A függőség nemcsak a személyiségre, de az emberi viszonyokra is nagyon káros hatással van. Bizalomvesztés, elhidegülés, magány. Ezeket a mélységeket Csilla is megélte, amikor alkoholfüggőséggel küzdött. Függőségét maga mögött hagyva újjáépítette életét, történetével másoknak is segíteni szeretne az első lépések megtételében. Újrakezdésről, elhatározásról beszélgettünk Balogh Csillával, a Richter Főnix Közösség tagjával. (x)
A Bikalon élő nő számára a fordulópont akkor érkezett el, amikor betegsége már igencsak megrontotta a kapcsolatot szeretett kisfiával. Sőt egy alkalommal a gyerek a lépcsőn leesett, ájult édesanyját találta meg lakásukban. Csilla ekkor döntött, és fordult szakemberhez. Immáron tíz éve nem fogyaszt alkoholt, és évek alatt sikerült gyermekével is újraépíteni kapcsolatát. Ő nem csak akart, de mert is segítséget kérni.
Bikalon éltek, ahol a lakosság száma alig haladja meg a 700 főt. Ilyen kis településen szinte mindenki ismer mindenkit. Ilyen környezetben az újrakezdés megélése is más. Milyenek voltak a helyi visszajelzések, hogyan fogadták a gyógyulásodat?
A közvetlen környezetem és a baráti köröm ismeri a történetemet, tudják min mentem át és hol tartok most. Ők örülnek velem együtt és elfogadnak, a negatív véleményeket pedig elengedem. Úgy gondolom, a rossz megjegyzésekkel nem kell foglalkozni, legyen ez annak a problémája, aki így reagál. Fontos az, hogy én tudom min mentem át, miért küzdöttem és mit értem el. Akik ezt nem akarják elfogadni, azokat magukra kell hagyni a véleményükkel.
Mindenki megteheti, és én is így élek, hogy a pozitív dolgokra koncentrálok, a negatívakkal pedig nem foglalkozom. Sok olyan visszajelzés van például a baráti körömből, vagy egy a terápián megismert orvostól, hogy abszolút pozitív példaként tekintenek a történetemre. Volt olyan is, hogy én tudtam segíteni. Egy helyi, bikali személy például, aki ismerte a sztorimat, tőlem kért tanácsot, hogy függőség esetén hova lehet fordulni.
A te történetedben fontos szerepet játszik a gyermekeddel való kapcsolatod. Az alkoholfüggőség erre a területre is kihatott. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan alakult, hogyan változott az anya-fia kapcsolatotok a betegség folyamán?
Az döbbentett rá, hogy nem szabad így folytatnom tovább az életem, amikor a lakásunk lépcsőjéről leesve, ájultan talált rám a gyermekem. Rossz volt megtapasztalni, hogy a kisfiamra vagyok utalva, aki akkor még nagyon kicsi volt, főként ahhoz, hogy egy ittas felnőttet gondozzon. Mai napig talán ez az egyik legfájdalmasabb dolog számomra, hogy a gyerekemnek ezt végig kellett élnie.
A függőségem előtt a kisfiammal gyakorlatilag mondhatjuk úgy, hogy szinte szimbiózisban éltünk. Nagyon sokat voltunk együtt, számára én jelentettem mindent. Amikor aztán egyre mélyebbre kerültem az alkoholizmusban sajnos ez a kapcsolat elkezdett nagyon megromolni. Miután kigyógyultam a függőségből hét év kellett ahhoz, hogy vissza tudjuk építeni a kapcsolatunkat a betegség előtti szintre. A fiam ma már nemcsak az anyát látja bennem, hanem azt a küzdelmet is, amit a függőség legyőzéséért folytattam. Tisztel ezért, büszke rám, hogy fel tudtam állni, és ez nagyon jó érzés.
Betegség, főként függőség esetén igencsak jellemző a tagadás, az elzárkózás. Sokan ahelyett, hogy segítséget kérnének, inkább önsajnálatba menekülnek. Te azonban döntöttél és szakemberhez fordultál. Mi motivált ebben?
Amikor szembesültem azzal, hogy ha így folytatom, akkor egyrészről nincs megállás, másrészről pedig nagyon súlyos kimenetele lesz a folyamatnak, akkor tudtam, hogy muszáj szakember segítségét kérnem. Az járt ekkor az eszemben, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt az egészet. Ott van a kisfiam, akiért felelősséggel tartozom, anyaként gondoskodnom kell róla, és tennem kell azért, hogy az életem tényleg élhetővé váljon.
Hogy zajlott a gyógyulás? Mennyire volt küzdelmes a függőség megszüntetése?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem volt nehéz. Amint elkezdtem a terápiát már az első napoktól kezdve el tudtam engedni az iváskényszert. A segítségnek és a döntésemnek is köszönhetően sikerült tudatosítanom magamban, hogy nincs szükségem italra, hogy elviseljek akár nehezebb dolgokat is. És azóta sincs olyan gondolatom, vágyam, hogy jó lenne ismét alkoholt fogyasztani, pedig történtek nehézségek az életemben. Elvesztettem édesanyámat és szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nálam. De ekkor sem jutott eszembe, hogy alkoholhoz nyúljak.
Sajnos sokszor előfordul, hogy a nehézségekről, válsághelyzetről nem szívesen beszélünk, mert azt gondoljuk, hogy gyengeségünk révén mások szemében is kevesebbek leszünk. Pedig talán sokkal nagyobb erőt, és értéket jelent, ha be merjük vállalni a rossz dolgokat is, és nyíltan beszélünk róla. Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a Richter Főnix Közösséghez és beszélsz életed nehézségeiről?
Azért gondoltam fontosnak, hogy megismerjék a történetemet, mert Magyarországon az alkoholizmus nagyon sokakat érint. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb család valamilyen módon érintett a témában és kénytelen megtapasztalni ennek a problémának az árnyoldalait. Ezen felül úgy vélem, hogy abban is segíthet a történetem másoknak, hogy felismerjék a problémát és egyúttal megtudják azt is, hogy van kiút, van lehetőség, járható út, amit el kell kezdeni. A valós történet, személyes életpélda mindenképp motiváló lehet.
Richter Főnix Közösség program
A Richter Gedeon Nyrt. legújabb, nőknek szóló társadalmi felelősségvállalási programja. Célja, hogy példamutató, inspiráló történetek révén erőt adjon a nehézségekkel küzdőknek az újrakezdéshez. A program közreműködő alkotója Jakupcsek Gabriella, védnöke Szekeres Pál olimpiai bronzérmes és paralimpiai bajnok vívó. A Richter Főnix Közösségről folyamatosan új hírek és videók érhetők el a Richter a Nőkért Facebook-oldalon és a www.richteranokert.hu/fonix honlapon. Az alkotók bíznak benne, hogy a bemutatott történetek minél többekhez eljutnak és akiket megérintenek, azok meg is osztják azokat.
A válságban lévő ember gyakran érzi azt, hogy egyedül van a problémájával. A Richter Főnix Közösségnek milyen hatása lehet rájuk nézve?
Hiszek a közösség erejében, úgy gondolom szinte elsöprő ereje tud lenni akár még egy kis baráti társaságnak is. Ha ugyanis azt tapasztalod, hogy kiállnak melletted, támogatnak, akkor az hatalmas lendületet adhat. Ha egy olyan közösség jön létre, amiben több pozitív példa is van, az több oldalról is megtámogathatja az elbizonytalanodó, problémával küzdőt, és így könnyebben található meg a helyes irány is.
Mit tanultál az újrakezdésből? Átformált, akár a gondolkodásban?
Alapvetően nem lettem más, inkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy sikerült visszanyerni a régi egyéniségemet, a határozott, tenni akaró, közösségi embert, aki a betegség előtt voltam.
Sik Domonkos, az ELTE-TÁTK szociológusa azt kutatta, a társadalmi szenvedés hogyan alakulhat mentális zavarokká. Magyarország nem áll jól európai összehasonlításban: nem véletlenül népbetegség az alkoholizmus és a depresszió. A jóléti államok leépülése csak fokozza a problémákat, ám azt még nem látni, milyen társadalompolitika nyomul be a jóléti rendszerek után maradt vákuumba.
Két könyve is megjelent frissen a szenvedésről. Miért választotta ezt a témát?
A társadalmi szenvedés a 2000-es évek után előtérbe került a társadalomtudományokban, de a szenvedés kérdése már Marxtól kezdve ott volt a szociológiában. Lényegében a kezdetektől fogva kérdés volt, hogy mire lehet alapozni a társadalomkritikát. Meg lehet ezt közelíteni elméletek felől, például hogy mi az igazságosság, és a tapasztalatok felől is, aszerint hogy milyen viszonyok eredményeznek szenvedést. Vannak olyan szenvedések, amelyek indokoltak, például valamilyen erőfeszítés egy cél érdekében.
De vannak olyanok, amelyek indokolatlanok, például közönyből, vagy elnyomó viszonyokból fakadnak. Ezek olyan következményei a társadalmi viszonyoknak, amelyekről azt gondoljuk, hogy nem kellene, hogy legyenek, hogy megszüntethetőek.
Persze nem minden szenvedés vezethető vissza társadalmi okokra.
A társadalmi szenvedésnek feltétele, hogy az ember felfogja, hogy ő szenved, és a szenvedését a társadalom okozza?
Van olyan, hogy nem tudatosul a szenvedés. Vagy olyan is van, hogy a hétköznapi élet szintjén kezeljük a társadalmi szenvedést, mondjuk úgy, hogy racionalizáljuk. Valamit nem tudunk elérni, bár szeretnénk, és ilyenkor azt mondjuk, hogy az a dolog nem is olyan fontos. Ez a savanyú a szőlő tipikus esete, amikor az ember megváltoztatja a saját vágyait.
Milyen formái vannak a társadalmi szenvedésnek? Lehet ezeket csoportosítani?
Az első szint a tőkékért folytatott versengésről szól, arról, hogy miként szerzünk meg nem csak materiális javakat. A társulások megszerveződésének egy másik módja, hogy milyen kommunikációs rendszerek vannak, ennek egyaránt része, hogy emberek szóba elegyednek egymással, és az is, hogy médiumokon keresztül kommunikálunk. Egy harmadik szint az elismerési viszonyok szintje, ez is lehet teljesen privát, például ahogy intim viszonyokban szeretettel ismernek el valakit, de a társadalom egészére is vonatkozhat, úgy mint a szolidaritás, vagy a jogi elismerés. Beszélhetünk technikai szintről is, ami a tárgyakon, a környezeten keresztül fejti ki a hatását. És ezeken a szinteken mind elképzelhetőek olyan zavarok, amelyek szenvedést okoznak.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
És ha bármelyik szinten baj van, akkor szenvedni fogunk, vagy hogyan kell ezt elképzelni?
A társadalomtudományok szűken beszélnek a szenvedésekről, mert csak egy-egy szintet emelnek ki, a többire viszont jobbára vakok. Ezért kerestem egy olyan empirikus „szenvedéskatalógust”, ami mentes a társadalomelméletek vakfoltjától.
Ezt a katalógust én a szenvedés határállapotainak neveztem el, és a pszichológiai és pszichiátriai szakirodalomban felsorolt mentális zavarokból szedtem össze.
Ezek mitől határállapotok?
Amikor depresszióról, szorongásról, kényszerbetegségről, fóbiákról beszélünk, akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy rossz tapasztalatai vannak valakinek, hanem hogy belsővé tett valamilyen szenvedést, nem tud tőle szabadulni, ez szervezi az életét. Ilyenkor nem csak átéli valaki a szenvedéseket, hanem ezek hatására megakad a cselekvőképessége.
Az egyik könyvben ezeket a határállapotokat, ezt a szenvedéskatalógust részletesen elemezte is. A depressziótól, a skizofrénián át, a szerfüggőségekig. Amikor tömegesen jelentkeznek ilyen mentális problémák, akkor ezek szerint mondhatjuk, hogy ott a társadalom beteg?
Biztosan nagy a gond, ha ezek nagy tömbben jelentkeznek. Amikor egy ilyen határállapot kialakul, akkor már egy olyan kapcsolati környezet veszi körbe az embert, amelyben tartósan és döntően diszfunkcionális viszonyok vannak. A hétköznapi viszonyrendszerek ezzel szemben általában olyanok, hogy vannak benne torzult kapcsolódások, és nem torzultak is, ebben az értelemben egyensúlyi állapot jellemzi őket.
Ha ilyen kapcsolatokon múlik a mentális jóllétünk, akkor mit tud segíteni egy gyógyszeres kezelés, vagy egy pszichoterápia, amikor már baj van?
Ha már belekerült az ember egy ilyen határállapotba, vagyis már hosszasan ki volt korábban téve szinte kizárólag torzult viszonyokból álló társadalmi környezetnek, akkor ott nem lehet a társas környezet megváltoztatásától varázsütésre változást remélni. Nyilvánvalóan megvan ezért a pszichológiának, a pszichiátriának az illetékessége. Ami viszont fontos, hogy ezeket a társadalmi állapotokat már fel lehet ismerni, el lehet csípni akkor is, amikor még nem okozzák a cselekvési képesség beszűkülését. Ilyenkor a társadalompolitikának, a szociális munkának hatalmas a szerepe, mintegy preventív jelleggel.
Egy konkrét példán el tudja magyarázni, hogy alakul ki ebből a nézőpontból egy mentális zavar?
Leírtam több esettanulmányt, az egyikben például egy depressziós nő élettörténetét mutattam be. A hölgy gyermekkora nem mondom, hogy kihívásoktól és nehézségektől mentes, de többé-kevésbé kiegyensúlyozott volt. Családi kapcsolati rendezettek, van perspektívája. El is indul a karrierje, megházasodik, satöbbi.
És akkor történik egy tragikus dolog: meghal az első gyermeke.
Ez az esemény aztán felszínre hoz egy sor látens problémát. Kiderül, hogy a férjével nem igazán tud beszélni, a kapcsolatuk inkább instrumentális, nincs benne túl sok intimitás. A munkahelyére nagyon hamar vissza kell mennie, nincs ideje dolgozni ezen a problémán, és a kollégái is ridegen viszonyulnak a helyzethez. Az ismerősei, barátai körében pedig nincs lehetősége beszélni erről, az elhallgatások hálójába kerül. És az egész mögött ott van az intézményi hiányosság, hogy például nincs egy szociális munkás, aki figyelne rá. És lehet, hogy ezek a kapcsolatok korábban is problematikusak voltak külön-külön, de a gyerek halála összekapcsolta ezeket, és rázárult a nőre egy olyan társadalmi valóság, amelyben nem volt lehetősége megküzdenie a helyzettel.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Hol a hiba ebben a sztoriban? Hol kellett volna beavatkozni, amikor azt mondta, hogy többé-kevésbé minden rendben volt? Ilyenkor egy szociális munkás honnan tudja, hogy segítenie kellene?
Nem egy hibapontot kell kiemelni. Több helyen is lenne lehetőség, hogy máshogy alakuljon a történet. Ha mindenképpen hibát keresünk, akkor a társadalmi intézmények szintjén kell keresnünk. De az is fontos, hogy valószínűleg nem volt ott ennek a nőnek a fejében, hogy egyáltalán lehet hova fordulni, és ez nem feltétlenül az ő hibája. Az is a társadalmi pozíció és szocializáció függvénye, hogy mondjuk egy ilyen helyzetben tudja-e valaki, hogy hová lehet fordulni, vagy egyáltalán van-e rá lehetősége.
Az viszont nem egy intézményi kérdés, hogy a barátok, kollégák hogy állnak egy ilyen helyzethez. Ezek a viszonyok a társadalmi környezettől, kultúrától függenek: hogy például miről, és hogyan szabad beszélni.
Egy nagy, európai kérdőíves vizsgálatot is elemzett az egyik könyvben. Amit ott talált, az egybecseng azzal, amit most elmondott? Hogy különböző kultúrákban máshogy alakulnak azok a viszonyok, amelyek aztán mentális zavarokhoz vezetnek?
Pontosan ezért csináltam egy nagymintás adatbázison is elemzést, amiben benne volt több mint húsz európai ország, ehhez 54 ezer embert kérdeztek meg. Nagyon jól kiderült az, hogy hatalmas különbségek vannak az országok között abban a tekintetben, hogy hol, mekkora eséllyel alakulnak ki olyan zárványok, amelyek aztán rácsukódnak valakire, és akár mentális zavarok kialakulásához is hozzájárulhatnak.
Magyarország hol áll ebben a rangsorban?
Nem állunk jól: az átlagnál magasabb azoknak az élethelyzeteknek az aránya, amelyekben döntően torzult viszonyok figyelhetőek meg. Ezek a helyzetek egyáltalán nem véletlenszerűen szóródnak szét a társadalomban, hanem jól leírható strukturális különbségekre rakódnak rá. Ebben amúgy nincs újdonság, korábbi egészségszociológia vizsgálatok kimutatták, hogy
a depresszió, vagy a szorongásos tünetegyüttesek szorosan összefüggenek strukturális egyenlőtlenségekkel, és elsősorban a hátrányosabb helyzetűeket sújtják.
Lehet azt mondani, hogy minél nagyobb az egyenlőtlenség, annál több ilyen zárvány alakul ki?
Nem mondanám ezt ebben a formában. Voltak olyan országok, amelyekben kevesen voltak, akikre a torzult viszonyok voltak a jellemzőek, de ők a társadalom alján voltak. Voltak olyanok – a mediterrán országok főleg –, amelyekben alapvetően sok volt a torzult viszony, de megvoltak azok a viszonyok is, amelyek ellensúlyozták ezt, és az egyenlőtlenségek mentén sem szóródtak ezek annyira jellemzően. Ami azonban nemcsak Magyarországra jellemző, hanem erőteljesen posztszocialista sajátosság, hogy ez a két dolog a lehető legszerencsétlenebbül kombinálódik: egyszerre igaz az, hogy nagyobb az átlagnál a torzult viszonyok aránya, és ezek ráépülnek társadalmi egyenlőtlenségekre.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Az kijött, amit már többször leírtak, hogy a skandináv országokban boldogabbak az emberek? Mármint, gondolom, ha kisebb társadalmi szenvedés valószínű, akkor magasabb a boldogságindex.
Nem néztem külön társadalmi jóllétet, depressziós mérőeszközt használtam. Azt fontos leszögezni, hogy a jóllét nem egy olyan dolog, amit elérünk, kipipálunk, és minden rendben. Hanem sokkal inkább arról szól, hogyha jönnek a kihívások, a problémák, akkor van-e olyan társas környezet, ami segítséget nyújt abban, hogy ezekre érdemi módon reagáljunk. Vagy olyan spirálba kerül az ember, hogy egyre nehezebb lesz, egyre mélyebbre kerül. A depressziós nő történetében is ez látszik, hogy jön egy probléma, és a környezetével együtt nem tudnak vele mit kezdeni.
Akkor az elmagányosodás egy elég nagy probléma. Márpedig Magyarország elég rosszul áll ebből a szempontból.
Az emberi kapcsolatok leépülése tipikus út a mentális zavarok felé.
Amikor még nincs konkrét zavar, a jelek már akkor is egyre jobban izolálják az embereket, és beindul egy spirál, ami a helyzet durvulásához vezet. A kapcsolatok persze lehetnek rosszak is, önmagában még nem elég, ha valakinek vannak kapcsolatai. A pszichológiához képest annyiban más az én megközelítésem, hogy nemcsak privát kapcsolatokat nézek, hanem intézményi, nyilvánosságbeli, társadalmi kapcsolatokat is.
Azért a pszichológia is foglalkozik ilyesmikkel.
Én úgy tudom, hogy nem igazán.
Purebl György, a Magyar Pszichiátriai Társaság Elnöke például azt mondta egy konferencián, hogy a depresszió kialakulásában az információs túlterheltség, vagy a munka és a magánélet összeegyeztethetetlensége is fontos faktor.
Örülök, hogy van ilyen. Nyilván létezik a pszichiátriai-pszichológiai szakmai diskurzusokon belül is reflexió a társadalmi hatásokra, viszont a szakcikkek java nem ezek köré szerveződik. A mentális zavarokra adott reakciók pedig még kevésbé: ott medikális, vagy pszichoterápiás szemlélet érvényesül. Magyarországon is létezik a közösségi pszichiátria irányzata, de nagyon messze vagyunk attól, hogy ezt dominánsnak tekinthessük.
Az mit mond el Magyarországról, hogy a depresszió és az alkoholizmus is népbetegség?
