Rácz József és Geresdi Zsolt  

Magyarországon elsősorban Fejér Balázs munkáiból ismert a dance-kultúrán belüli techno-house kultúra, az acid-partik világa (Fejér, 1995, 2000a,b). Ezt a kultúrát Fejér szerint részben az 1980-as évek nagyvárosi underground mozgalmából, részben a diszkó világából, a techno-acid zenei indíttatásból eredezteti. Fejér terepkutatásait 1993-96 között végezte Budapesten, vizsgálódásai középpontjában mindvégig a partivilág underground hagyománya maradt. Ez a partivilág bensőséges kapcsolatban állt az LSD fogyasztásával. A partiélmény és az LSD használat szoros kapcsolatát mutatják azok az ideológiák/ideológia-töredékek, melyeket Fejér mint meghatározó szempontokat említ: „az acid-ideológiák legfontosabb motívuma a Gaia – (Föld-tudat) az összeilleszkedés, és összetartozás képzete, azaz, hogy a világ apró mozaikok egymásba illeszkedéséből áll össze egységgé, tehát az acid-résztvevői táncukkal egy ilyen nagyobb egység tagjai, s ezt a nagyobb egységet, nagyobb összefüggéseket az eksztázis, a repetíció és a drogok által megemelt tudat képes átlátni: a világnak üzenete van az acid-generáció számára, vagyis az acid-kultuszban a világ titkos értelme is feltárulkozik. Az acid ugyanakkor mitikus narrációkhoz, virtuális (sci-fi) elbeszéléshez is kapcsolódik, melyben a tripes utazó sci-fi hőseposz szereplője lehet” (Fejér, 2000b, 52.o.). Végezetül Fejér még megjegyzi, hogy 1996-ra a partivilág említett két hagyománya (az underground és a diszkó) lényegében egyetlen szubkultúrát eredményeztek.
Tanulmányukban arra keresünk választ, hogy az 1990-es évek elején-közepén, a magyarországi ifjúsági kultúrában – is – bekövetkező változások hogyan folytatódtak a az évtized/évszázad végére, milyen hagyományai maradtak meg a Fejér Balázs által leírt partikultúrának, illetve ez a kultúra milyen irányban változott, mozdult tovább. Van-e kapcsolat a pszichedelikus kultúra és a partik világa között? Vizsgálni kívánjuk, hogy mennyire kapcsolódik össze a partiélmény és a drog, valamint milyen társadalmi közegben helyezhetők el az underground partik.
A korábbi évtizedekre jellemző rock-kultúra (jellemzően koncert és diszkó) és a partikultúra közötti különbség Fejér munkáiban jól látszik. Ugyanez a szerző hangsúlyozza ugyanakkor az underground, talán a rock-hoz jobban kapcsolódó mozgalmának, illetve a diszkónak a kapcsolatát is a partikkal. Fejér különbséget tesz az underground vonulathoz tartozó partik és a house-világgal kapcsolatban álló, a tradicionális diszkók átalakulásából kialakuló techno-house kultúra (és az itt megfigyelhető, az LSD-től különbözően amfetamin- és Ecstasy-használattal jellemezhető partik) között. A 90-es évek közepén erre a megkülönböztetésre egy fogalompár alakult ki: az underground és az overground partik.
Előbbiekre az underground, „alternatív” hagyományok jellemzők, a sok esetben megfogalmazott vagy kibontható ideológia jelenléte: lásd Fejér írását, illetve McKenna eszmefuttatásait, Saunders, Castenada hatását, azaz a spirituális-trancszendens, New Age-es hatásokat. A közönség itt „értelmiségi” (a szó tág értelmében) és a hallucinogén-szerek (LSD, Ecstasy, később gombák, korong, meszkalin stb.) használata fordul elő. A partik szűkebb körűek (ha zártak), alkalmi helyszíneken kerülnek megrendezésre, de gyakoriak a sokszor alkalmi, később állandósuló, szabadtéri helyszíneken szervezett partik is (rave-hagyományok). Az „overground” partik általában azonos helyen, diszkókban (erre a célra épített vagy kialakított épületek) kerülnek megrendezésre, egy-egy este néhány ezer fő részvételével, ahol a közönség vegyes összetételű. Itt gyakoribb a techno, később a house-zene (azaz gyorsabb, majd inkább a lassúbb, táncolásra szolgáló zene), majd a 90-es évek végén az esetek egy részében a lassú közeledés a hagyományosabb diszkókhoz (lágyabb house, dance, hip-hop, funky, funkhouse). A használt szerek inkább az amfetamin és az Ecstasy (Rácz, Urbán és Lencse, 2000). A két vonulat sokszor összemosódik: a zene és a közönség is, de még a helyszín is sokszor azonos.
Az underground-hagyományok azonban ebből a keveredésből más utat találnak maguknak. Tanulmányunkban ezekkel az utakkal, pontosabban ezek közül két irányzattal foglalkozunk: a goa és a drum and bass áramlatokkal. Ezek – részben – a többségi, a „mainstream” áramlattal szemben fogalmazzák meg magukat. Ez is a 90-es évek végének újdonsága: az évtized elejéhez-közepéhez képest a partikultúra egyes elemei, öltözködése, szín- és formavilága, zenéje a „mainstream” ifjúsági kultúra, sok esetben a tömegkultúra részévé váltak. Ez korábban, legalábbis Magyarországon, szinte ismeretlen jelenség volt: a tömegkultúrában „partizenét” (a technó-tól az acid-ig) lényegében nem lehetett hallani, a partivilág (az under- és az overground is) zárt a tömegkultúra felé – ha egyes pl. öltözködési elemei át is kerültek oda. A helyzet a 90-es évek végén megváltozott, a hazai tömegkommunikáció és tömegkultúra képviselői is észrevették a partikultúrában (pontosabban a techno-acid-house zenében és a rendezvényekben) rejtőző üzleti lehetőségeket, és igyekeztek azokat kihasználni. Ebből egyenesen következett, hogy a partikultúra, különösen annak underground-hagyományait folytató irányzatai most már ettől a jól kialakult, a tömegkommunikáció és a tömegkultúra által bekebelezett zenei világtól is igyekeztek magukat elhatárolni, és megőrizni a partikultúra és a partiélmény egyediségét, a tömegtermelés általi reprodukálhatatlanságát.
Tanulmányunkban az underground partikultúrában résztvevő fiatalokkal készített interjúkat, a témával foglalkozó, „underground” internetes magyar site-okat, valamint a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Ambulancia „Party Service-ének” tapasztalatait használtuk fel.

Az underground parti az évtizedfordulón: mainstream és underground

Az elektronikus zenén belül létezik két, egymással többé-kevésbé szembenálló tábor. Mainstream-nek nevezik a divatos, populáris, közkedvelt irányzatokat, underground-nak a kevésbé populáris, inkább csak bizonyos rétegek által kedvelt és ismert stílusokat és előadókat. Hogy mi vagy ki számít mainstream-nek vagy underground-nak, az időről időre változhat, és a kettő között sokszor nincs is éles határvonal. Általánosságban elmondható, hogy a mainstream könnyebben érthető, fogyasztható, az underground kísérletezőbb, inkább törekszik egyedi megoldásokra. De a kettőt nem annyira a zenei különbségek, hanem a közönségek közötti eltérés választja el egymástól. Egy underground zenei stílus, vagy egy előadó, ha kellő népszerűségre és ismertségre tesz szert, felemelkedhet a mainstream-be. Az underground közönség viszont, bár zenei ízlése idővel természetesen változhat, inkább megmarad az underground szinten.
A mainstream a fogyasztói társadalom szerves része, szórakoztatóipari termékek összessége. Közönségét a tipikus fogyasztók alkotják: vevők a legújabb divatra a zenében és az öltözködésben csakúgy, mint az élet más területein. A zenészek, lemezkiadók, diszkó-tulajdonosok és a rendszer más meghatározó figurái a közízlés kiszolgálói.
Az underground ezzel szemben deklaráltan kívül helyezi magát a fogyasztói társadalmon. A divat követése helyett az egyéniség vállalására, az önkifejezésre buzdít. Alternatívát kínál minden téren: szokatlan hangzású zene, különleges helyszíneken rendezett partik, alternatív normák. A fogyasztói társadalommal való szembehelyezkedés azt is jelenti, hogy a kultúrát fenntartó, szervező, irányító embereket sem a pénz, haszonszerzés motiválja, hanem inkább lelkesedésből végzik munkájukat.
„Nem, én eleve úgy vagyok, hogyha keveredős buli, akkor nem megyek el. Tehát szoktak lenni a Labirintusban is partik. És hogyha nemcsak dob-basszus van meg breakbeat vagy nem tudom, ami szintén tört, hanem már négynegyedes, akkor nem megyek el. Mert nem vagyok kíváncsi azokra az emberekre, akik olyan helyekre járnak. Hát, ez csak ilyen sztereotípia, én azt gondolom, hogy ilyen, nem tudom… Egy csomó partin van egy olyan flyer, hogy grizzlis parti, láttál már ilyet? Kurva jó. Egy ilyen grizzli medve van, és egy ilyen piros, ilyen tiltó körben.” (Interjú8)
„De mondjuk, az átlagos, partira járó fiatal, aki most van, és akit én így látok, akikre így ráillik, az a droid. Csak így hívjuk, hogy droid. Ennyi. Ez ilyen köztudaton forog, hogy droid. Droid vagy milán. Ez is így jött, hogy milánozzák őket.” (Interjú7)
A valóságban a kép persze nem ennyire fekete-fehér. Ma az undergroundra is jellemző bizonyos fokú kommercializálódás. Bár akadnak valóban lelkes emberek, akiknek az élete az, amit csinálnak, a többség mégis inkább úgy gondolkodik, élnie is kell valamiből. Ezek a jelenségek még inkább megnehezítik a mainstream és underground éles elkülönítését. Egy többszintes elrendeződés jön létre, legfelül az egyértelműen kommersz műfajokkal, középen a sokak által kedvelt, ezáltal erősen üzletiesedett, de a hivatalos tömegkultúra és a média által még elutasított stílusokkal, alul az underground különböző fokozataival, legalul a legradikálisabb rétegzenékkel. Hogy ezen a vertikális rendszeren belül ki hol húzza meg a kommersz – underground határvonalat, az már egyéni ízlés – és a rendszerben elfoglalt hely – kérdése. A mainstream-ből nézve az underground egyéni kódja miatt érthetetlen, divattalansága miatt taszító. Az underground-ból nézve a mainstream nyilvánvaló kódolása miatt értéktelen, divatossága miatt unalmas. A két tábor tehát a hozzáállása alapján jól elkülöníthető. Hogy valaki ide vagy oda tartozik, azt elvárásai, igényei (a zenével szemben csakúgy, mint a világgal szemben) határozzák meg.
’Palasz-arc a Pecsa sarkán, vadul mobilozik: „Bazze, idejövök, bazze, megveszem a jegyet,nééégy rongy,bazze, bemegyek,geci, tudod mi van itt bazze,tudodmibazze,pánktalálkozóóó,bazzePÁNKTALÁLKOZÓÓÓértedbazze?!”’
A goa műfaj az egykori portugál gyarmatról, Goáról kapta a nevét, mely ma India tengerparti tartománya, és nyugati turisták híres parti-paradicsoma. Zenéjét pszichedelikus trance-nek is nevezik. A „trance” szó a transzállapotra utal.
„A goa-trance felvonultatja a zenei spektrum szinte minden elképzelhető hangját: a magasak és a mélyek lüktetése átrepít az érzékelés egy másik dimenziójába. A goa-party fejleszti a befogadóképességet, élesíti a másiklátást, levezeti a fölös feszültséget, gyorsítja és mélyíti az asszociációkat. Joker a pakliban.”
„Az egyetlen olyan gépzenei stílus, amelyben könnyen felismerhető a kulturális eredet. Rengeteg hangzásban találkozunk a távol- és közel-kelet, valamint a new age misztikumával. A trance befogadása túlmegy a tánc kizárólagos élvezetén, út, amely az ismeretlenbe visz, avagy olyan tájakra érkezel, ahol nyugati ember még elötted nem járt. A csillagok pulzusát tapogatod, naplángfolyamban levitálsz. Persze nem egyedül. Akár egy archaikus indonéz szertartás - egy idegen bolygón - ismeretlen akaratra mozdulnak a végtagok, közös lendületben emelkednek magasba a karok. Nem tánc, hanem áldozat a "Goa-isten" UV-oltárán.”
„A goa lényegében egy hihetetlen merészségű szintézis. A legmegdöbbentőbb talán az a gátlástalan mindent-akarás, amivel egymás mellé rendeli a világ zenei "feelingjeit" - egyszerűen minden belefér. És mindennek az ellentéte is. A goa valójában "vissza"-vezet az elemi erejű napfelkeltékbe, tomboló természet-szerelembe, miközben a zenét örökké egy mindenható és halhatatlan gép generálja. Egy goa-partyn bitekre analizált és komputerlogikával újra felépített paradicsomi dzsungel digitális hajnalába lépünk. A goával ősrégi gátlásoktól szabadultunk meg, olyan dolgokat dobálunk össze termékeny örvénybe, amik között azelőtt soha nem láttunk összefüggést. Szakrális és elegáns. Véresen komoly tigrisáldozat egy százezer km/sec-mal száguldó meteorit álom szikláin. Ha egyszer megcsapja lelkedet ez a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, mindig vágysz rá: pörögsz és boldog vagy. Amikor legsötétebb pillanataidat próbálod memorizálni, amikor tényleg túl sokan vannak körülötted, amikor hangjegyeket próbál kiszakítani a füstből füled, amikor a 'mikor' értelmetlen kérdőszó; akkor sétálj ki a hajnali táncparkettre, akkor kóstold meg a felkelő Napisten befogadó sugarait. Ne állj le, vetkőzz tovább, már te vagy a csábító, kelj együtt a benned ébredező kis buddhával.És a reggel egy goa-partyn is reggel, sőt, ott reggel igazán.” http://d-eyes.jpte.hu/~tss/therion/erzesek.html
„Meg még nagyon fontosak ezek a játékok, golyók és bot, ezeknek a botoknak is a legtöbbje úgy van megcsinálva, hogy UV-szalaggal vannak betekerve. És ugyanúgy a sötétben is látszik maga a bot, tehát tud vele játszani az ember. Vagy pedig van ilyen három golyó egymáson, azt is lehet így pörgetni, meg ilyen különböző formákat lehet vele leírni. És azokat is úgy szokták, hogy azt is ilyen UV-ragasztóval ragasztózzák be. Tehát a madzag általában nem látszik, csak a két golyó a levegőben, és az is nagyon jól néz ki.”Interjú1
Ma Magyarországon a goa mindenképpen undergroundnak számít, és fanatikusabb követői egészen közel állnak a “tiszta” underground-definíció beteljesítéséhez. Vagyis a goa a vertikálisan szerveződő underground alsóbb rétegeit képviseli.
„A goa behatol az agyba, és belülről rázza, feszíti, fűrészeli szét a normális tudatállapotot. A dnb kívülről esik neki, rázuhan, szétzúzza azt. A módszer más, a hatás ugyanaz lehet. Természetesen nem a gondolkodás, vagy az agyműködés szűnik meg, csak a gondolkodás szokásos keretei. A korlátok leomlanak, a tudat kitágul.” Interjú10
A drum and bass (dnb) műfaj neve “dob és basszus”-ként magyarítható. Nagyon gyors, “pörgős” zene, legalább 160 bpm (beat per minute) sebességgel, folyamatosan pattogó dobokkal és basszusokkal, bonyolult ütemekkel. Legnagyobb mesterei angolok. Magyarországon az undergroundnak nevezett műfajok közül talán a legelterjedtebb, és a legdinamikusabban népszerűsödő, ezáltal az egyik legerősebben kommercializálódó stílusirányzat. Vertikális rendszerünkben tehát felsőbb, mainstream-közelibb rétegekben helyezkedik el, mint a goa.
„A buli eredetileg a Gellért fürdőbe lett meghirdetve, szép magyarsággal, és amikor éjfélkor megérkeztünk, egy pillanatra azt hittük, tényleg a Gellértbe tévedtünk. Odabent 35 Celsius és 90 fokos páratartalom, csak a pálmák hiányoztak. A ruhatár, a tánctér és a rajta táncolók már tele, még szerencse, hogy az őseim nyomkereső cheyennek voltak: a füstjeleket követve feltaláltunk az emeletre. A szaunába, pontosabban, mert Bal és Safair kabinos urak (azaz DJ-k – RJ és GZS) addigra már cseppfolyósra állították a levegőt az erkélyen, csak hogy a fogyókúrázóknak is kedvezzenek. Nem kellett túl éles észjárás ahhoz, hogy megállapítsuk: itt ma jóval nagyobb buli lesz, mint felettünk az operagálán, valamint ahhoz sem, hogy mindez telt ház előtt fog történni, mert már az volt és az folyt. Na meg rólunk az izzadság a földszintre.
A Vigadó étterme egyébként tízpontos választásnak bizonyult. A megkopott eleganciájú, kellemes helyiségben a körfolyosónak köszönhetően a bárpultot több oldalról lehetett támadni, a terem lent és fent hangosítva volt, így akinek nem volt kedve a tomboló tömegben nyomorogni, fentről figyelhette, amint lent hangosan élveznek, és ha bele-beleszédült a hangba, látványba, lerogyhatott egy székre megérdeklődni a mellette ülőtől, hogy jól hall-e. Mert amint jeleztük, a magyar kabinos urak is rendes bulit kerekítettek, talán ekkorát még sosem, de ami utánuk következett, az megint több volt egyszerű szombat esti szórakozásnál. Matrix három (négy?) órás szettje inkább terápia volt, aktív relaxáció, mentál-fitness. Az utcáról bekukucskálók persze vajmi keveset értettek abból a (kívülről) kétségbeesetten eksztatikusnak tűnő, rituális rémtettekre emlékeztető mozgáshalmazból, ami odabent zajlott, de mi jól tudtuk, hogy ez nem más, mint az öröm egy egészen sajátos és furcsa módon való kifejezésre juttatása. A kurva nagy örömé.
Matrix hihetetlen érzékkel kevergette a (drum ’n' bass-en belüli) stílusokat és egyensúlyozott azon a vékony vonalon, ahol még nem tör-zúz-csapkod, de már annyira pörget, hogy jobban nem lehet, mert ránk szakad az operabál. Pedig barátai (Ed Rush, Dom+Roland, Fierce, Fresh & Vegas, Bad Company és a többiek) valamint tesója, Optical lemezeit ismerve, megtehette volna, hogy lecsapja a fejünket, mint mészáros az ujját, de szerencsére nem tette. Figyelt a közönségre és nagyon élvezte, hogy mi élvezzük, és ezt úgy hálálta meg, hogy mi még jobban élveztük. A sok közül az egyik orgazmus az Ed Rush/Optical Medicine-jének saját remixe volt, amire még másnap józanul sem találtam szavakat egyik szótárban sem, a másik meg az, amikor egyetlenegyszer megállította és visszatekerte az egyik lemezt, majd valami olyat engedett el, amitõl nyugodtan szerepelhettünk volna a híradóban, mint transzba esett hitgyülekezetesek. És tette mindezt jókedvûen, szerényen és jelenléttel. Nagyon, nagyon magasra állította a mércét, így az év elején.” http://drumandbass.hu/freee/party/matrix.htm
A Dávid Ferenc és Hegedűs Gyula által készített interjúk alapján egy olyan kör rajzolható körül, hogy az underground partilátogatók társadalmilag vegyes csoportot képeznek, bár a tanulók (középiskolai és a felsőoktatásban tanulók) felülreprezentáltak. Az életkori megoszlásról az interjúalanyok azt mondják el („panaszolják”), hogy egyre fiatalabbak járnak partikra: azaz 20 év alatti fiatalok, de nem ritkán 14-16 évesek is – méghozzá nagy számban. A drum and bass-zel kapcsolatos kommercializálódás az életkor szerinti fiatalodásban is tükröződik – azaz az „ideológia” eltűnése. (A partilátogatók körénél nemcsak az interjúalanyok társadalmi hovatartozását vettük figyelembe, hanem az általuk ismert fiatalokét is, akikről az interjúalanyok valamilyen információval rendelkeztek.)

Az underground parti és a droghasználat

A goához elsődlegesen kapcsolódó drogok (LSD és kannabisz) a spirituális hatást erősítik. Az LSD utazás alatt a használó olyan élményeket élhet át, melyek a kozmikus tapasztalás, az én meghaladása, a világmindenséggel való egyesülés szavaival írhatók le. Az ilyen élmények fogékonnyá tehetik a használót egyfajta transzcendenciára, vagy legalábbis világnézet-változásra. És a goa kultúra készen kínálja ezt az - elsősorban a keleti vallásokban, kiváltképp a buddhizmusban gyökerező - kvázi vallásos ideológiát.
Annak idején a legális LSD-használat az USA-ban emberek tömegeit fordította el a fogyasztói társadalomtól, és terelte őket egy spirituális útra. Így jött létre a pszichedelikus mozgalom, születtek meg a kommunák. A mai Magyarországon az illegális LSD egy sokkal erősebb és kifinomultabb fogyasztói társadalomban nem képes az amerikaihoz hasonló, társadalmi mozgalmat létrehozni, csak az egyes egyének, kisebb csoportok szintjén, a „föld alatt” (underground) alakítja ki a maga világát, mely a „nagy társadalomból” nem is látható.
Nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy a goa-partikra járó fiatalok mindannyian LSD-t, vagy más illegális szereket használnak. Csupán arról van szó, hogy a goa, mint zenei műfaj, az LSD-ből és más pszichedelikus szerekből született. A zene készítői és a partilátogatók között vannak, akik használják ezeket a szereket, és az ő hatásuk igen erőteljes a goa kultúrára, és a benne levőkre. A goa zenének ugyanaz a célja, mint a pszichedelikus drogoknak: felszabadítani, megszabadítani. A zene eksztatikus állapotot idéz elő, melyben fellazulnak az énhatárok, halványul a különbség az én és a másik között. Boldogság, szeretet, elfogadás érzése tölti el a szívet. A zenére való ráhangolódással és erőteljes fizikai aktivitással (tánccal) hasonló tudatmódosító hatás érhető el, mint a droggal, annak káros oldalai nélkül.
A goa elsődleges drogja, az LSD, tehát egy, a PLUR (Peace: béke, Love: szeretet, Unity: egység, Respect: a másik tisztelete) köré épülő vallásos-spirituális elköteleződés felé terelheti az egyént, és ugyanilyen hatása lehet magának a zenének és táncnak is. A goához kapcsolódó hindu és buddhista ikonográfia segít tudatosítani ezt, és az írott formában is létező, interneten is terjedő, kvázi vallásos pszichedelikus írások kész ideológiai keretet kínálnak. Minden együtt van hát, hogy a goa zene köré olyan szubkultúra szerveződjön, melynek tagjai a mindennapi életben, a partikon kívül is igyekeznek érték- és kapcsolatrendszerüket fenntartani.
Egészen más a helyzet a dnb-vel. A dnb zene, más eszközökkel ugyan, de képes előidézni hasonló hatású tudatállapotváltozást, mint a goa. A goa részletgazdag, földöntúli effektekkel telezsúfolt, az agyat megdolgozó és szétfeszítő zene. A dnb monoton, csupasz, mint a neve is mutatja, “dob és basszus”. Ez a fajta zene a sámánszertartások dobolásával rokonítható, és hasonló módon váltja ki a tudatmódosító hatást.
A dnb-hez kapcsolódó drogok is elősegítik a tudatmódosulást (pl. kannabisz, Ecstasy, amfetamin), azonban a használók inkább a stimulánsok energetizáló hatását emelik ki.
„Fogyasztottál már akkorra mást is az alkoholon és a füvön kívül?
Nem, nem. Semmit. Csak ásványvizet, tehát még alkoholt sem fogyasztottam. Fél egy, egy körül vettem be az első tuning-adagot.
És az mi volt?
Egy fél Ecstasy volt. Utána még, ha jól emlékszem, olyan fél négyig még táncolgattam, cigizgettünk, de tényleg, akkor csak a zenének és a partinak van szentelve minden pár. Beszélgetünk pár mondatot közben. Én fél négy körül bevettem egy másik fél exet, és nem tudom, mikor szívhattuk el még azt a stanglit, ott bent a teremben. Olyan öt óra körül, fél öt körül. És utána így hatig olyan laza beszélgetés, és hat után már így szétszéledtek. Interjú3
„De a vécé előtt is, ez kurva nagy volt, ott állunk sorban, és akkor beszól valaki mögöttem, hogy na, haladjatok már, „gyorsulni” kéne. És akkor abszolút egyértelmű volt, hogy ki minek megy a vécére. És onnantól kezdve már meg is volt az új ismeretség úgymond, érted, mert azzal a sráccal rögtön szóba is elegyedtünk, meg egyebek, és onnantól kezdve hajnalig, míg ők is haza nem mentek, meg amíg mi is nyugovóra nem tértünk, addig együtt pörögtünk. Szóval, az ilyen partikban egyébként azt bírom a legjobban, hogy teljesen közvetlenek az arcok. Szóval nincs bunyó, nincs balhé, hiába van tele ilyen dromedár, kigyúrt, izomagyú állatokkal, nem jellemző, hogy valakiért azért jönne a mentő, mert szétverik vagy valami.
És szerinted ezt a hangulat teszi? Vagy a kábítószer, vagy a társaság, vagy mi?
Szerintem mind a kettő, sőt, mind a háromnak része van benne. De inkább szerintem a partihangulat az, ami miatt az emberek… Az emberek szórakozni mennek oda, nem a balhét keresik.” Interjú 6
A béke, szeretet, egység és elfogadás élménye a dnb partin ugyanolyan valóságos, mint a goán. Csakhogy hiányzik a támogató ideológia, a vallásos-spirituális ikonográfia és a legerősebb tudatmódosító (“megvilágosító”) hatású LSD-használat. Így a PLUR-tapasztalás a levegőben lóg. Ahogy a partinak vége, és az emberek hazamennek, a “való világ” fogadja őket, és a módosult tudatállapot emléke mint a partin, és csak a partin megélhető, különleges élmény marad meg. Öröm, boldogság, extázis - kiszakadni a való világból egy éjszakára, hogy aztán minden menjen tovább.
Mint mondtuk, a dnb köré nem szerveződik szubkultúra, és nem hoz létre saját, tudatos ideológiát. Ez nem jelenti azt, hogy a partik során megélt PLUR-epizódok minden hatás nélkül múlnak el újra és újra. Lehetséges, hogy ha nem is tudatosan, az észlelt teljesség e pillanatai befolyásolják a partilátogatók életvitelét, világszemléletét.

