A két legnagyobb budapesti tűcsereprogram bezárásával látványosan visszaesett az intravénás drogfogyasztók között kiosztott steril fecskendők száma. Ez azonban nem azt jelenti, hogy 2014 óta kevesebb lenne a drogfüggő, csupán eltűntek a hatóságok és a szakemberek szeme elől. A patikából vagy a dílertől szerzik be a steril fecskendőt (ha egyáltalán beszereznek), egy részük pedig átállt a fóliázásra. Arról semmit sem tudni, hogyan alakult a hepatitis C vírussal fertőzöttek száma, mivel a korábban leállított programokban végezték ezeket a szűrővizsgálatokat is. Egy nemrég készült kutatás Belgrád példáján keresztül mutatja be, milyen negatív következményekkel jár, ha egy városban teljesen ellehetetlenítikaz ártalomcsökkentést: kevesebben vesznek részt szűrővizsgálatokon, és ami járványügyi szempontból legalább ennyire aggasztó, hogy egyre többet és többen használják ugyanazokat a fecskendőket.
Lassan öt éve, hogy bezárt a két legnagyobb budapesti tűcsereprogram: a Kék Pont Alapítvány a 8. kerületben, a Drogprevenciós Alapítvány a 13. kerületben működtetett ártalomcsökkentő szolgáltatást, ez a két szervezet adta a magyarországi steril tűforgalom több mint 50 százalékát. Mindkét esetben a helyi önkormányzat lehetetlenítette el a szervezetek munkáját, arra hivatkozva, hogy a tűcsere miatt volt egyre több eldobált fecskendő az utcákon.
A döntéshozókat az sem hatotta meg, hogy a szakemberek attól tartottak, a tűcsereprogramok bezárásával tovább súlyosbodhat a hepatitis C járványhelyzet az intravénás drogfogyasztók körében. Félelmük nem volt alaptalan: hiába működött még a két legnagyobb tűcsere, az Országos Epidemológiai Központ (OEK) adatai szerint 2011 és 2014 között megduplázódott a hepatitis C vírussal fertőzött drogfogyasztók száma a fővárosban. Az ügyben még az ombudsman is vizsgálódott, 2015-ös jelentésében megállapította, hogy nemcsak a drogfogyasztók, hanem a helyi lakosság “egészséghez való jogában jelentős visszalépés” a tűcsereprogramok leállítása. Budapesten jelenleg három szervezet, a Baptista Szeretetszolgálat, az Art Éra Alapítvány és a Magyarországi Református Egyház Válaszút Misszió működtet kisebb tűcsereprogramot.
Néhány éve még félmillió fecskendőt osztottak ki
Azóta nem nagyon hallani arról, mi lett az intranvénás drogfogyasztókkal. Két nemrég kiadott kutatásból rekonstruálható, milyen következményekkel járt a budapesti tűcsereprogramok bezárása.
Nézzük először a Nemzeti Drog Fókuszpont 2018-as éves jelentését. Ebben részletes statisztikákat találni az elmúlt években kiosztott és a begyűjtött fecskendők számának alakulásáról. A tűforgalmi adatokból jól látszik, mikor szűnt meg a két legnagyobb program: bár 2010 óta folyamatos csökkenés figyelhető meg a kiosztott és a begyűjtött fecskendők számában, az igazán nagy beszakadás 2014-ben történt. Akkor még majdnem félmillió fecskendőt osztottak ki, 2017-ben ez a szám már csupán 137 ezer volt. Ebben az is komoly szerepet játszott, hogy 2012-ben jelentősen csökkent az alacsonyküszöbű ellátás finanszírozása, aminek köszönhetően már abban az évben 200 ezerrel kevesebb fecskendőt tudtak kiosztani a szolgáltatók.
A kiosztott és begyűjtött fecskendők számának alakulása. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont
A visszaesés Budapesten volt drasztikus, 2011-hez képest majdnem hatodára csökkent a kiosztott eszközök száma. Vidéken is kevesebb steril fecskendő jutott el a drogfogyasztókhoz, de kisebb mértékű volt az esés: 39 ezerről 22 ezerre csökkent a fecskendők száma a hat évvel korábbi állapothoz képest.
Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb klienst értek el a megmaradt kisebb tűcsereprogramok. Ebben is 2014 jelentette a választóvonalat: míg az előző évben 44 ezer alkalommal fordultak meg kliensek a programokban, addig 2014-ben már csak 24 ezerszer, 2017-ben pedig 13 ezerszer. A vidéki városokban 2014 óta alig változott a kliensek száma (583-ról 568-ra csökkent), Budapesten viszont meredek csökkenést mutatnak a számok: 2017-ben fele annyi kliens vett részt tűcserében, mint 2014-ben, mindössze 1525-en. Ezt részben az magyarázza, hogy vidéken több program működik, 2017-ben 25 állandó telephelyű program működött a fővároson kívül.
A tűcserepogramokban megforduló kliensek számának alakulása. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont
Kevesebb tű, kevesebb drogos?
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tűcsereprogramok bezárásának vagy a büntetőjogi szigorításnak és a növekvő rendőri jelenlétnek köszönhetően csökkent volna az intravénás drogfogyasztók száma Budapesten. Csupán átalakult és rejtőzködőbbé vált ez a szerhasználói csoport. Akárcsak a Hős utca esetében, a probléma nem szűnt meg, csak kerületről kerületre vándorol.
Hét év leforgása alatt hihetetlen mértékben előretörtek a herbál és kristály néven ismert pszichoaktív szerek: 2017-ben az injektált szerek 77 százaléka valamilyen dizájnerdrog volt, miközben a 2010-ben még piacvezető heroin 47-ről 8 százalékra szorult vissza. Ennek egyik oka, hogy nehezebben lehetett hozzájutni a heroinhoz, ami pedig mégis eljutott Magyarországra, az rossz minőségű vagy drága volt. Az intravénás drogfogyasztók egy része nemcsak szert, hanem beviteli módot is váltott: nem beinjekciózzák a szert, hanem fóliára rakva felmelegítik és beszívják a füstjét, ezt hívják fóliázásnak. Eleve marginalizált társadalmi csoportról beszélünk (hajléktalanság, munkanélküliség), de ezáltal még inkább láthatatlanabbá váltak az ellátórendszer számára, mivel kevesebbszer kerültek kapcsolatba az ártalomcsökkentő szolgáltatásokat végző szervezetekkel.
A dizájner szerek térnyerése áll a hepatitis C vírussal fertőzött intravénás drogfogyasztók számának növekedése mögött is. Ezeket a szereket a klasszikus szereknél (heroin, amfetamin) sokkal gyakrabban – akár napi 10-15 alkalommal is – kell injektálni, vagyis már 2014 előtt is sokkal több steril eszközre lett volna szükség. Gyakoribbá vált a fecskendők megosztása és többszöri használata, ami tovább növelhette a hepatitis C vírus terjedésének kockázatát.
A hajléktalanság és a börtönviseltség nagyobb arányban fordult elő a designer szerek fogyasztói között. Forrás: Nemzeti Drog Fókuszpont
Nem tudni, 2014 után hogyan alakult a hepatitis C fertőzöttség Budapesten. Egy 2015-ös kutatás szerint nem változott érdemben a vírussal fertőzött drogfogyasztók száma. Ez azonban csalóka lehet, mivel 2014-ig a két nagy tűcsereprogram is részt vett az OEK szűrővizsgálataiban, bezárásuk óta azonban semmit sem lehet tudni a legproblémásabb szerhasználói csoportról. A helyzet valószínűleg rosszabodott azóta, mivel korábban a 8. kerületi tűcsereprogramban mérték a legmagasabb fertőzöttségi adatokat.
Érték lett a steril tű
Egy másik kutatás még szemléletesebben mutatja be a budapesti tűcsereprogramok bezárásának következményeit. A Jogriporter Alapítvány megbízásából készült kutatás a budapesti és a belgrádi intranvénás szerhasználók helyzetét hasonlította össze a 2018 első felében gyűjtött adatok segítségével. Azért esett a kutatók választása Belgrádra, mert a szerb fővárosban nagyon hasonló folyamatok zajlottak le, mint Budapesten: 2015-ben megszűnt a tűcsereprogramok finanszírozása, ennek következtében rövidesen be is zártak.
Mivel Budapesten 2014 után is működtek kisebb tűcsereprogramok, ezért a belgrádi helyzettel való összevetésből kiderülhet, milyen következményekkel jár, ha egy városban teljesen megszűnnek ezek az ártalomcsökkentő szolgáltatások.
A belgrádi és a budapesti intravénás szerhasználók sok mindenben – például a munkaerőpiaci helyzetet, a nemek megoszlását és az átlagéletkort tekintve – hasonlítanak. Fontos különbség, hogy Belgrádban az intranvénás szerhasználók nem álltak át az olcsóbb és könnyebben beszerezhető dizájner szerekre, hanem maradtak a heroinnál. Ezt az is mutatja, hogy a budapesti szerhasználók 22 százaléka nem szúrt a vizsgált időszakban, miközben Belgrádban ugyanez az arány 0,7 százalék volt, azaz a magyar szerhasználók valószínűleg elszívták a drogot, ami a dizájner szerekre utal.
A rendszeres szerhasználat alakulása a fogyasztott szerek típusa alapján Budapesten és Belgrádban. Forrás: Jogriporter Alapítvány
A tűcsere részleges, illetve teljes megszűnése mindkét városban afelé terelte a droghasználókat, hogy a patikából szerezzék be a fecskendőt: Budapesten a válaszadók 51 százaléka, Belgrádban a 78 százalékuk így jut rendszeresen steril eszközökhöz. Ez azért probléma, mert a patikák nincsenek erre felkészülve, és nem is helyettesíthetik azokat a komplex szolgáltatásokat, amelyeket a tűcsereprogramok nyújtanak. A tűcsere nemcsak járványügyi szempontból fontos, hanem egyfajta kaput jelent a klienseknek az ellátórendszerhez: szociális munkások foglalkoznak velük, szűrővizsgálatokon vehetnek részt, vannnak helyek, ahol internetezhetnek, vagy ki tudják mosni a ruháikat.
A tű a csali, hogy aztán a klienst el tudjuk juttatni rehabra vagy szűrővizsgálatra
– fogalmazott Csák Róbert, a kutatás vezetője.
A másik lehetőség, hogy ismerősöktől vagy esetleg a dílertől szerzik be a fecskendőt – a két város közül ez elsősorban Budapesten volt jellemző. Mindkettő veszélyes, mert nem lehet tudni, hogy steril-e a tű. Ha például a kupak lekerül róla, akkor már nem tekinthető annak. “Kliensek beszámolói alapján akkora érték lett a a steril tű, hogy sokszor a használtakhoz is csak pénzért lehet hozzájutni” – mondta Csák Róbert. Ezért kényszerülnek arra, hogy ugyanazt a tűt többször is használják, ami ugyanúgy veszélyes, mert könnyen vérmérgezést kaphatnak, illetve az elhasználódott, tompa tűk sérülést okozhatnak.
A kutatásba bevont budapesti és belgrádi szerhasználók arra a kérdésre, hogy “Hányszor szúrtál az utolsó tűvel, mielőtt eldobtad?” azt válaszolták hogy átlagosan 2-3 alkalommal használták ugyanazt a felszerelést. Gyakori volt a megosztás is: a válaszok alapján átlagosan 3-4 ember szúrta magát ugyanazzal a tűvel. Az is kiderült, hogy még az olyan alapvető erőforrás, mint például a víz – amit a kábítószer feloldásához használnak – is nehezen hozzáférhetővé vált a drogfüggők számára.
Pénzzel nem lehet enyhíteni a károkat
A kutatásból az rajzolódott ki, hogy azok a szerhasználók, akik korábban részt vettek tűcserében Budapesten, a programok bezárása után nemcsak hogy nehezebben jutottak hozzá a steril eszközökhöz (tű, filter, törlőkendő), hanem más ártalomcsökkentő szolgáltatásoktól is elestek. Kisebb arányban vesznek részt szűrővizsgálatokon, nehezebben jutnak hozzá vénaápoló krémhez, nem tudják becserélni a használt fecskendőket. Mindez Belgrádra is igaz, de mivel ott gyakorlatilag teljesen megszűnt a tűcsere, sokkal látványosabb a visszaesés a budapesti helyzethez képest.
A narancssárga rész mutatja, hogy Budapesten a drogfogyasztók milyen arányban jutottak hozzá ártalomcsökkentő szolgáltatásokhoz a tűcsereprogramok bezárása után. Forrás: Jogriporter Alapítvány
Csák Róbert szerint ez azt mutatta meg, hogy az ártalomcsökkentő programok még minimális lefedettség mellett is javíthatnak a szerhasználók helyzetén. A negatív következmények viszont sokkal súlyosabbak: a drogfogyasztók nem csupán az ártalomcsökkentő szolgáltatásoktól esnek el, hanem a szociális és egészségügyi ellátórendszerrel is elveszítik a kapcsolatot. “Pénzzel önmagában nem lehet már enyhíteni a károkat; sokan azok közül, akik a tűcsereprogramokban dolgoztak, azóta pályát váltottak. Időbe telne a bizalom visszaépítése a kliensekkel.” Ez abból is látszott, hogy a kutatók nehezen jutottak adatokhoz, és hiába fizettek a kérdőívek kitöltéséért, Budapesten nem jött össze a tervezett nagyságú minta.
Mi van akkor, ha az ember le akar állni az ivással? Ha nem akar többet drogozni? Hogyan lehet józannak maradni, és milyen jelek előzik meg a visszaesést? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
A neheze a leállás után jön
Az alkoholizmus, a drogfüggőség, és általában minden függőség visszaesésekkel tarkított terep. Igazán nem jellemző, hogy bármelyik szerhasználó az első leállási kísérletével sikerrel járna, ha igazán függővé vált. Fogadkozások, ígérgetések tömkelege, szenvedések tengere kell ahhoz, hogy valaki tényleg meg akarjon – és meg tudjon - szabadulni valami olyasmitől, ami az éltetőjévé vált az idők során, ami nélkül nem tud már működni. Ha megtörtént a döntés és az illető tényleg felhagy az adott szer használatával, akkor sem lesz hirtelen minden jobb. Sőt. Van, hogy meg kell küzdeni a fizikai elvonással, az utána következő lelki ürességgel, magánnyal, bűntudattal, az életképtelenség érzésével.
Röviden: a felépülésnek a szer abbahagyása csak egy igen nyúlfarknyi része. A neheze, vagyis az élet újratanulása szerek nélkül, szembenézés az élet feltételeivel még csak ezután jön.
Tapasztalataim szerint a legtöbb drogfüggő visszaesése alkohollal kezdődik, alkoholos befolyásoltságban kevésbé tudnak nemet mondani, ha droggal kínálják őket, vagy ha többé nem is nyúlnak droghoz, szép lassan alkoholistává „küzdik át” magukat. Alkoholisták esetében a nyugtatók legalább ennyire veszélyesek lehetnek.
A felépülés része lehet a visszaesés is. Akár a visszaesések sorozata is kell ahhoz, hogy egy függő végleg kijózanodjon. A hosszabb józan idő után visszaesők arról számolnak be, hogy igen rövid időn belül rosszabb állapotba kerülnek, mint ahol azt megelőzőleg tartottak, ez a betegség progresszivitásának köszönhető.
A rövidebb-hosszabb szermentesség utáni visszaesés melegágya a drogtúladagolásoknak és haláloknak is: sok függő kitisztulva, a drogról lejőve megközelítőleg ugyanakkora adagot nyom be, mint azt a szerhasználat utolsó idejében tette, miközben a toleranciaküszöbük jelentősen lecsökken, így ugyanaz az anyag akár halálos is lehet. Ráadásul az anyag is sokszor új, ismeretlen, nem a régi „vonal”, esetenként sokkal erősebb.
A csoda akkor következik be, amikor egy függő képes abbahagyni a kényszeres használatot vagy egyéb kényszeres viselkedési függőséget. Elvégre egy függőnek végső sorban a használat a normális állapot, nem? Visszaesni is csak akkor lehet, ha azt megelőzte egy felépülési folyamat: ha nem volt felépülés, nincsen honnan visszaesni sem. A tartósabb felépülés utáni visszaesés sosem a konkrét szerhasználattal kezdődik, az már egy korábban elindult folyamat eredménye! Sok erre utaló jelet ismerünk.
Mik az erre utaló jelek? Itt van pár közülük a teljesség igénye nélkül:
1./ Kimerülés: Túlságosan fáradtak vagyunk, vagy egészségünk leromlik. Néhány függő hajlamos a munka-addikcióra. Úgy gondoljuk, hogy gyors irammal pótolhatjuk be az elveszett időt, vagy pénzt. Ha rosszul érezzük magunkat, azt gondolhatjuk, hogy egy kis ivás már nem ronthatja el a dolgokat jobban.
2./ Apró tisztességtelenségek: Kis, szükségtelen hazugságokkal és munkatársaink, barátaink, családtagjaink becsapásával kezdődik. Ezután komoly hazugságok következnek, amit magunkkal hitetünk el. Kifogásokat találunk arra, hogy hogyan ne tegyük azt, amit elterveztünk, vagy azt tesszük, amit nem kellene tennünk.
3./ Türelmetlenség: Nem elég gyorsan történnek a dolgok. Mások nem teszik, amit tenniük kellene, vagy amit mi akarunk, hogy tegyenek.
4./ Vitatkozási hajlam: Vitatkozunk apró és nevetséges dolgokról, ami azt mutatja, hogy nekünk mindig igazunknak kell lenni. „miért nem tudsz ésszerű lenni és egyetérteni velem?”
5./ Depresszió: Ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan kétségbeesés, mely periodikusan jelentkezik. Szembe kell nézni vele, és beszélni kell róla.
6./ Frusztráció: Bosszantanak az emberek, mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk. Ne felejtsük el, nem mehet minden úgy, ahogy mi akarjuk.
7./ Önsajnálat: „Miért történik mindez velem? Miért vagyok függő?” "Senki sem értékeli, amit teszek?"
8./ Elbizakodottság: „Távol áll tőlem az ivás gondolata is!” Veszélyes, ha meglazítjuk a fegyelmet, azért, mert minden jól megy. Jobb félni, mint megijedni. Többen esnek vissza, mikor a dolgok jól mennek, mint más körülmények között.
9./ Önteltség: „Túl vagyok rajta. Nem félek már az ivástól! ” Olyan helyzetekbe hozom magam, ahol mások isznak, ezzel azt próbálom bizonyítani, hogy az ivás nem probléma számomra. Ha ezt gyakran teszem, védelmi sáncaimat veszni hagyom.
10./Túl sokat vár másoktól: Ne feledje: tehetetlen nem csupán az itallal, de emberekkel, helyzetekkel, eseményekkel szemben is. Nem változtathatja meg senki viselkedését, csak a sajátját.
11./ A rendszeresség elhagyása: Nem jár önsegítő csoportokra, felborul a napi időbeosztása, megszokott ritmusa. Felhagy fontos tevékenységekkel, a józanság apró rítusaival (napi leltár, ima, meditáció, stb.)
12./ Hangulatjavító gyógyszereket szed: A nyugtató, a kedélyjavító „tablettázott alkohol”, a visszaesés előszobája.
13./ Túl sokat akar: Nem elég türelmes, mindent egyszerre akar, megfeledkezik az „első dolgok először”, a „csak a mai nap” szlogenről.
14./ Túlságosan borúlátó: „Úgyse sikerül semmi!" "Összeesküdött ellenem a világ!" "Sose jutok egyről a kettőre!" "Ezért józanodtam ki?”
15./ „Ez már nem történhet meg velem”: Úgy érzi, már túl van a problémán, be van biztosítva az alkohollal szemben, hiszen x napja nem iszik. Ne feledje, csak a mai nap van, ma kell józannak maradnia, az alkohol ugyanolyan távolságra van öntől, mint napokkal, hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt.
16./ Mindenhatóság érzése: Kívülről tudom a felépülési programot, már a kisujjamban van a józanodás, osztom az észt másoknak.
Beszélhetünk olyan visszaesésről – nevezzük visszacsúszásnak – ami nem nullázza le az illetőt, nem rombolja porig az addig már elért eredményeket, sőt, esetenként hasznos is lehet abban, hogy az illető elnyerje a teljes szabadságot, a teljes absztinencia, a felépülés iránti teljes elkötelezettséget. Erre itt van a saját példám:
Én két és fél év teljes absztinencia (amiből 27 hónap a rehabilitáció ideje volt) kezdtem el iszogatni - gyorsan elfeledve, (lassan tanulok, gyorsan felejtek), amit a rehabon tanultam.
Arra gondoltam, én más vagyok, erősebb, ez nekem menni fog, én majd tudom kontrollálni az alkoholt, egy-két sör igazán nem árthat, hiszen nekem a heroinnal és egyéb kábítószerekkel volt gondom. Elfelejtve könnyedén azokat a régi időket, amikor a heroinról való leállási kísérleteim rendre mértéktelen alkohol, amfetamin és nyugtató fogyasztásba torkolltak. Akkoriban annyira progresszívan nőtt az alkohol adagom, hogy a minőségi szeszek után nem sokkal már kannás és tablettás borokkal körbebástyázva fetrengtem az ágyban és mentőt kellett rám hívni, amikor delirálni kezdtem. Függő személyiség vagyok, nem vitás.
Garai Edit fotója
Jöttek a kísértések, ha józanul mentem el bulizni, tele voltam gátlással, szorongással, kisebbrendűségi érzésekkel félelemmel, így meggyőztem magam, hogy egy sör nem árt. Itt felhívnám arra a figyelmet, hogy már a második söröm után kértem egy cigit, pedig már másfél éve letettem, és egy-két nap múlva már vettem újra egy dobozzal, és az újbóli dohányzásom egészen addig tartott, amíg le nem raktam az italt. Egy nyár ment el a kísérletezgetéssel, hogy megtanuljak kicsit, „szociálisan” inni. Sikertelenül. Eleinte csak egy-két sör csúszott le. Ha csak egy sört ittam, minden ok volt, ha már kettőt, beindul a „vezérhangya” a fejemben, hogy kellene még inni. Ha megálltam, és nem ittam, akkor azért volt elrontva az estém, mert egész végig arra gondoltam, kellene még egy, de ha nem álltam meg, és ittam még, akkor valahogy tizenkettő lett belőle, gátszakadás következett be. Egy féléves időszak után ebben is eljött a mélypont. A Ráckert záróbuliján annyira berúgtam, hogy szinte négykézláb csúsztam át fényes nappal az Erzsébet hídon, kivívva a sétáló állampolgárok nem kis rosszallását. Egész nap okádtam, csillapíthatatlan fejgörcsöm volt, reszketett mindenem, „gyógysör” és ruszli után botorkáltam le bűntudattal terhelten a kisboltba, és hihetetlen kínzó vágyat éreztem arra, hogy valami nagyon erős nyugtatót szerezzek vagy talán heroint, de nem azért, hogy drogozzak, hanem azért, mert az a legszuperebb általam ismert fájdalomcsillapító. Még jó, hogy korábban kitöröltem az összes régi drogos kontaktomat a telefonszámaim közül. Azon vettem észre magam, hogy kutatok a lakásban: hátha a régi életemből maradt pár szem gyógyszer (Xanax, Rivotril), bármi, ami „kiüt”, amitől jobb lesz. Ez egy kegyelmi pillanat volt, bevillantak a régi emlékeim és tudtam, ha most tovább folytatom, elveszek végleg, jön megint a nagy Ő, a heroin.
Ekkor hoztam meg a döntést, hogy abbahagyom a piálást, hiszen nem ezért álltam le a droghasználattal, hogy alkeszként végezzem. Idejében voltam, még nem tartottam ott, hogy reggelente reszkető kézzel igyak egy felest, még nem volt elvonásom, de tudtam, hogy hamar eljuthatok oda, hogy alkoholfüggővé váljak, vagy - mivel nem szerettem sosem igazán az alkoholt, hiszen az én választott szereim az ópiátfélék voltak - nagyon hamar újra a heroinozzak és abba - inkább előbb, mint utóbb -, belehaljak.
Tényleg nagyon hálás vagyok ezért a visszaesésért. Ez segített magamnak ténylegesen beismerni, hogy nem drogos vagyok, hanem ízig-vérig függő, aki bármilyen hangulatmódosító szert képes visszaélésszerűen használni. Fontos momentum volt, hogy az önsegítő közösséget nem hagytam el, a bűntudat nem tartott vissza abban, hogy elmondjam: fél évig hazudoztam. Ehhez kellett az a fajta elfogadó, nem hibáztató közösség, ami az önsegítő közösségek sajátja. Nem lettem megbélyegezve, örömmel fogadtak, nem hibáztattak. Elfogadtak olyannak, amilyen akkor voltam, így lehetek ma már egészen más, a közösség segítségével. Most már nem teszek különbséget alkohol és drog közt, azt mondom magamról, hogy függő vagyok. Felépülő.
A HIV-fertőzés kezdeti tünetei után akár évekig, évtizedekig nem derülhet ki a fertőzés jelenléte. Melyek azok a komolyabb jelek, amelyek HIV-fertőzésre utalnak?
.
.
1. Hányinger, hányás, hasmenés
Azoknak az embereknek, akik ezeket a tüneteketprodukálják, körülbelül 30-60 %-uk HIV-fertőzött. Ezek a tünetek megjelenhetnek a vírusfertőzés elleni kezelés következményeként, de a lehetséges fertőzés egyik jeleként is. „A meg nem szűnő és semmilyen gyógyszerre nem reagáló hasmenés jelzésértékű lehet.” - mondja egy kaliforniai orvos, dr. Michael Horberg.
2. Fogyás
Az AIDS megjelenésének hatására a betegeknél gyakori a súlyvesztés, de ez mindenesetre a betegség előrehaladott állapotát jelzi, valamint köszönhető ahasmenésnek is.
„Ha folyamatosan csökken valakinek a súlya, az azt jelzi, hogy az egyén immunrendszerelegyengült.” mondja dr. Malvestutto. „Ez főként azokra a betegekre igaz, akik ugyanannyit esznek , mint azelőtt, sőt, annyit, amennyit csak bírnak.
A fogyás a HIV-fertőzés késői jele, mégis elég gyakran látunk ilyet.” Napjainkban már egyre kevesebb az ilyen betegek száma, köszönhetően a különböző vírusos betegségek elleni gyógymódoknak."
Akkor tekinthető krónikusnakvagy orvosi esetnek az egyén súlycsökkenése, ha elveszítette testsúlya 10%-át, gyakran ment a hasa és volt legyengülve, valamint több mint 30 napig tartó lázas betegsége volt.
3. Száraz köhögés
Ron, aki 54 éves, esetében a száraz köhögés volt az első olyan jel, amiből arra következtetett, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére először mégis azt hitte, hogy csak valamiféle allergiáróllehet szó. De már másfél éve folyamatosan tartott és nem akart megszűnni. Semmilyen gyógyszer nem segített (sem az antibiotikum, sem az inhalálók). Az allergiával foglalkozó orvosok sem tudtak semmit tenni. Kiderült, hogy Ron már a fáradtság észlelése előtt 25 évvel megfertőződött.
