Van úgy az életben, hogy a gödör aljára kerül az ember. Van úgy, hogy vissza is tud onnan mászni, sőt, magasabbra, mint előtte járt. És van úgy, hogy erről könyv is születik. Kubiszyn Viktor most 33 éves. Gimiben elkezdett sörözni, majd a spektrumot tisztességesen végidva-szívva-nyalva-lőve. pár év alatt a heroinig jutott. Egy nem túl sikeres leállást követően visszaesett. 2009-es, második leállása óta tiszta. A drogok mentek, Isten jött, a cigi maradt.

Tavaly pedig világrajött a könyv is. A Drognapló nevet kapta. A szerzővel Prágában Őszi Károly beszélgetett.

Mi a drogkarriered története?

Nyilván sose akartam függő lenni. Kamaszkoromban két dolog hajtott: a kíváncsiság és szorongásoldás. ’94-ben szívtam először füvet, aztán hasist, majd relatíve hamar – 15-16 éves koromtól – végigmentem a különböző hallucinogéneken. Emellett rendszeresen ittam, szipuztam és gyógyszereket is használtam. 18-19 éves koromban jutottam el a heroinig. Aztán 22 éves koromig fokozatosan kezdtem leépülni. Hivatalosan ekkoriban váltam drogfüggővé, mert a kémiai szerfüggőség definíciója szerint akkor függő valaki, ha vannak elvonási tünetei. Ezt általában fizikai függőségre szokták redukálni, tehát pl. olyan, hogy marihuánafüggőség sokak szerint nem létezik, mert nem okoz fizikai elvonási tüneteket.

2002-ben, 22 évesen álltam le először. Különböző önsegítő csoportokba jártam, és teljesen szermentes voltam 2,5 évig. Viszont átváltottam viselkedési függőségre: munkamániás lettem. 2005-ben visszaestem, és 4 évig éltem a nyolckerben. Ekkor voltam úgy igazából utcai drogos – főleg kannásbort, heroint és gyógyszereket fogyasztottam, ezek voltak a bázisdrogjaim, de alapvetően mindent betoltam, ami szembejött. 2009-ben kerültem Ráckeresztúrra, ahol egy egyéves drogterápiás programban vettem részt. Azóta vagyok tiszta.

Honnan volt pénzed cuccra?

Gimiben a környezetemnek folyamatosan hazudtam a pénzszerzés érdekében. Édesanyámtól teljesen kamu dolgokra kértem zsebpénzt. A suliban pedig elég sok jópénzű srác volt, és tudtam őket úgy manipulálni, hogy adjanak nekem pénzt. Barátnőmet is állandóan lehúztam. Ez már aktív függő drogosra jellemző viselkedés: hazugság, manipuláció, terelés, az emberek kihasználása. Ez a függőség súlyosbodásával egyre fokozódott, képbe jött a lopás és a betörés. A visszaesésem után elkezdtem eladogatni a saját, majd mások cuccait – megélhetési bűnöző lettem.

A környezeted hogy viszonyult mindehhez?

Kamaszkorban két társaságban mozogtam. Az egyik a gimis társaság volt, a másik pedig egy punk banda. A kettő közt nem igazán volt átjárás, így egyik közeg sem tudta, mit csinálok a másikban. Édesanyámnak az elejétől kezdve folyamatosan hazudtam. Legjobb példa erre a „Kinek hiszel, nekem vagy a szemednek?”, tehát hiába látta rajtam hogy mi van, mivel szeretett, inkább elhitte a hazugságaimat. Ezzel pedig nyilván önmagát csapta be. Más családi hátterem nem volt: édesapám alkoholista volt, édesanyám épp emiatt hagyta ott 6 éves koromban. Noha voltak körülötte férfiak, egyiket sem érzékeltem apaként, tehát kvázi apa nélkül nőttem fel.

A „pályafutásod” során a különböző szerektől bizonyára komoly magasságokban és mélységekben is jártál. Volt-e meghatározó élmény, amire a mai napig emlékszel?

Nagyon sok ilyen élmény van, viszont a szerhasználat annyira eltorzította az idő- és valóságérzékelést, hogy konkrét helyre és konkrét időre nem mindig emlékszem. Ezen élmények nagy részét én a terápia első hónapjaiban, a múltfeltárás során újraéltem, és sokszor újraélem a mai napig.

