Hogyan képzelheti el valaki, akinek nincs személyes élménye a kényszerbetegségről, hogy milyen érzés nap mint nap irracionális gondolatokkal és félelmekkel küzdeni? A folyamat ördögi körre emlékeztet: az elme leragad egy zavaró gondolatnál vagy képnél, majd - az egyéni akarattól függetlenül - újra és újra lejátssza azt. A gondolatok és képek ismétlődésük révén konzerválják a hozzájuk társított szorongást. A szorongás, feszültség érzései hagyományos esetben figyelmeztető funkciót töltenek be, s arra késztetik az egyént, hogy fokozott óvatossággal reagáljon egy bizonyos szituációra, védje magát egy potenciális veszélyforrástól. Az önmagukban ártalmatlan gondolati tartalmak tehát a hozzájuk kapcsolódó félelem és kétség miatt tűnnek erősnek és valóságosnak a kényszerbeteg számára.

 

A kényszerbetegség háttere összetett, kiváltó okai közt biológiai, genetikai és pszichológiai hajlamosító tényezők egyaránt szerepelnek, melyeket nem mindig egyszerű szétválasztani. A kényszergondolatok nagyon gyakran kényszercselekvéssel párosulnak: ezek olyan ismétlődő viselkedések vagy cselekvések, melyek a rögeszmék semlegesítésére, ellensúlyozására szolgálnak. Bár ezek a cselekvések csupán ideiglenes megkönnyebbülést nyújtanak, a kényszerbeteg – alkalmasabb küzdési stratégia híján – képtelen felhagyni velük. A gondolatokra adott kényszer-válaszok igen széles skálán mozoghatnak (a hosszú percekig tartó kézmosástól a gondolatok monitorozásán, analizálásán keresztül egészen a rögeszmét kiváltó helyzetek, személyek elkerüléséig) és súlyosabb esetben akadályozzák az egyént mindennapi életvitelének fenntartásában. A következőkben azokat a hosszútávra szóló megoldásokat tekintem át, melyek mind a betegségben szenvedők, mind környezetük számára könnyebbé tehetik a kényszeres időszakok átvészelését. 

 

 

A viselkedésterápiát olyan pszichoterapeuta végzi, aki speciális képzettséggel és kellő tapasztalattal rendelkezik. A betegek mintegy 25 százaléka elutasítja a terápiát, 25 százalékuk pedig lemorzsolódik a kezelés során, a tartós gyógyuláshoz mindazonáltal elengedhetetlen a hozzáértő pszichológus segítsége. Az expozíció és válaszmegelőzés technikája központi eleme a kognitív terápiának. A beteg rangsorolja azokat a helyzeteket, melyeket kényszerei szempontjából fenyegetőnek érez, majd fokozatosan szembesítik ezekkel a szituációkkal, úgy, hogy közben nem alkalmazhatja megszokott rituáléit a feszültség csökkentésére. Ez általában hatalmas kihívást jelent, és fájdalmas lehet a páciens számára, viszont ha sikerül ellenállnia, a kényszeres késztetés legyőzhető.

 

Ha a beteg nem reagál a kényszeres ingerre, eltűnhet a zavaró gondolatra adott válasz-tevékenység. Amennyiben lehetséges, érdemes lehet a hozzátartozókat is bevonni a terápiába, hogy ne erősítsék akaratlanul is a beteget kényszerei ismétlésében (pl. az irracionális kétségekre adott szüntelen megnyugtató válaszokkal).

 

A viselkedésterápia fontos része az is, hogy rávilágítson a beteg gondolkodásának kognitív torzulásaira: a bizonytalanság lehetőségének teljes elutasítására, a fekete-fehér gondolkodásmódra, a valószerűtlen eshetőségektől való rettegésre, a gondolatok jelentőségének felnagyítására, valamint az eltúlzott felelősségérzetre. Miután a beteg elfogadja saját gondolatainak irracionalitását, a pszichológus segít neki, hogy azokat ésszerű gondolatokkal helyettesítse, s mérlegelje kényszercselekvéseinek valódi hasznosságát. A relaxációs technikák elsajátítása, valamint a terapeuta által ajánlott önsegítő könyvek olvasása szintén hozzájárulhat a kezelés sikeréhez. A kognitív viselkedésterápiát indokolt esetben gyógyszeres kezelés is kiegészítheti.

 

 

Fontos, hogy a hozzátartozók tisztában legyenek a kényszerbetegség természetével. Minél többet tudnak ugyanis róla, annál eredményesebben segíthetik családtagjukat a gyógyulásban. Megfelelő információkhoz juthatnak a kapcsolódó szakirodalom elolvasásával, valamint, ha felveszik a kapcsolatot a betegeket támogató professzionális szervezetekkel, csoportokkal.

 

 

A családok mindennapjait jelentősen befolyásolják a kényszeres hozzátartozó igényei. Számos kutatás kimutatta, hogy a családtagok betegségre adott reakciója meghatározó lehet a kényszeres tünetek fennmaradásában. Íme néhány példa a kényszereket megerősítő magatartásra:
 

- Részt vesz a családtag kényszeres rituáléiban, például minden alkalommal megmossa a kezét, amikor a másik is így tesz, vagy újra és újra válaszol egy teljesen életszerűtlen aggodalmat firtató kérdésre.
 

- Segíti a rögeszmét kiváltó helyzetek elkerülésében, például megcsinálja helyette a mosást, így a ruhák a „megfelelő” módon lesznek tisztítva.
 

- Segíti a kényszeres viselkedés, kényszercselekvés megvalósításában, például mosószereket vásárol valakinek, akinek kényszercselekvése a takarítás.
 

- A család életvitelének megváltoztatása, a beteg családtag kényszeres igényeihez igazítása, például az evés/ tisztálkodás időpontjának megváltoztatása.
 

- Plusz feladatokat vállal magára, például elviszi autóval valahova, mert a másik fél a vezetéstől.
 

- Megváltoztatja szabadidős tevékenységeit, például, ha a kényszeres családtag nem hajlandó a többiek nélkül elhagyni a házat.
 

- Változtatások a munkában, például kevesebb órát vállal, hogy gondoskodni tudjon családtagja speciális igényeiről.

 

 

A leghatásosabb segítséget a megfelelő szakemberrel végzett (szükség esetén gyógyszeres kezeléssel kombinált), személyre szabott terápia jelenti, a családtagok fokozott figyelmével és támogatásával kiegészítve.

 

A megfelelő szakkönyvek, tájékoztató anyagok segítségével próbáljuk meg felhívni figyelmét betegségére, s ezzel együtt a gyógyulás lehetőségére. Bátorítsuk a kezelésben való részvételre, hívjuk fel rá a figyelmét, hogy a segítség elfogadásával ismét teljes életet élhet. Beszéljünk a témában jártas szakemberrel, hogy jobban megérthessük a betegség természetét, vegyük fel a kapcsolatot más, érintett családokkal, kérjünk tanácsot. Ha van a környéken elérhető szakmai szervezet, csoport, mely a betegséggel foglalkozik, látogassunk el oda.