A playback improvizációs színházi forma, amelyben, ősi közösségi játékformákhoz hasonlóan, újra megjelenik a történetmesélés: a nézők történeteket, álmokat, életeseményeket osztanak meg, amit színészek, élő zene kíséretében, rögtönözve eljátszanak. Fontos szerepe van a játékmesternek, aki meghallgatva a történetmondót, közvetít a nézők, a mesélő és a színészek között.

.

A playback egyik modern forrása Jakob L. Moreno Stegreiftheater-e, amely 1921 és 1923 között működött Bécsben. Ebben a színházban személyes történetek elevenedtek meg. A színészek a nézők által elmondott, spontán "megírt" forgatókönyvet játszottak el, így a játék, a cselekvés, a spontaneitás és a kreativitás lehetősége visszatért a színpadra. Moreno később ebből a kísérletéből fejlesztette ki a pszichodráma gyógyító módszerét. A pszichodráma megjelenésével az előzmény, a spontaneitás színháza hosszú időre háttérbe szorult, mígnem Jonathan Fox színész 1975-ben új életre keltette a kísérletet, megalapítva az első playback, azaz visszajátszásra épülő színházat, ahol ismét a nézői történetek előadásával kezdtek foglalkozni.

.

Mára a műfaj közkedveltté vált, többszáz playback-színházi társulat működik szerte a világon. A playback-színházak támogató szervezete a Nemzetközi Playback Színházi Hálózat, amely kapcsolódási lehetőséget és információt nyújt öt kontinens társulatai számára. (A hálózat internetes oldala a www.playbacknet.org címen látogatható.)

.

Egy playback-előadás másfél-két órát vesz igénybe. Az előadás a társulat bemutatkozásával, majd a közönség "felmelegítésével" kezdődik: a társulat tagjai a közönség által ajánlott érzéseket, hangulatokat jelenítenek meg zenével kísért improvizációk segítségével.

.
Az előadás központi részében a játékmester történeteket, álmokat, fantáziákat kér a közönség tagjaitól, melyeket a társulat tagjai rögtönözve megjelenítenek a színpadon. Egy alkalommal négy-öt történetet láthat a közönség.

.

Előkészítés: . A történet mesélője és a játékmester, külön ülnek két széken a színpad, a játéktér mellett. A játékmester mesélteti a beszélőt, és kéri, hogy valamilyen rövid történetet beszéljen el. Elsősorban megélt érzésekről, érzelmekről kérdezi, hogy a megjelenítendő történet emocionális töltetét tudják átérezni a játékosok. Nem annyira a történet eseményei a fontosak, nem az hogy mi történt, hanem, hogy hogyan élte ezt át a mesélő. Milyen érzelmeket generáltak benne az elmondottak? A játékmester úgy tereli a beszélgetést, hogy a történet érzelmi hatása kerüljön fókuszba.

.

Közben a játékosok, a "színészek" egy sorban ülve hallgatják a történetet, és átélik a beszélő hangulatát, érzelmi állapotait. Nem annyira a történet eseményeit kell majd megjeleníteniük, hanem magukat az érzéseket.

.

Általános szabályok: Az elbeszélt történetet nem mindig időrendi sorrendben jelenítjük meg. Ki lehet ragadni kulcsszavakat, mondatokat az elbeszélésből, de a hangsúly sohasem a szavakon van, hanem a mozdulatokon, gesztusokon, test- és fejtartáson, mimikán. Ha mégis szavakat vagy töredékmondatokat is használunk a képek megalkotásában, ezeket érdemes többször megismételni, mivel az ismétlés megerősíti ezek hatását. (Lásd majd a "kórus" technikánál!)

.

