">
Aznap egy élet folyt le a csatornába. Legalábbis ezt éreztem, ahogy ott álltam a drogfüggő barátom temetésén. A szökőkút, ami szétpermetezte a hamvait, kegyetlennek tűnő természetességgel tüntette el egy ember életének végső nyomait. Úgy tudom, Péternek még sírköve sincs a temetőben. Arra sem emlékszem már, hogy a barátnője és a pár hónapos gyermeke ott voltak-e a temetésen. Már megbarátkoztam azzal a tudattal, hogy az agyam törli az emlékeim egy részét. Mintha óvni akarna.
Amikor Pétert megismertem, már ópiátfüggő voltam. Ő akkor még csak füvezett – én vezettem be a keményebb drogok világába. Azt akartam, hogy ő is megtapasztalja mindazt a „csodát”, amit akkor nekem az ópium jelentett. Szóval nem egy gonosz díler vitte a rosszba, hanem egy másik hülye gyerek.
Amikor engem már majdnem kivégeztek a drogok, és semmi újat és jót nem tudtak nyújtani nekem, elmentem rehabra, és kilenc hónap alatt sikeresen leszoktam. Rá egy évre vissza is mentem az intézetbe dolgozni. Péter pár évvel később oda is követett. Ő is le akart szokni. Sikeresen végigcsinálta a rehabot. Barátnője lett, és gyermeke született. Boldognak és elégedettnek tűnt.
Részben ezért is döbbentett meg annyira a halálhíre, amikor megtudtam, hogy megcsúszott, és egy nyilvános vécében túlszúrta magát heroinnal.
A drogellenes világnap számomra nem jelent semmit. Sosem érdekelt.
Persze értem a világnap mögött meghúzódó szándékot, és én is örülnék, ha világviszonylatban 50 százalékkal csökkenne az illegális kábítószer-fogyasztás – de sem leállt szerhasználóként, sem pedig segítő szakemberként nem tudok vele mit kezdeni.
Emlékszem, elsős gimnazista voltam, amikor beneveztem egy rajzversenyre, amit a Maradj Köztünk! nevezetű drog- és alkoholellenes kampány részeként hirdettek meg. Mivel rajzolni valójában nem tudtam (a mai napig sem tudok), ezért csak egy kollázst készítettem. Az „alkotás” egy kettéhasadt koponyát ábrázolt, amiből lángok csaptak ki. A lángok közé mindenféle drogot és alkoholos italt ábrázoló képeket ragasztottam. Meg is nyertem az első díjat. Rá három évre viszont már drogoztam. Úgy látszik, rám nem igazán hatott a „Maradj Köztünk!” duma.
Azóta a saját tapasztalataim és az ügyfeleim tapasztalatai alapján megtanultam, hogy minden ember két dologra vágyik igazán: egyrészt, jól akarja érezni magát a bőrében, másrészt, el akarja kerülni a szenvedést.
A drogok pedig – látszólag – mindennél hatékonyabban kielégítik ezt a két természetes emberi szükségletet. És amíg van kereslet, addig bizony kínálat is van. Éppen ezért egy világnap önmagában kevés ahhoz, hogy felvegye a versenyt azokkal a vágyakkal és érdekekkel, amelyek fenntartják a drogkereskedelmet.
Huszonkét éve vagyok józan. Gyakorlatilag minden egyes napom azzal telik, hogy igyekszem minél jobban megérteni a függőség természetét – alapvetően azért, hogy másoknak segíthessek a leszokásban. Én ennyit tudok tenni. Közben pedig vezeklek is azért, hogy drogfüggőként talán közvetve én is szerepet játszottam abban, hogy Péter és mások meghaltak.
Címlapkép: Eyemage/Flickr
Dudits Dénes
Forrás:wmn.hu
Utolsó kommentek