Kérdés továbbá az is, hogy a jelentôs fogyás vajon csökkenti-e a halálozást? Williamson és mtsai azt találták, hogy a jelentôs fogyás átlagosan 20%-kal csökkentette a halálozást középkorú nôkben. A testsúlyredukció a különféle rosszindulatú daganatok okozta halálozás 40–50%-os, míg a cukorbetegséggel összefüggésbe hozható mortalitás 30–40%-os csökkenését mutatta.

Az elhízás (obezitás) nem önmagában káros, hanem mert hajlamosít egy sor súlyos betegségre. A jelentôs fogyás ezen társuló betegségek javulását eredményezi, így vezetve a mortalitás csökkenéséhez.

 A zsírszövet eloszlása
Már régen megfigyelték, hogy a testsúly mérése önmagában nem jellemzi eléggé az adott egyént. A kövérség számos típusát írták le, a zsírszövet különbözô lokalizációja szerint. Az orvosi köztudatban ma leginkább két alapvetô elhízási típust tartanak számon:

a) Alma formájú, vagy férfias, újabban viscerális (zsigeri) jellegû elhízás. Itt a zsírszövet elsôsorban abdominálisan, a hasi zsigerek között helyezkedik el. Erre az elhízástípusra a csípô/derék hányados növekedése a jellemzô. Ha ez a hányados 1,0-nél nagyobb, akkor szokás ezen elhízástípusról beszélni. Pontosabb a zsíreloszlás feltérképezése izotóp-módszerrel, amikor pontosan láthatóvá válik a zsírszövet elhelyezkedése.

b) Körte formájú, vagy genitofemorális, nõies típusú obezitás. Itt a zsírszövet a farpofákon, a combokon rakódik le, a has "kötényszerûen" omlik le.

A klinikai gyakorlatban az a nézet uralkodik, hogy e két típus alapvetôen más kórformákra hajlamosít. Így az alma formájú obezitás elsôsorban magas vérnyomásra vezet, zsír- és cukoranyagcsere-zavart okoz, végsô soron súlyos szív- és érrendszeri károsodásokhoz vezet.

 Különösen jelentôs az abdominális típusú elhízás kapcsolata a 2. típusú, ún. nem inzulin-dependens diabétesszel. E cukorbetegség forma a cukorbeteg populációnak több mint 90%-át teszi ki a fejlett országokban, így hazánkban is. Ezen betegekre jellemzô szöveteik, sejtjeik endogén inzulin iránti rezisztenciája. Sokan úgy vélik, hogy ez az inzulin rezisztencia a felelôs az ehhez a diabétesz formához szorosan kapcsolódó súlyos szív- és érrendszeri károsodásokért.

A körte formájú elhízás inkább mozgásszervi károsodásokat, visszérbántalmakat eredményez, nemritkán tüdôembóliát okoz.

A zsíreloszlás lokalizációja feltehetôen jelentôs tényezô a patogenitást tekintve, hiszen ismeretes, hogy pl. japán sumó birkózók nemritkán 200 kg-ra is meghíznak, ugyanakkor izotópvizsgálatokkal kiderült, hogy a hasi zsigerekben alig van zsírlerakódás, a zsír a bôr alatti kötôszövetben helyezkedik el. Amíg ezek a sportolók versenyben maradnak – hihetetlen energiát fogyasztó napi edzéseket végezve –, addig semmilyen metabolikus, vagy kardiovaszkuláris betegség nem mutatható ki.

Érdekes összefüggést talált Björntorp és kutatócsoportja Svédországban. Ôk úgy gondolják, hogy a hasi típusú elhízás a kortikoszteroid hormon túltermeléssel függ össze. Ennek hátterében pedig a tartós stressz-szituációk állnak. A stressz-érzékeny emberekben ezen hormon termelése állandóan extrém magas, a hasi zsírszövet sejtjeiben pedig sûrûn vannak specifikus kortikoszteroid hormonreceptorok. Ezen receptorokon kötôdô hormonok indítják el, illetve serkentik a hasi zsírszövet akkumulációját. Ilyen elképzelés szerint tehát az elhízásnak ezen típusa a stresszhelyzetek egyenes következménye lenne természetesen csak az erre reagáló  egyénekben.

