött a hétvége. 

Szesz és más semmi

Egy barátnőm körülbelül négy éve tudta meg, hogy a férfi, akit az apjának hitt, nem a vér szerinti apja. Különös történet: az egész addigi élete mintha arról szólt volna, hogy ezt valójában tudja, de nem meri magának bevallani. Mindig az apja kegyeit kereste, neki akart megfelelni. Ügyvéd lett ő is, mint az apja. Summa cum laude végezte a jogot, pedig sosem érdekelte igazán egyik jogterület sem. A gyerekei zsidó iskolába jártak, mert az apja számára fontos volt a vallása, eljárt ő is a hitközségbe. A nagyobbik fiát az apjáról nevezte el. 

Aztán az apja balesetet szenvedett és ő vért akart adni neki. A két nővére nem volt éppen Magyarországon, az anyja meg furcsán viselkedett. Először csak erre figyelt föl. Nem értette, miért nem akarja, hogy vért adjon, amikor az apjának szüksége van rá. Ő tudta, hogy a vércsoportja megegyezik az apjáéval, de az anyja nem. Az anyja azt hitte, kiderülhet, hogy Edit mástól van. 

Amikor végül Edit megtudta az igazságot, úgy ivott, mint az a boldogtalan, fehér inges nő a szörnyű Massive Attack-klipben. Nem is csak egy estén át. Megértette, miért érezte mindig, hogy az apja a két nővérét jobban szereti, mint őt. Miért volt vele rideg. Az ember, akit az apjának hitt, akinek meg akart felelni, akit szeretett. 

Elég gyorsan kirúgták a munkahelyéről. Előttünk is titkolta, hogy rendszeresen iszik. Akkor már külön élt a férjétől.

A kamaszkorba lépő fia szólt nekünk, a barátoknak, hogy az anyjával baj van. Dugdossa előlük a kétdecis vodkásüvegeket. Úgy csinál, mintha rendben lenne, de este, amikor azt hiszi, már alszanak, megiszik egy üveg bort. Minden este. 

Sosem gondoltam szórakoztatónak, ha valaki arról beszélt, mennyire volt részeg, hol hányt, mit tett részegen. Egy ismerősöm mesélte a következőt: „Felébredtem, és felhívtam egy kollégámat, hogy aznap nem megyek be. Mire azt válaszolta, hogy oké, de már nem hétfő van, hanem kedd, és anyád is nagyon keres.”

Mivel a szüleim alkoholbetegek voltak, én ezt nem találtam annyira humorosnak. De mindenki más nevetett. Azok főleg, akikről tudtam, hogy rendszeresen megisznak két vagy három üveg sört. Naponta legalább két üveggel.

Nem szerettem a Bödőcs-vicceket. Se Tibi atyát, mert azt gondoltam, éppen azzal, hogy viccet csinálunk a függőségből, lesz a helyzetünk még súlyosabb. Így nem nézünk szembe a problémával. 

 

Szenvedély vs. függőség

A barátom függőségének vicces momentuma a félresikerült szülinap, de valójában, ha a teljes történetét nézzük, akkor egyáltalán nem az. Ahogy az sem volt vicces, hogy Edit olyan részeg volt, hogy elesett az ovi előtt, amikor a fiáért ment. 

Az első lépést a gyógyulás felé akkor tette meg, amikor kimondta, hogy szeretne más ember lenni. Egy más ember bőrébe bújni. 

És nem segít neki az alkohol. 

Az építész barátom és Edit története már nem a szenvedélyről és szenvedésről szól. Hanem a függőségről. 

Hol van a határa a szenvedélynek? Mikortól mondhatjuk valakire, hogy átlépte a határt, ami a szenvedélyt a függőségtől elválasztja? Nem olyan nehéz ám megadni erre a választ. Tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor felmerül benne, hogy árt magának. Amikor úgy véli, orvoshoz kell fordulnia, mert az, amit addig szenvedélynek gondolt, úgy elhatalmasodott rajta, hogy miatta módosítani kényszerül az életvitelét.

Amikor elkezd ugyan védekezni, ha valaki függőnek mondja, de ugyanakkor úgy teszi feszültté a kérdező, hogy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy annak, aki függőnek állította be, talán egy kicsit – nem nagyon, de – igaza lehet. 

Akkor már baj van, ha azt gondolja: de hát én még tudok uralkodni a függőségemen! Aki azt mondja, nincs és nem lehet nagyobb baj, mert nem a szenvedély uralkodik rajta, hanem ő uralja azt, annak már szakemberhez kellene fordulnia.

Mert aki azt gondolja, hogy ő igenis erősebb, mint a függősége, az már tulajdonképpen el is ismerte, hogy függő. 

A magyar lakosság java része az: legalább tizede függő. És azt gondolja, nincs szüksége segítségre, nincs nagy baj. Nem árt magának a napi két vagy három sörrel. Ötnél úgysem tud meginni többet. Annyi pont elég. 

Minden családban, minden nagyobb baráti körben van legalább egy függő. 

Valaki, aki azt gondolja, ura vagyok a helyzetnek, legfeljebb nem iszom meg holnap a két sörömet, hogy magamnak is bizonyítsam, hogy nem vagyok még alkesz. De már két nap múlva három sört vesz, mert egy nap kimaradt. De már aznap este, amikor nem iszik, érzi, hogy valami hiányzik, és kissé meg is rémül magától, az érzéstől, amit csak tapogat, mint macskája oldalán a rejtélyes okból keletkezett daganatot, és elhessegeti a gondolatot, hogy az ital hiányzik. 

A száraz november harmadik napján kiírja vidáman, hogy na eddig tartott, és megkapja a nevető fejeket a posztja alá, de azért elgondolkozik azon, hogy miért csak három napig bírta, és hogy vajon mindenki viccesnek találta-e, hogy ennyi volt: három nap, ennyit bírt tisztán. Arra gondol, hogy ő végül is csak csütörtökönként szokott igazából berúgni, amikor az ivós napja van, hét közben nem iszik, legfeljebb csak egyszer vagy kétszer egy felest, főleg persze este, vagy akkor, amikor már mindenki alszik.

De azon nem gondolkozik el, hogy azért iszik este, mert már rég tudatosult benne, hogy ha iszik, elég agresszívvá és kötekedővé válik, és olyankor szinte mindig összekap a feleségével.

Ha iszik, mindig pontosan tudja, hogyan és mivel tudná a legjobban megsérteni a nőt, akivel tizen-huszon éve együtt él, és akit oly sokszor okolt már a függőségéért – amikor azt gondolta, hogy ő már tulajdonképpen függő. Ha nem őt okolná, ha nem lenne kit okolni, nehezebb lenne szembenézni a helyzettel. 

Ahogy nehezebb szembenézni vele, amikor egyedül marad otthon és az első dolga, hogy leszalad a boltba és vesz vagy öt sört. Nem kettőt, mint azokon a napokon, amikor mindenki otthon van, a gyerekek is, hanem ötöt vagy hatot. Ha hízik, a hízásért már nem okol senkit, pontosan tudja, hogy a söröktől eresztett pocakot. És egy kicsit tart attól, hogy esetleg már az arcán is meglátszik az a napi pár söröcske. Nem tudja, hogy már évek óta meglátszik rajta. És amikor meglátja, hogy mások is észreveszik rajta, hogy nem egészséges az arcszíne, amikor mások szemében felfedezi, hogy furcsállják kicsit, hogy a buliban már hatodszor tölt magának, és érzékeli, hogy egyre többen tartják függőnek – a saját, szintén ivós barátai is –, akkor már rendszerint késő. Akkor már nem lehet elfedni jópofasággal, azzal, hogy fiatalosnak vagy társasági embernek tetteti magát. 

A rossz szájszag, a függők egész testéből áradó üresség (a szem igen árulkodó) már nincs messze a végső stádiumtól, attól az időtől, amikor majd nagy küzdőnek nevezik, és arra a kérdésre, hogy de mégis hogy van, az lesz a válasz: sajnos a poharat azért még nem sikerült letennie. 

A határ előtt érdemes megállni. Meggondolni, hogy tulajdonképpen minden pohár méreg. Konkrétan az. Méreganyag, amivel nehezen birkózik meg a máj. Egy bizonyos idő, vagy ezer korsó sör után már nem is tud vele megbirkózni.

Függőnek lenni elég borzalmas. Tényleg olyan, mintha egy démon uralkodna az emberen, és azt a démont csak akkor lehet kiűzni, ha valakit megkérünk, mondjon el helyettünk és velünk egy varázsigét. Egyedül nem megy. Ha egyedül maradunk a függőséggel, akkor előbb vagy utóbb (de inkább előbb), elhangzik majd az a mondat: pedig milyen nagy küzdő volt. Kár, hogy csak ennyit élt. 

De mintha már ezt sem gondolná annyira komolyan, aki mondja.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images

Forrás: wmn.hu

https://wmn.hu/wmn-life/53188-ebben-meg-nincs-semmi-rossz--mikortol-szenvedely-es-honnan-betegseg

Külső szemlélőként végignézni egy pánikrohamot nagyon ijesztő. Sokan teljesen tehetetlennek érzik magukat ilyenkor, ezért nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogyan kell reagálni. 

.

Ijesztő tünetekkel jelentkezhet

Rettegés, légszomj, zavarodottság, félelem, remegés - a pánikroham külső jelei sokak számára valamilyen életveszélyes helyzet benyomását keltik. Mivel a rohamok sokkal több embert érintenek, mint gondolnánk, érdemes felkészülni rá, hogy egyszer mi is találkozunk valakivel, aki a szemünk előtt megy keresztül rajta.

.

A pánikroham általában hirtelen, a semmiből jelentkezik, nincs semmilyen előjele, konkrét, látható kiváltó oka - ez különbözteti meg a szorongásos rohamtól, amely esetében valamilyen konkrét fóbia,félelema magasságtól, pókoktól, kígyóktól váltja ki a rohamot. A fizikai tünetek viszont elég hasonlóak. 

.

Általában 20 percig tart

Pánikroham során a szívverés felgyorsul, a fül csengeni kezd, ájulás, az erő elvesztése következik be. Tapasztalható zsibbadás, remegés a kezekben és az ujjakban, izzadás, vagy hidegrázás, hirtelen elgyengülés, hányinger. Kontrollvesztés-érzés következik be, a mellkas szorít és fáj, nehézzé, kapkodóvá válik a légzés, fuldoklás is bekövetkezhet, és a rohamot elszenvedőnek halálfélelme is lehet, vagy elöntheti egyfajta nyomasztó és rémisztő világvége-érzés. Egy pánikroham általában körülbelül 20 percig tart, és az első tíz perc a súlyosabb része. 

.

Ha olyasvalakivel találkozunk, akinek rohama van:

• maradjunk csendben, ne próbáljuk nyugtatgatni felesleges jó tanácsokkal ("nyugi, ez csak a fejedben van, mindjárt elmúlik" - és hasonlók), mert nem segítünk vele
• vizezzünk be egy törölközőt, és szorítsuk a tarkójára, homlokára
• fogjuk meg a kezét, tegyük a kezünket a vállára, és sugározzunk nyugalmat
• mondjuk meg neki, hogy csendben mellette maradunk, míg jobban nem lesz
• ajánljunk fel egy pohár vizet
• maradjunk nyugodtak
• várjunk vele legalább 20 percet, míg jobban nem lesz

.

Forrás: blogs.webmd.com ,  hazipatika.com  

https://www.hazipatika.com/psziche/pszichiatriai_betegsegek/cikkek/igy_segitsunk_ha_valakinek_panikrohama_van/20180621135934 

Hogy ismerjük fel a betegséget? 

Hozzátartozója furcsán viselkedik? Hangulatingadozásait és téveszméit nem tudja hova tenni? Ha úgy sejti, a szkizofrénia tüneteit véli felfedezni, irányítsa szakemberhez, aki a pontos diagnózist felállíthatja. Hogyan? Az alábbiakban kiderül. 

Már ezen a ponton sincs könnyű dolga a szakembernek: az érintettek ugyanis a legnyilvánvalóbb tünetek jelenléte ellenére is képesek a végletekig tagadni, elbagatellizálni betegségük és problémáik létezését, esetleg lényegtelennek állítják be, vagy megkísérlik elfedni azokat.

.

Szükség van bizonyos tesztvizsgálatokra is: ezek a páciens személyiségéről szolgálnak fontos információkkal, a személyiségzavarok többek között a segítségükkel deríthetők fel. Mellette az orvos különböző tünetbecslő skálákat is alkalmaz, melyek segítségével viszonylag pontosan meg tudja állapítani az egyes résztünetek meglétét, illetve súlyossági fokát.

Minden mást ki kell zárni

Minden kétséget kizáróan ki kell derüljön, hogy a páciens pszichotikus tüneteit nem kedélybetegség vagy élvezeti szerek okozzák. Ez utóbbi könnyen megállapítható laboratóriumi tesztek segítségével, melyek alkalmasak más betegségek kimutatására is (gondolunk itt a belgyógyászati, a hormonális és a neurológiai problémákra).

Képalkotó eljárások

Az agyi elváltozásokat képalkotó eljárások segítségével térképezik fel. Ezek elvégzése ugyan nem rutinszerű, de esetenként indokolt igénybe venni őket. Szóba jöhet a komputertomográfiás (CT) vagy a mágneses rezonancia (MRI) vizsgálat ugyanúgy, mint a PET (pozitron emissziós tomográfia) és az elektroenkefalográfia (EEG).

Hogyan tovább?

A biztos diagnózissal a kezünkben első a család, a hozzátartozók és a barátok tájékoztatása, az ő bevonásuk a beteg kezelésébe. Nagy jelentőséggel bír a jövőre nézve, hogy az érintett a neki felírt gyógyszereket folyamatosan szedje, részt vegyen a pszichoterápiás kezeléseken, mert így van esély a megfelelő életminőség fenntartására, illetőleg javítására. 

A kapcsolatfüggőségről szóló cikkünk nyomán olyan sokan írtatok nekünk a folytatásról érdeklődve, hogy elhatároztuk, mindenképpen készítünk egy cikket a belőle való felépülésről is. Erről szól most ez az írás; ám mielőtt belemerülnétek az olvasásba, fontos leszögezni: nincs egyetlen, mindenkinél működő és bevált csodarecept a társfüggőség gyógyítására – a felépülés útját mindenkinek magának kell kitaposnia, az előttünk levők legfeljebb a saját tapasztalataikat, az irányt és a fontosabb útjelzőket tudják velünk megosztani. Ezt a cikket is inkább gondolatébresztőnek szánjuk, amely erőt, reményt adhat az első lépések megtételéhez, de nem fedi le az egész folyamatot, és nem helyettesítheti a szakember, illetve az önsegítő csoportok nyújtotta segítséget.

A társfüggőség egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy annak ellenére, hogy a probléma viszonylag sokakat érint, az esetek többségében sokáig rejtve marad. Egy társfüggő meglehetősen ritkán kér segítséget amiatt, hogy felismerte függőségét, és szeretne azon dolgozni. Ugyan érezheti a feszültséget, a bizonytalanságot, a zaklatottságot és a szélsőségeket, de ezt nem feltétlenül címkézi és éli meg társfüggőségnek.

Eddigi tapasztalataim alapján a társfüggők jellemzően párkapcsolati problémák miatt jutnak el szakemberhez, melyek gyakran társulnak pszichoszomatikus tünetekkel, szorongásos vagy hangulati érintettséggel. Ez talán nem is olyan meglepő, ám beszédes az, hogy ugyan a másik felet érzik problémás(abb)nak, mégis ők jönnek el, hogy tegyenek valamit, változzanak, megoldják a konfliktusokat – a párjuk nélkül, egyedül. Van olyan is, aki egyenesen megfogalmazza, hogy úgy érzi, nem bírja tovább, elérkezett saját határáig: nem feltétlenül mondja ki, de valójában bátorítást és engedélyt kér arra, hogy kiléphessen a kapcsolatból, mivel úgy véli, egyedül erre képtelen lenne. Az is előfordul, hogy hangsúlyozzák, nem önmaguk miatt vannak itt, nekik nincsenek problémáik, inkább párjuk miatt jöttek, kifejezetten neki szeretnének segítséget nyújtani.

Szeretni valakit valamiért…

Egy kliensem például azért jött el, hogy többet tudjon meg az alkoholizmusról, hogy igazán tudja támogatni józanodó férjét a felépülése során. Eleinte teljesen elutasította azt, hogy esetleg ő maga is segítségre szorul, és a saját nehéz érzelmi megéléseiről inkább múlt időben beszélt: igen, kemény volt, de ezen már túl van, most tiszta lappal kezdenek, szeretne mindent megtenni azért, hogy megmentse házasságát.

A hangzatos mondatok nem tükrözték a valóságot: azt, hogy hiába józanodott párja, ugyanúgy futották köreiket és játszották mérgező játszmáikat; ülésről ülésre hozta napi vitáikat, sértettségét, csalódottságát és indulatait.

Olyan hosszasan és bonyolultan mesélte a vitákat (vajon mit gondolt a férje, ő hogyan értette azt, amit mondott, és hogyan azt értette félre a férje, amire ő persze, hogy úgy reagált, hogy…), hogy végül teljesen elvesztem a történetekben, nem bírtam követni a sehova se vezető csigavonalakat. Felmerült bennem a kérdés: ha én ezt érzem, ő vajon mennyire lehet elveszve saját életében…?!

