">
Mióta is vagy tiszta pontosan?
Hat éve. 2009 október 12.-én mentem el rehabra, azt a napot tekintem mérföldkőnek. Az első évet a ráckeresztúri terápiás otthonban töltöttem, védett környezetben, így kábé öt éve tértem vissza a hétköznapi életbe.
Tünetmentesíthető, de sosem múlik el
Hat év nem kevés, de mennyit számít valójában az idő múlása? Könnyebb lesz attól, hogy egyre távolabb kerülsz a naptól, amikor abbahagytad a drogfogyasztást?
Van amiben számít az időtényező, de azért nem minden múlik el az évekkel. Ezt én is tapasztalom, meg mások is mondják, akik akár 20-25 éve fogyasztottak utoljára bármilyen szert. Még ők is beszámolnak olyan jellegű kattogásokról és érzésekről, amelyekről nem hitték, hogy visszatérhetnek a tisztulás első hónapjai után. Sokféle elmélet van a függőségről, de a legtöbben azt mondják: ez egy olyan betegség, ami ugyan tünetmentesíthető, ám valójában sosem múlik el. Ez azt jelenti, hogy bizonyos viselkedésmintáktól egész életemben tartózkodnom kell. Például nem tudok csak úgy sörözni egyet, mint egy szociális szerhasználó.
De minden egyes tisztán eltöltött nap, hónap, év erőt és önbecsülést tud adni azért, nem?
Persze, ez nagyon fontos. A felépüléssel együtt jár egy új értékrend kialakulása, ebben pedig központi elem a tisztaság. Így tényleg fontos az utolsó szerfogyasztás óta eltelt idő. Nem véletlen, hogy a rehabok általában hosszú távúak, és legalább hat-nyolc hónapig, vagy egy évig tartanak.
Az én esetemben az az érdekes, hogy ezt a hat évet egyáltalán nem érzem soknak. Ahhoz képest persze sok, hogy 13 éves korom óta még soha ilyen hosszan nem tudtam tiszta maradni. Ám ha ahhoz a tizenhat évhez hasonlítom, amit függőként töltöttem, akkor elég kevésnek tűnik. A lényeg, hogy a felépülés egy folyamat: napról-napra változom, és egyre többet tudok meg magamról és a világról. Azok a kihívások például, amik a terápián, vagy az első pár évben sok kínt okoztak, csaknem teljesen elmúltak. Most más problémák jelentenek kihívást.
Tíz év kihagyás után fejeztem be az egyetemet
Mi volt az a pont, amikor meghoztad a döntést, hogy elmész a rehabra? Vagy ez is inkább egy hosszú folyamat eredménye volt?
Akkor már nem voltam képes tiszta, tudatos gondolkodásra. Az azt megelőző három-négy év számomra gyors és megállíthatatlan zuhanás volt, egészen onnantól, hogy 2006-ban visszaestem. Az utolsó év különösen durvára sikerült, állandó szociális, lelki és fizikai mélypontok követték egymást. Minden emberi kapcsolatom megszakadt, folyamatosan beteg voltam és képtelen voltam annyi pénzt szerezni vagy szert összekunyerálni, amitől akár csak pár órára is rendben éreztem volna magam. Már lopni sem tudtam, mert azonnal kidobtak, ha bementem egy boltba. Őszintén szólva, nekem a rehab inkább egy menekülés volt ebből a nyomorult élethelyzetből, nem pedig egy tudatos döntés arról, hogy értékesebb életet akarok élni. Ha nem pukkanok le annyira, akkor valószínűleg még mindig az utcán lennék, és csinálnám.
Tehát a pozitív elhatározás később, a terápián épült fel?
Igen, de fontos, hogy ez csak az én esetem. Nem mondanám általánosnak, mert sokféle sors és döntési helyzet van. Nálam ez egy utolsó utáni lehetőség volt. Azt sem nagyon tudtam, hova megyek, láttam képeket, de nem igazán jutottak el az agyamig. Olyan jellegű beszűkültség és kényszeres viselkedés jellemzett már akkor, hogy semmifajta célom nem volt már, csak a túlélési ösztön vezetett.
Kubiszyn Viktor:
Újságíró, filmkritikus, író, 1979-ben született Miskolcon. Az ELTE BTK filmelmélet és filmtörténet szakán végzett, volt a film.hu és a Filmvilág rovatvezetője, a Tilos Rádió Free Cinema című műsorának szerkesztő-műsorvezetője, és évekig részt vett a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál szervezésében. Eddigi könyvei: Filmflesskönyv (2011), Drognapló (2011), Foglaltház (2013), Oroszrulett (2015). Az elmúlt években rendszeresen tart drogprevenciós beszélgetéseket iskolások számára.