A színészeknek folyamatosan figyelnek egymásra, egymás gesztusaira, vagyis az úgynevezett 'ajánlásokra', hogy harmonikus és közös legyen az előadás. Ha valaki olyan 'képet' hoz be, amihez kell még valaki, azt jó, ha a többi játékos észreveszi. Figyelünk arra is, hogy a színpadkép szimmetrikus és rendezett legyen, hacsak nem szándékos ennek a rendezőelvnek a megbontása. A képek megalkotásánál fontos, hogy 'ne boruljon fel a színpad'. A képek lezárásánál, amikor kimerevítjük a képet, fontos, hogy egyértelmű legyen, kin van a fókusz, ki vagy mi van a kép központjában. A lezárást egy hangos zenei leütés is megerősíti.

.

Képalkotói alapszabályok: . A színészek a néző által elbeszélt történet befejeztével felállnak a székekről, és szorosan egymás mellé állnak, úgy hogy vállaik, vagy testük érintkezzen. Az érintés, a fizikai kontaktus mindvégig nagyon fontos eleme a megjelenítésnek. Lényeges, hogy ez a szoros fizikai kontaktus már a játék megkezdése előtt is meglegyen, a játékban pedig méginkább, hogy annak intenzitása tovább fokozódjon. (Hacsak nem pont az elszigetelődés a megjelenítendő érzés, amikor pont az érintés hiánya a cél.)

.

.

.

Színpadi kellékek: A legfőbb kellék a színész gesztus- és mimikatára. Sőt az egyetlen igazi kellék a jó színész. Ezen túl csak különböző színű, méretű és anyagú drapériák, sálak, textíliák használatosak. Ezeket érdemes néha bármiféle tárgy, eszköz jelképeként használni. Például egy kendőből tükör kerete lehet, vagy a gúzsbakötő gondolatok megjelenítésénél valóban gúzsba lehet kötni vele, vagy hullámzás, légiesség, bármilyen természeti erő mozgását is kifejezheti, és így tovább.
.
Zenei kísérethez dobok, cintányérok, dorombok, csörgők, rumbatökök, didgeridoo, mindenféle egzotikus hangszerek alkalmasak. A zene a hangulatok aláfestését szolgálja. Fontos, hogy ne nyomja el a színpadi játékot, a beszédet, vagy csak egyszerűen ne vonja el a figyelmet a színészekről, hacsak kimondottan nem ez a cél. A zene megerősíthet, vagy akár ellenpontozhat egy-egy érzést, hangulatot.

.

.

Játékmenet: . A játékmester egy történet előadása előtt megadja a megjelenítési formát (például folyékony szobor, kórus, echo stb., amelyeket látni fogunk), a színészek ezt követően a lehető legrövidebb időn belül elkezdik a játékot. Ha a forma speciálisan ezt igényli (például az ambivalencia, vagy az echo) a színészek előre elfoglalják helyüket. De általában valaki spontán előlép és elkezd játszani. A többiek figyelik, és spontán reagálnak arra, ami a színpadon történik, még-pedig úgy, hogy az elbeszélt történet tükrében kiegészüljön a színpadi kép.

.

Fontos, hogy az elsőnek kilépő, ezután 'központi' szereplő köré épüljön a kép. A színészek nagyon tömör kompozícióra törekednek.

.

Ha senki nem lép ki spontán, akkor a középső két ember közül az egyik kell, hogy megtegye az első kilépést. Ilyenkor a játékmester számolhat akár hangosan háromig is, "Egy-kettő-három, tessék!", és ekkor ki kell lépnie valakinek. Ha egyszerre lép ki két ember, az sem baj, ilyenkor erre a helyzetre lehet spontán módon reagálni.

.

Egy történet előadása addig tart, amíg a színészek meg nem találják a legtökéletesebb formát, amely kifejezi az elbeszélt hangulatot és akkor megmerevednek. A képet a teljes mozdulatlanság zárja le, amit egy hangos zenei leütés erősít meg. A kompozíció lehetőleg legyen zárt, egyértelmű fókuszponttal, hogy a néző tudja, hová kell a figyelmét összpontosítania. A játékosok között fontos a szemkontaktus fenntartása, vagy ellenkezőleg, annak teljes hiánya.

.

.