Tisztán emlékszem például az első heroinozásomra, úgy éltem meg, mint egy mozifilmet. A körülmények megvannak, viszont nincs meg az az érzés, hogy „áh, mekkora fless volt”. Arra emlékszem, hogy hánytam utána. Van egy meghatározó, 2001 körüli élmény, amikor egy nagyon jó barátom a haverjaival megkéselt egy taxist. Nekem aznap ott kellett volna lennem velük, csak annyira kész voltam, hogy nem találtam oda. Én ezt csak pár héttel utána tudtam meg, mert én közben pörögtem. Nagyon odavágott. Ez egy komoly trigger volt az első leállásomhoz, más egyéb történések mellett.

Biztos voltak olyan pontok, amikor úgy érezted, valami megjavíthatatlanul elromlott. Hogy reagáltál ezekre, elhatároztad hogy leállsz, vagy inkább elindultál cuccot hajtani?

Amikor még függő voltam, akkor az utóbbi. Függőként úgy éreztem, hogy nincs választási lehetőségem. Nincs az, hogy most leállok. Nem tudtam elképzelni, hogy mást csináljak. Ezen a ponton már nem az örömszerzés a cél. Valamilyen szinten mindenki azért kezd el tudatmódosító szert használni, mert valami pozitív érzést vár tőle – örömöt, szorongásoldást, hallucinációt, tökmindegy, szertől függ. Viszont a függőségben ez az örömérzés már nincs meg, sőt az is csak az öröm illúziója volt, amit korábban kaptam. Már csak azért használ az ember szert, hogy ne legyen rosszul. És ezzel mókuskerékbe kerül.

Mikor Ráckeresztúrra kerültem, nem a leállás volt a motivációm. El se tudtam képzelni, hogy valaha tiszta leszek, és az emberek szemébe tudok nézni. Azért mentem el, mert menekültem, haldokoltam a nyolckerben. Itt Prágában is láttam olyan arcokat, akik rottyon vannak. És nem lehet nekik azt mondani, hogy mától ne anyagozz, mert el sem jut hozzá. Fel sem merül benne, hogy ez lehetne másként. Tehát ez olyan szintű érzelmi és szellemi halálállapot, hogy ingerek sincsenek már, csak egy kényszerű mókuskerék van, amiből nagyon nehéz kimozdulni, ezért nagyon fontos a környezet szerepe.

A függőségben nem is elsősorban a fizikai roncsolódás a durva, hanem a lelki és szociális. A rehabon sem arról van szó, hogy az elvonási tünetek megszűnnek, és akkor menjél valahova, mert az 1-2 hónap alatt vége az elvonásnak, hanem hogy mi lesz utána. A reintegrálódás hosszú folyamat, mivel a függőség annyira leépíti az ember szociális kapcsolatait, a pszichéjét, a fizikumát, hogy azt csak fokozatosan lehet újjáépíteni. Az absztinencia csak a legelső lépcsőfok. Nem cél, hanem eszköz. Nekem az első leállásomnál itt csúszott el a dolog, azt hittem, ha szermentes vagyok, akkor minden oké. De a személyiségem nem változott semmit. Nem volt önismeretem, meg sok minden nem volt az első időszakban, és akkor átváltozott az egész viselkedési függőséggé.

Van-e Istennek helye a képletben?

Tizenéves koromban a punk értékrend szerint éltem, az egész egyházat és a hozzá tartozó külsőségeket nevetségesnek tartottam, és azt gondoltam, hogy ha van is Isten, akkor nem a templomban tudok vele találkozni. Emellett Nietzsche volt a kedvencem, tehát hogy az Isten halott és hogy Übermensch a cél, vagyis az embernek tökéletesebbé kell válnia, míg meg nem haladja önmagát. Persze abszolút fogalmam sem volt hogy ez mit jelent. Annyi jött le Nietzschéből, hogy Jézus Krisztus egy nagyon béna csávó volt, Isten meg halott.
Emellett nagyon sokat olvastam, főleg anyagos vonalon. Sokáig ezzel a szellemi háttérrel igazoltam le az anyagozásaimat, hogy én tudattágítok és megtalálom a valóságon túli valóságot meg a bölcsek kövét. Eléggé szánalmas voltam igazából…

A terápián sem volt Isten annyira fontos. Egy keresztény rehabról volt szó, de nem volt térítés. Hívő emberek csinálták az egészet, evangéliumi alapon próbálnak működni, tehát: szeretet, pozitív megerősítés, semmi ítélkezés, semmi aggresszió, elfogadás, nyitottság. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy így viszonyul egy csomó drogos felém. És ez nagy fless volt, mert korábban az utcán vagy előtte sehonnan nem kaptam pozitív megerősítést, teljesen érthető módon. Ez a jelenség tehát nagyban hozzájárult a felépülésemhez, hogy biztonságban érezzem magam ott.

