A Magyar Emberi Jogvédő Központ Alapítvány (MEJOK) és a Józan Babák Egyesület józsefvárosi irodájában működik a Józan Babák Klub, mely droghasználó várandós nők és szülők részére nyújt anonim addiktológiai szolgáltatást. Minthogy ezt a speciális tevékenységet egyedüliként végzik az országban, mára számos szakintézmény is hozzájuk irányítja a gyermekvállalás előtt álló problémás szerhasználó nőket, akiknek száma a becslések szerint évenként százas nagyságrendűre tehető. A Hétköznapi Hősöket bemutató Karmák dokumentumfilm-sorozatának új része a Józan Babák Klub működését és szolgáltatásait mutatja be, érintett anyukák megszólaltatásával. A videó szerkesztő-riporterével, Bíró Borival beszélgettünk.

Drogriporter: Hogyan kerültél kapcsolatba a Józan Babák klubbal?

BB: Azelőtt, hogy elkezdtünk volna dolgozni a filmen, nem hallottam a Józan Babák Klubról. Tóth Bálint, a film producere, gyártásvezetője mesélt nekem róluk először. Amikor említette a Józan Babák nevet, azt hittem, hogy egy zenekarról fogunk forgatni, aztán megdöbbentem, amikor mesélni kezdett. Nem csupán az volt számomra elképesztő, hogy létezik egy olyan szervezet, amely szenvedélybeteg és rekreációs droghasználó kismamákkal foglalkozik, hanem maga a tény is, hogy sajnos évente legalább ezres nagyságrendű olyan nő él Magyarországon, aki ezekben érintett. Mielőtt elkezdtünk forgatni, ellátogattunk a klubba és próbáltunk minél jobban tájékozódni, hogyan tudnánk a legjobban körüljárni a témát. Ekkor találkoztam először személyesen a klub munkatársaival.

DR: Mennyire volt nehéz megtalálni a szereplőket és elérni, hogy megnyíljanak a kamera előtt?

BB: Leginkább nem is az volt nehéz, hogy megtaláljuk a szereplőinket. Számomra sokkal nagyobb kihívást jelentett, hogy miként lehet megmutatni filmen keresztül azt a munkát, amelyet a Józan Babáknál nap, mint nap végeznek. A filmben végül két munkatársat szólaltattunk meg és ők javasoltak nekünk két olyan édesanyát, akik már hosszabb ideje a klienseik közé tartoznak. A csapatunk tagjai mind-mind évek óta foglalkoznak társadalmi témákkal, és Bálint már régebb óta ismerte Oberth Józsit (a klub egyik főmunkatársa). Így sokkal könnyebben tudtunk kapcsolatot teremteni az érintettekkel is, mintha az utcáról, mondjuk egy kereskedelmi televízió színeiben érkeztünk volna. Katalin és Petra (a filmben szereplő édesanyák) meglepően nyíltan és őszintén beszéltek velünk, majdnem hogy azt mondhatom, hogy úgy, mintha már régebb óta ismernénk egymást. A kamera jelenléte szinte egyáltalán nem jelentett számukra problémát. Ami persze különösen érdekes annak tükrében, hogy a droghasználattal kapcsolatban érintett édesanyák – érthető módon – általában más szerfogyasztókhoz képest is jóval bizalmatlanabbak.

DR: Van kifejezett célcsoportja a filmnek?

BB: Tulajdonképp nincs. Azt szerettük volna, ha a filmen keresztül sikerül elérni, hogy csökkenjen az a fajta stigmatizálás és elutasítás, amelyet a társadalom a szenvedélybetegséggel küzdő kismamák irányába mutat. Másrészt fontosnak tartottuk megmutatni, hogy azért vannak  olyan emberek, segítők, közösség-építők akik önként végzik el ezt a fontos munkát, amelytől az emberek 99%-a elmenekülne. Szerettük volna, ha teret kap a munkájuk, rajtuk keresztül pedig a probléma, amelyre egyelőre itthon más szervezet nem nyújt hatékony megoldást. Ahogy a filmben is elhangzik, Magyarországon rajtuk kívül nincsen olyan egészségügyi- vagy szociális szolgáltatás, amely elsődlegesen a várandósság alatt vagy szülés után szert használó nőkkel foglalkozik.

DR: Az emberi sorsok és a klub tevékenységének bemutatása mellett van valamilyen távlati célja a filmnek?

BB: Persze, nagyon jó lenne, ha a filmünkkel hatást vagy akár csak párbeszédet tudnánk elérni. Én alapvetően elég optimista vagyok, és már akkor nagyon boldog vagyok, ha olyan visszajelzéseket kapunk, amelyekből az derül ki, hogy a nézőt mélyen megérintette a téma, a szereplőink vagy egyszerűen csak az, ahogyan bemutattuk őket. Ugyanakkor elképesztően jó lenne, ha sikerülne bármilyen hosszú távú hatást is elérni; például hogy a Józan Babák Klub munkája mellett a „hivatalos” egészségügyi-szociális szolgáltatások is nyitottabbak és segítőkészebbek legyenek a bajba jutott kismamák irányába, hiszen – remélem, hogy ez a filmen keresztül is átjött – ezek a nők nagyon motiváltak és felelősek tudnak lenni, ha a gyerekük életéről van szó.

DR: Mi gyakorolta rád a legmélyebb benyomást a szervezetnél töltött idő alatt?

BB: Könnyű dolgunk volt, mert Józsi és Betti (a filmben bemutatott két munkatárs) is nagyon segítőkész és őszinte volt. De ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy ahogy korábban is említettem, mindkét érintett szereplőnk nagyon nyíltan beszélt az életéről. Ami engem személy szerint a legjobban megérintett, az Petra akaratereje, ahogy egy olyan lehetetlennek tűnő élethelyzetből is fel tudott állni, amelyből kívülállóként azt hihetnénk, már nincs kiút. A forgatás alatt persze volt olyan, hogy felmerült bennem, szabad-e belemászni ennyire mélyen egy másik ember életébe, de tudtam, hogy olyan kollégákkal (Soós Csaba operatőr és Gelencsér Ákos vágó) dolgozom, akik megfelelő empátiával nyúlnak a témához és a szereplőinkhez. Biztos voltam benne, hogy a kész film annyit és úgy fog átadni, hogy a kívülálló számára is érthető és érezhető lesz, amit mi a forgatás alatt átéltünk.

DR: Milyen üzenetet emelnél ki a filmből?               

BB: Ahogy a film végén is megjelenik, egy normál anonim addiktológiai ellátásból a páciensek általában csak kis százaléka kerül kórházba, hajléktalanellátó rendszerbe és ehhez hasonló intézményekbe. A Józan Babáknál ez a kismamák esetében 95-96%.

Az interjút készítette: Kardos Tamás - drogriporter 
A képek a dokumentumfilmből származnak