Az előadás első, bevezető részében rövid megjelenítési technikákat lehet alkalmazni, amelyek főleg a közönség felmelegítését és játékba vonását szolgálják. Ezek közül ötöt (szobor, kórus, paletta, echo, ambivalencia) a következő oldalakon részletesen ismertetünk. Az előadás második részében történetek jelenetekként való lejátszására kerül sor. Végül az előadást egy tabló zárhatja, amelyben minden színész az est számára legemlékezetesebb momentumait előadva rögtönöz.

.

.

.

A történetmesélés befejeztével a színészek felállnak, megállnak mozdulatlanul, kiüresített elmével, és amikor valaki indíttatást érez, hogy kilépjen, előre lép. Például a 'C' színész kezdi. Tesz egy mozdulatot, vagy ismétlődő mozdulatokat, melyeket egy-egy szóval, rövid tőmondattal, vagy akár dallal kísér, de elsősorban a gesztusaira fókuszál. Erre - és a hallott történetre - reagál a következő színész, mondjuk 'D', aki felveszi a kontaktust az első játékossal, és valamilyen módon kiegészíti az első mozdulatait 'mondanivalóját'. Majd követheti őt 'B' és legvégül 'A'. Az előrelépések sorrendje teljesen spontán, nincs előre eltervezve.

.

A színészek, miután előreléptek és bemutatták mozdulatsorukat, nem merevednek meg, hanem folytatják játékukat, ami lehet az eredeti mozdulatsor megismétlése vagy folyamatos ismételgetése is, de sokkal inkább a többiek által hozott új elemekre való spontán reakció. A többi színész által hozott új játékelem az úgynevezett 'ajánlás'. A folyékony szobor így folyamatosan változik, tulajdonképpen elmeséli a hallott történetet, noha nem szükségszerűen kronologikus sorrendben jeleníti meg annak elemeit. Sőt, minél inkább elrugaszkodik a mesélés szigorú sorrendiségétől, logikai tartalmától, annál jobb is lehet! A színészek elsősorban a mesélő érzéseit jelenítik meg, illetve saját, az elbeszéltekre adott spontán reakcióikat. Így születhetnek olyan többlet-reakciók, amelyek elmélyítik a történetet, illetve új fényben, megvilágításban láttathatják.

.

Lehet rövid szavakkal kommentálni is, mi az, amit a színész éppen tesz, vagy gondol, de minél kevesebb a beszéd, annál erősebb lehet a játék. Ha már szavakkal dolgozunk, akkor például az ismételgetés, az 'elakadt lemez' technika a legsajátosabb. A többi játékos is felvehet egy-egy felajánlott szót, vagy éppen ellenpontozhatja azt, amit a másiktól hall; például egy játékában az "Aláírom!" ajánlásra a 'kórusban' a "Nem írom alá!" volt a spontán válaszreakció.

Figyelni kell, hogy a végső kép kialakításánál, ne boruljon fel a színpad, hacsak nem ez a végső cél, azaz legyen rendezett, kvázi szimmetrikus! Figyelni kell továbbá, hogy az 'alul-középen-felül' hármas térosztás, ha lehet, ki legyen használva! Egy hátrább álló színész székre is állhat.

.

.

A kórus a folyékony szobor technikájára épülő játék, de ahhoz képest kiemelt hangsúlyt kap az utánzás és az ismétlés. Mikor az első színész kilép és tesz vagy mond valamit, a többiek leutánozzák, illetve elismétlik azt. Minél többszöri, és minél erőteljesebb a megismétlés, leutánzás, annál erőteljesebb hatást lehet elérni. Például, ha valaki botlik, mindenki leutánozza a botlást, és az egész csoport botladozni kezd, ezáltal felerősítve a gesztust, melynek megsokszorozódik az ereje. Ugyanez érvényes a szavak használatában is, vagyis egy-egy elhangzott szót a többiek is megismételnek.

Mint mindig, itt is a mesélő érzéseit kell felnagyítani, és nem feltétlenül az eseményeket. Az időrend megbontható. A cél, hogy a játékban összhang jöjjön létre a színészek között, egy végső kép kialakításáig, amely a történet lejátszását is zárja.