A szerfüggőség sok esetben amiatt harapózik el, mert nincsenek bevett formái a vágykielégítésnek, vagy ezek nagyon korlátozottak. Viszont legitim módon fel van kínálva valamilyen szer fogyasztása.
Mondjuk nincs pénze valakinek nyaralni, de szabadidős tevékenységnek ott a kocsma.
Igen, inni lehet például. De a számítógépes játékfüggőség ugyanez. Az a veszélyes, hogy sokszor párosul egy ilyen függőség olyan társadalmi helyzettel, amikor nincs munkahely, nincs lehetőség semmire. Elég az újfajta dizájnerdrogokra gondolni, amik különösen azokat a társadalmi csoportokat sújtják, akik munkaerőpiaci és egyéb szempontból is kilátástalan pozícióban vannak.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
És ugye ezek a társadalmi csoportok férnek hozzá a legkevésbé a megoldásokhoz.
És itt nem csak arról van szó, hogy bizonyos társadalmi intézményekből kiszorulnak ezek az emberek, hanem arról is, hogy mennyire sok szinten jelentkeznek ezek a kilátástalanságok. Az már a végső pont, amikor azt mondja mindenki, hogy „nem tudunk ezzel az emberrel semmit kezdeni, vigyétek be a pszichiátriára.”
Mi a megoldás? Hogy jön a képbe a szolidaritás, ami a másik könyv egyik fontos témája?
Fontos kitérni a szolidaritás történetére, hogy megértsük, mit nyögünk most. A modernitással átalakult a szolidaritás, a korábbi közösségi alapú szolidaritás, ahol a falu- vagy a családközösség volt kulcsfontosságú, lecserélődött. A modernitásban professzionális intézményekbe szerveződött ki a szolidaritás: például egészségpénztárak, társadalombiztosítás. Ezek az intézményrendszerek nemzetállamokhoz kötődnek, ezeknek lesznek a mintapéldái a skandináv jóléti államok.
Tehát a modernitásban lecserélődtek az emberek, a személyes kapcsolatok intézményekre.
Így van. Később, a globalizáció időszakában azonban a nemzetállamok mozgástere beszűkül, ebből fakad a jóléti rendszerek leépülése.
Magyarországon kevésbé épültek ki ezek a jóléti rendszerek, ezért sokkal drasztikusabban érezhető a leépülés is.
Hová vezet ez?
A repedező jóléti állam repedéseiben létrejöhetnek civil, társadalmi kezdeményezések. Amit a jóléti rendszer már nem képes megoldani, azt a kezükbe próbálják venni a civilek. Emellett beszélhetünk egy visszafelé tekintő modellről is, amiben protekcionista módon próbálnak fellépni nemzetállamok. Ám sok szempontból az egy illúzió, hogy ez járható út.
Még egy akkora nemzetállam esetében is, mint mondjuk az USA, ahol Donald Trump épp ilyesmi politikával próbálkozik?
Szerintem az USA sem képes erre.
Annyit tudnak tenni a politikusok, hogy fenntartják a nemzetállami illúziót. Azonban a nemzetállamok gazdasági teljesítménye attól függ, hogy milyen sikeresen vannak beágyazódva a globális piacokba.
Csökkenne a gazdasági produktivitás, ha kiágyazódnának ezekből. A politikusok azért tartják fenn mégis a protekcionizmus lehetőségének illúzióját, mert ezzel valós félelmeket próbálnak eloszlatni. A választók ugyanis azt várják tőlük, hogy védjék meg őket a globális folyamatoknak való kitettségtől
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Tehát illúzió minden esetben, hogy az emberek megvédhetőek a globális folyamatoktól?
Nem akarok ilyen kategorikusan fogalmazni, de sokkal kisebb a mozgástér, mint amit a protekcionista erők állítanak. Persze lehet lépéseket tenni, méghozzá annál nagyobbakat, minél nagyobb egy nemzetállam.
Ezzel az egésszel oda lyukadunk ki, hogy a jóléti államok leépülésével párhuzamosan egyre több szenvedés lesz a társadalmakban?
Ez egyrészt igaz. Ugyanakkor az is érződik, hogy új formáit kell kitalálni annak, hogy mihez kezdjünk a társadalmi szenvedéssel. A szolidaritás mindig valamilyen szenvedésre adott segítségnyújtás, de hogy ez milyen stratégiával képzelhető el ebben a mostani helyzetben, azt nem látjuk még világosan. Az fontos lenne, hogy belássuk: különböző társadalmi pozícióban levő emberek nagyon hasonló módon szenvedhetnek, ez pedig lehetőséget teremt arra is, hogy szolidárisak legyenek egymással.
Akkor milyen lesz erre válaszul a jövő társadalompolitikája?
Nem tudom, nem látok a jövőbe. Amit most látunk társadalompolitikában, az a lebomlás szakasza, az űrök, a hiány szakasza, az új irány pedig még nem látszik. A jóléti állam leépül, de kérdés, hogy mi nyomul be a helyére.
Ismét Hello, WMN! – március 19-én a függőségről beszélgetünk. Dr. Almási Kitti pszichológusnak, Dudits Dénes terápiás programvezetőnek, Karafiáth Orsolya írónak és Peller Mariann műsorvezetőnek D. Tóth Kriszta teszi fel a kérdést: És te mitől függsz? Addig is öt hasonló kérdésre válaszolnak bemelegítésképpen. Peller Mariann az Utazás a lelked körül műsorvezetőjeként spirituális kérdésekre keresi a választ – és a függőséget is erről az oldaláról közelíti meg.
–
WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?
Peller Mariann:Kettő is volt. Még gyerekkoromban tudatosodott bennem, hogy az egyik nagypapám elég sokat dohányzott. Azt hiszem, Symphoniát vagy Sophianét szívott, már nem vagyok benne biztos, melyiket. A másik nagypapám pedig imádta a bort. Annak mindig kellett otthon lennie, demizsonban. A gyerekei azzal igyekeztek enyhíteni a helyzetet, hogy csakis minőségi bort ajándékoztak neki, több mint 80 évig élt.
WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?
P. M.: Szerintem ez mindenkiben megvan, és attól függ, hogy ki milyen erős akarattal, elhatározással bír. Én abban hiszek, hogy ez választás kérdése.
Változtatni csak mi tudunk magunkon, de mi képesek vagyunk bármire.
Úgy gondolom, hogy mindannyian elvágyódunk egy tökéletes, stresszmentes, békés, harmonikus világba – és itt jön be a spirituális gondolkodás. A lélek tudja, hogy ha épp nem fizikai testben él a Földön (ami a legnehezebb tanulópálya – egyes nézetek szerint ez a pokol, nem pedig az, ahová haláluk után az élők kerülnek), akkor a végtelen szeretet világában tartózkodik. Emlékszik erre akkor is, amikor emberként él, és ez is okozhatja azt, hogy oda vágyódjon, vagy legalábbis az ahhoz legközelebb álló állapotba vágyjon. Ez pedig a delírium, vagy akár az orgazmus pillanatnyi öröme. Csakhogy a kijózanodás után négyzetre emelkedve zuhan rá a földi sík valós súlya.
WMN: Hol húzódik a határ a függőség és a szenvedély között?
P. M.:Erre nem igazán tudok válaszolni. Vannak olyan függőségek, sőt, szenvedélyek, amik előre visznek, jót tehetnek. A szeretet- vagy visszajelzésfüggő, elismerésfüggő emberekre mondjuk, hogy szenvedélyesen munkálkodnak a céljaik elérésén. Ha azonban valamilyen tudatmódosító szertől vagy ételtől, esetleg egészen furcsa dolgoktól függ valaki, ott komoly hiány van az élete valamely területén.
WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nem függök senkitől és semmitől?
P. M.:Csak nagyon ritka esetben. Ezt igazából csak egy gururól tudom elképzelni, akinek az anyagi világ kínálta lehetőségek tényleg semmit sem jelentenek. És az ételtől, víztől és levegőtől, sőt, a hőmérséklettől, szóval a fizikai létezésének alapfeltételeitől ő is függ.
Fotó: Rózsa Erika
WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?
P. M.:Mivel a nők mára sok esetben azonos egzisztenciát képesek megteremteni maguknak, mint a férfiak, igen. Sokkal nagyobb hangsúlyt kaphat így az érzelmi támasz, vagy éppen függés egymástól, mert anyagilag már nem feltétlenül függ egy nő a párjától. Ez persze, szépen felborította a férfi-női szerepeket.
Kétmillió magyar nőt ért már súlyos lelki erőszak, 800 ezer nő pedig szenvedett már testi erőszak miatt. Nemcsak nők élhetnek bántalmazó kapcsolatban, de nemtől függetlenül hihetetlen lelki erő kell a változtatáshoz és a további élethez. Gyetvai Viktória párkapcsolati szakértőt kérdeztük a bántalmazó kapcsolatokról.
A bántalmazó kapcsolatok szerte a világban rengeteg nő és férfi életét keserítik meg. Nemcsak hátrahagyni nehéz ezeket, hanem azt követően békére és boldogságra találni is fájdalmas. Gyetvai Viktória párkapcsolati szakértővel beszélgettünk arról, miért olyan nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból, és hogyan lehet teljes és biztonságos az ezt követő élet.
Hogyan alakul ki a bántalmazó kapcsolat?
Mi a genderelmélet?
Genderelmélet jelentése: társadalmi nem, azaz mindazon tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek összessége, amelyet a társadalom az egyéntől biológia neme folytán elvár. Egyszerűsítve: az egyén biológiai neme ("nő" vagy "férfi") meghatározza, hogy milyen személyiségvonásokat tulajdonít az egyénnek, illetve milyen szerepeket vár el tőle a társadalom: ezért "gender," azaz társadalmi nem. "Nőies" vagy "férfias," illetőleg női vagy férfi szerepekről van szó, amelyekhez nemi sztereotípiák is kapcsolódnak.
A szakértő szerint elsődleges, hogy megértsük a bántalmazottat és a bántalmazót is, ugyanis az ilyen kapcsolatok hátterében gyerekkori trauma áll. Mindkét fél olyan bántalmazásból jön a felnőtt életbe, amely vagy gyerekként, vagy tinédzserként érte. A bántalmazó olyan traumával, súlyos érzelmi sérüléssel rendelkezik, amely felhatalmazza őt, hogy így éljen, a bántalmazottat pedig, hogy elszenvedje a helyzetet. A genderelméletnőként és férfiként is egyfajta működés felismeréséhez irányít minket; megadja a nőket és a férfiakat tipizáló működés- és viselkedésbeli aspektusokat. Ahogy a kettő összekapcsolódik, a bántalmazottság és a bántalmazás (amely lehet verbális, testi vagy szexuális) meghatározza, hogyan viselkednek az érintettek nőként, illetve férfiként. Felnőve pedig kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol egy kapcsolatban a nő bántalmazott, a férfi pedig bántalmazó lesz. (De fontos, hogy fordítva is lehet!).
A személyiség darabokra hullik
A bántalmazás létrehoz egy kötődési típust. Egyfelől a személyiség a bántalmazás miatt darabokra hullik. Másrészt ha úgy érzi az egyén, hogy a másik fél bántja, akkor ő bántalmazott, a másik pedig bántalmazó lesz: ebben a kontextusban egy gyermek azt várja, hogy valaki megmentse ebből a helyzetből - de ez általában nem történik meg, így csak hiányolja a megmentőt. Ráadásul többnyire van valaki, aki tudja, hogy a bántalmazás megtörténik, és csendestársként vesz részt ebben a helyzetben: néma tanúként legalizálja a bántalmazást. Ha szexuális abúzusról van szó, 95 százalékban közeli rokon vagy családtag a bántalmazó. Ha a gyereket bántalmazták, mindig mutat tüneteket, jeleket, de ezeket nem veszik figyelembe, pedig tudják, hogy megtörténnek az események. A bántalmazó kapcsolatban tehát négy szerepkörre szakad a résztvevők személyisége: bántalmazott, bántalmazó, megmentő, csendestárs.
Ezek alapján jön létre a felnőttkori kötődés is: ezekbe a szerepekbe lépnek be felváltva a bántalmazói kapcsolat szereplői.
A traumatizált kapcsolat ciklikusan működik
A bántalmazó kapcsolatban ismétlődnek a jelenetek. Megtörténik a bántalmazás, a helyzetben a bántalmazott sérül (minél több bántalmazást szenved el, annál súlyosabban), de ha van elég ereje, ki is lép belőle. Azzal, hogy a bántalmazó kiengedte a feszültséget, lehiggad, megbánja a bűneit, és próbál visszakerülni a bántalmazott kegyeibe, aki hisz neki. Bízik a változásban, és úgy érzi, meg kell, és meg is tudja menteni a bántalmazó felet, így a megmentő karakterét veszi fel.Idealizált képet lát a kapcsolatról, olyat, amilyet szeretne megkapni: megértőt, támogatót, védelmezőt. Ezzel kezdődnek az úgynevezett "mézeshetek". Itt minden szépen alakul, nincsenek problémák. Azonban a traumatizált személyiségek nagyon érzékenyek, és előbb-utóbb újra feszültség generálódik bennük, ami a kapcsolatra is kihat, majd újra bántalmazás történik - ismerteti a problémát Gyetvai Viktória.
A gyerek is sérül
Ha gyermek is van a kapcsolatban, még nehezebb és fájdalmasabb a helyzet. Aki bántalmazott családban nő fel, ugyanúgy sérül, mint szülei. Lehet, hogy a gyereket nem bántja a bántalmazó, de ugyanúgy megéli, ugyanúgy tapasztalja a bántalmazást. A gyerek pedig a megmentő szerepébe kerül, ugyanis azt szeretné, ha a bántalmazott szülő megmenekülne. Ezek a gyerekek később sokkal nehezebben kötelezik el magukat, mert a szülők iránt éreznek elköteleződést, megmentési szándékot.
Bántalmazó kapcsolatból rendkívül nehéz kilépni
Sok múlik azon is, hogy mekkora a bántalmazás mértéke, és a bántalmazottnak mennyi önereje van. Vannak ugyanis szelíden és durván bántalmazók. Egy ilyen kapcsolatban élni egyet jelent azzal, hogy teljesen elveszíti magát, akit bántanak. Semmi erőforrása nem marad arra, hogy önmagára figyeljen, nagyon mélyen feladja magát, nagyon kevés mobilitás marad benne, ezért nem tud kilépni a rossz kapcsolatból. Felmenti magát a kilépés alól, főleg ha gyerekek is vannak, vagy közös vagyon stb.
Ha pedig menni akar, akkor magát kell összeszednie elsőként: így még nehezebb, ha gyerek is van. A szakértő arra is rávilágít, hogy a magyar rendszerben nincs jó, konstruktív jogi háttér, illetve szociális háló, amely segítene. Ha nincs anyagi támogatás, segítség, amellyel a bántalmazott ki akarna lépni, akkor nagyon nehéz elhagyni egy ilyen kapcsolatot.
A gyerek is csak akkor tud később egészséges kapcsolatokat létrehozni, ha sokat és rendszeresen foglalkozik a problémával, és a gyógyulás útjára lép. Ehhez tudni kell, mi zajlik benne, mi történt, honnan jött és hova tart.
Mit tehet a bántalmazott?
A gyakorlat, hogy kiállok magamért, és nemet mondok, csak az elmúlt 15-20 évben jelent meg ennyire intenzíven. Az előző rendszerek inkább a "fejhajtást", a gondolkodás nélküli elfogadást ösztönözték. Mostanában a sajtó többet foglalkozik ezzel a témával, és sorra jelennek meg a törvénytervezetek - bár javarészt elbuknak, vagy nem jól fogalmaznak, lyukat hagynak bennük. Azoknál a családoknál például, ahol az egyik gyereket szexuálisan abuzálta az egyik szülő, sokszor tapasztaljuk, hogy válásnál mégis ugyanannyi jogosultsága van ellenőrzés nélküli kapcsolattartásra.
A szakértő azt mondja, a terápia sokat segít. Ez lehet egyéni vagy párterápia is. Utóbbi csak akkor működik, ha a bántalmazó felelősséget vállal a tetteiért, és nem akarja a bántalmazottra kenni azokat. Agresszióját, feszültségét, dühét, gondolkodását a kapcsolatról módosítania kell, amihez a gyerekkori élményekre is szükség van. Ritka, hogy a bántalmazó fél kér terápiás segítséget, mert nem akarja ezt a működést folytatni.
Gyakoribb, hogy a bántalmazott fordul terapeutához: ilyenkor segíthet az egyéni terápia is. Mindazonáltal mindkét fél terápiája nagyon hosszú, és igen fájdalmas folyamat.
A bántalmazást követő élet rendbetétele a legnehezebb terápiák egyike. Biztonságot kell teremteni, olyan közeget, ahol a bántalmazást nem kell újra elszenvedni. Sok félelem,fájdalom vár a bántalmazottra, ugyanis nincs kapcsolatban a saját érzelmeivel; a bántalmazások miatt sokszor disszociatív állapotba került, leválasztja magáról az érzéseket, mert a személyiség védi magát, hogy ne omoljon össze.
Ezzel ellentétes a terápia fő célkitűzése, amely egyben az autonóm, magát védő személyiség alapja is: legyen meg az egész életen átívelő folyamatos, önreflektív tudás önmagunkról, amelybe beletartozik a tudás, emlékezés az eseményekre, valamint az ezekben megélt érzések és gondolatok összessége. Ha ez megszületik, azaz a személy tudja, hogy mi történik vele az életében, akkor képes lesz akár egy bántalmazói helyzetre is nemet mondani. Amíg valaki elfordul az őt ért bántásoktól, és nem mer a "közelükbe menni", illetve amíg nincs bátorsága ezeket az eseményeket átdolgozni, addig ki van téve a méltatlan, bántó élethelyzeteknek.
A terápiában nagyon fontos, hogy egyik fél se traumatizálódjon. A legnehezebb terápiák egyike ez, ugyanis a korábbi bántalmazott kötődési kapcsolatok megnehezítik a terápiás kapcsolatot is, hiszen egy bántalmazott kliens a terapeutára is rávetít egy szerepet. Általában ő lesz a megmentő: tőle várja a bántalmazott, amit nem kapott meg a kapcsolataiban. De amikor kiderül, hogy ez nem a terapeuta dolga, hanem önmagában kell megtalálnia a belső erőforrásokat, akkor az újabb fájdalom lesz, hiszen a terapeutában is csalódik egy időre, mert ő sem az az ember, aki megmenti a bántalmazótól.
Ha azonban túljut ezen, és elfogadja, hogy mindenben képes magát védeni, csak meg kell találnia hozzá az eszközöket önmagában, akkor a harag, a fájdalom megélése következik, ezt pedig a megélt, elgyászolni való veszteség követi. Ha valaki ezen is átvergődik, akkor már közel a gyógyulás. Kontextusba kell kerülnie az egész életének: meg kell értenie, ok-okozati viszonyokat érdemes keresnie, és át kell dolgoznia a temérdek érzést, amely az évek folyamán felhalmozódott. Ha ezen is túl van a bántalmazott személy, akkor jöhet a megbékélés. Amennyiben tisztán látja életét, úgy szabadságot nyer, és kiléphet ebből a viszonyulási rendszerből.
Fontos, hogy ha bántalmazó kapcsolatban él valaki, merjen lépni, merjen szembenézni a helyzetével, felülemelkednie saját magán. Ehhez azonban hosszú és fájdalmas utat kell bejárnia, amely végén azonban biztonság és megbékélés várja.
Hamarosan újra találkozunk veletek a következő Hello, WMN! esten: március 19-én a függőségről beszélget D. Tóth Kriszta Dr. Almási Kitti pszichológussal, Dudits Dénes terápiás programvezetővel, Karafiáth Orsolya íróval és Peller Mariann műsorvezetővel. Bemelegítésképpen öt-öt kérdést teszünk fel vendégeinknek, dr. Almási Kitti pszichológusnak komoly szakmai tapasztalata van a társfüggőség terén, és ez a válaszaiból is érződik.
–
WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?
Almási Kitti: Egy családtagnál kóros játékszenvedély fordult elő. Nagyon nehéz volt végignézni, ahogy ez a függőség anyagilag és a családi kapcsolatok terén is tönkretette az illetőt. Nem igazán sikerült időben megfelelő segítséget kapnia sajnos.
WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?
A. K.: Jellemzően az önállótlanabb, tehetetlenségérzéssel küzdő embereket sorolják ide, akik folyamatosan külső segítséget várnak.
Nagy szerepe van a probléma kialakulásában annak is, hogy olyan élmények szükségesek számukra, amik megszüntetik az unalmat, amik segítségével a függő eltávolodhat az eredeti problémájától, például az elveszett gyerekkortól, amiben nem kapott elég szeretetet.
