vihar.jpg

Aranyoskáim!

Beszéljünk ma az önsajnálatról. A modern társadalom önmagát elpusztító fegyvere ez a jelenség, a Z-generáció kivégzésére szolgál. A gyermekek szüleiktől tanulnak, másolással mindent. Azt is, ahogyan a problémákra reagálnak. Korunk felnőtt társadalmának népbetegség szintűvé fejlesztett tömegjelensége pedig az önsajnálat. Az önsajnálat gátja a hatékony problémamegoldásnak, és a személyiség fejlődésének is. Ebből adódik a tény: napjaink fiataljai egyre inkább képtelenekké válnak a hatékony problémamegoldásra, és náluk kiugróan magas az öngyilkosságok száma. A jelenség kialakulásának oka szerteágazó, ám, ha ezt a jelenséget nem sikerül idejében visszaszorítanunk, az modernkori társadalmunk vesztébe rohanását fogja eredményezni.

Az önsajnálat tökélyre fejlesztett gyakorlatát gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Ha szüleink bármikor vitába keveredtek munkahelyükön, otthon, vagy a baráti társaságukban, akkor reakcióként ezekre a vitákra csak azt láthattuk tőlük: mérhetetlenül sajnálják magukat. Ezekben az időszakokban, amikor belemerültek az önsajnálatba, automatikusan kizárták a külvilágot, nem számított senki, és semmi más, nekik, önmagukon kívül. Az önsajnálat egyik markáns jellemzője pedig az, hogy ha huzamosabb időn keresztül uralja életünket, elszívja az életenergiánkat, és ez ellen tenni kell. Az önsajnálatban szenvedő ember egyetlen kiútja az önpusztításból pedig a bosszú. Lévén, az önsajnálat bekorlátozza az ember látókörét. Egyetlen pontra fókuszál: önmagára.

Ritka kevés kivételekhez tartoznak azok az emberek, akik talpraesettséget, és kiváló problémamegoldást kaphattak útravalóul, szüleiktől. Ők azok, akik képesek filozófiai-logikai gondolkodásra, képesek arra, hogy egy-egy jelenséget többféle szempontból is megvizsgáljanak, felkutatva az eseménysort kiváltó okokat, elemezve ezen okok következményeit – objektíven. Azok, akik önsajnálatban élnek, kizárólag szubjektív gondolkodásmódra képesek, saját magukat állítják a középpontba, és, tulajdonképpen nem a problémamegoldást keresik, hanem a bosszú – számukra megfelelő - mértékét és mikéntjét próbálják meghatározni.

A probléma okainak feltárása náluk is megkezdődik, de, a rájuk jellemző szubjektív látásmód okán a kialakult probléma keletkezésében – saját meggyőződésük szerint – nekik szerepük nincs. Jellemző az önsajnáló ember gondolkodására, hogy önmagát kizárólag áldozati-mártír szerepben képes látni, a saját szerepét egy-egy felgenerálódott problémában nem ismeri sem fel, sem pedig el. A személyközi kapcsolatokban pedig abban az esetben jelennek meg problémák, ha abban a kapcsolatban két ember közül az egyik a másik számára rossz, vagy negatív hatású döntést hoz. De ez még nem maga a probléma, a probléma abból adódik, hogy a kapcsolatban lévő másik fél a társa rossz döntését nem a megfelelő módon reagálja le. Innentől kezdve a kapcsolati kommunikáció olyanná válik, mint egy teniszmérkőzés: adok és kapok. …. Közös jellemzője az efféle kommunikációnak, hogy az önsajnálat azt diktálja a felek számára: ahhoz, hogy megőrizhessem méltóságomat, többet kell adnom, mint amit kaptam. …