Ez a tünet, vagyis az a fajta alattomos köhögés, amely hetek óta nem akar szűnni és nem reagál semmire, nagyon jellemző az előrehaladott HIV-fertőzések esetében.” - mondja Dr. Carlos Malvestutto amerikai orvos, aki a járványos betegségekkel és belgyógyászattal foglalkozik.
4. Tüdőgyulladás
A köhögés és a súlyvesztés lehetnek egy olyan súlyos fertőzéssel járó betegség tünetei is, amelyet egy baktérium okozott, viszont ha az immunrendszeredmegfelelően működik, nem kell különösebben aggódnod a betegség miatt. "Nagyon sokféle fertőzés létezik és mindegyik különböző módon jelenik meg.” mondta dr. Malvestutto.
Ron esetében a fertőzés tüdőgyulladással járt, aminek következtében a férfi kórházba is került. Fertőzéseket okoznak még egyes paraziták, a herpesz-vírus bizonyos fajtái és a gombás fertőzések.
5. Éjszakai izzadás
Dr. Malvestutto szerint a HIV-fertőzöttek fele szenved éjszakai izzadástól a fertőzés korai szakaszában. Ezek még gyakoribbá válhatnak az idő és a fertőzés előrehaladtával, függetlenül attól, hogy az illető mennyit edz vagy milyen a szoba hőmérséklete. Hasonló ahhoz a fajta hőhullámhoz, mint amit a nők éreznek a menopauza során, hiszen ugyanolyan nehéz elviselni ezeket az izzadásokat.
6. A köröm változása
A HIV-fertőzés késeitünete lehet az is, hogy megváltoznak a körmök: elvékonyodnak és hullámosak lesznek, töredeznek vagy elszíneződnek; fekete és barna vonalak jelennek meg akár függőlegesen, akár vízszintesen. Ez gyakran gombás fertőzés hatására is kialakulhat. „Azok a páciensek, akiknek az immunrendszerük legyengült, könnyebben kaphatnak el gombás fertőzéseket.” tette hozzá dr. Malvestutto.
7. Gombás fertőzések
A HIV-fertőzés korai tünetei
A HIV-vírus megjelenése utáni egy-két héten belül a betegek 40-90%-a influenzaszerű tüneteket tapasztal. Ennek ellenére gyakran előfordul az is, hogy a tünetek évekig vagy akár évtizedekig nem jelennek meg a fertőzést követően. A HIV-fertőzés leggyakoribb tüneteit összegyűjtöttük. December 1-je az AIDS-ellenes világnap.
A gombás fertőzés nemcsak a körmöket, de a szájüreget is megfertőzheti. „Nagyon gyakori az élesztőgomba-fertőzés, és a leggyakrabban nőknél alakul ki. A szájüregben vagy a nyelőcsőben alakulnak ki és a nyelést akadályozzák.” mondta dr. Malvestutto.
Ron egyik nap úgy kelt fel, hogy fehér foltokat talált a nyelvén, ő is elkapta ezt a fajta fertőzést. Számára nem volt annyira zavaró, de a fertőzést meg akarta szüntetni. Nehéz volt megszabadulnia tőle és végleg csak akkor tüntek el, mikor a HIV-fertőzés ellen kezdett el gyógyszereket szedni Ron.
8. Zavarodottság vagy koncentrációs zavarok
A HIV-fertőzéssel kapcsolatosan kialakuló zavarodottság és koncentrációs zavaroklehetnek a demencia jelei is, de ez főként idős korban jelenik meg. A HIV-fertőzésa zavarodottságon és koncentrációs zavarokon kívül más problémákat is okozhat, például memóriazavart, viselkedési problémákat, például indokolatlan mértékű dühötvagy ingerlékenységet. Emellett mozgásproblémákhoz is vezethet: ügyetlen mozdulatok, koordinációs zavarok, írási nehézségek.
9. Fekélyek és herpeszek
A szájherpesz és a genitális herpesz a korai és a késői stádiumban lévő HIV-fertőzésnek is lehet jele. Ha valakinek herpesze van, az veszélyes lehet a HIV-fertőzés szempontjából. A HIV-fertőzöttek gyakrabban szenvednek herpesztől, mivel az immunrendszerüket legyengíti a HIV-fertőzés.
10. Zsibbadás és gyengeség
A késői stádiumban lévő HIV-fertőzés okozhat zsibbadást és bizsergést a lábakban és kezekben. Ez a tünet azoknál a betegeknél is előfordul, akiknek kezeletlen diabéteszük van. „Ez az az állapot, mikor az idegek ténylegesen károsulnak.” - mondja dr. Malvestutto. Ez a tünet gyógyítható különböző fájdalomcsillapítókkal, valamint olyan gyógyszerekkel, amelyek az idegekre hatnak.
11. Menstruációs zavarok
Az előrehaladott HIV-vírus befolyásolhatja a menstruációt is, lázat, valamint enyhébb ciklusokat is okozhat. Ezek a változások valószínűleg összefüggésben vannak a súlyvesztéssel és a beteg nők rossz egészségi állapotával és magával a fertőzés előrehaladott állapotával, nem csak a fertőzéssel magával. A HIV-fertőzött nők esetében a menopauzát is korábban észlelték, hiszen normálisan a 49-51 év közöttieket érinti ez a betegség, míg a fertőzötteknél már megjelent 47-48 éves korban.
Szinte napra pontosan hat éve nyitotta meg kapuit Magyarországon a Névtelen Utak Alapítvány védett háza. A szervezet azoknak a nőknek igyekszik segítséget nyújtani, akik prostitúció, szexuális kizsákmányolás vagy emberkereskedelem áldozataivá váltak. A nem hétköznapi feladatokról, kihívásokról az alapítvány névtelenséget kérő munkatársát kérdeztem.
Kitálalt munkájáról a luxusprosti (18+)
Szexmunkások ritkán osztják meg a nagyvilággal a munkájukkal kapcsolatos titkokat, egyikük azonban most mégis kivételt tett. Egy 25 éves prostituált elárulta, volt már dolga mikropéniszű, azaz 3–5 centiméter hosszú férfiassággal rendelkező pasival is, de összeakadt már ennél jóval nagyobb méretűekkel is. Olvasd tovább!
Kik fordulnak önökhöz segítségért?
Az alapítvány célcsoportját azok a nők képezik, akik szexuális kihasználás, prostitúció, emberkereskedelem áldozatai voltak, illetve akik úgy érzik, kihasználják őket. Eredetileg 18 év fölött fogadtunk be lányokat. Ezt a határt azonban levittük 16 évre, ugyanis fiatalabbaktól is érkeztek megkeresések.
Az alapítvány célcsoportját azok a nők képezik, akik szexuális kihasználás, prostitúció, emberkereskedelem áldozatai voltak Forrás: Shutterstock
Kik dolgoznak önöknél?
A kolléganőmmel ketten dolgozunk teljes állásban, emellett 20–25 önkéntes segíti a munkánkat. Az egyik jogászunk például egy újságcikk kapcsán jelentkezett. Orvos, pszichológus, mediátor, fotográfus is van közöttünk. Az önkénteseink között férfiak is vannak, de túlnyomó többségben nők dolgoznak nálunk.
Kik válnak legkönnyebben prostitúció áldozataivá?
A nevelőotthonokban, nevelőszülőknél élő lányok a legveszélyeztetettebbek, valamint a diszfunkcionális családból származók, akik valamilyen abúzust, szexuális vagy érzelmi molesztálást éltek át. Mivel az önértékelésük erősen sérült, a „ragadozók” könnyen kiszúrják ezeket a lányokat, mert sebezhetőek, és rájuk szállnak. Munkát ajánlanak nekik, ők pedig a naivitásuk miatt elfogadják a felkínált lehetőséget. Olyan is előfordul, hogy a megkérdezésük nélkül berakják őket egy autóba, és elviszik őket. Volt két lány, aki külföldi munkára jelentkezett, hogy szobalányok legyenek vagy szezonálisan konyhán dolgozzanak. A helyszínen derült ki, hogy szexmunkáról van szó. Amikor elutasították ezt a fajta munkát, bezárták, megbilincselték, megverték, megerőszakolták őket. Így dolgoztatták őket, míg meg nem tudtak szökni. Valakit a saját testvére adott el a diszkóban, mást a mostohaszülő vagy éppen a vér szerinti.
A legkönnyebben a nevelőotthonokban élő, valamint a diszfunkcionális családból származó lányok válnak a prostitúció áldozatává Forrás: Shutterstock
Bajban vagy?
Ha emberkereskedelem, prostitúció vagy szexuális bűncselekmény áldozata lettél, hívd a +36 70 664 9497-es telefonszámot, vagy küldj anonim üzenetet IDEkattintva.
Mi taszítja az embert prostitúcióba?
Leginkább az alacsony iskolai végzettség és a mélyszegénység. Valaki azért lesz prostituált, mert a gyerekének szeretne mindent megadni, valaki krónikus beteg és a gyógyszereit szeretné kifizetni, valaki a saját vagy a partnere – valójában a stricije – tartozásait szeretné törleszteni. Akad, aki szerelemből marad együtt a futtatójával, mások drogért vagy lakhatásért árulják magukat, mert például nem akarnak hajléktalanszállóra költözni.
Mi kell ahhoz, hogy valaki ki tudjon törni a prostitúcióból?
Először is el kell érni egy érzelmi, fizikai vagy lelki mélypontot, hogy valakiben megfogalmazódjon a változás iránti vágy. Ezután el kell dönteniük a lányoknak, hogy abba akarják hagyni. Ahhoz, hogy ki tudjanak szállni ebből az egészből, természetesen segítségre van szükségük, valakinek erőt kell adni nekik. Ilyenkor a rendőrségre mennek, egy klienstől kérnek támogatást vagy megkeresnek minket. Akad olyan lány, aki a szökését három évig készítette elő. Egyébként is nagyon veszélyes a munkájuk, de kockázatot kell vállalniuk, hogy el tudjanak szökni. Ilyenkor mindent hátrahagynak. Iratok, ruha, pénz, élelem nélkül érkeznek hozzánk.
El kell érni egy érzelmi, fizikai vagy lelki mélypontot ahhoz, hogy valakiben megfogalmazódjon a változás iránti vágy Forrás: Shutterstock
Hogyan segítik a prostituáltak reintegrációját?
Egy nemzetközi szervezet részeként a kanadai központú Névtelen Szolgálóktól vettünk át egy franchise modellt. Igyekszünk minél több mindent megtanítani a hozzánk fordulóknak, hogy normális, szabad, önálló életet élhessenek, képessé váljanak az önálló munkavégzésre és ne tudják őket kihasználni, kizsákmányolni.
A felhasznált tananyagot olyan nők írták, akik egykor maguk is a szexiparban dolgoztak. A hozzánk fordulóknak teljesen ingyen tudunk egyágyas szobákat felajánlani a – négy fő befogadására alkalmas – biztonságos szállásunkon. Amikor valaki bekerül hozzánk, részt kell vennie a rehabilitációs-reintegrációs programunkon, ami hétfőtől péntekig, 10-től fél 4-ig tart. Heti lebontásban ösztöndíjat adunk a résztvevőknek, ha bejárnak a programokra. Ez havi szinten 30.000 forint bevételt jelent a lányoknak. A közös munkánk általában fél évig, egy évig tart. Ennyi idő szükséges ahhoz, hogy lelkileg, fizikailag össze tudják magukat úgy szedni, hogy munkaképesek legyenek, tudjanak tanulni, dolgozni, tehát önálló, szabad életet élhessenek.
A szervezet igyekszik minél több mindent megtanítani a lányoknak, ami a reintegrációhoz szükséges Forrás: Shutterstock
Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy valaki prostitúció áldozata legyen?
A megelőzés során fontos szerepe van a bűnmegelőzésnek, a prevenciónak. A Kiállok érted című színdarab az áldozattá válás folyamatát mutatja be. Eddig ötvenöt alkalommal adták elő a színészek, elsősorban gyerekotthonokban, hogy felhívják a fiatalok figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre. Ezenkívül Mennyit érsz? címmel társadalomérzékenyítő kiállítást is rendeztünk, valamint egy fotókiállításon mutattuk be a bántalmazás arcait. Szükség van arra, hogy az emberek a dolgok mögé lássanak, mert erős előítéletek működnek a társadalomban. Igyekszünk ezeken is tompítani.
Kérjük, hogy adója 1%-val ön is támogassa a Névtelen Utak Alapítvány munkáját! Adószám: 18293209-1-42
Amikor a függők leállnak, a szerek hiánya hatalmas fekete lyukként tátong az életükben. Sokaknak nehéz ezt az űrt betölteni, ezért máshoz nyúlnak, mint amit előtte használtak, így lesz például a drogosból alkoholista. De hogyan lehet ezt kivédeni? Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns új írásából kiderül.
Miért fontos, hogy a drogokról leálló függők teljes absztincenciát tartsanak? "Miért nem ihatok majd később néha alkoholt?" - hallja sokszor a kérdést Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns munkája során. “Hiszen nekem sosem volt problémám az alkohollal” - mondják. A szenvedélybetegsegítő el szokta mondani a saját személyes tapasztalatait, valamint azokat, amiket a munkája során szerzett.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
Fotó: Shutterstock
Azt látom, hogy azok a droghasználók, akik nem tartják a teljes absztinenciát, és a drog vagy gyógyszer helyett elkezdenek iszogatni, nagy valószínűséggel válnak alkoholistákká, vagy az alkohol miatti befolyásoltság miatt könnyen újra szerhez nyúlnak. Alkoholista nyilván nem egyik napról a másikra lesz az ember, hanem lassan, óvatosan kúszik be az illető életébe. Ha abbahagyjuk valamilyen szer kényszeres, addiktív használatát, az az űr, amit a szer betöltött, nem múlik el azonnal, és ha eközben elkezdünk más tudatmódosító szert használni, nagy eséllyel attól válunk idővel függővé.
Az említett űr betöltéséhez sok időre és sok önmagunkon való munkára van szükség, és eközben nem árt az éberség, mert a visszaesés lehetősége még így is mindig fennáll. Azt szokták mondani, mindenkinek egy karnyújtásnyira van a pohár, annak is, aki egy napja nem, és annak is, aki már húsz éve nem iszik.
Közismert példa a keresztfüggőségre, hogy amikor valaki leszokik a cigarettáról, vagy az alkoholról, kompenzálni kezd más elérhető örömforrásokkal, például elkezd jóval többet többet enni. Az aktív droghasználatom alatt én is váltogattam a szereket, amint csökkentettem vagy épp elhagytam kis időre a heroint, azonnal ugyanolyan mértékű egyéb szerrel pótoltam a hiányt: főleg amfetaminnal és alkohollal, megspékelve nagy mennyiségű Xanax-szal.
A rehab után minden figyelmeztetés ellenére kísérletezni kezdtem az alkohollal, és rövid időn belül alkoholistaként, mértéktelenül kezdtem inni, ám még időben sikerült padlóra kerülnöm, és azt letennem. Erről itt is írtam korábban.
Volt bennem egy kurva nagy fekete lyuk
Sok olyan szerhasználó is van, aki csak azért nem válik alkoholistává, mert az alkohol hosszabb-rövidebb idő alatt újra visszavezeti a választott szeréhez. Ma volt nálam pont egy lány, aki azt mesélte, neki nem az alkohollal van gondja, (amúgy de, azzal is!), hanem a kokainnal, csak az a baj, hogy ha inni kezd, akkor azonnal vágyni kezd a kokainra, és be is szerzi ilyenkor.
És onnan még nincs vége a történetnek, hogy a függő teljesen abbahagyja a szerhasználatot. Nálam a drog és az alkohol használattal való felhagyás a viselkedési addikciók széles tárháza nyílt meg. Még nagyon a felépülésem elején voltam. Volt bennem egy kurva nagy fekete lyuk, egy univerzum méretű, ami továbbra is ott tátongott, és éhesen várta, várta? követelte!, hogy etessem. Erre ezer dolog alkalmas. Kaja, csoki, gyúrás, pornó, internetes párkereső oldalak, stb… Kinek mi.
Gyakran mondják, inkább a munka vagy a sport legyen a függőséged! Én evvel egyáltalán nem értek egyet, mivel minden függőség alapvetően negatívan befolyásolja az ember életét. Egy sport- vagy munkafüggő élete ugyanúgy rámehet a szenvedélyére, mindkettő menekülés a valóság elől, mindkettőre rámehet az illető egészsége, családja és egyéb szociális kapcsolatai. Ugyanaz a mozgatórugójuk ugyanis. Erről majd egy későbbi cikkben fogok írni részletesen.
Fotó: Shutterstock
Evés
A túlzásba vitt zabálás már a rehabon is jelentkezett, majdnem száz kilóra felhíztam az érkezési hatvanvalahány helyett. Komoly harcok indultak én és az étel között, amiben többnyire utóbbi állt nyerésre. Az egész felépülésem alatt komoly kihívást jelentett a súlyom és így van ez mind a mai napig.
Annak ellenére is szinte naponta mérem magam, hogy már jó ideje teljesen rendben vagyok a súlyommal. Évente két-három kg megy föl-le, de ez nekem oké. Mindenestre tagadhatatlan, hogy azóta is különös viszony van köztem és az ételek közt. Sokat beszélek róla, eléggé központi helyet foglal el az életemben.
Kényszeres sportfüggőség
A rehabról való kikerülésem után kényszeres testedzés volt az első, amit túlzásba vittem.. Majdnem minden nap mentem konditerembe, és több órán át kínoztam magam a súlyokkal, figyelve, hány centit nőtt a karom, mintha evvel egyenes arányban nőtt volna a megkapott nők száma is, de sajnos nagyon nem így volt. Szerencsére nem vetettem be a ma annyira divatos vegyi tömegnövelőket. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor először találtam benn egy véres fecskendőt, amiben sejthetően nem heroin volt, hanem valami gyúráshoz használt “okosság”.
Fotó: Shutterstock
Amikor ez lecsengett, jött az úszás, amit sok évig űztem, szintén teljesen kényszeresen. Majdnem minden nap úsztam 2,5 kilométert. Észrevettem, hogy idővel az úszás köré szerveződött az életem, szinte rosszul voltam a gondolattól, hogy akár egy nap is kimaradjon, gyakran a munkám is ennek rendeltem alá, halál fáradtan mentem dolgozni utána. A kapcsolataimra is negatívan hatott. Inkább lemondtam programokat, családit, barátit egyaránt, csak hogy mehessek.
Olyan volt, mint amikor szpídet szúrtam
Volt, hogy azért mondtam le egy randit, mert tudtam, annyira fáradt leszek, hogy már a szexhez se lesz kedvem. Annyira le tudtam magam fárasztani, hogy kifejezetten hátráltatott a nap hátralevő részében, teljesen passzívvá váltam utána. Ennek ellenére nap mint nap mentem és mindig elhatároztam, hogy most másként lesz, de nem lett.
Olyan volt, mint régen, amikor olyan szpídet szúrtam - mert csak az volt akkor a városban -, ami valami olyannal volt beütve, hogy minden egyes alkalommal fejgörcsöt kaptam tőle, és én mégis mindig újra próbáltam, hátha most másképp lesz. Ezt hívják őrületnek. Ugyanazt csinálom és más eredményt várok! Kb. két éve tudtam ezt elengedni az úszást úgy, hogy hetente kb. kétszer úszok és a távot is csökkentettem, nem történik semmi, ha picit pihenek, vagy kevesebb lesz belőle, mint 2,5 km.
A sport mind a mai napig elmaradhatatlan része az életemnek, de most már többféle dolgot űzök, futok, úszok, focizok, kondizok, és már kevésbé vagyok kényszeres vele. Annyi dolog, feladat, öröm van az életemben, hogy a sport már csak egy örömforrás a sok közül. Most a sport van értem és nem én vagyok a sportért.
Egy portugál civil szervezet megkérdőjelezi azokat a kényelmes előítéleteket, amelyek szerint a mentális problémákkal küzdő, drogfüggő hajléktalan emberek nem alkalmasak arra, hogy önálló otthon teremtsenek maguknak.
A hagyományos felfogás szerint a hajléktalan emberek nem alkalmasak arra, hogy azonnal otthont teremtsenek számukra. Először hajléktalanszállóra, majd átmeneti szállásra kerülnek, és csak miután érdemesnek bizonyultak, kaphatnak állandó lakást. Különösen így van ez akkor, ha a hajléktalan ember mentális problémákkal és drogfüggőséggel is küzd (ez gyakran előfordul sajnos). Ez utóbbi esetben először a teljes absztinencia elérését tartják szükségesnek ahhoz, hogy a hajléktalan ember állandó otthonra tegyen szert.
Ezt a szemléletet fordítja a feje tetejére az amerikai eredetű elsőként lakhatást (housing first) megközelítés. A módszert Sam Tsemberis dolgozta ki 1992-ben és azóta világszerte bevett módszernek számít a hajléktalanság felszámolásában. Azon a felismerésen alapul, hogy a lakhatási kérdés megoldása nem következménye, hanem feltétele kell legyen a mentális problémákból/drogfüggőségből való felépülésnek. Ott, úgy és azzal kell segíteni az embereknek, ahol, ahogyan és amire szükségük van. A lakhatás nem kiváltság, hanem emberi jog! Ez gyakorlatilag az ártalomcsökkentő szemlélet alkalmazása a lakhatási problémák kezelésére. Ezen a szemléleten alapul a portugál CRESCER (portugálul annyit tesz: "növekedés", "gyarapodás") nevű civil szervezet elsőként lakhatás programja, az É UMA CASA. Ezt a programot nemrég Budapesten is bemutatták a szervezet munkatársai egy EU-s projekt keretében tartott szakmai találkozón, így volt alkalmam közelebbről megismerkedni vele. A program kezdetei 2013-ig nyúlnak vissza, és a város egyik elszegényedett, Mouraria nevű negyedének szociális rehabilitációját célzó nagyszabású program részét képezte. A Budapest számos kerületében tapasztalható gyakorlattal ellentétben ugyanis a városrehabilitáció nem a szegény lakosság kiszorítását és rendészeti úton való megfegyelmezését, kirekesztését jelentette. Éppen ellenkezőleg, olyan innovatív szociális vállalkozásokat, kezdeményezéseket támogatott a városvezetés, amik a hátrányos helyzetű csoportok tagjait teljes jogú polgárokként kezelték, akiknek éppúgy joguk van a támogatáshoz, mint a középosztálybeli társaiknak.
A program keretében drogfüggő embereknek ajánlják fel, hogy saját otthonuk lehessen. Mégpedig nem a leglepukkantabb szociális bérlakásokat kapják meg, hanem a város különböző részein piaci alapon bérelt lakásokhoz juthatnak. A beköltözésnek nem feltétele a teljes absztinencia vállalása. Ellenben egy szerződést kötnek a CRESCER-el, amiben vállalják, hogy a (jövőbeni) jövedelmük 30%-át az albérleti díjra és rezsire fogják fordítani. Vállalják azt is, hogy havonta legalább 6 alkalommal részt vesznek a szervezet szakemberei által szervezett tanácsadáson és foglalkozásokon. Folyamatos támogatást kapnak ahhoz, hogy új életet kezdjenek és a meglévő mentális/drogproblémáikkal foglalkozzanak. Az év 365 napján 24 órán keresztül bármikor beszélhetnek az esetmunkással, aki hozzájuttatja őket a szükséges egészségügyi és szociális szolgáltatásokhoz, segít nekik a tanulásban, munkavállalásban és gyermeknevelésben. Nagy hangsúlyt fektetnek a közösségi részvételre, arra, hogy a kedvezményezettek nem egyszerűen "kliensek", de maguk is cselekvő, döntéshozó részesei a beavatkozásoknak.
Egyik első kérdésem persze az volt a CRESCER munkatársaihoz, ami valószínűleg más magyar szakemberekben is felmerül: mit szólnak ehhez a szomszédok? Vajon nem utálják ki azonnal a drogfüggő, alkoholista, mentális problémákkal küzdő embereket a lakóközösségből? És itt jön a számunkra, magyar városi viszonyok közé szocializálódottak számára legmeglepőbb rész: a program működik. A lakóközösségben felmerülő problémákat, konfliktushelyzeteket szinte mindig sikerül kezelni. A szervezet nagy hangsúlyt fektet a szomszédok, a főbérlők felvilágosítására, és nagyon pozitívak a tapasztalataik. Számos olyan eset van, amikor a főbérlő egyenesen leszállította az ingatlan bérleti díját, miután megértették vele a program fontosságát.
A program nem elszigetelten működik: jó be van ágyazva egy jól működő szociális és egészségügyi ellátórendszerbe, együttműködik, és nem harcol az önkormányzattal, az állammal és a rendőrséggel. Egyik fő támogatójuk maga a portugál köztársaság elnöke, aki személyes befolyásával, tekintélyével segíti a program eredményességét, társadalmi elfogadottságát.
Lássuk az eredményeket! 2013 óta 50 hajléktalan embert sikerült tartósan otthonhoz juttatnia a szervezetnek. 2018-ban 35 lakást béreltek piaci alapon a városban és 39 embernek nyújtanak otthont. A kedvezményezettek 89%-a nem tért vissza a hajléktalanságba. 90% jelentősen csökkentette a drogfogyasztását, számosan léptek a felépülés útjára. Jelentősen javult a résztvevők fizikai és mentális egészsége, jólléte, hozzáférése különféle szolgáltatásokhoz. És amit gyakran nem becsülünk meg igazán: a résztvevők 100%-a jelentős javulást mértek a pszichológiai tesztek az önbecsülés, önértékelés terén. A helyes önértékelés kulcsszerepet játszik az értelmes, tartalmas életben.
.
A CRESCER vezetője átveszi a Gulbenkian Alapítvány rangos dját az elsőként lakhatás programért
És mennyibe kerül ez az egész? 21 euróba per résztvevő per nap. Sok ez? Nem kevés. De ha azt nézzük, hogy milyen tetemes károkkal jár az emberek és az egész társadalom számára a hajléktalanság, akkor bizony nem sok. Vajon mennyibe kerül szállókat, menhelyeket fentartani, mennyibe kerül a kezeletlen drogfüggőség vagy a tökéletesen eredménytelen rendpárti rendészeti politikák? A hatásvizsgálatok szerint az elsőként lakhatás programok nem csak eredményesek, de költséghatékonyak is: magyarul pénzt spórolnak meg az adófizetőknek.
Az EU támogatásának köszönhetően ma már Magyarországon is vannak az elsőként lakhatást koncepción alapuló programok, bár nem célzottan drogfüggő embereknek szólnak és közel sem működnek olyan kitűnő társadalmi beágyazottsággal. Leépülő szociális és egészségügyi (és addiktológiai) ellátás mellett a szakemberek gyakran szélmalomharcot vívnak. Sajnos a mai magyar valóságban, ahol az alapszabály az, hogy aki leszakad, lemarad, vagy egyszerűen csak problémákkal küzd, abba rúgjunk bele még egyet, alig akarjuk elhinni, hogy egy ilyen program működhet. Pedig éppen a paternalista, rendpárti szemléletünkkel van a fő probléma. Ha az embereknek támogatást, segítséget, szeretetet, közösséghez való tartozást, önbecsülést nyújtunk, akkor meg tudják változtatni az életüket. Ha a politika végzi a dolgát, hallgat a szakemberekre, támogatja és nem gáncsolja a munkájukat, ha a közösségek erejét hagyják kibontakozni, akkor valóságos csodákat lehet tenni. Ez a valódi nemzeti együttműködés.
