Beszélgetés Kubiszyn Viktorral, a Drognapló szerzőjével

Azt mondják, nincsenek véletlenek. Azt is mondják, amint fenn, úgy lenn. És tudni vélik az okosok, hogy nincs olyan, hogy gyógyult drogos, gyógyult alkoholista. Mert aki egyszer az volt, az is marad, legfeljebb olyan drogos, olyan alkoholista lesz, aki évek, évtizedek óta nem szív, nem szúr, nem vedel. Mert ott a jel a homlokodon. És megtalál a zsaru az utcán úgyis, haver…

Mint ahogy megtalálták a rendőrök a már tiszta, rehab utáni Kubiszyn Viktort is, mert előítéletesen, öltözéke alapján döntöttek az igazoltatás mellett. Vannak, akiken a gyógyulás, az új élet kezdete külső jegyekben is megmutatkozik. A Drognapló írója nem ilyen.

Május 24-én este a debreceni Romkert Irodalmi Teaházban izgalommal vártam erre a krisztusi korban lévő fiatalemberre, s nem csalódtam. Felvállaltan nem akarja a „megváltoztam, nézzétek, milyen jólfésült lettem” attitűdjét körbehordozni az országban. A május 3-tól május 25-ig ívelő országos irodalmi és drogprevenciós program hetedik, egyben utolsó előtti állomásán, Debrecenben egy törékeny, rokonszenvesen tiszta tekintetű, de első, felületes látásra keménynek (?) tűnő fiatalember lép a helyiségbe: a dokumentumregényből ismert külső, ami irritálja az előítéletes közeget. Piros, magas szárú tornacipő, fekete sokzsebes vászonnadrág méteres lánccal az oldalán, baseball sapka, napszemüveg a tarkón, és az elmaradhatatlan, identitás-jelként hordott kapucnis felső, ráhúzva a sapkára.

A beszélgetést Juhász Anna vezette, a Hadik Irodalmi Szalon művészeti vezetője (nem mellesleg Juhász Ferenc költő leánya), előtte azonban egy rövidfilmet tekintettünk meg, amelyben Kubiszyn Viktor vall előéletéről, pokoljárásáról. Aki még nem olvasta a könyvet, most fogalmat alkothatott, miken is ment át ez a srác eddigi élete során, melynek csaknem felét drogfüggőségben töltötte. Látjuk az azóta lebontott házakat, a lepusztult dzsankipecót, ahol egymást váltják a drogosok, ahol nincsenek emberi kapcsolatok, csak a szer tartja össze úgy-ahogy a figurákat. A dzsankipecót, ahová Viktor is az ablakon keresztül jut be, mert vagy elhagyta a kulcsot, vagy lezárta az önkormányzat, kit érdekel… Beszél a pokolról, amikor talán meghalni volna jó, háttérben a nyócker figurái hangoskodnak, Viktor elmosolyodik, mintha azt mondaná, na, ez volt az otthonom.

Aztán mindez bővebben, élőszóban; a moderátor kérdéseit – nyilván nem először – megválaszolva mesél a kamaszkorban kezdődött kálváriáról. Az alkohol, a fű, a dizájner drogok. Nézem ezt a vékony srácot, aki a fiam lehetne, gesztusait, rebbenő kezét, hihetetlenül vékony és hosszú, zongorázásra termett ujjait. A tekintetét. A beszélgetésre nem nyomja rá a rutin a bélyegét, jóllehet sokadszor beszél nyilvánosság előtt a másfél évtizedes periódusról, egy olyan élethelyzetről, amelyből nem sokan térnek vissza, mert vagy maradnak, vagy meghalnak benne. De így ez sem igaz teljesen, mert amikor az ember azok között forog, akik visszajöttek, látja, többen vannak, semmint gondolná. Életének felét kitevő drogos korszaka egyszer szakad meg három tiszta évre, aztán következik a többéves visszaesés, a második pokoljárás.

Szó esik lenyúlásokról, hazugságokról, amikor az ember minden mozdíthatót elad édesanyja lakásából, barátok, szerelmek elárulásáról, mert kell a pénz, csak az hajtja előre a Zónában az embert, hogy meglegyen a következő adag. Ez a legrosszabb, amikor nincs pénz, csak reszketés és rettegés van. Aztán kerül zsozsó valahonnan, innen még mindig időbe telik, mire a díler előkerül, s hozza a cuccot. Addig kell túlélni.

Elmenni az orvoshoz Rivotrilért, mert haldoklunk, végighallgatni a lelki dumát, az intést, hogy fiatalember, álljon le, mert ebbe belehal, írjad már azt a rohadt Rivotrilt, mert tényleg itt fogok meghalni, vazze…

Nem tudni az időről, olykor a térről sem, csak a napról napra vegetálás van a következő adagig. Lenyúlni a haver mobilját a kocsmában, eladni az arabnak, majd belehazudni a haver szemébe, hogy nem te loptad el, de hát láttak, bazmeg, még fel is hívtál róla, s letagadni mindent, bele az arcába, hogy végül elhiggye, mert ilyen nincs, hogy valaki így tudjon hazudni…

Mert kell az anyag, csak az kell…

„Belefáradtam az állandó stresszbe. A rosszullétbe, abba, hogy haldoklok. Abba, hogy totális csőd minden, hogy megöl a ZÓNA, a folyamatos hallucinációk, a hangok, és nem tudok meghalni, hiába szeretnék, de gyáva vagyok élni is, nem tudok már lopni se, lehúzni senkitől semmi pénzt, kikerülnek a cigánygyerekek is. Élőhalott vagyok. Elvonásról elvonásra vergődök és szippant be a Fekete Lyuk. El kell mennem innen. Akárhová.”

