Hogyan lett az új Nemzeti Drogellenes Stratégia arca?

– Nem lettem az arca, szó sincs róla. Nem vettem részt a stratégia elkészítésében sem, bár kábítószeres betegekkel foglalkozó szakemberként többször írtam véleményt a munkaanyaghoz, pro és kontra egyaránt. Hogy miként keveredtem a sajtótájékoztatóra, az egy érdekes történet. A stratégiát a Drogellenes Világnapon mutatták be, és az osztályunk egyik nővére ugyanezen a napon kapott egy állami kitüntetést. Ez az esemény 11 órakor volt, és ott megkérdezték tőlem, hogy délután 13 órakor lesz a drogstratégia bemutatója, nem lenne-e kedvem elmondani a sajtó képviselői előtt, hogy mit gondolok róla. Azt feleltem, hogy szívesen megteszem, mert soha nem rejtettem véka alá a véleményemet egyetlen politikai oldal felé sem. A történtek tehát nem jelentik azt, hogy a Zacher a kormány embere lett, azt viszont igen, hogy ezt az anyagot szerintem szakmailag fel lehet vállalni. Széles körben meg is teszik, bár vannak ellendrukkerek is – az lenne a meglepő, ha nem lennének. 

Úgy tűnik, hogy a legnagyobb vitát nem is maga a stratégia váltotta ki, hanem a július 1-jével életbe lépő Btk.-módosítás, amely a kábítószer-használókkal szemben is a szigorítás és a kriminalizálás felé mozdult el. Gyakorló szakemberként hogyan látja ezt a kérdést?

– A Btk.-módosítás nem feltétlenül a szakma véleményét tükrözi, sokkal inkább az aktuális politikai vezetését. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lennének benne fontos és üdvözlendő elemek. Például a csekély és a jelentős – illetve a most bevezetett különösen jelentős – mennyiséget a százszámra megjelenő új szerek esetében a szakértők eddig nehezen tudták meghatározni, legfeljebb a morfin hatásához tudtak viszonyítani, ami olyan, mintha azt kellene megmondani, hogy hány krumpli egy tojás.

A módosított Btk.-ban ezeket a mennyiségeket egy hozzá nem szokott fogyasztó átlagos hatásos adagjához viszonyítják, ami nagyban megkönnyíti a szakértők munkáját.

Ugyanakkor a fogyasztást büntetik, az elterelés lehetőségei pedig szűkültek, mint ahogy a függőkre sem vonatkoznak már enyhébb szabályok. A kritikusok szerint mindez éppen azoknak a hátrányos helyzetű drogosoknak a helyzetét nehezíti meg, akiknek a legtöbb segítségre lenne szükségük.

A hatósági eljárások során mindenki „függő akart lenni”, hiszen ezzel lehetett enyhíteni a büntetést. Ehhez hasonlóan az elterelés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagy legalábbis nagyon heterogén módon, hiszen más kell annak, aki csak „megbotlott”, mint a kigyúrt „nyóckeres” szerhasználónak. Ami pedig a fogyasztást illeti, ma senki nem ül azért börtönben, mert volt nála egy spangli, mindig vannak halmazati bűncselekmények: lopás, rablás, garázdaság.

A rendőrségen, ügyészségen, bíróságon dolgozó jogalkalmazók az adott helyzetben pontosan tudják, hogy miről szól a történet, és a tizenhét éves tinédzsert ezután sem fogják börtönbe dugni pusztán a fogyasztás miatt. Magam is láttam olyan rendőrt, aki a parkban füvező fiatalokat nem előállította, hanem hazaküldte őket.

Tehát nem tartja drámainak a változásokat?