Számtalan negatív hatása lehet életünkre, ha hajlamosak vagyunk különböző függőségekre. Azonban a szenvedélybetegségre való hajlam talán az evolúció során alakult ki, mégpedig jó indokkal.
Génjeink határozzák meg, hogy mennyire vagyunk képesek függeni valamitől, legyen az egy kábítószer, a szerencsejáték, egy szerelmi kapcsolat vagy éppen az adrenalin. Egyes emberek esetében jóval könnyebben alakulnak ki függőségek, mint másoknál, ez a „szerencsétlen alkat” pedig egész életünket, sőt szeretteink életét is rossz irányba befolyásolhatja. A statisztikák szerint például csak az USA-ban minden nyolcadik ember szenved valamiféle addikciótól, elsősorban az ital iránti szenvedélytől. A Scientific American szerzője, Judy Grisel, azonban úgy véli, a függőségre való öröklött hajlamnak – legalábbis evolúciós szinten – nem csak negatív hatásai lehetnek.
Az új élményeket és a veszélyeket keressük
A szerző – aki maga is korábban kábítószer-függő volt, a pennsylvaniai Bucknell Egyetem idegpszichológusaként pedig a szenvedélybetegségek kutatását választotta szakterületének – szerint már az is árulkodó, hogy ennyire nagy számban és a történelem kezdete óta van jelen életünkben ez a genetikai „rendellenesség”, mely azt jelezheti, hogy nyilvánvalóan valamiféle céllal alakulhatott ki bennünk a törzsfejlődés alatt. Az efféle örökletes eredetű jellemzők általában azért jelennek meg, hogy egy adott, esetleges történés előfordulásakor aktivizálódjanak egy konkrét cél (például egy mérgező anyaggal szembeni magasabb szintű védelem) érdekében. Kérdés tehát, hogy milyen evolúciós célt szolgál számunkra a függőség.
Habár a különböző addikciók számtalan okra vezethetőek vissza, általánosságban elfogadott az a nézet, miszerint egyfajta új, addig ismeretlen élmény keresése motivál minket arra, hogy kipróbáljunk különböző tudatmódosító szereket vagy éppen extrém sportokat. Ezek az élmények örömmel tölthetnek el bennünket, melyekre aztán folyamatos vágyni kezdünk, ha pedig nem kapjuk meg, kielégítetlenséget érzünk. Nem véletlen, hogy kamaszkorban (mikor előszeretettel igyekszünk új dolgokat megismerni) hág a legmagasabbra a különböző szenvedélybetegségek kialakulásának veszélye.
A kamaszkor ebben is törékeny időszakFotó: IGphotography / Getty Images Hungary
Mindemellett a közelmúltbeli kutatások eredményei szerint a káros függőségek megjelenéséhez inkább környezetbeli, mintsem lelki okok járulnak hozzá, hiszen nem mindegy, hogy megadatott-e számunkra annak lehetősége, hogy új élmények iránti vágyódásunkat egészséges kereteken belül elégíthessük ki.
Grisel szerint mindez azt bizonyítja, hogy a függőségre való hajlam azért alakult ki az evolúció során, hogy őseink sikeresen felül tudjanak kerekedni a környezetükből rájuk zúduló veszélyeken, helyt tudjanak állni az olyan kihívást jelentő helyzetekben, mint az élelemszerzés, az extrém időjárási viszonyok vagy egy gyermek születése az őserdő közepén. Hiszen mindezekhez az szükséges, hogy az adott közösségben legyenek olyan vakmerő egyedek, akik nem riadnak vissza egy-egy rizikósabb szituációtól, sőt kedvükre való, ha megküzdhetnek azokkal. A társadalomban természetesen egyszerre vannak jelen olyan személyek, akik folyamatosan új élményekre vágynak, hajszolják a veszélyeket, illetve olyanok, akik inkább a saját komfortzónájukon belül maradnak életük nagy részében. Ez az egyensúly működőképes egységet formál az adott csoportból.
Mivel napjainkban (ideális esetben) egyre kevésbé kell a természet elemeivel megküzdenünk, ahogy ismeretlen kontinenseket sem igazán fedeznek már fel, sokan mesterséges úton, az alkohol vagy a kábítószerek révén próbálják kielégíteni a veszélyek hajszolására irányuló vágyaikat. Éppen ezért sikeres módszernek bizonyulhat a káros szenvedélyek ellen úgy fellépni, ha kevésbé ártalmas és valódi élményt nyújtó módokat találunk rá, hogy érintett embertársaink kielégíthessék veszélyek és izgalmas, új tapasztalatok iránti sóvárgásukat.
Az újabb szociálpszichológiai kutatások is alátámasztják, hogy a szavaknak mágikus ereje van, és akkor is meghatározzák az emberek gondolkodását, ha ennek nincsenek tudatában.
A drogszakmában szinte közhelynek számít, hogy a magyar társadalom európai viszonylatban is különösen elutasító a drogfogyasztókkal szemben. A közvéleménykutatások szerint az emberek a legkevésbé "kábítószer-használót" szeretnének szomszédnak. Tekintve, hogy az Ingelhart-féle Világ Értékindex szerint a magyar közgondolkodás zárt- és racionális, ami inkább az ortodox kultúrákhoz, mintsem a nyugati társadalom gondolkodásmódjához teszi hasonlatossá, ez nem meglepő. Amivel kevesebbet foglalkozunk, hogy vajon a nyelvhasználatunk, a beszédmódunk mennyire járul hozzá a megbélyegzéshez és kirekesztéshez. A vonatkozó szociálpszichológiai kutatások szerint bizony nagy mértékben.
A Pennsylvania Egyetem kutatói tavaly augusztusban publikálták annak a vizsgálatnak az eredményeit, ami szerint a különféle címkéző fogalmak használata, mint például a függő (addict) és az alkoholista (alcoholic) jelentős negatív elfogultságot eredményez. Még akkor is, ha az alanyok ennek nem voltak tudatában. Ezt az elfogultságot hivatott mérni az "implicit asszociációs teszt", amelyet most alkalmaztak először a drogfogyasztással kapcsolatos terminológiára. Ez a teszt számos más területen (pl. rasszizmus) mutatott ki tudattalan negatív előítéleteket, amelyek bizonyos fogalmakhoz kötődtek. A kutatás szerint az emberek jóval kevésbé viszonyulnak elutasítóan valakihez, akit "szerhasználati problémákkal küzdő embernek" (person with a substance use disorder) hívtak, mint akit függőnek (addict) neveztek.
Azt már korábbi hasonló kutatások is megerősítették, hogy a személy-központú nyelvhasználat jelentős szerepet tölthet be a megbélyegző hozzáállás leépítésében. Így például ha egy kutatásban "mentális betegségekkel küzdő személyekről" kérdezték az alanyokat, jóval kevesebb előítéletről tettek tanúságot, mint ha "elmebetegekről" vagy "mentális betegekről" kérdezték őket.
A magyar nyelv különösen álszent, ha a tudatmódosító szerekre terelődik a szó. A magyar köznyelv (hibásan) megkülönbözteti egymástól a legális "élvezeti szereket" és a gyógyszereket az illegális szerektől, és csak az utóbbiakat illetjük "drog" és "kábítószer" szóval. (Pedig az alkohol és a kávé is drog, és a kannabisz is lehet gyógyszer.) A legtöbb alkohol- és gyógyszerfüggő büszkén különbözteti meg magát a "drogosoktól", "kábszeresektől". A "drogos," "kábítószeres" vagy "kábítószer-használó" szavakról az emberek többsége elég borzalmas dolgokra asszociál, és ezt a médiában alkalmazott dehumanizáló képi világ (ha egy cikk drogokról szó, akkor sötét, ellenszenves figurák jelennek meg, tűvel a karjukban) is felerősíti. A dehumanizálás egyik legrosszabb példája az utóbbi időben a dizájner drogokat használó emberek lezombizása.
Ezért aztán amikor drogfogyasztókról írok vagy beszélek, próbálom ezt minél kevésbé stigmatizáló módon tenni. Anélkül, hogy olyan nyakatekert kötelező PC-formulákat kreálnánk, amik idegennek hatnak a magyar nyelvben, ezt egyszerűen azzal is el lehet érni, ha hozzátesszük, hogy "ember". Ne hajléktalanokról beszéljük, hanem hajléktalan emberekről, ne drogosokról, hanem drogokat fogyasztó emberekről, ne drogfüggőkről, hanem drogfüggő emberekről, vagy szerhasználati problémákkal küzdő emberekről. Ez a pozitív nyelvhasználat önmagában persze csodát nem képes tenni, de hosszú távon hozzájárulhat az előítéletek leépítéséhez.
Számos olyan terápiás módszer, közösség létezik persze, ahol az egyik központi elem éppen a betegségtudat kialakítása, vagy az, hogy a kliens saját viselkedését problémásként ismerje fel. Egy csoportban, gyűlésen például fontos szerepe lehet annak, hogy egy résztvevő felépülő szenvedélybetegként, függőként fogadja el és nyilvánítsa ki magát. Fontos azonban látni, hogy más egy terápiás folyamaton/közösségen belül megnyilvánulni, kommunikálni, mint a közéletben.
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az," írja Tolsztoj. Nagyon igaza van. Oliver Sacks neurológus ezt így fogalmazta meg: "Biológiailag, fiziológiailag nem vagyunk túl különbözőek egymástól. Történetileg, a narratívánk szempontjából azonban mindannyian egyediek vagyunk." És ezt az igazságot rá lehet vetíteni a drogjelenségre is. Akár a betegség-modellben gondolkodunk, akár társadalmi adaptációs technikának, tanult viselkedésnek tartjuk a drogfüggőséget, látnunk kell, milyen sokfélék a drogfüggő emberek és milyen sokféleképpen tudja valaki elszúrni az életét. Nem az határoz meg minket, hogy milyen drogot használnunk és függők vagyunk-e vagy sem.
A sportolóknak 2,5, a futóknak pedig 3,5 százaléka szenved egy különös sportbetegségben, a testedzésfüggésben. Ha a futás átveszi az irányítást az ember élete fölött, akkor már nem egészséges.
„Azért futok, mert a szülés utáni depressziómat le akartam küzdeni, és a gyógyszereket is el akartam hagyni.” „Azért futok, mert így vezetem le a munkahelyi stresszt.” „Nekem nehéz letenni a futóórát. Nem örömből futok. Úgy már nem tudok, a teljesítmény hajt.” „Az egészségemet akarom megőrizni a futással.” „A futástól érzem magam teljesnek. Nem mintha nagy eredményeim lennének. Nincsenek. De ettől érzem magam egésznek.” „Rettegek az öregedéstől. A fizikai leépülést szeretném a futással megelőzni.” „A gyerekeimnek szeretnék a futásomon keresztül példát mutatni. Milyen lenne az már, hogy cigivel a számban küldöm őket edzeni? Inkább azt lássák, hogy ha ideges vagyok, nem egy felest iszom, hanem elmegyek futni.”
A Generali Runner’s World őszi futótáborában vagyunk, Visegrádon. A résztvevők – zömmel hobbifutók – arra keresik a választ, ki miért kezdett el futni. A kérdést Menczel Zsuzsa pszichológus tette fel, aki két futóedzés között a testedzésfüggésről beszél. A táborban ugyanis nemcsak technikailag fejlődhetnek a résztvevők, hanem a futással összefüggésben előadásokat hallgathatnak táplálkozásról, mentális folyamatokról, rekreációról, regenerációról.
Fotó: Merész Márton
– Nyolc éve kezdtem futni – kezdte előadását Menczel Zsuzsa személyes élmények megosztásával –, az első gyerekem születése után. Pedig mindig utáltam, a gimnáziumban próbáltam magam felmentetni. Aztán vettem egy futócipőt, és belejöttem. Közben triatlonoztam is. Egészen a maratonig tartott a lelkesedésem, aztán másfél éve mégis abbahagytam a futást, inkább a crossfitedzést választottam. Egy éve született meg a második gyerekem, vele kezdtem ismét futni. Most az újrakezdő fázisban vagyok, és nagyon jólesik babakocsival futni – mondta, illusztrálva azt, hogy milyen, amikor valaki nem rabja az edzéseknek, amikor a futás az örömszerzés élményéről szól.
– Amikor sportolunk, szerencsés esetben nem mások elvárásainak akarunk megfelelni, nem kényszeresen csináljuk
– mondja a szakember, aki korábban is szenvedélybetegségekkel foglalkozott pszichológusként. – Néhány éve, egy fitneszteremben elsétált mellettem egy lány, akit nyugodtan illethetünk a csontkollekció kifejezéssel. A látványa felzaklatott, mert éreztem, hogy segítenem kellene, de nem tudtam, hogyan szólítsam meg. Ez szöget ütött a fejembe, az élmény után találtam rá a testedzésfüggőség jelenségére, és kezdtem el foglalkozni a témával. A testedzésfüggés nem evészavar, de közel áll hozzá – meséli. Menczel Zsuzsa a téma szakértője lett, 2017-ben a doktori disszertációját is erről írta.
Menczel Zsuzsa , Fotó: Merész Márton
De hol húzódik az egészséges mozgás határa, és hol kezdődik az, ami már függésnek tekinthető? Mi a túl sok? Különös fénytörésbe helyezte a témát az a tény, hogy a Runner’s World futótábor résztvevői az előadás pillanataiban is követték az ultrafutó-viadalok egyik legfelkapottabb versenyét, a Spartathlont, ahol 26 magyar induló állt rajthoz, hogy teljesítse a 246 kilométeres Athén–Spárta-távot. (A nők versenyét Maráz Zsuzsanna nyerte, a férfiak között Bódis Tamás negyedik lett.) Magyarországon is egyre népszerűbbek az extrém ultraversenyek, de Menczel Zsuzsa szerint ilyen viadalokra is fel lehet készülni úgy, hogy az edzések ne vegyék át az irányítást a sportolók élete felett.
A testedzésfüggés még nincs benne a köztudatban, erről tanúskodik az is, hogy a tábor résztvevői közül kevesen tudtak válaszolni arra a kérdésre, vajon hogyan jellemezhető ez a szenvedélybetegség.
Menczel Zsuzsa elmondta, hogy ez nem véletlen, hiszen a betegséget csupán negyven éve írták le először.
A testedzésfüggés egyik jellemzője – ami persze más függőségekre is igaz –, hogy az illető minden gondolata az edzés körül forog, kikészíti vele a családját, rámehet a párkapcsolata, vagy annyira lekötik a napi edzések, hogy már képtelen új párkapcsolatot kialakítani.Súlyosabb esetben – ahogy a szerfüggőknél is látjuk – elhanyagolja a munkáját, kötelezettségeit.
– A függő azért edz, hogy ne érezze rosszul magát – állítja a pszichológus. A betegséget szakember tudja diagnosztizálni, de akadnak egyértelmű intő jelek. Ha igaz valakire, hogy a testedzés a legfontosabb dolog az életében, ha konfliktusok adódnak az edzések szervezése miatt a környezetével, ha a testedzést arra használja, hogy „elfusson a problémák elől”, ha kényszeresen növeli az edzésmennyiséget, illetve ideges, rosszkedvű és feszült lesz, ha ki kell hagynia egy edzést.
Bizonyos személyiségjegyek hajlamosíthatnak a problémára. Ilyen például a perfekcionizmus (a tökéletességre való törekvés), az alacsony önértékelés, az extraverzió, a szorongásra való hajlam. De a betegség hátterében kulturális tényezők is állhatnak.
– A mai fogyasztói társadalom a médián keresztül olyan testképet sugall, ami miatt sokaknak a fiatalság megőrzése, a vékonyság elérése első számú céllá válik az életben. Aki vékony, az megdolgozott érte, a siker fokmérője a kinézet, s ez táplálja az edzésfüggést, ami gyakran párosul evészavarral is – fejtette ki a szakember.
A résztvevők közül többen felvetették, hogy a futás gyakran úgy érkezik az emberek életébe, hogy eleve egyfajta szerfüggést szeretnének kiváltani a sporttal. Jellemző például, hogy a dohányzásról, az alkoholról való leszokás egyik eszközévé válik az intenzív sport, ami egyébként gyakran pszichés betegségek, például a skizofrénia és a depresszió terápiás kiegészítője is lehet.
– Jobb a testedzésfüggés, mint ha valaki heroinfüggő lenne, ez nem vitás. De ha átveszi az irányítást az ember élete fölött az edzés, az már nem egészséges. Hiszen rámehet az életem, a családom élete. A sport ekkor már nem segíti a mindennapjaimat, hanem károkat okoz. A sportolók általában egészségtudatosak, ám ha túlzásba viszik az edzést, éppen hogy az egészségüket kockáztatják.
Menczel Zsuzsa magyar kutatási eredményekkel is megismertette a Runner’s World tábor résztvevőit. A lakosság fél százaléka szenved testedzésfüggésben, de ha a sportolókra szűkítjük a kört, akkor az arány már 2,5 százalék (a heti egyszer sportolók körében). A futók az egyik legveszélyeztetettebb csoport, náluk az arány már 3,5 százalék.
– A sérülés arra jelzés, hogy valami nem stimmel. Vagy a futóedzések mennyisége, vagy a távok nem illeszkednek a képességeinkhez, edzettségi szintünkhöz – magyarázza Menczel Zsuzsa. Szerinte a sérülés is sok jelzést adhat a sportolónak arról, hogy edzésfüggő-e. Ha ugyanis nem amiatt bánkódik, hogy baj van a testében, hanem amiatt dühös, hogy nem futhat, az már figyelmeztető jel. – A sérülés lehetőség arra, hogy fejlődjünk. Meg tudunk egy kicsit pihenni, el tudunk gondolkodni magunkon. Lehet konstruktív folyamat, amelyben életünk egyéb területein is érdemes elgondolkodni, nem ott van-e most éppen tennivalónk, hiszen ha mindig csak futunk, ezt kiszorítjuk az életünkből.
Brit kutatók szerint az ember bele is halhat a szerettei elvesztése miatt érzett szívfájdalomba. A londoni St. George Egyetem kutatásában 30 ezer 60 év feletti brit lakos vett részt.
Sunil Shah, a kutatásban résztvevő orvos elmondta, a szenvedésnek hatásai vannak az egészségre. A stresszhormonok szintjének megnövekedése vérrögöket képezhet és magas vérnyomást eredményezhet. Azon személyek esetén, akik közeli hozzátartozójukat, vagy barátjukat veszítették el, megnő a szívinfarktus és agyvérzés kockázata. Ez különösen a tragédia utáni első hónap alatt magas, majd az idő múlásával fokozatosan csökken.
Vannak, akik fájdalmukban elveszítik az étvágyukat, nem tudnak aludni, ez pedig jelentősen gyengíti az immunrendszert. Azok esetében, akik krónikus betegségeikre szednek gyógyszereket, ám a gyász miatt hanyagolják a gyógyszeres kezelést, még nagyobb a kockázata az infarktusnak és az agyvérzésnek. Ezért különösen fontos a család és a barátok részéről, hogy a lehető legtöbb időt töltsék a gyászolóval, főleg az első három hónapban.
Veszélyes emocionális helyzetek nem csak halálesetekkor állhatnak elő, hanem például válás, vagy lottónyeremény esetén is, hisz ilyenkor túlteng az adrenalin a szervezetben, ami jelentősen megterheli a szív működését
Bár tavaly október óta elvileg tilos életvitelszerűen közterületen tartózkodni, ezen a télen kevesebb hajléktalan ember ment be éjjeli menedékhelyekre, mint az elmúlt három évben bármikor. A Február Harmadika Munkacsoport éves hajléktalanfelmérése szerint akik mégis bent aludtak, azok a hideg miatt tették, de a büntetéstől való félelemből sokan magántelkekre húzódtak. A hajléktalan emberek többsége szerint nem a büntetés jelenti a megoldást, inkább emberi lakhatási viszonyokra lenne szükség.
Azt egyetlen szociális szervezet sem tudja pontosan megmondani, hány hajléktalan ember él Magyarországon, a Február Harmadika Munkacsoport azonban 1999 óta minden év február harmadikán felméri, hogy az adott pillanatban mennyien élnek fedél nélkül az országban.
Az idei felmérésben 8568-an vettek részt, február 3-án tehát legalább ennyien biztosan hajléktalanok voltak, ismertette a 21. adatfelvétel eredményeit a munkacsoport vezetője, Győri Péter csütörtökön. A megkérdezettek közül 6268-an éltek hajléktalanszállón, 2300 embert pedig az utcán értek el. A hajléktalanság kapcsán sokan hajlamosak a fővárosra koncentrálni, azonban fontos adat, hogy a válaszadók nagy része, 5166 ember vidéki volt.
Három csapás
A felmérésről szóló sajtótájékoztatónak a “Harmadszorra sem ez a megoldás …” címet adták, utalva arra, hogy az elmúlt években, három lépésben az egész országban büntethetővé tették az életvitelszerű közterületen tartózkodást. Először 2012-ben engedélyezték a helyi önkormányzatoknak, hogy rendeletet alkossanak erről, amit hiába semmisített meg az Alkotmánybíróság, 2013-ban egy Alaptörvény-módosítással újra engedélyezték. Harmadik csapásnak a 2018. október 15-én hatályba lépett törvényt nevezik, amely mindenhol betiltotta az utcai hajléktalanságot, már helyi rendeletekre sincs hozzá szükség. (Arról, hogy a felmérés készítésében is részt vevő Gurály Zoltán szerint miért problémás a törvény, ebben az interjúban olvashat. Egy másik cikkben pedig jogászokkal beszéltük át, mi a gond a tiltással).
A felmérésből kiderült, hogy az elmúlt évben összességében csökkent a közterületen élő, vidéki hajléktalanok száma, miközben Budapesten többen lettek.
A csökkenés 2015 óta figyelhető meg, a kedvező munkaerőpiaci mozgások következtében ugyanis a munkaképesebbek kikerülhettek a hajléktalan létből. Más kérdés, hogy ők milyen körülmények között laknak, Győri Péter szerint sokan konténerekbe és tömegszállókra kényszerülnek a munkáért cserébe.
Nem a büntetés miatt mentek be a szállókra
A kutatók külön kíváncsiak volt arra, hogy a hajléktalanok bementek-e a szállókra a tavalyi hajléktalantörvény elfogadása után. A szállások adatai szerint Budapesten kevesebb fedél nélküli ember vette igénybe az éjjeli menedékhelyet, mint az azt megelőző három év bármelyikében. A törvény bevezetése után körülbelül két hétig növekedett az igénybevevők száma, ami nagyrészt az időjárási viszonyoknak volt köszönhető, de ez a növekedés a hónap végére ki is fújt. (Ha érdekli, milyen körülmények uralkodnak a szállókon, ezt a riportunkat olvassa el! Ebben a videóban pedig egy hajléktalan pár mondta el, miért választják a szálló helyett inkább a sátrazást).
Kiderült, hogy azok közül, akik a tavalyi tiltást megelőzően (október 15-e előtt) közterületen aludtak, minden harmadik embert figyelmeztettek ennek jogi következményeire, 46 százalékuk azonban még február elején is közterületen éjszakázott. Viszont vidéki városokban, például Miskolcon és Pécsen 70 százalék körüli ez az arány, ami azt mutatja, hogy vidéken sokkal szűkebbek a lehetőségeik, nem is nagyon volt hová bemenniük. (A pécsi hajléktalanhelyzetről szóló riportunkat itt olvashatja).
Ezek után felmerül az a kérdés, vajon az emberek a jogszabály hatására mentek-e be a szállásokra. Az összes megkérdezettnek mindössze öt százaléka válaszolta, hogy október 15-e után azért nem aludt közterületen, mert attól félt, hogy megbüntethetik, a többiek más okból, többnyire a téli hideg miatt kerestek tetőt a fejük fölé. Az összes megkérdezett 69 százalékát pedig nem is figyelmeztették, és attól sem félt, hogy megbüntetik azért, mert közterületen alszik. A csekély gyakorlati hatás mellett elsősorban a félelem nőtt a körükben.
Az nem igaz, hogy ne lett volna hatása a törvénynek, volt hatása, csak csekély, elsősorban a félelem nőtt az érintettekben
Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány elnöke szerint a hajléktalantörvény következménye, hogy a hajléktalanok vándorolni kezdtek így a segítők is alkalomszerűen találkoznak velük. Nem könnyíti meg a helyzetüket az sem, hogy vannak, akik a rejtőzködést választották, magánkézben lévő területekre húzódtak, mivel így a segítők is nehezebben találnak rájuk. “Négy-öt frekventált aluljáróból viszont valóban eltűntek a hajléktalanok” – mondta. Ahogy korábban bemutattuk, ez már a törvény elfogadását követő napokban is tapasztalható volt.
A többség szerint a büntetés nem megoldás
A kutatók rákérdeztek arra is, hogy a hajléktalanok számára mi jelentene megoldást a helyzetükre. Közel 80 százalékuk szerint az emberi lakhatás biztosítása lenne a legfontosabb, és segíteni kellene a hajléktalanokat, hogy a munkájukból meg tudjanak élni. Elég sokan dolgoznak közülük, de a munkabérük gyakran még az ennivalóra sem elég, nemhogy a lakhatásra. A többség elutasította azt, hogy a büntetés jelentené a megoldást.
Érdekes módon a hajléktalanok tíz százaléka szerint viszont inkább büntetni, mint segíteni kellene őket, és ugyanilyen arányban mondták azt is, hogy az életvitelszerű közterületen tartózkodást börtönnel kellene büntetni. A felmérés készítői szerint ezt leginkább azok mondják, akik jobb minőségű szállón élnek, és jó ötletnek tartanák bekényszeríteni oda a többieket is.
A szociális segítők legtöbb esetben az egyéni szociális munkát, a pénzbeli támogatást és a megfelelő lakhatás biztosítását látják szükségesnek. Szintén sok esetben – elsősorban a szállókon lakók körében – pszichiátriai, addiktológiai kezelésre, gyógyításra, sőt ápolás-gondozásra is szükség lenne. Mivel a munkaképesebbek kikerülhettek a hajléktalan létből, az idősebbek, a fizikai és mentális fogyatékkal élők, a tartósan betegek, a függőségben szenvedők aránya jelentősen megnőtt a hajléktalanok körében.
Továbbá fény derült arra, hogy minden negyedik ember olykor éhezik, tíz hajléktalan közül négy ember feküdt kórházban az elmúlt évben, sokakat ér abúzus a közterületeken, akár hatósági személyek részéről. A fiatalabb hajléktalanok körében jelentősen megnőtt az iskolázatlanok aránya, ami kihat arra, hogy mennyire tudnak kitörni a jelenlegi élethelyzetükből.