Az underground partiélmény

Partiélménynek nevezzük azt a módosult tudatállapotbeli tapasztalást, melyet az egyének a parti során megélnek. Hogy valaki hogy érzi magát egy partin, milyen állapotba kerül, az természetesen egyénenként, alkalmanként és egy alkalmon belül is széles keretek között változhat. Partiélményen mi azt az “ideális” állapotot értjük, aminek megtapasztalása az egyén számára egyenlő magával “a” partival, és aminek az újra és újraélése iránti vágy motiválja az újbóli partilátogatást.
A fogalom természetesen csak egy elvont konstrukció, amellyel leírhatóvá próbáljuk tenni a megfoghatatlant, a szubjektívet. Valószínűleg helyesebb, ha partiélményen nem egy konkrét (még ha szubjektív, egyénre jellemző) módosult tudatállapotot értünk, hanem az élmények, állapotok, tapasztalatok egy olyan változó sorozatát, melyek egymástól különbözőek lehetnek, de egybefüggő, koherens és partiról partira ismétlődő egészet alkotnak.
Így a sorban állás, az ismerősökkel való találkozás, a zene, a tánc, a pihenés, az ismerkedés, a mellékhelységekhez kapcsolódó szociális élet és még számos más epizód járulhat hozzá az élmény egészéhez – az élményhez, amit egészében szinte lehetetlen megfogalmazni.
„És partin? Valamilyen meghatározó élmény?
Partin? A partikról is csak az a véleményem, hogy egytől egyik mindegyik jó volt, tehát egyikről sincs negatív véleményem. Konkrétan nem is tudnék… tehát ilyen részletekre emlékszek, ami esetleg ilyen kiemelkedő volt, de az is több partiból összekovácsolva. Tehát úgy, hogy konkrétan egy partira, arra nem tudok visszaemlékezni.
Tehát elejétől a végéig egy partit nem tudsz összerakni?
Persze. Nem.” Interjú5
A partiélmény, definíciójából adódóan, nagyban szubjektív tapasztalás, pontos tartalma egyénről egyénre változik. Hogy egy partit mennyire értékel jónak valaki (mennyire “jön be”), véleményünk szerint kifejezhető azzal, hogy a partiélmény mennyire teljesedett ki számára azon az estén.
A partiélmény, mint szubjektív konstruktum, természetesen változik, fejlődik az idő előrehaladtával. A magja az első partilátogatáskor alakul ki. Ekkor a személy egy varázslatos, még soha nem tapasztalt közegbe kerül, ami az újdonság erejével hat rá. Ha ez a tapasztalás negatív, ha nincs semmi, ami megfogja őt, nem alakul ki benne a partiélmény, mint pozitív tapasztalás, és valószínűleg nem lesz partilátogató. De ha az első élmények pozitívak, a rendszeres tapasztalás a varázslatos újdonságból egy jól ismert, szeretett és fontos eseményt formál, ami az illető mindennapjainak részévé válik - ez a partiélmény. Két tényezőt szeretnénk kiemelni, melyek hozzájárulnak az élmény létrejöttéhez.
Az első tényező a zene, a tánc és a drogok által kiváltott tudatmódosító hatás. A partin nem mindenki drogozik, és akik drogoznak, azok is különböző szereket használhatnak. Nem mindenki táncol, és akik táncolnak, azok között is van, aki szinte egész este, teljes beleéléssel, akár transzba esve, mások csak időnként, és szolidabb mozdulatokkal. Van, aki a tömegben táncol, a dj-pulthoz közel, ahol szinte egymásra taposnak az emberek, eszeveszett hangerővel üvölt a zene, magas a páratartalom és a hőmérséklet, és alig mozog a levegő. Van, aki távolabb, a terem szélén táncol, ahol kisebb a tömeg, valamivel alacsonyabb a hangerő, elviselhetőbb a hőmérséklet és a páratartalom. A zene mindenkire hat, de itt is van választási lehetőség, általában legalább két terem van, az egyikben hangosabb, erőteljesebb, a másikban nyugalmasabb, lassabb, halkabb zene szól.
A zene, a tánc és a drogok tehát egyénenként változó módon és mértékben fejtenek ki tudatmódosító hatást. Van, aki számára az így előidézett extatikus állapot a partiélmény centrális eleme, minden más eköré szerveződik. Kivetkőzni mindennapi énünkből, feloldódni a táncoló tömegben, egyesülni a kozmosszal, megélni az örökkévalóság felszabadító élményét. Megszabadulni a hétköznapok gondjaitól, a stressztől, a monotóniától, kitombolni a feszültségeket, megtapasztalni a boldogságot, a szabadságot, az önmagáért való elemi létezést, stb., ehhez hasonló érzésekről számolnak be a partilátogatók.
A második tényezőt ismerősségnek, vagy még inkább otthonosságnak nevezhetjük. A rendszeres partilátogató “otthon van” a partin. Úgy látogat “haza” szombatonként, mint aki egész héten egy másik országban dolgozik. Az ismerős zene, az ismerős történések (az ismerős élmény), az ismerős helyszín, és ami talán a legfontosabb, az ismerős emberek teremtik meg az otthonosság érzetét. Itt azonban ki kell emelnünk egy fontos dolgot, ami a partikultúrát megkülönbözteti a valódi szubkultúráktól. A rengeteg ismerős ember, akivel a személy a partin találkozik, csak és kizárólag itt ismerős, sehol másutt. Ezek az emberek sehol máshol nem találkoznak, mint közösség, csak itt, a partin. Kisebb, egymástól elszigetelt csoportokat alkothatnak, akik a partin kívül is ismerik egymást, de a csoportok között az egyetlen kapcsolat többnyire csak a parti, illetve esetleg az Internet. Ugyanezt fordítva is szemlélhetjük: az „otthonos”, magától értetődőnek tartott, mindennapi világból „lép be” a partilátogató a partira, kilépve a mindennapi élet magátólértetődési rendszeréből, hogy egy másik, csak egy szűkebb közösség számára nyilvánvaló magátólértetődési-rendszerbe kerüljön.
A parti-ismerősök tehát meglehetősen egydimenziójú lények. Csak az az énjük, az a viselkedésük látszik, amit a partin jelenítenek meg, és ami valószínűleg jelentősen különbözik a mindennapi életben megjelenített énjüktől. A parti-ismerősök szimpatikus, kedves, boldog emberek, és a belőlük felépülő parti-világ egy szimpatikus, kedves, boldog világ – lásd PLUR! (Természetesen, aki partira jár, nem lesz feltétlenül és automatikusan, minden körülménytől függetlenül kedves és boldog. Előfordulhatnak olyan események – rossz zene, rossz drog, erőszakos cselekmény, baleset, betegség, fáradtság, stb. – melyek elrontják egy ismerős kedvét. Ez azonban a kevésbé jellemző eset, és az ilyenek általában elkönyvelhetők azzal, hogy az illetőnek “nem jött be” a parti. A valóvilágbeli problémákat csak a lehető legritkább esetben viszik be a partivilágba.)
A partiélmény létrehozásában tehát fontos szerepet játszik az a kontextus, amiben létrejön: az ismerős személyekből és sémákból felépülő, pozitív képet sugárzó partivilág. Vannak olyanok, akiknél ez a tényező fontosabb is, mint maga a tudatmódosulás.
„…hogyha én elkezdek táncolni, akkor fülig ér a szám, és ez már általában nagyon tetszik az embereknek. És ugyanígy szólok neki, hogy „hát azért jöttél le bulizni, hogy jól érezd magadat, akkor mosolyogj!” Na most, általában először mindig kiröhögnek, de ez már eleve egy jó pont, mert mosolyog. És utána ahányszor én, úgymond… mert én például úgy táncolok, hogy így járkálok mindenfelé, de ahányszor találkozok vele újra, akkor biztos, hogy elkezd mosolyogni, már látszik, hogy jókedve van. Tehát ez már nagyon rányomja a bélyegét az egészre. És itt például az lett a vége, hogy a buli végén már mindenki ott röhög. De ott már elkezdtünk játszani. Kitaláltunk így a különböző számokra történeteket, hogy mire hasonlít. Egy sztorit, egy történetet, hogy mit lehet rá elképzelni. Persze, meg hát legalább téged is megismer mindenki, akihez odamész, akkor hamarabb parti-központba lehet kerülni végül is. Interjú1
A két tényező, a tudatmódosító hatás és a partivilág kontextusa, egymásra hatva, együttesen hozza létre a partiélményt. A közös tudatmódosulás kedvez az egységes kontextus kialakításának, ami viszont a tudatmódosulást segíti elő. Bár ezt a kettőt érezzük a legfontosabbnak, léteznek további tényezők, amelyek egy személy partiélményéhez hozzájárulhatnak, akár erősebben is, mint az előző kettő. A parti lehet az öncélú önkifejezés kibontakozásának terepe, vagy színtér az ismerkedésre, az alkalmi párkeresésre. Egy külföldi világsztár fellépése is meghatározó lehet a partiélmény szempontjából, a sztár zenei teljesítményétől akár többé-kevésbé függetlenül is.
A partiélmény, ha csak az első két tényező mentén vizsgáljuk, a „mindenséggel való egyesülés” extatikus pillanataitól az „ismerős, barátságos és kedves” közegben való, nyugodt és kellemes elmerülésig terjedhet, a külső világ gondjainak, problémáinak és stresszének kizárásával. Ezekre az állapotokra valamilyen szinten többnyire jellemző a PLUR érzésköre: béke, hiszen a parti a kikapcsolódás és megszabadulás szigete; szeretet, mert a pozitív érzések uralkodnak; egység, az élmény együttessége, közösségi jellege révén; és tisztelet, ami nem csak az elfogadás fokozott képességéből ered, hanem abból is, hogy a partizók általában elfogadható (békés, barátságos, elfogadó) viselkedést mutatnak.

Ideológia, hiedelemrendszer

A goához nyíltan felvállalt, kimondott ideológia tartozik, mely egyenes ági leszármazottja az amerikai pszichedelikus mozgalom eszméinek. Azt gondoljuk, hogy a PLUR szemlélet, ha nem is feltétlenül ilyen explicit módon, de az egész underground elektronikus zenei kultúrára jellemző. Az elektronikus zene legnagyobb nemzetközi fesztiválja, a berlini Love Parade, ugyan már évek óta milliós mainstream eseménynek számít, de valaha néhányszáz fős underground eseményként kezdte. A fesztivál neve (Szeretet-parádé), és évről évre változó jelszavai mind a PLUR ideológia köré szerveződnek, jelezve az underground gyökereket.
Nem csak a goa, hanem a dnb partikon is feltűnően kevés az erőszak. Nem csak a konkrét tettlegesség szinte ismeretlen, de a verbális agresszió és az ellenséges magatartás is igen ritka. A partizók nyíltan, mosolyogva, bizalommal és elfogadással fordulnak egymáshoz. Az ember olyan közegbe csöppen, ahol nyugodtan elengedheti magát, szabadon viselkedhet, levetheti gátlásait, minden félelem nélkül.
A dnb partin megvalósul mindaz, amit az amerikai pszichedelikus mozgalom hirdetett, és amit a goa hirdet ma: béke, szeretet, egység és tisztelet. De mennyire tudatosul ez a résztvevőkben? És mennyiben tekinthetjük ezeket az érzéseket, ezt a felfogást, szemléletet általánosnak az életükben? Vajon a partin kívül, ahol életük nagy része zajlik, mennyire érvényesek viselkedésükre, gondolkodásukra ezek a vezérlőelvek?
A pszichedelikus mozgalom annak idején amolyan kultúra volt a kultúrában. Tagjai “kiléptek” a nagy társadalomból, hogy létrehozzák saját kis társadalmukat, saját elveik (a PLUR) alapján.
A goához, mint írtuk, nagyon erőteljes indiai, hindu és buddhista vizuális világ kapcsolódik. A lemezborítókon, parti-dekorációkon, flyereken és öltözeteken is igen gyakoriak a hindu istenségek képei és a buddhista szimbólumok, mandalák. Mindezek a külsőségek segítenek tudatosítani a goás fiatalban, hogy itt többről van szó, mint a zene önfeledt élvezetéről. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a zenében, vagy a zene mögött van valami ősibb, valami mélyebb. Valami vallásos, valami spirituális.
A módosult tudatállapotban megvalósuló PLUR élménye az egész partikultúra sajátja, amihez a goában még megfelelő misztikus-spirituális ideológia is kapcsolódik. A pszichedelikus mozgalom alternatív társadalmának alapja tehát ma is jelen van, azonban az mégsem épül ki. Csak egy marginális kisebbség szervezi egész életét e tapasztalatok köré, a partizók többsége számára a partiélmény a mindennapok világától jól elkülönülő, kikapcsolódást (kikapcsolást) jelentő tapasztalás. Azt kell mondanunk, hogy a mai underground partikultúra nem szubkultúra a szó valódi értelmében, hanem valami sajátos, újszerű jelenség.

Interpretálási kísérletek

A 90-es évek partikultúrája, a fenti különbségek ellenére, természetesen sok tekintetben hasonlít a hippikorszak pszichedelikus kultúrájához. Young (1973, 2001) szerint a hippi egyfajta megoldást nyújtott a korabeli fogyasztói társadalom feszültségeire (a puritán, termelő társadalommal való ütközésben). A hippi hallucinogén szerhasználata és introspektív, gyakran spirituális és expresszív élményvilága, „laza” és feminin-jellegű öltözködése egymással „homológ” viszonyban állt, hasonlóan az inkább a beat-ekhez tartozó, motoros fiatalok fekete, szűk bőrdzseki viselete, macho férfiassága és agresszivitása, valamint stimuláns droghasználata közötti „homológiához” (Willist idézi Hebdige, 1979). A 90-es évek partikultúrája több elemet átvett a hippik hallucinogén kultúrájából (pl. a hallucinogén LSD-t, a pszichedelikus élmény- és vizuális világot, valamint az sem véletlen, hogy „gurui” a hippi időszakban kezdtek el „filozofálni”), mégis jelentősen eltér attól. Nem kíván sem szimbolikusan, sem pedig valóságosan kilépni a társadalomból, nem fordul ellene, nem „lázad”, nem fejezi a társadalmi ellentmondásokat (sem „hipppi-megoldás-szerűen”, sem pedig a korszak munkásosztálybeli fiataljaihoz hasonló módon, lásd pl. Brake, 1980). Nem a nap 24 órájára, a résztvevők teljes életére fejti ki hatását, hanem viszonylag elszigetelt partiélmények szerveződnek, amelyek akár beágyazódnak, akár elkülönülnek a résztvevők mindennapi életétől, de azzal nincsenek kontinuus kapcsolatban (legalábbis ez a feltevésünk). Éppen ezek miatt a különbségek miatt nem tartjuk megfelelőnek a 60-70- kora 80-as évek angol „új hullám” kutatóinak totalizáló, mindent a számukra alapvetőnek vélt társadalmi ellentmondásokkal magyarázó elméleteit, hanem más magyarázatok után kell néznünk. Ehhez kínálkoznak kiindulópontként a rave kultúra „gurui” (ők a 90-es évek végének underground partikultúrájára is kifejtették hatásukat, noha ez a hatás a 90-es évek elején-közepén erőteljesebb volt). Csak néhány gondolat tőlük:
A zene újrafelfedezése mint olyan spirituális erő, mely közösségeket tud létrehozni („telepatikus közösség”, McKenna), elsősorban az ütősök, azaz a ritmus segítségével. A parti időlegesen képes olyan térben és időben szeparált világot alkotni, melyben a mindennapi realitás törvényei nem érvényesülnek, hanem helyettük a PLUR ideológia (egyfajta utópia) kap teret, továbbá a zene, a közösség és esetenként a drogok hatására egy sajátos tudatmódosulás következik be. Ezt a térben-időben zárt élményt nevezi Hakim Bey „időleges átmeneti zónának” (Temporaly Autonomous Zone, TAZ). A TAZ egy „gerilla hadművelet, mely felszabadít egy területet (térben, időben, képzeletben), és feloldja önmagát, hogy máshol, máskor megváltoztasson valamit, mielőtt az állam megsemmisítené” (Bey). A TAZ „fesztivál, ünnep”, …”a parti lényege: face-to-face kapcsolatok, emberek egy csoportja, akik szinergizálják erőfeszítéseiket, hogy valóra váltsák kölcsönös vágyaikat, vonatkozzon az jó ételre és vidámságra, vagy zenére… elérni a boldogság átadását – röviden, ’egoisták úniója’… vagy másképp alapvető biológiai drive a ’kölcsönös segítségnyújtásra’”. „A parti mindig nyitott, mert nem ’elrendelt’, lehet, hogy tervezett, de ha csak így történik meg, akkor kudarc. A spontaneitás alapvető”. Bey is alapvető szervező elemnek tartja a zenét, valamint az esztétikai elvet, melynek ugyanakkor a zene egyfajta fallal körülkerített teret szab meg (gondoljunk a zene hangosságára és gyorsaságára!), melyen túl az esztétikai princípium érvényét veszti. Ennek lényegi eleme a spontaneitás és a megjósolhatatlanság, a ritmus testileg is belsővé váló követése, a gyors és azonosan ismétlődő ütemek mellett. Az áramlás és a változás folyamatos követése, a nem a „hol vagy” hanem a „merre haladsz” kérdése (az angol „vibe”, ami főleg a rave leírásának egyik visszatérő kifejezése, talán így érzékeltethető a legjobban, Stien, 1997). A parti helye a káosz és a rend határmezsgyéjén terül el, ahol a rend katasztrófává bomlik; a parti a káosz nyelvezetével írható le (Bey). A TAZ valójában nem definiálható, éppen definiálhatatlansága miatt áll ellen a „rendszernek”. Ha már definiáljuk, megnevezzük, egyben a „rendszer” részévé tesszük.
Az idézett leírásokból is látszik, hogy szociológiailag, szociálpszichológiailag vagy pszichológiailag a parti és a partiélmény nehezen ragadható meg. Valószínű, hogy különbözik – és nemcsak a zene és a látvány szintjén – a korábbi rockzenei jelenségektől (koncert, diszkó).

Hivatkozások

Bey H: "The Temporary Autonomous Zone." http://www.unicorn.com//lib/zone.html#gtc.
Brake M (1980): The sociology of youth culture and subcultures. Sex and drugs and rock’n’roll? Routledge & Kegan Paul, London.
Fejér B (1995): Acid Történet. Törökfürdő, 1: 22-26.
Fejér B (2000a): A parti. Antropológiai sűrű leírás. Replika, 39:61-74.
Fejér B (2000b): LSD és popkultúra. In: Demetrovics Zs (szerk.): A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula Kiadó, Budapest, 34-69.
Hebdige D (1979): Subculture – The meaning of style. Methuen, London.
McKenna T: The Shaman Re: Evolution. http://www.hyperreal.com
Rácz J, Urbán B és Lencse M (2000): „Biztonságosabb táncolás” – Party Service. In : Demetrovics Zs (szerk.): A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula Kiadó, Budapest, 241-263.
Young J (1973, 2001): A hippi megoldás. In: Rácz J (szerk.): Szabálykövet(el)ők és bajkeverők. Bevezetés a devianciák szociológiájába. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 94-102.
Stiens E (1997): On Peace, Love, Dancing, and Drugs. A sociological analysis of rave culture
A kutatáshoz felhasználtuk a KAB-KT-00-A-27 támogatást. 

2018-ban több magyar követett el öngyilkosságot, mint egy évvel korábban, derült ki a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetben tartott csütörtöki konferencián. Hosszú távon azért még mindig javul a helyzet, tíz évvel ezelőtt például 2477 öngyilkosság volt, szemben a mostani 1656-tal. 

 

  • Tavaly többen követtek el öngyilkosságot, mint két éve, de hosszú távon még mindig javul a helyzet.
  • A 20 évnél fiatalabbak és a 60 évnél idősebbek közt viszont nincs változás.
  • Nagyok a területi különbségek, Csongrádban és Bács-Kiskunban sokkal többen lesznek öngyilkosok, mint Komárom-Esztergomban.

 

1990 és 2013 közt az egész Európai Unióban nálunk volt a legnagyobb a csökkenés, persze volt min javítani. A legendásan sok öngyilkosságot elkövető magyarok így is a 3-4. hely környékén vannak az EU-ban, de világszinten már javult a helyzetünk, és kikerültünk az első tízből. 

Többségében továbbra is a férfiak érintettek, tavaly háromszor annyian követtek el öngyilkosságot, mint nők. 

Ha korosztályi bontásban nézzük, kiderül, hogy a 20 és 60 év közöttieknél évek óta folyamatos a csökkenés, a fiatalabbak és az idősebbek közt viszont évről évre nagyjából ugyanannyian követnek el öngyilkosságot. Ami a gyerekeket illeti, ez azért is lehet, mert nagyon gyenge lábakon áll a gyermekpszichiátriai ellátás. Az alapvető jogok biztosa 2011-ben az egész országban 60-70 szakembert talált, tavaly pedig Csongrád megyében tárt fel jogsértő gyakorlatokat a gyermekpszichiátrián. 

Az elmúlt tíz-tizenöt év csökkenő tendenciájával párhuzamosan egyre többen szednek antidepresszánsokat is, elsősorban olyanokat, amiket háziorvosok is felírhatnak. Németh Attila, az intézet főigazgatója szerint ez jó jel, mert azt mutatja, hogy „a háziorvosok mernek gyógyszert felírni, tanulni akarnak, és nyitottak lennének a konzultációra. A pszichiáterek felelőssége, hogy szorosabban együttműködjenek az alapellátással”.

Területileg is bőven vannak különbségek, százezer lakosra vetítve Csongrád és Bács-Kiskun megyében történt a legtöbb öngyilkosság (25), Komárom-Esztergomban pedig a legkevesebb (9,4). Mivel náluk volt a legnagyobb mértékű a csökkenés az előző évhez képest, Németh Attila - az elmúlt évekhez hasonlóan - összesen egymillió forintot ajánlott fel a megyében működő pszichiátriai ellátóhelyeknek a saját pénzéből.

Az élmezőnyben ott van még Jász-Nagykun-Szolnok megye, Tolna és Hajdú-Bihar is. Az ország nyugati részén, például Vas megyében és Győr-Moson-Sopronban viszont sokkal kevesebben lesznek öngyilkosok.

Megmérték azt is, milyen módszerrel követnek el az emberek öngyilkosságot. Továbbra is fulladásos esetből van a legtöbb (62 százalék), ide tartozik az akasztás, a vízbefulladás és a gáz miatti fulladás is. 

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja a 116-123 ingyenes, éjjel-nappal elérhető lelkielsősegély-számot! 

Szerző: Szurovecz Illés 

Addiktológiai Pszichoterápiás Részleg indul osztályunkon! 

Addiktológiai Pszichoterápiás Részleg indul a Nyírő Gyula osztályon! - OPAI

 

Szeptembertől új részleggel bővül az Addiktológiai Osztály. Az Addiktológiai Pszichoterápiás Részleg olyan kettős diagnózisú kliensek jelentkezését várja, akik szerhasználati problémáik mellett személyiségzavarral, szorongásos kórképpel, hangulati zavarral, szomatizációs zavarral, illetve egyéb, traumatikus eredetű problémával (PTSD) is küzdenek.

2019 őszén a Nyírő Gyula OPAI Addiktológiai Osztályán 12 ágyon Addiktológiai Pszichoterápiás Részleg indult. Az addiktológiai spektrum teljes skálája (alkohol-, gyógyszer-, drog-, viselkedéses függőségek) felé nyitott a kezelés, az ország egész területéről fogadunk jelentkezőket. Olyan kettős diagnózisú klienseket várunk, akik addiktológiai problémájuk mellett személyiségzavarral, szorongásos kórképpel, hangulati zavarral, szomatizációs zavarral, illetve egyéb, traumatikus eredetű problémával (PTSD) is küzdenek.
 
Az alábbi kórképek, állapotok fennállása esetén NEM áll módunkban klienseket fogadni: akut pszichotikus állapot, organikus kórképek (demencia, csökkent kognitív funkciók), autizmus és spektrum zavarai, akut szuicid krízis, akut szerfüggőség, megvonásos állapot. 
 
Az első interjút megelőzően egyhetes szermentességet kérünk, azonban a sikeres pszichoterápiás munka érdekében a bekerülés feltétele a kéthetes absztinencia. 
 
Ellátási terület
 
Az Addiktológiai Pszichoterápiás Részlegen az ország egész területéről fogadunk addiktológiai spektrum zavarral küzdő pácienseket, akik komplex addiktológiai és pszichoterápiás osztályos kezelést igényelnek a hosszútávú abszinencia fenntartásához. Magas küszöbű osztályos ellátást végzünk, így a részlegünkön a kezelés feltétele a két hetes absztinencia és a fizikai megvonás befekvés előtt történő lezajlása.  
 
Kezelésre jelentkezés
 
A programba kerülés feltétele egy első interjún való részvétel, mely előtt egyhetes szermentességet kérünk. Az első interjúra előzetes időpont-egyeztetést követően kerül sor, és a leendő kliens önálló jelentkezése szükséges a megadott elérhetőségek valamelyikén. Az első interjú során a pszichoterápiás kezelésre való alkalmasság és a kliens motivációja kerül felmérése, valamint a terápiás célok és keretek tisztázása történik. 
Jelentkezés a 06 30 595 8249 telefonszámon vagy az addiktpszichoterapia@nyiro-opai.hu email címen.
Kérjük, hogy a felvételi beszélgetésre hozza magával a személyi igazolványát, lakcím- és TAJ- kártyáját, illetve a korábbi pszichiátriai kezelések dokumentációját. Beutaló nem szükséges. 
 
Pszichoterápiás programunk
 
A részlegen elsősorban kognitív-viselkedésterápiás szemléletben zajló csoportos és egyéni pszichoterápia folyik. A terápia igény szerint trauma-fókuszú (EMDR) és rendszerszemléletű (család- és párkonzultációk) terápiákkal egészül ki. Gyógyszeres kezelés szükség esetén történik pszichiáter szakorvos bevonásával. 
A terápia első két hete a pszichoterápiás szocializáció, ezt követően a kezelés hosszát egyénileg határozzuk meg a klienssel közösen. Ez átlagosan 2-3 hónap komplex pszichoterápiás kezelést jelent.
A programunk főbb elemei:
1. Csoportos és egyéni pszichoterápia kognitív-viselkedésterápiás szemléletben 
2. Trauma-fókuszú szemléletben EMDR terápia
3. Család- és párkonzultációs lehetőség
4. Művészetterápia
5. Kommunikációs tréning
6. Relaxációs foglalkozások
7. Közösségi terápia (felelősség, feladat területek)
8. Testi aktivitás
 
Állandó munkatársak
 
Dr. Farkas Judit, Ph.D, c. egyetemi docens részlegvezető, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt
Dr. Petró Kata osztályos orvos - háziorvos, pszichológus, pszichoterapeuta jelölt
 
Együttműködő szakemberek
 
Dr. Rigó Péter pszichiáter szakorvos
Dr. Tóth András pszichiáter szakorvos
Dr. Kapitány-Föveny Máté, Ph.D  klinikai szakpszichológus
Bosznyai Beáta szociális munkás
Gyurkó Noémi művészetterapeuta
Kiss Anna klinikai szakpszichológus jelölt
Szabó Tünde szociális munkás, családterapeuta jelölt 
 
 
Elérhetőségeink
 
Telefon:  06 30 595 8249
 .

4843742508_ee99387c37_b.jpg

Egy kutató az 50-es években a chicagói jazzkocsmákban tanulmányozta a fűszívókat, és rájött, hogy semmivel sem betegebbek vagy bűnözőbbek, mint a sörivók.

 

Kevés olyan ember élt a világon, aki Howard Becker-nél korszakalkotóbb módon járult hozzá ahhoz, hogy megértsük a fűszívást, mint társadalmi jelenséget. Az ő tudása nem a könyvtárakból és nem is laboratóriumokból származott. Fiatal társadalomkutatóként éveket töltött el a chicago-i éjszakában. Füstös jazz kocsmákban éjszakázott, strip klubokban figyelte meg a vendégeket és a lányokat, hozzácsapódott az utcán a füvező társaságokhoz. Ötven fogyasztót interjúvolt meg. Tapasztalatait a "Marihuána-fogyasztóvá válni" című tanulmányában foglalta össze, ami az Amerikai Szociológiai Folyóiratban jelent 1953-ban.


Az írás nagy szenzációt - és botrányt - váltott ki. Becker ugyanis szakított a kor szociológiai kánonjával, ami kizárólag bűncselekményt és patológiás jelenséget volt hajlandó látni a fűszívásban, mint "devianciában". Nem "abúzusról", szupán fogyasztókról írt, és úgy mutatta be őket, mint "normális", valódi embereket - nem holmi perverz, undorító vagy éppen szégyenteljes társaságot. Rámutatott, hogy nem minden fogyasztó függő - sőt, a legtöbb ember, akivel ő találkozott, inkább a "rekreációs fogyasztó" kategóriába tartozott.

A kannabisz-fogyasztás egy tanult közösségi viselkedés, fejtette ki, amihez nem elég egyszerűen elszívni egy spanglit. Az ember nem egyszerűen betép - hanem megtanulja, hogyan kell betépni, megtanulja, hogyan értelmezze és élvezze ki ezt az élményt. Az első fogyasztás során az ember az élményt gyakran zavarónak, akár egyenesen kellemetlennek éli meg, mutatott rá. Gyakran több fogyasztási alkalomra is szükség van, amíg a fogyasztó valóban megérti és át tudja élni a betépés élményét, és ebben éppen olyan nagy szerepet játszanak a tapasztaltabb fogyasztók által mutatott viselkedésminták, a velük való interakció, mint maga a drog. Ennek során nem egyszerűen a fogyasztás technikáját sajátítja el (cigitekerés, letüdőzés stb.) - de azt is, hogyan ismerje fel, hogyan fogja fel a hatásokat, és végül azt is, hogyan élvezze ki azokat.

1. fázis: a szívás technikája - a fogyasztónak meg kell tanulnia, hogyan készítse elő a szert (pl. spangli tekerése), mekkora dózist használjon, hogyan szívja be és tartsa bent a tüdejében a füstöt (vagy manapság már ugye a vaporizátorból keletkező gőzt), miben más ez, mint a dohányzás. A kezdő játszani próbálja a nagymenőt, szégyelli tapasztalatlanságát - ezért figyeli a tapasztaltabb társait és tanul tőlük.

 


4fd1f62300000578-6142193-image-m-9_1536304932759.jpg2. fázis: a betépés - a fogyasztó észleli a kannabisz hatásait, de önmagában ez nem elég: tudatosítania kell azokat, saját magának is. Gyakori reakció, hogy a kezdő fogyasztó azt állítja, hogy "semmit sem éreztem", vagy "rám nincs hatással", az egészet illúziónak minősítheti. A tapasztalt fogyasztók segítő szándékú kommentjei itt is nagy szerepet játszhatnak, tudatosíthatják, mire kell a fogyasztónak figyelnie.



getty-old-people-smoking-pot-cannabis-640x360.jpg3. fázis: az élvezet - az ember a fű hatására bódultnak érzi magát, a szája kiszárad, a szeme kivörösödik, az idő- és térérzékelése megváltozik, mások a színek, a szagok, az ízek - de vajon ez kellemes élmény? Ezt az értékelést, ítéletet már csak a szociális környezetbe ágyazott egyén vonhatja le. Ahhoz, hogy folytassa a fogyasztást, hogy fogyasztóvá váljon, ahhoz meg kell tennie ezt. Jelentést kell adnia az élményeknek.