– Olyan törvényt, ami az ultrajobbtól az ultrabalig mindenkinek megfelel, nem lehet alkotni. És azt is figyelembe kell venni, hogy a törvényre szükség van ugyan, de önmagában nem fogja megoldani a problémát. Szingapúrban például már a repülőtéren táblák hirdetik, hogy aki drogot akar becsempészni az országba, azt halállal büntetik – és ez nem csak üres fenyegetés. Ennek ellenére Szingapúrban jelen van a kábítószer. Úgy gondolom, hogy a törvény fő célja továbbra is a kereskedők és a terjesztőhálózatok leleplezése, felszámolása. A fogyasztók büntetése nem is lehet reális cél: egy átlagos hétvégi napon százezres nagyságrendben lehetne bevinni a fiatalokat.

Rátérve a nemzeti drogstratégiára, abból úgy tűnik, hogy a kormány a keresleti oldalt igyekszik majd csökkenteni, mégpedig úgy, hogy nagy hangsúlyt tesz a családok szerepére. Hogyan lehet állami szintről a családokat „rendbe tenni”?

– Az államnak kommunikálnia kell azt, hogy szülőnek lenni rendkívül felelősségteljes munka, amire igenis lehet, sőt kell készülni. Egy gyerek sorsát meghatározza, hogy milyen családból jön: ha megfelelő erkölcsi értékrendet ültettek bele, akkor nagyobb az esélye, hogy jól döntsön, amikor megkínálják a droggal. Merthogy a gyerek nem otthon, a szobájában fog drogozni, amikor mi éppen tévét nézünk, hanem tőlünk ötszáz méterre vagy ötszáz kilométerre – vagyis nem leszünk mellette a veszélyes helyzetekben.

Ezt értem, de miként tudja az állam a családi életet javítani? Ön például tudja, hogy mik azok a „szokatlan módszerek”, amelyeket Simicskó István államtitkár kilátásba helyezett?

– Például szülőakadémiák szervezése. Ma egy szülő átlagosan napi hét percet foglalkozik a gyerekével, miközben négy és fél órát tévézik. Ezen az arányon mindenképpen változtatni kell, ha a drogellenes harcban eredményt akarunk elérni. De fontos szerepe kell hogy legyen ebben a munkában a sportnak, az iskolának – ahol olyan légkört kellene kialakítani, hogy a gyerek szeressen oda járni –, és a stratégia nagy hangsúlyt helyez az egyházak szerepére is. Ez utóbbit én nem tartom feltétlenül jó ötletnek, ugyanis ha valaki jó pap, még nem válik automatikusan kábítószerügyi szakértővé – bár a kettő nem zárja ki egymást.

A kormányzati elképzelések szerint a stratégiái nyomán nyolc éven belül gyakorlatilag megszűnik majd a drogprobléma Magyarországon. Nem árt az ügynek, ha ilyen irreális célkitűzéseket fogalmaznak meg az illetékesek?

– Ez az elvárás nyilvánvalóan butaság, de a politikusok általában ilyen idealisztikus szlogeneket hirdetnek – ebben én semmi meglepőt nem találok. Nyolc év múlva is lesz droghasználat, sőt lesznek, akik bele is fognak halni. Az viszont elérhető cél, hogy ezt a jelenséget egy meghatározott mederbe lehessen terelni. Ehhez először is csökkenteni kell a keresletet: ha én banánt akarok eladni, de senki nem akarja megvenni, akkor rám fog rohadni. És természetesen a kínálati oldallal is foglalkozni kell, a jelenleg 4 százalékos lefoglalási arányt meg kellene duplázni – ez már óriási eredmény lenne.

A stratégia ősszel kerül a parlament elé, ekkor készül el a hozzá rendelt akcióterv is. Most az étlapnak csak a bal oldala van kész, mellé kell tenni a jobb oldalt, vagyis a pénzt, majd pedig a helyi, települési adottságokra lebontott stratégiákat, hiszen másra van szükség a „nyóckerben”, mint Szombathelyen és megint másra Nyíregyházán. Fentről, parancsszóval nem lehet változást előidézni, az alulról szerveződő programok lehetnek sikeresek. Az eredmények azonban a legjobb esetben is négy-hat év múlva jelentkeznek, igazán nagy áttörést pedig generációs távlatokban lehet elérni.

Drogszigor

Hetek