Április végén egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. A helyszín a Pest megyei Örkény és környéke, ahol a helyi családsegítő már évek óta szélmalomharcot vív a gyermekprostitúció ellen. Az észlelt eseteknek azonban csak a töredéke végzi a bíróságon, és ennek az elsődleges okai sokszor maguk a futtatott lányok. A rendőrség ugyanis addig nem tesz semmit, amíg bizonyíték nincs rá, vagy a lányok maguk azt nem mondják, hogy kényszerből állnak az utcán. Amíg ez nem változik, a bűnügyi statisztikák köszönőviszonyban sem lesznek a mindennapi helyi tapasztalattal. Neuberger Eszter riportja az Abcúgon
Ez Örkény
– kaptuk a reakciót egy harmincas éveiben járó nőtől, mikor szembesítettük vele, hogy az utcájában, az otthonától négy házzal arrébb, egy 15 éves állami gondozott kamaszlányt dolgoztatott prostituáltként egy helyi család hónapokon keresztül még 2015-ben. Egy, a lakásukkal szemben, szintén a tulajdonukban álló üres házban fogadta a lány a kuncsaftokat, akik az egyik, szexuális szolgáltatásokat hirdető oldalon találkozhattak a kiskorú lány erotikus fényképeivel.
Mindezt, és hogy később a lányt az őt a prostitúcióba belerángató “szerelme” szexrabszolgaként el is adta egy idősödő férfinek, egy április 24-én született bírósági ítélet állapította meg, amiről mi is tudósítottunk. A 15 éves lány futtatója és eladója 6 év letöltendő fegyházbüntetést, az eladásában segédkező ismerőse 5 év letöltendő börtönt kapott, a legnagyobb büntetést pedig a lányt megvásárló és ráadásul meg is erőszakoló idősödő férfi kapta, neki tíz évre kell börtönben vonulnia. Két, a lány futtatásában segédkező vádlott megúszta felfüggesztett börtönbüntetéssel.
A szóban forgó elkövetők – ahogyan az a tényállás ismertetésekor kiderült – a Pest megyei Örkényben és a szomszédos Táborfalván élnek. Mindez pedig azért lényeges, mert az ügyben eljáró bíró az ítélet indoklásában kiemelte: az elmúlt években ezen a környéken elszaporodott hasonló eseteket súlyosbító körülményként értékelte a büntetés kiszabásakor.
Hogy a bíró miről beszélt, azt jól érzékelteti a cikk elején idézett harmincas családanya reakciója. Ő és más megkérdezett helyiek ugyanis egyáltalán nem lepődtek meg azon, amit tőlünk hallottak.
“Sokan dolgoznak itt prostituáltként, és akár még lehet is köztük olyan, aki még nincs 18 éves, nem tudom” – mondta egy másik, fiatal anyuka, aki csak azon rökönyödött meg, hogy az egyik barátnője párja volt az, akit a bíróság gyermekprostitúció kihasználása és emberkereskedelem vádjával – igaz, még nem jogerősen – 6 év fegyházbüntetésre ítélt. “Már egy ideje nem beszéltem vele. Fel is hívom, most biztos kemény lehet szegénynek” – tette hozzá.
A családsegítő is kongatja a vészharangot
Örkény és Táborfalva, valamint Tatárszentgyörgy szociális feladatait egy szolgáltató, az Esély Szociális Szolgálat látja el. Ez az intézmény felelős például a gyermekvédelmi alapellátásért, azaz a családsegítésért, és a vezetője, Kulcsár Etelka az Abcúgnak alátámasztotta a bíróság állítását. A Szociális Szolgálat ellátási területén “valós probléma, hogy fiatalkorúak is prostituálódnak”.
A gyermekvédelmi szakember azt tapasztalja, a gyermekprostitúció áldozatai általában kétféle csoportból kerülnek ki: vagy – a cikkünk apropóját adó esethez hasonlóan – védtelen állami gondozott gyerekek, vagy olyan kamaszlányok, akiket maguk a szüleik vagy családtagjaik visznek bele a prostitúcióba.
Örkényben jellemzően sok nő él ebből a tevékenységből, és észrevettük azt – bár nagyon nehéz bizonyítani – hogy valamikor a kiskorú lányaikat is bevonják a munkába
– mondta Kulcsár Etelka, aki szerint egy ördögi kör rajzolódik ki a környéken mélyszegénységben élő családokra rálátók szeme előtt.
Fotó: Végh László / Abcúg
A helyi társadalom peremén élő, zömmel roma lakosság körében óriási az iskolai lemorzsolódás, sokan még a nyolc osztályt sem tudják megszerezni, 16 éves korukban kihullanak az iskolából. Aki kihullott, az aztán – dacára annak, hogy itt, Pest megyében talán az országban a legegyszerűbb munkát találni – még szalagmunkásként sem tud elhelyezkedni. A nehéz fizikai munkával járó építőipari munkákból a nők eleve kimaradnak, a versenyben maradó közmunka pedig kevés a megélhetéshez. Ekkor jön képbe a szexmunka, amit korábban leginkább a Budapestről kivezető 5-ös főút mentén, most már gyakrabban internetes hirdetőfelületeken keresztül végeznek a lányok.
Így van, hogy nők vagy fiatal lányok egész nagycsaládokat tartanak el
– magyarázta Kulcsár Etelka, aki szerint a problémához hozzátartozik a drog is. Egyfelől a függőség miatt egyre több pénzre van szükség – a szóban forgó bírósági ítéletből is kiderült, hogy a fiatal lány futtatója kábítószervásárlásra költötte a lány keresetét. Másfelől maguk a prostituáltak is gyakran nyúlnak nyugtatóhoz vagy más drogokhoz, “hogy túléljenek valahogy”.
Ha azt mondja, önként csinálja, senki nem piszkálja a dolgot tovább
Kulcsár Etelkának két, nagyon különböző történet is az eszébe jutott, mikor arra kértük, idézze fel, milyen gyermekprostitúciós esetek kerültek a szeme elé az utóbbi években.
Az egyik egy 14-15 év körüli lányé, akit egyszer durván megverve hoztak be a családsegítő irodájába. A veséjét is fájlalta, és olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. De ez adott lehetőséget arra, hogy a lány elmondja: futtatja a párja. A családsegítő azonnal bejelentést tett a rendőrségen, és elindulhatott a nyomozás.
A legtöbbször azonban nem ilyen egyszerű a megoldás. Kulcsár másik felidézett élménye egyik lánya iskolai osztálytársához kötődik, aki nehéz családi körülményei miatt odasodródott egy olyan örkényi társasághoz, ahol a prostituáltak futtatása bevett megélhetési forma. “Lett egy szerelem, aztán amikor az kezdett múlni, a lányt kirakták az utcára dolgozni. Minden követ megmozgattunk, mondtuk, hogy ő a gyermekjóléti szolgálat védelme alatt áll, de sajnos nem tudtuk megmenteni. Mert aztán már ő sem fogadta el a segítséget” – magyarázta Kulcsár Etelka.
És itt érkezünk el a gyermekprostitúciós esetek felderítésének egyik legnagyobb akadályához.
Hiába érkeznek ugyanis a jelzések a gyermekvédelmi jelzőrendszer különböző tagjaitól: iskolától, családsegítőtől, esetleg védőnőtől – ahogyan persze Kulcsár Etelkáék is jeleztek a gyámhivatalnak és a rendőrségnek mindkét említett esetben -, az észlelt esetek egy jó részéből nem lesz semmiféle rendőrségi ügy.
Ezzel a problémával foglalkozott egy nemrég, 2018 márciusában megjelent, gyermekprostitúcióról szóló ombudsmani jelentés is. Az alapjogi biztos országszerte problémásnak találta, hogy a rendőrség csak nagyon nehezen lendül mozgásba gyermekprostitúciós ügyekben.
A rendőrség állítása szerint ugyanis csak akkor tudják megállapítani, hogy kényszer hatására cselekednek a 14-18 év közötti prostituáltak, ha azt a gyerekek elmondják a rendőröknek.
Ezzel szemben az ombudsman fogalmilag kizártnak tartja az önkéntességet a prostitúcióban, ha azt kiskorú végzi, így nem is lehet más, mint áldozat, és mint ilyen, nem is vonható szabálysértési eljárás alá, ha valamilyen szabálytalanságot találnak a munkája körül. És ami történetünk szempontjából lényegesebb: ennek az álláspontnak a logikája szerint a kiskorú futtatójával szemben meg kellene indítani a gyermekprostitúció kihasználása miatti büntetőeljárást attól függetlenül is, hogy a kiskorú prostituált mit állít: kényszerből vagy önként csinálja.
Gyermekjogi szakértők itt alapvető konfliktust látnak a magyar jog és a kormány által is ratifikált nemzetközi egyezmények előírásai között. A gyermekek védelmét, a szexuális kizsákmányolást és a szexuális bántalmazás elleni európai fellépést segítő Lanzarote-i Egyezmény szerint a gyermekprostitúció minden esetben kényszernek tekintendő – mondta el egy két évvel ezelőtti gyerekjogi konferencián Lápossy Attila, az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának (AJBH) gyermekjogi osztályának vezetője.
Ehhez képest Magyarországon a következő a gyakorlat:
Amikor fiatalkorú prostituálttal találkoznak, a rendőrség, ahogyan a felnőtt prostituáltaknál, ellenőrzi, hogy a fiatalkorú a szabályoknak megfelelően végzi-e a munkáját, ha pedig szabálysértést észlel, például, hogy a lány nem a kijelölt türelmi zónában dolgozik, akkor szabálysértési eljárást indít ellene, aminek a vége akár szabálysértési eljárás is lehet. Vagyis nem áldozatként, hanem elkövetőként jelennek meg itt a fiatalkorú prostituáltak, ami a gyermekjogi szakértők szerint a nemzetközi egyezményekkel teljesen szembe menő gyakorlat.
A felvázolt probléma a bűnügyi statisztikákból is látszik. Adatkérésünkre a Pest Megyei Rendőrfőkapitányság közölte az Abcúggal, hogy 2013 és 2018 között 102 szabálysértési eljárás indult fiatalkorúakkal szemben tiltott prostitúció miatt – ennek ráadásul a nagy része, 67 eljárás, a Dabasi Rendőrkapitányság illetékességi területén, ahová Örkény is tartozik. (Csak érzékeltetésképp: Pest megye 13 rendőrkapitányságra oszlik, ebből egy a dabasi, ami az elmúlt öt évben elvitte a fiatalkorú prostituáltak ellen indult szabálysértési eljárások majd' kétharmadát.)
Ehhez képest az elmúlt öt évben Pest megyében mindössze hét esetben szerepeltek fiatalkorú prostituáltak futtatók áldozataként egy ügyben. Ennyi büntetőeljárás végződött vádemeléssel gyermekprostitúció kihasználása bűntettében, ezek közül megint csak a legtöbb – öt eset – a Dabasi Rendőrkapitányság területén. Összehasonlításképp: országosan összesen 150 ilyen bűncselekményt regisztráltak 2013 és 2018 között.
A bírósági ítélet szerint ebben az örkényi házban fogadta a férfiakat egy prostituáltként dolgoztatott 15 éves lány
Fotó: Végh László / Abcúg
A Bűnügyi Statisztikai Rendszert böngészve az is kiderül, hogy ez a 150 regisztrált bűncselekmény 2013 január 1. és 2018. június 30. között összesen 232 elindult büntetőügyi eljárásból származik. A két szám különbözete mutatja meg, hogy hány esetben nem jutott el az ügy a bírósági szakaszig. A statisztikák szerint az öt év alatt összesen 10 esetben már a feljelentést is elutasította az ügyészség vagy a nyomozó hatóság, 67 esetben pedig egy ponton megszüntették a nyomozást.
A bejelentőt is fenyegethetik veszélyek
Ami az Örkényben megismert történeteket illeti: a Kulcsár Etelkától megismert kettő mellett a harmadikat a település általános iskolájának egyik pedagógusa mesélte el, amikor arról kérdeztük, az iskola felső tagozatos tanulói között felismerhetők-e az áldozatok. A névtelenséget kérő tanár azt mondta, az iskolában ugyan nem emlékszik felismert gyermekprostitúciós esetre, de olyan volt már, hogy egy volt diákjáról derült ki, hogy kiskorú prostituált.
“Nyolcadikból épp, hogy elballagott, amikor a Lajosmizse és Kecskemét közötti útszakaszon autózva a volán mögül láttam az út szélén állva strichelni” – mondta a pedagógus, majd hozzátette: azonnal értesítette a családsegítőt a dologról, de nem tudja, hogy lett-e végül büntetőeljárás az esetből.
A tanár szerint az iskola a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjaként olyan esetekben jelez a gyámhivatalnak, ha egy diákjával magatartásproblémák vannak vagy túl sokat hiányzik az iskolából, esetleg felszerelés nélkül, ápolatlanul, elhanyagoltan érkezik az iskolába. Ezekből azonban általában nem lehet kiszűrni, ha egy gyereket futtatnak.
Amikor arról kérdeztük, ha a felsoroltak nem jellemzők a diákra, de mégis felmerül a gyermekkori prostituálódás gyanúja, az iskola pedagógusai lépnének-e valamit, a pedagógus azt mondta:
“Alapvetően a mi feladatunk, hogy azt jelentsük, ami az iskolában történik.”
A strichelésen kapott volt tanítványt is inkább “állampolgári kötelességből” jelentette a tanár a családsegítőnek. Szerinte ez egy egyértelmű eset volt, mert szemtanúja volt a gyermekprostitúciónak, de “ez azért egy nagyon súlyos vád” ahhoz, hogy gyanú alapján, bizonyíték nélkül csak úgy dobálózni lehessen vele.
Abba is kevesen gondolnak bele – mondta -, hogy egy kisebb településen, mint amilyen Örkény is, a jelentést tevőket milyen veszélyek fenyegethetik, ha az elkövetők számára kiderül, ők szóltak a hatóságoknak. Bár egy 2014-es törvénymódosítás óta a gyermekjóléti szolgálat és a gyámhatóság már zártan kezeli a gyermek bántalmazása, elhanyagolása miatt jelzést vagy kezdeményezést tevő intézmény, személy adatait, a nekünk nyilatkozó tanár szerint egy kistelepülésen továbbra sem nehéz kideríteni, ki szólt a gyermekbántalmazásról.
Bár a futtatott állami gondozott kamaszlány, Karolina esetében az őt kihasználó férfi egyáltalán nem tartozott a keményvonalas bűnözők közé – ez a tárgyaláson szerzett benyomásunk és a riportunkon róla hallottak alapján is kiderült -, az Ócsai utat, ahol eleinte Karolina is dolgozott, alapvetően striciklánok uralják. Az egyik ilyet, a “Kapitány-klánt” néhány évvel ezelőtt kapcsolta le a rendőrség, és az ügyükben 2017-ben megszületett bírósági ítélet szerint futtatottjaik között legalább négy kiskorú lány volt 2004 és 2014 között.
Az ítélet szerint a Kapitány-klán két másik bandával rivalizálva tartott fenn az Ócsai úton prostituált-hálózatot, de a közös érdek miatt közösen működtettek egy riadóláncot. Az összes civil rendőrautó rendszámát ismerték. Mobilon értesítették egymást, ha gyanús kocsit láttak.
Az egyik – állami gondozott – fiatalkorú prostituáltat a dabasi járőrök gyűjtötték be egyszer. A 16 éves lány, akin verésnyomok látszódtak, elárulta, hogy a klán-főnök 17 éves fia futtatja, és azért verte meg, mert nem akart kiállni az útra.
A Kapitány-ügynek nyolc vádlottja volt, köztük két kiskorú fiú, akiket apjuk már javában betanított a futtatói munkára.
A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság statisztikáiból az is kiderül, hogy az utóbbi években egyre csökkent a tiltott prostitúció miatt intézkedés alá volt prostituáltak száma.
Ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy a prostitúció visszaszorulását jelenti a környéken, maximum azt, hogy kevesebben állnak a tiltott útszakaszokon, és többen pózolnak hirdetésekhez az interneten.
A rendőrség mellett a gyámhivatalnak is küldtünk kérdéseket, arról, hogy az elmúlt öt évben Örkényről és környékéről hány esetben hajtott végre azonnali kiemelést gyermekprostitúció észlelése miatt, de megkeresésünkre cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz.
Azok a szülők, akik azt hiszik, hogy a fesztiválokon, szórakozóhelyeken folytatott rendőri razziák biztonságosabbá teszik a gyermekeik szórakozását, azok nagyot tévednek. Az újabb társadalomtudományi kutatások egyre több bizonyítékot szolgáltatnak ennek az ellenkezőjéről.
- Nézd, ott állnak a yardok a domboldalon! - Hú, gyorsan kapjuk be azt a pár bogyót meg papírt, ami még nálunk maradt! Ennek a párbeszédnek fültanúja voltam egy ismert zenei fesztiválon néhány éve, amikor a rendőrség nagy erőkkel vonult be a rendezvény területére. Végül a razzia - a fesztiválozó fiatalok tömeges átvizsgálása és motozása - nem következett be. Azonban a rendőrség puszta jelenléte is nyilvánvaló negatív hatásokkal járt. És itt most nem egyszerűen arról beszélek, hogy még az illegális tevékenységet nem folytatókra is ingen stresszes hatással van az ellenséges rendőri fellépés (nem beszélve a pszichedelikus drogok fogyasztóiról). A rendőri razziának már a puszta kilátása is kockázatosabbá és ártalmasabbá tette magát a drogfogyasztást és a drogfogyasztók viselkedését. Attól félve, hogy a rendőrök megtalálhatják náluk a szert, sok fogyasztó inkább elfogyaszt mindent, ami nála van. Ez pedig vezethet komoly rosszulléthez, esetleg túladagoláshoz is.
A Drogriporter megalakulásától (2004) kezdve az ún. diszkórazziák gyakorlatának következetes kritikusai közé tartozott. Számos esetben közérdekű adatkéréssel igazoltuk, hogy ezek a razziák milyen költségesek, miközben bűnmegelőző szerepük legalábbis erősen kétséges. 2007-ben az ombudsman is igazat adott nekünk, amikor állásfoglalásában kijelentette, hogy „a diszkórazzia – annak eredményéhez képest is – aránytalanul súlyos sérelmet jelentett meghatározatlan számú fiatalnak, akár előállították a gyanú alapján, akár csak vizsgálatra kötelezték őket."
Azóta egyre több tudományos bizonyíték áll rendelkezésünkre arról, hogy a szigorú rendőri fellépés a fesztiválokon, bulikon nem képes tartósan csökkenteni az illegális drogok keresletét és kínálatát, viszont jelentős ártalmakkal jár. A rendőri ellenőrzéstől való félelem rendszeresen vezet ahhoz, hogy a fiatalok még azelőtt elfogyasztják az összes náluk lévő drogot, mielőtt belépnek egy rendezvényre. Több olyan esetet dokumentáltak, amikor ez halálos túladagoláshoz vezetett. A lebukástól való félelem, a rejtőzködés ezenkívül arra készteti a fogyasztókat, hogy kockázatosabb szereket, kockázatosabb módokon, gondatlanul adagolva használjanak, illetve kockázatosabb forrásokból szerezzenek be.
A International Journal of Drug Policy legújabb számában publikálták azt a cikket, ami partizó fiatalok körében vizsgálta a drogkereső kutyákkal folytatott ellenőrzések hatásait. Ez a kutatás megerősítette, hogy bár a rendőri ellenőrzés nem rettenti el a fiatalokat a drogok fogyasztásától, de rejtőzködőbb, kockázatosabb viselkedésre készteti őket. Az ilyen rendőri fellépésnek az adott szituációban (party, fesztivál) kiváltott hatásain túllépve azt is vizsgálta, hogy azok milyen hosszú távú hatást gyakorolnak az eljárást elszenvedő fiatalokra. Meglepően sok nemkívánt negatív hatást tártak fel. A fiatalok a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség élményéről számoltak be. A ruházatátvizsgálás élménye például sok esetben traumatikus hatásokkal járt, különösen azokra, akik korábban családon belüli erőszak áldozatává váltak. Lehet erre persze vállvonogatással meg szemforgatással reagálni, de érdemes észben tartani, hogy pont a traumatikus élmények, az elszigeteltség és a tehetetlenség az, ami a drogfüggőség jelenségét a leginkább táplálja.
Mégis, a magyar rendőrség még mindig ragaszkodik ahhoz az elavult feltételezéshez, hogy a szórakozóhelyeket és fesztiválokat biztonságosabbá lehet tenni a szórakozó fiatalok tömeges ellenőrzésével és vegzálásával. A rendőri razziák, drogkereső kutyák, pupillás vizsgálatok, ruházat- és táskaátvizsgálás bűnmegelőzési célú alkalmazása mögött álló teóriát a szakirodalom racionális döntéshozatali teóriának nevezi. Eszerint a bűncselekmények (potenciális) elkövetői olyan cselekvők, akik egyénileg, racionálisan mérlegelik a döntéseik következményeit. Ezért hát egy bizonyos viselkedés elkerüléséhez a legjobb módszer az, ha növeljük annak kockázatait és negatív hatásait.
A kritikai társadalomtudományi kutatások azonban alternatív értelmezési kereteteket kínálnak annak megmagyarázására, hogyan lépnek kölcsönhatásba egymással a rekreációs drogszcéna és a jogalkalmazó hatóságok szereplői. Az egyéni cselekvőkről, illetve az egyéni kockázatok racionális mérlegeléséről a kockázati környezetre (Tim Rhodes) helyezik a hangsúlyt, ahol az emberek és különféle nem emberi tényezők bonyolult viszonyrendszere határozza meg az ártalmakat és kockázatokat (ezt nevezik cselekvőhálózat-elméletnek, Action-Network Theory - erről részletesen Cameron Duff cikkében). Az ártalmakat nem kizárólag egy bizonyos drog okozza - hanem az a fogyasztó egyén (set) és a környezet (setting) kölcsönhatásának eredménye. A rendőrségi beavatkozások maguk is részévé válnak a kockázati környezetnek, gyakorlatilag úgy módosítják ezt a két tényezőt, hogy a drogfogyasztás maga kockázatosabbá válik.
Ahhoz, hogy valóban biztonságosabbá tegyük a szórakozást és az éjszakai életet, arra kell törekednünk, hogy úgy módosítsuk a környezet és a szereplők kölcsönhatásait, hogy a kockázatok csökkenjenek. Gyakorlatilag erről szól az ártalomcsökkentő szemlélet. Ennek jegyében úgy kell megterveznünk a drogfogyasztás valós (fizikai) és szociális tereit, úgy kell felkészítenünk a különféle szereplőket, olyan erőforrásokat, eszközöket és képességeket kell elérhetővé tennünk, amelyek lehetővé teszik az ártalmak elkerülését. A támogató, kockázatokat minimalizáló környezetnek éppúgy részét képezi a hideg víz a csapokban és a biztonságos beengedési rendszer, mint a sorstárs segítők, a drogbevizsgáló programok vagy a személyzet megfelelő továbbképzése.
Választhatod azt, hogy nem dolgozol magadon, boldog tudatlanságban viszed tovább az otthonról hozott mintákat, és ezt hívod életnek. Vagy választhatod azt, hogy belefogsz az önismereti munkába, az elakadásaid megkeresésébe és feldolgozásába szakemberi segítséggel, azaz: elmész pszichológushoz. Igen ám, de utóbbi döntésnek van egy sor olyan következménye, amire senki nem figyelmeztet az elején, pedig nagy szükség lenne rá. Dr. Gyurkó Szilvi, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz éve maga is terápiába jár, most megteszi.
–
Lassan egy évtizede ücsörgök különböző fotelokban, és mesélek a velem szemben ülőnek arról, hogy miről álmodtam, mit éreztem egy-egy helyzetben, vagy hogy mit éltem át gyerekként.
Először akkor kértem egy barátnőmet, hogy ajánljon nekem pszichológust, amikor egyetem után a legjobb haverom külföldre költözött a családjával, én meg azt éreztem, hogy nem tudom ezt a veszteséget feldolgozni.
Azt hittem, csak pár beszélgetés lesz, sírok picit, aztán eljövök. Végül három évre ott ragadtam, mert kiderült, hogy az egész szomorúságom mögött az anyám halála után megrekedt gyászfolyamat áll.
Puff neki!
Három év után felálltam, pontosabban külföldre mentem, majd hazatérve újabb krízis, és én újra ott találtam magam a fotelban ülve, zsebkendőt szorongatva, sírva-panaszkodva. Akkor éppen a házasságom végét kellett elgyászolni. Ez a kör két évig tartott.
Majd jött egy hosszabb szünet, egy pszichológusváltás, és most újabb két év után azt érzem, ha ennek is a végére érek, talán akkorra már elfogynak az elmesélendő történeteim, és helyre kerül mindaz, amit helyre lehet rakni.
Ez már csak azért is jó hír, mert egyszer kiszámoltam, hogy kb. egy kisebb budai öröklakás árát sikerült beletennem ebbe a sztoriba. Erre szokták mondani: az utolsó fillérig megérte.
Persze a pszichológus nem csak a pénz miatt jelent valódi elköteleződést. Időt is kell szánni rá, meg van egy csomó dolog is, amit senki nem mond el előre (legalábbis nekem nem mondták el), úgyhogy most megpróbálok segíteni azoknak, akik belevágnának ebbe az egészbe. Szerintem ezeket a dolgokat fontos mindenkinek tudnia. Csak hogy tudja, mit vállal.
Annyit azért még előrebocsátok, hogy az én csomagom elég nagy volt. Nyilván a megéléseim is ennek megfelelők.
1. Nincs visszaút
Ha rendesen elkezded, és elhatározod, hogy a végére jársz a dolgoknak, akkor nem lehet visszafordulni. Szerintem nincs olyan, hogy „Oké, én eddig akartam csak jönni, most megállok”. Pontosabban lehet ilyesmivel próbálkozni, de jó eséllyel hosszú távon elég nehéz lesz tartani ezt az elhatározást.
Pandóra szelencéjét nem lehet visszazárni, csak ha az ember számba vette az összes démont, ami kiszökött rajta. Lehet persze olyat csinálni, hogy az ember azt mondja, hogy köszöni, nem kéri az egészet. De ez általában az elején megtörténik. Ha már eljutottál valameddig, akkor muszáj végigcsinálni.
Én például gyakran mondogattam az elején, hogy nekem ezt senki nem mondta.
Senki nem mondta, hogy nincs résre nyitott ajtó. Ha egyszer odaállsz, és ráteszed a kezed a kilincsre, aztán meg átlépsz a küszöbön, akkor csak előrefelé lehet menni.
Maximum annyi a könnyítés, hogy leülhetsz, megállhatsz menet közben.
2. Megérted, hogy miért mondják, „boldogok a lelki szegények”
Gyerekként sosem értettem ezt a mondatot. Hogy lehet boldog az, aki nem ért valamit, aki valamiben hiányt szenved. Aztán pár évnyi terápia után, amikor kiderült számomra, hogy „francba, ebből nem lehet kiszállni, ezt végig kell csinálni”, akkor rájöttem, mit jelent. Hogy vannak emberek, akik úgy élik az életüket, hogy fogalmuk sincs arról, valójában mit miért tesznek. Hogy a saját, gyerekkorban beléjük égetett mintáikat viszik tovább, és ismétlik ugyanazokat az üres, igazából sehova nem vivő „megoldásokat”, amik miatt valójában nem is róluk szól a saját életük. Persze ettől még ez élet. Egy bizonyos fokú tudatlanságban leélt, boldog élet.
Azok meg, akik nem ezt választják, hanem a saját megoldásaik és választásaik szerint elindulnak egy önismereti úton – bármi legyen is ez (pszichodráma, asztrológia, vallás, tréningek) –, rájönnek, hogy mindennek ára van. Az első ár pedig, amit ezen az úton fizetni kell, az a boldog tudatlanság elvesztése.
