2015. májusától dr. Cserép Edina Edit vezeti a Miskolci Semmelweis Kórház 213 ágyas pszichiátriai osztályát. Miskolcinak vallja magát, de Debrecenből jött, jelenleg a hét nagyobbik részét Miskolcon, a kisebbiket Debrecenben tölti.

Meséljen arról, milyen családba született, honnan jött?

Dr. Cserép Edina Edit: Sátor­aljaújhelyen születtem, Füzérkomlóson, majd Mérán laktunk, végül hatéves koromban Miskolcra költöztünk, miskolcinak vallom magam. Édesapám erdőmérnök, édesanyám óvónő, gyermekfejlesztő pedagógus, vagyis nem „örököltem” a pályát, ennek ellenére ketten is orvosok lettünk (az öcsém követte a példámat), a húgom pedig jogász.

Az egészségügyi pálya iránti vonzalmamban közrejátszhatott, hogy mondhatni a fél gyermekkoromat a GYEK-ben töltöttem. A Földesben érettségiztem, majd a Debreceni Egyetem hallgatója voltam hat éven át, valamint egy évet Németországban töltöttem ösztöndíjjal. Az egyetemi évek alatt a Kari- és a Centrum Tanács választott hallgatói képviselője voltam, végzés után pedig a Pszichiátriai Klinikán dolgoztam.

Sokakról menet közben derül ki, hogy nem is igazán orvosi pályára valók, például nem bírják a vért.

Dr. Cserép Edina Edit: Nálam ilyesmitől nem kellett tartani, „erdészlány” vagyok, gyermekkoromtól elkísértem édesapámat vadászni, a vér látványa ott sem zavart. Később, tizenhét évesen két hónapig – nyári munkaként – Kiss János professzor úr mellkassebészeti osztályán dolgoztam segédápolóként. Jó kezdet volt.

Mi miatt választotta a pszichiátriát, s mit szólt a környezete a választásához?

Dr. Cserép Edina Edit: Kezdetben a sebészet vonzott, de a gyakorlataim során azt tapasztaltam, hogy nőként azon az orvosszakmán belül nagyon nehéz érvényesülni, ezt a helyzetet nehezen toleráltam.

Ezzel szemben a pszichiátriai gyakorlatom során Debrecenben a Klinikán és Németországban is vonzónak találtam a betegközpontú, családias légkört, az igazi csapatmunkát és a változatosságot. Olykor nem kis izgalmakkal is jár, de nem baj. Ami jobban zavar, az a pszichiátria helyzete, illetve a pszichiátriához való viszonyulás Magyarországon.

Mi zavarja benne?

Dr. Cserép Edina Edit: Általában az van az emberek fejében, hogy egy pszichiátriai osztály úgy néz ki, mint egy középkori kazamata, pedig ez nem igaz, bár az tény, hogy ezen osztályok felújítása/korszerűsítése soha nem tartozott a prioritások közé. Ezen túlmenőleg sokakban az a kép él, hogy a pszichiátriai betegek mind skizofrének, akiknek legalább öt személyiségük van, ezek közül legalább három, ha úgy adódik, gyilkol is.

Ebben ludasak a filmek és a média is, mert teljesen hamis képet festenek. Ha egy bűneset során kiderül, hogy az elkövetője pszichiátriai beteg, az biztos címlapra kerül. Holott bizonyított: a populáción belül nem számottevő a különbség az agresszív megnyilvánulások tekintetében a pszichiátriai és a nem pszichiátriai betegek között.

Mit tesz annak érdekében, hogy leomoljanak az előítélet falai?

Dr. Cserép Edina Edit: Szeretném megmutatni az embereknek, hogy miről is szól ez a szakma, és kik fordulhatnak hozzánk segítségért. A mostanihoz hasonló interjúkat is leginkább azért vállalom, mert úgy gondolom, hogy a média nagy segítséget tud nyújtani abban, hogy hiteles információk jussanak el mindenkihez.