A szerek, vagy bizonyos viselkedésmódok segítségével azt élheti meg, hogy valamiféle kontrollt tud gyakorolni a hangulata felett, illetve valamelyest kezelni tudja a stresszt.
WMN: Hol húzódik a határ a függőség és a szenvedély között?
A. K.:A függőséget jelzi, ha az adott cselekvés eluralja a gondolkodást, az érzelmeket, meghatározza a viselkedést. Összességében annyira torzítja az életvitelt, hogy az kihat a társas kapcsolatokra és a feladatvégzésre. Egy idő után kialakul a tolerancia, azaz ugyanaz a dolog a megszokott mennyiségben már nem váltja ki az eredeti hatást, ezért egyre inkább igényli az illető. Amennyiben pedig elhagyja az adott szert/viselkedést, akkor megvonási tünetek jelentkeznek.
WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nemfüggök senkitől és semmitől?
A. K.:Kevés olyan ember van, aki teljes mértékben ki tudja zárni a környezet hatásait. Ahhoz rendkívül komoly belső stabilitás szükséges, hogy valaki mindig a belső energiatartalékai segítségével tartsa meg magát a legnehezebb helyzetekben is, és ne szoruljon senkire és semmire. Ennek egy optimális szintje cél lehet, azonban a külvilág teljes kizárása elmagányosodáshoz vezet.
WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?
A. K.:Nehéz összehasonlítani, mert az utóbbi évtizedekben teljesen megváltozott az életvitelünk. Megszűnőben vannak a többgenerációs családok, ahol mindig számíthattak egymásra a családtagok, meredeken emelkedik a válások száma és aránya, ami általános szorongáshoz vezet, és az egyedülléttől való félelemet fokozza. Összességében tehát szerencsétlennek tekinthetők e folyamatok, amelyek a labilitást, kiszolgáltatottságot fokozzák, és ezáltal nagyobb kapaszkodást, ragaszkodást idézhetnek elő egy olyan személlyel szemben, aki által a stabilitást élhetjük meg.
Március 19-én ismét találkozunk veletek a következő Hello, WMN! esten, amelynek témája: „És te mitől függsz?” Vendégeink, dr. Almási Kitti pszichológus, Dudits Dénes terápiás programvezető, Karafiáth Orsolya íróés Peller Mariann műsorvezető a függőség témáját járják körül D. Tóth Krisztával. Bemelegítésképpen öt kérdést teszünk fel vendégeinknek, elsőként Karafiáth Orsolyának, aki korábban alkoholfüggő volt.
–
WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?
Karafiáth Orsolya: Gyerekkoromban történt, de persze nem tudtam, hogy mi az. Alkoholisták között nőttem fel, a nagybátyám pedig játékfüggő volt. Korábban inkább mókásnak tűnt, a részegeken mindenki nevet.
WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?
K. O.: Szerintem abszolút. Magamat is annak tartom. Mindig rákattanni valamire – alap. De nem csak rossz dolgokra – jókra is. Újabb és újabb akármi kell, minden kifulladásig. De ez, ugye, bizonyítottan mindig arról szól, hogy valami nagy-nagy hiányt próbálunk betömögetni… Ez van. Ha eltűnik az egyik, jön helyette a másik függőség.
WMN: Hol húzódik a határ függőség és szenvedély között?
K. O.: Amikor az élet szervezőelemévé válik a dolog, és kitölt mindent. És már az értelmét sem keressük, egyszerűen és magyarázat nélkül: KELL.
WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nem függök senkitől és semmitől?
K. O.: Hát, ez kissé túl filozofikus nekem – mindig függünk legalábbis a körülményeinktől, nem vagyunk világtól elvonult szerzetesek. De a káros dolgainkat, gyilkos szenvedélyeinket le lehet tenni. Én mindig függök az aktuálpolitikától is, mert közéleti gondolkodásom van, mások véleményétől, szeretetétől…
WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?
K. O.:Elhisszük, hogy kevésbé vagyunk egymásra utalva, holott ez csapda és tévedés. Illúzió, hogy egymagunk megvagyunk. Senki nem sziget, még ha a számítógép mögül ezt is szuggerálja mindenki. Oké, ma már fel sem kell emelnünk a telefont, mert amit megrendeltük, azt nem az erős szomszéd fiú hozza fel, hanem a szállító – de attól még a bennünk élő lény érintésre és szeretetre vágyik. Csak lapul, és elhiszi, hogy nem is igényli a közvetlen kontaktot. Bizonyított tény, hogy szükségünk van a napi érintésre. Az életben maradáshoz. Egymásra is szükségünk van. Csak most éppen nem akarunk tudomást venni róla.
A mentális zavarok közé sorolta a játékfüggőséget az Egészségügyi Világszervezet (WHO) - adta hírül a BBC News.
A nemzetközi szervezet 11. alkalommal adja ki a betegségek nemzetközi osztályozásának (ICD) listáját, ebben először veszi fel a mentális betegségek listájára a játékfüggőséget.
A most közzétett dokumentumtervezet szerint a játékfüggőség olyan súlyosan tartós vagy visszatérő viselkedés, amelyben a játék "elsőbbséget élvez az élet más területeivel szemben".
Néhány országban a játékfüggőséget már a jelentős közegészségügyi problémák közé sorolják. Több országban, köztük az Egyesült Királyságban is, működnek olyan magánklinikák, ahol kezelik ezt a függőséget.
A WHO utoljára 1992-ben adta ki az ICD-listát, az új útmutató várhatóan még idén megjelenik. Az útmutató leírja a betegségek kódjait, jeleit, szimptómáit. A dokumentumot orvosok és kutatók használják a betegségek nyomon követéséhez és diagnosztizálásához.
A dokumentumtervezet szerint a játékfüggőség egyéves időtartam alatt felismerhető, diagnosztizálható, de súlyosabb esetekben ennél hamarabb is felállítható a diagnózis.
A londoni Nightingale kórház specialistája, aki technikai függőségekkel foglakozik, üdvözölte a WHO döntését a játékfüggőség felvételéről. Mint mondta, ez azért is fontos, mivel így nagyobb lehetőség nyílik a speciális kezelésekre, és ez az állapot valóban komoly egészségügyi problémaként kerül a térképre. Ugyanakkor hozzátette: személy szerint azokkal szimpatizál, akik szerint nem szükséges orvosi esetként kezelni a játékfüggőket, mivel ez összezavarhatja azokat a szülőket, akiknek a gyermeke esetleg csak szeret a videojátékokkal játszani. Mint hozzátette, évente 50 új digitális függő esetével találkozik. Az alapján sorolja az esetet a súlyos kategóriába, hogy a játékszenvedély mennyire befolyásolja a páciens olyan alapvető szükségleteit, mint az alvás, evés, társasági élet és tanulás. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy a függőség uralja-e a páciens gondolkodását és elfoglaltságait.
Sok pszichiáter a játékfüggőség diagnosztizálásához a mentális zavarokkal foglalkozó, 2013-ban kiadott kézikönyvet használja, amely az internetes játékfüggőséget a "további tanulmányozásra váró állapotként" határozza meg, tehát ezt az állapotot nem ismeri el hivatalosan betegségként.
Számos ország próbál megküzdeni a problémával. Dél-Koreában például egy új törvény megtiltja, hogy 16 éven aluliak éjfél és reggel 6 óra között online játékokat játszhassanak. Japánban a játékkal eltöltött bizonyos idő után figyelmeztetik a játékost, Kínában pedig a Tencent internetszolgáltató korlátozza a gyerekek számára a legnépszerűbb játékokkal eltölthető időt.
Az Oxfordi Egyetem egy új tanulmánya szerint miközben a gyerekek sok időt töltenek a képernyők előtt, általában sikerül digitális tapasztalataikat összeegyeztetni mindennapi életükkel. A kutatás azt is megállapította, hogy a 8-18 éves korosztályban a fiúk többet videojátékoznak, mint a lányok.
"Az emberek általában azt hiszik, hogy a gyerekek technológiafüggők, és minden percüket azzal is töltik, minden más tevékenységet kizárva, pedig egész más a helyzet. Kutatásaink szerint használják a technológiát, esetenként más tevékenységeket is támogatnak vele, például a házi feladat megírását. Akárcsak a felnőttek, a digitális technika használatát egész napra kiterjesztik, miközben más dolgokkal is foglalkoznak" - foglalta össze Killian Mullan, a tanulmány egyik szerzője.
Addiktológiai konzultáns, szenvedélybetegség-segítő, életvezetési tanácsadó. Ez áll az Addikt.hu Facebook-oldalának leírásában, ami mögött Bajzáth Sándor áll. Tizenöt éven át használt kábítószereket, fogyasztott mértéktelenül alkoholt. Azt mondja, a függést nem lehet múlt időbe tenni.
Felépülő függő − használja saját magára is a szakkifejezést, s azzal kezdi, bár „kissé diszfunkcionális” családból származik, szülei elváltak,
függősége nem egyismeretlenes egyenlet. Nem lehet valamit behelyettesíteni, amitől megoldódik a képlet.
– Az, hogy valaki hajlamos erre, nagyon sok tényezőtől függ – Sándor a szüleinek válása után édesanyjával és nevelőapjával nőtt fel, családjával viszonylagos jólétben éltek, szüleinek fodrászüzlete volt, munkájuk mellett vele is mindig törődtek. Az odafigyelés mégsem segített azon, hogy belül magányosnak érezte magát. Elvágyódott, folyamatos hiányérzet gyötörte. Jobb, szebb akart lenni, mindenkihez kapcsolódni.
– A suliban népszerű voltam, mégis csak azon rágódtam, mi hibádzik. Például hogy a menő fiúk fociztak, dzsúdóztak, kosaraztak, én pedig akkoriban nem sportoltam. Gyerekkoromban volt egy balesetem, leestem a csúszdáról, csontvelőgyulladásom lett, sokszor műteni kellett a lábamat. Emiatt az általános iskola első osztályát magántanulóként végeztem.
Ma már tisztán látja: ahhoz, hogy alkalmatlannak érezte magát, paradox módon részben éppen a szüleinek óvó, törődő hozzáállása járult hozzá, amit ő játszmákra is sokszor kihasznált.
– Tudtam, mindent megoldanak helyettem, tehetek bármit, ők kihúznak a slamasztikából. Ez a burok nem motivációt adott, hanem rombolta az egómat. Úgy éreztem, semmire sem vagyok alkalmas, nem találtam a helyemet, a lányoknál sincs esélyem, nem szerettem magam. Ez az elégedetlenség a kamaszkorral a gimnáziumban tovább erősödött.
Fotó: Kovalovszky Dániel
Hiába érdekelte az irodalom, a kultúra, a filmművészet, abban sem tudott kiteljesedni, mert félt. Attól, hogy nem ír elég jól, hogy úgysem vennék fel sehova, például a bölcsészkarra, mondjuk filmesztétika szakra. Misztikus dologként tekintett a felsőoktatásra, meg sem próbálta a felvételit. Már érettségi előtt az utcán lógott, az akkori Felszabadulás téren gyülekező punkok társasága vonzotta.
– Gimiben is úgy buliztam, hogy elmentem a falig. Nem mondhatom, hogy rendszeresen ittam, de ha ittam, akkor nagyon sokat, nem volt önkontroll. Ezek a srácok hozzám hasonlóak voltak, ugyanolyan zenéket szerettünk, megtaláltam velük a közös hangot.
Így történt, hogy érettségi után egy idegenvezetői szakképesítéssel nem dolgozni vagy továbbtanulni, hanem anyagozni kezdett.
– Volt egy lány, akibe nagyon beleszerettem. Vele használtam először kábítószereket – innen egyenes út vezetett a lejtőn a tizenöt évnyi „drogkarrierhez”. Számtalan rendőrségi ügy, több elvonókúra, zárt osztályos tartózkodás is volt.
Alapvetően opiátfüggő vagyok, de szépen lassan minden meglett a speedtől kezdve a kokainon át az esetenként napi negyven Xanaxig és heroinig.
A függés első pár évében édesanyjával és nevelőapjával élt. A nyolcvanas években drogozni nem volt pénzkérdés, könnyen megoldotta, hogy meglegyen az adagja, pláne, hogy önfenntartásra sem kellett költenie.
– A szüleimmel minden fázison átmentünk, amelyen ilyenkor szokás. Hazudozások, lebukás, sikertelen elvonókúrák, lopás. Amikor a nagyszüleim temetésére is részegen mentem, már súlyos volt a helyzet. Ez volt az egyetlen problémamegoldási mechanizmus, amit ismertem: magamba fordulni, elkábítani a fájdalmat. Az, hogy felnőjek vagy felelősséget vállaljak bármiért, akkor még fel sem merült bennem.
Azon túl, hogy tompította a fájdalmat, Sándor szerint a kábítószer és az ital megadta neki azt az önbizalmat, ami mindig is hiányzott belőle. Legyőzhetetlennek, jóképűnek, szerethetőnek érezte magát, tudott csajozni.
– Később, amikor már árultam a drogot, menőnek is gondoltam magam. Úgy éreztem, vagyok valaki, kontrollálhatok másokat, hisz rajtam múlik, adok-e valakinek.
Sándor kapott egy kis házat a szüleitől, és elköltözött otthonról. Ekkor szűnt meg az a minimális gát, ami még volt benne. Így már otthon is kontroll nélkül tudta szúrni magát. Az önálló élettel indult be a kereskedés.
– Emlékszem, milyen jó érzés volt pörgetni a bankókat a kezemben. Forgótőke volt, nem sok maradt az enyém, mégis elképesztő hatalomérzéssel járt.
Elég sok pénz fordult meg nálam, az akkori magyar átlagkereset sokszorosát szedtem össze sefteléssel és drogterjesztéssel. Mégsem lehetett soha annyi, amennyit ne tudtam volna anyagra elkölteni.
Miközben Sándor azt hitte, ő már valaki, környezete több mint lehangoló volt. Ki-be járkáltak az emberek a lepukkant házban, anyagoztak, miközben forrt a máktea.
– Úgy is mondhatjuk, én voltam a kiskakas a szemétdombon.
Attól is menőnek éreztem magam, hogy taxival hozatom a mákot. Pitiáner, nem?
Mint a függőknél általában, Sándornál is a „látszólag nagyon sokat ad” szakasszal kezdődött, majd jött a „rengeteget elvesz” fázis. Beszélgetésünk alatt ezt akkor hozza fel, amikor felidézi: ebbe a környezetbe született, akkori, szintén drogfüggő párjától ma 27 éves lánya.
– Szerencsére a nagyszülőkkel nőtt fel, most próbáljuk javítani a viszonyunkat, alakítani a kapcsolatot.
Az anyagozással töltött évek alatt sok nő megfordult Sándor életében. A szex is egyfajta addikcióvá vált, de sokáig egyetlen nőnek sem volt maradása mellette.
– Egy függőnek mindig is a választott kábítószere az igaz szerelme.
Ez a szerelem pedig testi leépülést, másoktól való függést, kínos helyzeteket, kilátástalanságot és durva ürességet hoz.
Na meg összetűzéseket a hatóságokkal. Sándornak szerencséje volt, szülei mindig segítettek rajta. Nem került sosem börtönbe, felfüggesztettel megúszta. Amivel mindig kapott egy utolsó utáni esélyt a függőség.
− Áh, még ezt bevállalom, még ezt megcsinálom, majd utána leteszem. Addig nem lett vége, míg én nem vetettem véget neki. Ehhez pedig nálam az a lány kellett, aki miatt drogozni kezdtem.
Fotó: Kovalovszky Dániel
Sándor ekkor már súlyos beteg volt, vénái, fogai is tönkrementek. A szerek kismilliomodik kombinációja sem hozott már semmilyen hatást − eljött az élet-halál válaszútja, beütött egyfajta vegetatív állapot.
– Ekkor jelent meg az a lány, akivel kezdtem, és aki azóta már tiszta lett. Azt mondta, velem álmodott, megkereste a szüleimet, így jutott el hozzám. Kezembe nyomott egy számot, hogy hívjam fel, különben megdöglök. Sándor így került a komlói Leo Amici drogrehabilitációs intézetbe, és 27 hónapot töltött ott.
Ez volt az első hely, ahol tartani kellett a kereteket, nem tudott csalni. Több olyan terapeuta is dolgozott ott, aki korábban függő volt, vagy közelről ismerte a függősséget, rögtön tudták, min töri a fejét, nem tudta átverni őket.
Sándor azt mondja, itt tanult meg közösségben létezni, felvállalni, ha rosszat tett, nemet mondani úgy, hogy közben előzékeny marad, elviselni, ha nem nála van a kontroll, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt ő elképzelte.
Amikor kijött, 36 éves volt, nulláról kellett kezdenie az életét. Lakása volt, de munkája, egzisztenciája, releváns szakmai tapasztalata nem. Egy rövid logisztikai munka után szállodai recepciós lett.
− Az első munka nem nekem való volt, de nagyon hasznos tapasztalat, amiért hálás vagyok. Ez volt az első, amit magamnak intéztem, a cég vezetőjét még Komlón ismertem meg. A lánya is ott volt beteg, ahol én.
A recepciós állás sem vált be, Sándor fejlődni szeretett volna, tanulni, változatosabb munkát végezni. Mindig is társasági ember volt, a Komlóról való távozás után sokan megkeresték, függők és hozzátartozóik egyaránt, hogy segítsen nekik, adjon tanácsot. Ezt élvezte, és érezte, jó is lehetne benne. Csernus Imre egyik előadását hallgatta – neki kliense is volt egykor –, amikor eldöntötte, megkérdezi tőle, tudna-e neki segítő munkát javasolni. Csernus ajánlotta neki a Magadért Drogmentességet Védő Alapítványt, ahol aztán több mint tíz évig dolgozott.
Később − negyvenévesen − már elég önbizalmat gyűjtött ahhoz is, hogy felvételizzen az ELTE szociális munkás szakára, majd idővel a SOTE addiktológiai konzultáns szakát is elvégezte. Hat évet dolgozott abban a drogrehabilitációs intézetben is, talpra állt, majd két évig „csoportozott” büntetés-végrehajtási intézetekben is.
– Itt találkoztam olyanokkal is, akikkel együtt voltunk Komlón, de nem tudtak lejönni a szerről, feladták az elvonót. De legalább élnek. Sokan meghaltak azok közül, akikkel régen együtt használtam.
Ő, úgy fest, mostanra megtalálta a helyét. Huszonhét éves nagylánya mellé érkezett egy hétéves kislány is, felvette a kapcsolatot féltestvérével, évek óta stabil párkapcsolata van. Komlóra, gyógyulásának helyszínére, amit második otthonának hív, azóta is évente többször visszajár. Szakmailag elismerik, az Addikt.hu magánpraxisa mellett cikkeket publikál, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiáján és az Orczy Félúton Alapítványnál csoportfoglalkozásokat tart. Rendszeresen sportol, és nemcsak másokon, de magán is folyamatosan dolgozik: önsegítő csoportokba és egyéni terápiára jár. Na meg szórakozni is szeret, teljesen józanul. Amikor arról kérdezem, nehéz-e egy részegekkel teli koncertet végigbuliznia, azt mondja, nem. Addig marad, ameddig jól érzi magát, figyel az érzéseire, olyan zenéket hallgat, amelyek drog nélkül is működnek, olyanok társaságában, akik szintén nem „használó függők”.
– Egyedül te tudod megcsinálni, de te egyedül nem tudod megcsinálni.
Holnap este újra Hello, WMN! És te mitől függsz? – tesszük fel a kérdést vendégeinknek: dr. Almási Kitti pszichológusnak, Dudits Dénes terápiás programvezetőnek, Karafiáth Orsolya írónak és Peller Mariann műsorvezetőnek. És persze D. Tóth Krisztának, a WMN alapító-főszerkesztőjének. Előzetesen öt másik kérdést tettünk fel az est vendégeinek. Dudits Dénes egykori heroinistaként tudja, miről beszél 20 éve foglalkozik függőkkel.
–
WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?
D. D.: Apai nagymamám nagy dohányos volt. A mai napig fel tudom idézni a fonott kosarat, amiben fel voltak halmozva a sopiana-es dobozok. A szüleim viszont se nem ittak, se nem dohányoztak, a függőséggel igazán saját függőségem kapcsán ismerkedtem meg, ami a dohányzással kezdődött, és a heroinnal ért véget.
WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?