muller-peter-az-onsajnalatrol.jpg

Pedig, méltóságról akkor már egyáltalán nem beszélhetünk – lévén, az önsajnálattól vezérelten, ha elkezdjük alázni és gyalázni a másikat, mi magunk is elsüllyedünk vele együtt. Önsajnálatunk irányítása alatt ugyanis megmutatjuk a külvilág felé: mi magunk mekkora aljasságra vagyunk képesek a másik ember meg- és legyalázása érdekében. Amit a leginkább titkolni szeretnénk hát a világ előtt, pont arról rántjuk le a leplet: önmagunk valóságáról, amit önsajnálatunk burkába csomagoltan úgy adunk elő mások számára, hogy előadásmódunkkal részvétet csiholjunk ki a hallgatóságunkból, mert mások rajtunk való szánakozása éltet bennünket. Természetesen még tovább fokozva ezzel is bosszúvágyunkat, mert ha részvétet kapunk az általunk elmesélt történtek vonatkozásában, azzal mintegy megerősítést nyerünk ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy nekünk igenis van jogunk eltaposni egy másik embert.

Tulajdonképpen azért, mert nem vagyok képes hatékony kommunikációra.

Eközben fel sem merül bennünk, hogy hallgatóságunk csak a saját, önsajnálattal megspékelt verziónkat hallja az egyoldalú valóságábrázolásunk pedig egyoldalú értékítéletet is von maga után, nemcsak a saját, de mások részéről is. Ezzel a módszerünkkel azonban azt érjük el, nagyon sikeresen, hogy önmagunkon kívül nem foglalkozunk mással, ugyanakkor nem vagyunk képesek önerőből kikeveredni sem, a saját magunk által generált problémából.

Az önsajnálatra hajlamos ember egyik jellegzetes viselkedési formája ugyanis, hogy ha nincs probléma, akkor generál magának. Azt, aki önsajnálatra hajlamos, nemcsak mártír-személyiségnek hívjuk, hanem nagyon sokszor energiavámpírnak is. Mindannyian találkoztunk már olyan emberekkel, akikkel beszélgetve, a beszélgetés után nagyon fáradtnak és kimerültnek éreztük magunkat. És kissé dühösnek is – mert mondhattunk bármit, nem voltunk képesek eljutni beszélgetőpartnerünk tudatáig. Ebben bizony a másik ember önsajnálata akadályozott meg bennünket, mert az önsajnálat elzárja a tudatot – mintegy védekezési reflexként. Abban az esetben ugyanis, ha képesek vagyunk a tudatos gondolkodásra, akkor képesek vagyunk arra is, hogy egy-egy személyközi konfliktusban lássuk, értékeljük, és helyrehozzuk a saját szerepünket, és a saját magunk által generált károkat. Ez pedig felettébb nagy erőfeszítést kíván tőlünk. Ettől a hatalmas szellemi munkától óv meg bennünket az önsajnálatunk – ezért van zárva az önsajnálatban fetrengő ember tudata.

problema-lehetoseg.jpg

Láthatjuk, Drágáim, hogy az önsajnálatban élő ember nem képes sem figyelni a külvilágra, sem pedig akadálymentes kommunikációt építeni a külvilággal. Kizárólag önmagára figyel, és ugyanezt várja el a környezetétől is. Na, nem azt, hogy a környezete is saját magára figyeljen, hanem azt, hogy a környezete is őrá figyeljen. Beszűkült tudatállapot tehát az önsajnálat, és ezen állapot feszültsége előbb-utóbb bosszúként ki is csap, mert a feszültséget enyhíteni kell. Az önsajnáló ember vélt sérelméért járó bosszú pedig minden esetben nagyobb, mint a valójában őt ért sérelem. És, mivel ez egy adok-kapok játék, a reakció sem fog elmaradni a bosszúval érintett fél részéről (aki, akkorra már mintegy bele van kényszerítve, a másik ember által, a mardosó önsajnálatba).