Aztán véget ért a rehab és belevágtál a Drognaplóba. Hogy jött, hogy megírd az életedet?
A terápia utolsó fázisa már nagyrészt arra koncentrált, hogy mit csinálunk majd, ha kikerülünk a védett környezetből. Nekem az első dolgom az volt, hogy tíz év kihagyás után végre befejeztem az egyetemet, aztán ott álltam egy diplomával, és azzal a nagy kérdéssel, hogy most mit is kéne kezdenem magammal. Abban a pár évben, amit korábban szermentesen töltöttem, kulturális újságíróként dolgoztam, így kézenfekvő volt, hogy felvegyem a kapcsolatot a régi kollégákkal. Rengeteg segítséget kaptam, mivel tényleg nem volt semmim, miután kijöttem a rehabról. Aztán az egy éves tisztasági évfordulóm környékén jött egy felkérés, hogy írjak naplóbejegyzéseket az egyik irodalmi portálra. Ebből nőtt ki aztán a Drognapló, miután megkeresett egy kiadó, hogy szeretnék, ha könyvet írnék ebből a történetből.
Nem a nulláról kellett kezdenem az emlékezést
Mennyire fontos számodra, hogy legyen külső motiváció? Kellenek a határidők?
Nagyon fontos. Ez alapvetően a személyiségemből fakad, a függőség pedig nyilván csak felerősítette ezt a vonást. Ha csak rajtam múlott volna, akkor valószínűleg máig nem írtam volna meg az első könyvemet. Nagyon kellenek a keretek, hogy érezzem: valaki számít arra, amit éppen csinálok. Ha ez megvan, akkor nem tud annyira szétesni vagy elfolyni az ember.
A Drognaplóban egyértelműen a saját drogkarriered mesélted el, de az azóta megjelent könyveidben is sok az önéletrajzi elem. Terápiaként is működik számodra az írás?
Abszolút. Ehhez nagy segítség volt, hogy nem a nulláról kellett kezdenem az emlékezést, mert a múlt feltárása egyszer már megtörtént a rehabon - mindenféle irodalmi cél nélkül. Nyilván, a könyv megírása során más érzések és egészen új emlékek is felbukkantak, tehát bőven volt terápiás haszna számomra, és ez azóta sem változott. Az önkifejezés és a produktivitás lehetősége eleve sokat segít a felépülésben, meg abban is, hogy hasznosnak érezzem magam az életben.
Említetted a keretek fontosságát. Mennyire tudod megtervezni és beosztani a napjaidat?
Ezek a rutinjaim menet közben alakultak ki. Nagyon sokszor próbáltam elérni, hogy megtervezzem és jól beosszam a napomat, de valahogy sose sikerült. Ezzel aztán sokszor együtt járt a csalódottság és a bűntudat. De az évek alatt azért kialakult egy módszerem, ami három fő szakaszból áll. Az első az ötletelési fázis, ami igazából megállás nélkül zajlik. Jeleneteket, helyszíneket, mondatokat, figurákat és érzéseket gyűjtögetek, akármit, ami megragadja a figyelmemet. Sok kis mozaikdarabot szedek össze, hogy később majd valahova beépítsem őket. A második szakaszban alakítom ki a könyv szerkezetét, a harmadikban pedig leülök, és ténylegesen megírom a szöveget, gondosan beleszerkesztve a hétköznapok során gyűjtögetett darabkákat. Ehhez az utolsó fázishoz elvonultságra van szükségem, egy olyan helyre, ahol teljesen a munkának szentelhessem magam. Az Oroszrulettet is vidéken írtam meg végül, és próbáltam is betartani egy szigorú napirendet, de ez persze sosem úgy sikerült, ahogy elterveztem.
Folyamatosan átléptem a határokat
Az új könyvednek nemcsak a címe Oroszrulett, hanem a központi metaforáját is ez az idegölő és végzetes játék jelenti. Mennyire érzed sajátodnak ezt a szemléletet?
Az biztos, hogy nem menekülök kényszeresen a kockázatvállalástól, ami a személyes életemben leginkább a felépülésem kapcsán merül fel. Vannak helyzetek, amiknek nem előre kiszámítható a vége, ezért magukban rejtenek különféle veszélyeket. A kockázat nálam úgy jelenik meg, hogy volt anyagosként is járok olyan emberek közé, amik besóvárogtathatnak a régi életem iránt.
Mondasz egy példát?