D. D.: Vannak olyan személyiségvonások, amelyek hajlamosíthatnak a függőségre, ilyenek lehetnek például a túlérzékenység, impulzivitás, felelőtlenség stb. De
fontos tudni, hogy a függőség nem válogat, ezért senki sincs biztonságban, amikor kipróbálja akár az alkoholt vagy bármilyen más drogot. Ha a függőség magja fogékony talajba hull, biztosan gyökeret ver.
WMN: Hol húzódik a határ a függőség és a szenvedély között?
D. D.:Amennyiben a szenvedélyt úgy definiáljuk, hogy nagy a szeretet vagy a lelkesedés valami iránt, a függőséget pedig úgy, mint kényszeres viselkedés, akkor a kettő közti határ ott húzódik meg, ahol a cselekedeteink már nem építik, hanem rombolják a személyiségünket. A szenvedély egy bizonyos hőfokig építi az egyént és a közösségét, és még benne van az ÉN és a TE. A függőségben már csak az ÉN marad.
WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nem függök senkitől és semmitől?
D. D.: Sok olyan embert ismerek, aki nem függ kémiai tudatmódosító szerektől. Én is ilyen szeretnék lenni életem végéig. De mindig függeni fogok és akarok embertársaimtól, mert nélkülük nem tudok létezni. Bármi legyen is a célom, azt csak más emberek támogatásával tudom elérni.
WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?
D. D.:Ha a függést egymásrautaltságként értelmezzük, akkor elmondható, hogy a terhesség, születés, nagyszülővé válás, halál olyan életesemények, melyek közelebb hozzák a családtagokat egymáshoz. Ezekben az élethelyzetekben ugyanis felerősödik az egymásrautaltság érzése, és igényeljük a támogatást. A szüleink idejében ez még hatványozottabban igaz volt. Ma a különböző generációk kezdenek eltávolodni egymástól, illetve a családunkon kívül más erőforrásokat is igénybe veszünk. Mindezektől függetlenül azt gondolom, hogy életünk regénye ma is ugyanarról szól. Megszületünk, tanulunk, kapcsolódunk, leválunk, életet adunk, nevelünk és meghalunk. A történelem során leginkább csak a díszletek és a jelmezek változnak.
Zsolt 100 napon keresztül minden este eljárt az AA-gyűlésekre, ez hozott nála áttörést: a csoportterápia segített leküzdeni a függőségét.
Egykori páciensek és segítőik minden évben találkoznak, hogy megünnepeljék a Nyírő Gyula Kórház addiktológiáján működő Minnesota Részleg fennállását. Az idei volt az ötödik alkalom, a születésnapi gyűlésen mindenki elmondhatta, hogyan birkózott meg a sóvárgással, hogyan kerülte el a visszaesést. Volt olyan beteg, aki hetvenévesen vágott bele a terápiába, mert az unokája miatt változtatni akart.
“Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget” – mormolja egyszerre harminc ember a zsúfolt teremben, miközben egymás kezét fogják. A falhoz tolt asztalokra üdítőt és süteményeket készítettek ki, egy tálban pedig gyűrűket találni. Ezek az alkoholizmussal és játékszenvedéllyel küzdő betegek kezelésére specializálódott Minnesota Részleg szokásos éves születésnapi “bulijának” zárópillanatai. Immár ötödik éve gyűlnek össze korábbi páciensek és stábtagok a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiáján, hogy közösen megünnepeljék a program létezését, és megosszák egymással (józan) tapasztalataikat, bátorítsák a kezdő gyógyulókat.
Az OPAI-ban 2013-ban indult újra a Minnesota Részleg, a szigetvári tapasztalatok alapján. (A szigetvári programról ebben a cikkben írtunk részletesen.) Itt arra készítik fel a pácienseket, hogy professzionális segítség nélkül, csupán az önsegítő csoportokban tanultak alkalmazásával meg tudják tartani józanságukat. A bentlakásos program nyolc hete során a résztvevők az alkoholizmusról tanulnak, pszichológiai ismerteket sajátítanak el. De ami a legfontosabb és az egész Minnesota-modell lényegét adja, hogy az önismeret fejlesztése révén megtanulják kezelni érzelmeiket. Az ivás ugyanis csak egy tünete annak, hogy lelki problémáik vannak, amivel nem tudnak mit kezdeni a páciensek.
Nem volt elég hálás a családja, hogy nem iszik
A csoport nagyon vegyes: ugyanúgy látni huszonéves srácokat, mint középkorú férfiakat, nőket. Volt, aki 22 éven keresztül ivott, más 23 évesen tette le a poharat. Valaki a munkáját veszítette el az ivás miatt, mástól a családja fordult el. Sokan vidékről jöttek fel az évforduló miatt, voltak Sopronból, Bajáról, Nyíregyházáról és Salgótarjánból is. Legtöbbjükről sosem mondaná meg a külső szemlélő, hogy nem is olyan rég még komoly alkoholproblémákkal küzdöttek.
Gyűrűk a program béke-imájával | Fotó: Magócsi Márton
Bárki hozzászólhatott a rendhagyó gyűléshez, miután bemutatkozott és jó hangosan kimondta: “alkoholista vagyok.” Géza az elsők között arról mesélt, milyen volt a terápia utáni élet, mivel kellett megküzdenie, amikor visszatért a családjához a régi életébe. Miután végigcsinálta a programot, úgy érezte, ő a világ ura, bármire képes lenne. A családja viszont nem értékelte eléggé, hogy képes volt leszokni. Hiányolta, hogy megköszönjék neki, hogy már nem iszik. Egy alkalommal azt vágta fejéhez a felesége, hogy jobb volt, amikor még ivott, mert akkor kevesebbet okoskodott. “Te hányszor köszönted meg, amikor ittál és mindent elintéztünk helyetted?” – vonta kérdőre a férfit. Ez a mondat tette helyre benne a hiányérzetet.
A sóvárgás sem kerülte el a férfit. Volt olyan időszaka, amikor minden összejött, a lakásfelújítás kellős közepén lelépett a kőműves, nem végezte el a kért munkát. Már indult volna a spájz felé – ott tartotta ugyanis a pálinkát – amikor félúton megtorpant, mert meglátta maga előtt a minnesotás csoportját. “Azóta annyi kétségem sincs, mint előtte”, mondta. Meggyőződése, hogy az Anonim Alkoholista gyűlések nélkül nem lehet józannak maradni. Mindössze két alkalmat hagyott ki, mióta kijött az addiktológiáról. “Soha nem vagyunk biztonságban, én alkoholistaként fogok meghalni” – jelentette ki, többek egyetértő bólogatása közepette.
“Az alkoholista gondolkodásomban mindig ott van az ital”
A visszaesés veszélyének gondolata minden felépülő függőt foglalkoztat. Katalin sokáig még a születésnapját sem merte megünnepelni, mert félt, hogy visszajön az alkohol.“Tavaly ilyenkor részegen főztem a húsvéti sonkát” – idézte fel. Olyan erős volt nála a sóvárgás, hogy képes volt az éjszaka közepén átmenni egy másik kerületbe, csak hogy italt tudjon venni. Kinga két éve feküdt be az addiktológiára, elmondása szerint a józanság első időszaka mindig diadalmenet, valódi mámor, amikor még könnyű ellenállni. Ahogy elkezdte hanyagolni a csoportba járást, úgy jelentkeztek a visszaesés jelei. Rájött, hogy sosem fog megváltozni, nem lesz teljesen más ember. De dönthet máshogyan, aszerint, ahogy a Minnesota-programban megtanulta. Egyik társa ezt úgy fogalmazta meg: “Az alkoholista gondolkodásomban mindig ott van az ital, de már meg tudom állni.”
Fotó: Magócsi Márton
Velük ellentétben Lacinak nem sikerült elkerülnie a visszaesést. Az elmúlt két évben kétszer is újra inni kezdett. Mindig a környezetét hibáztatta, bosszúságból, haragból nyúlt a pohár után. Újra elkezdett rendszeresen gyűlésekre járni, mert a heti egy alkalom nem volt elég. Igyekszik azóta minden érzelmet a maga teljességében megélni, és nem elmenekülni előlük. “Nincs olyan érzelem, amire inni kell” – mondta.
Nem szoktak utánkövetést csinálni, hogy milyen százalékkal gyógyulnak fel a program résztvevői. Az számít csak, hogy kinél sikerült mélyreható változást elérni, ez pedig sokszor nem látszik azonnal, magyarázta Tóth András pszichiáter.
Egy-egy botlás, visszaesés még nem teszi semmissé a felépülési folyamatot.
Szerinte a elmúlt öt év egyik legnagyobb tanulsága, hogy senkit sem lehet leírni. Még azt sem, aki a felvételi interjúra is részegen érkezett. Az évfordulós találkozókon mindig azt látja, hogy korábbi betegeinek arca kisimult, kiegyensúlyozottak, tudják, hol a helyük a világban és vannak céljaik.
“Akármi van, azzal én megbirkózom. Ezt látom a tekintetükben.”
Hetvenévesen sem késő leszokni
Sokan félnek attól, hogy már késő változtatni, pedig ez nem így van – mondta Éva, aki felépülő függőként segíti a páciensek gyógyulását. Rajta kívül még egy tapasztalati szakember dolgozik a stábban, az ő jelenlétük azért fontos, mert hitelesebben tudnak beszélni a függőségről, hiszen ugyanazokat a poklokat járták meg, mint a betegek. Emiatt könnyebben nyílnak meg nekik a páciensek, másrészt óriási reményt adnak számukra, hogy van kiút helyzetükből.
Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton
Júliát említette példaként, aki 70 évesen került be az osztályra. A hölgyet a kétezres évek elején nyugdíjazták, addig pedagógusként dolgozott. Hirtelen rengeteg szabaidő szakadt rá, nem tudta, mit kezdjen magával, sokat unatkozott. Ekkor kezdett el inni, ami egyre komolyabb méreteket öltött az évek múlásával. Sosem volt részeg, csak kicsit jobb volt a kedve, így mondta. Minden reggel a közeli kisboltban kezdte a napot, hogy “szinten tartsa magát.”
Ha ivott, másképp viselkedett, sokszor türelmetlenebb, idegesebb volt. Az egészsége is romlott, nem tudott rendesen aludni, rémálmai voltak. Főleg fia győzködte, hogy ez így nem lesz jó. Igyekezett eltitkolni előtte, hogy iszik, dugdosta az üvegeket, ha meglátogatta. Egy idő után inkább fel sem vette a telefont neki, nehogy megérezze a hangján, hogy ivott. Sokáig tagadta, hogy problémája van, az alkoholistákról az a kép élt a fejében, hogy ápolatlanok, nem adnak magukra. Nyugdíjazása előtt is ivott alkoholt, szociális ivóként jellemezte magát, de a munka miatt mindig tudta, hol a határ.
Akkor döntötte el, hogy mégis változtat, amikor a fia közölte vele, hogy nem találkozhat unokájával, ha folytatja az ivást. Hetvenévesen befeküdt az addiktológiára, egy hónapot töltött ott, utána került át a Minnesota Részlegre, ahol reggeltől-estig, órára lebontva be volt osztva az ideje. A csoport tagjai mindig kaptak valamilyen feladatot; az alkoholizmussal kapcsolatos filmeket, könyveket elemeztek, önéletrajzot készítettek, amelyben bemutatták családjukat, hogyan váltak függővé, összegyűjtötték, hogy mi lett jobb, illetve rosszabb az életükben stb.
Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton
Júlia ezeket nagyon élvezte, és mindent a lehető legnagyobb precizitással végzett el – újra hasznosíthatta tanári képességeit. Ennek már lassan négy éve, azóta egy kortyot sem ivott. Igyekszik minden nap elfoglalni magát, sokat olvas, kirándul, sokszor vigyáz az unokáira, ezzel tartja távolt az alkohol iránti sóvárgást.
A felszólalásokban visszatérő elem volt, hogy mennyit köszönhetnek a programnak. A születésnapi gyűlésen részt vett Petke Zsolt, az addiktológiai osztály főorvosa, aki maga is felépülő függő. Sokáig ő sem ismerte be, hogy problémája van, idővel aztán az ivásra ráment a házassága, gyermekei eltávolodtak tőle, emberi kapcsolatai leépültek. Próbálkozott gyógyszeres kezelésekkel, egyéni pszichoterápiával, de hasztalanul. Mint sokaknak abban a teremben, neki is a csoportterápia segített: 100 napon keresztül minden este eljárt az AA-gyűlésekre. Élete legbátrabb döntésének tartja, hogy akkor, 834 nappal ezelőtt beült az egyik csoportba. Szerinte a Minnesota Részlegen dolgozó segítők nélkül “csak egy marék szakember lennének, akik küszködnek.”
„Nagyon vártunk haza. Remélem, jól vagy, és egyszer megtalálod az utad, ami nem az önpusztításról szól.” Hétvégenként valószínűleg több száz ehhez hasonló szöveges üzenetet küldenek az aggódó szülők a pesti éjszakában bulizó gyerekeiknek.Dudits Dénesterápiás programvezető meséli elegy apa és fiú beszélgetését.
–
Egy 24 éves egyetemista ügyfelem, – aki napi szinten használ marihuánát – például azt állítja, hogy legalább 200 olyan fiatalt ismer, aki minden hétvégén füvezik vagy kokainozik. Nyilván túloz, de ha csak negyed annyian vannak ezek a bizonyos fiatalok, akkor is bőven van kiért aggódni.
A klienseim egyébként gyakran lepnek meg olyan dolgokkal, amelyek egyszerre megdöbbentők és szívbemarkolók. A történeteik között számtalan olyan akad, amelyet legszívesebben az egész világgal azonnal megosztanék, ha tehetném. Épp ilyen az alábbi sms is, amelyet ez a 24 éves srác írt az apjának. Amikor megmutatta nekem az üzenetét, azonnal tudtam, hogy ezt a lehető legtöbb embernek látnia kell – főleg azoknak, akik hasonló korú gyermeket nevelnek, és esetleg aggódnak érte (például azért, mert rendszeresen marihuánát szív).
Szerencsére hozzájárult ahhoz, hogy közzétegyem az üzenetet. Örült neki, hogy a gondolatai belekerülnek ebbe a cikkbe, mert ő is azt szeretné, hogy minél több szülő megértse, mi is zajlik egy szerhasználó fiatal lelkében. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem fogom az üzenetben leírtakat elemezni, és nem célom mélyreható következtetéseket levonni az abban megfogalmazódó gondolatokból.
Biztos vagyok ugyanis abban, hogy miközben olvasod a szöveget, magadtól is számtalan olyan felismerésre juthatsz, amely a saját életed szempontjából jelentőséggel bírhat.
Íme, az üzenetváltás apa és fia között.
Apa: Nagyon vártunk haza. Remélem, jól vagy, és egyszer megtalálod az utad, ami nem az önpusztításról szól.
Fiú:Nem pusztítom magam, és köszönöm a bizalmat és a figyelmet. A nyomás csökkentése érdekében jó lenne, ha végre tudnál picit stabilabban támogatni, és nem kritizálni, lesajnálni, degradálni, mert ez juttatott ide. Nagyon kérlek, könyörgök, fejezd be, mert hihetetlen fájdalmat okozol azzal, hogy felhívod rá a figyelmem, hogy nemcsak a saját problémáimat viszem a vállamon, hanem azt is, hogy az apám megkeseredik, mert nem az általa elképzelt személy született a földre. Sajnálom a folytonos csalódásokat, de ha egyszer is komolyan gondoltad, hogy segíteni akarsz, akkor kérlek, vagy legyél kedves és normális, vagy mellőzzük a kommunikációt.
Nem vagyok olyan helyzetben, hogy továbbra is én hordjam ki a szüleim belső szorongásait, amiket az én könnyen látható hibáimmal nyugtáznak.
Kérlek, ne tolj lejjebb. Így is egy szorongás az életem. Miért tölt el elégedettséggel, hogy érezteted, nem az elvárásaidnak megfelelően történnek a dolgok? Amíg nem tudsz embernek látni, emberként kezelni, tisztelni és bízni bennem, itt az ideje húzni egy vonalat. Innentől szeretném, ha a kölcsönös tiszteletre, szeretetre és valós segítségnyújtási szándékra alapozva adnád meg nekem a bizalmat. És ne értékelj alul, ne feltételezd, hogy céltalan vagyok, csak azért, mert te szorongsz, és okokat találsz a szorongásodra, miközben nem kérdezed meg egyszer sem előtte, hogy mi a célom, hogy legalább formálhassa az én véleményem a tiéd. Szeretném, ha nem lenne neked ennyire rossz, és szeretném, ha megértenéd, hogy tudom, jót akarsz, és tudom, mennyire szeretsz, és tudom, hogy fontos a jövőm.
De hidd el, mindennap, minden percben eszembe jut, vajon hol lennék nélküled.
Őszinte vagyok veled. Hiába akarsz jót, ha a szorongást erősíted bennem, nekem rosszabb lesz. Nem vagyok bolond. Stabilizáltam magam. Sosem enyhül a szorongásod, ha nem szavazol végre bizalmat nekem… Szeretlek, Apa. Nemsokára hazajövök.”
Nem semmi a srác! Őszintén és hétköznapi nyelven megfogalmazta mindazt, amivel a legtöbb szerhasználó küzd. Közben pedig szépen meghagyta nekünk, szakembereknek az ilyen okoskodásokat: „A különféle legális és illegális drogok akkor veszik át az uralmat az ember élete felett, ha az egyén nem tudja kiszámítható módon kielégíteni a személyes igényét a biztonságra, az épségben maradásra, a stabilitásra, a gondoskodásra, az empátiára, az érzelemmegosztásra, az elfogadottságra és a megbecsülésre.”
Szóval, ha tudni akarod, hogy a gyerekednek mi hiányzik azon kívül, hogy betépjen, akkor először őt kérdezd!
Hidd el, el akarja mondani… És ha nagyon muszáj, akkor jöhet a szakember.
A társfüggőség nem sokban tér el az alkoholizmustól vagy a szerencsejáték-függőségtől. Ugyanolyan mentális problémát jelent, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben egy személytől, a társunktól függünk. Erről a problémáról beszélgettünk párkapcsolati szakértővel.
A függőséget legkönnyebben úgy lehetne definiálni, hogy egy tárgytól, egy szokástól vagy egy személytől tesszük függővé az életünket. Amennyiben ez a függés egy párkapcsolatban jelenik meg, úgy társfüggőségnek nevezzük - mondja Gyetvai Viktória párkapcsolati szakértő.
Mi is a társfüggőség?
A függőség mindig pótol, illetve eltakar valamit:aki függő, annak nincs meg az autonómiája, amelyben vállalni tudná önmagát, élményeit, véleményét, igényeit, szükségleteit. Nincs kommunikációs eszköze, amellyel ki tudná fejezni a körülötte élők számára. A gyermekkori mintázat itt is nagyon jelentős, az általunk fontosnak megélt gondozói attitűdök a későbbiekben befolyásolják az életünket, ezt fogjuk továbbvinni a közeli kapcsolatainkban, ez a kötődési mintázat lesz mérvadó, amikor belekerülünk egy párkapcsolatba.
A társfüggőségnek is vannak különböző szintjei. Van olyan, aki nagyon háttérbe szorítja magát. Ezek az emberek önmagukat alulértékelő, minden realitást elkerülő, sérült személyek, akik rengeteg félelmet, terhet cipelnek, így nagyon önbizalomhiányosak.
A társfüggő ember életképtelen önmagában, csakis kapcsolatban tudja elképzelni az életét. Azért, hogy ez megmaradjon, bármit elvisel, az összes, számára negatív helyzetben megalkuszik.
Hogyan alakul ki a társfüggőség?
A szakértő szerint mint sok más probléma, ez is gyermekkorban alakul ki. Ugyanis akit gyerekkorában nagyon uraltak, nagyon meghatározták számára, hogyan gondolkodjon, milyennek kell lennie, a későbbiekben sokkal nehezebben tud majd önállóan gondolkozni, autonóm módon létezni.
Elképzelhető, hogy ezt szavakkal nem kommunikálták a gyermek felé, hanem inkább elvárásokkal, viselkedésmintákkal közvetítették számára a követelményeket. Ez kimondatlanul ugyan, de érzelmi elvárások szerint rajzolódik ki.
A szakember ezt egy példával támasztja alá: ha nem azt a ruhát viseli a gyermek, amit az anyukája kitalált számára, akkor rá sem néz, vagy fintorogva elfordul. Tehát nincs kimondva, de a gesztusokból, érzelmi megnyilvánulásokból következtethet a gyerek a neheztelésre. A gyerek elsődleges célja az lesz, hogy szülei vagy tanára, nevelője vágyát kielégítse, elvárásainak eleget tegyen.