 Az elhízás prevalenciája és az elhízás szaporodásának okai
Az Amerikai Egyesült Államokban 1980-ban 14,5%-os volt a klinikailag elhízottaknak tekinthetô egyének száma, 1994-ben ez a szám már 22,5%-ra emelkedett (9). Az USA-n kívül is hasonló növekedésrôl számoltak be, például az Egyesült Királyságban ugyanezen idô alatt 6–15%-ra emelkedett az obezitás gyakorisága.

Hasonló a helyzet a világ számos országában. Ma a fejlett ipari országokban az elhízottak aránya 15–25% között mozog.

Kétségtelenül elsôsorban életmódi és étrendi hatások együttes szerepérôl van szó. Napjainkban világszerte elterjedt a gyorsétkezôk hálózata, ahol magas kalóriájú zsír- és szénhidrátdús ételeket szolgálnak fel. E kalóriagazdag étkezés, párosulva a mozgásszegény életmóddal, megfejelve a gyakori dohányzási és túlzott alkoholfogyasztási szokásokkal, nagymértékben felelôs lehet az elhízás járványszerû elterjedéséért. Az emberek jelentôs mennyiségû "luxuskalóriát" fogyasztanak, vagyis a szükséges anyagcsere-állapotuk fenntartásán túlmenô felesleges kalóriamennyiséget, mely azután zsír formájábam rakódik le szervezetünkben.

A környezeti tényezôk meghatározó szerepe mellett bizonyosan vannak genetikus okai is az elhízásnak. Ismeretes, hogy az elhízás egy-egy családban generációkon át öröklôdik és jól ismert az is, hogy ugyanazon étrendi és életmódi körülmények között a populáció bizonyos része súlyát megtartja, másik része hízik, esetleg súlyából veszít. Ezek a tények genetikai okok feltételezett szerepére utalnak. A kutatásokból az is világossá vált, hogy az egyszerû Mendel-féle egy gén öröklôdési séma nem magyarázhatja meg az elhízás rohamos terjedését. 

 Ezenkívül ismert, hogy zárt etnikai közösségekben, mint pl. a rezervátumokban élô amerikai indiánok, észak-ausztráliai bennszülöttek, vagy az óceániai szigetlakók stb. jelentôs %-ban elhízottak. Ezt a tényt Neel dán kutató 1962-ben a "takarékos gén" elmélettel magyarázta. Ennek lényege, hogy a kôkorszakban a primitív ember az éhség és jóllakottság periódusaiban élt. Persze utóbbira csak ritkán került sor, rendszerint csak akkor, ha sikerült közösen valami nagyobb vadat elejteniük. Ilyenkor a vad húsát saját szervezetükben tárolták, olyan gének vezérelte "tárolási hormonok" segítségével, mint az inzulin. Ezen gén(ek) biztosították tehát az egyén és a fajta túlélését. Ezt a koncepciót nevezte a dán kutató "takarékos gén elmélet"-nek (thrifty genotype). A hirtelen sokkal jobb életkörülmények közé került zárt etnikai közösségekben e génesoportok már nem a túlélést biztosították, hanem jelentõs elhízáshoz vezettek, annak minden patológiás következményével együtt.

Szociális körülmények
Az állat étkezési szokásait szigorú élettani hatások szabályozzák. A kiürült gyomorból reflexek indulnak az agytörzsi központok felé, a hormonális rendszer hatásainak eredôje okozza az éhségérzést, majd a kellô táplálék felvétele után a "teltségérzést" okozó humorális anyagok megszüntetik az étkezést. Az állatokban tehát  kizárólag csak megfelelô élettani hatásokra indul meg és fejezôdik be a táplálkozás.  Emberben rengeteg olyan szociopszihés hatás is közrejátszik, mely eltér az élettani effektusoktól. Az ún. kefalikus fázis az étvágy kialakulásának periódusa. Ebben az idôszakban az embert olyan hatások érik, mint például a kívánatos étlap tanulmányozása, mások jó étvágyú étkezésének szemlélése, kívánatos étkekrôl folyó beszélgetés, a számos idevonatkozó hirdetés, a rengeteg szakácskönyv stb. Ellentétesen hatnak az undort keltô effektusok, akár csak verbálisan is.

Hasonlóan csakis emberi tulajdonság, hogy gyakran sokkal több kalóriát veszünk magunkhoz, mint amennyire a homeosztázis fenntartásához szükség lenne. Ez a mechanizmus vezet aztán idôvel elhízáshoz.