Kimondta, hogy házassága zátonyra futott, és párja sem motivált abban, hogy helyrehozzák kapcsolatukat, mégsem merült fel benne a válás lehetősége, a gondolatát is hárította. Logikusan következett a kérdés: miért van hát még egyáltalán vele? „Én magam sem tudom, de ahogy a szám is szól: szeretni valakit valamiért…” – hangzott a rózsaszín fellegekbe repítő válasz. Csakhogy a valóság sokkal komorabb volt. Kliensem a konfliktusok elől vagy elmenekült, vagy robbant, számára váratlanul és ijesztően. Érzelmeihez rég nem kapcsolódott, munkájába menekült, annyi feszültség és düh volt benne, hogy úgy érezte, ha egy kicsit is enged nekik, teljesen elárasztanák. Alvászavarral és hangulati problémákkal küzdött, úgy érezte, anyaként, feleségként és nőként teljes kudarcot vallott – igazából már azt sem tudta, hogy ki is ő valójában.

Kapcsolatban: önmagaddal?!

Ugyan a fenti példában egy alkoholbeteg partner szerepel, egy kapcsolatfüggőnek nincs feltétlenül „szüksége” egy szerhasználóra ahhoz, hogy működtethesse a függő dinamikát. A társfüggők olyan társat választanak maguknak, aki mellett elmerülhetnek az érzelmi káoszban: aki miatt aggódhatnak, akit megmenthetnek, aki mellett folyamatos kiszámíthatatlanságban élhetnek.

Boldogtalanságukért párjukat vagy kapcsolatukat okolják, helyzetüket reménytelennek élik meg, mivel úgy látják, nincs is más választásuk, mint benne maradni abban a kapcsolatban, mely egyre inkább tönkreteszi őket. Súlyos ára van azonban annak, hogy mindenáron a kapcsolatban szeretnének maradni: ezzel ugyanis végső soron elveszítik a kapcsolatot valami igazán fontossal – önmagukkal.

Míg egy kémiai függőséggel küzdő úgymond megteheti azt, hogy függőségének tárgya – alkohol, drog, nikotin vagy koffein – nélkül éljen, nem reális és elvárható az, hogy a kapcsolatfüggő is mondjon le „szeréről”, és egyáltalán ne éljen kapcsolatban.

Tartozni valakihez, szeretni és szeretve lenni alapvető szükségletünk, így egy társfüggő számára a járható út az, hogy megtanul úgy lenni egy kapcsolatban, hogy ne kapaszkodjon és ragaszkodjon mindenáron, hanem egészségesen viszonyuljon önmagához és a másikhoz.

A felépülés során a hangsúly tehát nem azon van, hogy a másikkal való kapcsolatát hozza mindenképp helyre, hanem mindenekelőtt a saját magával való kapcsolatot érdemes újra megtalálni, és teljesen új alapokra helyezni.

Távolodj el, hogy közelíthess magadhoz

„Nem kezdhetünk el önmagunkon dolgozni, nem élhetjük a saját életünket, nem érezhetjük át saját érzéseinket, nem oldhatjuk meg problémáinkat mindaddig, amíg el nem távolodunk.” – írja Melody Beattie Ne függj senkitől! című könyvében, ami számos praktikus javaslattal és értékes történettel látja el az olvasót. Melody bőséges tapasztalattal rendelkezik a függőségek terén: józanodó alkoholistaként vált súlyos társfüggővé, amelyből (szintén) felépült, ennek tanulságait osztja meg könyvében.

A távolság megteremtése nem feltétlenül fizikai eltávolodást jelent, és nem jár mindenképp a kapcsolat megszűnésével. Inkább érzelmi szinten történik: eltávolodunk a másik hangulatától, érzelmeitől és problémáitól. Ez nem önzőséget és érzéketlenséget jelent, inkább azt, hogy nem hagyjuk, hogy partnerünk állapota befolyásolja azt, hogy is vagyunk; megpróbálunk ettől függetlenedni. Ezt a gondolatot gyakran kíséri meghökkenés és felháborodás – „hiszen ha valakit szeretek, akkor együtt sírunk és nevetünk, akkor vagyok jól, ha ő is jól van!”.

Ez a reakció is mutatja azt, mennyi káros hiedelem él bennünk azzal kapcsolatban, hogyan is „kell” szeretni.

A szeretet nem követeli meg azt, hogy ha a másik rosszul van, akkor én is mindenképp rosszul legyek, hiszen nem ez mutatja azt, menyire erős és igaz a szeretetem. Együttérezhetek vele, biztosíthatom támogatásomról, segíthetem őt, de csak egy bizonyos határig, ameddig nekem még belefér.

„De ha én szeretek valakit, azért tűzön-vízen átmegyek, bármit megteszek érte!” – ez az elgondolás teremtheti meg az alapot a függő dinamika kibontakozásának. Fordítsuk csak meg a kérdést: a másik is megtenné ugyanezt értem? Egyáltalán, elvárhatom tőle? Sőt: saját magamért is átmennék tűzön-vízen? Magamért is bármit megtennék, csak hogy jól legyek?

Felelősséget vállalni csakis saját magunkért tudunk – bármennyire is szeretnénk, nem változtathatjuk meg a másikat. A felépülés kulcsa az, hogy letesszük a másiktól átvett felelősséget, és elkezdünk magunkra figyelni, ami amennyire egyszerűen hangzik, pont annyira nehéz.

A folyamatos aggódás, a másik kívánságainak és érzelmi állapotának lesése, a külső elvárásoknak való megfelelés minden időnket és energiának elveheti, így nem tudunk figyelni – mondjuk csak ki – életünk legfontosabb személyére, azaz saját magunkra.

Persze vannak olyan helyzetek, amikor könnyebb is a másik gondjaival foglalkozni, mint saját kudarcainkkal, nehéz érzéseinkkel vagy problémáinkkal szembenézni. A fenti példában szereplő kliens is sokáig küzdött azzal, hogy megtanuljon magáról beszélni. Amint számára érzelmileg nehéz ponthoz ért, szinte automatikusan átváltott saját férje és gyermekei nézőpontjára. Egy idő után azonban egyre inkább elkezdett magáról beszélni – nem arról, hogy a másik mit mondott, érzett, viselkedett, mit tett vagy éppen nem tett meg, hanem csakis magáról. Arról, ő hogyan volt benne egy helyzetben, ő mit érzett, mire lett volna szüksége. Amikor nem azon gondolkodott, hogyan tudna hatással lenni a másikra, hogyan tudná megváltoztatni reakciót, hanem hogy ő mit tudna tenni másként, magáért -ekkor éreztük azt, hogy elindult.

Hogy is vagyok én…?

Persze kliensem nem tudatosan terelte el a figyelmét saját érzéseiről – tagadása azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen szembesülnie a fájdalmával, és átélnie azt. Javasoltam neki, hogy minden este írjon pár sort arról, hogyan érezte magát a nap folyamán – elborzadt attól, valójában milyen rosszul is van, mennyi indulat, keserűség és szomorúság rejtőzik benne.

„Az érzés nem minden, nem szabhatja meg viselkedésünket, ám ezzel együtt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Érzéseink rendkívül fontosak, és sokat nyomnak a latban. Érzelmi életünk szerves része egyéniségünknek. Ha szőnyeg alá söpörjük és elhessegetjük érzéseinket, lényünk és életünk fontos összetevőjéről mondunk le” – írja Melody Beattie.

A tagadás nem ördögtől való, alapvető funkciója az érzelmi önvédelemnek, bizonyos helyzetekben túlélésünket segíti. Azonban ha túl sokáig alkalmazzuk, azzal mintegy elzárjuk magunkat az érzéseinktől, szinte befagyasztjuk érzelmi életünket.

Egy függő kapcsolatban hihetetlen erejű tud lenni a tagadás: annyira szeretnénk azt hinni, hogy működik és működhet, hogy hazudunk kifelé is, de leginkább magunkat próbáljuk becsapni.

Minden érzésnek megvan a maga jelzése, mindegyik felhívja valamire a figyelmünket – egy társfüggő pedig pont, hogy nem akarja meghallani az üzenetet. Ugyanis ha figyelne érzéseire, azzal beismerné magának azt, hogy mennyire rosszul érzi magát a kapcsolatban, és ez a döntés, a cselekvés, a változtatás szükségességét vonná maga után – vagyis pontosan azt, amire képtelennek érzi magát.

Megmentők, áldozatok és üldözők

Mivel egy társfüggő inkább kifelé, és nem befelé figyel, gyakran nincs is tisztában azzal, hogy mire is lenne szüksége és igénye, mire vágyna éppen, nemhogy még azt nyíltan és őszintén ki is tudja fejezni… Ez egyenesen a kapcsolaton belüli káros minták, azaz a játszmák kialakításához és fenntartásához vezethet, amelyeknél csak látszólag vannak nyertesek – valójában mindkét fél veszít.

Stephen Karpman írta le a játszmáknak azt a sajátos formáját, amelyet ő drámaháromszögnek nevezett, és ami egy Megmentő, egy Tettes és egy Áldozat szereplésével zajlik. Egy társfüggő akár egyetlen nap alatt felveheti mindhárom szerepet. Megmentőként mindent megtesz azért, hogy a másiknak jó legyen, hogy megfeleljen neki. Azonban előbb-utóbb felmerül benne a kérdés: „rendben, de hol vagyok ebben én?” Hiába az ő döntése volt az, hogy a háttérbe szorítja magát és a másikat helyezi előtérbe, mégis elboríthatja a tehetetlenség és az önsajnálat, amivel kéz a kézben jár a másik felé érzett neheztelés és harag.

Így léphet át “tettesbe”, amikor hibáztatja, szidja, üldözi a másik felet, hátha belátja, milyen károkat okozott neki, és mellesleg jól kiadhatja a felgyülemlett feszültséget. Egy ilyen indulati kitörés azonban amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illan, bűntudatot hagyva maga után, aminek hatására próbálja kompenzálni és kárpótolni a másokat – így vált újra a megmentő szerepére, és így ragadhat bele az ördögi háromszögbe…

Kőkemény önismereti munka az, hogy ezekre a szerepeinkre rálássunk, bevalljuk azt,  miért is tartjuk fenn ezeket – vagyis hogy mi lehet a rejtett előnyünk -, és végül, hogy változtassunk ezeken. A folyamatot segítheti, ha nem csak érzelmeinkre, hanem igényeinkre is elkezdünk figyelni, azaz hogy egy adott helyzetben valójában mire lett volna szükségünk, vagy mi esett volna jól a nap folyamán. Nem elég csak felismerni, hanem lehetőleg adjuk is meg magunknak, amire vágyunk – és ne mástól, vagy egy kapcsolattól várjuk el mindezt.

Szeress bele magadba!

A függők gyakran azt keresik az adott szerben és pótlékban, ami hiányzik az életükből, vagy amit nem találnak saját magukban. Ahogy Melody is fogalmazza: „a társfüggőség kulcsa az, hogy másokban élünk, ennek pedig érzelmi bizonytalanságunk a legfőbb oka. A szüntelen megfelelni vágyás ugyanebből a bizonytalanságból fakad. Úgy képzeljük, hogy mások tudják a varázsszót, nem mi. Ők érzik jól magukat a bőrükben, mi nem. Minél kevesebb jót lelünk fel önmagunkban, annál inkább másokban keressük.”

A társfüggőségből való kiutat – közhelyesen hangzik, pedig tényleg – önmagunk szeretete adhatja.

Hiszen ha képesek vagyunk megadni magunknak azt, amit folyton a másikban keresünk, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy görcsösen belekapaszkodjunk a partnerünkbe és egy kapcsolat szalmaláng ideájába. Amíg nem rendezzük a kapcsolatot önmagunkkal, addig újra és újra azt a függő dinamikát fogjuk megteremteni, amitől olyannyira akarunk szabadulni. És hogy hogyan is szeressük magunkat? Ez az, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a válaszát és a módját, hiszen nem feltétlenül tanítják meg nekünk ezt. Annyi ideig bántunk magunkkal méltatlanul, akár kegyetlenül, hanyagoltuk és vettük semmibe, szidtuk és értékeltük le magunkat, hogy lehetséges, hogy elképzelni se tudjuk, milyen lehet az, ha szeretjük magunkat.

Azonban ahogy haladunk az úton, elkezdjük megtapasztalni azt, hogy bízhatunk az érzéseinkben és magunkban, hogy van bennünk erő és lehetőség: dönthetünk, cselekedhetünk és változtathatunk, sőt, választhatjuk magunkat. Az olyannyira rettegett magány és elhagyatottság egyre inkább túlélhetőnek tűnik. Ha elfogadjuk, becsüljük és tiszteljük magunkat, akkor megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen benne lenni egy olyan kapcsolatban, ami nem zilál szét, nem tesz tönkre, hanem szabadon lélegezhetünk benne.

Szerző:BrunnerZsanettAnett

Forrás:pszichoforyou.hu

https://pszichoforyou.hu/tarsfuggoseg/?fbclid=IwAR2NEd4A2L7B8_OzRWobQs7naPLqf7CWEIU-l7ckZSQ_ZOmjoZfxbcGPkIk

Bár a tudomány jelenlegi állása szerint a skizofrénia egy élethosszig tartó, gyógyíthatatlan betegség, fontos tudni, hogy ma már olyan jó kezelési lehetőségek léteznek, amelyekkel az érintettek szinte teljes értékű életet élhetnek. A skizofrénia enyhébb formájával élők a megfelelő kezelés mellett ugyanúgy tanulhatnak, dolgozhatnak, mint bárki más. A következőkben egy paranoid skizofréniával diagnosztizált fiú édesanyja mesél mindennapjaikról. 

Mennyiben más a nők és a férfiak függősége? Miben térnek el a gyógyulási, leszokási esélyeik, illetve a lehetőségeik a teljes felépülésre? Érdemes a női szerhasználókat önállóan vizsgálni, illetve milyen tényezők mellett kell azt tenni? Ilyen és hasonló kérdéseket tesz fel most megjelent könyvében Kaló Zsuzsa pszichológus.

Kaló Zsuzsa az ELTE PPK Pszichológiai Intézet egyetemi adjunktusa, az AKUT Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Magyar Addiktológiai Társaság elnökségi tagja. Első kötete, ami az ELTE PPK támogatásával jelent meg, női szerhasználattal kapcsolatos elméleteket és kutatási eredményeket mutat be külföldi és hazai szakirodalommal alátámasztva.

Kaló Zsuzsa: Bevezetés a szerhasználó nők világába
2020, L’Harmattan Kft.
168 oldal, 2490 Ft

A női szerhasználat, az addikció rettenetesen stigmatizált – különösen a terhes nők és a kismamák esetében – legyen szó dohányzásról, alkoholról vagy illegális drogokról. Sokszor pont ez a stigma az, ami miatt a nők kevesebbszer vagy később kérnek szakértői segítséget a férfiaknál, és ez okozhatja azt is, hogy a női függőségről sokkal kevesebbet tudunk, mint a férfiakéról.

Ez pedig azért lehet problematikus, mert hiába vannak jegyek, amik mindkét nem esetében megjelennek, ahhoz, hogy a nők addikcióját hatékonyan tudjuk kezelni, többet kell tudni a nők függőségéről, annak okairól, pszichológiai és testi következményeiről, valamint a leszokás és a segítség lehetséges metódusairól.

Ezekről Kaló három témakörre bontva ír. Az első részben ismerteti a női szerhasználat elméleti hátterét és sajátosságait, továbbá bizonyítja a téma létjogosultságát a legfrissebb hazai és nemzetközi kutatások, valamint klinikai gyakorlatok alapján.

A könyvben idézett nemzetközi jelentések szerint a droghasználók harmada, az injekciós szerhasználók ötöde nő. A kezelésbe kerülő nők és lányok esetében megfigyelhető egy úgynevezett teleszkóp-hatás: ők az első kipróbáláshoz képest hamarabb alakítanak ki függőséget, és súlyosabb tünetekkel folyamodnak segítségért, mint a férfiak.

A nők függőségének kialakulásában jelentős szerepe van a párkapcsolatoknak, míg a férfiak inkább a baráti kör miatt próbálnak ki szereket. A nők esetében a genetikai tényezők mellett társas-társadalmi okokat kell feltételezni, illetve nagyon hangsúlyosan ki kell térni a szerhasználó nők kezeletlen traumáira – elsősorban a családon belüli- vagy kapcsolati erőszakra, ami ok és következmény is lehet.

Kaló kiemeli, hogy a nők szerhasználati mintáit a szociális és társadalmi helyzetet figyelembe véve kell vizsgálni. A női függők ugyanis nem homogén társadalmi kategóriát alkotnak. A függőség, és a stigma kialakulásában is vannak olyan tényezők, amik súlyosbíthatják a nő helyzetét: a rossz anyagi vagy családi háttér, a kor, és mindennél jobban, az anyaság. Erről szól a könyv középső része.

A pszichológus a legérzékenyebb és leginkább stigmatizált csoport, a terhes szerhasználók vagy függő kismamák körében készített kvalitatív kutatást Magyarországon. Húsz félig strukturált interjú és két mélyinterjú során Kaló azt akarta feltérképezni, hogy ezek a nők hogyan viszonyulnak az anyasághoz, a gyerekhez, a függőségükhöz. Ennek a kutatásnak részleteit, körülményeit és eredményeit mutatja be.

A könyv utolsó része pedig az elméletek és a kutatási eredmények összefésülésével von le tanulságokat, ajánl potenciális megoldásokat vagy módszereket.

A női szerhasználat a ’90-es évek óta egyre nagyobb figyelmet kap a nemzetközi diskurzusban, de itthon Kaló Zsuzsa könyve az első, ami ezzel a témával foglalkozik.

A Bevezetés a szerhasználó nők világába nem egy könnyű olvasmány. A részletesen kidolgozott elméleti keretnek, a sok forrásból igazolt adatoknak, és a sokszínű felhasznált irodalomnak köszönhetően végtelenül informatív. Az olvasótól feltételez bizonyos szintű szociológiai és pszichológiai érdeklődést is. Előzetes tudásra nincs szükség a megértéséhez, ellenben rengeteg további olvasmányt ajánl a témában.