A megtérésem, az Istennel való kapcsolat számomra egy bizalmi állapot visszaszerzése, megélése. Ha spirituális szinten nézek a drogkarrieremre, akkor azt látom, hogy egy olyan világban élek, amiben nem vagyok otthon, tehát egy bűnbeesett világban. Egy elveszett paradicsom után sóvárgok, egy édenkert után, amit kábítószerekkel próbáltam megtalálni. Azt a hiányt, amit csak Ő tud kitölteni, azt én mással próbáltam. És ez a hiánypótlás, a pótcselekvések jellemzőek a nem anyagosokra is.

A másik része az, hogy egy függőnek a spiritualitás nagyon erős tisztán tartó dolog. A megtérésem fokozatos volt, tudatos elfogadása annak, hogy az Isten nyújtotta állandóság semmilyen droggal nem pótolható. Persze ez nem egy zárt folyamat, hanem egy máig tartó érés.

Jelenleg 3 éve vagy tiszta. Levontál-e valamilyen tanulságot ebből a 15-16 évnyi drogkarrierből? Vetettél-e számot magaddal?

A számvetés megtörtént többször is, és máig történik. A terápián kötelező volt számot vetni nagyon sok mindennel, majd a könyv kapcsán, az írás során is, és egészen máig vonom le a tanulságokat a drogos életemből. Ezek viszont kizárólag személyes tanulságok, valamiféle univerzális tanulságokat nem vonok le. Aztán nyilván vannak olyan következmények is, amik máig hatnak.

Járod most az országot, nemcsak Magyarországot, de a környező országokat is a könyvvel. Saját állításod szerint ezt misszióként éled meg. Mit értesz ez alatt, mi ezzel a célod?

Hát ez eléggé sokrétű. Azt vettem észre, hogy nagyon sok ember igényli a szenvedélybetegségről, a függőségről vagy úgy általában a drogokról való kommunikációt. A legelején ez számomra is meglepő volt, de kellemesen meglepő. Nekem az a fontos, hogy ezeken az eseményeken nyíltan lehessen bármiről – drogról, alkoholról, függőségről, leállásról – tehát erről az egész nagyon összetett problémáról beszélni. Nem nagyon vannak olyan jellegű fórumok, ahol ezt ilyen nyíltsággal meg lehetne beszélni. Én azt érzem ezeken az esteken, hogy igény van arra a típusú kommunikációra, amit én a terápián megtanultam. Az önreflektív és őszinte beszédre. Egy ilyen stigmatizált dologban, mint a drogfüggőség, pedig pláne ritka az ilyen típusú beszéd. Én ezt tartom az egyik fontos dolognak, hogy mindazok akik eljönnek ezekre az eseményekre, lehetőséget kapjanak arra, hogy egy más szemszögből tudjanak eszmét cserélni vagy beszélgetni ezekről a dolgokról.

A másik pedig, hogy elég sok tapasztalatot szereztem a függőségről a saját bőrömön és úgy érzem, hogy a személyes beszéd erről és a személyes tanúságtétel erről nagyon fontos, tehát hogy az ember élőben beszél és kérdezhetnek tőle. Az interaktivitás a legfontosabb ezeken a találkozókon, és épp ezért nincs két egyforma találkozó. És ez számomra személyes szinten is nagyon építő, és nagyon sokat ad. Legbelsőbb szinten pedig talán az üzenet sorstársaimnak, azoknak a srácoknak, akikkel ugye itt is találkoztunk a tűcserében [Viktorral meglátogattunk egy prágai kontaktközpontot], és ők nem tudnak magukról beszélni, mert ők most másban vannak. De minden függőségből lehetséges a kiút. És ez elsősorban a környezet felelőssége. Nagyon fontos egy problémás szerhasználó, egy függő esetében, hogy a környezete hogyan tud segíteni, hogyan néz erre az emberre. Nekem nem az észosztás a célom, hanem az eszmecsere. Másrészt fontosnak tartom elmondani, hogy engem mi tart meg, mert úgy gondolom, hogy Istenre mindenkinek szüksége van, nemcsak a drogosoknak.