Ha elmegyek mondjuk egy középiskolába beszélgetni a diákokkal, nem valószínű, hogy nagy kísértésnek leszek kitéve. Viszont ha egy foglaltházba vagy egy nyári fesztiválra megyek el, vagy egyszerűen olyan ismerőseimmel találkozom, akik még aktív szerfogyasztók, azonnal megnő a visszaesés kockázata. Ezért is javasolják sokszor a terápián, hogy kerüljük el az ilyen helyzeteket. Én viszont folyamatosan tágítottam és átléptem az elmúlt években ezeket a határokat.
Részlet az Oroszrulettből:
Léna égő tekintettel bámulja a filmet az ölemben, míg a másik oldalamon, fél méterre a tizenhatévesnek tűnő lány érdeklődve figyel, mintha válaszra várna valamilyen kérdésre, vagy mondat folytatásárára, amit félbehagytam, az ölemben laptop, és hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok és mit keresek itt. Egy álló acélcsőben vagyok egy spermium, ami kilövellésre vár, hogy a nedves égbe fröccsenjen. Nincs testem, nincs gondolatom, nincsenek érzéseim, csak egy tudatszikra vagyok a valaholban és a valamikorban. A tűből kifröccsenő barna lé heroinmolekulája vagyok, aki nemsoká vérbe csattan. Forró lávában olvadok szét és jéggé fagyok a hidegtől.
Tehát részt veszel az orosz rulettben. Valamiféle fatalizmus áll e mögött?
Nem feltétlenül. Amikor döntéshelyzetbe jutunk, általában szeretjük kiszámítani a következményeket. Ez lehet egy munkahelyváltás, párkapcsolat vagy bármi egyéb. Mindig szeretnénk tudni, mi lesz a vége a dolognak. Én viszont sokszor hozok döntéseket úgy a mindennapi életemben, hogy abszolút nem látom előre, mi fog történni. De ez nem annyira fatalizmus, vagy kockázatkeresés - bár lehet, hogy kicsit az is benne van -, inkább az új, keresztény értékrendemből fakad.
Azért mersz belevágni ismeretlen, akár a kockázatos helyzetekbe, mert hiszel Istenben?
Igen, mindez mély bizalmat feltételez az Isten felé. Igazából ezért nem is alkalmazható itt teljesen az oroszrulett-metafora, mert az már inkább istenkísértés, ha az ember ilyesmit játszik, és szándékosan provokálja a sorsot.
Az írás mellett gyakran veszel részt országszerte drogprevenciós beszélgetéseken is. Mit tapasztalsz, van jobb módszer a nyílt és őszinte beszédnél?
Szerintem általában az emberi kapcsolatokra is igaz, hogy az őszinte kommunikáció a leghatékonyabb eszköz. Ha odamegyek a fiatalok közé és elkezdek vetíteni, vagy megpróbálom lenyomni a torkukon a saját értékrendemet, akkor az egész elveszti a hitelességét. Eddig azt tapasztaltam, hogy a srácok meghálálják ezt a típusú őszinteséget. A legjobb prevenció ezért nem is annyira a kábítószerek veszélyeiről, inkább az jelenlévők személyiségéről és értékrendjéről szól. Nagyon sok olyan készségre érdemes figyelni, ami később megmentheti őket attól, hogy belecsússzanak egy súlyosabb függőségbe. Az nyilvánvalóan egy illúzió, hogy hermetikusan el lehet zárni őket a tudatmódosító szerek kipróbálásától.
Az emberek többségénél nem működik az elrettentés
Ezért nem lehet hatékony a puszta elrettentés?
Vannak olyan személyiségek, akiknél az elrettentés működhet egy darabig, vagy akár nagyon sokáig is. Az viszont biztos, hogy az emberek többsége nem így működik. Még ennél is nagyobb probléma, hogy általában fals információk tömkelegével igyekeznek elérni az elrettentő hatást, aminek elsőként mindig a hitelesség esik áldozatul. Az tud valójában dönteni egy adott helyzetben, aki nyíltan szembesüt a negatív és a pozitív - vagy pozitívnak tűnő - következményekkel is.
Tehát nem szabad tagadni a szerfogyasztással járó örömöket sem?
Ez minden szerhasználat nagy ellentmondása: van egy része, ami baromi veszélyes, mégis azt látjuk, hogy az emberiség jelentős része fogyaszt mindenféle tudatmódosítókat. Akkor be kell látni, hogy ebben csak lehet valami jó is. Onnantól kezdve, hogy ezt elhazudjuk, tök hiteltelenek leszünk. Amikor én voltam tini, pont ez történt. Akkorákat kamuztak a felnőttek a fűről, hogy azt sem hittük már el, amit a heroinról mondanak, pedig abban azért volt némi igazság. Hatalmas probléma mostanában a dizájnerdrogok terjedése, ahol ez a büntetőjogi hadviselés végképp nem működik, mert a szerek nagy része nem is törvénytelen. Ez például egy új és nagyon ijesztő helyzet, amit nem nagyon lehet kontrollálni a régi reflexekkel.