Szerző: Rutai Lili 

Forrás: szakirodalom.atlatszo.hu 

https://szakirodalom.atlatszo.hu/2020/06/29/bevezetes-a-szerhasznalo-nok-vilagaba/ 

Hangulatzavarok

A depresszió jelensége feltehetően az emberi civilizáció megjelenésével egyidős. A korábban, Hippokratész által melankóliának elnevezett lelki állapotot az orvostudomány 19. századi fellendülése óta kezelik betegségként. A depresszió, definíciója szerint rosszkedvű, szomorú állapotot jelöl, melyben a világ kietlennek a nehézségek pedig leküzdhetetlennek tűnnek

Rosszkedv vagy depresszió?

Gyakran gondoljuk azt, ha szomorúak vagyunk, hogy ez már bizony a depresszió jele, depressziósok vagyunk. Azonban a szomorúság nem depresszió.

A depresszió betegség, hangulatzavar, míg a szomorúság egy múlékony állapot, egy érzelem. A depresszió diagnosztikájában a szomorúság csupán egyetlen tünet. Leglényegesebb különbség az idői lefolyásban és az állapot mélységében van. Vagyis a szomorúság, rosszkedv, ha normális, néhány napon, legfeljebb néhány héten belül elmúlik, míg a depresszió több mint két héten át, de akár hónapokig, bizonyos típusok esetén évekig fennáll.

Depresszióról tehát csak bizonyos tipikus tünetek egyidejű előfordulása esetén beszélhetünk.

Mánia és depresszió?

A hangulatzavarok diagnosztikájában elkülönítjük egymástól a depressziós epizóddal jellemezhető állapotot az ún. mániával járó megbetegedéstől.

A korábban mániás depressziós pszichózis névvel illetett zavar lényege, hogy a major depresszív epizódokon túl fellép a betegség lefolyása során az ún. mánia fázisa is. Amennyiben a mánia teljesen kifejlődik, bipoláris I. zavarról beszélünk, ha csak hipomán állapotok váltják a depressziót, bipoláris II. zavarról van szó. A bipoláris zavar hátterében elsősorban biológiai tényezők állhatnak, gyógykezelése is elsősorban gyógyszeres terápiával történik.

A depresszió tünetei

A depresszió tünetei több területen megjelennek, így érzelmi, motivációs, viselkedéses, kognitív és testi tüneteket azonosíthatunk.

• Érzelmi tünetek: szomorúság, rosszkedv, örömképtelenség, öngyűlölet, szeretetképtelenség.
• Motivációs tünetek: a személy érdeklődése lecsökken, nincs kedve semmihez – „semmi értelme belevágni egy újabb szánalmas napba”.
• Viselkedéses tünetek: produktivitása, aktivitása csökken, gyakran csak fekszik az ágyban, energiahiányról panaszkodik, lelassul. Görnyedt testtartás, halk beszéd jellemzi.
• Kognitív – gondolkodási tünetek: a depresszióval küzdő személy végtelenül negatívan látja önmagát, a világot, jövőjét, pesszimista, reményvesztett, koncentrációképessége gyengül. Negatív énkép jellemzi. Gondolkodását a „KELL”-ek hatják át, nem lényeges az, ami van. A múltban és a jövőben él, nem a jelenben.
• Testi tünetek: fejfájás, emésztési zavar, fogyás vagy hízás, szédülés, alvászavar – nehezen tud elaludni vagy hajnalban felébred és nem tud visszaaludni. Állandó fáradékonyság jellemzi.

A pszichiátriai betegségek kategorizációjára szolgáló leírásokban az itt felsorolt tünetekből nem kell mindnek teljesülnie ahhoz, hogy depresszióról beszéljünk, de a panaszok több mint felének jelen kell lennie a depresszió diagnózisához.

Hangulatzavarok gyakorisága

 A népesség kb. 10%-a élete során legalább egyszer átél súlyos depressziót. A bipoláris zavar gyakorisága 1-1,5%.

Háttér

 A depresszió multifaktoriális betegség, vagyis egyszerre több tényező egyidejű megjelenése vezethet a betegség kialakulásához. A depresszió kialakulásában jelen van valamilyen mértékű genetikai meghatározottság, hiszen ikervizsgálatok azt találták, hogy ha egypetéjű ikerpár egyik tagja depressziós, 43% a valószínűsége, hogy a másik tag is depressziós lesz. Kétpetéjű ikreknél ez az arány 20%. Nagyobb valószínűséggel fordul elő depresszió olyan egyénnél, akinek a szülei közül egyikük vagy mindketten depressziósok, szorongásos zavarral küzdenek, esetleg alkoholisták. Általában a depressziós egyének gyermekkorában megtalálható a hideg, elutasító, empátiaszegény, kritikus családi miliő. A kora gyermekkori negatív kulcsélmények mellett stresszt okozó életesemények, valamint az információfeldolgozást érintő gondolkodási zavarok jelenléte is meghatározó lehet a depressziós epizód kialakulásában.

Következmények

Legszomorúbb következménye az öngyilkossági kísérlet vagy befejezett öngyilkosság. Sajnos a depressziós egyének 7-15%-a követ el öngyilkosságot. Ennek leglényegesebb aspektusa a reménytelenség mértéke. A depresszió kezelés nélkül néhány hónap alatt enyhülhet, elmúlhat, viszont a kezelés nélküli esetekben nagy a visszaesés valószínűsége.

Kezelés

Visszatérő, súlyos depressziók esetén indokolt és elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés, antidepresszánsok formájában. Ezek a gyógyszerek az agyi ingerületátvivő anyagokra (neurotranszmitterekre) hatnak, főleg a noradrenalinra és a szerotoninra.

A pszichoterápia ugyancsak indokolt és hatékony beavatkozás. A Pszichoterápiás Részlegünkön zajló kognitív szemléletű terápia bizonyítottan hatékony eljárás depresszió kezelésében.

A depresszió kognitív viselkedésterápiája

A kognitív terápiás szemlélet első terápiás protokollját depresszió kezelésére dolgozták ki, hozzávetőleg fél évszázaddal ezelőtt. Aaron T. Beck kognitív elmélete abból a feltevésből indul ki, hogy az egyén adaptív vagy inadaptív magatartása az információfeldolgozási és jelentésadási folyamatok eredményeként jön létre. Ennek a folyamatnak az alapját az ún. alapsémák képezik. Beck szerint az alapsémák kognitív struktúrák, melyek tárgyakra, eseményekre, illetve viszonyokra vonatkozó attitűdök, vélekedések és feltevések szervezett nyalábjaiból állnak, az egyén korai élményei alapján szerveződnek és viszonylagos stabilitást mutatnak az élet folyamán. Amennyiben a korai negatív élmények nyomán kialakult alapsémák torzult valóságészlelést alakítanak ki, olyan percepciós hibák jönnek létre, amely miatt az egyén önmagáról, a világról, jövőjéről és másokhoz fűződő viszonyáról irreálisan negatívan gondolkodik. Ez a gondolkodásmód a hétköznapokban is tetten érhető. A kognitív terápia fő célja, hogy a páciens felismerje ezeket a gondolatokat és reálisabb, valósághűbb szemléletet alakítson ki az adott eseményekről. Emellett a kognitív viselkedésterápiás módszer a depressziós egyén aktivitásfokozására, problémamegoldó stratégiáinak fejlesztésére és a visszaesések megelőzésére is fókuszál.

Összefoglalva a depresszió pszichoterápiájának fő célja a pozitív érzelmek növelése és a negatívak csökkentése.

Felhasznált irodalom:

 Comer R. J., 2000, A lélek betegségei, Osiris Kiadó, Budapest

Gilbert, P., 2007, Psychotherapy and counselling for depression (3^rd Edition). London: Sage Publications

Perczel F. D., Mórotz K., 2010, Kognitív viselkedésterápia, Medicina Kiadó, Budapest

Unoka Zs., Purebl Gy., Túry F., Bitter I., 2012, A pszichoterápia alapjai, Semmelweis Kiadó, Budapest 

Forrás: semmelweis.hu 

https://semmelweis.hu/pszichoterapiasosztaly/kiket-gyogyitunk/a-depresszio-tunetei-es-kezelese/

Hazánkban közel 400.000 gyermek él olyan családban, ahol az egyik szülő, de sokszor mindkettő függő!

 

„Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Azt gondolom, hogy nem a számok a fontosak, hanem a folyamatok és az arányok. Nézhetjük bármilyen oldalról is a végeredmény ugyanaz.

Egy olyan diszfunkcionálisan működő családban, ahol akár a transzgenerációs mintázatok továbböröklődése miatt, az egyik vagy mindkét szülő szerhasználó, nagyon erős és egész életre kiható hatások érik a gyerekeket.

Nincsenek pontos adatok és kutatások erről Magyarországon, de a nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy azok közül, aki ilyen családban nő fel,minden harmadik nagy eséllyel függő lesz, „örökölheti” a függőséget. A másik harminc százalék pedig valamilyen mentális problémával fog küzdeni, aminek később ugyancsak lehet a melléktünete a szerhasználat.

Arról a közel 400.000 kiskorúról van szó ( 0-18 éves korig), aki egy függő, diszfunkcionálisan működő családban nő fel.

 Mi történik a gyermekkel egy függő módon funkcionáló családban?

Sajnos bármennyire is küzd a szakma azért, hogy a függőség következményeit orvosolja, már ott „várakozik” újabb több tízezer potenciális függő, aki még kiskorú és nincs is tisztában azzal, hogy mivel kell majd felnőtt korában szembenéznie.

Képzeljük el, hogy egy biztonságra, szeretetre és odafigyelésre vágyó gyermek olyan közegben kezdi meg az életét és a felnövését, amely egy harctérhez hasonlítható.

„Apám ivott, gépezett, emlékszem egyszer hazajött, 4-5 éves lehettem és kalapáccsal betörte a tévé képernyőjét, féltem..gyerekkoromban apám nagyon sokszor megvert. Ami emlékezetes, hogy a nővérem ballagásán berúgott, mert nem volt pénze és leöntött vörösborral és megvert….Apám 18 éves korom körül karácsonykor kalapáccsal szétverte az egész lakásunkat..” 

 A folyamatos feszültség, a kimondatlanság, az agresszió, a szinte végig jelenlevő lelki és fizikai abúzus, olyan szintű traumatizáltságot okoz, hogy ezzel egyedül nem tud megbirkózni a gyermek.

„Apám alkoholista volt, az első félelem, amire emlékszem, hogy kb. ötéves koromban, anya és apa nagyon kiabáltak, és én félelmemben az ágyneműtartóba menekültem"

Ha a nem szerhasználó szülő is tagadásban marad, és elbagatellizálja a történések súlyát és mértékét, akkor azzal cinkosává válik a szerhasználó szülőnek az abúzusban. Azt a helyzetet már nem is kell külön említenem, ha mindkét szülő szerhasználó, hiszen ott még esély sincs a józan, odafigyelő, traumaoldó közeg létrejöttére.

Egy ilyen helyzetben a gyermeknek „ a szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti igényének el kell fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy bizonyos saját érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem gyermek-,sem felnőtt korában nem képes megélni.” ( Alice Miller)

Mi történik ebben a helyzetben?  Ilyenkor kinek és hogyan tud jelezni a gyermek?

„Ebben az időszakban, azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam. Ha a bátyámmal mondtuk neki, hogy ne igyon, csak annyit válaszolt, hogy ez az ő lakása, azt csinál, amit akar.”

Nincs más lehetősége, az életben maradásért kénytelen különböző önvédelmi mechanizmusokat kialakítani.

Ezeknek a gyermekeknek „művészi tökélyre kellett fejleszteniük, hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni, ha van vele valaki, aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat sem képes egymagában átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok információként elraktározódnak benne.”( Alice Miller)

A fájdalom, amit a gyerekek ilyen helyzetben átélnek, elfojtást és hárítást szül.

Lassan megkezdődik a valódi énjüktől való elszakadás. Amikor klienseimmel a terápiás folyamatban eljutunk a gyermekkorban történtek feltárásáig , mindig azt tapasztalom, amiről Miller is ír:  „egykori elhagyatottságérzés, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeeséssel jár, hogy teljesen világossá válik számukra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Ezért kellett mindent elhárítaniuk”  A gyermek tehetetlenül és elhagyatva küzd azért a szeretetért, amit a szerhasználó képtelen megadni neki.

„Az orvosa behívott egy beszélgetésre magához, és azt mondta, ha anya nem hagyja abba az ivást két éve van hátra.Én pedig nem akartam elveszíteni, ő mindent megígért, de persze újra elkezdett inni.”

Lassan kialakul egy olyan állapot, ami ahhoz vezethet, hogy ő is azt az utat válassza, mint a szeretett személy. Nagy valószínűséggel már az anya vagy az apa is ugyanezeket élte át gyermekként, és a transzgenerációs láncba manifesztálta az ott megélt, de érzelmileg elfojtott tapasztalásait.

Ez az elhagyatottság-érzés és a gondoskodó szeretet hiánya továbbörökítődik.

Most itt álljunk meg egy pillanatra és merevítsük ki a „film” kockáit.  

Mit látunk ezen a „képen”?

Van egy család, ahol az egyik szülő pl. alkoholbeteg, a másik szülő nagy valószínűséggel társfüggő. Mindketten a függő játszmák folyamatos spiráljában élik az életüket. A gyermekek azt érzékelik, hogy valami nagyon nem működik. Nem funkcionál a család. Az eredeti szerepek erodálódnak és ezzel együtt felcserélődnek. Van amikor a kiskamasz veszi át a szülői szerepeket is.

Nem tudja, hogy mit tegyen, a teste és a lelke még kisgyermeki létért kiállt, de a trauma idő előtt felnőtt létbe kényszeríti. A gyermek nem tud elszökni, inkább elfojt, védelmi mechanizmusokat alakít ki és egyre kevesebb a kapcsolata saját magával.

Az alkoholizmusról nincs tudása, az egész család hallgat és tagad. Csak annyit észlel, hogy amikor apa vagy anya iszik, akkor nagyon nem jó valami. Ő fél, retteg, hogy el is veszítheti a szeretett személyt. Közben már leszokik arról, hogy a saját elvárásainak hangot adjon.

„ Anya elkezdett inni. Nem egyszer előfordult, hogy amikor a suliból mentem haza, nem tudtam bemenni a lakásba, mert részegen aludt és a kulcs a zárban volt. Ilyenkor leültem a lépcsőházban és ott tanultam.. „

Mindent megtesz azért, hogy megmentse az alkoholista apát vagy anyát.

A kimerevített kép továbbindítása után többféle lehetőség és útirány mutatkozhat. Az egyik, hogy felnőtté válása során megfogadja, hogy ő nem fog úgy élni mint a szülei:

„ Viszont bennem egyre inkább az a kép alakult ki, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint ő.”

Ám az elfojtott megélései, meg nem élt érzelmei előbb-utóbb utat találnak majd maguknak, és akkor ott áll majd eszköztelenül, az üresség és tehetetlenség érzésének hasonló állapotában, mint amit gyerekként átélt. A figyelem még mindig nincs rajta, vagy ha igen, akkor az is úgy fog működni, mint gyermekkorában. Közben el is felejti, hogy honnan jött, a saját fájdalmát elnyomva próbál túlélő üzemmódba kapcsolva élni és átélni, de azt nem felejti el, hogy haragudnia kell, dühösnek kell lennie a szüleire, de ezeket az erős érzelmeket már másra tolja rá.

„Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleiről alkotott idealizált képet. Ők még idős korukban is függőségben lévő kisgyerekként élnek. Nem tudják, hogy igazabbak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben is, ha magukhoz engednék régi, gyermekkori érzéseiket."  (Alice Miller)

Az a gyermek, aki felnőttként nem „akarja” a szerhasználatot választani, mert nem akar az alkoholista apjára vagy anyjára hasonlítani , annak a függősége a párkapcsolati választásában és működésében manifesztálódhat. Olyan párt fog választani magának, akivel a kapcsolódási dinamikák hasonlóak ahhoz, mint, amit már gyermekkorában átélt, ezért ismerősek és biztonságosak is. Ezzel párhuzamosan úgy érezheti, őrzője és megmentője lehet a párjának, és úgy is gondolhatja, hogy most végre segíthet majd egy alkoholistán, és ezzel kompenzálhatja gyermekkori kudarcát. Később szembesül vele, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, főleg akkor, ha önmagán nem dolgozik.

A másik út az lehet, hogy a szenvedélybeteg családban felnőtt személy, a gyermekkori traumái okozta én-elszakadás feletti fájdalmát (az önvalótól való elszakadásról bővebben: itt )kémiai szerekkel enyhíti. Hiszen ez is egy ismert és a tudatalattiba kódolt „fájdalomcsillapító" eszköz lehet .

Természetesen van olyan gyermek, aki egy ilyen családban úgy nő fel, hogy egyik utat sem választja és ő lesz a maradék 30 % egyik része. Neki is lesz feladata a gyermekkorban átélt traumákkal, de az biztos, hogy előre nem lehet tudni, hogy pl. 3 gyermekből egy ilyen családban ki lesz éppen az, aki szerhasználóvá válik.

Ezért is fontos a megelőzés, és a családban folyó, de nem annak vallott szerhasználatból fakadó erőszakról nyíltan beszélni.

Térjünk most vissza a gyermekekhez, akik még védtelenül és tudatlanul, szeretetért és figyelemért küzdve ott élnek a függőséggel átitatott, otthon-harctérben.

Mit lehet értük tenni ?