Becker később az Outsiders (Kívülállók) című könyvében fejlesztette tovább elképzeléseit, és kialakította a címkézés-elméletet - ez már egy másik cikk témája lehet. Ez az első tanulmány mindenesetre történelmi jelentőségű volt, mivel rámutatott arra a ma még mindig gyakran fel nem ismert igazságra, hogy maga a drogfogyasztás is egy alapvetően társadalmi jelenség, nem létezhet elszigetelten, valamiféle petricsészében. Bár egyes kémiai, neurológiai jellemzőit lehet vizsgálni laboratóriumokban, de ezeknek a kutatásoknak az eredményeiből soha nem lehet általánosítani.

Rávilágítanak arra is, hogy amennyiben a drogfogyasztás tanult társadalmi viselkedés, akkor hasonló módon, a szociális környezet, a közösségi normák megváltoztatásával, (a nem didaktikus, egyirányú értelemben vett, hanem interaktív) tanulással lehet rá hatni. Egy fogyasztó éppúgy megtanulhatja a káros, mértéktelen fogyasztási mintákat, mint az ellenkezőjét. A függőség maga is egy tanulási folyamat az agy számára, akárcsak a felépülés. Mindkettő közösségben történik. Most, amikor egyre több ország dönt úgy, hogy legális termékként szabályozza a kannabiszt, ez a tudás fontos abban, hogy úgy alakítsuk ki a fogyasztás környezetét, hogy az minél kevesebb ártalommal járjon a fogyasztóra és a társadalomra.

Sárosi Péter 

Forrás: drogriporter.blog.hu 

https://drogriporter.blog.hu/2019/09/04/hogyan_tanulja_meg_az_ember_a_betepest 

smoky.jpg 

Bence története szerint a túlzott szülői szigor nem védi meg a gyereket a drogfüggőségtől, de az őszinte emberi kapcsolatok segítenek. Olvassátok el a beszámolóját!

 

Hol is kezdjem bemutatkozásom? Talán elég annyi, hogy Bencének hívnak. 1997-ben láttam meg a napvilágot Szolnokon. Nem mondhatnám, hogy rossz családi körülmények közt kellet felnőnöm. Szüleimről elég annyi, hogy ők mindent megtettek azért, hogy nekem és az öcsémnek mindenünk meglegyen. Bár ez biztos nehéz volt nekik, minden munkát elvállaltak. És valljuk be, egy négytagú családnak egy kis egyszobás ház nagyon kicsi. 14 éves koromig ugyanabban a szobában keltem-feküdtem a szüleimmel és a drága öcsémmel. Ugyanazon az emeletes ágyon osztoztunk. Szóval az igencsak rásütötte a bélyegét a serdülő éveimre. Ekkortájt egy kicsit valahogy alsóbbrendűnek éreztem magam a korombélieknél, gyakran a suliban is bántottak. Nem járhattam el otthonról. Apánk igen keményen fogott minket. Későbbiekben szerintem ez a túlzott szigor is hozzájárult, hogy más utakon járjak. 

A gyerekkoromról röviden ennyi. 2011-ben elvégeztem az általános iskolát. Eljött hát a szakmaválasztás ideje. Nem gondolkoztam, biztos voltam a döntésemben: szakács akartam lenni. Úgy 2012 táján azonban sajnos elkövettem addigi életem legnagyobb hibáját, beleszívtam egy herbálos cigibe (a herbálról bővebben itt - a szerk.). Nagyon megtetszett, hogy két slukktól úgy elszálltam, mint még soha. Ekkor elindultam a lejtőn lefelé. A suliban elkezdődtek a kimaradások. Meg is buktam, szerencsére a pótvizsga sikerült, bár ez nem az én érdemem volt, inkább a tanár jószívűségén múlott. Sokan azt hitték a suliban, hogy beteg vagyok, hiszen rövid időn belül felemésztett az egész, 30 kilót fogytam, hamuszürke arccal jártam, és már nem bírtam leállni.

2014-ben megismerkedtem egy lánnyal. Akkor azt hittem, vele élem majd le az életem. De sajnos belekeveredett ő is, így már ketten csináltunk mindent. Jött a többi drog is, főleg kristály és ecstasy, mellette naponta 20-30 herbálos cigi. Még éjszaka sem aludtam. Ezt már a szüleim is biztos észrevették. Egyszer megtalált nálam egy dekket az apám, azonnal elzavart otthonról. Akkor kellet volna beszélnünk ezekről, de nem léptek semmit. Ekkor kitaláltam, hogy elmegyek a Balatonra dolgozni, és ott majd minden jobb lesz.

2015 első nyári szezonom végig ittam és drogoztam, ami a csövön kifér. Itt már néha intravénásan is használtam dizájner drogokat. A szezon végén haza mentem, ismét vissza ugyanabba a közegbe, amitől menekültem. Rossz melók egymás után, borzasztó fizetések, egy drogos barátnő és kilátástalanság. Folytatódott minden ott, ahol abbamaradt. 

2017 a változás éve volt. Ekkor már 5 éve használtam herbált és szinte minden mást is ami jött. Megpróbáltam letenni év elején, de olyan brutál elvonásom volt, hogy nem bírtam. Februárban viszont elhatároztam magam szinte egyik napról a másikra. Kisebb hitelbe verve magam elköltöztem egy albérletbe Balatonfüredre. Belemerültem a csodás szakmámba és ez segített lejönni a herbálról.

Na jó, nem egészen ilyen egyszerű. Szezon elejéig volt albim, utána sajnos szinte hajléktalan lettem, egy padláson tudtam magam meghúzni egy matracon és attól, hogy herbál nem volt, a pia és a party drogok megmaradtak, de úgy éreztem a nehezén túl vagyok. Ekkor nyáron megismerkedtem mostani párommal, akinek nagyon sokat köszönhetek. Megtanított élni. Kihúzott a szarból, később összeköltöztünk, majd kiválasztottuk jelenlegi városunkat. Otthontól-családtól távol kezdtünk új életet. Jelenleg minden jól alakul. Nem tudom lesz e valaha szermentes életem. A munkám nagyon stresszes, ezért füvet használok, és mostanában a pia is vissza-vissza köszön megint. Kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Lesz ez jobb is? Van kiút!? Remélem.

Pár gondolat a végére.

Remélem lesznek gyermekeim és nekik már mindazt megtudom majd adni, amit én nem kaptam meg, és megadhatom nekik a kellő odafigyelést, hogy ne kerüljenek hasonló helyzetbe. Az iskolákban sajnos nincs kellő felvilágosítás, ezért történhet meg szerintem az is, hogy ilyen sok a fiatal függő.

Bence

FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk. 

Forrás: drogriporter.blog.hu 

https://drogriporter.blog.hu/2019/08/30/herbaloztam_ezert_az_apam_elzavart_otthonrol 

Papp Éva Mária 2019.09.08. 23:57

Meghívó!

Nem érhető el leírás a fényképhez.

Forrás: Kékpont.hu 

A felhőtlen gyermekkort olykor beárnyékolja egy-egy nehezebb időszak, mely akár a krízisig is fokozódhat. A serdülőkor pedig egy kifejezetten sérülékeny időszaknak tekinthető. Milyen nehézségekkel kell szembenézniük a gyermekeknek és a serdülőknek? Min múlik, hogy egy nehézségen túljutnak-e vagy elakadnak benne? És milyen szerepet játszik mindebben a családi háttér? Cikksorozatunk második részében ezekre a kérdésekre keressük a választ. 

 

Cikksorozatunk első része a családi kríziseket járta körül. Tisztázta a széleskörűen használt krízis szó valódi jelentését, valamint kitért a párkapcsolat, a családalapítás, a szülőszerep, valamint a válás kríziseinek bemutatására. Jelen cikkünk pedig az úgynevezett korfüggő krízisek, azon belül is a gyermekkorban és serdülőkorban leggyakrabban előforduló veszélyeztető tényezőkre helyezi a hangsúlyt. 

 

A normatív krízisről

A korfüggő krízisek szempontjából kiemelt jelentőségű a gyermekkor, a serdülőkor, a fiatal felnőttkor, az életközép (midlife), valamint az időskor, mely életszakaszok során speciális nehézségekkel kell szembenéznünk. Erik H. Erikson nevéhez fűződik az élethosszig tartó fejlődés modellje, mely szerint

a különböző életszakaszoknak sajátos feladatai vannak.

Az életszakasz-váltások során jelentkezik a normatív krízis, mely különösen sérülékennyé teszi ezeket az időszakokat. E krízishelyzetek adekvát megoldása révén új készségekkel gazdagodhatunk, identitásunk érettebbé válhat, valamint bővülhet szereprepertoárunk. A sikeres alkalmazkodáshoz hozzájárul a harmonikus személyiség, a jó önismeret, valamint a hatékony konfliktuskezelő technikák. Azonban előfordul, hogy nem elég hatékony megoldást találunk az adott problémára, ekkor elakadás történhet, mely megakadályozza a következő fejlődési szintre lépést. Mindezt biológiai, pszichológiai, valamint társadalmi tényezők egyaránt befolyásolják. 

Gyermekkori pszichés zavar az esetek 15-20 százalékánál fordul elő. 

.

A gyermekkor krízisei

A gyermekkor a fejlődés legintenzívebb és leglátványosabb időszaka, melynek szerves része az állandóan változni kényszerülő tágabb környezet, a család. Gyermekkori pszichés zavar az esetek 15-20 százalékánál fordul elő, mely leggyakrabban valamilyen alkalmazkodási zavar formájában jelentkezik. Fontos szem előtt tartanunk, hogy

a gyermekek pszichés tünetei mögött gyakran családi problémák állnak,

így ilyen esetekben az egész rendszert célszerű közelebbről megvizsgálni, szükség esetén kezelni.

A csecsemőkor, az első életév fő feladata az eriksoni fejlődésmodell alapján a bizalom elérése a bizalmatlansággal szemben. A bizalom kiépülésének ebben a korai időszakban olyan jelei lehetnek, mint például a kiegyensúlyozott táplálkozás és gyarapodás, a jó alvásminőség, valamint a harmonikus fejlődés.

A szülők elsődleges feladata a csecsemő szükségleteinek, igényeinek érzékeny felismerése és adekvát kielégítése,

s mindezt szerető és biztonságot nyújtó kapcsolat révén lehet megvalósítani. A bizalom kialakulásában fontos szerepet tölt be a rendszer és a mindennapi rutin, amely által a csecsemők biztonságban érezhetik magukat.

A kisdedkor a második és a harmadik életévet foglalja magában, mely időszak fő feladata az autonómia elérése a szégyennel és kétellyel szemben. Ez a járás és beszéd intenzív fejlődésének időszaka, mely lehetővé teszi a kisgyermeknek az akarat érvényesítését. Az én-tudat fejlődésével párhuzamosan jelenik meg a szégyenérzet is, ebből adódóan

a megszégyenítés mint nevelési elv nagyon káros hatással van az önértékelésre.

Ez az önérvényesítés és a határok feszegetésének időszaka, mely egybeesik a kétéves kor körül jelentkező dackorszakkal is. A magatehetetlen kisbabából lassan akaratos kisgyermek cseperedik, akinek leválási és önállósulási törekvéseit támogatni kell, ezáltal az anya szerepe is jelentős változásokon megy keresztül.

 

Óvodás és iskolás krízisek

Az óvodáskor fő feladata a kezdeményezés elérése a bűntudattal szemben. Ez az akarat, a versengés, a beilleszkedés, a felelősség és az önértékelés kialakulásának fontos időszaka. A gyermekek új szabályokkal és szokásokkal találkozhatnak az óvodában, mely esetenként eltérhet az otthon tanultaktól. Ekkor kezdenek kialakulni a nemi szerepek, és megjelennek a szexuális érdeklődés első csírái is. Ebben az időszakban figyelmeztető jel lehet többek között a szorongás, a lehangoltság, az evés- vagy alvászavar, a viselkedészavar és az agresszió, a figyelemzavar, valamint a teljesítmény romlása.

Az iskoláskor fő feladata a teljesítmény elérése a kisebbrendűséggel szemben. Ez az intellektuális érdeklődés, a motiváció, a szabálykövetés, az alkalmazkodás és a terhelhetőség időszaka. Egyre nagyobb hangsúly helyeződik a kortárs kapcsolatokra, a másokkal való összehasonlítás, a versengés és a rivalizálás kiemelt szerepet kap. Ebben az időszakban

a teljesítmény önmagában örömforrás, ezért nagyon fontos megfelelően motiválni és értékelni a gyermekeket,

nem pedig leterhelni és kioltani természetes kíváncsiságukat. A szülői minta és az otthonról hozott értékek nagyban befolyásolják a teljesítményhez való hozzáállásunkat. 

A serdülőkor kaotikus időszakában számos vészjel van, amire oda kell figyelni. 

.

A serdülőkor krízisei

A serdülőkor fontos biológiai, pszichológiai és szociológiai változásokat magában foglaló, viharos időszak. A fiatalok nagy változásokon mennek keresztül hormonális és testi szinten is, alakul az identitásuk, az értékrendszerük, a kortárs kapcsolataik és a társadalmi meghatározottságuk egyaránt.

A serdülőkor fő feladata a szerepkonfúzió elkerülése és az identitás kialakítása. Ez az érzelmi függetlenedés, a szülőkről való leválás időszaka, ugyanakkor a nemi és társadalmi identitás kialakulásának is ez a fő színtere.

E megterhelő és gyakran kaotikus időszakban számos vészjel van, amire a családnak és a tágabb környezetnek oda kell figyelnie.

Ilyen például a szélsőséges hangulati, érzelmi és indulati megnyilvánulások, hiszen tartós fennállásuk elakadás jele lehet. Figyelemfelkeltő jel továbbá a kisgyermekes viselkedés, a kortárs kapcsolatok hiánya, az érzelemmentesség, a túlzott kötődés, a félelemkeltő gondolatok, továbbá a képzelet és a valóság elkülönítésének nehézsége.

A leggyakoribb serdülőkori krízisek közé tartozik a szökés és a csavargás, melyet az adott helyzetből való menekülés vágya motivál, gyakori a deviáns csoportokhoz való csatlakozás, valamint a veszélyes helyzetekbe keveredés. Az alkohol- és drogabúzus is komoly probléma serdülőkorban, amiben a kortársak hatása mellett a kíváncsiság és az élménykeresés is szerepet játszik. A serdülőkori depresszió két leggyakoribb veszélye az önkárosító viselkedés, mely leggyakrabban falcolás formájában jelentkezik, valamint az öngyilkossági kísérlet. Ezekben is nagy szerepet játszanak a kortársak, és általában figyelemfelhívó, segélykérő üzenetet hordoznak.

Az identitáskrízist a vágyott és a megvalósult szerepek közötti eltérés váltja ki, melynek kiemelt területe a szexuális identitásban való bizonytalanság. A teljesítménykrízis jele a teljesítmény hirtelen és jelentős mértékű romlása, melyhez hozzájárul a szülői minta és elvárások, a sikerek és kudarcok aránya, valamint a megküzdési stratégiák hatékonysága. Az autoritáskrízis a hatalomhoz és a társadalmi normákhoz való viszony problematikája, jellemző lehet az önérvényesítő, lázadó magatartás, mely gyakran az iskolarendszer és a pedagógusok ellen irányul. A szociális gátlás jellemzője a szerepléstől való félelem formájában nyilvánul meg, mely során a serdülő erőteljes szorongást él át. Mozgatórugói a kortársak véleménye, a népszerűtlenségtől és nevetségessé válástól való félelem, valamint a megfelelési vágy. Súlyos esetben pedig beilleszkedési zavarrá vagy akár szociális fóbiává is fokozódhat.

 

A családi háttér szerepe

A gyermek- és serdülőkori krízisek az esetek döntő többségében családi krízissel együtt jelentkeznek, gyakran az egyik vezet a másikhoz. A családnak ebben az életszakaszban kitüntetett szerep jut, a probléma megelőzésében éppúgy, mint a kezelésében. Amit családi háttérrel biztosíthatunk, az a

rugalmas alkalmazkodás, valamint a szerepek és funkciók igényekhez igazítása.

Fontos, hogy támogassuk a serdülők önállósodását és fokozatos leválását, azonban védelmet nyújtó biztos háttérként legyünk jelen az életükben. Amikor azonban legjobb szándékunk ellenére is kialakul a krízishelyzet, fontos a mihamarabbi krízisintervenció. A speciális korosztály miatt a nagyobb hatékonyság elérése érdekében ezt szülő-konzultáció, igény esetén családterápia egészíti ki. A probléma jellegéből adódóan fontos lehet a tágabb környezet, például az iskola bevonása is a kezelési tervbe.

 

Felhasznált irodalom:

Csürke J., Vörös V., Osváth P. & Árkovits A. (Szerk.) (2014) Mindennapi kríziseink: A lélektani krízis és a krízisintervenció kézikönyve. Budapest: Oriold és Társai Kiadó.

Hajduska M. (2015) Krízislélektan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Ranschburg J. (2010) A mélységből kiáltok: Depresszió, öngyilkosság és kábítószer a serdülőkorban. Kaposvár: Saxum.

 

Léna, aki maga is a heroinfüggőségével küzd, leírja nekünk, mi játszódik le egy ember agyában, amikor hosszabb-rövidebb drogmentes időszak után újra elkezdi. Olvasói cikk következik.

 

Mikor pár hónapja megnéztem a Csodálatos fiú című filmet, helyenként soknak találtam rajta a Hollywoodi cukormázat. Pár jelenet azonban mégis megmaradt bennem. A függő droghasználatának családra gyakorolt hatása, a viták, a befejezetlen terápiák, egyes hazugságok, amiket szóról szóra én is kimondtam, és legfőképpen egy bizonyos visszaesést bemutató képsor egy olyan részemet érintette meg és szembesítette önmagával, amelyikkel legkevésbé szeretek találkozni. Mindegyikről megérné beszélni, de vegyük most csak az utolsót.

A jelenetsor valahol ott kezdődik, mikor főhősünk, Nic, 14 hónap tisztaság után egy hosszúhétvégét tölt el az apja családjával és onnan elindul vissza Los Angelesbe, ahol él és dolgozik. Látjuk, ahogy próbál mosolyogni, de amint elfordítja a fejét, száját összeszorítva az égre tekint. Ahogy vezet, a kocsija visszapillantójából a gondterhelt arca tükröződik, és egy sokatmondó és szimbolikus alagút után egy dombtetőről hívja a szponzorát. A beszélgetésből azonban már érezni lehet, hogy a dolog eldőlt. A háttérben megjelenik San Fransisco, a város, ami számára egyet jelentett a droghasználattal.

Egy vágás után már az esti utcán látjuk sörözgetve. Ahogy összefut egy régi ismerőssel, elmondja, hogy ugyan jó ideig tiszta volt, most komolyan szétcsapja magát. Mindezt egy erőltetett mosollyal kísérve, amiben érezni a döntésével járó tehetetlenséget, feladást és fájdalmat. Ez a mosoly nekem mindennél mélyebben beégett a filmből, mert sajnos túl jól ismerem azt, amikor a függő próbál jó arcot vágni, hiszen buli van, erre vágyik, drogozni akar, de közben pontosan tudja, hogy hatalmas hibát követ el, mert már számtalanszor megjárta ezt az utat és sose lett jó vége.

De akkor mégis miért esik vissza valaki? Erre próbálok most, ha nem is magyarázatot adni, de legalábbis bemutatni egy részét. Nem azt, hogy borul fel az agy kémiája a droghasználatától és milyen ebből fakadó hosszú és rövidtávú következmények vannak. Nem is azt, hogy egy rosszul működő család vagy a társadalom hogyan löki vissza a droghasználatba a függőt. Hanem azt, hogy nagyjából mi zajlik egy ilyen helyzetben egy ember fejében.
Először is szeretném elmondani, hogy bár lényegében minden visszaesés hasonló, nem mindegyik ugyanolyan. Részben külső körülmények miatt, részben pedig amiatt, hogy általában az ember tanul a korábbi hibáiból, és egy függő is tanulhat egy-egy visszaesésből. Feltéve, ha veszi a fáradtságot, hogy megnézze, hol rontotta el.

A visszaesés folyamatának 3 szakasza van: 1) érzelmi, 2) mentális és végül 3) fizikai.

Az első, az érzelmi szakasz, ahol még csak fel sem merül a használat. Ez akár hetekig vagy hónapokig is eltarthat. A probléma az, hogy kellő önismeret nélkül az ebben az időszakban felmerülő visszaesési jeleket (elszigetelődés, másokra figyelés, érzések elfojtása, nem kér segítséget stb.) nehéz felismerni, ellenben nagyon könnyű racionalizálni (mással van a baj, ilyen a munkám, nem érek rá most ezzel foglalkozni, egyedül is megoldom, még nincs baj). Ha ezeket a szőnyeg alá söpörjük, rövidebb vagy hosszabb idő után az ember eljut arra a pontra, amikor a sok felgyülemlett probléma olyan lelki szenvedést okoz, amikor a használat jó ötletnek tűnik. Csak azért, hogy egy kicsit kieresszük a gőzt. Ide rakhatnánk egy piros felkiáltó jelet, hogy aki ezt tapasztalja, azonnal változtasson a mindennapi működésén, ha nem akar visszaesni. Mert innen már csak egy lépés a mentális visszaesés, ami az érzelmi visszarendeződéssel ellentétben pillanatok alatt használathoz vezethet.

A mentális visszaesés már sokkal egyértelműbb, mint az érzelmi, azonban nehezebb is visszafordítani. Kezdetben még könnyen kezelhető gondolatok jönnek arról, mi lenne, ha "csak most az egyszer", "hiszen ennyi szar/jó után igazán megérdemelném", "most más lenne, nem fogok belecsúszni", és így tovább. Tegyük fel, hogy továbbra sem kérünk segítséget, mindezt magunkban tartjuk, és egyedül háborúzunk magunkkal a saját fejünkben. A magam részéről ilyenkor előbb-utóbb eljutok oda, amikor vagy kiszelektálja az emlékezetem az összes negatív következményt, vagy egyszerűen már nem érdekel, esetleg mindkettő.

Elkezdek magammal alkudozni, egyre tovább megyek a "mi lenne, ha" fantáziálásokban addig, hogy konkrét terveket kezdek el kitalálni arra, hogy használjak csak egy kicsit, lebukás nélkül, most az egyszer, de persze szigorúan csak elméletben Innen már tényleg csak egy pillanat a tényleges fizikai visszaesés, mert emlékezzünk az előzményekre, általában ezek a gondolatok akkor jönnek elő, mikor már eleve elegünk van az életből és elfáradtunk a küzdelemben, mert bár lehet visszaesni az elbizakodottságtól és a túl sok sikertől is, a gyakoribb inkább az, mikor a függő menekülni szeretne a saját fájdalmától és félelmeitől.

Ha túl sokáig maradok ebben az állapotban, akkor az önmarcangolás elveszi az összes maradék energiámat, és elkezdem elhinni, hogy mindez sajnos elkerülhetetlen. Mert "mit képzelek én magamról, egy darab szar vagyok, aki csak ártott a családjának és a társadalomnak, életképtelen vagyok, megpróbáltam, de nem megy, akkor inkább azt csinálom, amit szeretek, még ha bele is döglök, mert amúgy sem érdemlek többet… sose lesz ennek vége". Mindeközben hatalmába kerít egy olyan szintű sóvárgás, ami talán ahhoz hasonlít, mikor az ember szerelmes és minden porcikája úgy vágyik a másikra, mintha az élete múlna rajta, mintha valami mágnesként vonzaná külön-külön minden egyes sejtemet és úgy érzem, ezt a feszültséget már tényleg nem bírom. Ahogy pedig elszáll a racionalitás utolsó morzsája, általában egy mondat fogalmazódik meg konklúzióként: "Picsába az egésszel!". A dolog eldőlt, és ha már nem maradt más, megpróbálod élvezni.

Az első pár alkalommal még nagyon gyorsan végbement ez a folyamat és a végén volt, hogy tényleg megkönnyebbültem egy ideig. Ahogy azonban teltek az évek, és minden visszaesésnek egyre komolyabb következményei lettek, egyre mélyebbre kerültem, ahonnan minden egyes alkalommal egyre nehezebb lett felállni, ez a könnyedség eltűnt. Mert már nem tudtam magad teljesen becsapni azzal, hogy jó lesz újra drogozni. A filmbeli Nic is pontosan tudta ezt, és ezért nem tudott őszintén mosolyogni.

Szerencsére nem kell idáig eljutni és használni. A lehetőség mindig ott van, hogy visszaforduljunk, csak sokszor nehéz meglépni. A legjobb, ha felhívunk és/vagy személyesen találkozunk valakivel, akiben megbízunk és merünk neki beszélni bennünk kavargó érzésekről. Ha ez nem megoldható, szakadjunk ki valahogy a gondolatkörből, vigyük le a kutyát, menjünk el sportolni, rakjunk be egy vígjátékot, húzzuk az időt valahogy, mert a jó hír az, hogy az ilyen pillanatok is, mint minden más, elmúlnak (tényleg elmúlik!). A rossz hír viszont az, hogy vissza is térnek, más élethelyzetben, más formában tesznek minket újra próbára. Ha pedig elbuktunk, mindig újra lehet kezdeni.

 Léna

FIGYELEM! Ha érdekel a drogtéma - akár fogyasztó vagy, akár a területen dolgozó szakember, aggódó szülő vagy szimplán jobbító szándékú aktív polgár -, szeretsz írni és szeretnél hozzájárulni a Drogriporter tájékoztató munkájához, akkor itt az alkalom: írj nekünk cikket a Drogriporter blogra! Amennyiben a cikked megfelel a tartalmi és minőségi elvárásainknak, akár rendszeres szerzővé is válhatsz. Írhatsz arról, hogy szerinted hogyan kellene átalakítani a hazai drogpolitikát, milyen törvényekre, programokra lenne szükség, blogolhatsz a fogyasztóként/partizóként/szülőként/szakemberként stb. szerzett tapasztalataidról. Tudósíthatsz arról, hogy milyen jó és rossz drogpolitikai példák vannak idehaza és külföldön. Írhatsz drogtémájú könyvekről, filmekről is. A cikkek terjedelme lehetőleg ne haladja meg szóközökkel együtt az 5-6000 karaktert. A cikkeket a sarosi.peter(kukac)gmail.com címre küldd! Akár megfelel az írásod, akár nem, egy héten belül válaszolunk.  

Forrás: drogriporter.blog.hu

https://drogriporter.blog.hu/2019/08/28/a_visszaeses_lelektana#more15027858

 

A legelterjedtebb drog továbbra is a kannabisz, mondjuk az alkoholt nem tekinti drognak az ENSZ, mert ha annak tekintené, akkor természetesen az lenne a legelterjedtebb. 

 

A világon 271 millió drogfogyasztó volt 2017-ben - áll az ENSZ szerdán Bécsben közzétett kábítószerügyi jelentésében.

Az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Hivatalának (UNODC) kétévente közzétett dokumentuma szerint 2009-hez képest 30 százalékkal nőtt drogfogyasztók száma. Összességében a 15 és 64 év közötti lakosság 5,5 százaléka fogyasztott kábítószert a vizsgált időszakban.

A jelentés megállapította azt is, hogy a vártnál több, vagyis mintegy 35 millió ember volt 2017-ban drogfüggő vagy szorult orvosi kezelésre kábítószer fogyasztása miatt. Az UNODC ezzel összefüggésben megjegyezte, hogy az olyan népes országokban, mint India és Nigéria elvégzett újabb felmérések vezettek ahhoz, hogy a drogfüggők eredetileg 30,5 millióra becsült számát felfelé kellett korrigálni.

Két éve 585 ezer ember halt meg kábítószerfogyasztás, illetve ezzel kapcsolatos betegségek miatt.

Továbbra is a kannabisz a legelterjedtebb drog a világon. Két éve 188 millió ember nyilatkozott úgy, hogy legalább egyszer fogyasztott belőle.

53,4 millió ember vett magához olyan opiátokat, mint a heroin, fentanil vagy az ópium. A jelentés kiemeli, hogy ezek a kábítószerek egyrészt egyre népszerűbbek, másrészt pedig az 585 ezer halott kétharmadáért felelősek. Az opiátok egyharmadát dél-ázsiában fogyasztották, de Észak-Amerikában is egyre elterjedtebbek, ahol a lakosság négy százaléka fogyasztott ópiumszármazékot. Az Egyesült Államokban 2017-ben opiát túladagolás miatt 47 ezren vesztették életüket, sokan közülük a fentanil szintetikus drogtól.

Soha nem látott szintet ért el a kokain termelés. 2017-ben csaknem kétezer tonnát állítottak elő a drogból, majdnem negyedével többet mint az azt megelőző évben. A főleg Dél-Amerikából származó drog különösen az amerikai kontinens északi részén, illetve Óceániában népszerű. A világon összesen 18,1 millió ember fogyasztott kokaint. (MTI) 

Szerző: Sarkadi Zsolt

Forrás: 444.hu 

https://444.hu/2019/06/26/ensz-271-millioan-fogyasztottak-drogot-a-vilagon-2017-ben 

Az ENSZ jelentése szerint világszerte 271 millió emberről lehet szó.

 

Az ENSZ friss jelentése szerint Világszerte kb. 271 millió ember, vagyis a 15 és 64 közöttiek közül minden 20. ember használt valamilyen rekreációs drogot 2017-ben. Ez 2009-hez képest 30 százalékos növekedés.

