Nemzetközi mércével is igen színvonalas rendezvényre sikerült az „Első nemzetközi konferencia a viselkedési addikciókról” a budapesti Benczúr Hotelben. A két napos eseményen körülbelül 160 előadó vett részt a világ minden tájáról, hogy a lehető legtágabb palettáját vonultassák fel azoknak a viselkedési zavaroknak, melyek függőségként való besorolása jelenleg is élénk vita tárgyát képezi. Külön elismerés illeti a szervezőket, amiért a nagyszabású rendezvényt annak ellenére tudták profi módon megvalósítani az Eötvös Loránd Tudományegyetem segítségével, hogy semmilyen külső támogatást nem kaptak.

Nyitó beszédében Demetrovics Zsolt pszichológus, az ELTE-PPK Pszichológiai Intézetének igazgatója és a rendezvény elnöke megragadta az alkalmat, hogy bemutassa az általa szerkesztett Journal of Behavioral Addictions szakfolyóirat legújabb számát, melyben a konferencia számos előadójának vonatkozó tanulmánya található. A konferencia absztratjai is ezen lap különszámaként jelentek meg. Minthogy már ezek is megtöltenek egy teljes számot, ezért e beszámoló keretében nem vállalkozhatunk akár a tizedük taglalására sem, csupán néhány felvetett gondolat és dilemma ismertetésére hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül.

A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM), azaz a Mentális Rendellenességek Kórmeghatározó és Statisztikai Kézikönyve már 60 éve a pszichiáterek útmutató kiadványa. A szakorvosokat a benne lefektetett kritériumok segítik az egyes mentális betegségek beazonosításában. A DSM legfrissebb, ötödik változatát 2012 decemberében fogadta el az Amerikai Pszichiátria Társaság és májusban fog életbe lépni. A kidolgozását kísérő viták során most először merült fel, hogy viselkedési addikciókat is felvegyenek a rendellenességek listájára. Ezek közül végül egy, a szerencsejáték függőség került be az új kézikönyve. Ezt a fejleményt a konferencia első előadója, Dr. Mark Griffiths (Nottingham Trent University) áttörésnek nevezte és úgy vélte, hogy a lépés utat nyithat további viselkedési addikciók elismeréséhez, melyekre más függőségekhez hasonlóan jellemző, hogy

•    kiemelkedő helyet foglalnak el a személy gondolkodásában és viselkedésében
•    befolyásolják a hangulatukat
•    a tevékenységgel szemben növekvő toleranciát építenek ki
•    hiányuk esetén elvonási tünetek lépnek fel
•    a hozzájuk való ragaszkodás konfliktushelyzeteket eredményez
•    jellemző a visszaesés

Griffiths rávilágított, hogy a viselkedési addikció kielégítése gyakran körülményesebb, mint a kémiai függőségeké, hiszen ő, ha alkoholista lenne, akkor a stressz levezetése érdekében bátran kortyolgathatna mások által víznek hitt vodkát az előadása alatt, de aligha tarthatna prezentációt játékgépezés közben. Véleménye szerint a jövőben nagyobb figyelem fog irányulni a technológiákhoz köthető függőségekre úgy véli, hogy a következő módosítás alkalmával a videójáték addikció fog bekerülni a DSM-be.

Több előadó számolt be képalkotási és egyéb vizsgálati módok alapján, hogy a viselkedési rendellenességekkel rendelkezők agyi jutalomközpontjában hasonló reakciók figyelhetők meg különböző ingerekre, mint az alkohol- vagy a kábítószer-függők esetében. Jon E. Grant  (University of Chicago) a függőségek neurobiológiai hátterét és a gyógyszeres terápiák lehetőségeit taglalta. A pszichiáter ismertette azokat az eseteket, melyekben az opiát antagonisták alkalmazása éppúgy sikerrel járt a szerencsejáték-függők és a kleptomániások, mint az alkoholbetegek kezelésében, de felhívta a figyelmet a módszer korlátjaira is. A tapasztalat szerint a gyógyszeres terápia nagyobb eséllyel lesz hatékony, ha a családtörténetben előfordult már valamilyen függőség. A dopaminszint emelése szintén eredményes lehet, hozzásegítheti például a szerencsejáték-függőt annak megértéséhez, hogy kényszeres, kockázatos tevékenységével csak veszíthet.  