.

Az 'ajánlásokra' nagyon kell figyelni! Minden elfogadott ajánlat erősíti az összhangot, minden el nem fogadott ajánlat gyengíti azt.

.

.

.

A színészek sorban, egyenként lépnek előre, és - a folyékony szobor technikával ellentétben - most egymást követő sorrendben játsszák el az elbeszélt történetből kiragadott érzések 'eseményeit'.
A játék mindig a kilépéssel kezdődik. 'A' kezdi a megjelenítést, a kilépés és az egyéni játék jobbról balra halad.

.

Ez a technika kimondottan alkalmas egy történet eseményeinek eredeti időrendben való megjelenítésére, ugyanakkor nem kötelező az időrendet követni. Sőt, olykor különlegesebb is lehet, ha a lejátszás A-B-C-D-sorrendje, nem követi a történet időbeliségét. Az időrend követéséről vagy a sorrend felcseréléséről a színészek a játék során döntenek.

.

Ha 'A' befejezte a jelenetét, megmerevedik, ezzel jelezve 'B'-nek, hogy folytathatja az elbeszélést. Természetesen 'B' épít az 'A' által eljátszottakra, majd 'C' és 'D' is az előzőekre.

.

A kulcs most az utolsó ember, 'D' kezében van, aki befejezheti, egyben valamely jól eltalált gesztussal összegezheti vagy keretezheti is a történetet.

.

Ha A-B-C-D-sorrendben egyenként mindenki lejátszotta a maga képét, s már megmerevedett, egy lélegzetvételnyi szünet következik, majd minden szereplő szinkronban megismétli a saját játékát, míg a lejátszás végén mindenki egyszerre megáll, megmerevedik.

.

A közösen ismétlés befejezésnél figyelni kell arra, hogy az egyszerre történjen, amihez senki nem ad külön jelzést, hanem a társulat összhangja segít, ha a játékosok mintegy megérzik a befejezés pillanatát. (Az együttes befejezést követően ritkán tovább játszhat egy színész, ha az összhang megbontásának világos jelentése van.)

.

.

.

Kicsit más beállás, mint az előzőeknél: a színészek 'V' alakot vesznek fel a mesélővel szemben, de úgy, hogy figyelnek arra, a közönség is lássa őket és gesztusaikat. Mint mindig, itt is az elbeszélő adja az érzelmi tartalmat, a cél pedig ezeknek az érzelmeknek a felnagyítása, a lehető kereteken belül, akár az extremitásig. Az Echo esetében ideális a páratlan számú színész, ahogy például ábránkon öt játékost helyeztünk el, de más létszám is lehetséges.

.

A történet befejeztével valaki felveszi az első helyet, mondjuk 'B'. Utána mindenki felvesz egy másik helyet a V-alakzatban, attól függően, hogy érzi, milyen hőfokon kívánja az adott érzelmet tükrözni. A sor végén álló pár ('A' és 'E') feladata, hogy a 'B' által megjelenített képet a legerősebb szintre fokozza.

.

A kulcs a legelső ember, 'B' kezében van. Ő fogja a kezdő képet megadni, azt a jelenetet vagy érzést ragadva ki a történetből, amelyik az ő lelkében a legnagyobb nyomot hagyta. Mint mindig, most sem törvényszerű a kronológiát betartani. A következő 'hullám', a második sor, 'C' és 'D', a legelől álló ember, 'B' képét már felerősítve, kiegészítve, akár átfogalmazva saját érzéseivel, gondolataival ismétli meg, visszhangozza. 'C' és 'D' egyszerre játszik, szimultán adva elő a maguk jelenetét. 'B' közben pozíciójába merevedve áll. Ha a második hullám lement, megmerevednek ők is. Majd ugyanez megismétlődik még egyszer, ezúttal az utolsó hullám, az utolsó két ember játszik egyszerre, még jobban felfokozva 'B', valamint a 'C'-'D' páros képét. A cél az, hogy a lehető legszélsőségesebben, a legerősebben hasson vissza az utolsó két ember párhuzamos játéka.