Minden lehetőséget igyekszem megragadni, hogy a szakma és elsősorban a pszichiátriai betegek stigmatizációját csökkentsem. Sajnos ez ügyben gyakran az orvoskollégákkal kell kezdeni, ezért tartottam például több körben előadást a háziorvosoknak.

Mint új osztályvezető, milyen változtatásokat hajtott végre?

Dr. Cserép Edina Edit: A Pszichiátriai Intézeten belül speciális osztályokat alakítottunk ki. A földszinten van az akut osztály, amelyet végigkameráztunk, a központi figyelőn keresztül a nővérek látják, hogy hol, mi történik. Kialakításra kerül egy izolációs szoba, amelyre például szükség lehet, ha egy beteget valami miatt el kell különíteni (például agresszivitás, erős öngyilkossági késztetés).

Az első emeletre került az általános pszichiátria, ahová többnyire a szorongó, depressziós betegek kerülnek. Az északi szárny az addiktológiai rehabilitációnak, a harmadik emelet pedig a pszichiátriai rehabilitációnak ad helyet. Létezik egy nappali kórházi részlegünk is, ahol többek között rajzolnak, festenek, kézműveskednek, plüssállatkákat, párnákat készítenek, és működik egy színjátszókör is.

A nappali szanatóriumunk részére most keresünk méltóbb helyet a mostaninál. A későbbiek során szeretnék egy gerontológiai pszichiátriai részleget kialakítani, ahol olyan idős embereket ápolnak, akiknél megkezdődött a szellemi állapot hanyatlása, és ápolásuk valamilyen oknál fogva otthonukban nem kivitelezhető, ugyanakkor akut pszichiátriai ellátásra nem szorulnak. Jelenleg az ilyen demens betegek elhelyezése nem megoldott.

Miben áll még az újítás szándéka?

Dr. Cserép Edina Edit: A betegek hajlamosak rá, hogy elvárják: a tablettáktól egy csettintésre megjavul az életük. Ez teljesen fals szemlélet. Be kell látniuk, hogy mindenki felelős a maga életéért, ők is tehetnek a gyógyulásukért, s ehhez mi igyekszünk megadni a támogatást. Erre szolgálnak a csoportprogramok.

A pszichoterápiás kezelés része, hogy legalább napi két, szocioterápiás, pszichoterápiás (például a szorongásoldó, problémamegoldó képességet javító) foglalkozáson részt kell venniük a betegeinknek. A csoportokon való részvétel egyénre szabottan történik, körülbelül tíz-tizenötféle csoportfoglalkozás érhető el nálunk. A pszichiátriai betegeknek csak kisebbik hányada skizofrén vagy szenved más pszichotikus kórképtől. Sokkal többen vannak, akiknél a diagnózis alvászavar, pánikbetegség, szorongás, különböző fóbiák, függőségek és sorolhatnám.

Ugye, nem haragszik, ha megemlítem, hogy él a köztudatban a mondás, mi szerint a pszichiátert a betegétől az különbözteti meg, hogy az asztal melyik oldalán ül. Hogy lehet bírni ép lélekkel ezt a munkát?

Dr. Cserép Edina Edit: A szeretteim is féltettek, eleinte árgus szemekkel figyelték, hogy „hülyülök-e már”. Emberszeretet kell hozzá, segíteni akarás és csapatmunka. Ha valahol, itt aztán igazán szükség van ez utóbbira. Az orvosoktól az ápolókon és a betegeken át a takarítónőkig csapatban tudunk eredményesek lenni.

Úgy gondolom, az emberszeretet és az empátia is megvan bennem, de úgy kell tudni a beteggel együtt érezni, hogy közben azért nem tehetem magamévá az ő érzéseit, mert akkor nem tudok segíteni. Ahhoz, hogy segíteni tudjak, egy kicsit rá kell látnom.

Nem fárad bele?

Dr. Cserép Edina Edit: Egy-egy nehéz nap után éreztem már úgy, hogy minden energiám elpárolgott. Lelkileg nagyon fárasztó tud lenni a nehéz sorsokkal való találkozás. Rengeteg szociális probléma landol nálunk, s én nem tudok segíteni, nem tudok pénzt adni, nem tudok otthont vagy munkát adni.