Most, az interjú készítése közben is lóg a cigi a szádból. Mi ez a sok cigizés?

14 évesen kezdtem el dohányozni, és azóta nem hagytam abba. Ez kémiai szerfüggőség, és igazából azért sem hagyom abba, mert szeretem, jólesik. Még ad bizonyos élményeket, ami miatt nehéz lenne letennem, és nincs meg a motivációm arra, hogy abbahagyjam. Nyilván jobb lenne, ha nem dohányoznék, de van annyi önismeretem, hogy tudjam, nem lennék képes rá. Vagy képes lennék, csak lusta vagyok abbahagyni. Szeretek dohányozni.

Nagyjából 1,5 éve írtad a Drognaplót, és most egy új könyvön dolgozol. Hogy élted meg a Drognapló írását, és úgy általában mit jelent neked az írás?

A Drognapló írása során nagyon sok érzés jelent meg, pozitív és negatív egyaránt. A megidézés során sokszor gyakorlatilag újraéltem az egészet, és ez néha elég kellemetlen volt. Másrészt volt egy pozitív flesse annak, amikor az ember formát ad valamilyen formátlan élménynek.

A Drognapló elég gyorsan íródott. Ez az akkori életkörülményeim miatt volt így, és mert le kellett adnom időre a könyvet. Nagyon sokat dolgoztam akkoriban, volt főállású munkahelyem, tehát a szabadságaim alatt írtam gyorsan és töményen a könyvet. Éppen ezért nem volt idő arra, hogy elhatalmasodjanak rajtam bizonyos állapotok, hanem azokon sikerült túllendülnöm azzal, hogy láttam, mennyi minden áll még előttem a kész könyvig.
Az írás maga számomra egy nagyon fura tudatállapot. Hasonlít bizonyos mesterségesen előidézett állapotokra, kicsit módosult tudatállapotban van olyankor az ember, mikor belehelyezkedik bizonyos múltbeli élménybe. Olyan, mintha fejben anyagoznék.

Számomra misztérium, nem tudom hogyan formálódik, születik egy szöveg. Azt gondolom, ha nekem van is valamiféle írói tehetségem, az azért van, hogy azt használjam. Csatornaként tekintek magamra, akin keresztül formát kap egy bizonyos élmény, aminek a végeredménye egy szöveg lesz. A Drognaplóban sem az én személyem, az én személyes történetem az érdekes, hanem inkább az ebből felfejthető minta. Tehát a szöveg nem rólam mint egyszeri személyről szól, hanem valami másról, sokkal mélyebbről.

A második leállásodat követő egyéves rehab után visszakerültél a „való életbe”. Mennyire volt nehéz visszailleszkedni a társadalomba?

Ez egy máig tartó folyamat, és ez egy fokozatos visszarendeződés volt a terápia utolsó fázisától. Voltak, máig vannak nehézségek a folyamatban. Úgy érzem, hogy lehetett volna sokkal nehezebb. A terápiám óta, és én ezt összekötöm a megtérésemmel, szóval azóta olyan emberekkel találkozom, olyan lehetőségeket, ajándékokat kapok az Istentől, hogy nem érzem ezt kimondottan rögös útnak. Viszont a hétköznapi dimenzióban nyilván rengeteg nehézséggel találkozom, amit viszont muszáj megoldanom. És ez erősít. Úgy gondolom, a nehézségek azok erősítik az embert, építik a személyiséget. Ami nem öl meg, az megerősít.

Mi most a bázisdrog?

Ha így fogalmazunk, akkor nyilvánvalóan az Isten. De ezt az egész élményt, az Istennel való kapcsolatot nem lehet, nem tudom drogként tekinteni, mivel ez sokkal gazdagabb, sokkal gyümölcsözőbb, mint bármilyen általam ismert szer. Annyiban lehet analógiát vonni, hogy az ember teljes egzisztenciáját mindenféle szinten átalakítja ez a kapcsolat, csak nem negatív, hanem pozitív irányba. Ami persze nem jelenti azt, hogy tökéletes lennék, sőt, rengeteg hibám van. Vannak dolgok, amiket csinálhatnék sokkal jobban, és ha nem is megy, legalább törekszem a változásra.

A képeket Jancsó Panka készítette az Ady Endre Diákkör november 16-ai klubestjén. 

Közbeszéd 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.