Az új könyv alapjául egy moszkvai utad szolgált. Ennek során nyilván bepillantást nyertél az orosz drogügybe is. Gondolom, ott még keményebb a helyzet, mint nálunk.
Nincs átfogó képem az orosz állapotokról, csak benyomások értek. Inkább a sorsok érdekelnek, mint a rendszer maga, ezért nem is törekedtem objektivitásra. De azért sokat beszélgettem dílerekkel, fogyasztókkal, segítőkkel, tehát majdnem minden rétegével érintkeztem a problémának. Ez alapján iszonyatosan ellentmondásos a helyzet: Oroszországban hivatalosan tudomást sem vesznek a drogproblémáról. Eleve nem egészségügyi, hanem tisztán büntetőjogi kategóriába sorolják a kérdést.
Hivatalos segítőrendszer egyáltalán nem létezik, az országban pár ezer ágy jut hatmillió intravénás drogfüggőre. A függők tömege kriminalizálódik, pár évig ingázik a börtön és az utca között, aztán túlnyomó többségük meghal. Én legalábbis ilyen sorsokat láttam. Magyarország ehhez képest maga a paradicsom az ártalomcsökkentés vagy a rehabilitáció terén. Moszkvában a tűcserések is csak gerillamódszerekkel dolgozhattak. Megálltak egy nejlonzacskóval a gyógyszertár előtt, aztán jöttek hozzájuk az anyagosok, mint a verebek, hogy vigyék a tiszta fecskendőt, a vitaminokat és a kenőcsöket. Bármit, ami segíthet életben maradni.
Az orosz drogvalóság mellett az irodalmi párhuzamok is erősen megjelennek a regényben. Régóta vonzódsz Dosztojevszkijhez és társaihoz, vagy inkább a helyszín miatt vetted elő őket?
Az orosz irodalom nagy hatással volt rám kamaszkoromban. Bújtam Csehov és Dosztojevszkij könyveit, A Mester és Margarita pedig máig az egyik kedvencem. A regény kapcsán ezeket az emlékeimet elevenítettem föl. De az irodalom mellett az orosz politikai gondolkodást is nagyon izgalmasnak tartom, ami szintén felbukkan a könyvben. Az anarchizmust például orosz arisztokraták találták fel, aztán ott van a tolsztojiánus keresztény anarchizmus, és persze a bolsevik hatalomátvétel. Az egész egy olyan irracionális, magával ragadó és brutális jelenség, ami érdekelt már egy ideje.
Az orosz végletesség ijesztő és vonzó egyszerre
Az orosz hagyományt feszítő kettősség tényleg jól átjön a regényből. Egyfelől ott van az ember teljes fölszabadításának a gondolata, másfelől pedig a totálisan elnyomó birodalmi logika, ami mindenkit csak egy apró, lecserélhető fogaskeréknek tekint. Néha az volt az érzésem olvasás közben, mintha ez a kettő egymást feltételezné és csak együtt létezhetnének…
Igen, az orosz kultúrának és történelemnek ez a végletessége egyszerre baromi vonzó és ijesztő jelenség. Alámerülni benne pedig pont olyan érzés, mintha orosz rulettet játszana az ember, annak minden izgalmával és veszélyével együtt. Magát az "orosz rulett" kifejezést egyébként egy amerikai ponyvaszerző írta le először a 30-as években, aztán az oroszok átvették, mert azt gondolták, jót tesz az országimázsnak. Ez is egy érdekes adalék a kultúrák közti párbeszédhez.
Filmes utalásokkal is tele van a könyved, sőt, olykor mintha filmjelenetekben, mint irodalomban gondolkodnál. Jól érzem, hogy inkább képekből, mint sztorikból indulsz ki az írásnál?
Az biztos, hogy filmes megoldások sokkal jobban hatottak rám, mint az irodalmi példák. Én nem annyira a nyelv, mint inkább a képek felől közelítem meg a szövegeimet. Ebben persze nagy szerepet játszik az a felgyorsult, digitális kor is, amelyben élünk. Befogadóként azt veszem észre magamon, hogy rengeteg információ ömlik rám az interneten, a tévében vagy az utcán, és ezekből a töredékekből áll össze valamifajta átfogó élményem a világról. Ezt a töredékességet próbálom a szövegeimben is megteremteni, persze úgy, hogy azért még követhető is maradjon. Igazából az egész egy kísérlet a részemről, hogy meddig lehet feszíteni a húrt.
Jankovics Márton - faktor
Utolsó kommentek