A már említett demens betegek, akik néha a nevükre sem emlékeznek már, fokozott felügyeletet igényelnek, emiatt az ápolási osztályok és az idősotthonok nagy része nem fogadja be őket, a meglévő férőhelyek száma nagyon kevés, hosszú a várólista. Viszont mi gyógyító osztály vagyunk, nem „tároló osztály”. Léteznek ugyan szociális gondozó szolgálatok, de sokkal többre volna szükség, így kényszerűségből néha magunkra kell vennünk a feladatukat. Emberségből.

Mennyire jellemző a gyógyszerfüggőség e megyében?

Dr. Cserép Edina Edit: Bőven vannak gyógyszerfüggők, túl könnyű a nyugtatókhoz, altatókhoz hozzájutni. Némelyik beteg négy-öt félét is felírat a háziorvossal és a gondozóban, de a piacon is könnyű beszerezni. Ezekkel szemben az antidepresszánsok szedése nem alakít ki függőséget.

Ám a nyugtatók és altatók okozta függőségtől jóval komolyabb probléma az alkoholfüggőség, melyet a páciens sokszor saját maga előtt is tagad. Betegségbelátás, motiváció nélkül pedig nem is igen lehet rávenni a változtatásra, csak saját kérésére vehet részt „elvonókúrán”. Bármennyire is megrendítő látni, amikor egy-egy ilyen beteg tönkre teszi saját magát és a családját is. Akaratuk ellenére akkor kezelendők, ha delírium vagy hallucinációk alakulnak ki.

Azt hallottam, az itteni munkája mellett tanít is Debrecenben.

Dr. Cserép Edina Edit: Tizedik éve tanítok az egyetemen, jelenleg heti négy órában egy húszfős magyar és egy húszfős külföldi csoportot. Továbbá ötödéveseket vizsgáztatok félévkor és év végén is, valamint államvizsgáztatni is szoktam. Emellett ügyeletet is vállalok Debrecenben.

Szeretem a zenét, tíz évig zongoráztam és énekeltem is Miskolcon, az Erkel Ferenc Zeneiskolában. Innen jött, hogy Debrecenben a betegeknek nyolc éve elindítottam egy tizenöt-húsz fős betegekből álló énekkart, hozzájuk is visszajárok. Nagyon lelkesek. Vagyis teljesen nem jöttem el Debrecenből, a párom is ott dolgozik (ő a kereskedelemben), de tervezzük a Miskolcra költözést. Most, ha Miskolcon vagyok, apukámnál lakom.

Megpályázta ezt az állást, vagy felkérték?

Dr. Cserép Edina Edit: Tudomásom szerint hármunkat kértek fel, én vállaltam.

Nem riasztotta a feladat?

Dr. Cserép Edina Edit: Igazából, bár más-más területen, de a családban jellemző volt a vezetői állás. Nem volt kétségem afelől, hogy egyszer én is osztályt vezetek, legfeljebb azt nem gondoltam, hogy ilyen fiatalon. Vegyes érzelmekkel láttam hozzá. Egyfelől tetszett a kihívás. Vonzott például, hogy kipróbálhatom egy sokkal nagyobb beteganyagon azt, amit a Klinika Nappali Kórházában alakítottam ki.

Valójában nagyon szerettem/szeretek ott dolgozni, de az anyukám beteg lett, s szerettem volna a közelében lenni. Ez volt a meghatározó. Anya időközben Pestre került ugyan, de nem bántam meg a döntésemet.

Sok lehetőséget látok, jól képzett kollégákkal dolgozhatom együtt, akiknek igyekszem teret adni, számítok a javaslataikra, ötleteikre, milyen csoportfoglalkozásokat indíthatunk. S ha énekkarunk még nincs is, nótakörünk már a miskolci osztályon is van!

Szalóczi Katalin - mno