A kannabisz, a kokain, az amfetamin és a vényköteles stimulánsok fogyasztása újra olyan nagy, mint a gazdasági világválság idején.

Ugyan a vényköteles opioidok alkalmazása a közelmúltban csökkent, a túladagolások száma nőtt: 2017-ben 47 ezer halálos túladagolás történt, közülük sok szintetikus opioidok miatt, mint amilyen a fentanil is.

Továbbra is a fű a legnépszerűbb drog, kb. 188 millióan használták 2017-ben világszerte. A legtöbben Észak-Amerikában (56,6 millió használó), majd Ázsiában (54,2 millióan). A 15 és 64 év közötti izraeli férfiak harmada és a jamaicai férfiak 28,5 százaléka élt a marihuánával a legsűrűbben. Őket követték az amerikaiak (21,4 százalék), a kanadaiak (19,1 százalék) és az új-zélandi férfiak (18,6 százalék).

Az, hogy a kannabiszt több amerikai államban legalizálták, hozzájárult a lefoglalások csökkenéséhez, 2010 óta 77 százalékkal kevesebb lefoglalás történt 2017-ben. Eközben a világon opioidokból 693 tonnát foglaltak le, 5 százalékkal többet, mint az előző évben. (Yahoo News

Szerző: Herczeg Márk

Forrás: 444.hu 

https://444.hu/2019/06/30/tiz-ev-alatt-30-szazalekkal-nott-a-rekreacios-drogokat-hasznalok-szama

szerelmesek.jpg 

Sok a szenvedélybeteg B.-A.-Z. megyében is, és nemcsak a fiatalok közül kerülnek ki a szerfogyasztók. 

 

szipus-belvaros.jpg

A kábítószer-használat szempontjából a város egyik legfertőzöttebb része az Avas, de a városszéli ipartelepek és a belváros sem lóg ki a sorból, az Ady-híd környékén is gyakran látni szipuzó fiatalokat. Az utcai heroinhasználat nálunk még nem elterjed.
Ellátogattunk a miskolci Drogambulanciára, betekintettünk a szakemberek tevékenységébe és megismertünk néhány szerfogyasztót. Az ambulancián járva eszembe ötlött főiskolai pszichológia tanárom, aki gyakran idézte Kosztolányi híres sorait. „Ne ámulj a kokainistán. /Gondolkozz az okain is tán.”

Megszólaltatunk két fiatalt, akik már tinédzserként a kemény drogok rabjaivá váltak. Mini-interjúinkból kiderül, a függőség és az alkalmi drogfogyasztás között húzódó határ hajszálvékony, a kábítószerfogyasztók későn ébrednek rá, hogy már betegek.
R. CS. egy fiatal, jólöltözött srác, barátnőjével érkezett a Drogambulanciára. Őt arról kérdeztem, mióta jár az ambulanciára, és milyen szereket próbált ki.

– Nehéz a drogügyeimről nyilatkozni, de nem bánom, vágjunk bele. Korán kezdtem, már 13 évesen füveztem a haverokkal, aztán jött a morfium is. Ekkor még nem gondoltam, hogy később kemény drogokat is fogok használni. A szakközépiskolás koromban próbáltam ki a heroint, igen hamar rákaptam, majd Budapestre költöztem, ott elég sokszor jártam éjszakai klubokba, diszkókba az új haverokkal. A Képzőművészeti Főiskola festő szakára jártam, 2008-ban diplomáztam. Mindig is szerettem a művészetet, jó kézügyességem volt, imádtam festeni. A főiskola utolsó évében szerencsére sikerült csökkenteni a napi adagot, egyre ritkábban lőttem be magam, tanulnom kellett a vizsgákra és elhatároztam, előbb-utóbb leteszem a heroint. Már 2000-től eljártam a Drogambulanciára, egyre kevesebb kábszerre volt szükségem, sőt ez év tavaszától már nem nyúltam utána, csak Metadont szedek, ez helyettesítő szer. Nemsokára erre sem lesz szükségem, teljesen „tiszta” leszek.
– Barátnőd is kipróbálta már a kemény drogokat?
– Nem, abszolút nem, ő még a füves cigarettát sem kóstolta. Becsülöm ezért és még sok más miatt is. Kedvesem ide jár az egyetemre, a bölcsészkarra, ő is szereti a kultúrát, odavan a művészetekért. Ő volt az, aki segített, lerántott a „bűnös útról”, rávett, hogy hagyjam el az anyagot. Sok lánnyal jártam már, de ilyen lánnyal, mint Ő, sosem találkoztam. Abszolút szerelmes vagyok, ez erősít rendesen.

A „flash”-érzést nem lehet szavakkal kifejezni

Gábortól azt kérdeztem, hány évesen kezdett el kemény drogokat használni.
– Már 17 évesen elkezdtem lőni magam. A középiskolás éveim alatt is kipróbáltam egy-két cuccot, főleg partydrogokat, extasyt, speedet. Később a kokaint is megkóstoltam, de az túl drága, így az utóbbi fél évben inkább heroint használtam. A kokain nem annyira kemény, mint a „hernyó”, könnyebb leállni róla, nincs olyan kemény fizikai függés. Jártam Hollandiában is, ott sokkal olcsóbb minden anyag.
– Segítettek neked az ambulancián?
– Tíz éve járok ide, segítenek. Nem tudom, sikerül-e végleg leszoknom, fogalmam sincs, de azt senki ne gondolja, hogy ez olyan egyszerű.
– Bevallom, teljesen laikus vagyok, nincsenek tapasztalataim a drog hatásairól. Milyen a mámor, mit éltél át?
– Figyelj, csak az tudja a „flash”-érzést, aki kipróbálta a cuccot. Nem igaz az, hogy az extasyra azonnal rá lehet szokni, volt rá példa, hogy kéthavonta 1-1 „tablettát” szedtem, és csak jóval később szoktam rá. Viszont utána hamar nyúltam a heroinhoz. Szeretnék leszokni, de nem egyszerű, senkinek nem ajánlom a keményebb drogokat.

A szakember szemével

Juhászné Ceglédi Tündét, az alapítvány vezetőjét kérdeztük a megyei droghelyzetről, és arról, mennyi beteg látogatja a Drogambulanciát.

– Miskolcon már 13 éve segíti a Drogambulancia a szenvedélybetegeket. Az ambuláns drogbeteg-ellátás beindítását megelőzte a Drogambulancia Alapítvány létrehozása, melynek feladata az ambulancia működtetése, a helyi drogproblémák kezelése, a megelőző és felvilágosító munka összefogása, a régióban jelentkező drogproblémák kezelése.
MONDJ NEMET A DROGOKRA VIDEÓ
Az alacsonyküszöbű szolgáltatást 2000-től vezette be a Drogambulancia Alapítvány, amelynek célja egyrészt a kábítószer-használat okozta egészségügyi és szociális károk mérséklése, tanácsadás, utcai megkereső munka, fertőző betegségek megelőzése. E speciális szolgáltatás keretében biztosítják az alapítvány munkatársai a tűcsere-programot is, amely során az absztinencia irányába még nem motivált drogfogyasztóknak steril eszközöket biztosítanak és a használt injektorok begyűjtését elvégzik. Jelenleg Miskolcon kívül, ahol állandó helyszínű szolgáltatás van, a régió négy városában biztosított mobil alacsonyküszöbű szolgáltatás: Ózdon, Kazincbarcikán, Tiszaújvárosban, Mezőkövesden körülbelül 5-10 kliens vesz részt városonként a mobil tűcsere-programban, összesen kb. 70 fő veszi igénybe a szolgáltatást. Reméljük, programunkkal egyre több szerhasználót tudunk elérni. 


thumbnail_drogambulancia_fecskend.jpg
– Sok olyan fiatal látogatott el hozzánk az elmúlt hónapokban, akiknek kábítószerekkel kapcsolatos problémáik vannak. Jelenleg több mint 2500 fő a klienseink száma, körülbelül 50 százalékuk Miskolc és környékén lakik. A korábbi években főleg a megye nagyvárosaiban (Kazincbarcika, Szerencs, Ózd) volt jellemző az illegális szerhasználat, sajnos mostanában már a kistelepülések is érintettek. Tapasztalatom szerint az egyéni terápia ambuláns drogbeteg-ellátás keretei között hatékonyabb. Ha a szerfogyasztók csoportterápiában vesznek részt, nagyobb a veszélye annak, hogy a foglalkozást követően egymást negatív irányba befolyásolva a szerhez nyúlnak. A kipróbálás stádiumában a fiatalokban sokszor nem tudatosulnak a kábítószer-használat veszélyei, csak később, amikor egyeseknél már problémák lépnek fel, illetve kialakul a függőség – sorolta a szakember.

Juhászné Ceglédi Tünde kiemelte, hogy nemcsak a szerhasználók, hanem a társadalom egészének biztonsága érdekében nyújtják addiktológiai szakembereik különböző szolgáltatásaikat, mint a drogbetegek egészségügyi ellátása, a szenvedélybeteg közösségi ellátása és alacsonyküszöbű szolgáltatása. Valamennyi szolgáltatásnak más és más a közvetlen célja, hosszútávon azonban a szerfogyasztók társadalomba történő reintegrálása a cél. – Bízom benne, hogy egyre több szerfogyasztó fog segítséget kérni annak érdekében, hogy absztinenssé váljon – mondta hírportálunknak az ambulancia vezetője.

Búzafalvi Tamás 

Forrás: minap.hu

http://old.minap.hu/news.php?extend.17906.12

Papp Éva Mária 2019.08.13. 06:50

Nyaki

Képtalálat a következőre: „képek szipus”

Nyakinak hívta mindenki. Az egyetlen szipus volt az óbudai lakótelepen. Sokszor láttam, ahogy dülöngélt a házak között, a sárga löttyös zacskó mindig a kezében volt. Féltem tőle, már nem tudom, miért. Alig múltam tíz. Egyszer kutyasétáltatás közben belebotlottam az árkádok alatt, éppen chipset ettem, és kért belőle. Neki adtam az egészet, és elszaladtam. Évekkel később egy nagy társasággal voltam, odajött hozzánk beszélgetni, többen jól ismerték. Kifejezetten jámbornak tűnt.

Ma már a Ferencvárosban lakom, a József Attila lakótelepen, ahol évekig nem láttam az utcán szipust. Ám amióta a szomszédos kerületben, a hírhedt Hős utcában a hatóság hadat üzent a drogtanyáknak, a „zombik” egy része nálunk vert tábort. Ősszel, amikor még jobb volt az idő, a környéken lakók a Facebookon rendszeresen osztottak meg képet lépcsőn, járdán, fűben, játszótéren fekvő, eszméletlen drogosokról. Az egyik férfi letolt nadrággal feküdt a metróaluljáróban, a fotón éppen egy iskolás csoport megy el mellette.

A helyiek nyomására a rendőrség naponta többször megjelent az Ecseri úti megállónál, de ennek különösebb elrettentő hatása nem volt. Egyszer pont arra mentem, amikor a fiatalokat igazoltatták. Három fiú, hogy megússza a macerát, viháncolva lefutott az aluljáróba, és ha már arra jártak, feltörték a telefonfülkét, hátha találnak benne egy kis aprót – a rendőröktől ötven méterre.

A környékbeliek véleménye megoszlik. Van, aki önbíráskodna, más szerint ezek a fiatalok az igazi áldozatok, de a tökéletes megoldást senki nem tudja. A kábítószereseket hiába gyűjtenék be a rendőrök, szabadulás után jönnének vissza. Vagy zavarják őket tovább egy másik kerületbe? A drogambulancia hasznos lenne, de kevés a szakember. A munkából haza siető anyáktól meg a buszra váró iskolásoktól se lehet elvárni, hogy minden félájult herbáloshoz leguggoljanak, és ők pótolják azt a szeretetet, amit a drogfüggők nyilván nem kaptak meg annak idején. De akkor kinek kellene leguggolnia hozzájuk? Úgy tűnik, egyelőre nincs más, marad a keserűség és a Facebook.

Ma már meg merném kérdezni Nyakitól, hogy mit javasol, de szerintem már meghalt.

 

Szerző: Pór Attila

 Forrás: noklapja.nlcafe.hu

https://noklapja.nlcafe.hu/szerintem/2019/02/28/nyaki/ 

A szüleinket. A társunkat. A főnököt. Önmagunkat. Sok mindenkit elővehetünk azért szóban vagy gondolatban, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük – legyen szó egy megbeszélésről, de akár a pályaválasztásunkról is. Mi állhat annak a hátterében, hogy ha félresiklik valami, sokan azonnal a felelőst keressük, és nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk? És ha megtaláltuk – vajon hogyan tovább? 

 

“A konyhámban vagyok, és egy bögre kávét iszom. Fehér nadrágot viselek egy kardigános együttessel. Hirtelen elejtem a bögrét, ami millió darabra törik a padlón, a kifröccsenő kávé pedig beteríti a ruhámat. És azonnal, abban a milliszekundumban, amint a bögre földet ért, az én számat a következő mondat hagyja el: A fenébe, Steve!”

Ezt a kis anekdotát Brené Brown, az ismert amerikai kutatónő osztotta meg a hibáztatásról szóló videójában. Brown, ahogy maga is bevallja, szintén azok közé tartozik, akik hajlamosak rögtön felelőst keresni, ha valami nem, vagy rosszul sikerül. A hibás pedig ebben a fenti esetben a kutatónő férje, Steve volt.

De ő kezdte!

Steve ugyanis néhány barátjával együtt rendszeresen eljár vízilabdázni. Így tett a kávés incidenst megelőző estén is. A felesége figyelmeztette, hogy érjen haza legkésőbb tízre, mert nem tud elaludni addig, amíg ő nincs otthon. Steve azonban csak fél tizenegyre futott be, ami miatt a nő a szokottnál később tudott lefeküdni, ezért másnap fáradt volt, és még a délelőtti órákban egy második bögre kávé mellett döntött – ami végül a padlón landolt. Brené Brown okfejtése szerint tehát természetesen a férje a hibás a tönkrement ruhákért és a rendetlenségért, hiszen ha nem késett volna előző este, ő soha nem is töltötte volna ki magának azt a második kávét. Logikus, nem igaz?

“Tulajdonképpen ekkor jöttem rá arra, hogy milyen óriási mértékben érint engem is a hibáztatás problémája” – vallja be a kutatónő. A hibáztatás (azaz angolul blaming, amiről biztosan sokaknak eszünkbe jut a mi magyar “blamálni” szavunk…) folyamata gyakran kicsit úgy festhet a külső szemlélő számára, mint azok a régi, óvodáskori csetepaték, amikor az igazságért kiáltva a másikra mutatunk: “De hát ő kezdte!!!”.

Ahogyan Steve és a kávé, valamint a klasszikus “ki nézett csúnyán a másikra” konfliktus esetében: lehet, hogy megtaláljuk, ki a felelős a történtekért, és még az is megeshet, hogy elnyeri érte méltó büntetését. Az igazi kérdés azonban az: megváltozik-e ettől bármi?

Még ha az enyém is, de legalább legyen valakié

A kávé biztosan nem varázsolódik vissza a bögrébe, és a lehorzsolt térdek sem gyógyulnak meg egy csapásra attól, hogy kiderül, ki a hibás. A szakításunk, a munkahelyünk elvesztése sem lesz semmis attól, ha megtaláljuk, ki a felelős azért, ami történt. A hibáztatásnak tehát nem is a végeredménye igazán érdekes, hanem a gyökerei: hogy egyáltalán miért csináljuk.

Az első válasz, ami erre a kérdésre eszünkbe juthat, valószínűleg a felelősség áthárítása lehet; azaz annak a mindenáron való elkerülése, hogy nekünk kelljen elvinni a balhét. Ez az esetek egy részében igaz is lehet, ám a hibáztatás gyökere ennél is mélyebbre nyúlhat: azok ugyanis, akik igazán hajlamosak azonnal felelőst keresni egy balul sikerült dologért, ha nem találnak mást, ugyanolyan készségesen “blamálják” saját magukat, mint bárkit a környezetükben. Tehát túl azon, amikor a saját önértékelésünk védelmében mást jelölünk ki a kudarcaink forrásául, a hibáztatás egy nagyon fontos, ám illuzórikus érzést nyújt számunkra: a kontroll érzetét. 

Úgyis tudtam, hogy becsapsz

“A hibáztatás egyszerűen annak a diszkomfortnak, fájdalomnak és haragnak a kiadása, amit érzünk egy ilyen helyzetben” – mondja Brené Brown. A szakember a kutatási eredményei alapján azt vallja, hogy a hibáztatás egyfajta fordított összefüggésben áll a bizalommal

minél nehezebben bízunk meg a másikban, annál inkább hajlamosak vagyunk a felelőst keresni akkor, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És bár a felszínen úgy tűnhet, ezáltal a kezünkben tartjuk az irányítást, a mélyben ott feszül bennünk a düh, amely mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem bízhatok meg benned, és látod, igazam is volt.

Ahogy azt mindezek alapján sejteni lehet, ez a fajta harag, bizalmatlanság és maga a hibáztatás folyamata nincs jó hatással sem ránk, sem pedig a kapcsolatainkra. Randi Gunther klinikai pszichológus, házassági tanácsadó szerint az, ha mindenért, ami balul üt ki, azonnal meg kell találnunk a felelőst, a párkapcsolaton belül egy fájdalmas, és rendkívül nehezen abbahagyható játszmába torkollhat.

Már megint

A párkapcsolatban ugyanis nagyon könnyen állandó szereplői lehetünk ugyanannak az újra és újra lejátszódó történetnek: félresiklik valami, amitől mindketten frusztráltak vagyunk, és elkezdődik a hibáztatás folyamata. A két fél aztán – temperamentumuknak megfelelően – vezeti végig a forgatókönyvet: vagy mindkettő a másikra mutogat, vagy pedig mindig lesz valaki, aki készségesen “elviszi a balhét”, miközben a másik “ugye, megmondtam” bólintással hátradől, és lelkesen hibáztat.

Abban, hogy melyik szerepben érezzük igazán otthonosan magunkat, fontos szerepet játszik a személyiségünk, gyerekkori tapasztalataink és az önértékelésünk. Alacsonyabb önértékeléssel, illetve – ahogy Gunther fogalmaz – “jógyerek” attitűddel ugyanis hajlamosabbak lehetünk arra, hogy készséggel simuljunk bele nem csak a felelős, de a bűnbak szerepébe is (azaz hogy akkor is vállaljuk a felelősséget, amikor nem mi hibáztunk).

Biztosan sokak számára ismerős a helyzet, amikor a pár egyik tagja indulatosan érkezik haza este egy, a kapcsolattól teljesen független munkahelyi konfliktus miatt – a másik pedig ösztönösen, szinte reflexszerűen bocsánatot kér, holott nem ő tehet az egészről.

A hibáztató működésmód pedig, valljuk be, hosszú távon akkor is kényelmes lehet, ha a személyiségünkből eredő hajlamunk nem is volt rá, hiszen minden konfliktus esetén ez lehet a mi “Ingyen kijöhetsz a börtönből” Monopoly-kártyánk, amivel minden vitás helyzetben miénk a nyerő pozíció… Randi Gunther szerint a párkapcsolaton belül ezt az ördögi kört csak akkor lehet megtörni, ha mindkét fél tudatosan figyel arra, mely ponton lépnek be ebbe a mintázatba, közösen megállítják a folyamatot, és ahelyett, hogy a felelőst akarnák mindenáron pellengérre állítani, a megoldáson kezdenek dolgozni. 

Ő a hibás – de már úgyis mindegy

Ez a módszer nem csupán a párkapcsolatokon belül siethet a segítségünkre, ha mi magunk is hajlamosak vagyunk a hibáztatás ördögi körében pörögni. A kudarcokért, balul sikerült eseményekért vagy megtaláljuk a felelőst, vagy nem, a hibáztatás azonban egyvalamit egész biztosan nem hoz meg számunkra: a feloldást. Lehet, hogy kiderül, hogy a szüleink miatt vannak problémáink; lehet, hogy valamiért egyedül mi vagyunk a hibásak. De egy nagyobb képet szemlélve mennyire számít ez tulajdonképpen?

Felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, és hibáztatni mást vagy magunkat, ha rosszul sikerül valami, két nagyon különböző dolog. Az első esetben ugyanis benne rejlik annak a lehetősége, hogy a személyiségünk fejlődik a kudarcok, negatív történések által, hiszen aktívan keressük rájuk a megoldást, és gyakoroljuk a kontrollt az élethelyzeteink felett. A másodikban azonban nem. Ott lényegében egy passzív szerepben várjuk, hogy jöjjön valaki, és igazságot tegyen – hiszen a másik volt a hibás.

“A hibáztatás azért is igazán káros a kapcsolatainkban, mert mindaddig, amíg dühöngünk, és felelőst keresünk, elveszítjük a lehetőséget arra, hogy empatikusak legyünk; ahogyan velem is történt a férjem és a kávé esetében” – mondja Brené Brown. A kutatónő szerint amint hibáztatni kezdünk, már nem figyelünk igazán sem magunkra, sem egymásra; nem halljuk meg azokat a történeteket, amelyekben nagy szükségünk lenne az empátiára: másokkal, de önmagunkkal szemben is. 

 

Szerző: Herendi Kata 

Forrás: pszichoforyou.hu 

https://pszichoforyou.hu/miert-hibaztatunk-mindig-valakit/?fbclid=IwAR2MjYIPCfiLwt-hWKidcnuqY4UbPyic8lKy-yHXZ6JzplV8drBJnpzIpdo

Az elmúlt két évben drasztikusan megváltozott a budapesti József Attila-lakótelep bejárata. A békés telepi élethez szokott lakók rettegnek a hol agresszív, hol ájultan heverő dizájnerdrogosoktól.

  • Idén nyáron már Budapesten is egyre gyakrabban találkozni a teljesen bekészült herbálosokkal. 
  • Mivel a VIII. és X. kerületből aránylag hatékonyan szorítják ki őket, ezért sokan a Ferencvárosba járnak cuccozni. Törzshelyük lett a József Attila-lakótelep bejáratánál lévő tér. 
  • A szinte kisvárosi élethez szokott lakók arról számolnak be, hogy két éve szinte a semmiből bukkantak elő az ijesztő, zombiszerű figurák. 
  • A telepen lakók számára megkerülhetetlen közlekedési csomópontban, az Ecseri úti metrómegállóban állandóak a véres, akár késelésig menő balhék, nyíltan megy a drogkereskedelem és a drogozás, szanaszét hevernek a beájult narkósok. 
  • A ferencvárosiak már aláírást is gyűjtöttek, és petíciót adtak be az önkormányzathoz, hogy történjen valami, de válaszra sem méltatták őket.
  • Az alábbi videóinkban részletesen bemutatjuk a herbál nevű dizájnerdrogot és hatásait: Elsőherbálozók a városligeti majálisonElkábszereztem a diákhitelem 

 

Szerző: Botos Tamás, Ács Dániel, Kiss Bence 

Forrás: 444.hu 

https://444.hu/2019/07/31/mintalakotelep-volt-a-nyomordrogozas-egyik-legijesztobb-kozpontja-lett 

Negyvenes évei elején járó, jóképű férfi. Többször a halál küszöbéről támolygott vissza, amíg egyszer azt mondta, elég. Legyen inkább élet. És lett. Orsolics Zénó már másoknak – drog által érintett tinédzsereknek és felnőtteknek – segít, és az idáig vezető útról könyvet is írt. Dobray Sarolta írása. 

– Két dolog jut elsőre eszembe. Az első a pad, ott, az Örs Vezér téren, ’98-ban. A pad mellett, a kukából kandikál ki egy kiflivég, és én azon gondolkodom, hogy amikor nem néz oda senki, kiveszem. Aztán azon, melyik a nemesebb halál: a troli vagy a metró elé vetni magam. A második, amikor lediplomáztam. Hogy apám akkor, először és utoljára mondta nekem azt, hogy büszke rám… – így kezdi. Aztán folytatja, az elejéről.

– Teljesen átlagos családban nőttem fel. Legalábbis kívülről úgy tűnt… Anyu, apu, két testvér, autó, nyaraló, minden. Apám katonai pályára ment, alezredesi rangig vitte. Cserébe otthon is katonás volt, kemény, mint a kő, kocka, mint a jég. A lakótelep, az lett az én otthonom. A lakótelepi srácok. A banda. Akik végre értenek engem, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Mindenki zűrös családból jött. Egyívásúak voltunk… Van egy ilyen mondás, hogy a szemetet összefújja az utcán a szél. Hát, minket összefújt. Anyagilag megvolt mindenem, de anyám is halálra dolgozta magát, apám is, kontroll sehol. Azokban a telepi bandákban álmodtuk az életünket. Minden drogosnak van egy „belépő” szere. Én azt mondom, az enyém a kulcs volt, ami akkoriban a nyakamban lógott. Reggel elindultam a suliba, aztán utána vagy hazaérkeztem, vagy nem. Általában nem. Tizenhárom körül voltam, akkor kezdtünk cigizni, suli előtt, közben, után. Aztán jöttek az iszogatások. Onnan már csak egy karnyújtásnyira volt az első füves cigi. De az első szerelem a hasis volt, egy szilveszteri buliban hozta valaki. Nagyon bejött. Csodálatos szorongáscsillapítónak bizonyult, és én folyton szorongtam. Végre nem kellett arra gondolni, amire nem akartam, arra, ami otthon volt, hogy az a képletes púp a szőnyeg alatt lassan óriássá nőtt. Mindenki tudott valamit, ami baj, ami fáj, de senki nem beszélt róla. Ahogy arról sem, hogy apám iszik, hogy egyre agresszívabb. Hogy nem férünk egymáshoz.

MINT A VADÁLLATOK

– Ezen a ponton még sokan kiszálltak, mert akkor még nem volt annyira nehéz. Én mentem tovább. A hasis és a fű után bejöttek a képbe a partidrogok. Speed, extasy. A legelső megint csodás volt. Imádtam, hogy a bandában vagyok, hogy oda tartozom, hogy egyáltalán tartozom valahova. Buliról bulira jártunk, olyanok voltunk, mint a vadállatok. Négyen beültünk egy szakadt Zsiguliba, mindenki be volt állva, mint az állat, a sofőr is, persze. Padlógázzal nyomtuk az autópályán. Felborultunk, fának mentünk többször. De akkor még mázlink volt, akkor még nem halt meg senki. Igazából utáltam az egészet, de cikinek éreztem nem csinálni, a többiek előtt. Volt egy diszkó Rákoskeresztúron, ott csak bemondtad a titkos kódot, és a pincérek tálcán hozták ki a speedet. Mindent bevettünk, a lakótelepen csak drogtartálynak hívtak minket.

Amikor ez a bulizós korszak kicsit lecsengett, jött a következő vízválasztó. Akkor voltam tizenhét. Csináltunk egy pinceklubot az egyik tízemeletes aljában. Valaki lehozott heroint. Létezik egy buta hierarchia a szenvedélybetegek között: a drogosok lenézik az alkoholistákat, a füvesek lenézik az amfetaminhasználókat és így tovább. De nekünk mindig mindenre volt magyarázatunk, úgy forgattuk, ahogy épp jólesett. Amikor speedeztünk, lenéztük a hernyósokat, de amikor ott volt a heroin, már nem nagyon volt kit lenéznünk, csak az alkoholistákat, mert csak azok nem voltunk még. Pedig az első nem is volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. Hánytam rendesen, és azon gondolkodtam, hogy a fenébe lehet erre a borzalomra rákattanni. De a többiek csinálták. Hát felszívtam második alkalommal is… Évekig kirázott aztán a hideg attól a mondattól, ami akkor bennem világosan megfogalmazódott. „Megérkeztem, hazataláltam, ez az én szerem.” Úgy éreztem, menedéket nyújt az alól, ami elől menekülni akartam. A hiányaimtól. Elkezdtük rendszeresen használni. Egy-két hónap telt el, amikor észrevettem, hogy fájnak a csontjaim, hogy rosszul vagyok, hogy remegek. Pedig csak pár napot hagytam ki. Elvonás. Akkor esett le, hogy rászoktam. Rohantam is, hogy vegyek egy adagot, elfüstöltem, és sutty, mintha minden bajt, fájdalmat elfújtak volna. Ennyi volt az egész. Hónapokig szívtuk a heroint. Suliba szinte egyáltalán nem jártam be, a nyolc általános után egy szakmunkásképzőbe kerültem, annyira rossz volt a bizonyítványom.

És jött a következő útelágazás. Pár haver, akik már komolyabban tolták, kiokosítottak, hogy jobban járunk, ha nem szívjuk, hanem szúrjuk a heroint. Jobban üt be, és kevesebb is kell belőle. Tiszta haszon. Először bénáztunk, beadogattuk valahogy egymásnak. Aztán szépen megtanulta mindenki magának beszúrni. Néhány másodperc alatt már a véráramban száguld az anyag, és paff, ott is van az agyban. Hatalmas flash, úgy, ahogy mindig is mondták.

Ha nektek vagy ismerőseiteknek segítségre lenne szüksége, a fuggosegkezeles.hu oldalon keresztül megtaláljátok Zénót.