Azt hiszem, levonhatjuk azt a következtetést, hogy az az ember, aki kizárólag a saját önsajnálatára koncentrál, minden mást kizár a tudatvilágából, és a valóságérzékeléséből. Ez pedig az a tény, amely egy önsajnálattal élő embert (abban az időszakban, amíg a beteges önsajnálat tart az életében) alkalmatlanná tesz a gyermeknevelésre. Hiszen a gyermeknevelés lényege az volna, hogy magunkat háttérbe szorítva, a gyermekünket tesszük első helyre, az ő igényire és személyiségfejlődésére figyelünk oda. Ez, egy önsajnáló embernek azért nem sikerül, mert az ő figyelme középpontjában kizárólag önmaga, és vélt sérelmei állnak, nem pedig a gyermeke.

bunbocsanat.jpg

Aranyoskáim!

Hogy ne eshessék tévedés, leírom: ma a PAS induktor hajtóerejéről és motivációjáról írtam nektek, a PAS célszemély tipikus reakcióit is bemutatva. Az önsajnálat az egyik oldalon ugyanis feléleszti, és generálja az önsajnálatot a másik oldalon. A bosszú bosszúért kiált, és amíg önmagukkal és a másikkal vannak elfoglalva, addig sem idejük, sem energiájuk nincs a saját gyermekükre. Ezért vagytok érzelmileg elhanyagolva, ezért vagytok a szüleitek áldozatai. S mivel az önsajnálat mintáját másoljátok  mindkét szülőtől, ezért vágjátok olyan könnyen a csuklótokat, vagy tesztek meg egyéb olyan kísérletet, amellyel eldobjátok az életeteket. Hogy ezzel a húzásotokkal próbáljátok felhívni a kizárólag önmagukkal foglalkozó szüleitek figyelmét arra:

Hé! Én is itt vagyok! Nekem szükségem van, volna rád/rátok!

… mert másképp ezt nem látják, és nem hallják meg.

Az önsajnálatuk megakadályozza ebben őket.

gyermekkezben_sziv.jpg

Nemrég látott napvilágot az a Gyermekjogi Jelentés, amely bizonyítja, hogy csak a tavalyi évben, 30, 10-14 év közötti gyermek menekült öngyilkosságba. Akkor, amikor ma már szinte naponta, két naponta jönnek a hírek eltűnt gyermekekről. A drog-, vagy alkoholfüggő gyermekek statisztikai számadatával nem rendelkezem, csak gyanítom, hogy ők sincsenek kevesen. Emellett tény: a serdülőkorban akkora mértékű pszichés zavarok mutatkoznak, hogy úgy az ambuláns, mint a kórházi gyermekpszichiátriák teltházzal üzemelnek.

Ráadásul, mindezen túlmenően, a PAS gyermekek egyik sajátossága, hogy nincs saját társasági életük. Mert önsajnálatban tocsogó szüleik rángatják őket gyámhivataltól-bíróságig, szakértőktől-szakértőkig, felügyelt kapcsolattartásoktól- a rendőrségig. Nem kérdezik, csak faggatják őt, nem hallgatják meg őt, de elvárják, hogy ő meghallgassa őket. A tinédzserkor az első szerelem és a romantika, az öribarik kialakításának, a jövő építésének az időszaka – ami nem adatik meg a PAS gyermekek számára.

embernek_szuletni.jpg

A saját szüleik, pusztán önzőségből elveszik mindezt tőlük. Lévén, míg hatóságtól-szakemberig cibálják őket, otthon bezárva is tartják, nem lehet kapcsolatuk a külvilággal, nehogy egy véletlen folytán a PAS célszemély kapcsolatba léphessen velük.

 

Nem csoda, ha feladják. ….

 

Ezt teszik gyermekiekkel azok a szülők, akik nem képesek kilépni önsajnálatukból, ezáltal felélesztik, életben tartják, és generálják a PAS-t.

 

Szomorúan ölel titeket:

Öreganyus

 

Forrás: Öreganyus - nádfedeles.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr6513885370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása