A Csodálatos fiú érzékeny és fontos film arról, hogyan rombol a súlyos drogfüggőség használót és szeretteit, de kevesebb sziruppal nagyobbat szólt volna. Kritika. 

Hová tűntek a drogfilmek? Míg a ’90-es évek második felében és a 2000-es évek elején a kábítószerfüggőségről több, azóta kultikussá vált mozifilm készült – lásd Rekviem egy álomért –, egy ideje mintha a téma kibeszélését átvette volna a dokuműfaj meg a sorozatok – A sebész, Patrick Melrose. Eközben nagyjátékfilmen a drog inkább csak érintőlegesen, az általános szenvedés egyik arcaként van jelen, esetleg bűnügyi problémaként, vagy poén tárgyaként, nem fő témaként és pláne nem az emberi szemszögből. Mondhatnánk, hogy lecsengett a téma, és már senkit nem érdekel, hogy gyilkolja magát egy heroinista, de még ha ez igaz is, akkor is vannak a szerhasználatnak újabb arcai, amivel esetleg lehetne foglalkozni.

Mert bár Hollywood ott él a jelenség sűrűjében, még az amerikai gyógyszerfüggési és ópiátkrízis is csak doksikon, esetleg tévésorozatban jelent meg: a gyógyszerekbe a This Is Us egyik szereplője csúszott bele, doksikból meg Dunát lehet rekeszteni. A dokumentumfilmesek persze nemigen tehetik meg, hogy egy ennyire sok lábon álló és sok emberre ható jelenségről ne beszéljenek, de a nagyjátékfilmes feldolgozás azért mégis több emberhez tudja eljuttatni a keserű pirulát. A Csodálatos fiú emberségével, viszonylagos hitelességével erre alkalmas is lehet, csak ennyire hollywoodi ne lenne.

Látszólag idilli családi közeg, apa ugyan elvált anyától, ám új párjával a lehető legszebb életet élik, és gondtalan, szeretetteljes közeget biztosít cseperedő fiának, a nyarak egy része anyánál telik, ő is támogató és érzelmileg megközelíthető. Főhősünk, Nic tehetséges fiú, írónak készül, jók a jegyei, kortársaival is kijön, csak hát a drog. Amint apja, David felismeri, Nic valójában már egészen fiatal tiniként is tovább ment, mint az alkalmankénti füvezés, és úgy ismeri az elérhető tudatmódosítók szinte teljes skáláját, mint a tenyerét. Bár féltucat menő helyre is felveszik, nem akar főiskolára menni, és úgy általában segítségre van szüksége. Szerencsére apja a világ legtörődőbb embere, és megtesz mindent, hogy fia visszataláljon a józansághoz, profi, menő rehabra is jut pénz, Nic nemsokára jobban lesz, és kitalálja, mégis csak jó lesz az a főiskola. Eddig tiszta sor, és idilli végkifejlet lenne a történet, ám a Csodálatos fiúban mindez csupán a kezdet. A főiskolán egyenesbe állni tűnő élet megint szétborul, mert Nic újra cuccozni kezd, egyre súlyosabban, rákapva a kristályra, odalesz a barátnő és a felívelő tendencia, vissza a startvonalra. És aztán ugyanez, többször.

Miközben Nic élete újra és újra leírja ugyanazt a hurkot kis módosításokkal – kis drog, sok drog, krízis, rehab, józan időszak és optimizmus, visszaesés, majd mindez elölről – a film megkísérli felfejteni a miérteket, kevés sikerrel, és a drogfüggő gyerek családra gyakorolt hatásait, valamivel több sikerrel. Ehhez Nic apja a csatorna, a két szálon futó történet másik főszereplője. David újságíró, és ennek megfelelően próbálja intellektuális úton is megérteni, mi történik fiával, még ki is próbálja a szert, hátha attól közelebb kerül, és főleg akármi van, erején felül is küzd a fiáért, és úgy szereti, hogy az süt a vászonról. De épp ez a szeretet vakítja el mindarra a tökélyre fejlesztett manipulációra, amit Nic művel, először önmagát is becsapva, majd egyre inkább elengedve a gyeplőt. A látszólagos javulások után mindig eggyel mélyebbre lép a pokolba, a film pedig viszi magával a nézőt ebben a ritmikus húzd meg-ereszd meg folyamatban.

Ez egyfelől nagyon szokatlan dramaturgiát szül, a tipikus bevezetés – bonyodalom – megoldás dinamika helyett a film egy kötélhúzás kötelén rángatja ide-oda a nézőt, s mint ilyen, nem adja meg azt a fokozatosan felépülő erős katarzist, amit várnánk. Cserébe viszont sokkal realistább, hitelesebb élményt ad, sejthető, hogy a tipikus történet a valóságban inkább erre a felállásra emlékeztet, mint a meseszerű álomgyári megoldásokra: nem egy poklot járunk meg egy függő családtagjaként, amiből lassan kijutunk a fényre, hanem sokat és egyre sötétebbeket, miközben a megváltás lehetőségében egyre kevésbé hiszünk.

A hitelességnek van alapja: a történet könyvadaptáció, nem is egy, hanem mindjárt kettő köteten alapul, ráadásul nem fikción, Nic Sheff és David Sheff ugyanis létező figurák, valóban megtörtént történettel, amit mindketten megírtak egy-egy memoárban – ezeket adaptálja filmre a Csodálatos fiú, így az érzelmi hullámvasút realitását nyugodtan elfogadhatjuk. A két kötet, két főszereplő, két nézőpont felállás – bár Davidéhez még hozzáadódnak a családtagok, Nic kisebb testvérei, mostohaanyja is – szülhetne káoszt, de Felix van Groeningen rendező (Alabama és Monroe) képes megőrizni a történet egységét.

Arra viszont nem képes, hogy apa és fia kapcsolatának felfejtésekor a használt időbeli ugrásokat kordában tartsa, ennél is nagyobb gond, hogy azt sem teljesen értjük meg, hogy ez a nem éppen veszélyeztetett helyzetű, szerető, módos, nem is tonnányi elvárásokat rázúdító családból jött fiú mit fojt le a kábszerrel – pedig erre, ha némi mélyfúrás is kell hozzá, mindig van válasz. Sejthetünk valamit a válás traumájáról, esetleg figyelemzavarról, még azt is elhiszem, ha Nic önmaga elé állította az elvárásokat, amelyek agyonnyomták, ám jó lett volna ezt kicsit tisztábban látni. Így a film nemcsak azt mondta volna el, hogy ó, balsors, a drog veszélyes, rá lehet szokni és nagyon nehéz leszokni, és te, szülő, a legjobb szándékkal is aligha tehetsz bármit, hanem azt is, hogy ez a bódultságkeresés milyen pszichés alapról indul – mert az megértést hoz, sokkal inkább, mint a burkolt ijesztgetés és sopánkodás.

A rendező emellett belefutott abba is, hogy engedte, hogy a szentimentális, hollywoodi jelleg cukorszirupba forgassa a filmet, és még a legsötétebb jeleneteket is megfossza valamelyest a súlyuktól. Túl szép, túl fényes, túl bársonyos minden, Timothée Chalamet film kedvéért lefogyott teste nem üt el olyan nagyon az alapvető alkatától, és egy herpesz nem teszi látványosan leépültté babaarcát, és talán épp azért, mert a lélektan nem kapott elég hangsúlyt, bár nem rossz, de igazán mégsem tudta megmutatni azt a mélységes mély karakterépítési képességét, amit, mondjuk, a Szólíts a nevedenben láttunk tőle. Steve Carellnél hasonló a helyzet: szenvedélyes és részletgazdag a játéka, ám a színészvezetés hiányosságait nem tudja befoltozni, így kissé túlzott az az idilli, tökéletes apakép, akit végül elénk fest. A Csodálatos fiú ugyanakkor még mindezzel együtt is érzékeny, sok szempontból hiteles, fontos és hatásos film, csak önmagához, potenciáljához képest marad alul: kevesebb szirup, több keserű, és még egy nagyságrendet léphetett volna előre.

Csodálatos fiú (Beautiful Boy) 2018, 120 perc – értékelés: 7/10 

Kiemelt kép: Mozinet 

Forrás: Bodnár Judit Lola - 24.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.