A teljes cikket a Nők Lapja 2019/28. számában olvashatjátok el. A magazin július 10-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Bulla Bea 

Forrás: noklapja.nlcafe.hu 

Forrás: https://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2019/07/15/fuggoseg-terapia-3-gyerek-orsolics-zeno-szocialis-munkas-tortenete/?fbclid=IwAR1yJW9zUapKzYH7Mp54QguXbZ_M0SZ5yn1OlUsIXNgbexxKp7jsynK45fQ 

 Számos szakkifejezés létezik, melyeket nap mint nap használunk, része közös szókincsünknek, mégsem teljesen egyértelmű, hogy mit is értünk rajtuk. Ilyen például a krízis fogalma. Mit is nevezünk pszichológiai szempontból krízisnek? Melyek a leggyakoribb krízisek a családok életében? Honnan lehet felismeri, hogy krízisbe kerültünk, és mit tudunk tenni ellene? Jelen cikkünk ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ.

 

A krízis szó jelentése válság, fordulat, fordulópont. Hétköznapi értelemben egy traumatikus, stresszel teli változást értünk rajta. Általában olyan helyzetek idézik elő, melyekhez nem tudunk alkalmazkodni, nem működnek a meglévő problémamegoldó készségeink, és elkerülni sem lehet azokat. Fontos azonban kiemelnünk, hogy

a krízishelyzet egyben egyfajta lehetőségként is szolgálhat,

ugyanis ösztönöz a változásra, az aktuálisan nyomasztó és feszültséggel teli életeseménynek ezáltal hosszú távon pozitív hozadéka is lehet. 

 

Mit nevezünk családi krízisnek?

Családi krízisről akkor beszélünk, amikor az addig megszokott rend külső vagy belső hatásra felborul, és ezzel kényszerű változást idéz elő a család életében.

A családra, mint a rendszerekre általában, jellemző egyfajta állandóságra való törekvés,

így a változás könnyen kibillentheti viszonylagos egyensúlyi helyzetéből. Leggyakrabban az életciklus-váltások idején alakul ki krízis, mint amilyen a friss házasság, a gyermek születése vagy éppen a felnőtt gyermeket önállóságra bocsátó családi élethelyzet. Minden életszakaszban más-más kihívás és megoldandó feladat elé kell állnunk, így könnyen elakadhatunk valamelyik szinten. Amennyiben a család számára megoldhatatlan problémává fokozódik a helyzet, akkor beszélünk családi krízisről. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk a származási családról való leválás, az életközép, valamint az időskor időszakára, melyek különösen sérülékeny életciklusok.

A család egészséges működéséhez hozzájárul, hogy nyíltan kommunikáljunk egymással, érzelmeinket minél pontosabban kifejezzük, támaszt nyújtsunk egymás számára, az együttélés szabályai mindenki számára világosak legyenek, rugalmas határokat alkossunk, valamint bizalomteli kapcsolatban legyünk a családtagjainkkal. 

 

Mikor kerül krízisbe egy párkapcsolat?

Érdekes módon egy olyan pozitív életesemény, mint a házasságkötés, maga is krízisnek tekinthető. Sok változást eredményez életünkben, alkalmazkodást igényel, új megküzdési stratégiákat vár el tőlünk, valamint új konfliktusok forrása is lehet. Ilyen tekintetben az esküvőt is mint kritikus eseményt kell számba vennünk, mely vitákat és konfliktusokat generálhat, illetve az értékek és normák ütközését hozhatja felszínre.

A párkapcsolat és házasság esetében a legnagyobb erőforrást az együttes erővel megteremtett biztonságos alap adja, melyre a későbbiekben építkezhetünk.

Krízis akkor következik be, amikor a normál párkapcsolati fejlődés elakad valahol.

Ez gyakran valamilyen külső hatásra következik be, mint amilyen a hosszan tartó betegség, a válás, a veszteségek vagy az egzisztenciális bizonytalanság. A párkapcsolati rendszeren belül krízist eredményező tényező lehet a hatalom vagy a hierarchia egyenlőtlen megoszlása, a határok rugalmatlansága, a gyermekvállalás- és nevelés témáját érintő nézeteltérések, valamint a szexuális problémák, a hűtlenség és az érzelmi kiüresedés. Most pedig térjünk ki két gyakori és sokakat érintő családi krízisre részletesebben! 

A GYERMEK SZÜLETÉSÉVEL A CSALÁDI DINAMIKA ALAPVETŐEN ÁTRENDEZŐDIK. 
.

A családalapítás és a szülőszerep krízise

Az első gyermek születése egy érzékeny időszak a párok életében, hiszen számos változást eredményez, a korábbi családi felállás gyökeresen és végérvényesen megváltozik. Házastársként új szerepeket tanulunk,

a már megismert és begyakorolt férj és feleség szerepe mellé újdonságként adódik a szülőszerep, apává vagy anyává válunk.

Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy ez a szereptanulás a korábbiak mellé társul, de nem helyettesíti azokat, egy anya továbbra is nő, feleség, munkavállaló stb. marad, és ezekre a korábbi szerepeire is fontos hangsúlyt fektetnie. A helyzet nehézsége éppen ebben rejlik, egyre több szereppel kell zsonglőrködnünk, egyre szerteágazóbb feladatokat kell ellátnunk, egyre többfelé kell megfelelnünk. A gyermek születésével a családi dinamika alapvetően átrendeződik, a duóból trió lesz, mely labilisabb felállást eredményez, ugyanis a hármas egység gyakran tagolódik kettes alegységekre.

Fontos figyelmet szentelnünk az új rendszer rugalmas határainak és egyensúlyának kialakítására, a származási családokkal való kapcsolattartás ideális fenntartására, valamint az újszülött körüli teendők felosztására. Ezen sarkalatos tényezőkön túl krízist okozhat a szülés után gyakran jelentkező úgynevezett baby blues, azaz lehangoltság, valamint a gyermekágyi szorongás és depresszió. Fontos megemlítenünk az újdonsült apukákat érintő nehézségeket is, hiszen ők gyakran érzik úgy, hogy peremhelyzetbe kerültek, nehezebben találják meg szerepüket az új családi felállásban, így segítenünk kell őket ebben.

A szülőszerep krízisét eredményezheti a gyermekvállalás nehezítettsége, valamint a meddőség is. Provokáló tényező továbbá a problematikus várandósság, a komplikált szülés, a nem tervezett gyermekvállalás, az egzisztenciális nehézségek, valamint a társas támasz hiánya. Összetett kérdés az örökbefogadás és a mozaikcsaládok esete is, melyekben sajátos nehézségek merülhetnek fel a szülőszerepekkel kapcsolatban. 

FONTOS FELADAT A VÁLÁS SORÁN AZ ÚJ STRUKTÚRÁHOZ VALÓ ALKALMAZKODÁS. 
,

A válási krízis

A másik gyakran előforduló családi krízis a válás, mely általában nagy feszültséggel, magas szorongással és a reménytelenség érzésével jár együtt. Olykor úgy érezhetjük, hogy csak tudunk kikerülni a krízishelyzetből, ha véget vetünk a kapcsolatnak, azonban fontos szem előtt tartanunk, hogy a válás további krízisek forrása lehet, mely leggyakrabban az elhagyott felet, illetve a gyermekeket érinti.

A válás lényegében egyfajta gyászmunka, az addigi felállásban működő család elgyászolását jelenti.

Fontos feladat a válás során az új struktúrához való alkalmazkodás, valamint az új szerepek kialakítása és betöltése. A válás egy hosszadalmas folyamat, mely több szakaszból áll: az első szakasz a fontolgatástól a döntésig tart, mely lélektani szempontból fordulópontnak tekinthető. Ezt követi a különköltözés, a leválás időszaka, mely a fizikai elkülönülést jelenti. Megtörténik a jogi értelemben vett válás, azonban a neheze még hátra van: az alkalmazkodás a váláshoz, azaz az érzelmi leválás időszaka. Ez gyakran elhúzódik, sokan beleragadnak ebbe a fázisba és nehezen lépnek tovább. Holott ennek az időszaknak akkor van vége, amikor érzelmileg teljesen le tudtunk válni a korábbi kapcsolatról és képesek vagyunk új, érzelemteli kapcsolatot teremteni.

Az érzelmi válás során alkalmazkodnunk kell a partner nélküli élethez, újra kell szerveznünk mindennapi teendőinket, adott esetben újra kell építenünk a kapcsolati hálónkat, érzelmileg stabilizálódnunk kell, valamint ez az ideje az identitásunk újrafogalmazásának is. Mint látható, sok fontos feladatunk van ebben az érzelmileg telített időszakban, melyet komplexebbé tesz, amikor közös gyermekek is részei az egyenletnek. Ebben az esetben elvált szülőként tisztáznunk kell a gyermekekkel kapcsolatos kérdéseket, ideális esetben ki kell alakítanunk egyfajta együttműködést a gyermekek érdekében, hiszen

házastársként el lehet válni egymástól, de szülőként nem!

.

És végül, mit tehetünk a családi krízisek kezelése érdekében?

Mint azt a cikk elején tisztáztuk, a krízishelyzetek általában túlnőnek rajtunk, és egyedül nehezen birkózunk meg velük. Ha úgy is érezzük, hogy már túljutottunk egy krízisen, érdemes végiggondolnunk, hogy valóban hatékony megoldást találtunk-e a problémára, gyakran ugyanis hosszú távon nem működő látszatmegoldásokat alkalmazunk a feszültség mihamarabbi enyhítése érdekében. A krízist azonban komolyan kell vennünk, hiszen egy érzelmileg elárasztó, különösen sérülékeny időszak ez, melyhez ajánlott segítő szakember támogatását igénybe venni.

Családi krízis esetében célszerű család- vagy párterapeutát felkeresni, a probléma jellegétől függően. A terápiához szükséges, hogy az érintettek motiváltak legyenek a változásra, és célszerű minél hamarabb beavatkozni a folyamatba. Fontos szempont, hogy ilyen esetekben

sosem a tünet megszüntetése a cél, hanem az egész rendszer (pár vagy család) kezelése, változása.

A krízisintervenció jellemzője, hogy rövid távú folyamat, gyors változást céloz meg, aktív, direktív terapeutai hozzáállás jellemzi, korlátozott célokat tűz ki, a jelen problémáira fókuszál és előtérbe helyezi az érzelmek nyílt kifejezését. Ezen eszközökkel segítik a feszültség oldását és a felmerült problémák kezelését, hogy a lehető legjobb döntések megszületését és a szükséges változások elérését támogassák a terápia folyamán.

 

Felhasznált szakirodalom:

Bakó T. (2012) Verem mélyén: Könyv a krízisről. Budapest: Psycho Art.

Hajduska M. (2015) Krízislélektan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Csürke J., Vörös V., Osváth P. & Árkovits A. (Szerk.) (2014) Mindennapi kríziseink: A lélektani krízis és a krízisintervenció kézikönyve. Budapest: Oriold és Társai Kiadó. 

 

tinirehab top 

a "Service in Mission" (SIM) projektbe, a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonába

 

Két fő önkéntest keresünk 1 évre a "Service in a Mission" (Szolgálat egy misszióban) projektbe, amely az ERASMUS+ program keretén belül az ESC (European Solidarity Corps) alprogramban fog megvalósulni, azaz egy komoly, 20 éve működő EU-s önkéntes programról van szó, meghatározott keretekkel:

 

- az önkéntesek életkora 18-30 év között kell, hogy legyen, mi leginkább 23-30 év közöttieket fogadnánk szívesen, mivel a célcsoportunkkal való munka feltétele egy bizonyos fokú érettség, élettapasztalat. Nézd meg a honlapunkat:

www.tinirehab.hu és www.drogterapia.hu

- az önkéntes-munka ideje max. heti 30 óra, javasolt kezdés 2019 szeptember vagy október elején

- az önkéntesek zsebpénzt fognak kapni (a pontos összeg az Önkéntes Megállapodásban lesz meghatározva, kb. 100 euro/hó forintban kifizetve)

- szállást és meleg ebédet biztosítunk Ráckeresztúron, valamint a projekt elején az ideutazás, illetve a végén a hazautazás max. 275 euro/fő összegig fizetve lesz (a legolcsóbb utazási formát kell választani, pl. másodosztályú vonatjegy, vagy fapados repülőjegy)

- a program gondoskodik az önkéntesek biztosításáról, ehhez azonban szükség van Európai Egészségbiztosítási Kártyára:

http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=559

Hasznos infók a nemzeti Programiroda honlapján:

http://www.eplusifjusag.hu/hu/esc/volunteer

 

JELENTKEZÉS: KISS-LUKASIK TÍMEA -ESC önkéntes koordinátornál- timykiss@gmail.com

Tel.: +36709539286

 

BÁRMILYEN KÉRDÉSSEL AZ ÖNKÉNTESSÉGGEL KAPCSOLATBAN FORDULJ HOZZÁNK BÁTRAN, VÁLASZOLUNK!

 

 

 Örömmel várjuk jelentkezését, kérdéseit:

   
   
separator1
   

 

Papp Akos kiallitas 072lead 

Papp Ákos: Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek – Ébredéstörténet című, sajátos és egyedi „önvallomásáról” szóló kiállítása már nem látható az Adna Kávézóban, így őszintén bevallom, nem egy megkésett tudósítást igyekszem „netre” vetni. Gondolataimat inkább egy rácsodálkozásnak nevezném, ami tisztelgés egy őszinte ember nagysága előtt. Ugyanakkor ajánlanám az új kiállítását, de erről majd az írásom végén.

 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Papp Ákos kiállítását megelőzően, sőt, már az ötlet felvetésének pillanatában, betekinthettem abba a fantasztikus, hol gyötrődő, hol lelkendező, hol kétkedő szavaira, felvetéseire (ön)igazolást kereső alkotómunkába, melynek eredményét végül dr. Nagy Mária Magdolna pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus szakorvos tolmácsolásában hallhatták a megnyitó résztvevői.

Papp Akos kiallitas 038balról: Kövesdi László, dr. Nagy Mária Magdolna, Papp Ákos, Vajda Péter

    Sokféle kiállításon vettem már részt, s azt tapasztaltam, hogy a megnyitó beszédek is sokfélék voltak. Két vonás azonban mindegyikben tetten érhető: az adott kiállításon túlmutatóan vagy a kiállító művész életútját – egyfajta bővített szakmai curriculum vitae – vette górcső alá és mutatta be a méltató, vagy az adott művészeti ág történeti fejlődésébe igyekezett beilleszteni a falakon lógó vagy a térbe függesztett képeket, grafikákat, szőnyegeket, stb., a posztamenseken álló kisplasztikákat, és más műalkotásokat.

   Abban az élményben viszont először volt részem, hogy a „tárlatvezetés” (az egész megnyitó, benne a zenével, versekkel) lényegében egy ember „lélekelemzése” volt.

 

   Őszintén szólva, ha Kiss Tibi (a Quimby együttes énekese, zenésze, festőművész és költő) megengedhette magának, hogy országos értelmezési vitát keltsen a Most múlik pontosan című sláger néhány sora (Látom, hogy elsuhan/ felettem egy madár/ tátongó szívében szögesdrót,/ csőrében szalmaszál./ Magamat ringatom,/ míg ő landol egy almafán,/ az Isten kertjében/ almabort inhalál.), kell-e csodálkozni azon, hogy Papp Ákos gyökereiben közel azonos élethelyzete (nála az alkohol, Kiss Tibinél a drog) révén abszurdnak tűnő „etüdöket” hoz létre? Ő maga mondta a megnyitón, hogy van olyan verse, amit „részegen írt vagy betépve”. (Másnap innen tudta meg, mi is történt vele…)

 

A kérdés: lesz-e élmény a kiállításból?

 

   A kiállításokon közreműködők (versmondó, zenész, énekes) többnyire magas színvonalon teljesítenek, ám nagyon sokszor fordul elő – a legjobb szándék ellenére is – hogy a produkció nem feltétlenül a kiállító művészt szolgálja, azaz, hogy segítse a kiállított művek megértését, ezen keresztül az alkotó megismerését – de ez vice versa is igaz – majd befogadásukat, de még inkább a művész lelkének a megértését!

 

   Papp Akos kiallitas 068Papp Ákos esetében teljes volt a kép: minden érte történt, minden ritmus, rím őt tolta előre, az ő főszereplését helyezte előtérbe. Akik a megnyitó előtt nézték végig a képetűdöket (fotók, s a hozzájuk írt versek), azoknak utólag segített értelmezni a szimbolikát. De lehet, az elhangzottak nehezítették a befogadást, hiszen egy már kialakult elképzelést kellett átértelmezni. (Persze, az sem kizárt, megerősítést kaptak.)

   A műsor és méltatás után szemlélődők esetében, vélhetően, csökkent az „eltévelyedés” veszélye – eléggé direkt volt Papp Ákos gondolatisága.

 

   Vajda Péter (képünk) különösebb felvezetés nélkül pengette végig gitárja húrjait, ez elegendőnek bizonyult a figyelem felkeltésére. S hogy igazoljam eddigi fejtegetéseimet, idézem a Voga-Turnovszky duó réges-régi dalának Vajda-féle előadását:

 

   „Soha nem lesz már jobb, és nem lesz már szebb, legfeljebb úgy, ha elviseled, Isten az embernek reményt kohol, végnek meg jó lesz az alkohol. Szemét a dal, mocskos pohár, szombaton jólét, de hat hétfő vár, barátok jönnek, s az idő meg megy, s józanul rájössz, hogy nem mindegy…”  

  

   Papp Akos kiallitas 127 Kövesdi László színművész (képünk) pedig Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség című versét mondta el. Azonnal szólok, nem az alkoholról szól. Bevallom, többször is elolvastam a verset, s igyekeztem összefüggéseket találni a dal, majd e sejtelmes, de mégis „happy and” érzést sugalló (bár közel a vég, elmúlás a sorsom, mégis ott van a hétköznapok szépsége, feltéve, ha észreveszed, vedd észre, s ha sikerül, igen, megtalálod a jót, a hasznodra valót) remekmű és Papp Ákos lelke között. Persze, nem ott és akkor, hanem most, ahogy fűzögetem, tűzögetem gondolataimat… A megnyitón csak valami megborzongatott.

 

Az én stációim

 

   Mielőtt néhány gondolatot megemlítenék a megnyitó beszédből, álljon itt Nagy Mária Magdolna doktornő jellemzése Ákosról:

 

   „...otthon van a hajléktalanellátásban, a pszichodrámában, szociális projektekben dolgozik, teológián tanít, nagyon szerény ember, aki megjárta a hajléktalanságot is; így lett szociálpolitikus és segítő szakember...” – mondja, s remélem, ez a néhány szavas bemutatás mindenkinek segít válaszokat találni… Ezek mellé – így utólag egyértelműsítve – őszinte kiegészítésképpen, Papp azt sem titkolta, hogy volt egy komoly, alkoholfüggő életszakasza is.

 

   Papp Akos kiallitas 088Nagy Mária Magdolna (a képen Papp Ákossal) egyik legfontosabb állítása, hogy a személyiség kríziseken keresztül fejlődik, a kiállítás pedig éppen ennek a fejlődésnek a stációit mutatja be.

 

   „Mindegyik képe olyan, mint egy hologram. A kvantumfizika sajátossága alapján Ákos egyetlen képe is kifejezheti a teljes arc poeticáját.” – emelt ki egy lényeges elemet.

 

 

   Több fotóra is hivatkozva emelte ki az egyiket, ahol a pókhálón gyöngyöző vízcseppek, könnycseppek hologramként ezerfelé szórják a fényt, utalva egyben az isteni megszólításra is. Ennél fogva képei, képfűzései értelmezhetők egy-egy isteni stációként is.

 

   Az a fajta sokszínűség – érzékenység, nyitottság, elhivatottság, megértés, együttérzés – amit csak a poklot és mennyet megjárt ember lelke képes egyszerre magába foglalni, és kisugározni, egy rövid szakmai életrajzból derült ki. A néhány sorral fentebb leírt bemutatást kiegészíteném még néhány fontos jellemzővel. Ákos addiktológiában jártas segítő szakember, diplomás szociális munkás. Hivatása mellett versel, prózát ír és fotózik. Versei több irodalmi periodikában, nyomtatott és elektronikus formában is megjelentek már, néhány fotója pályázati díjat nyert.

 

   Nagy Mária Magdolna egyszerűen összegezte a kiállítás célját: „Ákos írásaival, fotóival kendőzetlenül vállalja önmagát; vállalta, hogy képeivel elmeséli szenvedéstörténetét, ezek stációit, majd felépülését a csüggedésből.”

 

A válasz

 

   Végül, hadd válaszoljak a korábban feltett kérdésre, mi szerint lesz-e élmény a kiállításból?! Nálam lett, s remélem ezzel mások is így vannak! Élmény volt beleolvasni a képek tartozékainak is értelmezhető versekbe – részben magyaráznak egy-egy ébredési stációt – és élmény volt gyönyörködni az egyes képekben, majd kérdések sokaságát megfogalmazni.

 

   Papp Akos kiallitas 166Csak a példa kedvéért: egy díszes kilincs az ütött-kopott ajtón… Kik laktak az ajtó mögött, hová nyílott ha kintről be, vagy ellenkezőleg, bentről kifelé ment valaki? Milyen helyet zárt az ajtó? Egy nagy ház – benne sok lakással és ajtókkal – bejáratát vagy egyetlen szobáét? Lehetett ez a szoba akár egy gyógyintézet egy helyisége is? És, ha valaki kitárta, és ki is lépett rajta, vajon hová ment? Végleges távozás-e az ajtó mögüli helyről, várta-e valaki az ajtó előtt, stb., stb.

   De, most adjuk ehhez a többi képet is: lépcsőház, az emeletek kacskaringóját a korlát körkörös szimbolikája teszi rejtelmessé; az óriási fekete háttérből a szűkre szabott tér ígéri a kitárulást – idézve a teljesség szabadságát (ide ki kell menni, hogy magadba szívd az eget!). A vers – mely IDE kattintva olvasható – pedig magyaráz, s teljessé teszi a gondolkodást.

 

   És így tovább: minden egyes képcsoport egy-egy stációt szimbolizál – s az a jó, hogy a nézelődést, elmélkedést bárhol, bármelyik kép-etűd előtt elkezdheted. A te oldaladról mindegy, hogy a tengődést éled meg először vagy éppen az Öbölnek a partjára kerülés történetét és az ott születő valóságot!

 

   Ide kívánkozik a korábban említett folytatás is: Papp Ákos július 24-én, a Puskin Moziban (Restro Puskin) nyíló újabb kiállítása, most egy hosszútávfutó atlétával való beszélgetéssel fűszerezve. Ide kívánkozik az ajánlás, mert örülök, hogy újra részese lehetek az ébredésnek, igaz, kicsit másként, de hát minden ébredés más…

   Másfelől pedig azért van itt a helye a folytatásnak, mert megerősíti a kérdésre adott válaszomat: Igen, Papp Ákos kiállítása élmény!

 

fotó: 10kerkult.hu/OGY 

a cikkhez képgaléria tartozik – ITT 

 

Szerző: Oszvald György

Forrás: 10kerulet.hu 

http://www.10kerkult.hu/muvelodes-muveszet/28-kitekinto/11196-az-arnyek-moegoetti-feny-ereje.html?fbclid=IwAR0N5-SSot15xJSa1MLDXfKcp9o6BcHgZl8mJA7Ukz2aBk2qpIVmSSFYDnE

Leo Amici Alapítvány komlói drogrehabilitációs intézménye a közösségi terápiára épül, főként súlyos alkoholisták és olyan drogfüggők gyógyulnak itt, akik hosszú évek óta keményen drogoznak. Elfertőződött tályogok, nyilvános bevizelés, rablások, lopások, csalások, halálközeli élmények után egy évet töltenek a Mecsek lábánál lévő festői környezetben. A terápiás közösség tagjai mindent együtt csinálnak, a terápia a kemény szeretetre épül, folyamatosan és őszintén konfrontálódnak egymással, magukkal és segítőikkel. Szembenéznek, ami a drogfüggőkre tipikusan nem jellemző. A terápia másik specialitása a művészetterápia, októberben a pécsi Harmadik Színházban egy Hajnóczy-művet adtak elő a szenvedélybetegek. 

A Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs intézményéhez két út vezet. Egy kanyargós műút az autóknak és egy domboldalba épített, meredek falépcső. Ezen keresztül közelítünk a központhoz, ami egykor Komló sporttelepe volt, húsz éve viszont krónikus drogfüggők és súlyos alkoholisták rehabilitációs intézményeként működik. A Mecsek oldalába vájt területet tiszteletet parancsoló erdőség veszi körül, a komlói rehab udvarán állva az egyszeri szemlélő egészen biztosan nem keménydrogosokat, hanem tündéreket, erdei manókat vagy egyéb szofisztikált mesekaraktereket vizionál.

Egy átlagos hétköznapon sétálunk az utcán, és hirtelen meglátjuk. Meglátjuk őt, akire annyit gondoltunk. A szívünk a torkunkban dobog, majd eltelik néhány másodperc és rájövünk: nem is ő az. Furcsa, gondoljuk magunkban, és megyünk tovább. De mi is történik ilyenkor pontosan? Hogyan láthatunk egy olyan tárgyat vagy személyt, aki vagy ami ott sincs? Egy új kutatás éppen erre keresi a választ. 

 

Úgy, mint bármely cselekedetünk, az észlelésünk mögött is meghúzódhatnak bizonyos motivációk, ezt már régóta tudja a pszichológia. Azzal is kellő ideje tisztában vagyunk, hogy a világ nem pont ugyanaz, mint amit mi látunk, hallunk, érzünk belőle. A látásmódunk egyénileg eltér, gondoljunk csak egy forgalmi helyzetre, vagy szinte bármilyen eseményre: sosem fordulhat elő az, hogy mindannyian pontosan ugyanazt érzékeljük egy adott helyzetben. És ez így van rendjén. 

Nem mindig azt látjuk, ami a valóság.

Sokszor a vágyaink, testi szükségleteink is vezérelhetik azt, hogy mit is észlelünk pontosan: egy 2006-os kutatásban például a B-betűt narancsléhez, míg a 13-as számot egy egészséges, de nem túl jó illatú turmixhoz társították. A kísérleti személyek pedig egyértelműen hajlottak arra, hogy B-betűt lássanak számok helyett még akkor is, ha egyébként – jelentéstulajdonítás nélkül – teljesen egyértelmű, hogy 13-as számot vetítettek nekik. Nem csoda: sokkal inkább akartak narancslevet inni, mint rossz ízű turmixot.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor is, amikor például két egyetem csapata csap össze egy focimeccsen.

Szinte mindig a rivális csapatnál látunk több hibát, hiszen nem szeretnénk, hogy a mieink veszítsenek.

És ezért még az észlelésünk is képes gyökeresen megváltozni. De mi állhat a jelenség hátterében? Egy idei kutatás, amelyet a Nature Human Behaviour tett közzé, erre a kérdésre kereste a választ. A Stanford Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, hogyan hatnak a belső motivációk és a válaszreakciók az észlelés és a látás neurológiai folyamataira.

A kísérleti személyeknek egy MRI-vizsgálat közben kellett kategorizációs feladatokat végrehajtaniuk. A képeken, amiket kaptak, férfi és női arcok, valamint kül-és beltérben történő események elegyei voltak láthatók. Az alanyoknak képenként 4 másodpercük volt eldönteni, hogy a látottak inkább arcot, vagy inkább eseményt ábrázoltak (fontos tényező, hogy pénzt kaptak a helyes kategorizációért). Majd a kutatók úgy manipulálták a vizsgálati személyek motivációját, hogy lehetőleg egy konkrét kategóriát lássanak (emberi arcot). Mindezt extra pénznyereménnyel, illetve pénzbírsággal érték el: ha a vizsgálati személyek jól tippeltek azt illetően, hogy egy arc volt látható a képen, nyertek, ha nem, akkor veszítettek egy bizonyos összeget. 

Sokszor tapasztalhatjuk a mindennapokban is szemeink „csalását”.

Az eredmények pedig magukért beszélnek: az észlelés tárgya egyértelműen összefüggött azzal, hogy milyen motiváció hajtotta a kísérletben résztvevőket, tehát sokkal többször láttak arcot, mint az indokolt lett volna.

Kimondható tehát, hogy azt látjuk, amit látni akarunk.

De még mindig nem tiszta, hogy milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor bennünk. Hogyan láthattak az alanyok arcot, ha egy utcai jelenet volt a képen?

Nos, az egész a szándékon múlik, még neurológiailag is. Az információ, amit a szem kap, eljut a vizuális cortexbe, onnan pedig a lobus occipitalisba, azaz a nyakszirtlebenybe. A dolog biológiája persze komplex, de ha le szeretnénk egyszerűsíteni, úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos neuronok az arcok, más neuronok pedig az események felismeréséért felelősek. Innentől pedig egyszerű a képlet: ha motiváltabbak vagyunk az arcok észrevételét illetően, akkor az előbbi neuronok aktiválódnak inkább, ha pedig eseményt szeretnénk látni, akkor az utóbbiak.

Ez pedig megdöbbentő, ha belegondolunk, hányszor kerülhetünk ebbe a helyzetbe.

Elég egy erős motiváció, és máris képesek vagyunk mást látni, mint ami előttünk van.