Anneke Goudriaan (University of Amsterdam) szintén a jutalomközpont reakciót hasonlította össze problémás alkoholfogyasztók és szerencsejátékosok körében. Kiindulópontja szerint a szociális ivók jutalomközpontját is ingerli az alkohol fogyasztása, ám jóval kevésbé, mint a függők esetében. Hasonló eredményeket találtak a problémás szerencsejátékosoknál is. Az ő jutalomközpontjuk majdnem nyeréskor jelez, és további játékra ösztönöz, a hibák vétésénél azonban nem küld arra vonatkozó inputot, hogy változtassanak a magatartásukon. Az eredmények értelmezése alapján az egyes esetekben lehet gyógyszeres terápiákban, neuropszichológiai tréningekben vagy neuromodulációban gondolkodni, hogy javítsák az egyes agyterületek funkcióit.

A videójáték-függőség és a kényszeres evés kapcsán az előadók (Aviv Weinstein és Marc N. Potenza) a viselkedésben megfigyelhető tünetek, az agyi képalkotó vizsgálatok, illetve a dopaminszint elemzések alapján szintén arra jutottak, hogy a tünetek nagyban hasonlítanak a drogfüggőségekre, ezért a kezelésük is hasonló módon történhet.

A további szóba jöhető terápiákról Dr. John Giordano tartott kimerítő előadást. Az előadó közel harminc éve keresztfüggőségekkel küzdött és tapasztalata szerint a minden függőséghez külön kialakított terápiás központ rendszerének hátránya, hogy a felépülni vágyók így egyik függőségükből a másikba ugrálhatnak anélkül, hogy a tüneteik valós gyökerét kezelnék. Giordano ezért egy holisztikus függőségkezelő központot működtet, ahol minden terápia alapja a humanisztikus megközelítés. Minden módszerük kutatásokon alapul és első lépésben a stressz oldására törekszenek, ami jóformán minden addikció mögött megbújik (lásd Dr. Máté Gábor elméletét).  A terápiás központ nem pártolja a szubsztitúciós gyógyszerkezelést mondván, a függők pont azt szeretnék elérni, hogy beálljanak valamilyen szertől, ők azonban a mélyen fekvő okokat szeretnék oldani. A központban ezért részt lehet venni jógán, meditáción, hang- és zeneterápián, vizsgálják a táplálkozási gondokat és a nehézfémek jelenlétét a szervezetben, ami befolyásolhatja az idegműködést. Különböző traumakezelő módszerekkel dolgoznak, például NLP és kognitív terápiával és folyamatos visszakövetést ígérnek.

Rory C. Reid (University of California) a legtöbb előadóval ellentétben azt a dilemmát fogalmazta meg, hogy vajon indokolt-e a különböző viselkedési zavaroknál függőségről beszélni. Elmondta, hogy a hiperszexualitással kapcsolatban a tudomány függőség helyett inkább viselkedési zavarról beszél, de nem egyértelmű és egységesen elfogadott a besorolása. Hivatkozott Martin P. Kafka tanulmányára, mely a DSM-5-be szerette volna felvetetni a hiperszexualitást. Kafka érvelése szerint ha az alábbi 5 kritériumból 4 megfigyelhető, akkor hiperszexualitásról beszélhetünk:

•    túlzott idő töltése szexuális fantáziálással vagy tevékenységgel
•    e viselkedésformák uralkodása szorongás, depresszió, unalom esetén
•    e viselkedésformák uralkodása stressz esetén
•    rendszeres ám sikertelen próbálkozás e viselkedésforma kontrollálására
•    e sürgetésekkor az érzelmi és fizikai hatások, illetve a kockázatok figyelmen kívül hagyása

Ezek a kritériumok nem működtek egyértelműen jól, egyes problémamentes tesztalanyoknál bejelzett, míg a problémásnak vélt személyeknél nem mindig. Reid szerint nem csak a függőségi modell felől lehet közelíteni a rendellenességek felé. Ebben az esetben szerinte sokkal inkább egyfajta figyelemzavarról van szó, amiben a tudatosság és az önszabályozás fejlesztése sokat segíthet.

Összességében hasznos és gondolatébresztő volt látni, hogy a terület szakértőit a szenvedélybetegségek rokon vonásai foglalkoztatják. Senkitől nem hallottam, hogy a különbségeket hangsúlyozta volna, sőt agyi képalkotó vizsgálatokkal, dopaminszint elemzéssel és a viselkedésre irányuló felmérésekkel igazolták a kémiai és a viselkedési függőségek hasonló természetét. Kívánatos lenne, hogy a tudomány álláspontja a köztudatba is eljusson és világosság váljon, hogy a kényszeres viselkedési mintákban és a problémás droghasználat formájában megtestesülő függőségek között nem vonható éles különbségtétel. Ha tehát morálisan elítéljük vagy diszkrimináljuk a drogfüggőket, akkor egyidejűleg pontosan ugyanazt tesszük a viselkedési addikciók elszenvedőivel is.

Kardos Tamás
Drogriporter