Az első tiszta hónapok, évek, amikor munkába menekül az ember, ez is egyfajta függőség, megkapni ugyanazt vagy valami hasonló lebegő élményt, amit a drog adott. Workaholic-ká válni, aztán úgy vélni, ennyi erővel akár jöhetne egy kis fű is, társasági szinten, és persze a visszacsúszás.

Írni közben a filmkritikákat, nevet szerezni a szakmában, gimnáziumot befejezni, majd elvégezni végül az egyetemet is, ahol eleinte – bölcsész közeg, mondja félmosollyal Viktor – nem feltűnő különösebben a fless, a sztondulás.

Nem részletezném tovább a könyvre épült beszélgetést, mely – mint címében is utal rá – nemcsak rendhagyó irodalmi, de drogprevenciós céllal létrejött országos körút részeként érkezett Debrecenbe. Drogprevenciós, de nem mindenáron lebeszélni akaró, didaktikus elemekkel átszőtt beszélgetés volt ez, hanem a saját, megélt élet hitelességével megpecsételt sorsfelmutatás. Akinek szüksége volt rá, annak segített. S mint a körút előző állomásairól szóló beszámolók is megemlítik, sokan kifejezetten terápiás céllal hallgatták Kubiszyn Viktort.

Mert a beszélgetés második felében valódi párbeszéd alakult ki szerző és a kis létszámú közönség között. Talán éppen a szűk közeg miatt történhetett meg, hogy őszinte mondatok hangzottak el nemcsak az asztal túloldaláról. Negyven-hatvan fő körüli létszám mellett nem biztos, hogy mindenki megnyílt volna, mint ahogy csütörtök este tette.

E sorok írója – már csak személyes érintettség okán is – sikerrel abszolvált egy izgalmas, s folytathatónak tűnő párbeszédet. Mert csak az tud meggyőzően hatni ránk, aki maga is megjárta a poklot. Függők vagyunk mindannyian.

Amit sokan kínnak, lemondásnak, börtönnek éreznek, hogy tudniillik mától nem szívhatok el egy füves cigit, nem szúrhatok, nem ihatok meg egy pohár bort, azt Kubiszyn Viktor másként látja, láttatja. Szabad vagyok, mondja. Szabadságom abban áll, hogy eldönthetem, mit tegyek, melyik útra lépjek. És felmutatja a kólás palackot.

S nem az számít, mondja, hogy mit gondolnak rólad az emberek. (Jómagam hónapok óta hordozok a kulcstartómon egy üdítős kupakot, melynek belsején ez az üzenet áll: „Magad miatt csináld!”.) Egy évekig tartó s szomorú véget ért párkapcsolat, amikor szeretnénk magunkat megmutatni, hogy tiszták vagyunk, van már jó állásunk, megváltoztunk. És rádöbbenünk egy elejtett mondatból, hogy semmi nem lehet már ugyanaz: „én azt hittem, hogy te már rég meghaltál…”.

Mert a másik fél csak így tudja feldolgozni az ellene elkövetett bűneinket, ha számára meghalunk.

(Ez is olyan ismerős. „Nem kommunikálok veled – zárt be előttem a napokban minden ablakot-ajtót egy Viktorral csaknem egyidős bölcsészlány – eljátszottad minden esélyedet…” – ő így gyógyítja feltépett sebeit.)

Ahogy a háziorvos intelmei nem hatnak a drogosra, úgy hatni tud egy terápiás mentor, aki már megjárta előttünk az utat egy medve lépteivel. Amit nem sikerült elérnie az Anonym Alkoholisták csoportjának, drogambulancián a pszichiáternek, azt elérte Kubiszyn Viktor Drognaplója, megélt-megszenvedett sorsa, rátalálása Istenre. Ez is olyan – nem mellékes! – szál, amelyet nem kíván ráerőltetni senkire. Nem igét hirdetni jött. Csak halkan közölni, hol, kiben találta meg a szabadítót.

„Diplomás ember vagyok. Filmkritikus voltam, elég jó nevű abban a szűk körben, amiben ismertek. Lehetett volna erre építeni a rehab után, de inkább újból kezdtem az egészet.”

S ha azzal kezdtem, hogy nincsenek véletlenek, talán az sem véletlen, hogy épp aznap találtam rá a neten a Romkert esti programjára. Nem véletlen, hogy egy internetes irodalmi portálon rábukkantam a recenzióra a Drognaplóról, s ennek hatására olvastam el a könyvet:

„Megöleltük egymást, mert minden ember életében vannak meghatározó olvasmányok. Sorsfordító könyvek. A Drognapló pedig nekem ilyen. Nem is irodalmi, hanem inkább spirituális értelemben. Amikor először olvastam ugyanis, saját, hónapok óta tartó – az övéhez korántsem hasonlítható – feltartóztathatatlan zuhanásom éppen a végső becsapódás felé közelített. Nem máshol, mint egy Népszínház utcai hideg albérletben. Kubiszyn Viktor katartikus hatású könyve azonban segített kimászni a gödörből.” (Bajtai András: Félelem és reszketés a Népszínház utcában)

És nem véletlen, hogy az este végén, amikor elköszöntem, Viktor hozzám lépett, kezet fogtunk, aztán persze megöleltük egymást…

Beszélgetés Kubiszyn Viktorral, a Drognapló szerzőjével, Debrecen, Romkert Irodalmi Teaház, 2012. május 24.

A fotókat Petrik András készítette.

Forrás:kulter.hu - Nyirán Feren

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.