A legfontosabb kérdés, hogy mit lehet tenni, milyen segítséget lehet nyújtani, hogy ennek a közel 400.000 gyermeknek minél kisebb része jusson arra a sorsra, amit a statisztikák és a segítők szakmai tapasztalatai alapján rá vár?

Milyen prevenciós lehetőségek vannak a kezünkben, mit tehet magáért az személy, aki ilyen családban nőtt fel? Mit lehet tenni azért a kiskorúért, akinek a családjában az alkohol, a tagadás az úr, és mindennapos az abúzus, az elhanyagolás, vagy akár az aktív fizikai vagy verbális bántalmazás.

A gyermekvédelmi ellátórendszer már így is túlterhelt és nagyon sokszor nem tud mit kezdeni azzal, ha a jelzőrendszer jelez, hogy egy családban nagy baj van. Mi történik akkor, amikor pl. az alkoholista szülő részegen megy az oviba, vagy az iskolába a gyerekért, vagy az iskolában külsérelmi nyomokat fedeznek fel a gyermeken? Ilyenkor a gyermekvédelem megpróbál addiktológiai szakembereket bevonni, vagy ha ez nem sikerül– (pl. mert egy vidéki kistelepülésről van szó, ahol nincs a közelben elérhető szakember), vagy, mert az érintett szülő nem együttműködő–, akkor akár a nevelésbe vételig is eljuthat a folyamat. És ezek csak a szociális-gyermekvédelmi rendszer tudomására jutott esetek. Évente néhány ezer , többet nem is bírna el a rendszer.

Na de mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol tagadásba fullad a történet, ahol tabutéma az ivás, ahol olyan jól elrejtik, hogy soha nem derül ki, és a gyerek ilyen körülmények között nő fel? Ahol a gyermek vagy valamiféle önbántalmazó folyamatba menekül, vagy depressziós lesz, és ezzel együtt tizenévesen elkezdi a szerhasználatot? 

Vagy ahol a „problémás” gyermeknek azért nem engedik meg a szülei, hogy  pszichológushoz járjon, pedig nagyon is ajánlott lenne, mert akkor kiderülne a szülő alkoholizmusa? Mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol a szülők gyermek korai szerhasználata miatt aggódnak, észre sem véve saját felelősségüket, akár azért nem mert ők is szerhasználók? 

Mi lesz a sorsa ezeknek a gyerekeknek?

Mind-mind olyan kérdés, amire a szakma minden szereplője keresi a választ, de szélmalom-harcot vívunk, és szinte reménytelennek tűnik, hogy elérjük az érintettek java részét. Noha persze, ha hirtelen minden szenvedélybeteg család függő szereplője segítséget kérne,  a hivatalosan szenvedélybeteg-ellátásnak hívott rendszer valószínűleg gyorsan összeomlana. 

Akkor mi lehet a megoldás?

Egyrészt itt is alkalmaznám a 12 lépéses önsegítő csoportok szlogenjét: „Lassan siess”.

Nézzük meg, hogy a már meglévő eszközökből mit lehetne használni. Ilyenek lehetnek például a már valamennyire „működő” iskolai prevenciós programok. Természetesen ezeket a programokat át kell alakítani . Az átalakítás során törekedni kell arra, hogy a társadalmi szinten is tabuként kezelt alkoholizmusról és annak következményeiről határozottan és őszintén lehessen beszélni, nem feledkezve meg a többi kémiai és viselkedésbeli függőségről sem. Ebbe kellene bevonni az iskolai szociális munkásokat, az iskolapszichológusokat, illetve az addiktológia-ellátás területén dolgozó segítő szakembereket. Mindezt úgy, hogy a prevenciós program valóban a gyerekek nyelvén szóljon, számukra befogadható formában. Ennek a pillérnek a megerősítését tartom a legfontosabb lépésnek.

Most pedig nézzük meg azokat a már most is működő egyéb platformokat, ahol el lehet érni ezt a korcsoportot.

Ilyen pl. a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Budapest intézményében elkezdett program . Náluk két csoport is működik, az egyik kifejezetten kamaszoknak, a másik fiatal felnőtteknek. A csoportokról bővebben ide kattintva olvashat. Ebben a témában már szerveztek egy konferenciát is, ami segítőknek, neveléssel, oktatással foglalkozó szakembereknek szólt és idén októberben rendezik meg második konferenciájukat.

Végül ne felejtkezzünk el a 12 lépéses önsegítő csoportokról sem.

Az önsegítő csoportoknál az ACA (Alkoholisták felnőtt gyermekeinek közössége), és az AL-Anon (Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége) „csak” utógondozást tesz lehetővé, hiszen ide felnőttek járnak. Sajnos nálunk az Alateen nem vetette még meg a lábát,  holott az kifejezetten ennek a csoportnak szól és más országokban már jól működik. Ma a világ 131 országában 24.000 Al-Anon és 1800 Alateen csoport működik.

Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy ezzel a témával sokkal többet kellene foglalkozni, és nem volna szabad elfelejtkezni a szenvedélybeteg családokban felnőtt gyerekekről sem.

Nem szabad elfordítani a tekintetünket azokról a családokról, ahol a kultúránkba beépült, társadalmilag elfogadott alkoholizmus százezrével szedi gyermekkorú áldozatait.

És ezzel mindenki csak jól járna, hiszen pontosan tudjuk: még mindig olcsóbb megelőzni, mint a bajban orvosolni.

Ne feledjük, hogy azok a gyermekek, akikről cikkem szólt, azon túl, hogy mindennapos bántalmazásnak vannak kitéve, egészséges én-érzés kialakulása nélkül nőnek fel, ami elengedhetetlen a valódi és egész-séges felnőtt működéshez:

„ Amikor valaki érzéseit és vágyait kétségek nélküli bizonyosságként önmagához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amelyre az ember mindaddig nem figyel, amíg rendben működik. Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme reflektálatlan, magától értetődő elérhetőségében találja meg támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit, lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre szoruló anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettnek érzi magát, szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem teljesülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is, hogy mit nem, és mindezek kinyilvánítása független attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-e.” ( A.M)

Írta: Füstös Kiberov

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/addictquarter

 

Források: Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

                      Anonim függők gyermekkori visszaemlékezései az érintettek hozzájárulásával

                      Fogadó Budapest

  Fotók: Edward Hopper, Mimi Plumb, Ismo Hölttö, Fergus Bourke

 Forrás:orczyklub.blog.hu

https://orczyklub.blog.hu/2020/06/22/elfeledett_gyermekek_531?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare&fbclid=IwAR02kr3OaNbOsw9J6bta3Mh4ID7NBoWpjbWv-5ATQksNGN7676qKXB9bM4Q

Amikor március végén Magyarországon is elrendelték a kijárási korlátozásokat, és a „Maradj otthon!” lett a jelszó a lakosság járványügyi védekezésében, voltak olyan csoportok, amelyek jogosan érezhették úgy, hogy magukra maradtak. Közéjük tartoznak azok a szenvedélybetegek, alkohol- vagy drogfüggők, akiket a karantén előtt – nem is olyan nagy túlzással – a személyes konzultációk, a csoportos terápiák tartottak életben.

A velük foglalkozó addiktológiai osztályok munkatársainak, alapítványi segítőknek gyorsan kellett reagálniuk a helyzetre, napok alatt kidolgozva egy olyan módszert, amely addig előttük is ismeretlen volt: az online térbe kellett helyezni a terápiát, amelynek szerves része az otthonitól eltérő környezet, a személyes jelenléten alapuló bizalmi kapcsolat vagy a testbeszéd megfigyelése.

Bár ezek alapján úgy tűnhet, hogy az online terápia bukásra volt ítélve, az addiktológiai szakértők összességében meglepően pozitív tapasztalatokról számoltak be az elmúlt hónapokból.

A szükség szülte az online terápiát, de olyan jól működött, hogy megtartják

„A hosszú bezártság alatt előfordulhat, hogy nem jutsz hozzá a megszokott adagodhoz, de az is lehet, hogy többet iszol vagy szívsz és problémád adódik az alkohollal, vagy a drogokkal. Fontos, hogy ne veszítsd el a mértéket, tartsd meg a kontrollt és próbálj meg minél tovább józan maradni!” – ezzel a felhívással indította el a Kék Pont Alapítvány saját közösségi fórumát, az Alkohol és Drog Karantént, ahol a szenvedélybetegek anonim és biztonságos légkörben oszthatták meg egymással gondolataikat és tapasztalataikat, segítő szakemberek jelenlétében.

Bár a közösség ereje is fontos, a személyes konzultációkat ez természetesen nem válthatta ki teljesen. A kapcsolattartást Skype-on, Messengeren, telefonon és emailen keresztül kellett megoldani, és bár eleinte a felépülőknek és a segítőknek is szokatlan volt a helyzet, három hónap után elmondható, hogy mindkét oldalon otthonosan mozognak az online térben – mondta a Qubitnek Lencse Menyhért, a Kék Pont Gát utcai ambulanciájának vezetője.

A Kék Pont két helyszínén azonban valamelyest eltérő tapasztalatokról számoltak be. Míg a Gát utcai ambulancián a meglévő kliensek rendszeresebben jelentkeztek konzultációra (a kontaktusok száma 20-30 százalékkal nőtt), addig a békásmegyeri központban az újonnan érkezők száma nőtt jelentősen. Bár ennek okait még vizsgálják, a kékpontosok szerint ez amiatt is lehet, hogy a segítséget kérők általában is ide jelentkeznek be, és a karantén miatt többen érezték úgy, hogy itt a lehetőség belevágni a józanságba, az otthon maradás miatt jobban be tudják osztani az idejüket, és így nagyobb volt az elhatározás a szerhasználat elhagyására.

A bezártság miatti motiváció mellett persze olyan esetek is előfordultak, amikor a karantént krízisként megélők a visszaeséstől tartottak, és felismerték, hogy nem lesz lehetőség a problémákkal az ambulanciára bejárni, így önállóbbakká váltak, ami Lencse leírása szerint „növeli az énhatékonyságot, ami a józanság megtartásában fontos katalizátor.”

Az online forma lehetőséget nyújtott a terápiára jelentkezésre olyan személyeknek is, akiknek a hagyományos ellátási formában erre nem volt lehetőségük. Segítséget kért a Kék Ponttól például egy olyan, külföldi karanténban tartózkodó magyar nő is, aki elveszítette az állását, és bár a korlátozások előtt már csökkent a marihuánafogyasztása, a karantén alatt visszaállt a napi kétszeri szívásra, és depressziós érzések, öngyilkossági gondolatok kerülgették.

Az internetes kapcsolattartás továbbá megkönnyítette az olyan esetek ellátását is, amikor „a tünetek gyakori, akár napi szintű monitorozására és intervencióra volt szükség, például krízisek vagy gyógyszeresen kezelendő alkoholelvonás esetén.”

Nehezebb volt kialakítani a bizalmi kapcsolatot

Ezzel együtt a Kék Pont szakértői azt is megemlítették, hogy az alsó középosztálybeli klienseknél esetenként nehézséget okoz az online formával járó eszközhasználat, vagy például kevés az igénybe vehető eszköz, például egy olyan családban, ahol 3-4 főre egyetlen telefon jut.

Lencse 13 kliense között például egy olyan személy van, akinek szociális helyzete nehezíti meg a kapcsolattartást, mert a családban hárman használnak egy telefont, de a kollégáinál is az az általános, hogy tíz főre egy-két hasonló helyzetben lévő kliens jut. Voltak, akik azzal oldották meg ezt a logisztikai problémát, hogy már az online konzultáció bevezetésekor jelezték, hogy nem állnak rendelkezésükre a szükséges eszközök, ezért majd inkább visszatérnek a hagyományos terápiára, amikor újranyit az ambulancia.

A Kék Pont munkatársainak lényegesen több munkát hozott a karantén, mivel megterhelőbb, gyakoribb konzultációt igényelt a kliensek többsége. Leszűkültek a kommunikációs csatornák, a testbeszéd kevésbé megfigyelhető, és emiatt nehezebben alakul ki a bizalmi kapcsolat. Az is zavaró tényező lehet, hogy adott estben túl közelről érzékelhető a mimika – az egyik terapeuta arról számolt be, hogy az egyik kliense úgy állította be a kameráját, hogy „az egész konzultáció alatt alulról látta az arcát, de leginkább az orrlyukait.”

A videós kapcsolattartás során többször beszűrődött a háttérből a személyes tér, például a felépülő vagy a konzultáns otthonának részletei, ami olykor több információval is szolgálhat, de problémás is lehet. A családtagok jelenlétével sérülhet a bizalmas kommunikációhoz szükséges intimitás, ezért volt olyan eset, amikor az egyik kliens inkább lement az utcára, és egy padon ülve folytatta a konzultációt.

„Olyan szabályokat is tisztáznunk kell, amik idáig evidensek voltak. Azon kívül, hogy nem egy térben vagyunk, minden más körülménynek ugyanolyannak kell lennie. Fontos, hogy a konzultáns és a felépülő ugyanúgy készüljenek fel az ülésre külsőleg is: rendezett megjelenésben, zárt térben, a monitor előtt ülve. Volt olyan eset, amikor kiderült, hogy a kliens még ágyban van, mert nem gondolta, hogy a kamerát is bekapcsoljuk. Egy másik ülés közben a kliens a konyhában tevékenykedett, egy harmadik pedig az utcán sétált konzultáció közben.”

Mivel a metakommunikációs jelzések befogadása hiányossá vált, így kevésbé lehet a kliens „itt és most” reakcióira hagyatkozni, az új helyzetben kiemelten fontos szerepet kapott, hogy a konzultánsok az eddigieknél nagyobb mértékben felkészüljenek előre a terápiára.

A felépülők mellett a szakembereket is érintették a karanténnal járó problémák, például az alvászavar vagy a napirend felborulása, ami befolyásolhatja a segítő munkát. Ez a sajátos helyzet azonban nemcsak a konzultánsok összetartását erősítette, de a közös problémák (szorongás, bizonytalanság) jelenléte a segítők és klienseik közötti kapcsolatot is erősítheti.

A tapasztalatok alapján a Kék Pontban úgy döntöttek, hogy ugyan már az előírt szabályok betartása mellett lehetőség van a személyes találkozásra is, egyelőre előtérben maradnak az online konzultációk, amelyek akár hosszú távon is kiegészíthetik a hagyományos terápiákat. „Már két felépülő is jelezte, hogy messze laknak, nincs autójuk, eddig sokat kellett utazni, ezért kifejezetten kérik, hogy maradjunk online kapcsolatban” – mondta Lencse.

Egy szerhasználónak a járványhelyzet sem más, mint bármilyen krízis

A budapesti Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet április elején jelentette be, hogy a járványhelyzet alatt online folytatják a szenvedélybetegek konzultációját. A betegirányítás, az orvosi konzultációk és a pszichológiai beavatkozások rendszerét itt is nagyon rövid idő alatt kellett teljes mértékben átalakítani, de Fazekas Zsolt, az osztály addiktológiai konzultánsa szerint sikerrel vették az akadályokat: „A betegszám érzékelhetően emelkedett, tehát aki ellátáshoz szeretett volna jutni, annak hozzáférhetők voltunk.”

A nehézségek a Nyírő klienseinél is elsősorban technikai jellegűek voltak, az internet leterheltségéből vagy eszközproblémákból fakadó adatátviteli akadozások nehezítették a kapcsolattartást, de a betegek többsége jól alkalmazkodott a megváltozott lehetőségekhez. „Ezzel együtt gyakrabban fordult elő olyan eset, hogy lemondás nélkül a megbeszélt konzultációs időpontban a betegek nem jelentek meg, ami az élő terápiában kevésbé jellemző” – mondta Fazekas.

Az osztályon ugyanakkor nem figyeltek meg a szokásosnál nagyobb mértékű visszaeséseket a karantén alatt. „A visszaesés része az addikciónak. Egy-egy ilyen esemény annyit jelent, hogy a beteg produkálta a betegségének a tüneteit. A karantén alatt nem tapasztaltunk nagyobb arányú visszaesést, mint bármikor máskor, sőt, sikeres józanságmegtartásokat ugyanúgy tapasztaltunk egykori klienseink körében, mint visszaeséseket.”

Fazekas véleménye szerint a járványhelyzet és a vele járó esetleges társadalmi és gazdasági nehézségek azért nem jelentettek lényegi különbséget a szerhasználók viselkedésében, mert a szenvedélybetegeknél bármilyen, az életben jelentkező krízis katalizálhatja a betegség kialakulását.

„Azoknál a betegeknél, akik addikciójuk kapcsán éppen egy aktív szerhasználói szakaszban járnak, a rendkívüli állapotok megélése okozhatott fokozottabb szerhasználatot. Azonban egy aktív szerhasználónál a használat fokozódását bármi kiválthatja. Tehát azoknál, akik a jelenlegi helyzetet jelölik meg az addiktológiai állapotuk súlyosbodásaként, valószínűleg ugyanazt az állapotromlást kiváltotta volna bármilyen más hétköznapibb esemény is, amit az egyén kritikusan él meg. Petőfi Sándor sorai jól szemléltetik ezt az állapotot:

Szeret a lyány? iszom örömemben,
Nem szeret? kell inni keservemben.”

Bár a terapeuták online folytatták a munkájukat, az intézetben nem állt le teljesen a személyes addiktológiai ellátás. Mivel a függőségekből való felépülés első szakasza a szer elhagyásával, a megvonással indul, és ennek akár életveszélyes fizikai és pszichés tünetei is lehetnek, a drogambulancián a kijárási korlátozás ideje alatt sem szünetelt a járóbeteg-ellátás.