Amit ez a kutatás még hozzátett a már meglévő tudásunkhoz, az nem más, mint a tény, hogy ezen területek idegsejtjeit a jutalmazó és figyelmeztető agyi központok (is) befolyásolják. A nagyobb motiváció nagyobb mozgást eredményez a látóközpontban (emiatt láthatjuk például az exünket a szembejövő autóban útközben), míg a jutalmazóközpont a válaszreakciókkal mutatott erős korrelációt (emiatt látunk a valóságtól eltérő képet, ha azért számunkra csábító jutalom jár).

Egyértelmű tehát, hogy a céljaink és szenvedélyeink erősebb hatással vannak a mindennapi életünkre, mint azt hinnénk. Ezek a befolyásoló erők nemcsak a kognícióinkra, emócióinkra és a viselkedésünkre hatnak, de – szó szerint – arra is, ahogyan látjuk a világot. Ez pedig akár a hasznunkra is válhat: ha tisztában vagyunk a vágyainkkal, a motivációinkkal és persze azzal, hogy mindezek elegye hogyan színezi-módosítja az észlelésünket, többet megtudhatunk a saját működésünkről, és akár jobban megérthetünk másokat is, ami igencsak hasznos dolog.

 

Felhasznált irodalom:

Marianna Pogosyan Ph.D. (2019) Why we see what we want to see – the neuropsychology of motivated perception Psychology Today 

 

Szerző: Pölz Kitti 

Forrás: mindsetpszichologia.hu 

https://mindsetpszichologia.hu/2019/07/21/miert-latjuk-a-valosag-helyett-azt-amit-latni-szeretnenk/?fbclid=IwAR1Dxz1JDi_RimLh2tFsbh5ryLKqTcDGuRkMpCu_uG85hCIdtBeD0sgJJeo  

Papp Ákos útja az alkoholizmustól a felépülésig, a haragtól az elengedésig, a szövegektől a képekig, a sötéttől a fényig, a fekete-fehértől a színekig, a rászorultságtól a rászorultak segítéséig, a tagadástól a kegyelem megéléséig.

 

„Sokan azt gondolják, hogy az utolsó pohár az, ami megárt, amit már nem kellett volna. De valójában az első pohár az, ami igazán ártalmas” – vallja Papp Ákos szociális és mentálhigiénés szakember, aki az alkoholizmus problémáját nem csak tanulmányai és munkája kapcsán ismeri, de maga is megküzdött vele. Függősége közel harmincéves folyamat volt, még ha voltak enyhébb szakaszai is. Már öt éve tiszta és józan. Jelenleg a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) addiktológiai referense, a református drogmisszió Tisztás című rádióműsorának egyik szerkesztő-műsorvezetője, egy drogprevenciós projektben oktató, és több segítő szervezetnél tart szupervíziós, esetmegbeszélő csoportokat.

Saját tapasztalatai nem csak abban segítenek, hogy jobban szót tudjon érteni más függőkkel, de olyan egyedi látásmódhoz is hozzásegítették, amely eleinte a költészetében, az utóbbi három évben pedig leginkább a fényképeiben ölt formát. Írásai több irodalmi lapban megjelentek már. Fotóiból és a hozzájuk kapcsolódó verseiből ÉbredéstörténetEljöttem hozzád, hogy megszeresselek címmel rendeztek kiállítást, amely 2019. június 17. és 28. között a budapesti Adna Caféban volt látható; június 30. és 10. között pedig kibővített és újragondolt formában tekinthető meg Milejszegben, a Zsuppán-kert Pajtagalériában. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni, hogy meghallgassuk a függőségéből való felébredésének történetét.


 
Háborúban a világgal
„Gyerekkoromban én mentem el az apámért a kocsmába, amely nem messze volt tőlünk” – emlékezett vissza Papp Ákos. „Mindig anyám küldött, hogy hívjam haza apámat. Hat-hét évesen azt láttam, hogy a kocsma gyönyörű hely, ahol az emberek vidámak, mosolyognak. Anyám meg otthon szomorkodott. Soha nem értettem, miért nem anyám jön a kocsmába, miért apámat akarja hazahívni a szomorú lakásunkba. Talán itt dőlt el, hogy azért is lesz a kocsma a bázisom, mert ott vidámak az emberek.” Alkoholizmusának az első hat éve igen kemény volt. „Nem tudtam mértékkel fogyasztani az alkoholt, mindig kiütöttem magam. Nagyon hamar, huszonévesen már hatósági ügyeim lettek ebből. Próbálkoztam elvonókkal, ambuláns kezeléssel, pszichológussal, és így el is értem kisebb sikereket.”

Ezután jött egy nagyjából tíz-tizenöt éves időszak, amikor visszafogottabban ivott. Ezalatt diplomákat szerzett, vezetői pozícióba került szociális területen, főiskolán oktatott, intézményt vezetett. De közben, ha kevesebbet is, de ivott. „Hiába értem el eredményeket a munkámban, én a világgal álltam háborúban. Mindig azzal küszködtem, hogy nem tudtam elhelyezni magam benne. Ebben nagyon jó oldószer volt az alkohol, hogy ne kelljen se a jövőn rettegnem, se a múlton szégyenkeznem. Soha nem voltam a jelenben. Nem voltam képes a konszolidált szociális ivásra, de az volt a rögeszmém, hogy bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét. Kudarcot vallottam. Visszaestem. Az ezt követő hat év olyan rossz volt, hogy majdnem belehaltam. Isteni csoda, hogy nem ez történt.”


 
Az ajtók záródnak
„Az alkohol mellett megjelentek a gyógyszerek és egyéb szerek is. Ennek azonban csattanós lett a vége. Intenzív osztályra kerültem, néhány hónapra megvakultam és megsüketültem; fogdába is zártak” – sorolta. „A munkahelyemet otthagytam, és sokat voltam kint a parkban, mert nem szívesen mentem haza a páromhoz. Láttam, hogy nem bírja ezt elviselni. Nagyon rossz fizikai és szellemi állapotban voltam, egy fillérem nem volt. Ha másként nem, lopással jutottam alkoholhoz és gyógyszerhez. Borzasztóak voltak a reggelek, mert nem emlékeztem rá, hogy hol jártam. Néha az írásaimból tudtam meg, mit tettem. Két blogot is írtam akkoriban. Blogoláskor bele tudtam bújni kitalált szereplők bőrébe, mint például Ökrös bácsiéba. Amiket a szájukba adtam, azokról én nem tudtam őszintén beszélni.”

„Az elvonóról is kimásztam inni, és amikor kiengedtek onnan, első dolgom volt, hogy begyógyszerezzem és leigyam magam. Akkor éreztem, hogy veszítettem” – folytatta történetét Papp Ákos. „Minden ajtó bezárult: a munkahely, az egészségem, az anyagi helyzetem, a kapcsolatrendszerem. Volt, ami nem csak képletesen, hanem ténylegesen is: bírósági határozattal tiltottak ki egy kocsmából. Megszűnt a kapcsolatom mindenkivel és mindennel. Nem csak az emberekkel, de a spiritualitással, a hittel, Istennel. Az ajtókat én zártam be. Az ivászat és a gyógyszer csak a jéghegy csúcsa volt. De azzal kellett volna szembenéznem, ami alatta volt: az élettől való félelmemmel. Mindenkit gyűlöltem és hibáztattam, a szeretteimmel kezdve a sarki fűszeresen át Istenig.”


 
Találkozások
„2014 nyarán a villamoson kóboroltam, kezemben egy flakon vodkával, és azt éreztem, hogy ezt az élet nevezetű játékot elveszítettem. Hogy nincs tovább. Legfeljebb néhány hónapom lehetett már csak hátra. És egyszer csak megkopogtatta a vállamat valaki, és megkérdezte, segíthet-e, mert látja, hogy bajban vagyok. Emlékezett rám egy elvonóról, amin mindketten részt vettünk. Ráírta a telefonszámát egy darab újságpapírra, hogy hívjam fel. Nézegettem pár napig a számát, de nem volt erőm felhívni, mert feladtam” – vallotta be Papp Ákos.

„Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy egy kétmilliós városban újra összefussak azzal az emberrel, de rá egy hétre megint találkoztam vele. Amikor megláttam, hazudni akartam neki, hogy éppen most akartam hívni. De láttam rajta, hogy nem az a típus, akit át tudnék verni. Ezúttal ő kérte el a számomat, és fura módon tényleg felhívott egy szerdai napon. Elvitt egy önsegítő anonim közösségbe, ahová mind a mai napig járok. Onnan indult a valódi józanodásom” – mondta.


 
A közösségben találkozott olyan emberekkel, akik azt mondták neki: „Tehetetlenek vagyunk, de van egy nagyobb erő, amelyre rá tudsz támaszkodni. Gondolj róla, amit akarsz; lehet felsőbb hatalomnak, lehet Istennek nevezni.” És ezután néhány nap múlva elmúlt a sóvárgása, és sikerült leállnia. „A korábbi érzéseim, mint a harag és a félelem, szép lassan eltűntek, és a helyükbe olyan furcsa és szokatlan érzések jöttek, mint a hála és a megbocsátás. Béke és nyugalom töltött el. Ezt a felsőbb erőt ma már Istennek hívom.”

„Megkerestem azokat, akiknek kárt okoztam. Rászántam közel egy évet, és bocsánatot kértem, a tartozásaimat és az általam okozott károkat pedig megfizettem. Nem csak emberek, intézmények is voltak ezen az adóslistámon” – mesélte Papp Ákos. Visszatért a szakmájához is, és elhelyezkedett egy családsegítőben, ahol a főnökei némelyike korábban a hallgatója volt. „Kaptam újabb felkéréseket is, és most érdekes addiktológiai területeken mozgok. Ez már nem csak hivatás, hanem szolgálat is a részemről.”


 
Fények és színek ébredése
Papp Ákos három évvel ezelőtt talált rá a fotózásra. „Lett egy új telefonom. Véletlenül lenyomtam rajta egy gombot, és így sikerült lefotóznom egy esti hidat. És láttam, hogy ez milyen szép. Ez lett az én új kommunikációs csatornám. A képekkel ki tudom fejezni az érzéseket, tudok kapcsolódni a világhoz, átélni az öröm mámorát. Felfedeztem, hogy megjelentek a színek és a fények a fotóimon. És az életemben is” – mesélte. Két éve abbahagyta a blogolást, helyette fényképezni kezdett, de írásai kapcsolódtak képeihez.

„Csak szöveggel együtt, történetként tudom értelmezni a képeket. Engem az izgat, hogy tudok-e így valamit kommunikálni, amiről egyébként nehéz beszélni. Az a munkám, hogy érzékenyítsem a kollégákat ezekre a témákra, de nem könnyű átadni mindazt, amit egy függő átél. Lehetne minderről ábrákat készíteni nyilakkal és jól megszerkesztett vázlatpontokkal, beszélhetnék konfrontatív terápiáról, Minnesota-módszerről és hasonlókról; de az érzékeltetést fontosabbnak tartom. Erre alkalmas a képi nyelvem” – magyarázta.


 
Nem tartja magát fotóművésznek, de nyomon követi az online szakmai csoportokat. Volt, ahol megmondták, hogy nem jók a képei, az egyiket törölték is a közösségi oldalról. „Az az érdekes, hogy régebben ezen nagyon kiakadtam volna. Most elfogadtam. Ők jobban értenek hozzá, drágább fényképezőgépeik vannak, és más oldalról közelítik meg az egészet. Én nem a technikai szempontokat tartom az elsődlegesnek, hanem az egyéni látásmódomat. Ennek ellenére szeretnék tanulni a profiktól, ezért maradtam tagja a csoportnak.”

„Én egyszerre több képet látok egy kompozícióban. Ezért nem zavar, ha az aranymetszést, harmadolást és más szakmai elveket nem követek” – mondta. „A fotóim legfőbb értékei: a természetesség, őszinteség, egyszerűség. Egészen minimális az utólagos szerkesztés, mert mindig izgat, hogyan tudom úgy megragadni az adott témát, hogy ne kelljen érdemben átdolgozni. Inkább ötvenszer lefotózom ugyanazt. Szakmailag így fejlődök. Ma már vannak olyan fotóim, amelyekre a hozzáértők is azt mondják, hogy megállják a helyüket önállóan.”


 
Függő stációk és lemeztelenedés
A mostani kiállítása egyaránt építkezik a hároméves, rosszabb minőségű fotókból és a néhány hónapos, kiforrottabb képeiből is, a melléjük rakott szövegei pedig túlnyomórészt még illuminált állapotban születtek annak idején. Tudatosan hagyta érintetlenül a vállalhatatlanabb fotókat, mert úgy véli, a kontextussal együtt érvényesül a kifejezőerejük. Sokszor pont a jó minőségű képeket kellett elengednie, ha nem az adott történetet erősítették. „A tökéletlenség része az egésznek. A billenő forma is ráerősít a tartalomra.”

Előre megtervezte, hogyan fogja kirakni a képeket az Adna Caféban, de ott kiderült, hogy nem lehet a védett falra ragasztani. Már beletörődött a kiállítás elmaradásába, amikor megtalálták a legkifejezőbb megoldást. Vastag gémkapcsokból fűzött láncokkal akasztották fel a fotókat: a függőség stációi így függő helyzetben kerültek ki. A felrakás önmagában is alkotás volt. „Amikor úgy tűnik, hogy veszve van minden, és megadom magam anélkül, hogy hibáztatnék érte bárkit is, akkor Isten megoldáshoz vezet. Hálás vagyok Neki ezért.”

Egy-egy stáció hét-nyolc képből és egy szövegből állt össze, és kerülte a túl direkt utalásokat. „A képeimbe belelátható más is, nem csak az alkohol. Bármilyen függőség vagy krízis” – magyarázta. „Fotóztam Jézus-ábrázolásokat és kereszteket is, de ezek túl egyértelműek lettek volna ide. Nem akartam semmit a látogatók a szájába rágni. Döntse el a befogadó, hogy mi az, amit lát!” Hogy nem csak keresztyén kontextusban értelmezhetőek a művei, azt mutatja az is, hogy Levitáció című képe különdíjat nyert a Buddha FM pályázatán.

Milejszegen kétszer annyi kép és szöveg fért el, mint az Adna Caféban, így az még nagyobb méretű kiállítás lett. Azóta újabb felkéréseket is kapott. „Eléggé lemeztelenedtem, mert nagyon lehet sérülni egy kiállítással” – vallotta meg. „Igyekeztem erre felkészülni. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy az egóm ne nőjön túl nagyra. Nem szabad elszállnom magamtól, és a helyén kell tudnom kezelni a dolgokat. A kiállítások utánra pihenést terveztem, de egyre több megkeresést kapok. Át kell gondolnom, hogy mennyit bírok el.”


 
Biztonságot ad
„Nehezen tudok közösségben feloldódni, de ha van nálam fényképezőgép, akkor meg tudom tenni, hogy néha kilépek és fotózok. Ez biztonságot ad. Legutóbb például borkóstolóra vittünk egy francia társaságot, és előtte mérlegelnem kellett, hogy ez számomra mennyire lesz veszélyes. De volt nálam fényképezőgép, és az segített” – mesélte Papp Ákos. „Nagyon érzékeny vagyok, és komoly gondjaim vannak az érzések kifejezésével, de a képek rengeteget segítenek ebben is, és a gondolkodásom összpontosításában is.”

Szerinte a világban való boldogulás egyik legnagyobb titka, hogy megtanuljuk kezelni az érzéseinket. „Nehéz volt józanul, szer nélkül visszatérni a mindennapokhoz. Nyilván azért még naponta küszködök a félelmeimmel. A fotózás és az írás megkönnyíti ezt, és amikor a kettő összekapcsolódik egy új alkotásban, az felszabadító. Van másoknak mondanivalóm, és akik érintettek, azok ráéreznek erre a nyelvezetre. Szeretek alkotni és boldog ember vagyok tőle, de nem tudnám csinálni, ha nem lenne meg hozzá a hitbéli erő.”


 
Felépülő segítő
Bár elsősorban a továbbképzés a feladata, hajléktalan szenvedélybetegek egy csoportjával is foglalkozik. „Szeretnék hajléktalanokat fotózni. Nem a portréjuk érdekel, hanem a történetek. Nem a markánsan megfogott, szenvedő tekintetet akarom megragadni, ahhoz elég lenne a professzionális technika” – mondja. „Értek a nyelvükön, sokukkal együtt voltunk az elvonón is. Tudják, hogy érintett vagyok, és megadtam a mobilszámomat nekik. Bár addiktológiai szakemberként dolgozom, inkább felépülő segítőnek definiálom magam.”

„Sorstársként megérzem, ha valaki nem szabadult még meg a függőségtől. Ezt szakmai alapon nem igazán lehet eldönteni, de én látom rajta” – magyarázza. „Ilyenkor is kell segíteni, mert a sok kicsi sokra megy. Az én szabadulásomhoz is hozzátett valamennyit minden olyan segítség, amely önmagában kevésnek bizonyult. Ezek összeadódnak. Aki túléli, annak hosszú távon hozzájárulhatnak a gyógyulásához. De nem mindenki éli túl a mélypontot. Ehhez olyan kegyelmi állapot is kell, mint amilyenben nekem volt részem.”

Másoknak átadni
„Korábban azt hittem, az a szabadság, ha azt tehetem, amit akarok. Most már tudom, hogy az igazi szabadság: tudni nem azt tenni, amit szeretnék. Képes vagyok a lemondásra. Borzasztóan nagy hála van bennem, ezért tudom másoknak is átadni azt az üzenetet, hogy van esély, van remény” – vallotta meg Papp Ákos. „Egy orvos ismerősöm szerint nagyon nagy akaraterőm van. De ez nem így van, mert magamtól nem volt erre elég erőm.”

„Én úgy éltem meg mindezt, hogy megkegyelmeztek nekem” – fejtette ki. „Isten küldte nekem azt a szakállas embert a villamoson, akit alig ismertem. Sose tudhatom, mikor kell nekem hasonló szerepet betölteni valaki más életében. Sok ilyen találkozás van, és nincsenek felesleges mondatok. Bármelyik – összeadódva minden más segítséggel – elérheti a változást. Mindenkivel leülök egy kávéra, aki megkeres. Ez is a jóvátételem része.”


Barna Bálint

Fotók: Stépán Virág és Papp Ákos 

Forrás: parokia.hu

Május végén tartotta az International Society for the Study of Drug Policy (ISSDP) nagy, éves konferenciáját. Olvassátok Csák Róbert magyar kutató beszámolóját! 

 

Az ISSDP a drogpolitikával foglalkozó kutatók nemzetközi szervezete. Célja, hogy összekösse a drogpolitikai elemzésekkel foglakozó kutatókat, és minél erősebb tudományos alapot nyújtson a döntéshozóknak a szakpolitikai döntésekhez. A néhány héttel korábban tartott nemzetközi ártalomcsökkentő konferencia a gyakorlati kérdések és szakemberek terepe volt, ahol a résztvevők egy része kifejezetten kritikus volt a kutatások szerepével kapcsolatban. Az ISSDP ehhez képest kifejezetten a kutatók, a tudományos szakemberek fóruma, ami a kutatások eredményein túl módszertani és elméleti kérdésekről is szól.

Ilyen elméleti kérdés például az, hogy milyen tudományos megközelítés lehet a legmegfelelőbb arra, hogy a drogpolitikai jelenségeket megértsük. Az ISSDP leköszönő elnöke, Alex Stevens az első nap nyitóelőadásában beszélt erről. Amellett érvelt, hogy a jelenleg uralkodó két nagy megközelítés, a kvalitatív és kvantitatív (leegyszerűsítve, Stevens „radikális konstrukcionista” és „szukcesszív oksági” ontológiáról beszélt) egyike sem alkalmas önmagában a valóság megértésére.

A kvalitatív megközelítésben abból indulnak ki a kutatók, hogy ha meg akarjuk érteni, egy intravénás szerhasználó miért osztja meg a tűt, akkor meg kell értenünk az ő valóságát. Egy középosztálybeli epidemiológus racionalitása ugyanis nem általános érvényű. Ha viszont ebből indulunk ki, akkor nem tudunk általános érvényű megállapításokat tenni, hiszen az az alapvető feltevés, hogy a valóság mindenkinek más.

A kvantitatív megközelítésben viszont azt kritizálta, hogy az adatokban statisztikai módszerekkel talált mintázatok alapján túlzott magabiztossággal mutatunk rá ok-okozati viszonyokra. Eközben az adatokból még sok más következtetést is le lehetne vonni. Ráadásul arról sem szolgálnak tájékoztatással az adatok, hogy a gyakorlatban hogyan befolyásolja például a település mérete a szerhasználók arányát.

A Stevens által előnyben részesített megoldás ezzel szemben a „kritikai realista” megközelítés. A statisztikai összefüggések mellett azt is vizsgálni kell, hogy miért és hogyan hatnak a különféle tényezők egymásra. Ehhez pedig sokféle tudományág sokféle módszerét kell alkalmazni. Ennek során nem csak a hagyományos, tudományos módszereket kell használni, de fontos szerepet kell adni az érintetteknek is. Hiszen ők ismerik leginkább, hogy a gyakorlatban mi történik.

Persze a nagy elméleti kérdések mellett a drogpolitika minden témakörében voltak előadások, a kripto-piacokról (digitális tranzakciókkal lebonyolított drogüzletek), a szerhasználat gender vonatkozásairól és a szerhasználathoz kötődő megbélyegzésről. Több elődás foglalkozott a kannabisszal (az orvosi felhasználásról, az új piaci szabályozások hatásáról), de az ártalomcsökkentés is jelentős téma volt a konferencián. Külön szekciót kapott az afrikai drogpolitika helyzete. Talán azért is, mert Franciaországban, mint volt gyarmattartó országban erre muszáj odafigyelniük. Itt döntően a szerhasználók programokba való bevonásáról volt szó, illetve a szerhasználók érdekképviseletéről.

Az előadások alapján Afrikában is nagyon hasonló problémákkal kell megküzdeniük a szerhasználóknak, nagyon erősek az előítéletek, és döntően bűnösként tekintenek a szerhasználókra. Ez akkor is így van, ha éppen munkatársként dolgoznak. Egy példában egy Kenyában működő ártalomcsökkentő program szerhasználó munkatársaival kapcsolatos előítéleteket mutatták be. A segítőként dolgozó szerhasználókat lustának, koszosnak, felelőtlennek, rosszul öltözöttnek tartották. Úgy tűnik ebben nincs különbség a világ különböző pontjai között. Ezek az előítéletek azt is megnehezítik, hogy a szerhasználók érdekképviseleti szervezeteit megszervezzék. Bár van például dél-afrikai szervezet (SANPUD – South African Network for People Using Drugs; CANPUD - Cape Town Network for People Using Drugs), az előadások utáni beszélgetésből az derült ki, hogy a jelenlévő szakemberek nagyon fontosnak tartanák egy afrikai nagy szervezet létrehozását. Ezt viszont nem csak az előítéletek nehezítik, hanem a nyelvi korlátok is (amit magyarként könnyű megérteni), a francia nyelvű országokban élők számára komoly akadály, hogy a nemzetközi szervezetek nyelve az angol, viszont a szerhasználók döntően nem beszélnek idegen nyelveken. Egyébként megalapítottak már francia nyelvű szervezetet, amiben az érdekképviselet mellett az önsegítés is szerepet kap, ez a RAFASUD (Réseau Afrique Francophone d'Auto Support des Usagers de Drogues).

Kiemelt téma volt a hepatitisz C (HCV) megelőzés is. Úgy tűnik, hogy a HCV fertőzés felszámolása 2030-ig ma már reális cél. Ebben fontos szerepe van az új gyógyszereknek is, amik rövidebb idő alatt, kevesebb mellékhatással, hatásosabban kezelik a fertőzést – az egy éven át tartó, rosszullétekkel, depresszióval járó bonyolult kezelés helyett most már három hónap alatt, napi egy tabletta beszedésével kezelhető a HCV. Ez persze önmagában nem elég, Matthew Hickman epidemiológus előadásából egyértelműen kiderült, hogy a HCV felszámolása csak megfelelő lefedettségű ártalomcsökkentő programok (tűcsere és opiát szubsztitúció együtt) segítségével lehetséges. A modellek egyébként azt mutatják, hogy az ártalomcsökkentő programok lefedettségének növelése mellett a kezelések viszonylag alacsony aránya elég lehet a WHO 2030-as céljának eléréséhez: 1000 intravénás szerhasználóból 50 HCV kezelésére van szükség.

Azzal együtt, hogy az ISSDP konferencia a drogpolitikával foglalkozó kutatóknak szól, összességében nincs nagy távolság az elmélet és a gyakorlat között: a drogprobléma egy komplex terület, ahol csak komplex eszközökkel lehet jól dolgozni, a szerhasználók bevonása pedig kulcskérdés a drogpolitikában akár kutatásokról, akár prevenciós programokról vagy kezelésről beszélünk.

Csák Róbert
(Aki a konferencián erről a kutatásról adott elő.)

Forrás:drogriporter.hu

Image: 73901902, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggő nők kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com 

Az alkohol- vagy drogfüggő nőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli, mint a hasonló kelepcébe esett férfiakat. A helyzetük azért is különleges, mert többségük bántalmazó kapcsolatban élt. Dunaharasztiban, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító bentlakásos intézményében jártunk. 

 

Zsanett

Zsanett felemeli a szatyrát, a hölgy a pultnál belepillant, és bólint, hogy rendben van; a lány kimenőről jön, és nem próbált piát becsempészni. Három hónapja visszaesett, tehát elölről kellett kezdenie mindent, de ma lejárt az izolációs időszak. Ha nem lesz gond, hétvégén eltávozásra is mehet.

Folyton menekült otthonról, a nagymamája nevelte. Kamaszkorában már a Balatonon „vendéglátózott” felszolgálóként, pultosként. Elhatározta, hogy kitör a gyerekkorát kísérő nélkülözésből. Az éjszakában jó pénzt lehet keresni, igaz, elkölteni is könnyű. Ausztriában, Spanyolországban, majd Mexikóban dolgozott. Mexikóban kezdett igazán inni. Ott, mondja, tök normális, ha az ember délután nekilát, és ő sem akart kilógni a sorból. Mire besokallt, már nem volt megállás. Évekig volt részeg, szinte egyfolytában.

– Aztán lebénultam az alkohol miatt fellépő polineuropátiától, ezt szerintem tényleg érdemes lenne beleírni, mert kevesen tudják: a folyamatos hányás miatt fellépő vitaminhiány okozza. Eleinte csak segítséggel tudsz közlekedni, esve-kelve, aztán sehogy. A nagykövetség hozatott haza, hónapokat voltam kórházban. Újra meg kellett tanulnom járni. Újra megtanultam írni. És aztán újra elkezdtem inni is, mert ez a lecke még mindig nem volt elég.

Image: 73901882, MPE Hajnalcsillag SzenvedÈlybetegek Rehabilit·ciÛs Otthona. Drog- Ès alkoholf¸ggı nık kezelÈse Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

A nevelőapja hozta be. Egy ideig azt sem tudta, mi történik vele. Aztán jobban lett, és úgy készült az első kimenőre, hogy de jó lesz, majd azért csak megiszik valamit, csak úgy „érzéssel”, ne vegye észre senki. Azt hitte, egyedül lesz otthon. Mire hazaért, volt benne hat sör. Próbált tagadni, de a nevelőapja megszondáztatta és visszahozta.

A visszaesés „undorító cselekedet” volt Zsanett szerint, amolyan „alkoholista sunyiság”; óriási bűntudata van miatta, hiszen, mondja, megtettek itt érte mindent.

Úgy érzi, alapvetően nem egy undorító valaki, de az alkoholizmus az undorítóságot hozza ki az emberből, és ez okozza a bűntudatot, aztán azért is iszik az ember, mert bűntudata van, szóval ez ördögi kör.

– Az izoláció alatt, vagyis közvetlen azután, hogy bekerülsz, nem érintkezhetsz kintről senkivel. Nincs net, nincs telefon. Tudom, hogy riasztóan hangzik, de igazából tök jó, így meg tudunk érkezni ide, és túlesünk az első elvonáson.

Azt mondja, ezúttal nem fog visszaesni; úgy tudja megvédeni magát, ha „istennel jár”. Amikor megérkezett, kicsit zavarta a „nagy hívőség”, de valaki azt mondta neki, hogy ez az idegenkedés az ördög munkája a lelkében. Zsanett sokat foglalkozik a Bibliával, és nagyon teszik neki az értékrend, sorolja: szeretet, bizalom, boldogság, szerénység.

Meg kell térni a rehabilitáció során?

– Meg lehet térni – mondja Végh Anikó mentálhigiénés szakember. – Aki bejön, elfogadja, hogy ez egyházi intézmény, és vállalja, hogy részt vesz minden programon, tehát bibliaórákon, istentiszteleteken is. Azt valljuk, hogy a gyógyulásnak vannak szintjei, és a teljes gyógyulás a megtérés. Persze, lehet tartósan, akár egy életen át józannak maradni Istenbe vetett hit nélkül is. Akik pedig hívőkké válnak, azoknál vigyázunk, hogy ne alakuljon ki vallási függőség:

lehet ugyanis szenvedélybeteg módon viszonyulni a hithez, rácsavarodni rituálékra, és pánikba esni, ha valaki lekésik a bibliaóráról. Az már nem jó, ilyenkor lényegében nem gyógyulás történt, hanem szerváltás.