3. Rohadt nehéz lesz
Senki nem figyelmeztet, hogy időnként a pszichológus mészárlást rendez. Látszólag csak ül veled szemben, és kérdez, vagy éppen hallgat, te meg lassan mindent elveszítesz.
Az anyádat, akiről azt hitted, hogy szeret téged. De kiderül, hogy persze, szeretett, de amúgy meg egy önző, éretlen, labilis nő volt, akinek te voltál a legkönnyebben elérhető önmegvalósítási felület, így aztán minden pozitív érzés benned tele van kétellyel és bizonytalansággal. Az apádat, aki narcisztikus, a nagyszüleidet, akik bántottak, és kivételeztek a testvéreddel, a testvéredet, aki nem tudott veled mit kezdeni, és ezt úgy mutatta ki, hogy attól még neked volt bűntudatod.
Minden egész eltörik, minden láng csak részekben lobban, és neked mindent újra fel kell építened. Az alapjaitól.
4. Teljesen kikészít fizikailag is
Vannak időszakok, amikor az ember csak vonszolja az életét. Amikor annyira megviseli az épp aktuális folyamat, hogy semmit nem képes (és nem is akar) csinálni. Mármint fizikailag. Csak feküdni, vagy ülni csendben és úgy, hogy senki ne szóljon hozzá. Persze csak keveseknek van lehetőségük ilyenkor szabadságra menni. Én időnként csodálkozva nézek vissza egy-egy negyedévre: „Ezt vajon hogy a frászban bírtam ki, és bírták ki velem azok, akik körülöttem vannak?!”
Nagyon sok türelmet és elfogadást igényel a környezettől is, ha az ember terápiája éppen belobban.
5. Hullámmozgás az egész
Gimiben imádtam a fizikát. Főleg azt a részét, amikor a kis autó egyenes vonalú, egyenletes pályán közlekedett. Gondoltam, az élet is ilyen. Az ember elindul egy irányba, aztán egyszer odaér. Aha. Hát, nem. Minden hullámmozgással terjed. A fény is, az érzéseid is, az életed is. Vannak jobb részek, és vannak rosszabbak. Van, hogy épp kezdesz jól lenni, és akkor kapod a legnagyobb csomagot. Ilyenkor mondja majd a pszichológus, hogy „azért, mert most már el bírod hordozni”. Ennyi. Magadban lehet, hogy még hozzáteszed: csessze meg.
6. Fogadatlan prókátor leszel magad is
Hát, szerintem a világon az egyik legnehezebben viselhető embertípus, aki épp most kezdi a terápiát, már megvan az elköteleződése, van is tapasztalata arról, hogy ez mennyire jó, és milyen szuperül működik. Úgyhogy szórja is az igét szerteszét. Már látja a többiek bajait, élesebben megmutatkozik számára, hogy kinek hol van elakadása, úgyhogy segít is mindenkinek. Jól elmondja, mit és hogyan kellene csinálni. Az ég áldja meg a barátaimat, akik nem harapták el a torkomat öt éve, amikor én is így működtem. Jó hír, hogy idővel azért az ember megtanulja, hogy tartsa meg magának a véleményét.
7. Az önismeret divat. A terápia stílus
Ha belevágsz egy terápiába, és elköteleződsz a folyamat mellett, beleengeded magadat, megszenveded, megtapasztalod, elsiratod, és felfedezed, majd elkezded érezni magadban az erőt, a megtalált saját hangot, a felfedezett belső békét, akkor találod majd csak igazán mókásnak a női lapok „önismereti” kvízeit, épp divatos (most, azt hiszem, a mindfulness a legmenőbb) pszichológiai tanácsait. Végtelenül mókásak ezek a 2000 karakterben megírt lelki világmegváltások. Persze, ennek is van értelme (felkelti az érdeklődést), de ez csupán divat. A sajátod (a stílusod) csak a saját döntésednek megfelelő terápiás folyamat lehet.
Persze sokat lehetne még írni arról, hogy milyen, amikor az ember terápiába jár. Meg hogy mire lehet számítani.
De igazából az a helyzet, ha meghozod a döntést, hogy belevágsz, annál jobbat, mint hogy végigcsinálod, nem nagyon tudok elképzelni.
Azért is fontos számomra, hogy őszintén beszéljek erről, mert még mindig tabu, ha valaki úgy dönt, hogy keres magának egy pszichológust. Ócska közhely, de mégis úgy van, hogy ha megvágom az ujjamat, azonnal rakok rá ragtapaszt. Ha viszont a lelkemen van egy seb, rosszallón néznek rám, ha meg akarom gyógyítani. Ezen muszáj lenne változtatni.
A munkában és az életben is rengeteget köszönhetek a pszichológusoknak. Darabjaira tört gyerekeket, széthullott életeket segítettek összerakosgatni a munkában. Az életemet meg már el sem tudom képzelni úgy, hogy mi lett volna, ha kb. 10 éve nem döntök úgy, hogy elindulok ezen az úton.
A pszilocibin nem csak a gyógyászatban hozhat forradalmi áttörést, de segíthet abban, hogy jobban megismerjük és megértsük a világ és benne az elménk működését.
Legalizálják a varázsgombát egy amerikai városban" - olvashattuk az egyik népszerű Internetes hírportálon. Nos, legalizálásról (legális termékként való szabályozás) nincs szó, de még valódi dekriminalizálásról (a fogyasztás nem bűncselekmény többé) sem. A Denverben népszavazás útján jóvá hagyott I-301 törvénymódosítás a varázsgomba (avagy a pszilocibin, pszilocin és beocisztin nevű hallucinogén vegyületeket tartalmazó gombafajok) fogyasztását a legalacsonyabb prioritású bűncselekmények közé sorolta. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendőrség a 21 évesnél idősebb, csekély mennyiségű varázsgombát birtokló vagy fogyasztó felnőttek esetében nem szabhat ki büntetést. A terjesztés továbbra is börtönnel büntetendő bűncselekmény marad. Valójában mindazokban a nyugat-európai országokban, ahol az összes kábítószer fogyasztását dekriminalizálták (pl. Portugália), már régen nem büntetik a varázsgomba használóit.
A reform tehát ebből a szempontból legfeljebb amerikai perspektívából számít történelminek és újnak. Ami mégis figyelemre méltóvá teszi, az, hogy éppen a varázsgombát emelték ki a többi kábítószer közül. Ez arra utal, hogy a kannabisz után egy másik természetes eredetű illegális szer esetében is változik a közvélekedés. És mivel Denver volt az egyik első olyan amerikai város, ahol 2014-ben a fű nem gyógyászati célú termesztését és kereskedelmét az 1938-as szövetségi betiltás óta először újra legálissá tették, érdemes erre odafigyelni. Colorado állam ebből a szempontból a progresszív drogpolitika lakmuszpapírja. A kannabisz legalizálása előtt jónéhány évvel egy ugyanilyen népszavazási kezdeményezéssel szüntették meg a fűszívók büntetését is. Vajon a varázsgomba is megindult a teljes legalizáció útján? És vajon mi magyarázza a varázsgombával szembeni hozzáállás megváltozását?
A pszichedelikus vegyületeket tartalmazó gombák rituális, vallási célú fogyasztása több ezer évre nyúlik vissza Latin-Amerikában. Az aztékok teōnanācatl (isteni gomba) néven ismerték, és fogyasztása még a katolikus misszionáriusok irtóhadjárata után is fennmaradt. Európában Albert Hofmann svájci vegyész azonosította először 1959-ben a pszilocibint, a gomba fő hatóanyagát, amit a Sandoz gyógyszercég pszichoterápiát segítő gyógyszerként hozott forgalomba. Miután azonban az 1960-as években Timothy Leary, a Harvard Egyetem pszichiáterének kísérleteivel népszerűvé és az ifjúsági ellenkultúra egyik szimbólumává vált, a kormány tiltólistára helyezte azt. Ez a döntés évtizedekre lezárta a pszilocibinnel kapcsolatos kutatások útját. A pszichedelikus kutatások reneszánsza csak a 21. század elején érkezett el újra.
A pszilocibin egyik legismertebb kortárs kutatója Roland Griffith, akit az amszterdami pszichedelikus kutatások konferenciáján személyesen is meginterjúvoltam. Griffith professzor a John Hopkins Egyetemen több olyan vizsgálatot folytatott, amelynek során pszilocibint adtak emberi alanyoknak, ellenőrzött környezetben, akiket ezután hosszú időn keresztül nyomon követtek. Az eredmények valóban lenyűgözők. A szeánsz után 1 hónappal a résztvevők 80%-a számolt be arról, hogy a gomba-élmény az öt legmélyebb valaha átélt személyes és spirituális élményük közé tartozik. 90% számolt be arról, hogy elégedettebb az életével és javultak az emberi kapcsolatai. A pozitív változások ráadásul hosszú távon is tartósnak bizonyultak.
Sokan a varázsgomba hatását az álomhoz hasonlítják, az embernek egyfajta szubhumán, állati tudatállapotba való visszahanyatlásának minősítik. Valójában nem ez a helyzet. Dr. Griffith sokkal inkább a mélymeditáció során a misztikusok által átélt spirituális kinyilatkoztatás-élményekhez hasonlítja azt. A misztikus élmények kutatása ma már nem csupán az ezoterikus, áltudományos kóklerek bűvészmutatványainak kategóriájába tartozik. Már Albert Einstein is hangsúlyozta, hogy a spirituális, misztikus élmények a tudományos felfedezésekben is alapvető szerepet játszanak. A korszerű agyi képalkotó eljárások segítségével pedig - képletesen értve - képet alkothatunk a misztikus élményekről.
A pszichedelikus szerek gyakorlatilag "kikapcsolják" az agy alap- vagy nyugalmi-hálózatának (default mode network) nevezett bonyolult rendszert. Ez felelős a hétköznapi éber tudatállapot fenntartásáért. Eközben teljesen megváltoztatják azt a módot, ahogyan az egyes agyterületek kommunikálnak egymással. A varázsgombát használó pszichonauták a létezés végtelen, fraktálszerű komplexitásán keresztül is a valóság alapvető egységének megtapasztalásáról számolnak be. Akárcsak a misztikusok. A kreatív entrópia állapota ez, ahol a létezés dualitása (én/te, külső/belső, múlt/jövő stb.) összeomlik (ego-halál). Átadja a helyét egy transzcendens egység-tudatnak. Természetesen azt, hogy az élményt ki hogyan értelmezi, már a saját világnézete határozza meg (deista vagy éppen ateista értelmezések). Az agyszkennerek segítségével is igazolható azonban, hogy a pszichedelikus élmény során olyan idegösszeköttetések épülnek fel/újra, amelyeknek károsodását figyelhetjük meg például a depressziós embereknél.
Nem véletlen, hogy jelenleg számos klinikai vizsgálat folyik a pszilocibin gyógyászati alkalmazásának lehetőségéről. Az előzetes vizsgálatok szerint pszilocibin egyszeri alkalmazása is jelentősen csökkenti a depresszió tüneteit. Bár a sajtóban kevesebb nyilvánosságot kapott, nem kevésbé történelmi döntést hozott az amerikai Élelmiszer és Gyógyszerügyi Hatóság (FDA) 2018 őszén. Megadta az "áttörést jelentő terápia" státuszt a pszilocibin antidepresszánsként való alkalmazását vizsgáló klinikai kutatások számára. Ez azt jelenti, hogy lehetőség nyílik arra, hogy gyorsított eljárásban éveken belül legális gyógyszerforgalomba kerüljenek pszilocibint tartalmazó gyógyszerek.
Robin Carhart-Harris, a londoni Imperial College neurológus professzora vezetésével Angliában megalakult az első Pszichedelikus Kutatóközpont. Kollégáival ő végzi el az első placebo-kontrollált, duplavak klinikai vizsgálatot, aminek során a pszilocibin hatását hasonlítják össze a hagyományos antidepresszánsok hatásával depressziós embereknél. A pszilocibin a hagyományos antidepresszáns gyógyszerekkel szemben nem követel meg napi tablettaszedést. A pszilocibin nem csak abban segít, hogy az emberek jobban éljenek, de abban is, hogy jobban megkönnyítse az elmúlásunkat. A halál és a haldoklás korunkban egy medikalizált, sterilizált, gyakran magányos és fájdalmas folyamat. Griffith professzor rákos betegeken végzett kutatásai szerint a pszilocibin segíti a haldoklókat abban, hogy szembenézzenek saját elmúlásukkal, és jobban elfogadják azt. Szintén reménykeltők a pszilocibin alkalmazásának lehetőségei a függőségek kezelésében is.
Fontos azonban leszögezni, hogy a varázsgomba nem valamiféle bölcsek köve, amivel bármit arannyá lehet változtatni puszta érintés útján. Már a korai, 60-as évekbeli kísérletek bebizonyították, hogy a pszichedelikus élmény alakulásában alapvető szerepe van a drog mellett a fogyasztó mentális felkészültségének, állapotának (set) és az őt körülvevő környezetnek (setting). Hiába fog tehát a hátrányos helyzetű településen élő, depressziós és alkoholista Kovács István begombázni, ez önmagában nem fogja gyógyítani a depresszióját vagy az alkoholizmusát. Fontos, hogy az élményre gondosan felkészítsék a fogyasztót, és arra lehetőleg jól megválasztott környezetben, tapasztalt kalauz támogatása mellett kerüljön sor. Az élmények feldolgozására pedig ott a pszichoterápia (amihez sajnos nálunk egyébként is leginkább csak a középosztály és az elit fér hozzá). És mint minden terápiánál, a kezelés itt is akkor érhet el sikert, ha a páciensnek sikerül átformálnia a saját társadalmi környezetét és azt a módot, ahogyan ő működik benne. Mert bár itt gyakran medikalizált problémákról van szó, a valódi okok a rosszul működő közösségekben és az igazságtalan, egyenlőtlen társadalomban, a teljesítménymániás életmódban leledzenek.
Az igazán izgalmas kérdés az, hogy vajon a pszichedelikus szerek hosszú távon vajon képesek lehetnek-e nem csak egyének, de közösségek gyógyítására is? Vajon megtanulhatunk-e velük bánni úgy, hogy segítsenek a fenntarthatatlan profit- és fogyasztás-függőség által sújtott emberiség felépülésében? Amikor Timothy Leary a 60-as években hasonló kérdéseket feszegetett, őrült felforgatónak bélyegezték és száműzték. Részben igazuk volt abban, hogy a hippik gyakran naivul és felelőtlenül álltak hozzá ezekhez a szerekhez. A mai kutatások tükrében, érettebb hozzáállással talán újra feltehetjük ezeket a kérdéseket. Megfelelő szabályozás mellett, ellenőrzött környezetben ezek a szerek olyan távlatokat kínálhatnak nekünk önmagunk és a világuk mélyebb megismerésére és átalakítására, ami túlmutat a modern gyógyászat keretein.
Nagyon súlyos, 250 halálos áldozattal járó, öngyilkos merénylőkkel végrehajtott terrortámadás történt április 21-én Srí Lankán, ami egyaránt sokkolta a helyieket és az egész világot. Mivel a hatóságoknak voltak információik arról, hogy kik készülnek ilyen cselekményre, elég hamar közzétették, kik vettek részt ebben a szörnyű akcióban. Ez újabb sokkot okozott a Srí Lanka-i társadalomban. A támadók jó része ugyanis jómódú családban nőtt fel, külföldön is tanult, mi több, két öngyilkos merénylő a főváros egyik leggazdagabb családjából származik. Hogy történhet meg ez? Mi vesz rá egy jómódú fiatalt, hogy radikalizálódjon és akár a saját életét is kioltsa egy terrortámadásban – sok száz másik ember életével együtt? Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember néz a borzalmas hírek mögé.
–
Ugyanez a kérdés felvetődött korábban, más támadások esetén is, amikor az elkövetőkről kiderült, hogy jó iskolákban tanultak, egyetemi diplomájuk is volt, és a családjaik – ha nem voltak is gazdagok, de – a közösség megbecsült, jómódú tagjának számítottak.
Úgy tűnik, azt szinte természetesnek vesszük, ha egy szegény család gyereke csatlakozik egy szélsőséges ideológiához, és azt hisszük, a jómód vagy ha a család taníttatni tudja a gyereket, egyfajta immunitást is ad a radikalizálódással szemben.
Azt hisszük, hogy a nyomor és a társadalmi kirekesztettség miatti kilátástalanság tehet csak valakit fogékonnyá olyan tanításokra, amiknek a vége egy másik embercsoport iránt táplált olthatatlan gyűlölet, és az erőszak vágya.
Súlyos tévedés.
A XXI. század talán legtöbbet vizsgált és kutatott terrortámadásában, a szeptember 11-i merényletben részt vevő 25 terrorista kétharmada egyetemre járt, többüknek doktori fokozata is volt. A 2005-ös londoni merényletek hátterében jól szituált családokból érkező orvosi egyetemisták álltak. Nem egyedi, hogy az „elit tagjaiból” válik valaki egy ordas eszme szolgálójává.
Igazából a második világháború rémtetteinek vizsgálata óta egyértelmű, hogy a magas iskolákat végzett, tanult, a külvilág számára teljesen normális életet élő, középosztálybeli vagy jómódú családok gyermekei is fogékonyak lehetnek szélsőséges ideológiákra. Csak míg a szegénységet, a kirekesztettséget, a kilátástalanságot természetes módon tudjuk kötni ahhoz, ha valaki elhiszi, hogy mindennek hátterében egy társadalmi csoport, vallás vagy etnikai közösség áll, addig azt hisszük, hogy a pénz és az iskolázottság miatti jobb életesélyek egyfajta „védőfaktorok”.
De miért is tévedés ez? Azért, mert nagyon jó esély van arra, hogy a radikalizálódás hátterében sok esetben valami egészen más áll.
Élt egy Alice Miller nevű pszichológus, aki 1978-ban publikált egy egészen fantasztikus könyvet, amelynek címe: A tehetséges gyermek drámája. Ebben a könyvben (többek között) Hitler gyermekkorát is elemzi, és a saját munkája során szerzett tapasztalataival összevetve azt állítja, hogy
a fiatal felnőttként vagy felnőttként megélt nacionalizmus, a fasizmus és az idegengyűlölet igazából nem más, mint egyfajta menekülés a gyermekkorban átélt szülői bántalmazás, érzelmi elhanyagolás vagy megvetés elől.
Miller úgy gondolja, hogy a gyerekként átélt megalázottság és kiszolgáltatottság fordul át ilyen esetekben „programszerű embermegvetésbe”. Azok fogékonyak az olyan manipulációkra, amelyek másokat lealacsonyítanak vagy arra tanítanak, hogy másokat gyűlölni kell, akiket gyerekként nem tudtak úgy szeretni a szüleik, ahogy nekik arra szükségük lett volna; akiket súlyosan bántalmaztak fizikailag, érzelmileg, vagy más módon kihasználták őket gyerekkorukban. Azonban ezt az élményt elnyomják, elfojtják, és maguk sincsenek tisztában azzal, hogy valójában mi történt velük.
Miller szerint amikor a szülők erőszakosan, megalázó módon vagy manipulatívan nevelik a gyereküket, az mindig sérülést okoz, és kiváltja a megtorlás iránti vágyat. Ezt azonban el kell fojtani gyerekként, nem lehet megélni.
Sokan még azt az élményt is elfojtják, hogy valójában mit éltek át, és kreálnak egy boldog és szép gyerekkort, amiben a szülőnek mindig „oka volt arra”, hogy úgy viselkedjen, ahogy.
Ez az elfojtás ösztönöz arra sok embert, hogy „hazafiasságnak” nevezze, amikor mások házát felgyújtja vagy húsvétvasárnap kioltja egy templomi közösség tagjainak életét.
A gyermekkori bántalmazások áldozatai között vannak, akik magukat kínozzák, és vannak, akik mások iránt táplálnak gyűlöletet. Így tudják elérni, hogy ne érezzék a megkínzott gyerek kétségbeesését.
A gyerekkorban megélt fájdalmat azonban nem lehet sikeresen bedobozolni és kulcsra zárni. Gondolhatjuk azt, hogy meg lehet tanulni a fájdalmat „nem érezni”, azonban ez folyamatos meneküléshez vezet: párkapcsolatokba, alkoholba, más függőségekbe, vagy éppen a teljesítménybe (ezért is adta ezt a címet Miller a könyvnek).
A tehetséges gyermek drámája viszonylag rövidke kis írás – mindenkinek ajánlom olvasásra, akit érdekel, mit okozhat a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás. És hogy miért fontos, hogy tudatossá tegyük magunkban, mi történt, és egy terápia vagy más folyamat keretében olyan élmény legyen belőle, amivel együtt lehet élni. Ha már meg nem történtté nem tehetjük.
Amikor jómódú és tanult terroristákról olvasunk vagy amikor azt érezzük, hogy egy ismerősünk teljes azonosulással fröcsögve tudja szidni az éppen aktuális ellenséget – a muszlimokat, a cigányokat, a migránsokat –, jusson eszünkbe Alice Miller gondolata a traumatikus gyermekkor hatásairól.
És mindarról a sötétségről, amit ezek okozhatnak bennünk, másokban, akár az egész társadalomban.
„Amit a felnőttek gyermekük lelkével művelnek, teljesen az ő ügyük, úgy kezelik a gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy, ahogy egy totalitárius állam bánik a polgáraival. Ám egy felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgáltatott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik semmibe veszik jogait. Mindaddig, amíg nem válunk érzékennyé a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgyakorlásra senki nem figyel fel, senki nem fogja komolyan venni, és általában bagatellizálják, hiszen »ezek csak gyerekek«. Ám ezekből a gyerekekből húsz év múlva felnőttek lesznek, akik mindent visszafizetnek majd saját gyerekeiknek” – írja Alice Miller.
És visszafizettethetik egy egész társadalommal – tehetjük hozzá mi is.
Nagyon sokféle oka lehet annak, ha valaki egy ordas eszmét szolgál. Nincs egyetlen, kizárólagos, mindent felülíró ok – inkább sok apróbb-nagyobb esemény összessége.
Érdemes ezek sorába felvenni a gyermekkori bántalmazásokat is, ezért ha azt olvassuk, hogy egy fiatal erőszakot követett el, ne azt kérdezzük meg, jómódú családból származik-e, hanem azt, hogyan nevelték őt a szülei.
Azt hiszem, valamennyien nagyon közelről ismerjük a szégyen érzését. Utáljuk is. Mégis cipeljük magunkkal, mintha muszáj lenne, mert félelmetesen nehéz megszabadulni tőle. Ha valakihez már gyerekkorában hozzáragasztották, még makacsabb társ. Mint egy ötödik végtag, él velünk, akár akarjuk, akár nem. De a többi végtaggal ellentétben semmi hasznát nem vesszük, nem segít. Soha. Csak nehezít, akadályoz, terhel, és időnként teljesen lebénít. Sebestyén Eszter pszichológus írása.
–
Sokaknak gyerekkorukban szégyellniük kellett magukat pusztán azért, mert gyerekek voltak. Mert nem tudtak még úgy viselkedni, ahogy elvárták volna tőlük, mert bepisiltek például még akkor is, amikor a szülők szerint már nem kellett volna, mert hisztiztek a dackorszakban, amikor amúgy mindenki ezt teszi.
Mert nemcsak jó jegyeket kaptak, mert kiborították a kakaójukat, mert keresgélték a határokat, mert fiú létükre sírva fakadtak, mert hamis hanggal is ki kellett állniuk az osztály elé énekelni, vagy ügyetlenebb mozgásuk ellenére komplett tornabemutatókat tartani. Szégyellhette magát egy gyerek azért, mert hangos, és állandóan zsizseg, vagy az introvertáltak épp azért, mert túl csendesek, szégyenlősek.
Szégyent kellett talán érezni azért is, mert kíváncsiak voltak, mert féltek olyan dolgoktól, melyektől minden gyerek fél („nincsenek is boszorkányok, meg szörnyek, ne legyél már ilyen buta”), mert gyengék, esetleg bátortalanok voltak, vagy lusták kamaszkorukban, sőt még a szexuális érdeklődésük is felébredt.
Szégyent kellett érezni, mert nemet mondtak egy felnőttnek, és nem engedelmeskedtek robot módjára, de gyakran azért is, mert engedelmeskedtek. Mert ezzel épp a saját megszégyenítésükhöz járultak hozzá, és hagyták magukat méltatlan helyzetbe hozni. Szégyellniük kellett magukat, mert nem szerették őket eléggé, mert irritálták a saját szüleiket. Vagy mert figyelemre vágytak, és csak gyerekes eszközökkel tudtak küzdeni a figyelemért, ami viszont idegesítette a környezetüket.
Szégyellhették magukat, ha kritizálni merték a szüleiket, ha kifejezték, hogy valami nem tetszik, ha pedig ezt nem tették, azért is, hiszen „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”.
Minél kevésbé van jól egy gyerek, minél inkább próbálkozik a figyelemfelkeltéssel vagy minél jobban befordul, a szégyenérzetet annál többször ragasztják rá a felnőttek. Amitől a „tünetek” még erősebbek lesznek, a probléma pedig egyre nagyobb. A szégyen, a megszégyenítés mindenféle lelki problémát gerjeszt, az ilyen mókuskerék pedig, ha beindul, azt egy gyerek képtelen megállítani.
Mi a felnőttek reakciója mindezekre?
A felnőttek gyakori reakciója – ha frusztráltak, eszköztelenek, tanácstalanok, ha nem érzik magukat jó szülőnek, jó pedagógusnak –, hogy a gyerek szégyellje magát, hiszen ő váltja ki ezeket az érzéseket a szüleiből.
Ha a felnőtt elveszíti a türelmét, és „elgurul a gyógyszer”, szégyellje magát a gyerek, amiért így felidegesítette őt. Egyszerűbb, mint tükörbe nézni, és észrevenni a tükörkép hibáit, és szembesülni az indulatkezelési problémákkal.
Ha a gyerek állandóan a figyelemért küzd, sokkal szülőkíméletesebb megoldás, hogy szégyellje magát az állandó nyüzsgéséért, mint elgondolkodni azon, miért próbálkozik ennyire fáradhatatlanul a figyelemért? Mitől van ilyen erős hiányérzete?
Ha egy gyerek bepisil, könnyebb megszégyeníteni, mint a gyökerét megkeresni a problémának, vajon retteg-e valamitől, biztonságban érezheti-e magát, megkap-e mindent, amire a lelkének szüksége van?
Ha túl félős, túlságosan befele forduló, mennyivel könnyebb állandóan megalázni emiatt, mint elgondolkodni azon, hogy mi miatt vált ilyenné, történhetett-e vele valami traumatikus? Vajon félhet-e a kapcsolatoktól, az emberektől, vajon van-e biztonságot adó érzelmi kapcsolata, lehetséges-e, hogy állandóan megfélemlítve érzi magát?
Ha egy kamasz bajba kerül, mert keresgél, mert mindenáron szeretne valahova tartozni, mert a szeretetéhsége már veszélyes kapcsolatokba sodorja, milyen végtelenül egyszerű elintézni annyival, hogy rossz társaságba keveredett, és az van rá hatással.