Szerző:BodnárZsolt

Forrá:squbit.hu

https://qubit.hu/2020/06/26/annyira-bevalt-az-online-terapia-a-szenvedelybetegeknel-hogy-a-jarvany-utan-is-megtartjak?fbclid=IwAR1sH2lCOaYbU2HjZgDhuB6cBEpGeyDk9CYUZEszE-_NLwCX1ukY9iPlIt0

A társfüggőség vagy kodependencia fogalma az alkoholizmussal küzdő családokkal végzett terápiák során fejlődött ki. Az ivás szükségképpen kihat az egész családra és a szétesés felé húzza a rendszert. A rendszer viszont egyensúlyra törekszik. Így az ivással párhuzamosan kialakul egyfajta ellensúly, ami a család összetartása felé húz, ez az ellensúly a társfüggő viselkedés.

Definíció szerint: „A kodependendens személynek problémái vannak a kontroll és a bizalom területein, függőség alakul ki más személyekkel kapcsolatban, retteg attól, hogy a számára fontos személy elhagyja őt. A kapcsolat fenntartása érdekében a személy partnere bármilyen, a számára negatív következményekkel járó viselkedését (pl. szenvedélybeteg viselkedést) tolerálja. Túlzott felelősséget érez másokkal kapcsolatban, ugyanakkor a saját érzéseit negligálja. Nehézségei vannak a konfliktuskezelésben, a szeretet adásában és elfogadásában.”¹

A kapcsolatfüggőséghez két mítosz is hozzákapcsolódott az idők során. Az egyik az, hogy a kapcsolatfüggőség kizárólag olyan családoknál figyelhető meg, ahol az egyik tag alkoholizmusban vagy más függőségben szenved. A másik szerint a kapcsolatfüggőség szinte kizárólag nőknél figyelhető meg. Ezeket a hiedelmeket számos kutatás cáfolta. A kodependencia kialakulásához nem csak a függőség megtapasztalása vezethet, hanem a családban előforduló bármely mentális vagy fizikai megbetegedés, a nem tisztázott családi szerepek, az érzelemkifejezés gátoltsága, a családon belüli bántalmazás, általában a stresszorok túlzott jelenléte. Mindezekre egyfajta megoldási kísérletként jöhet létre a társfüggő viselkedés. Továbbá megfigyelték, hogy ha a szülők közül valaki társfüggő, az általa nyújtott minták mentén a későbbi generációknál is megjelenhet hasonló viselkedési minta.

A család összetett rendszer, meg lehet benne tapasztalni az összetartozást és azt is, milyen önmagadnak lenni, akit a többiek elfogadnak (és meglátni, hogy minden tag egyedi és ezzel együtt elfogadható és szerethető). A társfüggőség kialakulásakor általában az egyén eltűnik a többiekben, nincs meg a belső biztonsága vagy feljogosítottsága arra, hogy önmaga legyen. Önértékelése nagyrészt másoktól függ, kívülről kell hogy kapjon megerősítést, különben az értéktelenség érzése uralja el az embert. Tehát a társfüggő egyfajta összeolvadtságban él, az egyedüllét halálos ellensége az egész lényének, egy fenyegető rém. Mindenképp szüksége van valakire, akivel meg tudja élni ezt az összeolvadást, akinek segíthet, akire figyelhet, akit kontrollálhat, hiszen nincs olyan mintája, amely azt mutatná meg, hogy saját magának hogyan tud segíteni, milyen magára figyelnie (a saját életét hogyan képes kontrollálni) és ezáltal nyeri azt az érzést, hogy ő valaki.

Ha a társfüggő talál egy függő társat, vele ezeket az igényeit teljesen ki tudja élni. A függőség krónikus, progresszív betegség, ami bizonyos idő elteltével súlyosan károsítja a függő testi, szociális és lelki egészségét, egyre gyengébbnek látszik, olyannak, akire egyre kevesebb felelősséget lehet rábízni és így egészítik ki egymást a társfüggő párjával. Olyan rendszert hoznak létre, ahol pl. az alkoholizmus és a társfüggőség tökéletesen kiegészíti egymást, és erősíti, egybeforrasztja a kapcsolatukat. Ugyanakkor ez a kapcsolat, bármilyen erős, nem egészséges, mindkettejüktől elveszi azt a lehetőséget, hogy irányítsák az életük. Ehelyett az összekapaszkodásuk csak sodródást eredményez.

A családi és párkapcsolat is egy rendszer, saját szabályokkal és szerepekkel. Az egészséges rendszer segíti a tagjait, hogy fejlődni tudjanak, megtartó és biztonságot adó; ugyanakkor erőforrást is biztosít a változáshoz.

A társfüggőség egyik legrombolóbb hiedelme, hogy csak a másikért lehet élni, csak a másikért érdemes élni. Belülről nézve kizárólag ez a működés a normális, az elfogadható és a megkívánt. Bármilyen megnyilvánulás, amely a saját jóllétet biztosítaná, csak a másikon való segítség által képzelhető el. Ha valaki saját magáért tesz valamit, az az önzés egy végletes megnyilvánulásaként fog megjelenni a társfüggő szemében. 

Hogyan jelenik meg ez a terápiák során?

A függőség köré szerveződő családi rendszer sajátos jellegzetességeket mutat, amelyben a szerhasználó és a társfüggő egyaránt szerepet kap. A szerhasználó állapota súlyosbodásával egyre inkább a család perifériájára szorul, egyre kevésbé vesz részt annak működtetéséből, egyre kevesebb felelősség hárul rá (inkább anya viszi a gyerekeket az iskolába, ő megy szülőire, ő vásárol be, ő fizeti a számlákat és ő kezeli a többi pénzügyet...), ez a saját életére vonatkozóan is megjelenik (a szerhasználó párja hívja fel a munkahelyet, hogy a férje beteg, ő keres orvost, pszichológust, akihez lehetne fordulni, hívja a rehabokat, hogy miként lehet bejutni, figyelmeztet, hogy mosakodni kellene...). Ez a működés az absztinencia elérésével nem változik feltétlenül. A kapcsolati leosztás úgy néz ki, hogy a társfüggő harcol a kontrollért (mert megélése szerint másképp teljesen szétesne az életük), ez az élet szinte minden területén megjelenik (kinek a szüleihez kell menni és mikor, nyaralunk-e és hol, mikor, milyen ruhákat kell viselni, hogyan kell beszélni az emberekkel, hogyan kell tanulni a gyerekkel, hogyan kell mosogatni, teregetni, érezni...). 

A szerhasználónak egyre kevesebb felelősség jut a saját életéből, a társfüggőnél hasonlóan alakul a helyzet. Annyira figyel a másikra, hogy a saját életére nem jut energiája, szinte feloldódik a másikban.

A felépüléshez érdemes önsegítő csoportokat és egyéni segítséget igénybe venni. Ezeken a fórumokon a szerfüggő van jelen, a betegségével, az érzelmei megélésével, az önreflektivitás fejlesztésével, tehát saját magával foglalkozik, ez a józanság alapja. Azzal együtt, hogy ő elkezd magával foglalkozni, a társfüggő hirtelen légüres térben találja magát. Már nem kell mindig figyelnie, nem kell neki gondoskodnia a másikról. Ez nehéz, mert ő a társa pátyolgatásával „anyagozott”. Most, hogy a függő elkezdte megtanulni, hogyan lehet gondot viselnie saját magára a társfüggő elvonási tüneteket él meg. A szemében a felépülésben lévő párja végletesen önzővé válik, hiszen már több időt tölt nélküle, egyedül megy gyűlésre, vagy pszichológushoz vagy mondjuk programot csinál a barátaival. A társfüggő szerint ez nem megengedhető, és a tehetetlenség, sértettség, magányosság, elhagyatottság érzéseit erősíti fel benne. Ezzel párhuzamosan úgy kezd viselkedni, hogy minden térjen vissza a régi mederbe, ami nem volt jó, de kiszámítható volt és ismerős. 

A párterápiákon a kliensek kapnak egy olyan fórumot, ahol meg tudják beszélni, min mennek át éppen most; és ha rálátásuk nyílik arra, hogy mindketten a függőség által irányítottan működtek, az közelebb viszi őket a változáshoz. Az olyan kapcsolathoz, amelyben mindketten meg tudják élni saját magukat is, és együtt is jól tudnak lenni. 

Az érett személyiség feltétele az érett párkapcsolatnak. Ehhez szükséges egyfajta egészséges nárcizmus. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kapcsolatot két egyenrangú ember alkotja, akik ismerik a saját igényeiket, és felelősséget vállalnak a saját életükért. Ez az alapja annak, hogy a közös életük, a kapcsolatuk egészségesen működjön. 

Minden függőségnek története van. Valamilyen események, hozott minták mentén alakult ki. A hibáztatás értelmetlen, esetleg mélyíteni tudja a problémákat. A társfüggők viselkedése sem tudatosan ártó, a felszínen segítő szándék vezérli azt. A terápiás tapasztalat azt mutatja, hogy bár a szándék nemes, a megvalósulása rendkívül romboló hatású. 

A társfüggőség felismerése azzal is együtt jár, hogy el kell vetni az életük egy addig feltétlenül igaznak hitt vezérfonalát: a függő a hibás, a gyenge, az alkalmatlan és nekem kell segíteni. A munka folyamán ezt a hiedelmet a párok felcserélik arra, hogy a társfüggőség ok és okozat egyben, ahogy a szerfüggőség is, továbbá elsősorban mindenki a saját életéért felel, mert ez a felnőttség, egyik legfontosabb jellemzője és az érett párkapcsolatok alapja. 

Ahogy a függőség köré szerveződött kapcsolatnak van története, aminek mentén tudták élni az életük, úgy az egészséges kapcsolatnak is van története; ezt a terápia során lehet megalkotni. Ez kemény munka egy közös célért, kilépés az ismeretlenbe, a bizonytalanságba, hiszen amit eddig építettek, nem eredményezett jó kapcsolatot. Ezzel együtt, ahogy eddig éltek nem esszenciálisan rossz, és a kialakulásáért nem érdemes hibást keresni. Az eddigi történetnek nagyon fontos tanulságai vannak a jelenre vonatkozóan, ezen tanulságok segítik a párokat a változásban. A függőség köré szerveződött kapcsolatokat nem ők irányították, inkább sodródtak bennük. A terápia folyamán a párok birtokba veszik és tudatosan formálják a kapcsolatukat.

Írta: Ilka András

https://www.facebook.com/orczyklub/

https://www.facebook.com/parcsaladterapia/

Források:

¹Petke Zsolt, Tremkó Mariann (szerk) - Felépülés a függőségből: szerencsejáték és szerhasználat.
Medicina, 2018.

Cullen, J. & Carr, A. (1999). Co-dependency: An empirical study from a systemic
perspective. Contemporary Family Therapy, 21, 505-526.

Marina Milushyna - Foreign studies of the codependency phenomenon. Humanities and Social Sciences vol. XX, 22 (2/2015), pp. 51- 61

 Forrás:orczyklub.blog.hu

https://orczyklub.blog.hu/2020/06/08/tarsfuggoseg_346?fbclid=IwAR1dS88F5-mGLfzoaJZwDDZkOvo2A-JasVE9AW7d6leG6t4LEr7rhBzKuGU

Minden írásom szívből születik, de ez különösen. A hazánkban is elterjedt Minnesota-modell kifejezetten a szenvedélybetegnek kidolgozott, hatékony és komplex kezelői program. Ebben dolgozom én is, ez az, amibe beleszerettem, és amiben hiszek. Tapasztalom azt, hogy aki igazán akarja, annak segít, és csodálatos változásokon megy keresztül az, aki rábízza magát a programra. Külön öröm számomra, hogy a következő sorokon keresztül ismertethetem meg az intézményt, ahol dolgozok, és bemutathatom azt, hogyan néz ki a Minnesota-modell belülről és közelről.

A Minnesota-modell módszerét Dan Anderson pszichológus és Nelson Bradley orvos közösen dolgozták ki az 1950-es években. A modell a hetvenes években terjedt el Amerikában, nálunk elsőként a Szigetvári Kórház addiktológiai osztályán valósult meg körülbelül húsz évvel ezelőtt. Andersonék szerettek volna létrehozni a szenvedélybetegek számára egy olyan kezelést, amely emberséges, ugyanakkor hatékony is. Akkoriban ugyanis az alkoholbetegeket erősen stigmatizálták, még az orvosok sem tudtak elvonatkoztatni előítéleteiktől a kezelésük során. Bár nem is kell annyira visszamenni az időbe, hiszen az alkoholizmus még mindig magán hordozza a bélyeget, továbbra is a legelítéltebb betegségek közé tartozik.

Megközelítésükben az volt az úttörő, hogy módszerükbe beépítették az Anonim Alkoholisták elveit, és azokat szakmai keretek közé helyezték, így a rehabilitációs programjukban az önsegítő módszereket a pszichoterápiával és az orvosi ellátással ötvözték. Újszerűnek számított az a szemléletük is, hogy az alkoholizmus egy olyan önálló betegség, amely krónikus, azaz élethosszig tartó. Az akkori megközelítés a szerhasználatot inkább egy egyéb pszichés betegséggel járó másodlagos zavarnak gondolta, amit egyszerűen el kell tűrni, és nem helyeztek rá különösebb hangsúlyt.

A Minnesota-modell azt képviseli, hogy az alkoholizmus nem egy kísérő jelenség, hanem egy összetett betegség, melynek kialakulásában többek között fizikai, pszichológiai, szociális és spirituális tényezők is szerepet játszanak – éppen ezért olyan kezelést igényel, amely egyszerre foglalkozik ezekkel a minél teljesebb felépülés érdekében.

Nem gyógyulhatsz meg – de választhatod a józanságot

A program a betegség-koncepcióból kiindulva azt hirdeti, hogy az alkoholizmusból nem lehet meggyógyulni: aki függő, örökre az marad. Ezt azonban nem eleve vesztes csataként könyvelik el, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy van kiút: meg lehet tanulni tünetmentesen, azaz józan alkoholistaként élni. A szenvedélybetegek esetében nincs olyan, hogy majd idővel képesek lesznek mértékkel és kontrolláltan inni, úgymond szociális ivóvá válni, mivel betegségük fő velejárója az, hogy nem tudják tartani a mértéket. Aki alkoholbeteg, annak a zéró tolerancia jelenti az egyedüli tartós megoldást.

Mivel az alkoholizmus nem egy szokás és döntés, ezért egyáltalán nem elegendő az, ha felhagynak az ivás szokásával. Az alkoholizmus olyan betegség, ami rombolja a fizikai és mentális egészséget, a személyiséget, a szociális kapcsolatokat, befolyásolja a gondolkodást, a viselkedést és az érzelmi életet. Éppen ezért nem elég nem inni, hanem minden téren józanodni kell. Ahogy a sorstársi közösségekben szokták mondani: a felépülő nem lehet ugyanaz az ember, aki volt, mert ugyanaz az ember inni fog.

Több oldalról, összefogva

A program komplexitását tükrözi az is, hogy a felépülést egy multiprofesszionális team kíséri, amely orvosokból, ápolókból, pszichológusokból, szociális munkásokból, addiktológiai konzultánsokból és saját élményű segítőkből áll, akik gyakran professzionálisan képzettek.

Mivel a szakemberek a betegség különböző területeihez értenek, így több oldalról, de szoros együttműködésben, a közös elveket szem előtt tartva tudnak segíteni a felépülőknek. A modell varázsereje abban is rejlik, ahogy a személyzet a kliensekhez viszonyul: azt éreztetik az alkoholbetegekkel, hogy hisznek bennük, felnőttként kezelik őket és képesnek tartják őket arra, hogy egy teljes, kielégítő, és legfőképpen józan életet alakítsanak ki.

Azon kívül, hogy krónikus, progresszív és halálos, az alkoholizmus családi betegség is – ezért a program a hozzátartozók bevonását is elengedhetetlennek tartja a felépülés során. A modell a rendszerszintű megközelítésben hisz, azaz hogy a család rendszerén belül is kell, hogy történjen változás, a tagok aktív bevonódása révén, mivel ők is érintettek a betegségben.

„Hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni”

Magyarországon jelenleg több intézmény is dolgozik a Minnesota módszereivel, vidéken és a fővárosban is alkalmazzák a kórházak és az alapítványok. Az eredeti koncepciót teljesen és szigorúan a szigetváriak őrizték meg, a többi intézmény az alapvető elveket és pontokat megtartva eltérhet a kezelés időtartamában és formájában. A budapesti Félúton Alapítványhoz tartozó Félút Centrum intézményvezetőjét, Kovács Adél pszichológust kérdeztük arról, náluk hogyan valósul meg a Minnesota:

„A mi terápiánk 12 hetes, máshol jellemzően hosszabb a kezelés időtartama” – mondja Adél. – „Azt tapasztaljuk, hogy ez a három hónap általában elég hosszú ahhoz, hogy a kezdeti időszakon átsegítsük a klienst, de kellőképpen rövid ahhoz, hogy az is igénybe vehesse a programot, aki még nem vesztett el mindent. Akinek még van családja, esetleg munkája, és nem tudna ennél több időre kiszállni az életéből.”

Pont ahogy  a 27 éves Tamás is, aki elvégezte az intézmény terápiás programját. Ugyan főkönyvelői munkáját megtartotta, de úgy érezte, szerhasználata során elérte a személyes mélypontját: „Nekem konkrétan az életemet mentette meg a program. Vagy öngyilkos lettem volna, vagy az alkohol ölt volna meg.” Fiatal kora ellenére az alkohollal való küzdelme több évre nyúlik vissza:

„Viszonylag régóta tudom magamról, hogy alkoholista vagyok. Öt éve próbálkoztam a leállással, sikertelenül: hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni, reménytelennek éreztem az egészet. Nagyon elfáradtam ebben mentálisan, érzelmileg és erkölcsileg, anyagilag is csődbe vitt a szer. Gyakorlatilag nem volt már hova pusztítanom magam. Úgy éreztem, ez az a pont, ahol segítséget kell kérnem. Jártam önsegítő csoportokba, de úgy éreztem, nekem ez kevés lesz, ezért is jelentkeztem az intézménybe.”