Image: 73901925, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Ilyen kellemes rehabot még nem láttam, nincs benne semmi kórházi és semmi lepukkanás, csinos, többépületes porta, visszafogott, derűs színekkel, a kert ápolt és rendezett, liliomos tavacska a közepén.

– Zsanett az első kimenője előtt már feszült volt, túlzásokba esett, dührohamot kapott az ebédlőben, mert lassan ment a sor, és a többiek szóltak neki, hogy vigyázz, máris visszaestél. Tagadta, pedig látszott rajta, hogy fejben már iszik. Innentől rendszerint már csak alkalom kérdése – mondja Anikó.

Niki

Niki huszonhat éves, és nem emlékszik a gyerekkorára. Folyton jár a keze, nagyon feszült. Mutatja a rajzait: halálfejes, sötét tónusú képek. Arra emlékszik, hogy a nevelőapja azt csinálta vele. Nem hitte el senki. Megbüntették, amiért ilyeneket beszél.

Az egyik bátyjától remélt segítséget, de ő is azt csinálta vele.

Amikorra kamasz lett, már folyton gyötörte az öngyűlölet. Nem tudott mit kezdeni a testével azon kívül, hogy vagdosta magát. Most már a tetkókkal úgy-ahogy sikerült elfedni a sebeket, mutatja a karját.

Mikor először bekerült a pszichiátriára, leszedálták. Akkor jobban lett, de most úgy emlékszik, tulajdonképpen ott vált függővé. A pánikbetegség, az erős rosszullétek miatt három munkahelyről is elküldték. Tömte magát nyugtatókkal, hogy ne legyen rosszul, tudjon normálisan beszélni, ne reszkessen.

Aztán férjhez ment. A férfivel egy keresztény gyülekezetben találkozott. Ma már tudja: a férje csak megjátszotta, hogy hívő. Két és fél évig voltak együtt. A házasélet eleve nehéz volt, rosszul viselte, ahogy rosszul viseli ma is, ha hozzáér egy férfi.

A férje már a kapcsolatuk kezdetétől rendszeresen bántalmazta. De az állatokat mondjuk jobban, azokat, mondja Niki, meg is gyilkolta.

Valahogy mégsem tudott kilépni a helyzetből.

– Egyébként annyira durván azért nem vert, párszor mondjuk fölkent a falra, de ennyi. Szavakkal alázott inkább. Helyette kellett dolgoznom, vágtam láncfűrésszel a fát, tizenkét óráztam. Egy idő után már nem hozta haza a fizetését, volt egy szeretője, „és ő is alázott rendszeresen”.

Drog és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Megkérdezhetem, hogy az egészben mi volt a legnehezebb?

– Az, hogy nem hittek nekem. Hogy anyukám sem állt ki mellettem.

Legurul egy könnycsepp az arcán.

Annyira nem figyeltek rám, hogy nem vették észre azt sem, hogy falcolom meg szúrkodom magam. Pedig már nyílt sebeim voltak, meg is maradtak. A fél arcomat is összevagdaltam, hogy elhiggye anyám, hogy mi történt, de azt mondta, csak kitalálom.

Fél, mert egy év után először megy ki. A volt férje is ott él a faluban, meg egy csomó olyan, akivel nem szívesen találkozik. A nevelőapja is.

– Jó lenne pár dolgot megbeszélni anyámmal, például be kéne jelentkeznem, hogy munkásszállóra mehessek majd innen.

Szeretné valahogy átugrani a hétvégét, alig várja, hogy újra itt legyen. Nem akar visszaesni, nagyon nem. Itt csak annyi nyugtatót szed, amennyi szinten tartja. Lépésről lépésre formálódik a gondolkodásmódja a mentori beszélgetéseken, a csoportokban.

– Amikor azt csinálták, leblokkoltam, lefagytam. Később azért hibáztattam magam, hogy miért nem futottam el, miért nem mentem rendőrségre, miért nem álltam ellen. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Amikor belátom, hogy nem így van, könnyen beindul az önhibáztatás második köre, hogy miért hittem el. Aztán meg az, hogy most miért hibáztatom magam már megint. Hibáztatom magamat azért is, hogy hibáztatom magamat. Nehéz kitörni ebből.

Nyugodt nem szokott lenni, de néha jókedvű. Nem emlékszik, mikor volt nyugodt utoljára.

Melinda

Ha nem mondja, nem gondolnád, hogy alkoholista. Tizenkilenc hónapja van itt. Négy évvel ezelőtt már volt az intézet lakója, de a terápia befejezése előtt hazament. Aztán mélyebbre került, mint valaha.

Melinda szegény családban nőtt fel, egy bátyja van. Nagymamája, apja és anyja is ivott. Apjának tíz testvére volt, mindegyik az ivásba halt bele, viszonylag fiatalon; a legfiatalabb harminchat éves volt. Apja negyvenhat évesen halt meg, anyja negyvenkét évesen. A bátyja is alkoholista lett nagyon korán, de anyjuk halála után letette a poharat, onnantól egy kortyot nem ivott. Melinda pedig férjhez ment, amolyan menekülésszerűen.

A második gyerek születése után romlani kezdett a férjével a kapcsolata. A férfi, mondja, nárcisztikus volt és agresszív, azt hajtogatta, Melinda úgysem tud boldogulni nélküle. A férj vállalkozásba fogott, egyre jobban keresett, „öltözködött, mint egy manöken”, de Melindának és a gyerekeknek nem vett semmit. Ezt egyszer az asszony szóvá tette, és akkor kapta az első pofont.

Image: 73901885, MPE Hajnalcsillag SzenvedÈlybetegek Rehabilit·ciÛs Otthona. Drog- Ès alkoholf¸ggı nık kezelÈse Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbet / 24.hu 
 

Később gyomorfekélye lett, majd vesecisztája, veseköve, aztán trombózisa, és az orvos azt mondta: nem szedhet fogamzásgátlót, s mivel gyenge a méhe, ne essen teherbe. Már rég nem akart a férjével együtt lenni, de kötelező volt, és a férfi nem szeretett óvszert használni. Melinda egyik abortuszra ment a másik után. A fizikai és lelki bántalmazások rendszeressé váltak, a férfi kimaradozott éjszakára, Melinda lapostetűt kapott, aztán HPV-fertőzést. Még időben kiderült, hogy méhnyakrákot megelőző állapotban van, akkor eltávolítottak egy darabot a méhszájából.

Két gyereket szoptattam, alig aludtam, de ki kellett mossam este a farmernadrágját, és hajnalban fel kellett ébresszem, hogy el tudjon menni dolgozni. De azt mondta, hogy a frissen mosott farmer kényelmetlen, vegyem föl,  guggolgassak benne, „törjem be”, hogy hordani tudja. Én pedig megcsináltam.

Akkor már ivott?

– Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor még nem. Mármint nem voltam alkoholista. Iszogattam, titokban, amennyire lehetett titkolni.

Titokban iszogatott, de nem volt alkoholista?

– Még akkor szerintem nem, csak mikor Levente már majdnem iskolába ment. Akkor már minden nap, főzésnél, takarításnál. Hogy bírjam. Ha megállt egy autó a ház előtt, remegni kezdett a gyomrom, hogy talán a férjem jön haza. De nem ittam tablettás bort, meg ilyeneket, volt pazar bárpultunk.

Később újra terhes lett, de a magzat meghalt, megkezdték a művi megszakítást, és Melindának perforált a méhe, csaknem elvérzett. Ekkor huszonnyolc éves volt. A trombózisa miatt nem szedhetett fogamzásgátlót. A férje megígérte, hogy vigyáz, de nem vigyázott, tehát Melinda terhes lett újra, majd, valami csoda folytán, megszülte Leventét. A férj odavolt a kisbabáért, ígérgette, hogy megváltozik. Fölvettek egy nagyobb hitelt. De nem változott semmi, sőt: elkezdte verni a gyerekeket is.

– Nem voltam vallásos, de éjszakákon át sírva imádkoztam, hogy megszabadulhassak ettől az embertől. Volt, hogy közénk állt minden ízében reszketve a tizenhárom éves fiam, hogy „ne bántsd anyát”. És pár nap múlva azt mondtam a férjemnek, hogy félek magamtól. Tök nyugodt voltam, és állítom, hogy a Jóisten adta a számba a szavakat. Nézett értetlenül.

Mondtam: attól félek, hogy ha elalszol, odamegyek hozzád és elvágom a torkodat, és végignézem, ahogy elfolyik a véred. Beült a kocsiba és elment. Mikor hazajött, azt mondta, hogy váljunk el. Huszonhárom év rettegés és megaláztatás után, végre.

Melinda az elmúlt évtizedeket végigitta. Volt, hogy öngyilkos akart lenni, a gyerek hívta ki a mentőt. Volt, hogy nem volt pénze, és ellopta a bekamerázott áruházból a vodkát, nagy üveggel, és közben imádkozott, hogy ne kapják el.

2015-ben bejött ide, de mikor úgy érezte, már megáll a lábán, elment. Összeköltözött a legkisebb gyerekkel. De ott is feszültségek voltak.

Image: 73901859, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Hogyan esett vissza?

– Lementem a boltba vásárolni, és közben, már a pénztárnál,  hirtelen vettem egy kis vodkát. Gondoltam, ez csak egy, és csak most. De nem bírtam egynél abbahagyni. Akkor már a középső gyerekemnél laktam. A gyerek azt mondta: ha iszol, anya, kiraklak.

És Melinda ígérte, hogy nem fog, de ivott. Sosem nyíltan, mindig próbálta titkolni.

Odakint megint lesznek stresszhelyzetek.

– Egy hónap múlva kimegyek, és megküzdök velük.

De mi változott a legutóbbi óta? Akkor is így gondolta. Hogyan fogja megállni?

– Most már tényleg megszabadított az Úr, rengeteget tanultam. Minden napot imával kezdek. Olyan szinten válaszol az imáimra, hogy szinte hihetetlen, vagy embereken, vagy történéseken keresztül. Utáltam a férjemet, hibáztattam mindenért, de  megtanultam, hogy meg kell bocsátani. És hogy ezzel nem neki teszek jót, hanem magamnak.

Időközben rokkantnyugdíjas lett, vannak adósságai, és nincs hol laknia. Mindhárom gyereke iszik, a középső drogot is fogyaszt, a legidősebb súlyos alkoholista.

– Lelkifurdalásom van, hogy rossz példát mutattam, meg hamarabb is elválhattam volna, de most a saját példámon kell megmutatnom, hogy ebből meg lehet szabadulni. De attól tartok, nekik is el kell követni ugyanazokat a hibákat, az ő életüket nem élhetem helyettük. Mindennap imádkozom a gyerekeimért.

Isten olykor megengedi, hogy nagyon-nagyon mélyre lemenjünk, sőt, nem tudunk eljutni hozzá, amíg nem vagyunk elég mélyen.

Zsebkendőt vesz elő, intézi a könnyeit.

– Legfeljebb két évet tölthetnek itt. Hogy ne váljanak függővé az intézménytől is, az izoláció, majd az aktív terápia után következik az úgynevezett reszocializációs fázis: ilyenkor már kötelező kijárniuk, gyakorolni az emberekkel, hozzátartozókkal való kapcsolatot, szokni az élet levegőjét. Megtervezik, hogyan fognak munkába állni, józan közösségbe tagozódni, lakhatást szerezni, újraépíteni az életüket – mondja Anikó. – A lakhatás az egyik legkeményebb dió. A mai piaci viszonyok közt lenne szükségük olcsó, de elfogadtató, önálló lakásra. Olyanra, ahol nem kell szenvedélybetegekkel megosztaniuk az életterüket, mert az rizikó a számukra. Sajnos, anyaotthonokban is előfordul, hogy isznak vagy gyógyszereznek a lakók. Nagy vágyunk egy ház, ahol a függőségből felépült nők lakhatnak átmenetileg, azzal a feltétellel, hogy józanok és van munkájuk.

Beatrix

Beatrix harminchat éves. Nemsokára letelik a három hónapos izoláció, onnantól kijárós lesz. Először van itt, és mint eltökélten mondja, utoljára. Nem azért jött ide, hogy megint igyon. Tudja, ha iszik, nem kapja vissza a fiát, és nem lesz munkája. A gondozók is sokat segítenek, a sorstársak is. Beilleszkedett, dolgozik, főz a konyhán, mosogat, takarít, kertészkedik.

– Odakint már a haláltáncot jártam, szeptember óta nem tudtam írni, járni, enni is csak alig.

Lefogyott ötven kilóra. Mondták a szülei, meg az orvos, hogy meg fog halni. A Gamma-GT értéke 834 volt. (Ez egy májenzim, aminek a mennyisége a vérben alkohol hatására megugrik. A túl magas GGT jelezheti a máj roncsolódását. A Gamma-GT legmagasabb normális szintje 50 U/L.)

Az durva.

– A páromnak 3300 volt, azt mondták az orvosok, hogy már rég meg kellett volna halnia. Folyamatosan vért hányt. Él. Most a börtönben van. Ott legalább nem iszik.

Beatrix tizenhat évesen ismerkedett meg a barátjával, pár hónap múlva kipróbálta a speedet, aztán a füvet, a bogyót, LSD-t, Katit, Ilonkát. A bogyó rossz volt, egy kicsit befordult tőle, mondja.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

– Anyámék is mondták, menjél be. Én meg, hogy nem megyek, ott nem lesz mit inni, értsétek már meg.

De megijedt, hogy valóban meghal. Úgy kísérték fürödni, nehogy elessen. Ilyen állapotban került be, és a gondozók jó két hétig nem is tudtak vele mit kezdeni.

– Nemsokára megyek egynapos eltávra, és a fiam óvodai ballagása június közepén lesz, akkor három napot töltök majd vele.

Nem fél, hogy visszaesik?

– Nem, hál’istennek, már nem hiányzik a pia.

Nemrég volt fogorvosnál, bár még csak kísérettel mehetett ki, elhaladtak egy bolt előtt, és nem érzett késztetést, hogy beszaladjon italért. Ez nagy szó, így elmenni egy bolt előtt.

Ez a vallásdolog hogy tetszik?

– Hát, még azért furcsállom. Könyörögtem én olykor azelőtt az istenhez, de mindig csak részegen. Most nem tudom, hogy ez véletlen, hogy pont ide kerültem, vagy mi. Hogy felfigyelt rám, vagy segíteni akar, nem tudom. A bibliaórán hiába figyelek, nem tudok megjegyezni semmit. Pedig kiolvastam egy istenes könyvet már korábban, amit egy motorostalálkozón kaptunk, de akkor sem értem.

A gyerekkorára nem nagyon emlékszik, de azt tudja, hogy a szülei ittak, aztán egyik napról a másikra leszoktak. Ő meg szintén inni kezdett, ahogy felcseperedett, valahogy természetes volt neki, csak ő nem tudta abbahagyni. Már az anyja is rászólt, hogy nem szégyelli magát, hát ittasan egy kisgyerekkel közlekedni a vonaton, szeszszagúan, mit szólnak az emberek?

A gyerek most a nagymamánál van, hiányzik. Szeret focizni, ügyes is, kapott három érmet.

– Ballagására olyan csokrot kap tőlem, aminek egy focilabda van a közepén.

Csillog Beatrix szeme.

– Nagyon sokat foglalkoztam vele, de azt mondták a gyámügyesek, hogy hiába, ha egyszer ennyire ott van az ital meg a bántalmazás a családban.

Rendszeresen verte a párja, gyakran a gyerek szeme láttára. Eltörte a bordáját, a kézfejét.

– Hátul összevarrták a fejemet, mert nekilökött a kis szekrénynek.

Lelökött a vízóraaknába, egy kiálló vas feltépte a szájamat, össze kellett varrni azt is. Sokszor a gyerek próbált védeni, volt, hogy partvisnyéllel.

És ő mondogatta, hogy „költözzünk el, hagyjuk ott apát, majd én megverem apát”.

Bántották a szülei gyerekkorában?

Megriad.

– Nem, soha.

Akkor sem, amikor ittak?

– Nem.

Azt mondta, sok mindenre nem emlékszik.

– Arra emlékeznék.

És mikor elkezdte verni a párja, miért nem hagyta rögtön ott?

– Mert szerettem, meg már nem voltak anyámék, akik navigálnak, hogy ezt ne csináld, azt csináld. Ő megtette, irányított helyettük. Amikor a szomszédhoz költöztem tavaly, ő próbált kordában tartani, de nem sikerült neki. Megszoktam a kicsapongó életet, hogy megyünk presszóba, vagy megyünk a boltba piáért és megisszuk, ő meg nem engedte, belenézett a Facebookomba.

A szomszéd.

– Igen. Nem engedte, hogy takarítani menjek, inkább adott pénzt. De nem sikerült kordában tartania. Nagyon sokat szenvedett velem már a vége felé, úgyhogy ő is felemelte a hangját, de később elnézést kért. Tökre kikészült miattam, de most már örül, és jön látogatni.

De ő nem rokon, vagy ilyesmi?

– Nem. Egy hatvannégy éves férfi, akinek meghalt a felesége, és nagyon rendes. Hozzá jártam vízért, mert az sem volt otthon, meg hozzá hordtam a ruháimat mosni. Megsajnált. Gyakran pénzt kértem. Ha főzött, adott kaját.

Beatrix többek szerint nagyon jól gyógyul, már ahhoz képest, ahogy bejött. Utólag szörnyülködik, azt mondja: nem érti, „hogyan lehetett ilyen hülye”.

Image: 73901856, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggő nők kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert /24.hu 
 

Miben különbözik egy női és egy férfi szenvedélybeteg helyzete?

– A női függőket a társadalom sokkal mélyebben elítéli – mondja Végh Anikó. – Ha egy férfi nagyivó, azzal még dicsekedhet is, de egy nőtől azt várják, hogy „adjon magára”. Ezért a szenvedélybeteg nők többsége zugban iszik vagy drogozik, próbálja titkolni, míg lehet. A nők közt több a gyógyszerfüggő, mint a férfiak között, pont azért, mert a gyógyszerszedés nem olyan látványos. A lányok helyzetét speciálissá teszi az anyaságélményük is, többnyire a mélypontot az jelenti, hogy hatóságilag kiemelik vagy védelembe veszik a gyermeket, és tudja, hogy ez miatta van. Kilencven százalékuk átesett már abortuszon, és ez a trauma is feldolgozatlan. Jellemző még a szenvedélybeteg nőkre, hogy többnyire társfüggők, például olyan bántalmazó kapcsolatban éltek, amiből nem tudtak kilépni.

Talán mert gyermekkorukban is bántották őket?

– Néha igen, mindenesetre sokat beszélünk itt az egészséges és a kóros szeretetről. A kóros szeretet az, amikor a csomagban benne van, hogy megvernek vagy megaláznak olykor. Sokan erre szocializálódtak, eleve ilyen kapcsolatokba mennek bele, és amikor már szenvednek tőle, sem tudnak kiszállni. És itt jön a hit kérdése: mi azt valljuk, Isten úgy szeret, hogy közben nem bánt. Úgy szeret, ahogy vagyunk, de jobban szeret annál, mint hogy úgy is hagyjon.

És sosem büntet?

– Vannak határok, van felelősség, tehát vannak következményei a határok átlépésének. De ez nem jelenti azt, hogy Isten bántalmazna bárkit, vagy jóváhagyja a bántalmazást. A Biblia egyébként jó felépülési modelleket tartalmaz, amiket lehet használni a rehabilitációban. Például az asszertivitást is tanítjuk a lányoknak, vagyis azt, hogy merd képviselni magadat, az érzéseidet, de ne úgy, hogy agyoncsapod a másikat. A Biblia azt mondja, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Tehát nem mondja, hogy szeresd a másikat, és legyél a lábtörlője.

A nagy asztal

A nagy asztalt ülik körbe, először kicsit feszült a hangulat, aztán lassacskán megered a nyelvük.

Adri harmincéves, alkoholista. Pár hete jött. Felelős, önálló felnőtt szeretne végre lenni.

Mert a kétéves kisfia, az a gyönyörű gyerkőc megérdemel egy igazi anyukát. A gyámhivatal elvitte, mert ő nem tudta ellátni, bár próbált dolgozni, kicsúszott minden a kezéből.

Tavasszal egyik este berúgott, és gondolta, kiszellőzteti a fejét, felszállt a buszra, innentől nem emlékszik. Kitörte a busz ablakát, hívták a rendőrséget, a rendőrség pedig a gyámügyet.

Image: 73901847, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Csilla harmincegy éves, tíz éve drogfüggő. Két hónapja van bent. A drog mellett alkohol- gyógyszer- és társfüggésben is szenved. Sok ismerőse meghalt már, hozzá hasonló korúak is. Dizájnerdrogokkal kezdte, majd áttért a speedre, hogy az talán egészségesebb. Nagyon félt attól, hogy ez egy vallásos intézmény, meg attól is, hogy hiába kér, nem kap drogot.

És nem kap?

Nevetnek.

– Itt lelki speedet kapunk – mondja Adri.

Mónika ötvenöt éves, inni úgy kezdett, hogy tönkrement a házassága, és az alkoholba menekült. Volt egy nyolcéves absztinens periódusa, aztán jöttek a problémák, és megint. A családja elfordult tőle. Nagyon hálás, hogy itt lehet. Édesanyjával sikerült felvennie a kapcsolatot, heti rendszerességgel beszélnek, és ez sokat jelent neki.

– Bízom benne, hogy egy nap a gyerekeim is megbocsátják, hogy magukra hagytam őket, mert az ital fontosabb lett számomra, mint ők.

Anikó most hatvanöt, és ötvenéves kora után kezdett inni. Jól érzi itt magát, élvezi a józanságot.

– Klassz dolog tisztának lenni újra, például emlékezni arra, hogy tegnap mi történt.

Megint nevetnek.

Éva néni hetvenhárom éves pedagógus. Három fia van. Már nagyok voltak, mikor a férje meghalt, ő pedig úgy érezte, talán már nincs is rá szükség. Korábban is voltak gondjai az alkohollal, de akkor kezdett elhatalmasodni rajta, bár eleinte titkolta a környezete elől. Már régebben megtért („megismertem az élő istent”, ahogy fogalmaz) és volt egy hosszú absztinens időszaka, de most úgy gondolja, az nem volt igazi szabadság: hiszen egyszer csak visszaesett, pedig  nem volt különösebb oka rá. Tavaly itt töltött hét hónapot, és úgy érezte: eleget tanult, hogy kint szabad lehessen. Jól is ment először minden, de egy idő után megint ketrecben érezte magát. Újra inni kezdett, de annyit, mint soha azelőtt. A háziorvos mondta, hogy meg fog halni, olyan állapotban van a mája. Meg akar gyógyulni, mert megértette, hogy szükség van rá: várják a gyerekei és a hat unokája. Szeretne igazi nagymama lenni.

Ancsa alkoholista szülő mellett nőtt fel, tizenhat évesen kezdett inni. Két éve ideg-összeroppanása volt, aztán bipoláris zavart állapítottak meg nála. A magánélete is összekuszálódott, egy darabig hajléktalan volt, a munkáját elvesztette. Nem volt igazán hívő, de akkor imádkozott: arra kérte az istent, hogy ölje meg.

Az addiktológián olyan gyógyszert kapott, amire nem szabad inni, de ő egy rossz napján megivott másfél liter vodkát meg nyolc üveg sört. Aztán sült krumplit akart csinálni, felrakta az olajat a tűzre, és elájult. A konyha kigyulladt, Ancsa alkohol- és füstmérgezéssel került a Péterfybe. Anyja a tévéből tudta meg, hogy mi történt, elküldte Ancsához az egyik rokont, de mire az odaért volna, a lány megszökött.

Később a rokon megtalálta, haza akarta vinni, de Ancsa ki akart szállni az autópályán száguldó kocsiból. Ezután került zárt osztályra, nem sokkal később ide. Hét hónapja van itt; és szeret nem inni.

Valójában mit tudott adni az ital?

Kicsit gondolkoznak, aztán jönnek a tétova, majd felszabadultabb, majd szinte egymással versenyző válaszok: megnyugvást, ellazulást, örömet, szabadság érzetét, a szorongásoktól, a bénító gátlásoktól való megszabadulást.

– Már a bor kibontása is eufóriát okozott – mondja egyikük.

– A sörösdoboz szisszenése, ahogy kinyitod – így a másik, nevetnek, aztán Éva azt mondja: – na jó, ezt gyorsan hagyjuk abba.

– Nagyon nem szerettem azt az énemet, amire az ital rá tudott venni.

„Alkoholista vagyok, és segítségre van szükségem.” Milyen ezt először kimondani?

– Irgalmatlan nehéz tud lenni, de ez az első és legfontosabb lépés – mondja Kupai Szilvia szociális munkás.

– Elengedhetetlen az alázat, annak belátása, hogy nem tudom már irányítani az életemet, uralkodik rajtam a függőség – teszi hozzá Anikó. – Amíg valaki azzal áltatja magát, hogy meg tudja oldani egyedül, míg csak egyetlen reménysugarat is táplál, hogy saját erőből talpra tud állni,  nincs kész a terápiára. És ezt tisztázzuk az első interjún. Meg tudod oldani? Menj, oldd meg! Sok sikert, ne raboljuk egymás idejét és energiáját.

– Idebent pedig „gyökérkezelésre” van szükség – teszi hozzá Szilvia. – A szenvedélybetegeknek van egy, vagy több ún. gyökérproblémájuk, a függőség ezekből fakadó tünet: azt kell megtalálni, mi a hiány, amit valaki tudatmódosító szerek használatával próbál kitölteni.

Az egyik művészetterápiás foglalkozáson a köcsögök voltak terítéken. Mindenkinek szembe kellett néznie a saját köcsögével, azzal a valakivel vagy valamivel, ami a legnagyobb problémát jelenti az életében. Rokon, férj, bántalmazó társ, szülő vagy nevelő; de lehet ilyen köcsög a sikertelenség, valami sorscsapás, veszteség, betegség vagy fogyatékosság is. Vagy akár az isten, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat.

– Nagy lépés, amikor eljut valaki oda, hogy kimondja: én vagyok a legnagyobb köcsög – mondja Szilvia. – Igen, valóban lehetek áldozat, és kell gyógyulni a sebeknek. De nem maradhatok örökké az önsajnálgatásban. Nem egy papírdarab vagyok, amit ide-oda fújhat a szél. Teljes értékű ember vagyok, aki hozhat felelős döntéseket. Egy rossz kapcsolatból ki lehet lépni. A veszteségeket, legyenek bármilyen nehezek, fel lehet dolgozni. A tartozásokat meg lehet adni, a bűnöket meg lehet bocsátani, a saját vétkeinkért bocsánatot lehet kérni. Fel lehet hagyni a rejtőzködéssel, belenézni a tükörbe, belenézni az emberek szemébe.

Image: 73901848, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

A külvilágot már annyiszor becsaptuk, annyiszor hazudtunk, annyit ígértünk mindenkinek. Kimehetünk azzal a szöveggel, hogy „megváltoztam”, de a bizalom ennyiről még nem áll helyre, azt hosszú és szívós munkával újra fel kell építeni.

Lili

A lánya tízesztendős volt, amikor elvették tőle, egyrészt az alkohol, másrészt a rendszeres otthoni erőszak miatt. A párja egy ízben úgy megverte, hogy három bordája eltört, kilyukadt a tüdeje, intenzív osztályon volt hetekig. De ha ivott, ő is tudott agresszív lenni.

– A lányom a mai napig a szemem fénye, és nem értem, hogy tehettem vele ezt. Kérlelt, szinte hallom ma is, ahogy mondja: anyu, ne igyál többet.

Lili nem gondolt a következményekkel, amíg az iskola nem jelezte a családsegítőnek a problémát. Könyörgött a gyerekéért, s azt mondták: menjen egy kéthetes kórházi rehabilitációra. Egy hét után kijött, és ivott tovább. Aztán bement a gyámügyre ismét a gyerekéért könyörögni, ittasan. Ennek tíz éve, és ez alatt a tíz év alatt, amíg a lánya felnőtt lett, mindössze háromszor látta. Most szánta el magát, hogy írjon neki egy bocsánatkérő levelet.

Amikor bejött, nem is tudatosult benne, hogy ez vallásos intézmény. Mondták, de valahogy nem jutott el a füléig.

– Nemcsak hogy nem voltam hívő, kifejezetten gyűlöltem az istent. Jelzőt is ragasztottam rá: gyilkos istennek neveztem el. Azóta ezt már megbeszéltem vele. Kétéves voltam, amikor édesanyám meghalt, huszonnégy évesen, és ezt egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Nem értettem, hogyan lehet az isten ennyire gonosz, miért nem adott legalább esélyt, hogy az anyámat megismerhessem.

Most már érti?

Nem teljesen értem, de bízom benne. Nagyon jót tesznek az istentiszteletek, az áhítatok, az énekek, és mintha az énekeken keresztül is ő szólna hozzám. Már merek tőle kérdezni, vagy akár kérdőre is vonni.

Nem sértődik meg?