Mennyivel könnyebb ezt mondani, mint felelősséget vállalni érte, és azért az űrért, aminek pótlására olyan kétségbeesetten törekszik. Mennyivel egyszerűbb kritizálni, és megszégyeníteni, mint megpróbálni megérteni, és belegondolni abba, hogy a szeretetéhsége nem csak úgy jön, mint derült égből villámcsapás, hanem fokozatosan alakul ki amiatt, amit nem kapott meg.
Milyen hatásai lehetnek annak, ha belesodorjuk ebbe a gyerekeinket?
A kamaszok különösen sok frusztrációt okoznak, hiszen állandóan tükröt tartanak a szülők elé, és szinte kényszerítik őket, hogy nézzenek bele abba. Ha egy gyerek egészségesen kamaszodik, akkor megkérdőjelez mindent, és mindennek az értelmét, ami körülötte zajlik. Meg kell kérdőjeleznie, és kritizálnia a szüleit ahhoz, hogy rá tudjon érezni a saját megoldásaira, saját identitására, hogy ki tudjon alakítani egy saját világképet.
Mivel az állandó kritikussága nagyon sok frusztrációt szül, és rengetegszer mutatja fel a tükröt, ezért igen erős érzelmi munkával jár egy kamasszal eltöltött idő. Ezt az erős érzelmi munkát úgy lehet legegyszerűbben megspórolni, ha a kamasz gyereket piszkáljuk, és hibáztatjuk mindenért. Csakhogy ez a gyerek lelkének és a szülő-gyerek kapcsolatnak is borzasztóan ártalmas.
Ha egy fiú sír, gyakran férfiak szégyenítik meg automatikusan, mert ez sokkal rövidebb és fájdalommentesebb út, mint együttérezni vele, és visszaemlékezni azokra a helyzetekre, amikor kisfiúként ők maguk is kínkeservesen nyomták, nyelték vissza a könnyeiket, mert ezt várták tőlük, különben mégis milyen férfi lett volna belőlük.
Ha egy gyereket képes egy felnőtt molesztálni, és szexualitásába belevonni, milyen játszi könnyedséggel lehet azt mondani, ő öltözködött, viselkedett kihívóan, ő csábított.
Hát nem lényegesen kíméletesebb, mintha egy olyan valaki néz vissza a tükörből, aki képes egy gyerek iránt szexuális vonzalmat érezni, vagy képes a gyerek feletti hatalmát a szexualitásban is kihasználni? Vagy hogy egy gyereket is be tud mocskolni, mert képtelen az önkontrollra. Mégis, ki akarna ilyen tükörbe nézelődni?
Ha egy felnőtt élettársa, házastársa bánt egy gyereket, akár a sajátját, akár másét, mennyivel könnyebb a gyereket hibáztatni, és a szégyent ráragasztani, mint végiggondolni azt, hogy mit akar, mit tud kezdeni egy bántalmazó társsal, tud-e változtatni rajta, tud-e együtt élni vele, tud-e, mer-e továbblépni.
Vajon hányan cipelhetjük évek, évtizedek óta a gyerekként ránk ragasztott szégyent?
Hány életet nehezíthetett már meg ez az undorító érzés? Vajon hogy alakul az élet később, egy ötödik végtaggal, egy hívatlan vendéggel, aki nemhogy lekopni nem akar, hanem inkább csak növekszik, és egyre nagyobb teret követel magának?
Mivel egy gyereknek az életben maradás záloga, hogy azt gondolja, a szülei jók, a felnőttek jók, ezért nála a szégyen és a bűntudat tulajdonképpen egy önvédelmi eszköz.
Gyerekként automatikusan azt gondoljuk, hogyha valami nem jól alakul, ha nem szeretnek eléggé, ha idegesítünk valakit, ha bántanak, ha elválnak a szülők, vagy ha utálják egymást, ha rossz dolgok történnek, az a mi hibánk. Ezzel sajnos nagyon könnyű visszaélni, mindennél egyszerűbb egy gyereket hibáztatni, és hozzáragasztani a szégyen érzését. Gyerek létéből adódóan nem tud védekezni ez ellen, és sajnos elhiszi, hogy ő a hibás sok mindenért, sajnos magára veszi mások szégyenét.
Akibe pedig gyerekként beprogramozzák, hogy minden az ő felelőssége vagy az ő hibája, annál az embernél sajnos minden életszakaszban számtalanszor fog még aktiválódni ez az érzés. Mindenféle közösségben – legyen szó családról, osztályról, baráti társaságról, munkahelyről – könnyedén megérzik az emberek, hogy ki hajlamos minden konfliktusban, minden feszültséggel teli helyzetben saját maga hibáztatására.
Ha pedig ezt megérzik, úgy akasztják az illetőre saját frusztrációjukat, feszültségüket, mint ruhát a fogasra. A helyzet pedig gerjeszti önmagát, aki leginkább hajlamos elszégyellni magát, azt szégyenítik meg leggyakrabban.
A szégyen egy dologra jó csupán, hogy további szégyent szüljön.
Rengeteg pszichés probléma és betegség gyökere a megszégyenítésben gazdag gyerekkor.
Viszont a pszichés problémákkal küzdő emberek felnőttkorukban szintén gyakran a megszégyenítés áldozatai lesznek, vagy legalábbis ők úgy „általában” szégyellik magukat. Mert felnőttként, szülőként stabilnak és erősnek illene lenni, ezért ebben a korban még nagyobb szégyen fogja körbe a lelki bajokat, a kör pedig bezárul. A szégyen mint ötödik végtag, újra – vagy még mindig – itt van, és köszöni szépen, jól elvan, szépen erősödik, remek közeget kínálunk neki.
A szégyen és a lelki betegségek
Nem igazán tudunk manapság sem mit kezdeni a kényszerbetegségekkel, a pánikbetegséggel, a szülés utáni depresszióval, a különböző fóbiákkal, az önsorsrontó életmódokkal, a táplálkozási zavarokkal, a szenvedélybetegséggel, és még sorolhatnám, mi minden eredhet a hozzánk ragasztott szégyenből. Az ezen problémákkal szemben fellépő tehetetlenség és értetlenség pedig sajnos kiváló táptalaja az ilyen gondokkal küzdő emberek újabb szégyenének.
Bár valójában többen szenvednek különféle lelki bajoktól, mint amennyien pszichésen egészségesek, mégis még mindig fenn van tartva az a látszat, mintha a lelki gondok kirívó jelenségek lennének.
Akikre rányomták a szégyenbélyeget, általában olyan emberekkel való kapcsolat áldozatai, akikről a szégyenérzés könnyedén lepereg.
Semmiért nem vállalnak felelősséget soha, ezért mindig elhitetik a másikkal, hogy minden az ő hibája és felelőssége, ezzel ragasztva hozzá a legborzasztóbb érzések egyikét. Megpróbálja sok áldozat visszatapasztani a szégyenbélyeget oda, ahova az való, de vannak olyan emberek, akikre egyáltalán nem ragad, egy másodperc töredéke alatt olvad le róluk.
Ez azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy a szégyenérzést továbbra is annak kell cipelni, aki megszégyenítés, bántás áldozata. A lelki sebeknél különösen jellemző, hogy az szégyelli, aki kapta, nem pedig az, aki okozta ezeket. De mindig, amikor a saját sebeink miatt szégyent érzünk, annak teszünk szívességet, aki megsebzett bennünket. Mert helyette szégyelljük magunkat, az ő szégyenét cipeljük.
Ezért is van az, hogy mindenféle lelki betegség esetén akkor tudunk elkezdeni gyógyulni, ha a sebeinket vállalni merjük.
Ha találunk legalább egy embert, akinek meg merjük mutatni minden sebünket, anélkül, hogy megszégyenítene. Ha nem hallgatunk tovább, nem takargatjuk a problémáinkat, mert minden hallgatás és takargatás a sebek okozójának kedvez, az elszenvedőt tovább betegíti. A sebezhetőség, sebzettség felvállalása nem gyengeség, és nem szégyen, sokkal inkább a gyógyulás nélkülözhetetlen eszköze. Mert ez az egyetlen út, ahogy a ránk ragasztott szégyent szépen-lassan le tudjuk mosni magunkról.
Ma már nem is kérdéses, hogy a szexfüggőségnek is helye van a szenvedélybetegségek között. A függőség ezen formája egyáltalán nem veszélytelen, a szex megszállottjainak egyre inkább kiüresedik az életük, mely csak a gyors örömszerzés körül forog, társas kapcsolataik pedig gyakorlatilag a nullára redukálódnak, számukra a másik személy csupán eszköz vágyaik kielégítésére. A filmes alkotók számos alkalommal járták már körbe a témát különböző nézőpontokból, mi pedig listára rendezve rangsoroltuk őket. Íme a legjobb filmek a szexfüggőségről.
Az utolsó Pasolini-film De Sade márki nyomán: négy fasiszta egy villában a legváltozatosabb szexuális kínzásoknak veti alá a foglyokat. "A Saloval mindazokhoz fordulok, akik...több»
A huszonéves Lee elmegyógyintézeti kezelését követõen szülõvárosában próbál új életet kezdeni. Hamarosan sikerül elhelyezkednie egy helyi ügyvédi irodában, mint...több»
Sergio szexuális élete nem éppen hétköznapi: bőrruhában és álarcban érzi jól magát. A kukásként dolgozó férfi imádja a munkáját. Amikor találkozik álmai férfijával,...több»
Jon Martello szinte bármelyik nőt megkaphatja, haverjai emiatt egyszerűen csak Don Jonnak becézik. A férfi számára a legnagyobb boldogság azonban, amikor otthon a gépe előtt ülve...több»
A zongoratanárnő főhőse Erika Kohut (Isabelle Huppert), a negyvenéves tanárnő, aki a bécsi Zeneakadémián oktatja a leendő zongoraművészeket. Édesanyjával él közös...több»
A három férfi - köztük a karrierista környezetvédelmi tanácsadó (Ruffalo), a munkájában sikeres, de napi problémákkal küszködő nős férfi (Robbins) és a szellemeskedő,...több»
A Viedrome főhőse Max Renn, a 83-as csatorna elnöke, aki próbál a többi tévétársaság között versenyben maradni, ezért csatornájának programja elsősorban az alantas szexuális...több»
Johnny, a lecsúszott, hajléktalan, gyökértelen munkásember Manchesterből Londonba érkezik. Volt barátnője lakásában húzza meg magát, ahol összejön a narkós albérlővel. De...több»
Theresa tanárként dolgozik, siketeket oktat. Azonban élete teljesen megváltozik, amikor éjszakai bárokba kezd járni. Kezdetben csak a szex motiválja, majd idővel a kábítószerekre...több»
Liz gyönyörű, okos, kedves. Mégis, szinte kerüli a férfiakat. A múltban már annyiszor megégette magát, hogy fél egy bensőségesebb kapcsolattól. A csibészes mosolyú John...több»
Petra sikeres divattervező, karriere csúcsán. Két sikertelen házasságon is túl van már. Asszisztensével él együtt, akit teljesen kihasznál. Egyhangú élete azonban teljes...több»
Brandon (Michael Fassbender) első ránézésre egy harminc év körüli átlagos New York-i férfinak tűnik, aki az élet számos területén sikereket ért el. A felszín alatt azonban...több»
Pierre, egy köztiszteletben álló orvos türelmes megértéssel viszonyul gyönyörű felesége frigiditásához. Ugyanakkor a hideg, szenvtelennek tűnő nagypolgári asszony súlyos...több»
Egy napon Seligman (Stellan Skarsgård) egy összevert nőre talál az egyik sikátorban. Joe (Charlotte Gainsbourg) szemmel láthatóan gondoskodásra szorul. Seligman megszánja a lányt,...több»
Bertolucci legendás alkotásában, Az utolsó tangó Párizsban című filmdrámában megismerhetjük Paul és Jeanne találkozásának történetét. Miután a férfi felesége öngyilkos...több»
Függeni valakitől. Függeni egy társtól. Folyton ugyanolyan embert választani. Valakit, aki függő. És akit töretlenül meg kell menteni. Zimre Zsuzsa írása a társfüggőségről.
Régóta ismerem Andreát, mindig van pasija
Mesél róluk, kizárólag szuperlatívuszokban, mindenki előtt a szőke herceg jelenik meg, aki a tenyerén hordozza Andit. Ám amint a baráti kör találkozik velük, kiderül, hogy a kezdeti rózsaszín szemüveg lehullása után mégsem olyan szép a legény fekvése. Volt, aki folyamatosan megcsalta Andit, ám ő kitartóan bizonygatta, hogy „a Janit viszi a vére”, de csak őt szereti, a másikat a kezdődő alkoholizmusától igyekezett megmenteni, sikertelenül. Az alkoholistával évekig drámáztak, szakítás-békülés-szakítás követte egymást, a baráti kör pedig csak kapkodta a fejét, mint egy teniszmeccsen. Andi eközben minden alkalommal egyre sérültebbé vált, minden férfival egy újabb heg maradt a lelkén. Mégsem bírt leállni, hajszolta a rosszabbnál-rosszabb partnereket.
Andi társfüggő, vagyis – ahogy a szakemberek nevezik – egy mentális zavar kísérő tüneteitől szenved. A dependencia függőségi viszonyt, kapcsolódási problémát jelent.
Akik ebben szenvednek, azok menekülnek a magány elől, nehogy szembe kelljen nézniük önmagukkal.
Mitől függnek a kodependensek?
Persze, kinek, mi. Gondolhatod, de a társfüggőség nagy csapdája, hogy az érintett olyan kapcsolatban ragad, ami nemhogy nem viszi előre, de még le is húzza. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha valaki ragaszkodik a párjához vagy rajong a házastársáért, akkor kodependens, hála istennek erről szó sincs. De, ha megnyugtatóbb, akkor tesztelheted is magad, érintett vagy-e. Az is kérdés, hogy hol a természetes ragaszkodás, és a függés határa? Mikortól mondhatjuk azt, hogy baj van?
Azok, akiknek mások véleménye kifejezetten fontos, és befolyásolja a tetteiket, akik túl szigorúak magukhoz, akik nehezen fejezik ki érzelmeiket, akik rettegnek az egyedülléttől, ők lehetnek érintettek ebben a problémában, de
érdemes visszanyúlni a gyerekkorhoz, mert egy társfüggő sok esetben úgy viselkedik, mint egy kisgyerek.
Egy másik megközelítés a csecsemőkorba helyezi a probléma forrását, egészen pontosan az édesanyával való kötődés zavarához. Ebből kiindulva egy párkapcsolatban is az a cél, hogy pótolják a gyerekkori hiányokat, a problémás kötődést kijavítsák. A legnehezebb helyzet, ha mindkét fél sérült, így mindketten a másiktól várják a hiánypótlást, ám azt egyik sem kapja meg. Ennek hatására a kapcsolat vélhetően nem lesz hosszú életű.
Az érett kapcsolatra jellemző kölcsönösség, kötődés, elköteleződés és autonómia nem fog megjelenni ezekben a viszonyokban, pedig ezek lennének a tartópillérek.
Négyféle kötődési mintázat
A kötődés egyébként is az egyik fontos eleme a párkapcsolatoknak.Nem is kell magyarázni, miért. Viszont a kötődés hiánya párkapcsolati nehézségeket hordoz magában. Mary Ainsworth, kanadai pszichológus négyfajta kötődési mintázatot különböztet meg, a biztonságosan kötődőt, az ambivalenst, a szorongó-elkerülő típust és az elutasító-elkerülő típust. Az ambivalens kötődés során az anya saját szükségletei, és nem a gyerek szükségletei alapján törődik, ráadásul kiszámíthatatlanul, és a gyerek pont ilyen ambivalens módon fog viselkedni. A másik két esetben a szülők elhanyagolók vagy ridegek, ennek hatására bizalmatlan és szorongó lesz a gyermek, aki kerüli a kapcsolatokat.
Ez kihatással van a felnőttkori kapcsolatokra is, mégpedig olyan módon, hogy az ambivalens kötődésű személyekre a „se veled, se nélküled” kapcsolatok lesznek jellemzők, és gyakran féltékenyek.
A szorongó és elkerülő típusok pedig hisznek a tartós szerelemben, bizalmatlanok és kritikusak. Ami viszont biztos, hogy ha nem válunk le a családunkról, akkor nem leszünk képesek elköteleződni a párkapcsolatunk felé.
Társfüggők és szenvedélybetegek
Viszont azok, akik társfüggők, gyakran élnek együtt szenvedélybetegekkel, akit töretlenül igyekeznek megmenteni. Andrea, és még megannyi társa szeret megmentőként megjelenni, aki feláldozza magát a kapcsolatért. És itt jutunk el odáig, hogy ez a zavar nem magáról a szenvedélybetegről szól, hanem a mellette lévőről, aki azt éli át, hogy kontrollál és irányít a kapcsolatban.
Az egymillió alkoholista országában sokan szenvednek a társfüggéstől, hisz kialakulásának hátterében gyakran a nehéz gyerekkor áll, melynek egyik lába az alkoholbeteg apa, és az ő megmentésére törekvő anya. Ez aztán ismétlődhet generációról generációra, míg meg nem töri valami az ívet.
Ez persze lehet fordítva is, de a társfüggőségben szenvedők jelentős hányada nő.
A társfüggők azt keresik folyamatosan, amit nem kaptak meg otthon: a szeretetet és odafigyelést. Nem bonyolult a képlet, amíg a szülők egymás játszmáival voltak elfoglalva, addig a gyerekekre kevesebb figyelem irányult. Ezt igyekeznek bepótolni, mert gyerekként szeretet és valós érzelmek nélkül kellett létezniük, ráadásul megterhelve egy alkoholista szülővel, aki a megmentővel egyetemben mutat rá a gyerek hibáira.
Ennek folyományaként a gyerek nemcsak szeretethiányos lesz, hanem az önértékelési zavaroktól is szenvedni fog. A gyereket a szülők sok esetben nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is bántalmazzák, és felnőttként valószínűleg maga is bántalmazóvá válik.
De miért marad?
Teheti fel a kérdést az ember, és nem is egyszerű megérteni, miért ragaszkodik valaki egy megalázó helyzethez? A játszma arról szól, hogy bár az önértékelésében sok fekete folt van a társfüggőnek, ugyanakkor a szenvedélybeteg társa felett kontrollt tud gyakorolni.
A játszma része a megmentő szerep, melyben ő az elszenvedő fél, ugyanakkor ő az uralkodó is. Nem könnyű helyzet, gondolhatod.
A társfüggők ugyan nincsenek tisztában saját magukkal, de tökéletesen látják, mit kéne tenniük másoknak, és ezt meg is osztják mindenkivel. Az önértékelési hiányosságok egyik „kezelési módja”, hogy olyan szakmát választ, ahol ő segíthet. Ezért is akad olyan sok kodependens a klasszikus segítő foglalkozásúak közt: szociális munkástól a tanárig igyekszik segíteni a világnak – csak önmagának nem.
Ráadásul az ilyen értelemben függő személy mindent a kapcsolatnak rendel alá, azaz a barátokat leépíti, akik már nem is keresik, mondván, úgysem ér rá. Ennek hatására még jobban elmagányosodik, és még jobban ragaszkodik a párkapcsolathoz.
És miért lép be mindig ugyanabba a pocsolyába?
Ez egy igen jó kérdés, a válasz: a játszma. Ha elveszik a játékszerét, azaz a partnert, mert az ne adj' isten, tiszta lesz, akkor az a kodependens számára egy krízishelyzet, melyre reagálni kell. Ebben az esetben simán léphet, és kereshet más, megmentésre várót. Hisz ki más segíthetne, mint ő?
A viselkedési függőségek a szenvedélybetegségek külön csoportját alkotják, és ezen esetekben az érintettek nem valamilyen kémiai anyagtól (drog, alkohol stb.) függenek, hanem egy viselkedési mintázattól. Függőségről vagy problémáról akkor beszélünk, amikor a viselkedés uralni kezdi az egyén életét, és károsítja a saját vagy környezete testi-lelki egységét, állapotát. Ezek a betegségek az önkontroll és az önszabályozás zavaraira vezethetők vissza.
A viselkedéses függőségek egyik részében az impulzivitás (főmotívum a kockázatkeresés), míg másikban inkább a kompulzivitás (elsősorban a kockázatkerülés a főmotívum) dominál.
A viselkedési függőségek esetében többnyire olyan viselkedéssel kapcsolatosan alakul ki a függőség, ami az emberi élet alapvető velejárója, szükséglete - evés, szexualitás, munka, játék -, és ha ezek a tevékenységek eluralják az életünket, már addikcióról beszélhetünk.Ide soroljuk ez alapján a következő kórképeket: kóros játékszenvedély, munkamánia, internet- és számítógép-függőség, testedzésfüggőség, kleptománia, pirománia, kényszeres vásárlás, kényszeres hajtépegetés (trichotillománia) és körömrágás (onychophagia), patológiás bőrfelsértés, társfüggőség, szexuális függőségek (például pornográf tartalmaktól függés) kényszeres/halmozó gyűjtögetés, különböző kényszerbetegségek, evészavarok, egészségesétel-függőség, testdiszmorfia (testképzavar) és izomdiszmorfia (korábban inverz anorexia), hipochondriázis (egészséggel kapcsolatos szorongás szélsőséges formája).
A viselkedési zavarok közé soroljuk a kleptomániát is.
A kémiai és a viselkedési addikciókban van közös pszichológiai és biológiai eredet, ezt igazolja az is, hogy ugyanaz a személy egyszerre több addikcióban is szenvedhet: gondoljunk például arra, hogy a játékszenvedély milyen gyakran jelentkezik alkohol- vagy drogfüggő egyéneknél, akik esetenként akár hangulatzavarral, depresszióval is küzdhetnek.
Az emberek nagy százaléka küzd különböző szenvedélyekkel egy-egy életszakaszban, de nem mindenki válik függővé.
A kóros játékszenvedélynél változatos eredmények születtek: Stucki és Rihs-Middel (2007) vizsgálatai szerint 3-3,3 százalék az előfordulási arányuk, de ezek függenek a mérőeszköztől. Magyarországon a számsorsjáték a legelterjedtebb. Testedzésfüggőség vagy annak kockázata a magyarországi felnőtt népességben 0,3 százalékra tehető, további 6,2 százalék - bár nem függő, de - pedig bizonyos tüneteket mutat. Az internetfüggőség legkisebb értéke 0,3-0,7 százalék között alakult az Egyesült Államokban, de Ázsiában akár 10 százalék feletti értéket is elérhet. A kényszeres vásárlás 2009-es felmérései szerint hazánkban 0,99 százalékban érinti a lakosságot. Sajnos a legtöbb viselkedési addikció elterjedtségéről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, hiányoznak, illetve folyamatban vannak nagy lakossági mintán végzett vizsgálatok, vagy nagyon eltérő eredmények születnek attól függően, hogy milyen mintán és módszerrel történt a felmérés.
A viselkedési függőség okai
A viselkedési függőség szempontjából veszélyeztetettek azok, akik gyermekkorukban kevesebb figyelmet, törődést kaptak a családtól, így alapvető biztonságérzetük szenvedett csorbát. Ennek ellenkezője is előfordulhat azonban: a túlféltett, túlvédett gyermekek is sérülhetnek, hiszen nem tanulnak meg saját képességeikben bízni. A széteső családokban növekvő fiatalok is nagyobb eséllyel lesznek később viselkedésfüggők, akár azok, akiknek sérelmekkel, kudarcokkal teli volt a gyermekkora. Egyes vélemények szerint a családból öröklött minták is beépülnek a személyiségbe, melyek kamaszkor után jöhetnek elő.
A legtöbb viselkedéses addikció mögött genetikai és neurobiológiai okok is állnak. Az egyes viselkedési addikciók mögött azonban egyedi okok is meghúzódhatnak. Íme néhány ezek közül!
A kényszeres vásárlás esetén: családi/nevelési okok (ha a szülők a vásárlást vagy a pénzt jutalmazásként alkalmazták a gyereknél), társadalmi ok (fogyasztói társadalom, anyagias szemlélet, reklámok, hirdetések), pszichológiai okok (alacsony önértékelés, külső kontrollhely, depresszió, élénk fantázia, igény a megerősítésekre, szorongás, perfekcionizmus, énkiterjesztés, pénz, mint hatalom, biztonság, kapcsolatok, kontroll, boldogság illúziója).
A kényszeres játékosoknál: tudattalan vesztési vágy, az intim kapcsolatok kialakítására és fenntartására való képtelenség, tudattalan szexuális konfliktusok, az érintett önmaga ellen fordított agressziója.
A munkamániásoknál: nevelési tényezők (a jutalmazás hiánya), családi okok (eredeti családi légkör megismétlése diszfunkcionális családban felnevelkedőknél, nagyon korán felelősségteljes szerepbe kerülés, koragyerekkori sérülések, abúzusok), kulturális, gazdasági, társadalmi okok (fogyasztói társadalom, egyén magas szintű teljesítményszerepe), pszichológiai okok (alacsony önértékelés, negatív és pozitív megerősítések szerepe, szorongás).
Az internetfüggőknél: depresszió, kezdeti hangulati problémák, magányosabb, szociálisan inaktívabb, izoláltabb, szociális készségek problémája, elkerülőbb személyek, alacsony önértékelés és érzelmi intelligencia.
Evészavarok esetén: összetett biológiai, pszichológiai (például korai anya-gyerek kapcsolati zavar, anya személyiségéből fakadó problémák, szexuális frusztráció, önértékelési zavar) és szociális tényezők (média, megváltozott testideálok) a háttérben.
Testedzésfüggőknél: társadalmi, kulturális és pszichológiai tényezők (alacsony önértékelés, perfekcionizmus, szorongás, megerősítések szerepe, problémáktól való menekülés, stresszel szembeni irracionális megküzdési kísérlet).
Kóros körömrágás esetén: szorongás, érzelmi állapotok nem megfelelő szabályozottsága, feloldatlan pszichés konfliktusok, elfojtott szexuális vágyak, szülőkkel kapcsolatos konfliktusos helyzetek, korai anya-gyerek kapcsolati trauma, de lehet egyszerű tanult szokás is.
Kóros hajtépés esetén: szorongás, depresszió, korai stresszes események, traumák, alacsony önértékelés, negatív érzelmi állapotok, az analitikus szemlélet szerint pedig autoagresszív, mazochisztikus, autoerotikus cselekedet.
Szexuális függőségeknél: gyerekkori abúzusok, túl konzervatív, merev vagy túlkontrolláló családok, titkok a családban, nem nyílt kommunikáció, kevésbé összetartó és elkötelezettek egymás iránt a családtagok, kevés pozitív visszajelzés, kognitív okok (irracionális hiedelmek), pszichés okok (alacsony önértékelés, torzult testkép).
Kényszeres/halmozó gyűjtögetőknél: a genetikai és neurobiológiai okok mellett félelem, hogy elveszíthetünk valami fontosat, fokozódik a birtoklási vágy, érzelmi kötődés.
Kodependencia, társfüggőség esetén: szociokulturális tényezők (női szerepviselkedéssel kapcsolatos elvárások megváltozása, gyermek szülőkről való leválási folyamatának megváltozása, változtak a kapcsolati mintákra vonatkozó elvárások is), pszichés tényezők (diszfunkcionális család a háttérben, ahol az egyik szülő szenvedélybeteg vagy agresszív; traumák, korai nem adaptív sémák működése, például, hogy az egyén fél, hogy többiek bántják, vagy úgysem elégítik ki szükségleteit).