Adél felhívja a figyelmet arra, hogy a motiváció ugyan alapvető feltétel a felvételhez, de nem minden esetben elegendő: „A Minnesota modellen alapuló programok általában nagyon intenzívek, így eléggé megterhelők. Ebből kifolyólag a motiváció, bár kulcskérdés, önmagában nem elég. Kell, hogy a józanodni vágyó kellőképpen stabil mentális, fizikai és pszichés állapotban legyen, mert csak így fog tudni haladni. Amennyiben egy jelentkezőnél valamelyik problémás, akkor őt az egészségügy megfelelő területére irányítjuk, és jó esetben, amint az adott probléma rendeződött, már együtt tudunk működni.”

Segíteni mindenesetre csak akkor tudunk, ha maga a függő akarja a változást, és motivált a józanodásra – ezért a telefont neki kell felemelnie, a hozzátartozónak általában nem is adunk időpontot a beköltözéshez.

Miből is áll a program?

Ahogy Adél is utalt rá, a program valóban intenzív: a bentlakók reggeltől délutánig csoportos foglalkozásokon és egyéni konzultációkon vesznek részt, esténként pedig az Anonim Alkoholisták gyűléseit látogatják. Az önismereti munkán kívül a „90 nap 90 gyűlés” szlogen jegyében a gyűlésekre való rendszeres járás is kiemelt része a programnak, melyet a beköltözők gyakran nem fogadnak kitörő lelkesedéssel.

„Emlékszem, eleinte megrémültem attól, hogy minden nap gyűlésre kellett járnunk. Minden nap, nem lesz az egy kicsit sok? – gondoltam magamban. De most már látom, hogy erre szükség volt. Nekem azért volt hasznos, mert így több tapasztalatot gyűjthettem az önsegítő közösségekről. Az elején megszoktam azt, hogy menni kell, végül megtanultam, hogy nem azért kell menni, mert nekem azt mondják, hanem azért, mert nekem erre szükségem van. Ha nem mentünk volna el mindennap, valószínűleg sokkal lassabban és nehezebben fogadtam volna el azt, hogy szükségem van a többiekre, a sorstársaim támogatására, és arra, hogy beszélhessek, megoszthassak és meghallgassanak.” –

emlékszik vissza Ágnes, aki Tamáshoz hasonlóan szintén a Félút Centrum bentlakó kliense volt.

A terápiás program során minden kliens kap egy egyéni segítőt, akik az intézmény terápiás munkatársai, pszichológusai közül kerülnek ki. Párhuzamosan fut tehát az egyéni és a csoportos folyamat, a fókusz azonban a csoportos foglalkozásokon marad. Erre azért is van szükség, mert az alkoholbetegek használatuk alatt elszigetelik magukat a kapcsolatoktól, szociális hálójuk szétesik, magányossá válnak. A csoportok jó lehetőséget biztosítanak számukra szociális készségeik fejlesztésére (önkifejezés, konfliktuskezelés, asszertív kommunikáció elsajátítása), ezen kívül erősíti a valahová tartozás érzését is. Mivel nehéz érzéseiket alkohollal próbálták kezelni, ezért megfigyelhető az is, hogy érzelmeiket nehezebben fogják meg és fejezik ki. A csoportokon ezért első számú szabály az, hogy az érzések szintjén kommunikálnak – az nem számít elfogadható válasznak, hogy „jól vagyok” és „rosszul vagyok”.

A program végére nem csak színesedik kifejezőkészségük, hanem újra megtanulnak beszélni magukról. A csoport támogató és elfogadó közege, megtartó ereje segít abban, hogy a betegségükből fakadó szégyen is oldódjon. Rájöhetnek arra, hogy a csoportban szinte mindenki tett olyat, amit megbánt vagy titkolt – tehát nincsenek egyedül ebben, megosztozhatnak ezeken a terheken.

A napindító és a filmmegbeszélő csoportokon kívül a pszichoedukációra is nagy hangsúlyt helyezünk a programon belül. Ez előadások formájában történik, melyek azt a célt szolgálják, hogy a felépülők minél jobban megismerhessék betegségüket. A tartós józanság kialakításához ismerniük kell betegségük természetét, a visszaesés megelőzése érdekében az arra figyelmeztető jeleket, az úgynevezett keresztfüggőség, vagyis a szerváltás veszélyeit, valamint a diszfunkcionális családok jellemzőit és a velük járó játszmák jellegzetességeit. Ezen kívül külön előadás van az egyéb pszichés zavarokról, ugyanis az alkoholizmus gyakran társul szorongásos, hangulati vagy személyiségzavarral, melyek a szertől függetlenek.

Az intézmény az úgynevezett kettős diagnózisú klienseket is fogadja – Tamás is alkoholizmusán kívül bipoláris zavarral is küzd: „Számomra az egyik legnagyobb előny az volt, hogy a bipoláris zavarommal is ugyanúgy foglalkoztak a program alatt, mint az alkoholizmusommal. Megtanultam, hogy mindkettőre ugyanúgy kell figyelnem, megtörtént a gyógyszerbeállítás is, ami nélkül szinte lehetetlen lenne józannak maradnom.”

Az intézmény családi csoportjain a szenvedélybetegek és a hozzátartozók együtt ülhetnek, ugyanakkor a hozzátartozóknak is van külön csoport, ahol nincs jelen az alkoholbeteg. Lehetőségük van nekik is külön konzultációkra, valamint bátorítjuk őket arra is, hogy kapcsolódjanak be a hozzátartozóknak szóló 12 lépéses programba (Al-Anon). A hozzátartozók úgy is igénybe vehetnek segítséget, ha maga az alkoholbeteg nem vesz részt a programban.

„Még életemben nem foglalkoztam ennyit magammal”

„A felépülés elején az alkoholbetegnek szüksége van arra, hogy kiszakadjon abból a közegből, ahol iszik, és egy olyan zárt környezetben józanodhasson, amely megteremti a feltételeket az elmélyült önismereti munkára. Ennek a 12 hétnek valóban a józanodásról és önmagukról kell szólnia” – hívja fel a figyelmet Adél.

A kliensek szigorú napirendet követnek, a program első két hete teljes izolációban zajlik, azaz a gyűléseken kívül nem érintkezhetnek és léphetnek kapcsolatba a külvilággal. Az izoláció lejárta után se lehetnek náluk a telefonjaik, azokat csak az előre megszabott idősávban használhatják. Mindennap kapnak írásos feladatokat, az intézményben csakis AA-s irodalmat olvashatnak. Ugyanakkor fontos az is, hogy ez a zártság reális keretek között valósuljon meg, azaz hogy ne tartsuk őket feleslegesen burokban – ezért hétvégenként a kliensek saját döntésük szerint hazamehetnek. Ekkor van lehetőségük ugyanis megtapasztalni azt, hogyan is működnek ők „kint”, immár józanul, felmérhessék, milyen helyzetek jelentenek számukra nehézséget, és min kell majd változtatniuk – élményeiket és tapasztalataikat pedig a következő hét elején a terápiás személyzettel feldolgozhatják.

Az igazi munka a program után kezdődik

A betegségtudat erősítése azt jelenti, hogy nem feledkezhetnek meg betegségükről, hiszen az teszi számukra lehetővé, hogy képesek legyenek önállóan kialakítani és fenntartani józan életüket. „Mondhatjuk úgy is, hogy a klienseink egyfajta személyiségfejlesztő terápián vesznek részt, ahol rengeteget tanulnak a betegségről és önmagukról.

Az intézmény szigorú, de konzekvens keretei segítenek nekik abban, hogy megtanuljanak egy működőképes napirendet kialakítani, megtapasztalják, milyen elfogadva lenni, őszintén beszélhetnek magukról és a betegségükről, megkezdhetik önismereti munkáját, megismerkedhetnek az önsegítő gyűlésekkel és a sorstársakkal. Eszközöket kapnak, hogy el tudják fogadni betegségüket, de arra is, hogy megtanulják szer nélkül, rendezetten, teljességgel élni az életüket.”

– összegzi Adél a program lényegét és célját. – „Úgy fogalmaznék, hogy mankókat adunk az első lépések megtételéhez, és eszközöket ahhoz, hogy az intézmény falain kívül is folytatni tudja a munkát.”

A felépülőknek a program végén józanságuk szempontja szerint kell mérlegelni életvezetésüket és döntéseiket. Ha valami akadályozza a józan életvitelük kialakítását és fenntartását, azzal fel kell hagyniuk, és helyette olyan tevékenységeket, kapcsolatokat és szokásokat kell kialakítaniuk, amelyek segítenek a józanság megőrzésében. Kifejezetten ilyen a sorstársi közösségbe való integráció, mely által új, józan kapcsolatokat alakíthatnak ki, tartozhatnak egy közösségbe, új identitást és erőforrásokat adhat, valamint segít nekik emlékezni arra, honnan jöttek, azért, hogy ne veszítsék el azt, amit (újra) felépítettek.

A járványhelyzet alatt is fogad az intézmény új jelentkezőket, ennek feltételeiről bővebb tájékoztatás kérni, valamint jelentkezni a következő elérhetőségen lehet: 06-1-258-68-78.

További, Minnesota-modellel dolgozó intézmények listája itt található.

Szerző:BrunnerZanettAnna

Forrás: itt

Forrás:pszichoforyou

https://pszichoforyou.hu/minnesota-modell/?fbclid=IwAR1VMoPrj5hrnzIbeFJq6BCn20-DDdyCrkBZCABhuu6b-_UJSo1cc6H778E

 –

Filákovity Radojka/WMN: Az elmúlt hónapok a megszokott tapasztalásainkon túlmutattak, így a problémamegoldó eszközeink is kevésbé hatottak. Mi történik, ha ilyen mértékű stressz éri az embert, milyen alapvető élettani funkciókat érint leginkább?

Fülöp Emőke: A fokozott stresszhelyzetek megnövekedett kortizol-termelést idéznek elő, ami általában szénhidrátéhséget eredményez. Ilyenkor, az erre érzékeny emberek fokozott evéssel reagálnak. A jelenlegi, bizonytalan helyzet kimeríti az összes feltételét annak, amit a stresszről gondolunk. A krízis azonban ugyanannyira lehet esély, mint veszély, attól függően, az ember mennyire tud megoldás-központúan gondolkodni, reagálni. Van, akit a szorongás debilizál, gyakorlatilag lebénít, van, akit viszont új megküzdési formák kialakítására ösztönöz.

A leginkább stresszkeltő helyzetek egyébként azok, amikben a kontrollvesztés dominál. Ugyanakkor a karanténban még voltak támpontok – mikor lehet például bevásárolni, hogyan lehet másokkal találkozni.

A veszélyhelyzet feloldása miatt ezek a támpontok megszűntek, így egyéni döntéssé vált a helyzetre adott reakciónk. Paradox módon azt tapasztalom a pácienseimnél, hogy emiatt nehezebben alkalmazkodnak a korlátozások feloldását követő helyzethez, mint anno a karanténhoz: akik például hipochondriára hajlamosak, azt élték meg a karantén alatt, hogy a külvilág által korábban abnormálisnak titulált reakciók váltak normálissá, így, ami miatt előtte mindenki furcsán tekintett rájuk – állandó kézmosás, fokozott reakció a legkisebb tünetre is –, az általánossá vált. Épp emiatt a járványhelyzet első szakaszában nem tapasztaltam náluk állapotrosszabbodást. Most azonban nekik is meg kell küzdeniük azzal, hogy már nem olyan szigorúak a szabályok, megszűntek a jól behatárolt keretek, ami fokozhatja a szorongásokat.

F. R./WMN: Az evészavarokkal küzdőknek azonban kifejezetten rosszat tett a karantén.

F. E.: Az evészavar esetében az étel beszerzése, vagy éppen az attól való távolmaradás központi helyet foglal el a gondolkodásban. Az elmúlt hónapokban sok esetben a megszokott ételek beszerzése vált nehezebbé, ami csak tovább növelte a vágyat: ha ugyanis én döntök úgy, hogy nem tömöm tele a hűtőt étellel, az teljesen más, mintha akadályozva vagyok benne. Aki ugyanakkor idejekorán felhalmozott mindent, annak egy állandó kísértéssel kellett szembenéznie, azzal, hogy „össze van zárva az ellenséggel”. Nem csak az ételekkel való összezártság okozhatott nehézséget: az anorexia nervosa jellemzően tizenkettő-tizennyolc év közötti lányoknál alakul ki, és sok esetben megterhelő családi kapcsolati minták, diszfunkciók húzódnak meg a hátterében. A család általában merev szerkezetű, túlkontrolláló, így az egyetlen dologgá, ami felett a beteg kontrollt tud gyakorolni, a saját teste válik.

A karanténhelyzetben, amelynek során egy anorexia nervosával küzdő fiatal össze van zárva a túlkontrolláló családdal, a tünetek súlyosbodhatnak.

A bulimia esete más, ott a háttérben sokszor valamilyen trauma, abúzus húzódik, és az érintettek is idősebbek, általában tizennyolc-huszonöt év közöttiek. Ők a karanténban nehezebben tudták titkolni a falásrohamokat és az azt követő hánytatásokat a környezetük előtt, ahogy a falásrohammal küzdők is.

F. R./WMN: Mi a különbség a falásroham-zavarral küzdők és a bulimia nervosában szenvedők között?

F. E.: Patológiás formában a falásroham zavara az, amikor az evést nem az éhség vagy a telítettségérzés irányítja, hanem az érzelmi tényezők. Ezek a páciensek sokszor tényleg extrém mennyiségű kalóriát tudnak bevinni egyszerre, de amíg a bulimiánál az ezt követő bűntudatból, illetve szégyenérzetből adódó feszültséget hányással oldják (ami súlyos testi problémákhoz vezethet), addig a falásroham-zavarral küzdő ember (aki ilyen módon nem szabadul meg az ételtől) megreked egy állandó önutálatban, a falás után depresszív időszak következik. Mindkét zavarnál óriási a szenvedésnyomás, így ezeknél a problémáknál gyakori, hogy szakemberhez fordulnak segítségért.

 

F. R./WMN: Az anorexiában szenvedőknek ezzel szemben nincs betegségtudata?

F. E.: Az anorexia nervosa nagyon kíméletlen zavar: a betegséggel küzdők perfekcionisták, a végletekig képesek kizsigerelni magukat mind a sportban, mind a munkában. Mindenben a tökéletességre törekszenek, így az evésben is. Az egésznek van számukra egy erős szabályozó, büntető jellege, és mivel nincs betegség-belátásuk, ezért a környezetnek fontos a szerepe a probléma felismerésében.

Annak ellenére viszont, hogy az anorexia tünetei látványosabbak, mint a bulimiáé, a határt nehezebb megragadni: a család gyakran túl sokáig él tagadásban, későn veszi észre, hogy a gyerekkel baj van.

F. R./WMN: Még akkor is, ha drasztikus a súlycsökkenés?

F. E.: Azt látják kezdetben, hogy a gyerek először csak nem eszik egészségtelen dolgokat, sportolni jár, jól teljesít, ami nagyszerű – csupa olyan dolog, aminek egy szülő normál esetben örül. A vészcsengőt általában az nyomja meg, amikor a fiatalból eltűnik az életöröm, a testsúly pedig már kritikus határ alá csökken. Az evészavarral gyakran jár együtt depresszió, de hiába veszi észre a környezet, az anorexia kezelésében nagyon nehéz elérni a páciens együttműködését, épp azért, mert nincs betegségtudata.

F. R./WMN: A mentális zavarok gyűjtőkönyvében ugyan még nem szerepel, de egyre több szó esik manapság az orthorexiáról is, ami az egészséges ételektől való függőséget jelöli. Egy ilyen zavar felerősödhet világjárvány idején, amikor az egészség még fontosabb szerepet kap?

F. E.: Az orthorexia kényszeres zavar, a kényszerek pedig azért keletkeznek, mert az ember fokozottan szorong, amit kényszercselekvéssel próbál oldani. Például úgy gondolja, ha ötször mos kezet, akkor nem fog megbetegedni, vagy úgy marad egészséges, ha csak bizonyos ételeket eszik, adott helyről szerzi be őket, és meghatározott módon készíti el.

Az orthorexia onnantól számít patológiásnak, amikor az ételek beszerzése és elkészítése rögeszméssé válik, elveszi a teret és az időt más, korábban fontosnak tartott dolgoktól.

F. R./WMN: Hogyan tudnak ezek a betegek megküzdeni azzal, ha a járvány miatt újra felerősödött az evészavaruk?

F. E.: A legtöbb embernek van valamiféle sérülékenysége. Aki valaha evészavarral küzdött, az ő sérülékenysége ott van. Ezek az emberek hajlamosak a szélsőséges gondolkodásra: vagy betegként, vagy gyógyultként tekintenek magukra, holott ez az állapot nem fekete-fehér. Egy picit az alkoholizmushoz hasonlítható, amiben szintén előfordulhatnak visszaesések stresszhelyzet esetén. De fontos, hogy ha vannak is ilyenek, már nem onnan kell kezdeni a gyógyulást, mint a legelején. Az evészavarokkal foglalkozó intézmények is hangsúlyozzák: ilyen kritikus időszakban, egy abnormális helyzetre adott normális reakció, ha időről időre visszatérnek azok a gondolatok, hogy az ember felfalná a hűtő tartalmát. A páciensnek magát kell erősíteni, hogy ez a helyzet átmeneti, véget fog érni, és ott tudja folytatni a gyógyulást, ahol abbahagyta. Ez analógiában kicsit olyan, mint amikor egy állomáson vagyunk: tudjuk, hogy jönni fog a vonat, ahogy azt is tudjuk, hogy az evéssel kapcsolatos gondolatok is jönnek majd, amikor picit stresszesebbé válik a helyzet. Viszont rajtunk múlik, hogy felszállunk-e a vonatra, vagy hagyjuk, hogy tovább menjen.