Az autonómiát gyakran pusztító világ az élsportoké is. Ebbe nehezen fér bele az egyén saját érzelmi élete, az, hogy önmagát megélje, hiszen egy cél van, az aranyérem. A dobogósok még csak-csak, de a 4., 5. stb. helyezett már alig vagy egyáltalán nem kap figyelmet, így a jó teljesítmény lesz elsődleges cél.
Ez nem jelent többet, mint hogy érzi ugyan a saját érzelmeit, tapasztalatait, amit szeretne megélni, de környezete nem hagyja, így inkább lemond a saját megélésről, és csakis a másiknak akar megfelelni.
A társfüggő kapcsolatban az egyik fél teljesen alárendeli magát a másik akaratának
Hogyan jelenik meg mindez a párkapcsolatban?
A társfüggőteljesen alárendeli magát a másik fél akaratának. Gyetvai Viktória ezt egy példával szemlélteti: ha az egyik fél megbántja a másikat a cselekedetével, például elfelejti a másik születésnapját (akár többször is), akkor ezt egy önmagával rendben lévő ember nehezményezné, szóvá tenné. Ezzel szemben egy társfüggő nem fogja jelezni. Esetleg megéli, hogy fáj neki a viselkedés, de nem foglalkozik vele, felmenti a másikat, és indokokat keres, hogy ez miért elfogadható. Nem is gondol arra, hogy így nem jó, ezen változtatni is lehetne. Nincs számonkérés, és nincs jóvátételi igény, nem mutatja meg a másiknak, hogy őt most megbántotta ez a hozzáállás.
Egy egészséges párkapcsolatban elmondhatjuk, ha ez rosszul esett nekünk, megmutathatjuk a másiknak, mit lehetett volna másként csinálnia. Ez az asszertív jelenlét a kapcsolatban. A társfüggő idealizálja, miért jó ez így, nem megy végig ezeken a pontokon. Ennek hátterében az áll, hogy gyerekként sem mondta neki senki, hogy fejezze ki magát és az érzéseit bátran, hisz segítik, támogatják mindenben.
Mit tehet, aki társfüggő?
Amíg a társfüggő nem érzi úgy, hogy igazságtalan, hogy ő többet tesz bele minden téren a kapcsolatba, és ez így nem jó, addig nem igazán lehet ezen változtatni - mondja a szakértő. Akárcsak más függőségek esetében, amíg be nem valljuk, hogy függők vagyunk, addig nem lesz változás. Amint ez megtörténik, onnantól lehet dolgozni a függővel erre szakosodott emberek segítségével. Nehéz megérteni, hogy mit gondol magáról az adott ember, miként éli meg ezeket a dolgokat. Ha traumatizált személyről van szó, akit sokat bántottak, sok traumát átélt, esetleg bántalmazó kapcsolatban van, akkor a társfüggőség szinte borítékolható. Ez az ember a bántalmazói múlthoz is kötődik, így még bonyolultabb függőségi helyzetbe kerül.
Addig tehát nem lehet segíteni, amíg az érintett nem akar segíteni magán.
Bántalmazó kapcsolat: ki marad benne, és miért?
Kétmillió magyar nőt ért már súlyos lelki erőszak, 800 ezer nő pedig szenvedett már testi erőszak miatt. Nemcsak nők élhetnek bántalmazó kapcsolatban, de nemtől függetlenül hihetetlen lelki erő kell a változtatáshoz és a további élethez. Gyetvai Viktória párkapcsolati szakértőt kérdeztük a bántalmazó kapcsolatokról.
A probléma gyökerei a múltunkban keresendőek
A szakértő úgy véli, hogy a társadalom autonómiája önmagában éretlen, hiszen hosszú évekig behódolásban nevelkedtünk, és nem kezeltük értékként az autonómiát. A kommunizmus ránk nyomta bélyegét: ebben nőtt fel két generáció. Amint megjelent, hogy mennyire fontos az önreflexió, és hogy védjük a határainkat, jött egy új hullám, amelyben elsősorban azt preferálják, hogy csapatban dolgozzunk. Ebben a szemléletben mindenki egyenlő, hiszen együtt többet tudunk, így a kooperációs munkamodell azt eredményezte, hogy egyedül mégsem vagyunk annyira értékesek, mint csoportban.
A társadalmi rendszer pedig nagyban befolyásolja a családi rendszert is, ami gyerekként nehezíti a későbbiekben kialakított jó kapcsolatokat, a párkapcsolatok megélését. Sehol nem tanuljuk meg ezeket a kapcsolati rendszereket, hanem egyszer csak belecsöppenünk, és nem tudjuk hogyan kezelni őket. Olyan alapvető értékeket nem tanulunk meg, hogy milyen maga a család, nem ismerjük a felmenőinket, hogy honnan jöttünk. Nem tudjuk milyen önmagunkban, önmagunkkal lenni. Ennek megismerése többnyire 25-30 éves kor felett kezdődik el, addig a gyerekeknek fogalmuk sincs önmaguk megismeréséről, nincs benne a tudásukban, mint ahogy az sem, hogy megismerjék a felmenőiket.
Holott ezek az alapvető ismeretek nemcsak a viszonyunkat befolyásolják önmagunkhoz, hanem társas kapcsolatainkat is.
Az anorexia és a bulimia után a kilencvenes évek végén a szakemberek újabb kényszeres evészavart definiáltak. Az ortorexia egészségesétel-függőséget jelent, és egyfajta spiritualitás a konyhában.
Az egészségesétel-függőség civilizációs betegség, leginkább a magasan képzett, jól kereső, fiatal nők kórképe. Létrejöttében az is közrejátszik, hogy a mai nők sokszor napi 10-12 órát dolgoznak, gyakran családfenntartóként. Mivel a munka mellett kevés idő jut a napi főzésre, étrendünk részévé váltak a félkész ételek, amelyeket csak melegíteni kell, de tele vannak mesterséges adalékanyagokkal.
A fáradtság, a stressz levezetésére az aktív, illetve a passzív pihenést felváltotta a kávé, a cigaretta és az energiaital, illetve gyakran az alkohol. Az egészségtelen életmód miatt érzett szorongást sok esetben hirtelen megkezdett, rövid ideig tartó, mértéktelen diétázások, illetve „életmódváltásnak” titulált egészségesétel-mániák kompenzálják.
Az ortorexia kifejezést először Steven Bratman amerikai orvos használta Health Food Junkies, azaz Egészségesétel-függők című könyvében az 1990-es évek vége felé. Az új civilizációs betegség tünetegyüttese és a háttérben meghúzódó okok leírásakor Steven Bratman saját tapasztalataiból táplálkozott, hiszen évekig maga is a kényszeresen egészséges táplálkozás rabja volt, amelynek látszólag pozitív hozadékai mögött csak akkor ismerte fel a negatívumokat, amikor az egyik táplálkozási filozófiából a másikba „esett”.
1. A személy az ételt elsősorban az egészség forrásának tekinti, nem pedig élvezetnek. 2. Rögeszmés összpontosítás az étel kiválasztására, megvásárlására, előkészítésére, elfogyasztására, az étkezés megtervezésére. 3. Szorongás vagy undor jelentkezése a „tiltott ételek” közelében. 4. Mások elítélése étrendbeli szokásaik miatt. 5. Tartós meggyőződés, hogy a személy étrendje egészséges, annak ellenére is, hogy már testi tünetei vannak, például alultápláltság.
Jó és rossz
Az egészséges életmódra, azon belül pedig az egészséges táplálkozásra való törekvés napjainkban teljes mértékben érthető, sőt fontos is. Problémáról akkor beszélhetünk, amikor valaki számára a szigorú „bioétrend” betartása kényszeres cselekvéssé válik. A probléma gyökerét itt is – mint a kényszerbetegségeknél általában – a mérték és a kiegyensúlyozottság szem elől tévesztése jelenti. A jelenség – a tünetek egy részével együtt – ennyiben az anorexiára emlékeztet.
Steven Bratman az anorexiához képest abban látja e betegség különbözőségét, hogy miközben az anorexiás fogyni akar, az ortorexiás vágya a tisztaság, az egészség és a természetesség. Az anorexiával ellentétben az ortorexia a legritkább esetben lehet akár halálos is, ám olyan zsákutca, ami gyakran szociális elszigetelődéshez és hiányos táplálkozáshoz vezet.
Jellemzője az említett kényszer, hogy az illető a táplálékokat jó és rossz, illetve egészséges és egészségtelen kategóriába osztja. A figyelmeztető jelet nem a lemondás jelenti bizonyos táplálékokról, például az állati eredetű zsiradékokról vagy a cukorról. Sokkal inkább az evés témájának értékeléséről van szó. Az ortorexiásoknál a helyes táplálkozás iránti igény túlságosan nagy szerepet játszik, miközben más életkérdések háttérbe szorulnak. Extrém megjelenési formájában – írja Bratman – az ortorexiás számára a búzafűléivással és tofuevéssel töltött nap ugyanolyan értékesnek tűnik, mintha mondjuk hajléktalanok gondozásával foglalkozott volna.
Erőteljes önigazolási vágy él benne, mely lassan elpusztít minden más örömforrást. Az ortorexiás előbb-utóbb olyan pontra érkezik el, ahol élete kizárólag a táplálékok megtervezéséről, beszerzéséről, elkészítéséről és elfogyasztásáról szól. Ha az illető vét az önmaga által felállított szabályok ellen, úgy érzi, a „bűnösnek” vezekelnie kell. Ez a legtöbb esetben még szigorúbb diétát, sőt böjtölési periódust ró rá, mely elmossa az egészségtelen táplálék hatását, és megtisztít. A tiltott étel elfogyasztása tehát az én számára fenyegető és pszichés trauma, mely szorongással és szenvedéssel jár.
Függőség ez is
Az ortorexiánál a függőség minden fontos tünete megjelenik: megszállottság, a boldogsághoz vezető egyetlen útba vetett hit, a kritikával szembeni védekezés kényszere és a társasági élet beszűkülése. Fontos tudni, hogy az ortorexia kialakulása valójában csak tünet, amelynek hátterében sokféle pszichológiai mechanizmus állhat. A pótcselekvés annak a jele, hogy valami elől menekül, korábban sokrétű szükségleteinek, érzéseinek, vágyainak és érdeklődésének szinte egyetlen tárgyává a sajátos étrend vált.
„Jellemző lehet, hogy a diéta kezdetekor öngyűlölet, utálat, szenvedés érzését éli át valaki, amitől a szigorú szabályok és a misztikus hit az étrendváltásban, valósággal megmenti. Azt mondhatjuk tehát, hogy az identitás némiképp átformálódik, és a továbbiakban az élet meghatározó elemévé lesz” – írja Tari Annamária pszichológus. Szerinte ha megpróbáljuk megérteni ennek az egészségmániának a hátterét, a személyiség oldaláról ott találjuk a hipochondriát, a betegségektől való félelmet, amely lappangva már régóta jelen lehet. A diétába vetett misztikus hit valójában ennek a szorongásnak a távoltartására jön létre, ami magyarázza azt is, miért nem lehet racionális érvekkel leállítani valakit, ha már vészesen beszűkült erre az életmódra.
„A fogyasztói kultúrában, amiben élünk, teljesen új viszony alakult ki a test és én között. A manapság gyártott, piacra dobott és árusított diétás, karcsúsító, testedző és kozmetikai karbantartó termékek hosszú sora jelzi, hogy a jó megjelenésnek és a testi erőnlét megőrzésének rendkívüli jelentősége van. Állandóan azzal szembesülünk, hogy a mai kor nője vigyáz magára, a szépsége és az egészsége megtartása elsőrendű számára, mert tudja, hogy csak így lehet sikeres és vonzó” – véli cikkében a pszichológusnő.
Kontroll és szabadság
Az érintetteknek nincs betegségtudatuk, sőt úgy gondolják, mindent megtesznek az egészségükért.E szenvedélybetegségből azért nehéz kitörni, mert az érintett új világszemléletét rendszerint nem problémaként és az életét gúzsba kötő kényszerbetegségként, sokkal inkább erényként és általa szabadon választottként éli meg. Steven Bratman számára a döntő felismerés az volt, hogy miután számos alternatív étrendet kipróbált, észrevette, hogy a különböző táplálkozási filozófiákra nemcsak az jellemző, hogy időnként megkérdőjelezik az orvostudomány eredményeit, de emellett rendszerint egymásnak is ellentmondó étkezési javaslatokkal állnak elő. Míg például a nyers étrend szerint a narancsböjt egészséges, más táplálkozástudományi irányzatok szerint a citrusfélék túl savasak.
Amennyiben megszületik a felismerés, hogy a táplálkozás iránt táplált irracionális elvárások hosszú távon többet árthatnak, mint használnak, az ortorexiás már ezzel is óriási lépést tett afelé, hogy rögeszmévé vált étkezésén változtasson. A gyógyításnak alapfeltétele, hogy étrendünk kialakításakor megtaláljuk az egészséges egyensúlyt, tanuljunk meg szelektálni gyakran túlzott információk között, és igyekezzünk különféle módokon leküzdeni a stresszt.
Az utóbbi azért különösen fontos, mert az ortorexia leginkább a kontrollról szól. Hogy az összezavarodottságban, a sok minden között, amit nem tudunk befolyásolni, legalább az étkezésünket kézben tartsuk. Az legalább csak rajtunk múlik, nem úgy, mint a nekünk stresszt okozó, legtöbbször magánéleti események. Az evészavarok kezelésében a pszichoterápia segíthet. A tünetek mögött meghúzódó okok és tudattalan belső konfliktusok feltárása és feldolgozása segítheti a panaszok csökkentését, és vezethet a tartós gyógyuláshoz.
Beszéljünk ma az önsajnálatról. A modern társadalom önmagát elpusztító fegyvere ez a jelenség, a Z-generáció kivégzésére szolgál. A gyermekek szüleiktől tanulnak, másolással mindent. Azt is, ahogyan a problémákra reagálnak. Korunk felnőtt társadalmának népbetegség szintűvé fejlesztett tömegjelensége pedig az önsajnálat. Az önsajnálat gátja a hatékony problémamegoldásnak, és a személyiség fejlődésének is. Ebből adódik a tény: napjaink fiataljai egyre inkább képtelenekké válnak a hatékony problémamegoldásra, és náluk kiugróan magas az öngyilkosságok száma. A jelenség kialakulásának oka szerteágazó, ám, ha ezt a jelenséget nem sikerül idejében visszaszorítanunk, az modernkori társadalmunk vesztébe rohanását fogja eredményezni.
Az önsajnálat tökélyre fejlesztett gyakorlatát gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Ha szüleink bármikor vitába keveredtek munkahelyükön, otthon, vagy a baráti társaságukban, akkor reakcióként ezekre a vitákra csak azt láthattuk tőlük: mérhetetlenül sajnálják magukat. Ezekben az időszakokban, amikor belemerültek az önsajnálatba, automatikusan kizárták a külvilágot, nem számított senki, és semmi más, nekik, önmagukon kívül. Az önsajnálat egyik markáns jellemzője pedig az, hogy ha huzamosabb időn keresztül uralja életünket, elszívja az életenergiánkat, és ez ellen tenni kell. Az önsajnálatban szenvedő ember egyetlen kiútja az önpusztításból pedig a bosszú. Lévén, az önsajnálat bekorlátozza az ember látókörét. Egyetlen pontra fókuszál: önmagára.
Ritka kevés kivételekhez tartoznak azok az emberek, akik talpraesettséget, és kiváló problémamegoldást kaphattak útravalóul, szüleiktől. Ők azok, akik képesek filozófiai-logikai gondolkodásra, képesek arra, hogy egy-egy jelenséget többféle szempontból is megvizsgáljanak, felkutatva az eseménysort kiváltó okokat, elemezve ezen okok következményeit – objektíven. Azok, akik önsajnálatban élnek, kizárólag szubjektív gondolkodásmódra képesek, saját magukat állítják a középpontba, és, tulajdonképpen nem a problémamegoldást keresik, hanem a bosszú – számukra megfelelő - mértékét és mikéntjét próbálják meghatározni.
A probléma okainak feltárása náluk is megkezdődik, de, a rájuk jellemző szubjektív látásmód okán a kialakult probléma keletkezésében – saját meggyőződésük szerint – nekik szerepük nincs. Jellemző az önsajnáló ember gondolkodására, hogy önmagát kizárólag áldozati-mártír szerepben képes látni, a saját szerepét egy-egy felgenerálódott problémában nem ismeri sem fel, sem pedig el. A személyközi kapcsolatokban pedig abban az esetben jelennek meg problémák, ha abban a kapcsolatban két ember közül az egyik a másik számára rossz, vagy negatív hatású döntést hoz. De ez még nem maga a probléma, a probléma abból adódik, hogy a kapcsolatban lévő másik fél a társa rossz döntését nem a megfelelő módon reagálja le. Innentől kezdve a kapcsolati kommunikáció olyanná válik, mint egy teniszmérkőzés: adok és kapok. …. Közös jellemzője az efféle kommunikációnak, hogy az önsajnálat azt diktálja a felek számára: ahhoz, hogy megőrizhessem méltóságomat, többet kell adnom, mint amit kaptam. …
Pedig, méltóságról akkor már egyáltalán nem beszélhetünk – lévén, az önsajnálattól vezérelten, ha elkezdjük alázni és gyalázni a másikat, mi magunk is elsüllyedünk vele együtt. Önsajnálatunk irányítása alatt ugyanis megmutatjuk a külvilág felé: mi magunk mekkora aljasságra vagyunk képesek a másik ember meg- és legyalázása érdekében. Amit a leginkább titkolni szeretnénk hát a világ előtt, pont arról rántjuk le a leplet: önmagunk valóságáról, amit önsajnálatunk burkába csomagoltan úgy adunk elő mások számára, hogy előadásmódunkkal részvétet csiholjunk ki a hallgatóságunkból, mert mások rajtunk való szánakozása éltet bennünket. Természetesen még tovább fokozva ezzel is bosszúvágyunkat, mert ha részvétet kapunk az általunk elmesélt történtek vonatkozásában, azzal mintegy megerősítést nyerünk ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy nekünk igenis van jogunk eltaposni egy másik embert.
Tulajdonképpen azért, mert nem vagyok képes hatékony kommunikációra.
Eközben fel sem merül bennünk, hogy hallgatóságunk csak a saját, önsajnálattal megspékelt verziónkat hallja az egyoldalú valóságábrázolásunk pedig egyoldalú értékítéletet is von maga után, nemcsak a saját, de mások részéről is. Ezzel a módszerünkkel azonban azt érjük el, nagyon sikeresen, hogy önmagunkon kívül nem foglalkozunk mással, ugyanakkor nem vagyunk képesek önerőből kikeveredni sem, a saját magunk által generált problémából.
Az önsajnálatra hajlamos ember egyik jellegzetes viselkedési formája ugyanis, hogy ha nincs probléma, akkor generál magának. Azt, aki önsajnálatra hajlamos, nemcsak mártír-személyiségnek hívjuk, hanem nagyon sokszor energiavámpírnak is. Mindannyian találkoztunk már olyan emberekkel, akikkel beszélgetve, a beszélgetés után nagyon fáradtnak és kimerültnek éreztük magunkat. És kissé dühösnek is – mert mondhattunk bármit, nem voltunk képesek eljutni beszélgetőpartnerünk tudatáig. Ebben bizony a másik ember önsajnálata akadályozott meg bennünket, mert az önsajnálat elzárja a tudatot – mintegy védekezési reflexként. Abban az esetben ugyanis, ha képesek vagyunk a tudatos gondolkodásra, akkor képesek vagyunk arra is, hogy egy-egy személyközi konfliktusban lássuk, értékeljük, és helyrehozzuk a saját szerepünket, és a saját magunk által generált károkat. Ez pedig felettébb nagy erőfeszítést kíván tőlünk. Ettől a hatalmas szellemi munkától óv meg bennünket az önsajnálatunk – ezért van zárva az önsajnálatban fetrengő ember tudata.
Láthatjuk, Drágáim, hogy az önsajnálatban élő ember nem képes sem figyelni a külvilágra, sem pedig akadálymentes kommunikációt építeni a külvilággal. Kizárólag önmagára figyel, és ugyanezt várja el a környezetétől is. Na, nem azt, hogy a környezete is saját magára figyeljen, hanem azt, hogy a környezete is őrá figyeljen. Beszűkült tudatállapot tehát az önsajnálat, és ezen állapot feszültsége előbb-utóbb bosszúként ki is csap, mert a feszültséget enyhíteni kell. Az önsajnáló ember vélt sérelméért járó bosszú pedig minden esetben nagyobb, mint a valójában őt ért sérelem. És, mivel ez egy adok-kapok játék, a reakció sem fog elmaradni a bosszúval érintett fél részéről (aki, akkorra már mintegy bele van kényszerítve, a másik ember által, a mardosó önsajnálatba).