A viselkedési függőség tünetei, kórlefolyása
Ahogy egy szerfüggő szenvedélybetegnek, a viselkedési függőségben szenvedő érintettnek is minduntalan egy többé-kevésbé azonos viselkedésmintátkell végigcsinálnia. Amennyiben ezt már régen nem hajtotta végre, azaz nem hódolhatott szenvedélyének (a játékfüggő nem jut el a játékgépig, a munkamániást kényszerszabadságra küldik, a vásárlásfüggőnek egyszerűen nincs alkalma pénzt költeni), fokozatosan nőni kezd a belső feszültség, s egyre erősebb vágyat, késztetést érez függősége kiélésére. Ha a megszokott viselkedéssort végig tudja csinálni, a feszültség természetesen csökken, megnyugvás, átmeneti öröm következik. A kényszeresség mellett tehát a viselkedés feletti kontroll elvesztése a fő árulkodó jel.Fontos tünet még, hogy a feszültségcsökkenés társulhat bűntudattal vagy megbánással is.
A viselkedés függőségekre jellemző a túlzás: az érintettek számára a "normális" mérték nem okoz örömet, kielégülést: a munkamániás képtelen felállni a munkaidő végén az asztalától, a netfüggő folyamatosan a világhálón lóg, a bulimiás betegnél falásrohamok jelentkeznek, a testedzésfüggő pedig olyannyira gyakran belefeledkezik a mozgásba, hogy az már akár egészsége rovására is mehet. Az a tévhit vezérli őket, hogy képesek kontrollálni cselekedeteiket, bármikor felhagyhatnak rossz szokásukkal.
A viselkedéses függőségek kényszerítő ereje meglepő módon sokszor pontosan olyan erős tud lenni, mintha droghasználat állna a függőség hátterében. Fontos, hogy viselkedésfüggőség esetében betegségről csak akkor beszélünk, ha a viselkedés jelentősen zavarja az egyén vagy a környezet mindennapi életvitelét.
A viselkedési függőség kezelése
Más szenvedélybetegségekhez hasonlóan a viselkedési függőségek kezelése is szakember feladata, a gyógyuláshoz mindenképpen szükség van a család támogatására, megértésére. Amennyire lehet, be kell vonni a környezetet.
Gyógyszeres kezelést a tüneti indikációk alapján kell adni, például erős szorongás esetében, ez pszichiáter feladata. Elengedhetetlen a megfelelő terápiás kapcsolat, kötődési és együttműködési kontroll. Terápiás stratégiát kell kialakítani, melyből rugalmasan kell kialakítani a következő lépéseket. Elég gyakori a kudarc, visszaesés, a tünetek romlása, de pszichoterápiával, sok munkával eredményeket lehet elérni.
A különböző függőségeknél más és más kezelés vezethet eredményekre. Az alábbi terápiák, módszerek is szóba kerülhetnek: farmakoterápia, pszichoterápia (kognitív viselkedésterápia, viselkedésterápiák - például önmonitorozás, pszichodinamikus terápiák), relaxációs technikák, stresszkezelési tréningek, averzív terápiák, deszenzitizációs módszerek, szociális készségek fejlesztése, önsegítés. A prevenció jelentősége minden addikció esetében óriási.
Szövődmények
A viselkedési függőség különféle fajtáitól függően beszélhetünk szövődményekről: a munkamániás szervezetét például szépen lassan felőrli az állandó hajtás, a tartós terhelés, így a kikapcsolódás hiánya és az állandó stressz szervi elváltozások kialakulásához vezet. A munkafüggő személyek több egészségügyi panaszról számolnak be, mint a nem munkafüggők. Fáradtság, szédülés, allergiás tünetek, légszomj, tic zavar, mellkasi fájdalom, emésztési zavar - súlyosabb esetben akár szívinfarktus, agyvérzés.
A kóros hajtépés esetén a haj megritkul, foltokban kopaszodás jelentkezik, vagy akár bőrfertőzések, bőrbetegségek formájában. Míg a körömrágás nem túl esztétikus megjelenést kölcsönöz. Az internetfüggők gyakran hanyagolják a testmozgást, így gyakoribb náluk az elhízás, a keringési betegségek előfordulása, a különböző alvási zavarok, de a vázrendszer és a szem betegségei is eséllyel jelentkeznek náluk. Jelentős iskolai, kapcsolatokat érintő, financiális, munkabeli és egészségügyi következményekről beszélhetünk, de hozzájárulhat a magányosság, frusztráció és depresszió érzéséhez.
Jelentős következmény, hogy a viselkedésfüggő személy számára a függőséget okozó tényezőn túl az élet egyéb dolgai elveszítik örömszerző jellegüket, és kiszorulnak az érintett életéből. Ahhoz, hogy a függősége kielégüljön, sokszor hatalmas összegeket áldoz szenvedélyére, ami miatt minden más szegmense az életének kárt szenvedhet: nem végzi rendesen a munkáját, rosszabbul teljesít az iskolában, felhagy a korábban örömet jelentő hobbijaival, hanyagolja a baráti és családi kapcsolatait.
Köszönjük a leírás elkészítéséhez nyújtott segítségét Ambrus Aliz tanácsadó szakpszichológusnak.
Felhasznált irodalom: Demetrovics, Zs. és Kun, B.. 2010. Az addiktológia alapjai IV.. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest.
A drogos életében nincs felelősség, csak szabadság. Egy pontig. Aztán már irigykedve figyel mindenkit, akinek kontrollja van az élete felett. Bajzáth Sándor írása.
Hogyan lát egy drogos minket, dolgozó, gyereket nevlő, munkába rohanó embereket? Mit gondol rólunk, az életünkről akkor, amikor már szabadulna a drogtól? És mi köze ennek az egésznek a felelősségvállaláshoz? Többek között ezekről a kérdésekről ír új cikkében Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, felépülő függő, szenvedélybeteg segítő.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben.
Én tudtam, hogy kell élni. De tévedtem.
Korábban, az aktív drogozás elején azt hittem, én más, kicsit különlegesebb vagyok. Én tudom, mi az igazi élet. Az anyagozás elején élveztem, hogy másként élek, mint az átlagemberek, az én életem cseppet sem unalmas, más, mint akik csinálják a napi rutint, felkelnek, dolgozni mennek, tanulnak, helytállnak a munkahelyen, gyereket nevelnek. (Rabszolgák). Kárörvendően, enyhe megvetéssel néztem, ahogyan álmos arccal ülnek, mint zombik a hajnali metrón munkába sietve. Én nem. Én valami éjszakai tivornyából tartok épp hazafelé mosolyogva, még pörögve a speedtől. Csak semmi felelősség, én drogos vagyok!
Fotó: Alessandro Gallo
Évekkel később eljött az idő, amikor már sóvárogtam az után az élet után... Ekkor már irigykedve néztem azokat az embereket, akik gyerekeket, meg kutyákat sétáltatnak, meg álmos fejjel, mint zombik dolgozni mennek, és én hiába jöttem haza valami partiból, hajnali hatkor, csak üresség, haszontalanság, céltalanság volt... Éreztem, hogy valaminek menthetetlenül vége… Beütött egy érzés: baszd meg, azért ezek valamit tudnak! Vannak céljaik, van miért felkelniük, tudnak valamit, amit én nem… Ők az igazi hősök. Megint egy elcseszett este, és megint magányosan ballagok hazafelé totál reménytelenül, és megint nullának érzem magam és megint az jár a fejemben, hogy tuti, hogy sose lesz senkim, nyomorultként fogok egyedül megdögleni, és még a síromat sem fogja senki meglocsolni. És nincsen semmi reményem arra, hogy ebből valaha ki tudjak jönni…
„Kár érte, pedig annyira okos fiú volt…”
Akkoriban már nem tudtam - nem hogy egy napot, de akár még két órát se - józannak maradni. A rendszeresség, a munka meg a tanulás és egyéb földi hívságok meg egyenesen az elérhetetlen kategóriát képviselték akkor. Értéktelennek tartottam magam. Nem számított mi van velem, sem az, hogy mi van másokkal. A rehabilitációba a szükség hajtott, nem a felelősségvállalás iránti felfokozott vágyakozás.
Évekkel később, kijózanodva, már a felépülésben, az irány a felelőtlenségből a felelősségvállalás irányába tart. Ez nem könnyű életfeladat, ám tanulható. Úgy tapasztalom, hogy a felelősség elhárítása a felépülésben jelentősen veszélyeztető a józanságra. Korábban azt gondoltam, hogy amit csinálok, avval csak magamnak ártok, senkinek semmi köze hozzá! Ez egyáltalán nem így van, hiszen majdnem minden függőnek vannak szerettei, hozzátartozói, akik aggódnak érte, szenvednek miatta. Ezért ez nagyon önző gondolatnak tartom. Most látom, mennyi embernek okoztam evvel bajt, szomorúságot.
A felelősségvállalás szexi
A felépülés során a felelősségvállalás nem egyik napról a másikra történik, kifejezetten lassú és gyakran gyötrelmes feladat. Eleinte sokszor a kényszer szüli, ám később rá lehet kapni az ízére. Idővel kiderül pl., hogy jobb becsületesen élni, mint a következő házkutatás miatti csengőfrászban élni, ami a droghasználat és terjesztés egyenes velejárója.
“... Az elején sokszor csak azért tartottam be normákat, mert féltem a következményektől. Gyakran még mindig beugrik, milyen jó lenne lenyúlni ezt-azt, de már nem teszem…”
A kitisztulással ideje elfogadni az életet annak feltételeivel. Nem lehet mindig jól érezni magunkat. Érdemes tanulni, fejlődni. A felelősség felvállalása sok különféle formában tud megnyilvánulni, erre hoztam pár személyes és kliensektől hallott pozitív és negatív példát a könnyebb érthetőség kedvéért.
Jöjjenek a negatív példák
„Mindig nehezen léptem ki tartósan rossz kapcsolatokból, nem használok, de most is egy ilyenben vagyok…”
„Nehezen szakadok le a szüleimről, akik finanszíroznak, ami elkényelmesít, ám közben elvárásokat támasztanak felém, ezért haragszom magamra és persze tudat alatt rájuk is... Tudom, mit kéne tennem, de még nem vagyok képes rá…”
„A pénzbeosztás? Régen a számlák befizetésével is gondjaim voltak, most hogy tiszta vagyok és jól keresek, nem érzem a pénzt, költekezem. Azonnali kielégülést okoz…”
„Nincs bejelentett munkám, utálom most is a kötöttségeket…”
Na meg a pozitívak
"A felépülésben fontossá válok saját magam számára és mások számára is, olyanoknak is, akikért felelősséggel tartozom. Ma már a gyerekem miatt sem tehetem meg, hogy nem figyelek magamra, szüksége lesz majd az apjára. Nem mindegy, milyen példát mutatok neki."
"Felelős vagyok az egészségemért, most már fontos a számomra, eddig pusztítottam magam, most igyekszem egészségesebben élni. Figyelek a súlyomra, szeretnék magamnak és a páromnak is tetszeni. Figyelek a vérnyomásomra. Sokszor magamat gyógyítottam, amikor hosszabb ideje rendben volt, az orvos javaslata ellenére elhagytam a vérnyomáscsökkentőt. „Én majd tudom, nekem mi a jó”. Most betartom a javaslatokat."
"Megjelenek az éves szűrővizsgálatokon. Nem mondom már, hogy én nem számítok, nekem már úgyis mindegy.”
"Sportolok. Napi szükségletté vált a testmozgás. Felépülésem mostani szakaszában már igyekszem nem túlzásba vinni a sportolást, régebben nagyon szétcsaptam magam reggelente a sporttal, és hazavágtam vele magam a nap hátralévő részére, utána a fáradtságtól csak kornyadoztam."
"Figyelek a józanságomra, nem hagyom abba a gyűlésre járást."
"Rendszeresen táplálkozom."
"Figyelek arra, hogy legyen „énidőm”, magamra fordított időm, ami csak az enyém, ilyenkor töltődöm."
"Dolgozom, bejelentett, adózott munkahelyem van. Nem fog senki sem eltartani, nem élősködhetek másokon, mint régen tettem."
"Akkor sírok, kritizálok, hogy nem jár, vagy koszos a villamos, ha megvettem rá a jegyet. Régen úgy voltam, minek vegyek, úgyis koszos, vagy egyáltalán nem akartam venni, hisz úgyse bukom le, vagy úgyse tudják rajtam behajtani."
"Most úgy gondolom, akkor szidhatom az adórendszert, ha befizetem adót. És most befizetem. Korábban nem adóztam, de az elvárásaim nagyok voltak."
"Ügyvéd létemre gyakran vezettem ittasan, most ott tartok, hogy biztonsági öv nélkül még a sarokig sem megyek el."
"Nem tehetem meg, hogy halogatom a dolgaim, gyakran ez volt korábban a visszaeséseim egyik oka…"
"Parkolás: most megnézem, hogy hová parkolok, befizetem a parkolócetliket, régen tonnaszámra gyűjtöttem, leszartam, úgyse tudták rajtam behajtani."
"Törekszem bejelentett munkahelyre, gondolnom kell a jövőmre is, talán leszek még én is nyugdíjas."
"Fizetem az egészségbiztosítást, gondolok arra, mi lesz velem, ha lebetegszem."
"Visszafizetem a kapott kölcsönt, takarékoskodom, igyekszem nem máról holnapra élni, mint anno, gondolnom kell a saját öregkoromra és a gyerekeimre is."
"Igyekszem a kapcsolatból nem egyből kiugrani, mint régen az első nehézségek után. Nem tudom, milyen a jó kapcsolat, mivel diszfunkcionális családból jövök..."
Jó hír, saját tapasztalat, hogy a felépülés során vállalt felelősségek és az önértékelés növekedésével általában csökken a használat iránti késztetés.
A függők sokszor azt hiszik, csak maguknak ártanak, amikor drogoznak vagy isznak. Azt gondolják, az ő testük, azt csinálnak vele, amit akarnak. Ez távolról sincs így, Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő pedig elmondja, hogy miért.
Az én testem, az én életem - hangzik sokszor a szerhasználóktól, akikkel Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns találkozni szokott. A függők sokszor azt hiszik, csak maguknak ártanak a használattal, és hogy a környezet nem is tud róla, hogy mivel küzdenek. Ez nagyrészt önbecsapás, szenvedélybeteg segítő szerzőnk a saját életéből vett példákon mutatja be, hogy miért.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetben eltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben
Csak magamnak ártok, vagy mégsem?
Az egyéni konzultációk során a klienseim gyakran hivatkoznak arra, hogy igazán a légynek sem ártanak a használatukkal, kizárólag maguknak. És persze maguknak sem annyira. Ez nyilvánvalóan nem igaz. A függőség egy bio-pszicho-szociális betegség, ami a kliens életének minden területére hatással van. Aki engem keres, annak vannak már problémái. A konzultációkon átnézzük, hogy az életének mely területeire hogyan hatott a szerhasználat, kiknek hogyan ártott vele.
Fotó: Bajzáth Sándor
Az egyik leggyakoribb önbecsapás például az, amikor a kliens azt gondolja, hogy róla nem tudja a környezete, hogy neki drog- vagy alkoholfogyasztási problémái vannak. A másik ilyen, amikor azt gondolja, hogy ha a gyerek nem látja, amikor ő iszik vagy drogozik, akkor nem is érzi, nincs is hatással rá. Ez sem igaz. A gyerekek nagyon szenzitívek, mindent megéreznek, tudat alatt mindent tudnak, csak esetleg megfogalmazni nem képesek még.
Pont ezek miatt érdemes alaposan, tényszerűen átvenni, kiknek és hogyan árt/ártott az illető. Ilyenkor derül ki, mennyi olyan aspektusa van a használatnak, amikre egyáltalán nem gondolnak ilyenkor. Hogyan hatott a szerhasználat a családi, baráti kapcsolataira, a párkapcsolatára, az anyagi helyzetére, az egészségére. Hogyan hatott a munkájára, szakmai előmenetelére, a tanulmányaira, az önértékelésére?
Ezek azért fontos kérdések, mert a függők általában relativizálják, vagy egyenesen tagadják a használatuk magukra és a környezetükre gyakorolt hatásait. Fontosnak tartom, hogy szembesüljenek tetteik pusztító következményeivel. A könnyebb érthetőség kedvéért összeszedtem a saját szerhasználatom magamra és másokra gyakorolt hatásait. Természetesen ez nagyon egyéni, van, aki jóval korábban képes megadni magát, így relatíve kevesebb kárt okoz, van, aki soha nem szembesül és soha nem áll le.
Az én testem, az én életem
Hogy tisztán látszódjon, mik voltak a szerfogyasztásom következményei, összeírtam tételesen, tényszerűen, a leglényegesebbeket kiemelve, a teljesség igénye nélkül. A használatom során évekig tagadtam a problémámat. Azt gondoltam lehet ezt “okosba”, következmények nélkül csinálni. Vagyis más nem tudja, de én majd igen.
Én majd másképp csinálom, jobban figyelek magamra, nem leszek hepatitiszes, nem fogok leépülni, majd vitaminokat szedek és steril tűt használok. Persze egyik sem jött össze. Többek között azzal áltattam magamat, hogy csak magamnak ártok. Úgy gondoltam, senkinek semmi köze ahhoz, hogy én hogyan pusztítom magamat! Ez az én testem, azt csinálok vele, amit akarok, ez az én életem! Teljesen dacosan, gyerekesen gondolkodtam.
Fotó: Bajzáth Sándor
Nem vettem figyelembe, hogy a szüleimnek, a gyerekemnek, a környezetemnek mennyit ártok. Nem tiszteltem a testem. Bántottam. Szétszurkáltam, nem kíméltem, keményen bántam vele. Voltak idők, amikor késsel vagdostam magamat, ennek nyomait azóta is hordom.
Megfertőződtem Hepatitisz-C vírussal, amit gyaníthatólag mások is elkaphattak tőlem, ha szúrtak utánam. Beszpídezve rendszeresen szétkapartam magam. Tönkretettem a vénáim, ennek azóta is iszom a levét minden vérvételkor. A herointól kihullottak a fogaim, kivehető fogsorral élek azóta.
A szavahihetőségem odalett, ígérgettem és már amikor kimondtam, tudtam, hogy nem úgy lesz. Drogokat kezdtem el árulni, recepteket hamisítottam, gyógyszertárakból és orvosoktól loptam. Más droghasználók kirabolták a lakásom, a féltve őrzött nagy és értékes lemezgyűjteményem egy részét ellopták, másik részét el kellett adogatnom, hogy drogot vehessek belőle.
Lelkileg kiégtem, érzéketlen zombivá váltam. Teljesen hidegen hagyott mások szenvedése, esetleges halála. Amikor valamit mégis megéreztem az őrületből, akkor még többet használtam azért, hogy elnyomjam a rám törő bűntudatot, lelki fájdalmakat, hogy képes legyek “az édes tagadásra”, ahogyan ezt egy felépülő lányismerősöm plasztikusan megfogalmazta. Lusta, hanyag, halogató lettem. Igénytelenné váltam az öltözködésemben és a tisztálkodásban az évek során, gyakran voltam kifejezetten koszos.
A szüleimet kicsináltam
Súlyosan károsítottam lelki egészségüket. Anyám gyakran kiborult, sírt, sokszor veszekedtek miattam. Állandóan ígérgettem, közben alig vártam, hogy eltűnjenek otthonról azért, hogy azonnal anyagozhassak. Ellopkodtam anyám altatóit, pénzeket loptam a pénztárcájából. Kölcsön kéregettem másoktól. A szüleim fizették az orvosi, ügyvédi és perköltségeimet és a büntetéseimet. A fogaimat is ők csináltatták meg. Nem kerestem őket, csak ha az érdekemben állt, a használatot mindig mindenki más elé helyeztem. A nevelőapámnak szívproblémái lettek, ám nem látogattam a kórházban, amikor bekerült. Én mindig számíthattam a szüleimre, ha bajban voltam, de ez fordított esetben egyáltalán nem volt így. A nagyszüleim halálát nem gyászoltam el rendesen, el sem jutott a tény, hogy meghaltak. A temetéseken vállalhatatlan állapotban voltam.
A használat idején született lányomat elhanyagoltam, a születése pillanatában is be voltam állva, ahogyan később is gyakorlatilag minden nap. Nem voltam vele eleget, nem neveltem, nem is lehettem számára pozitív példa. Gyakran hosszú hónapokig vagy még tovább (sajnos nem emlékszem), egyáltalán nem láttam, és ha igen, akkor sem voltam lélekben igazán ott, akkor is a használaton járt inkább az eszem. Anyagilag sem támogattam, minden pénzem drogokra költöttem inkább, ezért a gyerektartást is a szüleim fizették helyettem. Anyámék szégyelltek, gyakran hazudozniuk kellett miattam. Csak elvétve dolgoztam, általában valami olyan helyen, amit a szüleim szereztek protekcióval, ám akkor is hamar kitettek a használat következményei miatt. Sokatmondó, hogy 36 éves koromig kettő év bejelentett munkaviszonyom volt.
Pénz, drogok, szex - ész nélkül
A párkapcsolataimat, már amikor egyáltalán voltak, szintén a droghasználat irányította. Védekezéssel nem foglalkoztunk, teljesen felelőtlenül éltünk szexuális életet, aminek sok abortusz lett a következménye. Egyik kapcsolatomban sem voltam hű, és mindegyikben jellemző volt az, hogy még egymástól is elloptuk a drogokat. Azaz a drogok egymás közti elosztása hagyott némi kívánnivalót maga után. Azokban az időkben amikor még a gyógyszertárakból szereztük a drogot, rendszeresen kisebb mennyiséget vallottam be a barátnőmnek, mint amennyit ténylegesen sikerült kiváltani, így a “dugi” drog csak az enyém lett. Előfordult, hogy beállva, berúgva bántalmaztam az aktuális párom.
Hosszú párkapcsolatot sosem sikerült kialakítanom, és minden párom drog- és alkoholfüggő volt. Pénzügyi helyzetem katasztrofális volt, egyik napról a másikra drog árusításból éltem, és annak ellenére, hogy viszonylag sok pénz forgott a kezeim közt - minél több pénzem volt, annál többet drogoztam - , gyakori volt, hogy egy vasam se volt. Terveim nem voltak, max vágyaim, de azok a lehető legtöbb drog megszerzésére és elfogyasztására irányultak. Az iskoláimat nem folytattam, amit elkezdtem, nem fejeztem be.
Lehúzás
Mindig igyekeztem lehúzni azt, akit le lehetett. Szakmai karrierem nem volt, nem is lehetett. Jogosítványt nem szereztem, csak jóval később, a rehabon. Elvesztegettem, átaludtam éveket, és ezeket már nem lehet soha visszaszerezni. Reménytelenné váltam, erős csorbát szenvedett az emberi méltóságom, szánalmas, méltatlan helyzetek sorozatába sodortam magam. Röviden szólva eldrogoztam a múltam, az akkori jelenem, és akkor még úgy gondoltam, hogy a jövőm is…
Fotó: Shutterstock
Személyes méltóságom és az alapvetően is rém alacsony önbecsülésem a béka segge alá került. Sokszor indítottak eljárást ellenem, volt próbára bocsátásom, többször kaptam felfüggesztett börtönbüntetést. Ezekben az esetekben mindig a szüleim által fizetett jónevű ügyvédek védtek sok pénzért. Nem fizettem se adót, se társadalombiztosítást, hamis bérlettel utaztam a városban. A használat során elvesztettem a barátaimat, az emberi kapcsolataim csakis az önös érdekek, azaz a drogozás mentén szerveződtek.
Egy ehhez hasonló listát a felépülés során minden felépülő függőnek érdemes összeírni. Tudnunk kell, egészen tárgyilagosan, kik azok, magunkat is beleértve, akiknek akarva-akaratlanul ártottunk, és a későbbiekben képessé kell majd válnunk jóvátételt nyújtanunk ahhoz, hogy a felépülésünk szilárd alapokon nyugodjon.
Ennyi veszteség után azt lehetne hinni, hogy ebből már nincsen visszaút, de ez nem így van!
Sok függő képes elképzelhetetlen mélységekből felépülni, mindenki kap egy-két esélyt a sorstól, a kérdés, él-e vele vagy sem. Akik igen, azoknak van még lehetőségük emberhez méltó életre. A felépülési munka során meg kellett bocsátanom magamnak, és olyanoknak is, akik nekem ártottak, jóvátételeket kellett nyújtanom azoknak, akiket megbántottam - már ahol és akiknek lehetett egyáltalán -, ahhoz, hogy képes legyek olyan elégedetten élni, ahogyan most tudok.
Tapasztalataim szerint ezek a lépések szükséges, de nem elegendő feltételei az igazi felépülésnek. Helyre kell hozni, azt, ami egyáltalán helyrehozható, el kell fogadni azt, ami helyrehozhatatlan, ahhoz, hogy később relatíve bűntudat nélkül lehessen élni. Ez nehéz, ám egyáltalán nem lehetetlen feladatok, és elengedhetetlenek ahhoz, hogy később tartósan józan maradhasson a függő.
Ismerd fel a függőségedet: jelek, tünetek, esetek az addiktológiai konzultáns praxisából.
Mielőtt rászántam magam egy bentlakásos rehabilitációra, hosszú utat tettem meg. Nekem is, mint a legtöbb függőnek a hosszan tartó szociális használatra való sikertelen törekvés, sok év kényszeres, kontroll nélküli használat és számtalan abbahagyási kísérlet után jött meg a tényleges beismerés, hogy nem megy, abba kell hagynom, mert bele fogok halni. Menthetetlenül beteg vagyok, egyedül nem megy, és segítségre van szükségem. Ekkor kértem segítséget.
Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása
Szerzőnk,Bajzáth Sándoraddiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, methadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt.
Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 16 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.
A függőség bio-pszicho-szociális betegség! Az élet minden területére hatással van. Összeszedtem a szerhasználat pár ismérvét annak – a teljesség igénye nélkül –, ami jelzi, hogy baj van. Szemezgettem benne a klienseim által elmondottakból is a könnyebb azonosulás kedvéért. Ezekkel a kérdésekkel, esetekkel napi szinten találkozom a konzultációk során. Ha az alábbiak ismerősek, sanszos, hogy függőségi problémáid vannak, ezért segítségre van szükséged!
A használat progresszivitása
A függő úgy érzi, egyre több ital/drog kell a kívánt hatás eléréséhez
Ez sokszor rejtve marad: „Buli előtt sokszor ittam, hogy ne lássák a többiek, milyen mennyiséget meg tudok inni, így csak azt látták, hogy szegény csajszin már egy pohár meglátszik, nem bírja az italt”.
Keményebb szerek használata: „Egy idő után átváltottam tömény szeszre, így hamarabb ütött.”
Egyre kevésbé jósolható meg az ivás/szerhasználat kimenetele
A függő sikertelenül próbálja kontrollálni a fogyasztását. Mondjuk, csökkenteni azt, vagy kisebb-nagyobb szüneteket bevezetni. Azt mondja például magának, hogy:
Eldöntöttem, nem iszom/drogozom délelőtt, vagy csak munka után fogyasztok.