Súlyos anorexia azonban nem gondolom, hogy csupán egyszerű ambuláns terápiával gyógyítható, inkább a csapatmunkában hiszek: gyógytornász, dietetikus, esetenként gasztroenterológus bevonásával, ha szükséges, kórházi kezeléssel, csoport- és családterápiával lehet hatásos eredményt elérni.

Ha elindult már egy ilyen komplex terápia, borzasztó, hogy a járvány miatt meg kellett akadnia. Viszont – ahogy azt a külföldi intézmények is hangsúlyozták, – a cél most inkább a visszaesés elkerülése és a köztes állapot fenntartása kell hogy legyen.

F. R./WMN: A társas érintkezés hiánya, az evés szociális funkciójának elvesztése mennyire jelentett nehézséget az elmúlt időszakban ezeknél a betegeknél?

F. E.: Akinek patológiás evészavara van, annak az evés rég elvesztette a szociális és az örömszerző funkcióját. Az pedig, hogy másokkal egyen, inkább szorongáskeltő számára: a bulimiás páciens attól szorong, hogy megjegyzik, mennyit eszik, az anorexiában szenvedő pedig, hogy milyen keveset. A falásroham-zavarral küzdőknél a háttérben általában az étellel kapcsolatos kritikus szülői magatartás is felfedezhető: a picit túlsúlyos gyereket a szülő próbálja szabályozni abban, mit ehet és mit nem, ezért szorongás alakul ki a mások előtt való evéstől. A szakemberek többek között épp abban segítik a pácienseket, hogyan tud újra kialakulni az evés szociális és örömszerző funkciója. Ez a karantén alatt nehezített volt, bár az online lehetőségeknek köszönhetően – gondolok itt Zoomra vagy Skype-ra – nem feltétlenül kellett megszakadnia az ilyen jellegű terápiának.

F. R./WMN: Hogyan hatott a nyitás az evészavarokkal küzdőkre? Ez is egy olyan változás volt, ami felerősítette a zavarokat vagy épp ellenkezőleg?

F. E.:

Aki szorongással küzd, annak az enyhítés is egy újabb stressz, egy újabb változás, amihez alkalmazkodni kell.

Külön nehézség, hogy most mindenki maga húzhatja meg a határokat, és felmerül a kérdés: hol húzódnak valóban ezek a határok? Én még maszkban járok, de mellettem húsz másik ember már nem – én aggódom túl a dolgokat, vagy a többiek felelőtlenek? Mindenki a saját igazát bizonygatja, és emiatt elkezdenek egymásra furcsán nézni az emberek – ez még azokat is megzavarja, akik nem küzdenek sem szorongással, sem evészavarral. Fontos, hogy el tudjuk engedni a külső nyomást, és aszerint cselekedjünk, ami számunkra a legkevesebb szorongással jár, illetve, hogy a külső nyomás ne írja felül a saját biztonságunk érdekében tett lépéseket. Most a belső támpontok, a saját szorongásaink optimalizálása az egyik legfontosabb szempont.

Az evészavarban szenvedők személyisége sok esetben merev: a betegséggel küzdők nagyon nehezen engednek a szokásaikból, épp ezért mindenféle apró változás hihetetlen kihívás elé állítja őket. Ugyanakkor most arra kell berendezkedniük, hogy folyamatosan újratervezzenek – ennél rosszabbat kitalálni sem lehetne egy evészavarosnak, aki abba kapaszkodik, ha végre van egy struktúra körülötte.

Nem maga a karantén vagy a nyitás ténye a rossz számukra, hanem az, hogy megint igazodni kell egy új helyzetekhez.

F. R./WMN: Milyen módon tudnak állandóságot vinni a folyamatos változásba?

F. E.: Az ELTE élő pszichológiai előadásokat tartott a Facebookon, ahol az evészavar is téma volt. Ott említettem egy bulimia nervosával küzdő páciensem tapasztalatait, aki arról számolt be, mekkora lavinát képes elindítani, ha egy láncszem meglazul: ha kimarad a reggelije, akkor szinte az egész hete dugába dől. Ebédnél ugyanis éhesebb lesz, mint szokott, emiatt többet fog enni, így beindulnak a szorongásai. A szorongás pedig már egy evésre késztető helyzet, ami hánytatással végződik. Ilyen esetben ki kell találni, a betegek hogyan hozhatnak létre három-négy olyan támpontot a napjukban, amihez tartani tudják magukat. Az sem jó ugyanakkor, ha túl szigorúak magukhoz.

Mindenkinek fontos belátnia, hogy egy dologra érdemes most berendezkednünk: a változásra. Épp emiatt kell a rugalmasság, kellenek az engedmények: a saját magunkkal szembeni empátia kiépítése kulcsfontosságú – nem csak az evészavarosokat illetően.

Azzal szoktam bátorítani a pácienseimet, hogy, ha lesz is második hullám, most már van erre forgatókönyvünk. Tudjuk, hogy képesek vagyunk olyan helyzetekre is ráállni és kialakítani a saját struktúránkat bennük, amik korábban ismeretlenek voltak számunkra. Emiatt kicsit könnyebb. Amíg nincs vakcina, illetve gyógykezelés, addig meg kell őriznünk a folyamatos újratervezés és a magunkkal (szorongásainkkal) szembeni megértés és elfogadás képességét.

 

Filákovity Radojka

 Forrás: wmn.hu

 https://wmn.hu/wmn-life/53002-tuleves-majd-csendes-hanytatas-hogy-a-csalad-eszre-ne-vegye--eveszavarokkal-kuzdok-a-jarvany-idejen-

Adynál jobban kevesen értették meg és fejezték ki, hogy a mámor, mint teremtő és pusztító erő, ott van az élet gyökerénél, és "az élet él és élni akar."

„Egyetlen igazság van a földön s ez az igazság az élet,” írja Ady Endre. “Ne tagadjuk le hát a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életből semmit sem kell letagadni. Az életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az erőnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy mesterkedésnek pompája nyújt.” Nem csoda, hogy Ady fellépését óriási felháborodás kísérte. Nem pusztán azzal váltotta ki, hogy veszélyes, új eszmék nevében bírálta a hatalmasokat.

Egy olyan korban, amikor az érzelmeket elfojtani, az igazságokat elhallgatni, a vágyakat leplezni, a mámort megvetni illett, legalábbis nyilvánosan - Ady nyíltan és őszintén az Élet pártjára állt. A Mámor pártjára állt a papírszagú igazságokkal, a merev dogmákkal, az osztálytermek és a templomok ásítóan üres, ájtatos szólamaival, a hivatalok pöffeszkedő fontoskodásával, a szalonok nyárspolgári giccsével szemben.

Azt a veszélyes igazságot hirdette, hogy az élet nem a hétköznapok komoly, szorgoskodó nyüzsgésében rejlik. A mámor ritka pillanataiban tárul elénk az élet rettentő misztériuma. Erről a mysterium tremendum et fascinans-ról írt Rudolf Otto, mint minden vallás alapélményéről, és ami Ady szerint minden élet gyökerénél is ott van. Az Élet: vallásos áhítat, titok és rettegés. Mégis, a túlélésért folytatott küzdelem közben, a közös élet intézményes megszervezésével ez az élmény elhalványul. “Ránk borul a köd. Haladunk tudat, hit, emlékezés, remény és cél nélkül,” írja. “De ha néha a lélek hamvából felébred egy szikra, egy pillanatra eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet.”

Nem véletlen, hogy a modern magyar irodalmat megteremtő Nyugat folyóiratba éppen A magyar Pimodán című esszéjével debütált, aminek a témája a teremtő és pusztító mámor. Botrányt keltett azzal, hogy kimondta: a mámornak bizony nagy szerepe van a művészeti alkotásban. De azzal is, hogy könyörtelenül rámutatott: “a magyar ugaron” a vágyak és a lehetőségek között húzódó szakadék miatt a legnagyobb elmék alkoholizmusba, pusztító mámorba menekülnek.

“A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba,” írja. A Pimodán egy párizsi szalon volt, ahol a a 19. század közepén a francia író- és művészvilág legnagyobbjai pszichonauta kísérleteket folytattak magukon különféle, akkor még egzotikusnak számító tudatmódosító szerekkel, mint a hasis. Élményeik szerves részévé váltak a francia kultúrának.

Ady szerint azonban a magyarok, és ő maga is, érzéketlenek maradtak az ilyen “okosabb és finomabb narkotikumokra”. A mámor nálunk sokkal inkább pusztító, mint teremtő. Miért? Mert “Magyarországon abból élünk, hogy hazudunk egymásnak.” Ady kora magyar valóságát látta olyan hazugnak, álságosnak, nyomasztónak, ami lehetetlenné tette egy olyan kifinomult elme számára az alkoholmámor nélküli létezést, mint ő.

“Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.”

Ez a gondolat szintén botrányos volt a milleniumi korszakban, amikor a magyar népet leginkább dicsérni illett jellemszilárdsága, keresztény gyökerei és dicső múltja miatt. Nem csoda, hogy Adyt kiátkozták a konzervatív sajtóban, mint dekadens, beteg lelkű felforgatót, zsidóbérencet és hazátlan bitangot. Ami talán a legnagyobb tragédiája is volt, hiszen kevés olyan zsenije volt a magyar irodalomnak, aki annyira szervesen, gyógyíthatatlanul magyarnak érezte és vallotta volna magát, mint éppen ő.

A magyar nép mámorhoz való álszent hozzáállása azóta is töretlen. Legyen szó szexről, drogokról vagy más szenvedélyről. Nincs nagyobb botrány, mint amikor valaki őszintén akar szólni a teremtő és a pusztító mámorról. (Szexedukáció az iskolában? Még mit nem!) Mert ha ezekről őszintén beszélnénk, akkor őszintén kellene beszélnünk az ezernyi kezeletlen népbetegségről és társadalmi nyavalyáról, igazságtalanságról és fonákságról, ami a magyar népet sújtja. Akkor be kellene nézni a szőnyeg alá, ahová besöpörtük azt a sok szenvedést. Akkor lelepleződne, hogy a kép, amit magunkról mutatunk, hamis.

Menedzseljük, korlátok közé szorítjuk, visszafojtjuk az életet, a nyugalmas látszatot választjuk a felkavaró igazsággal és valósággal szemben. Sokkal kényelmesebb moralizáló közhelyeket és szóvirágokat szajkózva harcot mímelni a vágyaink és álmaink ellen, mint leásni a gyökerükig. “S csináltak egy jámbor, papos világot, mely megöli a vágyat és az álmot,” írja keserűen Ady. Amikor az Alkotmánybíróság 2004-ben kimondta, hogy nincs jogunk a mámorhoz - Ady perspektívájából nézve azt mondta ki, hogy nincs jogunk az élethez. A cél nem a mámor száműzése. Mert ha a teremtő mámort száműzzük az életünkből, akkor pusztító mámorként fog visszatérni.   

De azért Ady a maga látnoki erejével nem csak borús képeket varázsolt elénk, de tudott a maga módján kimondottan derülátó és utópikus is lenni. Hitt abban, hogy az élet végül mindig győzedelmeskedik a halál ködös, dohos, poshadt, dermedt áligazságai fölött. “Az ember igenis repülni fog,” írja. “Ikarosz eljövendő unokái repülnek és gondolatot olvasnak majd! Az emberi haladásnak nincs határa s valamikor majd mindennapi, banális emberi dolog lesz az, amit silány fantáziával, gyönge hittel mítosznak, isteni csodának tartunk ma.”

Ady egész élete, gondolkodása tele van ellentmondásokkal. Életműve nem egy koherens, logikusan felépített rendszert alkot - impulzív, diszharmonikus, gyakran indulatos, néha igaztalan és túl kritikus is. Annyira azért nem volt szörnyű az a kor, mint ahogy Ady láttatta. Ő maga is része volt a démonnak, amivel küzdött. Saját magát pusztította ő is. Az általa kultikusan tisztelt mámoron keresztül. Egyszerre volt meg benne a sírva vigadó, cigányzenére mulató, kocsmát támasztó, múltba révedő vidéki magyar úr, és a világra nyitott, józan jövőlátó, aki túllépett "a mai magyar kocsmán". Kínzó félelmei, beteges szorongásai, nyugtalan szíve végül megölték. Ahogy Lukács Hugó, az orvosa írta halála után: "Éveken át vizsgálgattam ezt a szívet, és fejcsóválva tapasztaltam, milyen érthetetlennek, feleslegesnek, meg nem okoltnak látszó erőfeszítéssel dolgozott."

Amit nem tudott: tespedni és tétlenül ülni, tűrni, hogy az Élet megaludjon körülötte, mint a tej. "Úgy érzem, agyonnyom a csend," írja. "darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába."

Kevés tragikusabb képet tudok elképzelni, mint a költő, ahogy a parlamentben áll a köztársaság kikiáltásakor, 1918. november 16-án. Már súlyos beteg volt, de elvonszolta magát az Országgyűléshez, mert ott akart lenni a történések középpontjában. Belépett az ülésterembe. Senki nem vette észre. A forradalom prófétája tétován, felismeretlenül, tanácstalanul áll, az események túlhaladtak rajta. Csendben kifordul a teremből, és hazamegy.  

Az Élet gyakran visz minket tévutakra. Ha kiállunk az igazunkért, a veszély mindig fennáll, hogy túllövünk a célon. Hogy kettős mércét alkalmazunk. Hogy megbántunk másokat. Bár törekedni kell rá, hogy ezt elkerüljük, ezt a kockázatot mégis vállalni kell. Tanulni csak a hibáinkból tudunk. Ezerszer inkább a harsogó élet és az üvöltő igazság, mint a poshadó álnyugalom és konfliktuskerülő gyávaság. "Föl kell emelnünk hát egymás szíveit, s egymás eszébe hozni, hogy az életnek nincs gyászindulója, csak himnusza, biztató, harsogó, lázas himnusza."

Sárosi Péter

Forrás: drogtiporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/06/11/az_elet_mint_mamor#more15803704

Bár Magyarországot nem sikerült a kormány drogstratégiájának megfelelően drogmentessé tenni 2020-ra, a drogköltségvetést sikerült eltüntetni. A megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre idén még nem írtak ki pályázatot, és az erre elkülönített címkézett költségvetés hiányzik a jövő évi költségvetés tervezetéből.

A drogterületen dolgozó szakemberek számára a jövő évi költségvetés a héten közzé tett tervezete hidegzuhanyként hatott: a tervezetből ugyanis teljesen hiányzik a címkézett drogpolitikai költségvetés. Míg az idei költségvetésben 517,5 millió forint volt elkülönítve erre a célra ("a kábítószer-fogyasztás megelőzésével kapcsolatos feladatok"), a jövő éviben 0 - azaz zéró forint. Mivel nincs ilyen tétel a költségvetésben. Ha más tételekhez lett hozzáadva, az sem látszik. Ráadásul az idénre elkülönített pályázati pénzek sem kerültek még kiírásra, a pletykák szerint a járványügy céljaira kisajátították őket. Így azok a szervezetek, intézmények, amelyek eddig körülbelül évi 350 millió forint összegben pályázhattak (KAB) a megelőzéssel és kezeléssel kapcsolatos programjaik támogatására, bizonytalan jövő elé néznek. Mivel az önkormányzatok szintén a költségvetés vesztesei közé tartoznak, tőlük sem remélhetnek jelentős támogatást. Pedig a legutóbb a Drogriporteren készített online kutatásunk szerint az emberek a válság alatt is fogyasztanak drogokat, és a válság következtében csak a drogproblémák romlásával számolhatunk.

Joseph Schumpeternek, a híres osztrák politikai közgazdásznak tulajdonítják a kijelentést, hogy "a költségvetés a kormányzat csontváza, megfosztva a félrevezető ideológiai máztól." Nos, ha ezt a magyar kormány drogpolitikájára alkalmazzuk, akkor kimondhatjuk, hogy a magyar államnak jelenleg nincsen önálló drogpolitikája. Hiszen hiába fogadtak el 2013-ban egy ambiciózus drogstratégiát, ami 2020-ra drogmentes Magyarországot (sic!) álmodott, annak címkézett költségvetés nélkül legfeljebb a politikai szájkaratéban lehet jelentősége. Mert állíthatja azt a kormány, hogy a költségvetési források egyéb helyen (pl. más költségvetési tételekben, EU-s pályázatokban) rendelkezésre állnak. Lehet, hogy ez így van. Viszont címkézett költségvetés nélkül teljesen átláthatatlan és elszámoltathatatlan, hogy vajon mennyit költ a kormány valóban drogügyekre, és ebből mennyit kapnak a valóban szakmai értéket képviselő kezdeményezések. Reméljük, a kormány orvosolja ezt a problémát és nyilvánosságra hozza, hogy vajon mi történt az idei és jövő évi drogköltségvetéssel, és hogyan garantálhatjuk, hogy a szervezetek időben pénzhez, az iskolák prevencióhoz, a rászorulók ellátáshoz fognak jutni.