 Kezelés, megelôzés
Az elhízás nemcsak egészségügyi, szociopszichés, hanem súlyos anyagi terhekkel is jár, mind az elhízott egyénre, mind a társadalomra nézve. Az érintett egyén saját zsebének kiürítésén túl az elhízással szorosan kapcsolatos betegségek kezelésére fordított közös költségek valamennyi "fogyasztó" jellegû társadalomban jelentôsek.

Az étkezés az ôsember idejében hasonlatos volt az állatok táplálékfelvételi mechanizmusához. Az állatok éhségérzését a gyomor kiürülése indítja meg. Ilyenkor olyan humorális ingerek érik a megfelelô agytörzsi, agyi központokat, melyek éhségérzést indítanak meg, s az állat késztetést érez, hogy táplálékot keressen.

Korunk emberében a helyzet azonban merôben más. Az állattól eltérôen a táplálkozás befejezését sem feltétlenül az élettani ingerek szabályozzák. Gyakran sokkal többet eszünk, mint amennyit neurohormonális rendszerünk "helyesnek tart". A szervezet – sajnos – alkalmazkodik a megnövelt kalóriabevitelhez, a gyomor kitágul, nehezebben húzódik össze, a szabályozó rendszer egy idô után kórossá válik, mindez kedvez a további elhízásnak.

Mik a legfontosabb teendôk, ha fogyni szeretnénk?
 Étetmódi vá(tozások. A ma embere általában alig mozog, autón, vagy közhasznú jármûvön utazik, nem sportol, ebbéli tevékenysége rendszerint kimerül abban, hogy a tévé elôtt ülve megtekinti az aktuális sporteseményt. Kimutatták, hogy a rendszeres, intenzív testmozgás már akkor is javítja az elhízáshoz gyakorta kapcsolódó metabolikus, ill. szív- és érrendszeri eltéréseket, amikor az illetô még egy grammot sem fogyott. Így például csökken a vérnyomás, a vércukor szintje, a vérzsírok is kedvezôen változnak stb. Eredményes fogyókúra tehát aligha képzelhetô el intenzív testmozgás nélkül.

Étrendi változtatások. E két tényezôt természetesen csak együtt lehet sikeresen alkalmazni. A fogyókúrák alapelve egyszerû energetikai számolás. Akkor tud fogyni az ember, ha kevesebb energiát vesz magához, mint amennyit felhasznál. Vagyis a további fennmaradáshoz saját készletébôl kell az anyagcsere-folyamatokhoz további építôköveket lebontani. Ma általában annyi kalóriát engedünk meg, hogy az illetô lassan, de folyamatosan adjon le súlyából, s azt meg is tartsa! Általában a napi energiafelvétel így 1000 kalória körül mozog, nemenként és foglalkozásonként, valamint életkor és általános állapot szerint meglehetôsen tág individuális határok között.

A natív cukrokat, állati eredetû zsírokat, teljes mértékben felszívódó szénhidrátokat (pl. fehér kenyér, burgonya) lehetôleg mellôzzünk.

A gyógyszeres kezelés fontosabb lehetôségei:

1. Táplálékfelvételt akadályozó szerek, vagyis étvágyrontó hatásúak. Ezek csökkentik az éhségérzést, a táplálékfelvételt, általában az agyi központok közvetítésével fejtik ki hatásukat.

2. Zsírfelszívódást gátló készítmények. Ezek gyomor-bélrendszeri effektus útján hatnak, nem érintik az agyi receptorokat.

3. A táplálék hasznosítását növelô készítmények, melyek fokozzák a termogenezist, fizikai igénybevétel nélkül. 4. Zsírmobilizációt serkentô szerek, melyek periférikusan hatnak a zsírtömeg mozgósítása útján, vagy a trigliceridszintézis gátlása révén. Ezen hatásokhoz  sem szükséges fokozott fizikai igénybevétel, ill. a felvett táplálék redukciója.  E készítmények kombinációja is lehetséges, bár hosszú távú klinikai megfigyelések még javarészüknél hiányoznak. Mindenesetre az intenzív kutatómunka optimizmussal tölthet el. bennünket a jövôre nézve.

Nem önálló, de gyakori kórkép, a kóros folyamatos "nagyevés" (binge eating disorder - BED), mely nem önálló pszichés kórforma, kezelése sokkal könynyebb, bár ez is pszichiátriai szakellátást igényelhet.

Egy egészségesebb társadalom megteremtésének érdekében mindent meg kell tennünk a korszerûbb táplálkozásért, az egészségesebb életmód megvalósításáért. 

Forrás: Magyar Tudomány - Részlet Halmosi Tamás tanulmányából...