Azt hiszem, levonhatjuk azt a következtetést, hogy az az ember, aki kizárólag a saját önsajnálatára koncentrál, minden mást kizár a tudatvilágából, és a valóságérzékeléséből. Ez pedig az a tény, amely egy önsajnálattal élő embert (abban az időszakban, amíg a beteges önsajnálat tart az életében) alkalmatlanná tesz a gyermeknevelésre. Hiszen a gyermeknevelés lényege az volna, hogy magunkat háttérbe szorítva, a gyermekünket tesszük első helyre, az ő igényire és személyiségfejlődésére figyelünk oda. Ez, egy önsajnáló embernek azért nem sikerül, mert az ő figyelme középpontjában kizárólag önmaga, és vélt sérelmei állnak, nem pedig a gyermeke.
Aranyoskáim!
Hogy ne eshessék tévedés, leírom: ma a PAS induktor hajtóerejéről és motivációjáról írtam nektek, a PAS célszemély tipikus reakcióit is bemutatva. Az önsajnálat az egyik oldalon ugyanis feléleszti, és generálja az önsajnálatot a másik oldalon. A bosszú bosszúért kiált, és amíg önmagukkal és a másikkal vannak elfoglalva, addig sem idejük, sem energiájuk nincs a saját gyermekükre. Ezért vagytok érzelmileg elhanyagolva, ezért vagytok a szüleitek áldozatai. S mivel az önsajnálat mintáját másoljátok mindkét szülőtől, ezért vágjátok olyan könnyen a csuklótokat, vagy tesztek meg egyéb olyan kísérletet, amellyel eldobjátok az életeteket. Hogy ezzel a húzásotokkal próbáljátok felhívni a kizárólag önmagukkal foglalkozó szüleitek figyelmét arra:
Hé! Én is itt vagyok! Nekem szükségem van, volna rád/rátok!
… mert másképp ezt nem látják, és nem hallják meg.
Az önsajnálatuk megakadályozza ebben őket.
Nemrég látott napvilágot az a Gyermekjogi Jelentés, amely bizonyítja, hogy csak a tavalyi évben, 30, 10-14 év közötti gyermek menekült öngyilkosságba. Akkor, amikor ma már szinte naponta, két naponta jönnek a hírek eltűnt gyermekekről. A drog-, vagy alkoholfüggő gyermekek statisztikai számadatával nem rendelkezem, csak gyanítom, hogy ők sincsenek kevesen. Emellett tény: a serdülőkorban akkora mértékű pszichés zavarok mutatkoznak, hogy úgy az ambuláns, mint a kórházi gyermekpszichiátriák teltházzal üzemelnek.
Ráadásul, mindezen túlmenően, a PAS gyermekek egyik sajátossága, hogy nincs saját társasági életük. Mert önsajnálatban tocsogó szüleik rángatják őket gyámhivataltól-bíróságig, szakértőktől-szakértőkig, felügyelt kapcsolattartásoktól- a rendőrségig. Nem kérdezik, csak faggatják őt, nem hallgatják meg őt, de elvárják, hogy ő meghallgassa őket. A tinédzserkor az első szerelem és a romantika, az öribarik kialakításának, a jövő építésének az időszaka – ami nem adatik meg a PAS gyermekek számára.
A saját szüleik, pusztán önzőségből elveszik mindezt tőlük. Lévén, míg hatóságtól-szakemberig cibálják őket, otthon bezárva is tartják, nem lehet kapcsolatuk a külvilággal, nehogy egy véletlen folytán a PAS célszemély kapcsolatba léphessen velük.
Nem csoda, ha feladják. ….
Ezt teszik gyermekiekkel azok a szülők, akik nem képesek kilépni önsajnálatukból, ezáltal felélesztik, életben tartják, és generálják a PAS-t.
Észrevetted már magadon, vagy introvertált barátaidon, hogy az este elején még minden oké, és jól érzik magukat, majd ahogy telik az idő, egyre kevésbé vidámak, és egyre nehezebb bármiben is résztvenniük, vagy akár egy félmosolyra húzni a szájukat? Nos ez tényleg így van. Egy társasági esemény eléggé leszívhatja egy introvertált ember energiáját, ami akár fizikai tünetekben is megnyilvánulhat, de türelmetlen magányra vágyódásban mindenképp. Ez az introvertáltak másnapossága.
- Ó istenem, éppen ez az, amit érzek – kiáltottam fel magamban, ahogy elolvastam Jesse Signal cikkének címét az introvertáltak másnaposságáról. Gyakorlott és gyakorló introvertáltként pontosan tudom mostanra, hogy mennyire kikészülök, ha sűrű egymásutánban olyan napjaim vannak, ahol beszélgetni, viselkedni, csevegni kell emberek nagyobb csoportjával.
Courtner, aki eredetileg hivatkozott másnaposságként az introvertáltak kidőlésére, egy nagycsaládi karácsonyi ünnepségsorozatot hozott példának. Nálam a csúcs, ami igazi megpróbáltatás, az óvodai ünnepség. Előbb-utóbb minden ilyen eseményen azon kapom magam, hogy könyökömmel a térdemre támaszkodva fogom a fejem, és üveges szemmel meredek magam elé.
Mert hogy néz ki egy ilyen óvodai ünnepség? Húsz, egyméteres gyerekre tervezett szobába bezsúfolódik az eredetileg odagondolt húsz gyerek, plusz mindegyikhez egy-két dupla akkora szülő, nagymama. Tehát vagyunk ötvenen huszonöt négyzetméteren. A gyerekek izgatottak, rohangálnak és visítanak. A szülők igyekeznek utolérni a gyerekeiket, de közben, hiszen kultúremberek vagyunk, egymásnak is elejtünk egy-két mondatot, ami szintén trükkös, hiszen más közös felületünk nincs, mint hogy napi kétszer ugyanott öltöztetjük át a gyerekeinket benti és hazamenős ruhába. Az elején még mosolygok. Minden gyerek tök cuki, a sajátom is odavan a nagy naptól, szép ruhában, gyönyörűre kisuvickolva várja, hogy az összes játékot megmutassa. Öröm látni a boldog izgatottságot. Tényleg az.
Elkezdünk rohangászni a legótól a babaszobáig, az autópályától a társasjátékokig. El-elbotlunk egy kilógó lábban. Mint versenylovak az akadályon, ugrunk át egy-két apukán, és kézbe veszünk játékokat, hogy azonnal le is tegyük, és menjünk a következőhöz. Közben minden erőmmel koncentrálok, hogy halljam, mit mond a gyerekem. A csicsergő, iszonyú magas regiszterekben járó alapzajban ez lehetetlen vállalkozás. Egy mama rám néz, mozog a szája – de mintha egy őrült hangos némafilm lenne, szavát sem értem. Már én is kiabálva visszakérdezek, hogy kiderüljön, valami olyan dolgot szeretne megtudni, ami semmilyen emlékképet nem hív elő bennem. Vagy, ami még rosszabb, valami olyanról kérdez, amire hosszabban és alaposabban válaszolnék, de nem tehetem, mert már befogta a szemét a saját gyereke, engem meg elrángatott onnan az enyém. Két ovistárs és egy kistestvér hangosan sírni kezd. Én meg azt veszem észre, hogy már nem tudom elkülöníteni a szereplőket, egy tarkabarka háttérképpé olvadt össze a terem és a sok gyerek a szüleivel együtt, könyökömet a térdemre támasztom, az arcomat a kezembe temetem, mert egyszerűen megtelt a tár, nem tudok több ingert feldolgozni.
Már pár éve jártam ezekre az eseményekre, mire felfedeztem, hogy ez az összeomlási pillanat mindig megtörténik. Elkezdtem azon is gondolkodni, hogy de hát mindenki más olyan jól bírja, mi bajom van nekem. Mit gondolhatnak az óvónénik? Miért látnak ilyen védekező pozícióban ücsörögni? Hogy mindig valami mély szomorúság rág, azért nem tudok önfeledten kacagni az ovibuliban, mint mások? A gyerekeimet is sajnáltam, hogy kidőlök egy idő után, nekik is aktívabb anya járna. De hát az a helyzet, hogy az introvertáltak nem menthetetlen lelkisérültek, nem depressziósak, sőt még csak nem is unalmasak, egyszerűen bizonyos ingermennyiség felett megtelnek, és idő kell, hogy újra legyen kapacitásuk új eseményeket befogadni.
Introvertált másnaposság?
Ha introvertált vagy, akkor átélhetted már sokszor, és pontosan tudod, mit jelent. Viszont az extrovertáltaknak ez a hasonlat segíthet elképzelni, mi ez. Az introvertáltaknak egyszerűen limitált az az energiakészlete, amit társas ingerek befogadását illeti. Ilyen helyzetekben elérnek egy pontot, ahol a „kösz, jól vagyok” átvált az „egyértelműen nem vagyok jól”-ba.
Az introvertáltak másnapossága, egyszerűen megfogalmazva, az ember magába fordulása, visszahúzódása, amit a társas túlingerlés okoz – írja Counter. Ha a megbeszélt négy ember helyett nyolc van ott a vacsorán, valószínűleg túltöltődsz. Ha a céges buli két óra helyett négy órán keresztül tart, még pezsgőzés nélkül is pihenned kell másnap. Nekem, ha a viselhető két-három, ügyfelekkel beszélgetős nap helyett öt ilyen van egy héten, hétvégére menthetetlenül kipurcanok, de már csütörtökön nehéz felkelni.
Az intorvertáltak másnapossága elég vacak dolog. Kezdődhet fizikai tünetekkel: zúg a füled, ég a szemed, lehet, hogy úgy érzed, nem kapsz levegőt. A tenyered is izzadhat. Jön az érzés, hogy mintha nem is ott lennél, egy filmet néznél, kezdesz lezárni. És egyre türelmetlenebb vagy, hogy kikerülj ebből a helyzetből, és otthon legyél, a nyugiban, csendben, vagy a kedvenc zenédet hallgatva.
Ha nem sikerül elkeveredni onnan, és tovább tart a tortúra, akkor jó másnapossághoz illően jön az önvád. Mindenki olyan jól érzi magát, te miért nem? Nem vagy olyan szórakoztató, vicces, mint mások. Biztos mindenki azt gondolja, hogy unalmas vagy, vagy sznob. Miért nem tudsz csatlakozni, és viccelődni, mint mások? Ezek a gondolatok is csak tünetek, tünetei a másnaposságnak, ami elmúlik, ha lesz időd egyedül lenni.
Pedig az introvertáltaknak is fontosak a barátaik
Arról nincs szó, hogy az introvertáltaknak ne lenne lényeges a barátság, vagy ne töltődnének fel attól, ha barátaikkal (kettő-hárommal egyszerre) tölthetnek időt. Csak egyszerűen a túl sok ember, túl sok időn át kifárasztja őket. Ami még rossz ilyenkor az a türelmetlenség. Erős késztetés, hogy elhagyják a helyszínt. Emiatt tűnhetnek a külső szemlélők számára nyersnek, arrogánsnak, vagy akár bunkónak is. Pedig a barátaik, a zajos társaság semmi rosszat nem tett. Nem is haragszanak rájuk. Egyszerűen csak annyira erős lesz a vágy a helyzetből való kikerülésre, hogy az még az udvariasságot is felülírja. Egyedül töltött percekre van szükségük.
Gyógyír a másnaposságra
Nincs más, csak az egyedüllét. Egy zajos estén, vagy családi összejövetelen tíz perc, negyed óra. Egy nehéz nap után, viszont egy egész este, vagy akár egy teljes szombat is lehet, mire feltöltődnek a tartalékok. És ez nem azt jelenti, hogy soha nem akarnak menni sehova, találkozni senkivel. Csak érdemes tudatosan beiktatni a társalgás- és embermentes szüneteket.
Ha a munkában van lehetőség, akkor egy-két nap home office egy héten. Ha a párod megérti, (és ha ő nem introvertált, akkor a másnaposság hasonlattal talán közelebb kerül a megértéshez), akkor egy szótlan este, amikor csak úgy vagytok. Közös nyaraláson néhány külön séta. Minél inkább tudatos vagy ebben, hogy megteremtsd magadnak – és introvertált szerettednek – azt az időt, amit csendben, egyedül lehet tölteni, annál valószínűbb, hogy a társas eseményeket, a hosszas csevegéseket is jobban fogod – fogja – bírni és élvezni.
Lezárult a Tépőzár. Eltelt harminc nap marihuána nélkül. A Kék Pont Alapítvány a Száraz November mintájára megszervezte a Tépőzárat, ami arról szól, hogy azok a rendszeres marihuána-fogyasztók, akik beszállnak a programba, március 22. és április 20. (420) között egyáltalán nem szívnak. Dávid Ferenccel beszélgettünk, az alapítvány munkatársával.
Mennyire érinti a magyar társadalmat a napi szintű szívás?
Tömegeket érint. Vastagon. Ez egy nagy probléma. Főleg az utóbbi időben.
Milyen füvet szívnak Magyarországon?
Lámpás, megizmosított, beltéri növényt. Itt nincs olyan piac, mint az USA-ban, hogy pontosan tudod, hogy milyet szeretnél vásárolni. Kapsz valamilyen cuccot, de ez olyan, mintha nyersen ennéd a tésztát. Az Egyesült Államok meg olyan, mint egy pékség, van kifli meg minden más.
Hogy néz ki most a piac?
Azáltal, hogy felépült a határzár, a balkáni útvonal megszűnt. Ezen keresztül érkezett az olcsó marihuána Albániából, ahol nagy kiszerelésben a fű grammját akár 5o forintért is meg lehet kapni. A másik forrás a vietnami termesztőktől eredt. Őket a rendőrség kiszorította Magyarországról, átmentek cseh és szlovák területre, és onnan szórnak. Az unión belül szabadon árulnak vissza ide. Jelenleg stabil a piac Magyarországon. Nincsen fennakadás.
Fotó: botost/444.hu
Mennyien vehettek részt a Tépőzárban? Nyilván nincsenek pontos számok, hiszen kevés fogyasztó vállalja a kockázatot, és például a Facebookon inkább nem jeleznek vissza.
Nem is szabad. Ezért is gondoljuk, hogy a Tépőzár egy magányos harc. Amíg a Száraz Novemberben a kollektív öngondozásról szól, addig a Tépőzár az egyéni útról. Ugyanakkor az alkohollal szemben könnyebb út is. Ha valaki le akar jönni a spangliról, az egy két hónapos vágta. Az alkohol esetében ez jóval hosszabb idő. Akár évekbe is telhet, és segítség nélkül pokolian nehéz. Ez azt is mutatja, hogy itt az addikció kisebb. A facebookos elérésekből arra következtetünk, hogy százas nagyságrendben vettek részt a Tépőzárban. Ez hasonló az első Száraz November számaihoz. Úgy látom, hogy azok vágtak bele, akik nagyon régóta szívnak, akikben már egy ideje megvolt a gondolat, hogy lehet, hogy ez para, akik már kaptak egy-egy visszajelzést a környezetüktől, a családtól.
Mi értelme van harminc napra leállni a szívással?
A Száraz Novemberben az emberek megtanulnak az alkoholra nemet mondani. Nem azért nem isznak, mert terhesek vagy mert kocsival vannak, hanem mert Száraz November van. Ha ezt egy hónapig mondod, akkor megtanulod a nemet mondást. Itt is ez történik. Azt tudod mondani, hogy tépőzárazol. Mindkettő az öngondoskodást erősíti, a különbség a büntetőjogi felelősségben van, meg abban, hogy a marihuána esetében újratanulható a kontroll, az alkoholnál nem. Ha az alkoholnál elveszíted a kontrollt, azt már nem tudod újra tanulni. A fűnél be lehet húzni a féket, azt lehet mondani, hogy mostantól csak hetente szívok.
Én azt várom, hogy akik végigcsinálták a Tépőzárat, azok mind át fogják értékelni, hogy mi a viszonyuk a szíváshoz. Azt gondolom, hogy sokan a napi használattól el fognak távolodni.
Mik az elvonási tünetek?
A dohánynak van fizikai elvonási tünete, a zöldnek nincs. A nagyon erősen megélt sóvárgás vált ki pszichés tüneteket, de olyanok, mint az alkoholnál vagy a heroinnal, olyanok nincsenek. De ez a kokainnál sincsen, szóval ez nem jelent semmit, a kattogás ettől még nagyon rossz. A marihuána utáni sóvárgás gyerekjáték csilingelése ahhoz képest, hogy a heroin, a kokain vagy az alkohol hogyan kér számon, amikor azt mondja, hogy figyelj, ha most nem iszol meg egy felest, akkor darabokra hullasz.
Fotó: botost/444.hu
Milyen stratégiákkal lehet átvészelni ezt a harminc napot?
Sokan a Tépőzár alatt, akik már nem dohányoztak, csak szívtak, most visszaestek a cigibe. Nocsak, nocsak, kiderült, hogy ők mégiscsak dohányoztak, és most a dohányzás elvonási tüneteivel küzdenek. Jövőre fel kell az embereket készítenünk, hogy aki nem dohányzik, csak spanglizik, az készüljön rá, hogy a dohánydémon erősebb lesz.
Nagyon fontos azt látni, hogy Magyarországon az emberek jointot szívnak. És ez nagyon nem ugyanaz, mintha pipából szívnának vagy vaporizátort használnának, mert benne van a dohány. (A vaporizer a gőzbe juttatja a hatóanyagot, míg drasztikusan csökkenti az egyéb, belélegzett méreganyagokat.) Régóta próbáljuk az embereknek elmondani, hogy ha szívnak, akkor ne jointot szívjanak. A digitális pipa, de akár egy egyszerű kis hasis pipa, még mindig kevésbé okoz függőséget, mint a dohányra, egy addiktív szerre rátenni a zöldet.
Miért rosszabb a joint?
A joint papírba csomagolt, magas hőfokon elégetett dohánnyal kevert marihuána. A jointozás szűrés nélkül a teljes füstgáz hamuig szívása mindenféle barbár eszközzel.
A jointot tekinthetjük külön drognak. Van a marihuána, van a dohány és van a joint, a kettőnek a keveréke. Ha ketté tudja valaki választani, azt tudja mondani, hogy „mostantól dohány nélkül fogom ezt folytatni” akkor az lesz a legnagyobb felismerése, hogy elfelejt este betépni. Érdekes kérdés, hogy vajon az egészségesebb vagy biztonságosabb marihuánahasználati eszközök el tudnak-e terjedni és kiderül-e, hogy marihuánat szívni magában nem is annyira nagy kaland, mint amekkorának korábban gondoltuk.
Onnantól kezdve, hogy a marihuána kikerül a dohány közegből, visszatérnek a kreativitást nyújtó hatások, szemben mondjuk a szorongást keltő hatással. Mert alapvetően a marihuana jointban használva szorongást keltő szer. Míg az alkohol inkább egy gátlásoldó szer, a joint inkább egy gátlásszerző szer. Kevesebb dolgot teszel meg, ha beszívsz és inkább vagy parásabb.
Fotó: botost/444.hu
Milyen hatásai vannak a mindennapi szívásnak?
Ha egy párból az egyik szív, a másik nem, abból mindenképpen párkapcsolati zavar lesz. Azt nem nagyon lehet megúszni. Állandó konfliktusforrás: A nyaralásra hogyan viszed magaddal a cuccot, hogyan nem viszed? Miért kell szívni? De a szívás előhozhat asszexualitást, kialakul egy halogató életmód, alulmotiváltság, később szorongásos tünetek. A napi rendszerességű marihuána használatból nem lehet jól kijönni. Nem tudsz produktív maradni vele, mert a kreatív energiáidat mind felemészti. Azt gondolom, mindenkinek az egyéni mértékletesség útján kell járnia, de a fűnek az elfogadható használata, a havi pár alkalom. De az alkoholnak is vagy annak még kevesebb. Ezeknek a szereknek a napi rendszerességű használatában elveszíti az ember az örömét, és funkcionális szerré válnak: „ettől alszom, ezzel működöm”.
Többen vennének részt a Tépőzárban, ha nem lennének büntetőjogi következmények?