Csak a kokaint akarom elhagyni, a piát nem, nem azzal van a bajom. De ha iszom, akkor kokainozom is többnyire.
Csak sört iszom ezentúl, az nem annyira durva, mint a tömény, sőt kifejezetten egészséges, igazából az „folyékony kenyér”.
Csak egy kis jó minőségű bort iszom, mintha egy fürt szőlőt ennék.
A mértéken van amúgy is a hangsúly!
Majd csak társaságban iszom, így nem lesz gond.
Egyedül nem iszom többet.
Sok függő a használat köré szervezi a napját Fotó: Füstös Kiberov
A függő más okokra vezeti vissza a használatát? Pl.:
Attól vagyok szomorú, hogy túlsúlyom van, de ha majd sikerül lefogynom, abbahagyom.
Sok függő a használat köré szervezi a napját, hogy több lehetősége legyen a fogyasztásra. Minél előbb letudni pl. a munkát, egyebeket, hogy ihasson. Ha ebben akadályozzák, dühössé válik.
Titkolózás
A függő elhallgatja mások elől az ivást vagy más szerhasználatot
A titkolózás hangsúlyos része a betegségnek. A függő védi a használatát, ennek érdekében, mindent megtesz, hogy ne derüljön ki, eldugdossa mindenfelé a piát: mosógép, szekrény teteje, ágy alja stb.:
„A kiürült üvegeket rendszeresen eldugtam, illetve akkor vittem ki a szemétbe, mikor nem volt otthon senki.”
„Munkából hazafelé menet mindig vettem a kisboltban Kalinka vodkát, áttöltöttem egy mentes vizes palackba, abból iszogattam kijárva sűrűn a garázsba, hogy ne lássa a feleségem…”
Kénytelen leplezni az alkoholos leheletét szájvízzel, mentolos cukorkákkal. Ha beszélget, távol kell állnia, a szája elé kell tenni a kezét, hogy ne érezze rajta az alkoholszagot (persze érzi), a beszélgetőtárs. Ha intravénás kábítószerhasználó – amilyen én is voltam –, nyáron is hosszú ujjúban kell lenni.
Nem a tervek szerint alakul Fotó: Pymca / Getty Images Hungary
Nem a tervek szerint alakul
A függő, ha elkezdesz inni/drogozni, nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan azt eltervezte...
A függő képtelenné válik előre látni az ivásának következményeit. Emiatt pl. félelemmel megy családi, üzleti rendezvényekre, mert kiszámíthatatlan, mi fog történni, azaz, ha elkezd inni, sokszor kontrollvesztetté válik, és onnantól az akaraterő semmit sem ér. Időnként előfordul, hogy meg tud állni egy-két pohárnál, máskor nem, de erre nem talál racionális magyarázatot. Ha beindul a gépszíj, olyan dolgokat cselekszik, amik teljesen összeegyeztethetetlenek a józan értékrendjével. A hozzám fordulók gyakran számolnak be egészen szélsőséges esetekről is:
„Ha bőven túl vagyok a szalonspiccen, flörtölni kezdek. Nem szolidan, nagyon kurvásan, amit józanon sosem tennék.Sokszor nem merek bevállalni vasárnapi megbeszélt programot, mert ki tudja, milyen állapotban leszek a hétvége folyamán.”
„Egyszer keveredtem nagyon kínos, megalázó helyzetbe: a Közgázról felmentem a Gellért-hegy elhagyott oldalára szívni. Egy kancigány keveredett mellém, sejtette, hogy tilosban járok. Beszívva nem voltam éppen határozott, és nem is értettem, mit akar. Kihasználva a helyzetet, kiderült, hogy meleg légyottra vágyott. Amikor leesett, hogy mit akar, már késő volt, 2x annyi kiló volt, mint én. Miközben kiverte magának, a farkamat szopta. Nem volt kellemes.”
A család számára is vállalhatatlan Fotó: Sergey_T / Getty Images Hungary
Nem ritka az sem, hogy a függő:
családja szégyelli őt, fél vele nyilvános eseményeken megjelenni: „Mindig résen kell lenni. Én mint feleség nem ihattam, ha vendégségbe voltunk hivatalosak, mindig készen kellett állnom arra, hogy haza tudjuk vinni a férjem, amikor kiütötte magát.”
ittasan megy a gyerekért óvodába/iskolába: „Megfogadtam, hogy csak akkor vezetek úgy, hogy ittam, ha senki nem ül mellettem, de a határok szép lassan kitolódtak. Először csak haverokkal vezettem úgy, később előfordult, hogy a gyerekért is ittasan mentem kocsival.”
törvénybe ütköző cselekedetekbe keveredik: „A drogterjesztés miatt többször is volt ellenem büntetőügy, de ezeknek semmilyen visszatartó hatása nem volt rám.”
mások fenyegetése, szóbeli bántalmazása akár tettlegességig fajul: „A barátnőm részegen többször nekem jött, amit én viszonoztam.”
sok esetben előfordul az érzelmi zsarolás, az öngyilkossággal való fenyegetőzés, tényleges öngyilkossági kísérlet: „Én, amikor szembesítettek vele, hogy függő vagyok, és ha nem hagyom abba, el kell mennem otthonról, mindig öngyilkossággal fenyegetőztem. Ez mindig hatott.”
vélt vagy valós indokokat talál annak megmagyarázására, hogy iszik az illető: „Hisz mindenki iszik…”; „Ennyit igazán megérdemlek egy ilyen nap után.”
De hiszen itt mindenki iszik! Fotó: Bajzáth Sándor
Magyarázkodás
A függő másokra próbálja kenni a felelősséget azért, mert iszik
A függő gyakran hangoztatja, hogy senkinek semmi köze ahhoz, amit csinál, hiszen ez magánügy! Sokszor depresszióra, stresszre hivatkozik:
„Ez az én testem, ez az én életem, senkinek semmi köze hozzá, mit teszek vele!”
„Egy ilyen feleség mellett hogyan lehet józan maradni???”
A hozzám forduló üzletemberek nagy része stresszivó. Az alkohollal teszik kibírhatóvá a kibírhatatlant, tartósan benne tartva magukat valami olyan helyzetben, amin már rég változtatniuk kéne:
„Évekig dolgoztam úgy, hogy este csak alkohollal tudtam kiengedni, ittam, hogy egyre többet tudjak dolgozni, és az egyre több munkára egyre többet ittam. A felépülésem során váltottam munkát, kicsit kevesebbet keresek, de kevesebb a stressz, nem kell innom ahhoz, hogy teljesítsek.”
És ott vannak még a testi tünetek, az anyagiak, a munka, a baráti kapcsolatok, a lelki élet és persze a szex. A lista még hosszú, a cikk hamarosan folytatódik!
A depresszió életveszélyes betegség, aminek sosem látott mértékben növekszik a gyakorisága. A magyar betegeknek csak nagyon kis hányada kap orvosi segítséget. A SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatóhelyettese, Purebl György szerint a civilizációnk a fő rizikófaktor. Elérhetetlen vágyakat hajszolunk, és nem törődünk a génjeinkben ketyegő órával.
A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, de nagyon berágunk.
(Tyler Durden a Harcosok Klubja című filmben)
Azt nyilatkozta egy ízben, hogy a huszonegyedik század a mentális betegségek évszázada lesz. Nem erős ez így egy kicsit?
Sajnos, inkább a tények erősek. Az adatokból úgy tűnik, hogy azokkal a nagy pszichés betegségekkel, amelyek a tizenkilencedik, illetve a huszadik századot jellemezték, nem tudtunk elég hatékonyan megbirkózni, más mentális zavarok gyakorisága pedig növekszik.
Csődöt mondtak a terápiák? Megáll a tudomány?
Vannak hatékony terápiáink, és a tudomány is fejlődik, mégis az a helyzet, hogy például a skizofrénia ma ugyanakkora probléma, mint a huszadik században volt. Viszont felzárkózott hozzá egy csomó növekvő gyakoriságú mentális betegség. Ilyen a depresszió, ami már a második leggyakoribb munkaképesség-csökkenést okozó betegség világszerte, e tekintetben csak a szív- és érrendszeri betegségek előzik meg. A depresszió gyakorisága 1990 és 2013 közt a WHO szerint 53,4 százalékkal nőtt, ami nagyon gyors emelkedést jelent.
Mit értsünk pontosan depresszió alatt?
Ez egy olyan mentális zavar, amikor a beteg elveszti az örömre való képességét, a motivációit, inadekvát bűntudatot érez egy csomó dolog miatt, a nap nagy részében rossz a hangulata, akár gondolhat öngyilkosságra is.
Lehet valaki tartósan befelé forduló azért is, mert veszteségek érték, gyászol, elvesztette a munkahelyét, vagy elvált. Aki ilyenkor sokáig rosszkedvű, arra is mondhatjuk, hogy depressziós?
A gyászra, válásra, vagy egy munkahely elvesztésére adott normális reakció nagyon hasonlít a depresszióhoz. Például a bűntudat élménye szinte minden veszteség miatti krízishelyzetben előfordul, sokszor indokolatlanul: „pont abban a pillanatban nem voltam ott, amikor meghalt”, „én vagyok a hibás, amiért elköltözött”, vagy „ha jobban dolgoztam volna, nem estem volna bele a létszám-leépítésbe”. Amíg ez az állapot a konkrét veszteséghelyzetre reflektál, az nem depresszió, de amint generalizálódik, és már úgy merül fel, hogy „általában véve szörnyű ember vagyok”, és az egész világgal kapcsolatban ezt kezdem táplálni magamban, az már a betegség jele.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
A depressziósok számának ilyen meredek emelkedése nem lehet attól, hogy egyszerűen többen fordulnak orvoshoz, és csökken a látencia?
Elméletileg lehetne attól is. Vannak olyan nyugati országok, ahol az emberek a saját jóllétükkel többet foglalkoznak, és hamarabb fordulnak orvoshoz.
Ez egyébként a modern nyugati gondolkozás sajátja; míg egy buddhista azt mondja, hogy az élet szenvedés, ezért nem kell különösebb erőfeszítéseket tenni a szenvedés elkerüléséért, addig a mi kultúránkban az elviselhető szenvedés foka alacsonyabb szintű.
Csakhogy a WHO ezekkel a kulturális faktorokkal számolt a felméréskor, tehát annak ellenére nő a depresszió gyakorisága, hogy valamelyest csökken a látencia, és az emberek már azzal is elégedetlenek, amivel ötven éve még boldogok voltak. És sajnos, még mindig nagyon sokan kerülik az orvost. Ez a mentális zavarban szenvedőkre fokozottan igaz, a depressziós betegeknek csak a fele kér szakorvosi segítséget, Magyarországon valószínűleg még kisebb ez az arány. Tehát nem onnan tudjuk, hogy egyre több a depressziós, hogy jelentkeztek a betegek az orvosnál, hanem onnan, hogy a kutatók elmentek és felméréseket végeztek a lakosság körében. Bizonyos szakmáknál pedig rendszeres a dolgozók mentális állapotának mérése.
Gondolom, ez igaz az orvosokra is. Önöket mennyire fenyegeti a depresszió?
Minden egészségügyi dolgozónak fokozott szüksége van a lelki karbantartásra, hiszen ez azon munkák körébe tartozik, ahol nagy a kiégés veszélye. A nyugat-európai egészségügyi rendszerekben sokat tesznek a kiégés ellen, mert nagyon értékes a jól képzett és tapasztalt munkaerő, és rájöttek, hogy nem kifizetődő, ha túlhajszolják a munkatársat, aki egy idő után nem tud teljesíteni.
Persze, hogy meg, pontosabban többet tud a stressz ellen tenni az, akinek nem kell folyamatosan a megélhetése miatt aggódnia. A létbiztonság, az anyagi megbecsülés képes csökkenteni a kiégés rizikóját. De ez csak az egyik, a másik a munkaidő-korlátozás. Nyugaton kötelező elmenni a munkaidő végeztével, és az alkalmazott nem folytathatja a munkát másodállásban. Ráadásul hét- vagy tízévente elküldik úgynevezett sabbaticalra az orvosokat, akik ilyenkor egy évig nem dolgozhatnak, viszont feltöltődhetnek, pihenhetnek, mégis megkapják csaknem a teljes fizetésüket.
Azt hiszem, orvos szeretnék lenni nyugaton.
Ezt megértem, de mindenkinek a saját lehetőségei közt kell megtalálni a boldogulását.
Mi miért nem fordulunk szakemberhez a lelki bajainkkal?
Magyarországon, sajnos, az átlagnál is magasabbak az előítéletekből épült falak: a mentális probléma komoly stigmát jelent. Ennek megfelelően igen alacsonyak nálunk a kezelési arányok.
Norvégiában például az emberek sokkal könnyebben mennek el pszichológushoz vagy pszichiáterhez, és ebben sokat segített, hogy az egyik miniszterelnököt kétszer kezelték kórházban depresszióval, és ő ezt nyilvánosan el is mondta.
Azt üzente ezzel – nagyon helyesen –, hogy a lelki egészség ugyanolyan fontos, mit a testi, és hogy mentális szakember segítségét kérni körülbelül annyira szégyen, mint fogorvoshoz menni. Már csak azért is iszonyú fontos lenne ezt széles körben megérteni, mert kezeletlen depressziósok jóval hamarabb halnak meg.
Mert öngyilkosok lesznek?
Nem. Valóban megnő az öngyilkosság kockázata a depresszióban, de a depressziósok legnagyobb része azért hal meg idő előtt, mert könnyebben betegszik meg. A depresszióban eleve vannak biológiai tünetek is. Egy csomó hormonnak és ingerület-átvivő anyagnak megváltozik a napi bioritmusa, és aztán ez durva változásokat okoz a szervezetben. Egy súlyos, de kezeletlen mentális zavarral élő ember életkilátásai körülbelül tíz évvel rövidebbek.
Lehet a depressziót örökölni is?
Vannak erre hajlamosító genetikai típusok, de ez csak az egyik tényező. Ha ilyen hajlam mellett valaki boldog családi környezetben él, meg tud birkózni a negatív élményekkel, és egészséges életmódot folytat, akkor lehet, hogy soha nem lesz depressziós. Viszont ha nyomorúságosak a körülményei, vagy szörnyű dolgok történek vele, a genetikai hajlam aktiválódik. Ha kap egy betegséget, az is aktiválhatja, vagy az, ha felborul a biológiai ritmusa, akár csak azáltal, hogy olyan munkát vállal, ami akkor követel tőle aktivitást, amikor a belső órája szerint pihennie kéne. A tudományos gondolkodás már jó ideje a holisztikus szemlélet felé mozdult el, egyre tisztábban látjuk, hogy nem választható szét a testi és a lelki aspektus. És a beteget sem csak a tünetei felől nézzük, hanem egész valójában, az élete összefüggéseiben. Fontos, hogy képzett-e, mennyire egészségtudatos, mi a munkája, a családi háttere, a szociális körülményei. És ma már éppen ennyire fontos a természetbe való beágyazódása.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Tehát az az alapprobléma, hogy kiágyazódtunk a természetből?
Az ember az evolúció során együtt fejlődött bioszférával. Most már az is világos, hogy nem ragadhatjuk ki a természetes környezetéből negatív következmények nélkül. A bioszféra épp olyan fontos, mint a magunknak alkotott környezet, a kultúra, a társadalmi-gazdasági spektrum. A világ mesterséges formálását a környezet meglehetősen megsínyli, s ez nyilván visszahat magára az emberre is, hiszen az ember a természet része.
Létrehoztunk egy világot, amiben nem tudunk boldogan élni?
Felhúztunk egy világot magunk köré, amiben a két csúcsérték a biztonság és a jólét. Csakhogy ezeket már extrém módon képzeljük el, és rámegy az egészségünk, hogy megteremtsük magunknak, amit fontosnak tartunk. A nagyszüleink idején elfogadott életcél volt, hogy lesz majd egy feleségem, lesz két szép gyerekünk, saját lakásunk, esetleg egy kis hétvégi telek, ahova néha kiautózunk pihenni, – ez akkoriban igen szép életpálya volt, és az emberek nem is nagyon vágytak többre. Ha egy átlag mai fiatalnak azt mondom, hogy kábé ez a maximum, amit elérhet, csalódottan fog rám nézni. Márpedig valószínűleg pontosan ez lesz a maximum, de őt iszonyúan frusztrálni fogja egy ponton túl, hogy sem híresség nem lesz belőle, sem gazdag ember.
A kultúránkban ugyanis a szociális elismertségnek együtt kell járni a kiemelkedő jóléttel. Sőt, szépnek is kell lenni, és nemcsak a nőknek, hiszen sokkal komolyabb ideáloknak kell ma már a férfiaknak is megfelelniük.
És ami senkinek nem fog összejönni egy ponton túl, az a fiatalság. Ez is csúcsérték, ami pedig minden igyekezetünk ellenére egy idő után elvész. A kultúránk a felszínen rendkívül toleráns, hiszen elvileg lehetsz bármi. De a mélyben, implicit módon nagyon is intoleráns, mert sokan azt élik át, hogy nem lehetnek közepesen vagy kevéssé sikeresek, nem küzdhetnek anyagi gondokkal, nem lehetnek átlagos kinézetűek, de idősebb korúak sem, vagyis nem lehetnek az, akik valójában.
Az általános felfogás szerint keresztény kultúrában élünk, ahol a vallás egyik alapvető gondolata az ember eredendő bűnössége. Ez generálhat-e olyan bűntudatos szorongást, ami depresszióvá fajul?
A valóságosan, élő hitként megélt vallásosság inkább protektív tényező. Az, hogy bemegyek minden vasárnap a templomba és kipipálom, hogy ott voltam, vagyis az üres vallásosság nem biztos, hogy segít bármiben is. De aki mélyen megéli a hitét, és számára a spiritualitás fontos, az komoly sáncot építhet a depresszió ellen. De nem csak a vallásosságra igaz ez, általában véve az élet értelmének a megélése erős védelmet nyújt. Egy spiritualitásban létező ember gyakrabban éli meg, hogy az életének van az adott helyzeteken túlmutató értelme és célja.
Többször is említette a bioritmust. Ez hogyan függ össze a depresszióval?
A kutatások jelenlegi állása szerint nagyon szorosan. Elvesztettük ugyanis kapcsolatot a környezetünk egyik legfontosabb elemével, a napi bioritmussal, amely nemcsak egy környezeti ritmus, hanem a génjeink is ezt diktálják. Ez az a felfedezés, amiért a 2017-es Nobel-díjat adták, mert kiderült, hogy a biológiai ritmus kulcskérdés a testi és lelki egészségben egyaránt.
Van egy belső óránk, ami minden élőlényben ott ketyeg a baktériumoktól kezdve a főemlősökig. A működéseink legnagyobb része tulajdonképpen csillagászati ciklust követ,
amely a Nap és a Föld viszonyából adódik, és ahogy megszületünk, beindulnak a szervezetünkben az úgynevezett óragének, amik újra és újra lefuttatják a szervezetben a huszonnégy órás programot.
És ebben kódolva van, hogy mikor kell táplálkozni, aludni…
Igen, ahogy az is, hogy mikor vagyunk a legkreatívabbak, mikor a legélénkebb a figyelmünk, mikor tudjuk a legjobban égetni a zsírt, mikor a legaktívabb az immunrendszerünk abban, hogy a fertőzéseket leküzdje.
Márpedig a legtöbb munkahelyen pontosan meghatározott, hogy mettől meddig kell jól teljesíteni.
Hát ez az. Pedig ma már az orvostudomány egyértelműen ki tudja jelenteni azt is, hogy a váltott műszak egészségkárosító, minden kutatás ebbe az irányba mutat. Ha megborul a cirkadián ritmusunk, márpedig nagyon sok minden boríthatja, akkor előbb-utóbb nem fogunk tudni aludni, depressziósak lehetünk, elkezdhetünk hízni és kialakulhat a 2-es típusú cukorbetegségünk. És a váltott műszak csak egy dolog, de egyre több ember dolgozik rendszertelenül, vagyis amikor van egy határidős megrendelése, akkor akár napi húsz órát hajt….
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Nem lehet ilyenkor valahogy átállítani a belső órát?
De, nagy körültekintéssel és megfelelő módon át lehet. Ha valaki mondjuk újságíróként dolgozik, viszont úgy rendezi be az életét, hogy délelőtt tizenegyig meg sem mozdul, viszont aztán dolgozik este tízig, és ez nála rendszeres, az még mindig jobb: a rendszerben van ennyi alkalmazkodóképesség. A legrosszabb, ha az úgynevezett rugalmasság jegyében folyton változik, hogy mikor dolgozunk, és mikor próbálunk pihenni: egyik sem fog menni igazán.
Régi korokban ez a ritmus jobban rendben volt?
Igen, és ennek pofonegyszerű az oka: nem létezett hatékony éjszakai világítás. Az éjszakai elektromos fény a legfontosabb természetes ritmusba, a fény és a sötétség váltakozásába kavart bele. Korábban a sötétedés szinte áthatolhatatlan korlátot jelentett az ember számára.
De ha a betegségek mögött a természettől elfordult civilizáció áll, mit tehet az orvos? Gyógyszerek adása, illetve terápia helyett azt javasolja, hogy térjünk vissza a természethez?
Orvosként az a dolgom, hogy kezeljem a már kialakult mentális betegségeket. Viszont a megelőzésen sokkal nagyobb hangsúly van, hiszen a pszichés betegségek döntő többsége megelőzhető. Azt mondják, a jövőben a gyógyászat szemléletét négy „p” fogja jellemezni. Preventív lesz, vagyis megelőzésre fókuszáló; prediktív, előrejelző, ami azt jelenti, hogy a beteg genetikai és életmódbeli analízise alapján meg tudjuk mondani, öt-tíz éven belül milyen betegségekre számíthat. A harmadik, hogy perszonalizált lesz a gyógyászat, a terápiák nagyon személyre szabottak lehetnek…
A gyógyszeres terápiák is?
Hogyne. Meg fogjuk tudni mondani a genetikai ismeretek alapján, hogy ki melyik vérnyomáscsökkentőre reagál legjobban, és melyiknél jelentkeznek legkevésbé mellékhatások. És legfontosabb a negyedik „p”, hogy a gyógyításnak participatív, vagyis „részvételi” minősége lesz. Az egészség nem az orvostudomány dolga, hanem mindannyiunké.
De a civilizációnk szabályait egyikünk sem tudja megváltoztatni. Nem mondhatjuk például a munkáltatónknak, hogy holnaptól a cirkadián ritmusunknak megfelelően akarunk dolgozni.
Nem, de azért nem vagyunk tehetetlenek sem a káros civilizációs hatásokkal szemben. Ha olyan közösséget találunk, ami értékrendileg hasonul a miénkhez, az jó, mert krízis esetén a kölcsönös összetartás védelmet jelent. Az egészséges táplálkozás, vagy
a rendszeres mozgás egyértelműen véd, nemcsak a lelki betegségektől, de például ez az egyetlen dolog, ami képes lassítani az öregedést.
Olyan világban élünk, amilyenben, de azért van esélyünk rá, hogy odafigyeljünk az alvásunkra és a biológiai ritmusunkra. Például az étkezések ütemezése a bioritmus egyik fő szabályzója. Ha a kamionos, aki hol itt alszik, hol ott, odafigyel arra, hogy minden nap ugyanabban az időpontban húzódjon le az út szélére és egye meg a szendvicsét, már nagyon sokat tett az egészsége megőrzéséért.
A depresszió betegség pszichoterápiával és gyógyszerekkel kezelhető. Ugyanakkor bizonyos alternatív eljárásokkal, például zeneterápiával, a hagyományos kezelés eredményességét akár javítani is lehet.
A depresszióról az átlagembernek általában kétféle elképzelése szokott lenni. Sokan úgy vélik, hogy depressziósnak azt az ember nevezzük, aki rosszkedvű vagy rosszul érzi magát a bőrében. Mások a depressziót ugyan valódi betegségnek fogadják el, de azt gondolják, hogy a gyógyításához elég egy gyógyszer, vagy esetleg egy pszichológus segítsége.
Többnyire mindkét fent említett módszer működik akár külön-külön, és szükséges is ahhoz, hogy kezelni tudjuk a depressziót. De ismerünk olyan alternatív megoldásokat, amelyek segítségével felgyorsíthatjuk a gyógyulás folyamatát. Az egyik ilyen alternatív lehetőség a zene.
Pestis ellen is próbálták
A zenét már az ókori görögök is használták terápiás célokra, olyan emlékek is fennmaradtak, amelyek szerint még a pestis ellen is alkalmaztak zenét gyógyszerként. Ennek a működőképessége ugyan elég valószínűtlen, de az tény, hogy a zene, mint gyógyításra „kiutalható” élmény, aktív része volt a görög kultúrának.
A zeneterápia előretörésében komoly szerepet játszott a második világháború, amikor a korábbihoz képest nagyságrendekkel több katona tért vissza poszttraumás stresszel a frontról.
A doktorok és a nővérek észrevették, hogy a zenének kifejezetten pozitív hatása van a betegek állapotára, és olyan reakciókat képes kiváltani, amelyeket más módszerek nem. Így elkezdtek zenészeket alkalmazni a kórházakban. Az 50-es években meg is alakult az első nagy, zeneterápiával foglalkozó szervezet, amely mostanra a világ legnagyobbja lett.
Így működik
A British Journal of Psychiatry 2011-ben közölt egy finn kutatást, amely 79 fő, 18 és 50 év közötti depressziós betegen vizsgálta a zene hatását. Az alanyok közül 46 a szokásos kezelést kapta, antidepresszánsokkal és pszichoterápiával, de a maradék 33 résztvevőnél ezt kiegészítették kéthetente tartott, egyórás zeneterápiás foglalkozásokkal, amelyekben egyénileg választhatták ki a preferált hangszert.
Három és hat hónap után mértek eredményeket, amelyek kimutatták, hogy jelentősen javult azoknak az alanyoknak az állapota, akik a megszokott kezelés mellé zeneterápiában is részesültek.
A zeneterápia lényege, hogy az érzelmeket és a társas igényeket nonverbális módon próbálja megragadni és kielégíteni. A melódiák, harmóniák és ritmus közös működése pedig lelassítja a szívverést és a lélegzetet, megnyugtatja a betegeket, és emeli a szervezetükben a gyakran boldogsághormonként is emlegetett dopaminszintet.
">
„Ha folyamatosan csökken valakinek a súlya, az azt jelzi, hogy az egyén 
A program kezdetei 2013-ig nyúlnak vissza, és a város egyik elszegényedett, Mouraria nevű negyedének szociális rehabilitációját célzó nagyszabású program részét képezte. A Budapest számos kerületében tapasztalható gyakorlattal ellentétben ugyanis a városrehabilitáció nem a szegény lakosság kiszorítását és rendészeti úton való megfegyelmezését, kirekesztését jelentette. Éppen ellenkezőleg, olyan innovatív szociális vállalkozásokat, kezdeményezéseket támogatott a városvezetés, amik a hátrányos helyzetű csoportok tagjait teljes jogú polgárokként kezelték, akiknek éppúgy joguk van a támogatáshoz, mint a középosztálybeli társaiknak.
Utolsó kommentek