A szociálpolitika eddig is a 2010 óta kormányzó Fidesz-KDNP koalíció mostohagyermekei közé tartozott - ezen belül a drogpolitika különösen rossz helyzetbe került 2010 után. Az egykor még milliárdos nagyságrendű drogköltségvetés a 2010-es évek elejére 300 millióra zsugorodott, majd néhány éves stagnálás után ismét félmilliárdra növekedett. Ez azonban még mindig rendkívül kevés pénz, különösen akkor, ha azt nézzük, hogy eközben micsoda osztogatásokra került sor a különféle egyházi és sportegyesületeknek. Csak a Postás Sport Egyesület 300 millió forintos különtámogatásban részesült 2019 januárjában - majdnem annyi pénzben, mint amennyit az állam pályázatok formájában az összes hazai drogprevenciós és terápiás szervezet számára kiírt! Pedig a tapasztalatok szerint ezek a KAB-os pályázatok alkalmasak arra, hogy helyi szinten innovatív szakmai kezdeményezéseknek teret adjanak.

Ráadásul ezek a pályázatok is késve kerültek kiírásra, késve hirdették ki a győztes szervezetek nevét és a szerződések aláírása is csúszott - olyannyira, hogy 2019-ben a szervezetek 3 héttel az iskolazárás előtt kapták meg az egész tanéves drogprevencióra szánt pénzüket! Az idén pedig az ún. KAB-os pályázatok kiírása eddig teljesen elmaradt. Az alacsonyküszöbű szervezetek normatív támogatása némileg nőtt ugyan, de az még mindig nem elegendő a fennmaradáshoz pályázati támogatás nélkül. A Kék Pont ellen folytatott politikai kampány óta ráadásul az ártalomcsökkentés szitokszó és tabu lett. A területen egyre kínzóbb a szakemberhiány, és a szekuláris szervezetek kiéheztetése mellett az egyházi fenntartású intézmények monopol-helyzetbe hozásának lehetünk szemtanúi.

A kormány drogpolitikája az elrettentést és a rendészetet állította középpontba, ennek szellemében szigorították 2013-ban a Büntető Törvénykönyv kábítószerrel kapcsolatos szakaszait, többek között korlátozva azok körét, akik a büntetőeljárás alternatívájaként az ún. elterelést (6 hónapos megelőző-felvilágosító, kezelő vagy egyéb programot) választhatják. Miközben a szakképzett szociális munkásokkal, pszichológusokkal dolgozó civil programok alig tudtak bejutni az iskolákba, a tanulók többsége kérdéses szakmai minőségű programokban vesz részt. Ezek egy részét rendőrök tartják, de jelen vannak az iskolákban a Szcientológia Egyházhoz köthető szervezetek is.

Lehet azzal érvelni, hogy a járvány és a nyomában járó válság miatt költségvetési megszorításokra van szükség. Azonban a szociális ellátás, a megelőzés és kezelés leépítése éppen a válság miatt bosszulja majd meg a leginkább magát. Hiszen a gazdasági válság mindig együtt jár a szerhasználati problémák növekedésével, és ha ezeket nem kezeljük eredményesen, akkor rengeteg fiatal ember esik ki a munkaerőpiacról és csúszik le reménytelenül a társadalom peremére. Ezért aztán azt látjuk, hogy más országok a válságot arra használják fel, hogy szemléletváltást hajtsanak végre: kevesebb embert zárnak börtönbe, és több embernek nyújtsanak támogatást az egészségük és életük megőrzéséhez. Skócia például Magyarországgal nagyjából egy időben állt át egy szigorúbb drogpolitikai megközelítésre, de a túladagolásos halálesetek drámai növekedése miatt jelenleg fordulatnak lehetünk szemtanúi, és az állam ismét támogatja az ártalomcsökkentést. A járvány alatt többet, és nem kevesebbet, költenek erre.

És ha már arról van szó, mivel lehetne pénzt megtakarítani: Magyarország még mindig aránytalanul többet költ elrettentésre és büntetésre, mint megelőzésre és ellátásra, pedig ezzel nem tesszük drogmentessé az országot, csupán visszalökjük a gödörbe azokat, akik már egyébként is bajban vannak. Amikor a kedves olvasó legközelebb majd egy olyan ügyről olvas a médiában, amelyben valamilyen drog is szerepel, akkor jusson az eszébe a zéró drogköltségvetés!

Sárosi Péter


Forrás: drogtiporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/05/28/a_drogok_nem_tuntek_el_a_drogkoltsegvetes_igen#more15723470

Bár világviszonylatban a drogfüggőséggel küzdő emberek önsegítő csoportjai leggyakrabban a 12 lépéses megközelítésen alapulnak, ma már vannak alternatív módszerek is - ezek közül ismertetünk egyet, a SMART felépülést.

Bizonyára mindenki hallott már az Anonim Alkoholisták (AA) és a Névtelen Drogfüggők (NA) gyűléseiről. Ha máshol nem, hát látta amerikai filmekben, sorozatokban, ahogy alkoholisták, drogfüggők összegyűlnek, és szertartásos hitvallást tesznek egymás előtt saját függőségükről, és azzal való küzdelmeikről. Ezek a demokratikusan, alulról szerveződő önsegítő csoportok az ún. 12 lépésen alapuló megközelítést követik, amelyet Bill Wilson és Bob Smith amerikai alkoholisták dolgoztak ki az 1930-as években az USA-ban. Miután az alkoholtilalom megbukott, az állam a bűnüldözés helyett egészségügyi problémaként kezdett el foglalkozni az alkoholizmus problémájával, ezért Wilsonék módszere nagy érdeklődést és támogatást váltott ki.

A módszer összefoglalását az általuk írt, az AA-sok által csak Nagy Könyvként hivatkozott írásban foglalták össze 1939-ben. Ez arra a felismerésre épül, hogy a függőség egy betegség, amelyet nem lehet pusztán akaraterővel legyőzni. Ehhez spirituális élményre van szükség, amit a közösség támogató közegében lehet a leginkább megélni, tapasztaltabb sorstársak útmutatásait követve. Az első lépés, hogy az embernek el kell fogadnia, hogy az élete irányíthatatlanná vált a függőség betegsége miatt, a második lépés pedig az, hogy el kell fogadnia egy felsőbb hatalom létezését, amely segítheti a felépülésben.

Az élmények, tapasztalatok megosztása, az elfogadó, támogató környezet szó szerint csodákat képes művelni: sok ember életében hozott alapvető változást egy ilyen közösségben való részvétel. Ma már számos kutatás is igazolja, hogy az önsegítő csoportokban való részvétel óriási segítséget jelent és jelentős hatással van az érintettek egészségére és jóllétére. Ma már a 12 lépésen alapuló csoportokat hoztak létre a függők hozzátartozói (akik gyakran társfüggőként definiálják magukat), a dohányosok, a túlevők és számos más viselkedési zavarral küzdő emberek is. A 12 lépéses önsegítő csoportok beépültek a bentlakásos rehabilitációs programok mindennapjaiba is, ma már Magyarországon is működnek az ún. Minnesota-modell alapján működő terápiás közösségek (ezt szintén Amerikában alapította a 40-es évek végén a Hazelden Betty Ford Alapítvány.) A 12 lépés az évtizedek során a sztenderd, legelterjedtebb felépülési módszerré vált a világ számos országában. Az Egyesült Államokban a 90-es évek végén a terápiás programok 93%-a (!) alkalmazott 12 lépéses módszert.

Minden előnye ellenére azonban a 12 lépéses módszer nem működik mindenkinél ugyanolyan eredményességgel. Vannak olyanok, akik idegenkednek attól, hogy egy felsőbb erő létezésében való hitüket megvallják - még akkor is, ha a Nagy Könyv siet hangsúlyozni, hogy ezt egy ateista is megteheti, és nem szükséges ezt az erőt Istennek nevezni. Tény, hogy a módszer kidolgozói újjászületett keresztények voltak, és nagyban építettek a hasonló keresztény közösségek hagyományaira. Bár az 12 lépéses módszer nem tekinthető vallásosnak, de mindenképpen spirituális megközelítés. Az amerikai bíróságok azonban ezt a különbségtételt nem ismerik el: 1996 és 2007 között öt fellebbviteli bíróság mondta ki az ítéletében, hogy a lelkiismereti szabadság megsértése valakit ilyen csoportban való részvételre kötelezni.

Vannak olyanok, akik az AA/NA gyűléseket “szektásként” élik meg. És vannak olyanok is, akik elutasítják, hogy az alkohol- vagy drogproblémáik miatt egy egész életükre szóló “függő” identitást vegyenek magukra. Nem fogadják el, hogy még józanul is, halálukig “szenvedélybetegek” maradnak, akik képtelenek ellenőrzést gyakorolni a saját életük felett. És még ha el is fogadják, hogy a függőség krónikus betegség, azt nem fogadják el, hogy más lenne, mint mondjuk a cukorbetegség, aminek a kezeléséhez nem kell hinniük saját tehetetlenségükben vagy egy felsőbb erő létezésében, vagy elfogadniuk egy több évtizeddel azelőtt írt könyv állításait.

Azok a függőséggel küzdő emberek, akiket nem elégített ki a 12 lépéses módszer, találkoztak azokkal a pszichológusokkal, akik a 80-es években a kognitív viselkedésterápia (CBT) alkalmazását kutatták a függőségek kezelésében. Albert Ellis pszichológus racionális érzelmi viselkedésterápia (REBT) módszerének felhasználásával Jack Trimpey létrehozta a Racionális Felépülés (RR, Rational Recovery) módszert. Azonban mivel ez for-profit vállalkozássá vált, a nonprofit irányt előnyben részesítők otthagyták Trimpey-t. Joe Gerstein pszichiáter szakmai védnökségével 1994-ben létrehozták a SMART Recovery nevű szervezetet. Ez megtartotta az AA azon felismerését, hogy az önsegítő közösségek ereje nagyon fontos a függőséggel való küzdelemben, azonban egy új, alternatív megközelítést alkalmazott, amely a kognitív viselkedésterápia tudományos felismerésein alapult.

Joe Gerstein pszichiáter

A SMART egy rövidítés, feloldása: önmenedzselés és felépülési tréning (Self Management and Recovery Training). A SMART csoportok nem várják el a tagjaiktól, hogy elfogadják a saját tehetetlenségüket, vagy egy magasabbrendű erőben való hitet. Li és munkatársai 2000-ben azt vizsgálták, hogy miért választották emberek az egyik, vagy a másik módszert. A különbséget szerintük a leginkább a Julian Rotter által kidolgozott belső- és külső kontroll elméletén keresztül lehet megragadni. Rotter szerint a belső kontroll az, amikor az ember a saját cselekedeteitől, hozzáállásától várja a változást, míg a külső kontroll az, amikor egy külső erőtől teszi függővé ugyanezt. A felépülést segítő önsegítő csoportok minden esetben a kettő keverékével dolgoznak. Ezt jól meg is fogalmazza a Reinhold Niebuhr amerikai teológus nevéhez fűződő nyugalom/derű-ima (serenity prayer), amit a spirituális önsegítő csoportok gyakran használnak: “Isten, adj nekem derűt és a nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.“

Míg azonban a 12 lépéses módszerben a külső kontrollon van a hangsúly, a SMART módszerben a belső kontrollon - és ennek megfelelően a SMART felépülést jellemzően azok választják, akik a belső kontrollt fontosnak tartják. Ez a magyarázata annak is, miért ilyen fontos eleme a mélypont elérése (hit the rock bottom) a 12 lépéses módszereknek: a saját tehetetlenség és a külső erőre való rászorultság szempontjából ezek a mélypont-élmények spirituális kiindulópontjai lehetnek a pozitív változásnak. A SMART felépülésben azonban egy olyan fogalmon van a hangsúly, amit nehéz magyarra fordítani: az empowerment-en (felhatalmazás, megerősítés, felvértezés). Ez arra utal, hogy az egyénnek képessé kell válnia arra, hogy a változás motorja legyen, és ehhez meg kell erősíteni a saját cselekvő szerepébe (ágens) vetett hitét. A Niebuhr-ima szekularizált verziója így hangozna: “Törekszem arra, hogy kellő bátorsággal megváltoztassam azt, amit tudok, kellő higgadtsággal elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, és kellő bölcsességgel eldönthessem, hogy mi a kettő közötti különbség.” A két megközelítésben azonban a közös az, hogy mindezt az egyén egyedül, elszigetelve nem vagy csak nagyon nehezen tudja elérni - és ehhez a közösség erejére van szüksége.

A SMART megközelítés a Niebuhr-imából az aktivitásra és bátorságra helyezi a fő hangsúlyt, és olyan technikák elsajátítására, amelyek az egyént képessé teszik a sóvárgás csökkentésére azáltal, hogy az egyén megtanulja belátni a sóvárgás korlátait (korlátozott időben, nem képes ártani és nem képes kényszeríteni). Nagy hangsúlyt kap a visszaesés-megelőzés is, az olyan magas kockázati környezetek, helyszínek, szituációk elkerülésén keresztül, amelyek nagy valószínűséggel vezethetnek visszaeséshez. A SMART által használt technikák nagyrészt a CBT (kognitív viselkedésterápia), és főleg a fentebb említett, Ellis-féle racionális érzelmi viselkedésterápia (REBT) által kidolgozott, bizonyítékokkal alátámasztható módszerek, amelyek magukban foglalhatják a gyógyszeres (szubsztitúciós) terápiát is (külső szakember bevonásával), illetve a mindfulness meditációs technikákat. A SMART önsegítő csoportok és az AA/NA csoportok közös jellemzője, hogy a gyűléseket mindkét esetben nem szakemberek, hanem sorstársak vezetik, ebben tehát különböznek a hagyományos pszichoterápiától.

A SMART módszer elméleti alapját ezenkívül a függőségről alkotott eltérő koncepcióban is megtalálhatjuk. A hagyományos, a függőséget progresszív agybetegségként felfogó szemlélettel szemben a függőséget elsősorban egy tanult viselkedési zavarnak tekinti, amely társadalmi interakciókon keresztül vésődik be az emberi agyba. És ugyanilyen módon, tanulással lehet rajta változtatni is, hiszen az agyban bekövetkező változások ritkán véglegesek, az rugalmasan alkalmazkodik az emberi viselkedéshez, adaptálódik a környezethez (neuroplaszticitás). A SMART a kognitív viselkedésterápia egyik alaptézisét vallja: nem az események alakítják a viselkedésünket, amelyeken keresztül tehetetlenül sodródunk - hanem az eseményekről alkotott felfogásunk. Ahogy a görög filozófus, Epiktétosz megfogalmazta: “az embereket nem a dolgok zavarják, hanem a dolgokról kialakított nézeteik.” Ugyanezt a bölcsességet mondatja ki Shakespeare Hamlet királyfival, “Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkozás teszi azzá.”

Ami az AA számára a 12 lépés, az a SMART csoportok számára a 4 pont: 1) a motiváció kialakítása, 2) a késztetések kezelése, 3) a problémák megoldása és 4) az életmódbeli egyensúly megteremtése. Beszélnek ezenkívül a változás 6 stádiumáról is, ami körkörös ciklust képez: töprengés előtti stádium, töprengés, előkészület, cselekvés, fenntartás, visszaesés. Ez a viselkedésváltozás transzteoretikus modelljén alapul, amit Prochaska és DiClemente dolgozott ki a 70-es évek végén. És ami az AA számára a Nagy Könyv, az a SMART-nál a Kézikönyv (Handbook, 3. kiadása 2013-ban jelent meg). Ez az elméleti bevezetés mellett számos olyan gyakorlatot is tartalmaz, ami segíti a függőséggel küzdőket a csoportos és egyéni felépülésben, a 4 pont köré szervezve. A SMART kézikönyvben a tudományos kutatások eredményei jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak.

Forrás

A SMART önsegítő csoportok (ezek minden esetben ingyenesek) száma az elmúlt évtizedekben gombamódra szaporodott: 2012-re elérte a 690-et, ma pedig 3000 különféle csoportgyűlést tartanak 23 különböző országban. Ezek közül egyre több az online csoportgyűlés (ez a mostani járvány idején méginkább jellemzővé vált). A szerhasználattal kapcsolatos csoportok mellett egyre inkább elterjednek a viselkedési függőségekkel kapcsolatos csoportok is, akárcsak a hozzátartozói csoportok, vagy a veteránok PTSD csoportjai. Ma már számos csoport működik börtönökben is. Európában jelenleg még csak néhány országban elérhetőek SMART csoportok, Magyarországon nem találkoztam még ilyen csoporttal - ugyanakkor aki angolul beszél, az gyakorlatilag bármikor csatlakozhat egy online gyűléshez, és a SMART honlapján online képzéseket is kínálnak, illetve támogatást ahhoz, hogy valaki a saját SMART csoportját elindíthassa a saját közösségében.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a SMART, bár alternatív megközelítést képvisel, nem lép fel azzal az igénnyel, hogy “leváltsa” a más megközelítést alkalmazó módszereket - csupán kiegészíteni szeretné azokat. Egy olyan ellátórendszert tartana kívánatosnak, ahol a felépülésre vágyók éppúgy többféle lehetőség közül választhatnak, mint az egyéb problémáik esetében. Ami egyesek számára a 12 lépéses módszerben taszító, a másik ember számára vonzó lehet - és ugyanígy a SMART felépülés esetében, amit egyes spirituális szemléletű emberek érezhetnek túl száraznak. Előfordulhat az is, hogy ugyanaz az ember élete különböző szakaszaiban más és más megközelítést talál eredményesebbnek. Ami fontos lenne, hogy mindenki megtalálja a magának legmegfelelőbb módszert.

Sárosi Péter

Dorrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2020/05/16/smart_felepules_alternativ_kozossegi_onsegites

https://drogriporter.blog.hu/2020/04/21/hofmann_hagyateka#more15624180