A láthatóság minden felépülésnek a motorja, az hogy megtudjam valakiről, hogy ő végigcsinálta a harminc napot és ez lehetséges. „Hát, ha neki lehetséges volt, húsz év szívás után megcsinálni, akkor én is megpróbálom.„ Erre is rámutat a Tépőzár, hogy milyen jó lenne ezt másokkal megosztani. De a Tépőzárral a nem szívás így is bekerül a diskurzusba. Az hogy ebből mi fog visszaszivárogni a köztudatba, az attól függ, hogy hány olyan ember lesz, aki nyilvánosan elmondja, hogy milyen volt nekik a leállás.
A Kék pont alapítványba nagyjából 90%-ban olyan emberek jönnek hozzánk, akiket a rendőrség küld. Ez nagyon nagy probléma. A mi munkánk azok számára lenne a leghasznosabb, akik azért jönnek, mert maguktól szeretnének változtatni. Adott esetben nem is akarnak teljesen leállni, csak csökkenteni, mondjuk csak hetente szívni. Velük tudnánk dolgozni. De mivel van a büntetőjogi fenyegetettség, aggódnak, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy szívnak. Féltik a munkájukat, így inkább leélnek egy egész életet anélkül, hogy változtatnának ezen. A Tépőzár ebben hoz változást.
Azt várjuk a Tépőzártól, hogy harminc nap pauza után már nem lesz ugyanaz, mint előtte volt. Aki abbahagyta 30 napra, jobban fogja látni, hogy mi a viszonya ehhez, hogy egyáltalán szüksége van-e a fűre, hogy van-e ezzel dolga. Ha nagyon akarta, de nem sikerült neki végigcsinálni, akkor a Kék Pontban tud segítséget kérni és két hónap múlva úgy mehet el, hogy „basszus, a fasznak szívtam!” Ha valaki akarja, akkor sétálva, gyönyörűen le fog jönni róla. Ez nem varázslat, megvannak a jó eszközeink. Sőt el sem kell jönni, online konzultáció van. Csetelve, emailezve le lehet szokni.
Érzelmi dühkitörések, szélsőséges reakciók és napi 10-15 hangulatváltozás jellemzi egy borderline-nal küzdő lány mindennapjait. A helyzetet nehezíti, hogy a lány párkapcsolatban él.
A lány, azaz én, a SHE.HU külsős szerzője, Ivanova Daniela. No de mi zajlik a fejemben?Jöjjön a coming out!
8:00
Ma is gyomorgörccsel ébredek, látszólag minden ok nélkül. Fáj a hasam, a fejem, szédülök, hányingerem van, nem tudok reggelizni. Pedig az égvilágon minden a legnagyobb rendben, itthon vagyok, cirógat a Nap, ma is egy új, gyönyörű tavaszi nap kezdődik. A teraszon kávé és cigaretta társaságában konstatálom, hogy milyen szép ez a reggel, és most nagyon boldognak kellene lennem. De nem vagyok.
Forrás: Shutterstock
8:30
Hív a párom, hallom a hangját, elmondja, hogy épp munkába tart. És persze azt is, hogy mennyire imád, hiányzom neki. Ettől egészen felvillanyozódom. Elmeséljük egymásnak, hogy ki mit álmodott az éjjel. Szinte repdesek a boldogságtól, hogy mennyire szerelmes vagyok, és máris rózsaszínben látom a világot. Elég hamar "leráz" a telefonban, mert mindjárt Pestre érnek, de én már azon agyalok, hogy ez miért ok arra, hogy letegye a telefont... Elköszönéskor elfelejti mondani, hogy szeretlek, ettől teljesen összeroskadok. Eddig mondta, most már nem: valami baj van.
9:00
Megpróbálok reggelizni valamit, de alig csúszik le valami a torkomon, viszont muszáj, hogy be tudjam venni a gyógyszereimet. Nyugtatót, hogy ne szorongjak, és hangulat stabilizátort, hogy ne legyen sokszor ez a "nagyon fent és nagyon lent". Az érzelmeim intenzitásai egyszerűen olyanok, mintha tinédzser lennék: egy szép szótól a fellegekben járok, egy unott hangvételtől pedig letargiába esem.Ez teljesen kimerít idegileg.
12:00
Délig valahogy elvegetálok, segítek a főzésben, takarításban vagy lefekszem picit aludni. Közben számolom az órákat, hogy mikor hív, vagy mikor ír. Ha ír, akkor miért csak ír, ha hív, akkor miért nem tudott írni is, egyszerűen semmi sem jó.Próbálom magam lefoglalni, de enni is alig tudok, csak azon kattogok szüntelen, hogy vajon szeret-e még, és mi van, ha nem is hiányzom neki, miközben én meg szinte belepusztulok a fájdalomba...
14:30
Végre írt, és hívott is, felvidulok, madarat lehetne fogatni velem. A családdal elmegyünk vásárolni, csajos napot tartunk. Szól a zene, ruhákat próbálgatunk, énekelünk, nagyokat nevetünk, még egy-két tánclejtés is belefér. Hálát adok az égnek, hogy ilyen családom van.
18:00
Megint nem írt, és nem is hívott, pedig tudom, hogy már hazaért. Biztos elment a haverokkal, amivel semmi gond nincs, de azért egy rohadt szívet írhatna, hogy gondol rám. Én írok neki, láttamozza, de nem reagál... Kiakadok. Hiába tudom az eszemmel, hogy szeret, azt érzem, hogy mégsem. Hogy van, ami fontosabb nálam, hogy nem annyira imád, amennyire én őt, hiszen én egy percet sem bírok nélküle! Letuszkolok a torkomon valami vacsit, beveszem a gyógyszereimet. Este jön, nagyon édes, megölel, megpuszil, a tenyerén hordoz. Megint a mennyországban vagyok, és azt kérdezem magamtól: hogy lehet annyira szeretni, hogy az már fáj???
Forrás: Shutterstock
20:00
Megnézünk egy filmet, de egész idő alatt hozzám sem ér, meg sem simogat. Ez iszonyatosan rossz, megint azt érzem, hogy nem szeret, már a szakításon gondolkodom. Próbálom tartani magam, "jó kislány lenni", nem hisztizni semmin. Este megbeszéljük, hogy milyen nehéz eset vagyok, de ő így is kitart mellettem. Tudja, hogy a "normális énem" egy tündéri, megnyerő, intelligens, 29 éves nő, egy igazi királylány, akibe ő beleszeretett. Nosztalgiázunk, és elmondja, hogy amikor először meglátott, tudta, hogy "az az ő pillanata". Elönt a mérhetetlen boldogság.
22:00
Már félig alszik, hiába kezdeményezek, nincs kedve szexelni. Érzem, ahogy megőrjít a keserűség. Inkább alszik? Nem kíván már, nem tetszem neki? Kevés vagyok hozzá, nem bírom így tovább. Kifakadok, és elkezdek sírni. Jól összeveszünk, ő elmondja, hogy nem érzi magát férfinak, én pedig nőnek a kapcsolatban, és teljesen kiborítom. Igaza van. Megígérjük, hogy mindketten változtatunk, ő jobban odafigyel, én pedig nem "hisztizek". Pedig ez nem hiszti, ez a borderline, és ezt mindketten tudjuk. Még egy darabig sírva ölelkezünk, és küzdünk magunkért, egymásért, majd szerelmeskedünk, ami picit enyhíti a feszültséget, mégsem annyira, hogy én ne sírva aludjak el.
00:00
Felkelek, elszívok egy cigit. Hallgatom nyugodt szuszogását, miközben alszik. Később ő is felkel, én pedig elmondom neki, hogy sajnálom, nem bírom tovább, legyen vége. Már ezredszerre. Ő kérlel, hogy oldjuk meg, vészeljük át, mert annyira szeret, és tudja, hogy én is, de én már nem látom a kiutat. Meg akarom óvni őt attól, hogy tönkretegyem, és magamat is, hogy ennyire függjek tőle. Mégsem tudjuk elengedni egymást. Szerelmesen összebújunk, majd másnap minden kezdődik elölről... Szerelmesek vagyunk. De ez mihez elég...?
Egy kedden közzétett tanulmány szerint a szintetikus opioidok mostanra több ember halálát okozzák, mint a receptre kiváltható társaik, ami azt jelenti, hogy az Amerikában tomboló gyógyszerfüggőség, még annál is rosszabb, mint amilyennek tűnik – írja a CNN.
A tanulmány a 2010 és 2016 közötti időszakban a szintetikus opioidok miatt bekövetkezett halálesetek számát, és arányát vizsgálta, ebből pedig az derült ki, hogy 2016-ra már az esetek 46 százalékában okozta ilyen szer a halált,
ezzel pedig nemcsak a receptre kiváltható gyógyszereket, de még a heroint is megelőzte.
Ez több mint háromszoros növekedést jelent a a 2010-es állapothoz képest, akkor a szintetikus szerek még csupán a 14 százalékát tették ki az opioidhoz kapcsolódó túladagolásos eseteknek.
A kutatásban ráadásul nem vették figyelembe azokat a halotti anyakönyvi kivonatokat, amelyekben nem volt megadva a halált okozó szer típusa, azaz valószínűleg még ennél is nagyobb növekedésről beszélhetünk, amit a szakemberek azzal magyaráznak, hogy egyre nagyobb mennyiségben érkeznek illegális szintetikus opioidok az Egyesül Államokba.
A legismertebb ilyen szer a fentanil, ami többek közt Prince és Tom Petty halálát is okozta. Ez ugyan felírható orvos által is, de a túladagolásos esetek túlnyomó többségét nem a felírt, de rossz kezekbe került, hanem az illegálisan létrehozott és terjesztett fentanil okozza, amit általában heroinnal kevernek.
Fotó: Drew Angerer / Getty Images Hungary
Ez azért nagyon veszélyes, mert a szer használójának fogalma sincs arról, milyen erős keveréket kapott, így a halálos mennyiség sokszorosát viszi be a szervezetébe, a kockázat pedig egyre csak nőni fog, a dílerek ugyanis valószínűleg úgy próbálják majd kiszorítani egymást, hogy egyre növelik a fentanil koncentrációját. Ez nemcsak az élvezeti faktor növelése miatt logikus lépés, hanem azért is, mert a fentanilt gyakorlatilag végtelen mennyiségben elő lehet állítani, így jóval olcsóbb, mint a nem szintetikus drogok.
A szert egyébként elsősorban Kínában gyártják, onnan pedig Mexikón keresztül kerül Amerikába, ahova már javarészt kokainba és heroinba keverve jut el, ez okozza azt, hogy az ilyen halálesetek jelentős részénél más drogot is találnak a halott szervezetében, aki valószínűleg nem is tudta, hogy mit kapott. Ezek a szerek ráadásul jóval gyorsabban is hatnak, míg a heroin esetében órákig tart a túladagolás, a fentanil esetében ez percek kérdése.
A szakértők szerint a legfontosabb az, hogy minél több ember figyelmét felhívják a szintetikus opioidokra, illetve a veszélyre, amit a droghasználók körében jelent, emellett pedig növelnék az opiátok hatásait gátoló naloxon mennyiségét, elérhetőségét, valamint arra biztatnak szinte minden amerikait, hogy ismerkedjenek meg a szer életmentő hatásaival.
A szenvedélybetegek gyakran nyugtatják magukat – de leginkább a környezetüket – azzal, hogy minden rendben van. Pedig ha így áll a helyzet, talán nem is...
(kép: Pixabay)
„Ez azért annyira nem rossz.”
Persze, a cukros üdítő jobb, mint a cigi, a cigi jobb, mint a fű, a fű pedig még mindig nem annyira rossz, mint a heroin. Végül is minden viszonylagos. Más kérdés, hogy ettől még önmagában véve egyik függőség sem javít az életminőségeden, hanem csak ront.
„Ó, csak alkalomszerűen használom.”
Hát igen, még szerencse. Más kérdés, hogy szakemberek szerint minden függő kevesebb, mint a felét vallja be a ténylegesen használatnak. A vicc az (ami azért inkább szörnyű), hogy nem csak mások, de saját maga előtt is.
„Nem tudok megbirkózni a problémáimmal nélküle.”
Biztos te is ismersz olyan embert, aki ugyan szeretne leszokni a dohányzásról, de épp stresszes időszakot él át, amikor megtenné. Hát pont most szokna le szegény?! Bele is halna!
„Nyugi, bármikor le tudok vele állni.”
Érdekes, a legtöbb függő így gondolkozik. Paradox módon még a végstádiumos alkoholisták is, folyékony májjal. Egyébként meg úgy a legkönnyebb erre hivatkozni, hogy még egyszr sem próbált leállni igazán.
„Jó, azért nem tolom olyan durván, mint XY.”
Igen, a függők meglepően gyakran hasonlítják magukat más függőkhöz, hiszen így könnyen elvonják a figyelmet a saját problémájukról, és máris másvalakiről van szó, legalább egy kicsit.
„Ez azért más, mint XY esete.”
Tipikus addikt-duma. A keményvonalas függő elővesz egy másik esetet, és magáét meg fölé emeli. Ha nem volna problémás a figura, nyilván nem volna szükség az összehasonlításra...
„Ez az én dolgom, másnak nincs köze hozzá.”
Állítja a függő. Csakhogy a legtöbb esetben a függőség nemcsak egyetlen embert tesz tönkre, hanem sajnos a függő egy egész családját és környezetét.
„Unalmas volna az élet nélküle”.
A függőség egy sajátos pontja az, amikor az addikt ugyan tisztában van a helyzet súlyával, de igazából le sem akar szokni, hiszen az élet baromira sivár volna cigi, pia, drog, kártya, lóverseny, szex, vásárlás stb. nélkül. Hát ja, köszi.
„Szeretem az érzést, amit ad.”
Igen, például a dohányos, vagy a kávéfüggő a rituálét. A gond csak az, hogy egy ponton túl a cucc többet vesz el, mint amennyit ad, és észre sem veszed, hogy mínuszra jön ki a végeredmény.
„Anélkül nem tudok felszabadulni.”
Azt mondják az addiktológusok, hogy a függés első lépcsője mindig az, amikor komoly hangulat-, sőt személyiségváltozást okoz a fogyasztás. Ha így áll a helyzet, nehéz nem lépni tovább a függés irányába.
„Muszáj tolnom, hogy kreatív legyek/dolgozni tudjak/lazíthassak.”
Hát igen, ezen a ponton már konkrét kényszerről van szó, ami ellen aligha lehet mit tenni. Szakértői segítségre van szükség.
„Teljesen rendben van az életem, most minek parázol?”
Rengeteg ún. jól funkcionáló szenvedélybeteg létezik, akik napi szinten járnak dolgozni és helyt állnak a családban úgy, hogy közben komoly függőségük van. Amikor az addikcióval járó krónikus betegségek fellépnek, a kaszás persze nem válogat.
„A gyerekeim nem tudnak róla, úgyhogy nagy baj nincs.”
Ezt egyrészt csak hiszi a függők többsége, másrészt az addikcióval járó anyagi, kapcsolati és magatartásbeli problémák mindig kihatással vannak a gyerekekre is, akik pedig nem hülyék. Mindent látnak és megéreznek.
„El akarod venni ezt a kis örömömet is?”
Ami sokszor a függő számára csak „kis öröm”, arról a külvilág hideg fejjel és pontosan tudja, hogy abszolút romboló szenvedély. Mese nincs!
„Senkinek sem ártok vele.”
Rosszabb esetben családok, közösségek bomlanak fel és munkák szűnnek meg az addikció miatt, de a "legjobb esetben" is kárt tesz magában a szenvedélybeteg.
Ha súlyos függőségről van szó, a fentiek közül legalább öt kifogás egyszerre van jelen. Extrém esetben pedig szinte mindegyikkel találkozhatunk.
Geri a komlói drogrehab bejárata előtt imbolyog, zihál, nehezen veszi a levegőt. Az anyja hosszan simogatja a csupasz, heges hátát, amit hosszú vágásnyom szel ketté. Ott vették ki a fél tüdejét. Leroskad a meredeken égbe vesző, fákkal körülvett falépcső első fokára. Képtelen elindulni, csak dörzsöli az arcát. Nyomorult állapotban van. Lefényképezhetlek? Kérdezi az anyja, majd elővesz egy digitális fényképezőgépet, és kattint. Benne van, hogy most látja utoljára a fiát.
hosszú évekig heroinnal lőtte magát, aztán 2010-ben, ahogy a fővárosi intravénás drogosok többsége, ő is áttért az olcsóbb, könnyebben beszerezhető dizájnerdrogokra. Az innen nézve kiszámítható, békebelinek tűnő, belassulós hernyózós éveknek vége lett. Ezerrel nyomult be a kati, a funky, az mdpv és társaik, amiknek az összetételét, hatásait sem ők, sem az orvosok, sem a prevencióval, rehabilitációval foglalkozó szakemberek nem ismerték. Lehetetlen rá felkészülni, lehetetlen kontrollálni, viszont olyan hatékonysággal és erővel rombol, ahogy a heroin sem tudott. Nem meglepő, hogy a film végén futó stáblistán volt olyan szereplő, akinek már be volt keretezve a neve.
A Dizájneren operatőrje 444-es kollégánk, Botos Tamás volt.
Rengeteg alkoholista van Magyarországon, de csupán egy részük van tisztában a függőségével. Ha az alábbi jelek közül több is illik ránk, akkor érdemes átgondolnunk az alkoholhoz fűződő viszonyunkat!
Magyarországon is óriási problémát jelent az alkoholizmus: 800 ezer és egymillió között van a regisztrált szenvedélybetegek száma, a probléma azonban jóval több embert érinthet. Százezrek nyúlnak napi szinten a pohárhoz anélkül, hogy függőségükkel tisztában lennének: a funkcionális alkoholistának is hívott szenvedélybeteg-csoport tagjainak talán jól működő párkapcsolatuk, szerető családjuk, stabil egzisztenciájuk van, az ivás mégis meghatározza a mindennapjaikat. Ha az alábbi hét jelből több is igaz ránk, akkor nagy valószínűséggel mi is függők vagyunk.
Bármikor kaphatóak vagyunk az ivásra
Talán mindenkinek van olyan ismerőse, aki bármikor rávehető egy közös sörözésre, illetve a legtöbbször ő maga kezdeményezi a kocsmázásokat. Ezt az embert sokan a társaság közepének, összetartójának gondolják, de az is előfordulhat, hogy az állandó bulizás elsősorban az ivás miatt fontos a számára. Ha pedig a leírás alapján magunkra ismerünk, érdemes átgondolnunk, hogy ezeknek az estéknek kik is a főszereplői: az italok vagy a társaságunk?
Így lesznek alkoholisták a fiatalok
Míg egy magát rendszeresen ájultra ivó fiatalt közkedvelt bulihuligánnak tartanak, az alkoholproblémái miatt segítséget kérő emberre már megvetően sütik rá az alkoholista bélyeget. A tinédzser- és fiatal felnőttkor a határtalan bulizásról szól, a szenvedélybetegségre hajlamosak lába alól ekkor csúszhat ki először a talaj. Ha viszont a fiatal nem iszik, a társasági életből is kimarad. Cikkünkből kiderül: így termeljük ki napról napra az alkoholisták új generációit.
Mindennap iszunk
Nem szükséges minden este az asztal alá innunk magunkat ahhoz, hogy alkoholproblémáink legyenek. Ha hiányérzetünk van, mert este a megszokott sört vagy bort nem fogyasztottuk el, akkor valószínűleg gondunk van az itallal.
Nehéz abbahagyni az ivást
Az alkoholizmus vizsgálatakor az egyik leggyakoribb feltett kérdés: gyakran esik nehezünkre félbehagyni a megkezdett italozást?Ha a válasz igen, akkor ez még nem feltétlenül jelenti, hogy alkoholisták vagyunk, az itallal viszont mindenképpen egészségtelen a kapcsolatunk. Szintén árulkodó jel, ha az ivásra már reggel késztetést érzünk, illetve ha már több alkalommal is előfordult, hogy valamilyen kitűzött cél elérésében gátolt az alkohol.
Az alkoholistáknál az ivás egy idő után magányos tevékenység lesz
Olyan helyen dolgozunk, ahol természetes az ivás
Ha munkahelyünkön mindennapos az alkoholfogyasztás - például egy bárban -, akkor a kísértés még nagyobb lehet. Ilyen környezetben nem feltűnő az italozás, és a norma gyakran azt is magával ránthatja, akinek korábban látszólag semmi problémája nem volt az ivással.