– Nem. Később értettem meg, hogy ott volt velem a legnehezebb időkben is, és adott lehetőségeket. Amikor először megvert a párom, a családsegítőn keresztül eljuthattam volna egy anyaotthonba. De mivel társfüggő voltam, és erre a társfüggésre is itt döbbentettek rá, újra és újra esélyt akartam adni a kapcsolatnak.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

Anikó

Anikó a saját életében is megtapasztalta, milyen szenvedélybetegnek lenni, és milyen akadályok vannak a gyógyulás útján. Ha a viselkedési függőségeket is ideszámítjuk, akkor szerinte valamilyen szinten mindenki függő, csak nem mindenki van még a tudatában.

– Túlzásba esünk, beiktatunk dolgokat vagy személyeket az életünkbe, és már akkor sem tudjuk elengedi őket, ha érezzük, hogy kárunkra vannak. Az igazi siker nem csupán egy átmeneti absztinencia elérése, hanem az, ha gyökeres változás áll be a gondolkodásmódban.

Feltűnt, hogy a lakók közt nagyon kevés a fiatal.

– Egy huszonéves általában nem érett a terápiára. Egyszerűen azért, mert nem érte el a mélypontot, azt, hogy „elvesztettem mindent”.

De miért kell mindenképp az a mélypont? Olyan nincs, hogy valaki iszogat, és amikor rádöbben, hogy hűha, ez így nem jó, összeszedi magát és felhagy vele?

– A függőség nem volna függőség, ha ilyen egyszerűen ki lehetne belőle lépni. Ha valaki összeszedi magát, és leteszi a piát vagy a drogot, annak szívből gratulálok, de a többségnek ehhez egy vagy inkább több hatalmas pofon kell. Amikor már ott tart, hogy elvesztette a munkáját, a gyerekét, tropára ment a mája, halálfélelme van és még mindig nem tud leállni, tehát a rehab az utolsó szalmaszál, akkor tudunk igazán foglalkozni vele, elérni, hogy felhagyjon a játszmáival, őszintén beszálljon a terápiába.

Alkoholistából lehet kontrollált, alkalmankénti ivót faragni?

– Nem.

Ez a szomorúságunk, hiszen valahol szeretjük azt, amitől függünk. De csak úgy működik a dolog, hogy soha többé, egy kortyot sem. A visszaesésnek is megvan a maga menete, és az egyik tipikus lépés, hogy csak most, csak egy kicsit.

Aztán  jön a többi, és nincs megállás.

Van olyan, aki sohasem esik vissza?

– Elméletileg lehetséges, gyakorlatilag pedig a visszaesés is a gyógyulás része, ez addiktológiai alaptétel. Vannak, akik hét, nyolc, tíz év, vagy akár évtizedek után esnek vissza. Csak az nem mindegy, hogy az ember mit szűr le ebből. Ha visszaesem, az nem azt jelenti, hogy vége a világnak, hanem hogy rá kell jönnöm, mit csináltam rosszul, hol volt a csapda, amit legközelebb már el tudok kerülni. Én tudom magamról, hogy amikor túlzásokba esem, az figyelmeztető jel. Egyszer csak bevillan, hogy azért viselkedem így, mert valójában újra a függőségem tárgyát keresem.

Rémisztő érzés?

– Egy ideig ezektől megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez is kegyelem: a jelek azért jönnek, hogy legyen lehetőségem időben korrigálni. Ha seggfej vagyok, elkezdek ingerült lenni a gyerekemmel és szélsőségesen viselkedem, akkor beugrik, hogy ez visszaeséshez vezet. És akkor azt mondom, hogy nem, józan akarok maradni. Megbeszélem a kolléganőmmel, hogy ez van most velem, és másnap megkérdezi, hogy állok. Amit itt megtanulunk, az az önismeret, az önreflexió, a felelősségvállalás. És az, hogy nagyon tudatosan legyünk jelen minden helyzetben.

Image: 73901816, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggõ nõk kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu 
 

– Mindenkire ráférne szerintem egy rehab – mondja az egyik lakó a folyosón. – Nem egyszerűen a szermentes életet tanuljuk, hanem magát az életet. Sokan lenézik vagy sajnálják azokat, akik bekerülnek egy ilyen intézménybe. Mi ezt úgy éljük meg, hogy óriási kegyelem. A függőségünk, a visszaeséseink, ezek fontos lépcsőfokok voltak ahhoz, hogy  megtanuljunk felnőtt módon élni. És hát azért is szerencsések vagyunk, mert túléltük. Iszonyú sokan belehalnak.

Sorban vonulnak ebédelni. A lakók dolgoznak a konyhán, felváltva főznek. Étkezés előtt Anikó imát mond, kéri a mindenhatót, hogy áldja meg ezt a napot is.

Mielőtt asztalra kerül a leves, kiosztják az énekeket tartalmazó füzetet, és felcsendül a szenvedélybetegek egyszólamú női kórusa: „Tüzed, Uram Jézus, szítsd a szívemben,/ lángja lobogjon elevenebben./ Ami vagyok, és mind, ami az enyém,/ tartsd a kezedben, igazi helyén.”

Magyarországon az alkoholfüggők a lakosság csaknem tíz százalékát teszik ki, a drog-gyógyszer- és viselkedési függőségekkel együtt az érintettek száma óvatos becslések szerint is meghaladja a kétmilliót. A szenvedélybeteg nők számát a magas latencia, a rejtőzködés miatt szinte lehetetlen megmondani, de az biztos, hogy több mint egymillióan vannak. Nőkre specializált állami ellátórendszer nem létezik. Jelenleg húsz lakó él Dunaharasztiban, a Magyar Pünkösdi Egyház által fenntartott Hajnalcsillag Rehabilitációs Intézetben, az ország egyetlen, kifejezetten női szenvedélybetegeket gyógyító intézményében. 

Szerző: Balavány György - 24.hu

Forrás: https://24.hu/belfold/2019/06/20/noi-szenvedelybetegek-rehabilitacio-dunaharaszti/?fbclid=IwAR2VOjL5Suve9XdBcv4ko17T9ZHICMgmMa3bexlBWiBAiX0n91R7Ukazav4 

Ma, június 26-án van a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja. Tudunk ennek kapcsán valami újat mondani, vagy csak harmincéves közhelyeket puffogtatunk? Dávid Ferenc interjú.

 

Mint minden ehhez hasonló kitüntetett dátum, úgy a kábítószer-ellenes világnap is felvet dilemmákat. Legtöbben érdeklődve felkapjuk a fejünket, tudván, hogy egy aktualitásából cseppet sem veszítő probléma köré épül az esemény. Mint egy régi klasszikust, feltesszük a jó öreg bakelitet, hadd szóljon, aztán egy évre ismét a fiókba zárjuk. De vajon a figyelem felkeltésének egy napra szóló szavatossága jár-e bármilyen tényleges haszonnal? Lehet-e drogkérdésről diskurzust nyitni avitt tanmesék és atyáskodó bölcseletek nélkül? Hogyan lehet elérni azokat, akiknek segítségre vagy csak némi finomhangolásra van szüksége a szerhasználat kapcsán? Meg tud-e újulni ez a nap, de ami ennél is fontosabb: meg tudunk-e mi magunk újulni a drogokkal kapcsolatos társadalmi kommunikáció terén?  Dávid Ferenccel keresünk válaszokat, aki a Kék Pont Alapítvány biopolitikai szakértőjeként olyan projektek létrejötténél bábáskodik, mint az egyhavi józanságra ösztönző Száraz November, a marihuánára való nemet mondással kecsegtető Tépőzár vagy a májusban lezajlott Felépülés Éjszakája. 

 

John Brosio: Álmos fej

 

A Kék Pont évek óta jelen van a szerhasználatot érintő közösségi és társadalmi kommunikációban, jellemzően nem csupán az alapítvány négy fala közé zárva végzitek munkátokat. Mikor és hogyan fogalmazódott meg az igény, hogy nagyobb tömegeket szólítsatok meg?

Mindig is megvolt a törekvésünk arra, hogy kommunikációs kampányokkal segítsük azt, hogy az emberek jó döntéseket tudjanak hozni. Bár mindig vannak kétségeink is azzal kapcsolatban, hogy kommunikációs kampánnyal lehet-e ezt befolyásolni vagy szocializációs hiányokat pótolni. Csinálunk egy kampányt, majd megfogadjuk, hogy többet nem csinálunk, aztán persze megint csinálunk egyet. Az első ilyen kezdeményezésünk a Droglátó, ami egy médiahack volt. Volt egy kitalált karakter, ő hazahozott egy olyan gépet Amerikából, ami kimutatja, hogy ki a kábítószerfüggő. 2008. június 26-ra időzítettük ennek bemutatóját, ekkor még nem volt Facebook, teljes takarásban tudtuk ezt csinálni. Ezzel az volt a célunk, hogy kimondjuk: nincsen ilyen. Az emberi kapcsolatokba nem lehet gépekkel beavatkozni, nem tudjuk megspórolni, hogy ezzel foglalkozzunk. A második megmozdulás során a mértékletesség erényét tulajdonképpen a sírból hoztuk vissza, sőt egy kétéves kampány során ezt beillesztettük a drogdiskurzusba. Ez lényegében már a Száraz November előszelének tekinthető. Közben volt még az Utazás Absztinenciába, egyhetes teljes absztinenciavállalást jelentő játékunk. Bár ez sikeres volt, de nagyon nehéz is egyben. Teljes kémiai szermentességet várt el egy héten keresztül, ami pont elég volt arra, hogy a tea, a kávé vagy a fejfájáscsillapító elkezdjen hiányozni az embereknek. A Száraz November lényegében ebbe a sorozatba illeszkedik, abba a törekvésünkbe, hogy a kollektív öngondozást népszerűsítsük. Az, hogy a Facebook felbukkant, nagyban segítette, hogy szintet tudjunk lépni. Bár az is igaz, hogy mostanra nagyon tudatosan elhagytuk a Facebook-ot a kommunikációnkból. Habár van Facebook esemény és ott zajlik a promóció, de rég levált a Facebook-ról a kampány. Az emberek tévét néznek, újságot olvasnak, sikerült a média többi felületén megjelenni, ez egy fontos változás.

Mi állt annak hátterében, hogy a Facebook-ot mellőzni kezdtétek?

Azt szerettük volna, hogy ez egy olyan posztmodern kihívássá váljon, ami nem csupán egy Facebook-kampány, hanem általában jellemzi a kortárs drogdiskurzust.

Dávid Ferenc
 

Körvonalazható azoknak a köre, akiket meg akartok szólítani a kampányaitokon keresztül?

Ezt nagyon pontosan meg lehet határozni. A Száraz November kapcsán elsősorban a kockázati ivókat célozzuk meg. Azokat keressük ezzel a kampánnyal, akik inni szeretnének, és ezt az ivást szeretnék úgy megtartani, hogy mértékkel történjék és ne forduljon a fogyasztó ellen. Azoknál, akik naponta egy alkoholegységet megisznak – ami például egy pohár sörnek, egy pohár bornak, vagy három cent töménynek felel meg –, ott van kockázata annak, hogy lesz valamilyen probléma az alkoholfogyasztás kapcsán, mondjuk valamilyen negatív élethelyzetben. Ők a legfontosabb célcsoportja a Száraz Novembernek. De persze közvetve, azáltal, hogy beszélünk az alkoholról, olyan dolgok is felmerülnek, ami az alkoholkérdést a függőség oldaláról is megvilágítja, azzal együtt, hogy a Száraz November a legkevésbé sem az alkoholfüggőket célozza meg.

A kampányaitokban többször felmerül a mértékletesség erényként, értékként. Hogyan lehet ez vonzóvá tenni? Képes-e a mértékletesség hívószóvá válni?

A legnagyobb kihívás, hogy hogyan tudjuk kidomborítani a mértékletesség erényének azt a dimenzióját, ami túlmutat a vágyak megregulázásán. Hogy elkerüljük a függőségeket, és ezért igyunk kevesebbet, és figyeljük oda az örömforrásainkra, az félig-meddig érdekelheti az embereket. De ha azt mondjuk, hogy a gyönyör fokozásának is ez az útja… Tehát, aki két kézzel fogja az örömeit és kevés alkalommal, kis mennyiségben, ritkán él ezekkel a szerekkel, azok számára az öröm ráadásul fokozható is. Ez azért vonzóbbá teszi a mértékletességet. Persze a mértékletesség nem gyakori döntése az embereknek. Lehet azoknak is vonzó, akiknek ez egyfajta különállás, vagy különutas választás. Tehát azáltal, hogy nem takarékoskodok, hanem mértékletes vagyok, sokkal mélyebb lehet a kötődésem különféle örömforrásokhoz. Így ez megint csak vonzóvá tehető egyfajta elit számára, egy jó értelemben vett elit számára. Nem a tömegek sajátja a mértékletesség, és nem is gondolom, hogy ez lenne a cél. És az ember véleményvezérelt karakter is lehet. A véleményvezérelt személynél szoktak arra bazírozni, hogy valaki rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, akkor meg is erősítik, hogy ez jó tulajdonság. A mértékletesség erénye is ilyen módon tud hatni. Ez a „vonzó más”: egy vonzó, de más típusú örömforráshasználat úgy, hogy eközben nem kell teljesen absztinensnek maradni, nem kell egy „száraz” ember képét magadra erőltetni.

Az elmúlt hónapok aktivitásai, vagyis a Száraz November, a Tépőzár és a Felépülés Éjszakája hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

A törekvés összefűzi őket. A Felépülés Éjszakája a Felépülés Hetéből, majd a Felépülés Hétvégéjéből zsugorodott egy éjszakára. Folyamatosan kerestük, hogy hogyan lehet az optimumot kihozni belőle. Ez tudatosan arra épül, hogy a felépülés gondolatát erősítsük és a felépülés folyamatát minél szélesebb körben mutassuk meg felépülők és nem felépülők által. Miközben a Tépőzár és a Száraz November alapvetően inkább azoknak szól, akik használnak szereket. A Felépülők Éjszakája függők és felépülő függők számára lehet izgalmas, ahol a mértékletesség erénye már nem működtethető. Letenni a függőséget úgy, hogy valaki továbbra is használ szereket, az lehetetlen, nem láttunk még erre példát. Ennyiben biztosan különböznek egymástól ezek a programok. A közös pont viszont az ezekben a kezdeményezésekben, hogy mindenki számára nyitottak, mindenki számára elérhetőek, könnyen lehet csatlakozni.

A Száraz November és a Tépőzár kampánya az alkohol és a fű fogyasztása köré épül. Ha a két kampány hatását összeveted, utal valami arra, hogy társadalmi szinten is másként viszonyulunk a két szerhez?

A különbség abban van, hogy az egyik egy illegális szer és ezért nem tudunk róla diskurzust folytatni. Nyíltan nem lehet. Ez egy óriási különbség. Amíg a Száraz Novemberhez fancy dolog csatlakozni, meg lehet osztani és lehet beszélni róla, addig a Tépőzárhoz való csatlakozásnál az egyén felvállalja azt, hogy tulajdonképpen bűncselekményben érintett. Éppen ezért ez takarásban zajlik. A Száraz November kapcsán lehet meríteni egymás gondolataiból, találkozhatsz vele a tévében is akár, de nem lehet ugyanilyen könnyedséggel azt mondani, hogy „szia, tépőzárazok”. A Tépőzár azoknak szól, akik úgy érzik, hogy problémás a szívás. Lehet, hogy az emberek egy része meg tudja még tartani a kontrollt, vagy nem veszítette el a kontrollt. Ez azért is fontos, mert a fűre is igaz az, hogy ha elvesztetted az irányítást, már nem tudod visszaszerezni. Vannak hasonlóságok, vannak eltérések is, de ami egyértelmű különbség, hogy a Tépőzár egy takarásban lévő projekt.

Ha a saját kamaszkori élményeimre gondolok vissza, nagyrészt az a típusú drogprevenció lebeg a szemem előtt, ami az elrettentésre és a pánikkeltésre épül. Sikerült ezt meghaladni? Vagy továbbra is ez tölti ki a prevenció fogalmát?

Azt gondolom, hogy nagyon sokat haladtunk előre a kétezres évek közepéig, de azt követően sokat fejlődtünk vissza a drogdiskurzuson belül. Az elrettentésre épülő, vagy rendészeti eszközökkel operáló drogmegelőző programok egy időben háttérbe szorultak jobb minőségű programok felbukkanásával. Mivel megszűnt az iskolai drogmegelőzés, visszatérhettek az elrettentésre épülő programok. Én néha úgy érzem, hogy megint a kilencvenes években vagyunk, és egy-egy régi, kilencvenes években készült szóróanyagunk is ultrakeménynek tűnne ma. Valami elindult és valamennyire sikerült az elrettentéstől elmozdulni és az izoláción oldani, de a mai napig a legkirekesztettebb csoportok a kábítószerhasználók. Ebben a tekintetben nagy sikereket nem értünk el. A szakmán kívüli drogdiskurzusban nagy előrelépés nincs, megy a „drogosozás”, a kezelőhelyek megítélésében sincs túl nagy változás.

Ha a tizenéves korosztályra gondolunk, ahol pedagógiai környezetben célozható meg a prevenció, akkor a „ne drogozz, ne igyál” üzenet lényegében kong az ürességtől.  Szerinted van olyan alternatívája a szerhasználatnak, amivel reálisan megtalálható egy serdülő?

Megmondom őszintén, azt szerintem nem nagyon tudjuk befolyásolni, hogy a fiatalok kipróbálnak különböző drogokat. Azt, hogy függők lesznek-e vagy nem, nagyrészt a családi állapotuk fogja eldönteni. Az, hogy milyen családban nőnek fel. Szerintem kábé ennyi a sztori, és lehet, hogy ezért meg fognak kövezni. Kétségtelenül vannak kockázati csoportok, ahol nagy a rizikója a kábítószerhasználatnak és annak, hogy ők függők lesznek, de ebben az esetben is inkább azokat a körülményeket kell menedzselnünk, amelyek okán ők nagyobb kockázatú egyénekké válnak. Nem őket kell úgy farigcsálnunk, hogy mondjanak nemet egyik-másik drogra. Igazából olyan világot kell építenünk, amiben ez lehetséges. A kilencvenes évek elején robbanásszerűen új típusú drogok jelentek meg. De azóta eltelt harminc év, ezek már ismertté váltak, a legújabb típusú szerek megjelenésétől számítva is eltelt már tíz év. A drogmegelőzésnek ez az „elmegyünk iskolákba és elmondjuk” típusa elavult, ennek letelt az ideje. A dizájner drogok berobbanásánál lett volna értelme elmenni iskolákba. Segítette volna az információáramlást, hogy például a biofűnek nincs köze a marihuánához. De akkor ez nem volt lehetséges. Ilyen szempontból abban az időben ez nagyon jó lett volna, meg tudtuk volna előzni a terjedést. De a biofű kifutott a nyomorra, innentől kezdve nem tudom, hogy mit tudnánk megelőzni. Amíg föl nem számoljuk a nyomort, addig ez nem addiktológiai probléma, nem drogmegelőzési probléma.

Szerinted a kábítószer-ellenes világnapnak lehet-e még bármilyen gyakorlati haszna vagy ez egy újabb dátum, ami csupán jól mutat a naptárban?

A pontos elnevezés a Kábítószer Elleni Küzdelem Világnapja.  Nem tudom, hogy itt a kábítószer mit jelent, a kábítószereket akarjuk-e legyőzni… Én egy kicsit kiüresedettnek érzem. A Felépülés Éjszakája egy alulról szerveződő hasonló projekt, aminek a tartalma úgy jön létre, hogy beleteszik azok, akik érintettek. Az, hogy az ENSZ-nek van egy ilyen világnapja, és hogy mennyit teszünk bele… Lehet tematizálni, és lehet átkeretezni ezeket az ünnepeket, de azért ez a világnap szondaként jól megmutatja azt is, hogy milyen jelenleg az együttműködés a szakma eltérő szintjei között. Nagyjából semmilyen, és nehéz megtölteni tartalommal. Ahogy az intézményrendszer működik, az olyan amilyen. Ahogy a felépülés valamelyest megkerüli az intézményrendszert, az egyszerűbbé is teszi a felépülést. A felépülést megcélzó narratívák azok, amelyek nagyobb sikerességnek örvendenek, mint a különböző kitüntetések kiosztása meg a pohár víz mellett elmondott sablonos üzenetek.

Most dolgoztok-e valamin a Kék Pont színeiben?

Mindig dolgozunk. A Kék Pont Alapítvány felépülési központtá akar alakulni és a felépülési központok legfontosabb eleme a közösségek létrehozása, ahol a felépülő valóban tud társadalmi kapcsolatokat felépíteni. Ameddig nem tudjuk a felépülő számára biztosítani a megtartó közösségi életet, addig igazából nem mondhatjuk, hogy felépülési központként jól funkcionálunk. Ezzel összefüggésben a golf csapatunk az, ami egy üdítő kezdeményezésnek mutatkozik, de azért ezek nagyon lassan épülő projektek. Kábé ez az, ami leginkább meghatározza a munkánkat. Illetve folyamatos szakmai megújulásban vagyunk az új ügyvezető igazgatónknak köszönhetően, aki viszi a strukturális feladatokat. A szerhasználók mellett a hozzátartozók megjelenése is sokkal jelentősebb az ellátásban és az addiktológiai szcénában. Ez egy új irány, de tartjuk a stratégiai szempontjainkat és annak mentén haladunk.

Miközben a drogkérdés állandó és örökzöld – mint egy régi bakelit – mégis úgy tűnik, hogy folyamatos megújulást és újratervezést vár el a szakma szereplőitől. Ez egyre kevésbé képzelhető el a kezelőintézmények zárt és védett inkubátorában. A tendencia azt igazolja, hogy ki kell hangosítani a válaszokat és az egyre szaporodó kérdéseket a szűkebb-tágabb közösség felé is. Bizonyos válaszok ugyanis éppen a közösségtől várhatóak. Éppen ezért a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja a tökéletes alkalom arra, hogy bizonyossá váljék: függők százezreinek kicsiny otthonában nem lehet nagyvonalúan egyetlen kitüntetett napra redukálni az alkohol- és drogkérdést.  

Szerző: Marjai Kamilla - kulturpart.hu

Forrás: https://kulturpart.hu/2019/06/25/az_evrol-evre_leporolhato_drogkerdes?fbclid=IwAR05a8xyQ9WJUDtHi-gaxb_qkF_P-dEzfVNKPf0Fqxjppu78MJ4vs0hd1lU

Vajon mennyiben más ma drogozni, mint tíz éve? Mi jellemezte a régi és mi a dizájnerdrogokat?  És vajon melyikkel volt veszélyesebb az élet? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.

Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Tapasztalatairól, valamint az állam és drogozás viszonyáról a Repülök a gyógyszerrel – A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon című könyvbenírt bővebben. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.

shutterstock 542466223

Régen minden jobb volt. Pontosabban más.

Egykori droghasználóként, felépülő függőként, tulajdonképpen örülök, hogy még a „klasszikus érában, klasszikus szereken” (heroin, kodein, amfetamin, kokain, barbiturátok, benzodiazepinek) szocializálódtam. Akkoriban a drogok még kiszámíthatóak voltak, nagy vonalakban tudtam, mit várhatok tőlük. Persze itt is rengeteg buktató van, de ez nem képezi ennek a cikknek témáját. Ha a mostani szereket használtam volna, magamat ismerve ez a cikk már nem íródna meg, nem lennék már életben.

Ezeknek a szereknek megvoltak azok az „előnyei”, hogy miután régóta ismertek a hatásaik - úgy a testre, mint a pszichére -, hosszú évek során kialakult a protokoll a kezelésükre. Sokat lehet tudni a hatásmechanizmusukról, a használatukkal járó pozitív és negatív következményekről.

A teljesség igénye nélkül említek párat:

Vegyük például a heroin elvonást, amiről sokan azt hiszik, hogy halálos. Nem az. A heroin elvonása, ugyan nem egy leányálom, ám kb. egy hét alatt lezajlik, ismertek a tünetei (hidegrázás, hasmenés, orrfolyás, álmatlanság, izzadás, csont- és izomfájdalmak), de tudtommal még senki nem halt bele, bármennyire is sajnáltatják magukat emiatt a heroinfüggők. Ez inkább csak jó ürügy arra, hogy miért ne álljanak le, erre vetítik ki összes félelmüket, pedig az igazán neheze még csak azután jön. Túladagolása esetén ellenanyag is van rá.

Szerintem a heroin „őszinte szer”, azaz ha valaki már avval él, nem szokta magát avval áltatni, hogy csak „játszadozik”, hogy „hiszen mindenki ezt csinálja”, mint ami jellemző azokra, akik olyan rekreációs szereket használnak, mint a fű vagy az extasy, kokain. Ez a tény így ez az arról való leállást, a mélypont beismerését is megkönnyít(het)i.

Említhetjük az alkoholt is, amit általában nem szoktak a kemény drogok közé sorolni, ám szerintem kőkemény drog, csak épp legális, az állam által javasolt, reklámozott, támogatott is. Eközben az alkoholisták száma lassan egymillióra nő, és évente kb. harmincezer ember hal bele alkohol okozta betegségbe. Az alkoholelvonás öt százaléka kb. delirium tremenshez vezet, mely olyan akut krízishelyzet, mely a hirtelen alkoholmegvonás talaján fejlődik ki és potenciálisan halálos kimenetelű is lehet. Ismerjük az összetételét, jól ismerjük a hatásait, jól ismertek a kezelési lehetőségek, sok intézmény foglalkozik az alkoholisták kezelésével.

A marihuána társadalmi elfogadottsága igen magas, a fizikai elvonása igen csekély, arról viszont kevés szó esik, hogy mennyire komoly pszichés függőséget okozhat, ebben az értelemben sunyi szernek tartom. „Ez csak fű…” Ez megnehezíti a vereség beismerését is függők esetében. Ennek ellenére el tudom fogadni, hogy egy nem függő típusú személyiség tud vele ugyanúgy kontrollal, rekreációs módon élni, mint egy szociális alkohol fogyasztó. Pozitívuma, hogy a hatásmechanizmusa ismert, túladagolni nem lehet.

shutterstock 530579092

Most rátérek az új típusú szerekre:

Az, ami jelenleg a hazai kábítószerfronton az új típusú szerek megjelenése óta van, felér egy nemzeti katasztrófával.

• A ma használt dizájner szerekről elmondható, hogy sem az összetételére nézve, se a hatásukra vonatkozólag nincsen semmilyen gyakorlati tudásunk. Az igen gyorsan változtatott összetételük miatt a túladagolt kliensnél nem tudhatja senki, mit is használt tulajdonképpen, így a segítségnyújtás hatásfoka is kétséges.
• Nagyon olcsók, így lassan átveszik a kannás bor szerepét. A gettókban és az elszegényedett falvakban lassan elterjedtebb, mint az alkohol. Előfordul, hogy a családok több generációja használ együtt drogokat. (Nagyszülők és szülők alkoholt, gyógyszert vagy ezek kombinációját, míg az unoka dizájnereket.)
• Könnyen hozzáférhetőek. Az interneten rendelhetőek, ezért még a legkisebb falvakban is könnyen beszerezhető.
• A „herbál fű” vagy „bio fű” név nagyon megtévesztő, sokkal adekvátabb lenne a „műfű” megnevezés, ugyanis semmi természetes nincsen bennük. Ezek az elnevezések a fiataloknak azt sugallják, mintha valami nagyon természetes, szinte egészséges szerről lenne szó.
• A dealerek nem büntethetőek a gyorsan változtatott összetételnek köszönhetően. A tegnap használt és tiltólistára került szerek helyett napokon belül új, módosított képletű, nem büntethető összetételű drogok jelennek meg.
• Gyakori a dizájner szerek esetében az akár naponta tíz vagy annál is többszöri injektálás. Ez korábban nálam is csak a heroin mellé használni kezdett kokain esetében fordult elő.
• Gyakorlatilag sem a dealer sem a vevő nem tudja, mit használ a túl sűrűn változó összetétel miatt. Így fokozottan veszélyes ezeknek a szereknek a használata. A drogoknak lassan már nevük sincs, csak annyit lehet róluk tudni, melyik utcából származnak.
• A tűcsere programok megszüntetése miatt a kliensek többször és sokan közösen használják az egyre tompább és fertőzöttebb fecskendőket. Ráadásul a csökkenő segítő-használó kontakt miatt sokkal kevésbé vonhatóak be a kezelő programokba.
• Magas hepatitisz és HIV fertőzöttség veszély az intravénás penetrációban, és ez nem áll meg a gettó ajtajában. Azaz közös társadalmi ügy. A hepatitisz fertőzöttség mára a kétszeresére nőtt.
• Rehabilitálódás tekintetében nehézség, hogy sokkal hamarabb következik be a fizikai leépülés, mint a „lelki” megadás. Így az ezt használó fiatalok, ahogy testileg jobban lesznek, többnyire elhagyják a kezelőhelyeket. Már ahol egyáltalán ennyire fiatal drogfüggőket befogadnak.
• Egyre csökkenő életkor a kipróbálás és az aktív használat tekintetében. Nagyon fiatalon válnak függővé, az ellátórendszer nincsen felkészülve a nagyon fiatal függőkre. Örvendetes fejlemény, hogy van már két tinirehab az országban.
• Ezeket a szereket a drogteszt vagy vizeletteszt többnyire nem mutatja ki.

Forrás: Sákovics Diana - dívány.hu