Arról viccelődünk, hogy alkoholisták vagyunk
Mindenkinek jöhet olyan időszak az életében, amikor valami miatt többször nyúl a pohár után. Ilyenkortársaságunk viccelődhet az ivási szokásainkkal, sőt akár mi magunk is.Ha azonban túl sok ilyen "vicces" történetünk kezd összegyűlni, akkor érdemes átgondolni az iváshoz fűződő viszonyunkat. A viccekkel ugyanis sok funkcionális alkoholista csak elbagatellizálja a problémáját, ami távolabb viszi a beismeréstől és attól, hogy segítséget kérhessen.
Kapcsolataink is megszenvedik
A rendszeres ivásra nemcsak szervezetünk, hanem a családunkkal és ismerőseinkkel való kapcsolatunk is rámehet. Ha egy társaságban mindenki az első italát kortyolgatja, mi pedig már alig állunk a lábunkon, akkor ez tönkreteheti az este hangulatát. Az alkohol miatt pedig az egyén teljesen megbízhatatlanná válik, elfelejti a megbeszélt találkozókat és kitűzött feladatokat. A legtöbb alkoholista arról számolt be, hogy az italozás egy idő után magányos tevékenységgé vált, és már ő maga is elzárkózott a környezetétől. Úgy pedig nehéz kigyógyulni egy szenvedélybetegségből, hogy nincsenek támogató barátok.
Aggódni kezdenek miattad
Ha életmódunk, viselkedésünk, vagy már egyenesen az alkoholfogyasztásunk miatti aggodalmát fejezi ki a környezetünk, akkor valószínűleg érdemes hallgatni a szavaikra. A szenvedélybeteg a legtöbb esetben nem képes reálisan megítélni az állapotát,maga előtt is mentegetőzik minden pohár ital után. Ha nem érezzük is úgy, hogy az ital irányítana minket, nem biztos, hogy igazunk van.
Interjú a frissen kitüntetett debreceni szaktekintéllyel.
A pszichiáter ne csak gyógyszert osztogasson!
A debreceni pszichiáter vallja: nem tudjuk teljesen, mi mindenre képes az emberi lélek, de azt igen, hogy fizikai bajainkat is legyőzhetjük lelkierőnk segítségével.
A pszichiátria terén kiemelkedő munkásságért Oláh Gusztáv-díjat kapott a Magyar Pszichiátriai Társaságtól Dr. Frecska Ede, a Debreceni Egyetem Pszichiátriai Klinikájának vezetője, a Kenézy Gyula Egyetemi Kórház Felnőttpszichiátriai Osztályának orvos-szakmai igazgatója. A díj apropóján beszélgettünk lélekről, szellemről, törzsi kultúrákról, lélekvesztésről.
Cívishír: Újszerű témákat kutat: többek között kutatja a törzsi kultúrák, a természeti népek gyógyító hagyományait is. Mi köze ennek a pszichiátriához?
Dr. Frecska Ede: Túlzás nélkül, a sámánizmus a mi szakmánk, az orvoslás őse (sőt sok egyéb másé is). Ismerek elismert pszichoterápiás módszereket, melyeket törzsi gyógyítóktól vettünk át. Mi magyarok még közelebb vagyunk ezekhez a hagyományokhoz, mint a nyugat-európai nemzetek.
Cívishír: A pszichedelikumokat is feltárandó témának tartja. Hogyan viszonyul ehhez az orvostársadalom?
Dr. Frecska Ede: Azt gondolom, hogy a tudományosságot nem a téma határozza meg elsősorban, hanem a módszer. Ha valaki téma alapján kutatást kirekeszt, az már az ideológia körébe esik.
Cívishír: Gyógyszer és drog. Hol a határvonal?
Dr. Frecska Ede: A használat szándékán és körülményein múlik, mi funkcionál drogként és mi gyógyszerként. Drognak azt a kémiai anyagot nevezném, amely az élettől való menekülést, eltávolodást, leválást segíti. A drog lehet tompító, búfelejtő, amelynek segítségével a használó menekül az élettel való szembenézéstől. De lehet serkentő is, mesterséges feldobottságot idézve elő ahelyett, hogy az életet a saját jogán élvezné az illető. Ez gyökeresen ellentmond a gyógyításnak, hiszen annak az a célja, hogy a páciens képes legyen szembenézni az élet kihívásaival és élvezze életét illegális mankók nélkül. A drogokhoz való hozzászokásnak is vannak fokozatai. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a heroinra és a nikotinra szoknak rá tartósabb használat után a legnagyobb arányban, majd jönnek az amfetaminszármazékok (speed), a kokain és az alkohol. Utánuk következik a sorban a marihuána. A klasszikus hallucinogének a lista alján szerepelnek.
Cívishír: Egyre gyakoribb téma a depresszió. Valóban több a beteg vagy csak jobban odafigyelnek a diagnózisra?
Dr. Frecska Ede: Mindkettő igaz. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) szerint 2030-ra a depresszió lesz a vezető oka a munkából, a hasznos, élvezhető életből való kiesésnek.
Cívishír: A holisztikus gyógyítás híve. Mit jelent ez a pszichiátriában?
Dr. Frecska Ede: A pszichiáter jobban tapasztalja, mint bármely más orvosi szakma képviselője, hogy a biológiai működést nem lehet leválasztani a pszichés és társas hatásokról. Elvárás a pszichiátertől, hogy ne csak gyógyszert osztogasson (nagyon gyakran azonban erre is szükség van). Ez azonban nem csak a pszichiátriában van így. Sok krónikus testi betegség (pl: magas vérnyomás, asztma, szisztémás lupusz, vastagbélfekély, irritábilis bél szindróma) jelentős százalékban visszavezethető pszichés tényezőkre is.
Az ember lelki hatásokra képes súlyos betegségeket szerezni.
Szélsőséges példa erre a tabuhalál jelensége: néhány népnél olyan erősek a tabuk, hogy egészséges, életerős fiatalok a tabu megszegése után rövid időn belül meghalnak a lelkiismeret-furdalástól és a vélt súlyos következményektől félve. Az orvosi beavatkozások mellett (pl. műtét, gyógyszerelés) a beteg pszichés problémáival is foglalkozni kell. A placebohatás előnyeit nem szabad elhanyagolni (persze az orvosetika határain belül): ugyanis pszichés hatásokra akár a laborértékek vagy szervi-szövettani eltérések is kimutathatóan javulhatnak. Ennek ellentéte a nocebo, amivel szintén számolni kell: pszichés hatásokra romolhat a páciens állapota. Ezért fontos a jó orvos-beteg kapcsolat.
Cívishír: Az orvostudomány jelen állása szerint mit tudunk a lélekről?
Dr. Frecska Ede: Azt talán soha nem fogjuk megtudni tudományos megközelítéssel, hogy mire képes a lélek (még a fogalom sem tudományos), csak sejtéseink vannak. A törzsi kultúrák eléggé egybehangzóan beszélnek a lélek hármas tagoltságáról, bár az elnevezés nyelvfüggő, így kifejezésük változik. A mi szóhasználatunkban ők megkülönböztetnek mentális lelket, testi lelket, és halhatatlan lelket. Tulajdonképpen különböző kultúrákban ugyanarról van szó. Nagyon sok kiváló tudós mélyen vallásos is. Ők vajon hogyan viszonyulnak a lélek halhatatlanságához? Nem tudom a választ, de a kérdés foglalkoztat. Az utóbbi pár évtized fizikájának alapvető elve lett az információmegmaradás törvénye. Az energiamegmaradás törvényéből az következik, hogy
ami vagyok, az halálom után atomjaira bomlik. Az információmegmaradás törvénye azonban sokkal messzebbre és biztatóbbra vezet: a téren és az időn kívül van nekem egy lenyomatom. Tehát nem tűnök el a semmibe (még a fekete lyukba sem).
Ez lehet az a pont, ahol vallás és tudomány találkozhat. De szép is lenne…
Cívishír: Lelki problémái időnként mindenkinek vannak: de honnan lehet tudni, igényel-e kezelést?
Dr. Frecska Ede: A háziorvos az első lépcsőfok általában. Ő jó szakmai tudással látja, hová kell fordulnia a betegnek. Örvendetes tendencia, hogy egyre több háziorvos érdeklődik a pszichoterápiás képzés iránt. A gyásznak, a válásnak (hogy csak a leggyakoribb, nem patológiás példákat említsem) van egy folyamata, aminek feldolgozásához bizony idő kell, és ennek támogatása nem mindig az orvos feladata. Az ipari és posztindusztriális társadalmak azt várják el a gyászolótól, hogy rövid időn belül folytassa úgy az életét, mintha mi sem történt volna (vagy annak ellenére, ami történt). Ez irreális elvárás. Más kultúráknak van egy jól kiépített tradíciója erre.
Cívishír: Létezik olyan, hogy valakinek a lelke helyrehozhatatlan károsodást szenved?
Dr. Frecska Ede: Súlyos traumáknál igen. Tapasztaltam ezt, amikor háborút megjárt amerikai katonákat kezeltem. A tankönyvi tüneteikre alig ismertek rá, de amikor a lélekvesztés kifejezés elhangzott, azonnal jelezték: igen, ez az, amit átélnek. A traumát fel lehet dolgozni, de nem lehet meg nem történtté tenni. Ellenben számos példa van arra, hogy az illető gazdagabb, erősebb lesz egy trauma átélése után, ha kap segítséget, támogató közeget a feldolgozáshoz. Tehát az "ami nem öl meg, az megerősít" ezzel az utóbbi feltétellel valóban igaz lehet. Nagyon fontos, hogy a pszichiáter semmit nem old meg a páciens helyett, a páciensnek magának is kell akarnia a javulást. A munka nem megspórolható! Rá kell vezetni a segítségkérőt a megoldásra.
A megtörtént eset főszereplője egy középkorú nő: boldognak mondható családi élettel, három gyerekkel, szerető férjjel és normális életkörülményekkel. Ám óriási szabadságvággyal. Aztán a nagy szabadság helyett egy valószínűleg borderline személyiségzavaros férfi hálójába került, és majdnem rámegy az egész élete. Horváth Kata vallomása.
–
Mindenhez idő kell
Kiürülni, töltekezni, kiborulni, de mindebből felállni… ahhoz kell a legtöbb. Most újra itt vagyok, állok, számot vetek magammal. Ha ismerős helyzeteket láttok az írásomban, meneküljetek, amíg nem késő!
Csodálatos családom, férjem, gyerekeim vannak, valódi a kapcsolatunk. Nem „gazdasági alapon” vagyunk még mindig együtt. Pár éve viszont bekattant – mint sok kortársamnak is –, hogy „akkor ennyi volt az élet, a szabadság?”
Hiába tökéletes a családom, és hiába imádom őket, mégis pánikszerűen tört rám a szabadságvágy.
Persze ilyenkor tud beférkőzni a képbe „a másik”, aki a Facebookon jelentkezett be a semmiből. Nem tetszett, sőt kicsit taszított is benne valami. Fogalmam sincs, hogy miért nem azt válaszoltam neki, amit az összes többinek: „nagyon kedves, de köszi, nem kellesz”.
Lassan belecsúsztunk egy vad és izgalmas szexuális levelezésbe
Megszületett bennem egy régi-új nő. Belementem, hogy „majd valamikor találkozzunk”, addig pedig a játék egyre fokozódott. Tudtam, hogy régóta van barátnője, meg azt is, hogy soha egyetlen lehetőséget sem hagy ki, de nem érdekelt. Gondoltam, tiszta lapokkal játszunk.
Az elején minden izgalmas volt, csodálatos, extrém, eszement szex az első pillanattól, amikor, ahogy és ahányszor csak tudtunk. Kielégítette az én szintén elképesztő és vulkánként feltörő vágyaimat, sőt fokozta.
Egyet kértem tőle: kipróbálhatunk mindenfélét, de ha már otthon hazudunk, legalább mi mondjunk igazat egymásnak.
Megígérte persze, de ekkor még nem tudhattam, hogy a lehetetlent kérem tőle. Hiába voltam tisztában azzal, hogy végighazudta a régóta meglévő kapcsolatát, azt gondoltam, ebben a helyzetben nincs miért hantáznia. Aztán egyszer szex közben szerelmet vallott: innen kezdődött a lejtmenet.
Elhittem, hogy tényleg szeret, hogy más vagyok
Elhittem mindent arról, hogy neki ilyen nő kell, elhittem, hogy „majd mi ketten tökéletesek leszünk ebben a viszonyrendszerben”: teljes őszinteséggel, odaadással és biztonsággal kipróbálunk együtt minden szélsőséget, amire ő nagyon vágyott, és hajtotta is, amikor csak tudta. Ő úgy tudott hazudni, hogy egyetlen arcizma sem rándult. Én viszont megérzek mindent, ráadásul sok a közös ismerősünk, és ha bárki csak elejtett egy szót róla, máris tudtam, mi a helyzet.
Az első szakítás azután történt, amikor nagyon nehéz helyzetben voltam lelkileg, és emiatt fizikailag is
Azt vettem észre, hogy menekül. Nem állt mellettem semmiben, nem vállalt szerepet benne, de beszervezett magának egy dugópartnert, amíg felépülök, vagy még tovább… Itt megingott a bizalmam. Ráadásul kiderült, hogy még alkoholista is. Én, hülye persze idővel megbocsátottam neki, mert annyiszor mondta, hogy „nekünk milyen sok közünk van egymáshoz”.
Inkább a hazugságba kapaszkodtam, mint a józan eszembe, ami azért lassan kezdett elhagyni.
Beleszerettem egy emberbe, aki kizárólag önmagával, a szexszel, a nőkkel, a saját vágyaival, a múltjával, a szorongásaival és a piával volt elfoglalva, és aki úgy élte az életét, hogy mindenkin átgázolt a saját érdekében. Az amúgy nem túl előnyös külsejével is többet törődött, mint a régóta meglévő csaja lelkével, aki teljesen tropa lett a mellette lehúzott évek során.
Belefolytam lassan a pasi életébe
Végignyomtam rajta, hogy szerezze meg a diplomáját, segítettem neki, amiben csak tudtam. Rávettem, hogy menjen el terápiára, hazaküldtem, amikor a csaja kikészült, gyanakodott vagy fájt a feje – mert az sokat fájt persze –, küldtem neki még gyógyszert is. Az is megtörtént, hogy a lány ajándékát én vettem meg előre, hogy a közösen töltött időnket ne rövidítsük meg emiatt. Amikor egyszer sikerült meglógnunk néhány napra együtt, akkor pedig a lelkiismeret-furdalása miatt nulla-huszonnégyben a csajával váltott üzeneteket, mert beteg lett a szegény tengerimalac. Akkor is azt éreztem, hogy „itt a vége”.
Hát, hol vagyok én ettől a beteg embertől, a beteg, hazug kapcsolataitól? Szembenéztem azzal is, hogy miatta hazudozom mindenkinek.
Egyre gyengülő akarattal szakítottam vele újra meg újra, ő pedig már-már rutinszerűen visszamászott az ablakon, mert szüksége volt rám. Mindig szüksége van egy stabil pontra, ahonnan tud kalandozni, mert amúgy retteg a magánytól és az elszigeteltségtől.
Annak ellenére, hogy én is szétestem, a nagy gond továbbra is vele volt (és van is)
Már csak abba tudtam kapaszkodni, hogy a szex továbbra is elképesztő volt, és egyre szélsőségesebb, egyre nyíló horizonttal, miközben biztosan tudtam, hogy nagy a baj.
Voltak csodálatos, vicces, beszélgetős időszakok, de elkezdődött egy pokoli, gyilkos periódus is: lebukott a csajánál – elvileg velem –, de ezt sem hiszem, csak engem vallott be. El kellett sürgősen költöznie, mi éppen nyaraltunk, de kölcsönkértem pár napra egy ismerős lakását, kockáztattam a lebukást, sajnáltam, segíteni akartam neki. Ebből a pár napból egy hónapnyi szívesség lett, közben ápoltam a szakítás után a lelkét, segítettem neki új albérletet keresni, új életet kezdeni.
Már ott tartottam, hogy ezt így nem tudom tovább csinálni otthon sem, nem érdemlik meg az enyéim, hogy egy roncsot kapjanak, és inkább a pasit választom, bármi is legyen a vége.
És akkor befigyelt a Tinder…
A megnövekedett feszültség miatt sokasodtak az agresszív üvöltözései, és a Tinderen szerzett magának pár „nagyon megértő” lánykát, aztán egy „ultra megértő” ki is kötött mellette. Amikor ezt véletlenül megtudtam, kikészülve hívtam, de akkor is tagadott. Ekkor álnéven írtam a csajnak (a kapcsolat után ezt szégyellem a legjobban) egy amúgy teljesen őszinte, de nem igazán kulturált levelet, amire a válasza az volt, hogy letiltott. Egyébként ő is a folyékony hazugságnak és az „én majd más leszek”-nek hitt. Így kerültem a padlóra, egész pontosan a konyhapadlóra…
Pszichiáterhez menten
Ő csak annyit mondott, hogy kettőnk közül nem nekem kéne ott ülnöm, de tény, hogy
alaposan belefutottam egy igen szélsőséges borderline személyiségzavaros emberbe, és kéri, meneküljek, amíg nem késő.
Mondjuk, már akkor is késő volt, de jó pár hónap múlva – amikor már azt hittem, hogy többé nem tud bántani, nincs mit vesztenem – újra találkoztunk. Elmondta, hogy a másik csaj „az nem egy igazi kapcsolat”, őt is csalta, de mégis engem akar, akkor is, ha már eljátszotta a lehetőségét annak, hogy teljesen az övé legyek. Kitalálta, hogy menjünk el együtt egy luxus szexhajóra, legyek a cinkosa, és várjak, amíg lezárja az ügyeit. De esze ágában sem volt lezárni semmit, és továbbra is élte a sunny boy-életét. Lassan kiderült, hogy beépült az újabb áldozat mindennapjaiba, és folytatta a már jól bevált rutint, amit az eddigi összes kapcsolatában. Csak azt nem értem, hogy ehhez én miért kellettem neki újra? Persze, nemcsak ezt nem értem, de a helyzet azóta szerencsére sokat változott.
Őt már nem is akarom megérteni, magamat és a családomat kezdem lassan újra megtalálni, és egyre magasabbról nézem a konyhapadlót.
Azt hiszem, végül ez lett az én igazi szabadságom.
Ígéretesnek mutatkozott a súlyos depresszió és az öngyilkos gondolatok gyors kezelésében a ketamin. Bár a szer elsősorban partidrogként ismert, érzéstelenítőként engedélyezett a használata.
Egy amerikai tanulmány szerint orrsprayként való használata nyomán a pácienseknél jelentősen javultak a depressziós tünetek az első 24 órában - írja a BBC. A brit pszichiáterek kollégiuma (Royal College of Psychiatrists) szerint tanulmányuk révén a szer egy lépéssel közelebb kerülhet ahhoz, hogy a közegészségügyi rendszerben felírható gyógyszerré váljon.
A kutatásban olyan pácienseket vizsgáltak, akiknél fennállt az öngyilkosság veszélye
Jelentős javulást hozott a szer használata
A kutatásban 68 embert vizsgáltak, akiknél fennállt az öngyilkosság veszélye: mindnyájukat kórházban, antidepresszánsokkal kezelték. A páciensek fele ezen felül ketamint kapott orrsprayként, míg másik fele placebót.A kezelés első négy hetében jelentős javulás mutatkozott a depresszió tüneteiben azoknál, akik ketamint kaptak, de huszonöt nap után gyengült ez a hatás.
Három kísérleti szakasz
A tanulmány szerzői szerint a ketamin hatásos lehet asúlyos depresszióbanküzdők gyors kezelésekor és az öngyilkosság magas kockázata esetén:az antidepresszánsok nagy részének ugyanis 4-6 hétre van szüksége, hogy elérje hatását. Az orrspraynek három kísérleti szakaszon kell átesnie, hogy alkalmazható lehessen a kezelések során.
Bár a kutatás során nem számoltak be ketaminfüggőségről, több vizsgálatra lesz szükség ennek ellenőrzéséhez. Brit kutatók pedig a ketamin intravénás alkalmazásának lehetőségét vizsgálják a depresszió elleni kezelésben.
Külön engedély szükséges
Mivel a ketamin érzéstelenítőként orvosi használatra engedélyezett, korlátozottan felírható depresszió ellen is: ezt az egyesült államokbeli és brit magánklinikákon meg is teszik. Ám ahhoz, hogy a közegészségügyben is felírható legyen, külön engedélyt kell kapni a depresszió elleni kezelésre.Összességében a ketamin Rupert McShane oxfordi szakértő szerint olyan depressziós eseteken segíthet, amelyeken korábban "semmi más nem".
">
A mentális zavarok közé sorolta a játékfüggőséget az Egészségügyi Világszervezet (WHO) - 
Utolsó kommentek