.
Ilyen hullámsorozatból lehet három, de akár négy-öt is. A rögtönzők a történet különböző érzelmi állapotváltozásait vagy 'eseményeit' ragadhatják meg egy-egy erősödő képben. Az Echo ott ér véget, ahol a színészek már nem érzik úgy, hogy hozzá tudnának tenni a képhez.

.

.

Az Echo páros számú színésszel is játszható, például az itt illusztrált felállásban.

.

.

.

Olyan hangulatok, történetek megjelenítésére szolgál, ahol ellentétes érzelmek jelennek meg. Ezek lehetnek tényleges ambivalenciák, vagy olyan érzelmi állapotváltozások, amelyek időben egymáshoz képest eltolódnak. Például először nagyon tetszett nekem valaki vagy valami, de fél óra múlva már nagyon utáltam. Páros számú színészre van szükség a megjelenítéshez, ideális esetben négy szereplőre.

.

.

A színészek úgy foglalják el a helyüket, hogy párban (A-B; D-C) egymás mögött állnak, figyelve arra, hogy a közönség fele láthatók legyenek. Az első sorban állók, 'B' és 'C' fogják az ambivalens érzés egyik pólusát, míg a hátsó sorban állók, 'A' és 'D', jelenítik meg a másik pólust.

'B' és 'A' párosa kezd, és 'B' indítja a játékot, majd 'A' csatlakozik hozzá. Ezután következi a 'C' és 'D' párosa. Mindenki a saját felfogása szerint jeleníti meg az adott érzelmet, helyzetet. Az egymás után bemutatott jelenetek fokozzák az érzelmi hatást.

.

Az első sorban állók folyamatosan játsszák a szerepüket, nem hagyják abba, és nem merevednek meg, amikor elindul a második hullám. A második hullámban belép a játékba a hátul álló fél. A hátul állók, saját partnerük játékát figyelik elsősorban, így 'B' játékát 'A' fogja ellentételezni, míg 'C'-jét 'D'.

.

'A' 'B'-vel játszik, vele folytat interakciót, míg 'D' 'C'-vel. A cél, hogy a két játék más-más aspektusból jelenítse meg ugyanazt az érzést. A párok kettesével, csak egymással játszanak, ellentétes pólusokat mutatva be.

.

A játék azzal ér véget, hogy külön-külön mindkét pár megtalálja azt a mozdulatot vagy helyzetet ahol a belső érzelmi szembenállás a legjobban tükröződik, és ezt a helyzetet merevítik ki. (Zenei leütés.)

.

Az előadás bevezető szakasza, az eddigiekben megismert 'rövid formák' alkalmazásával, a közönség felmelegítését szolgálja, néhány hangulat, érzés ábrázolásával. Ezek lejátszása után a játékmester arra kéri a közönség tagjait, hogy forduljanak oda valamelyik nézőtársukhoz, és meséljenek el neki saját életükből egy történetet, álmot, vagy fantáziát, illetve hallgassák meg társuk történetét. Erre a játékmester hat-nyolc perc időt ad, majd annak elteltével 'bemutatja' a színpad elé és mellé tett széket, amely a mesélő széke, és megkéri az első nézőt, hogy jöjjön ki elmesélni egy történetet. Ezzel megkezdődik az előadás fő része, a történetmesélés és -lejátszás.

.

.

A mesélő a színpad melletti székben ülve elmondja történetét. A színészek csendben ülnek. A mesélő kiválasztja a szereplőket, szerepet oszt. A játékmester azt mondja, "lássuk!".

.

A szereplők kelléket (kendőt) választanak, majd beállnak a nyitó képbe. (A zenész addig a történet hangulatának megfelelő zenét játszik.) Megmerevednek, a zene leáll.

.

A színészek előadják a történetet, zene kíséretében. Mindannyian törekednek a tiszta, pontos befejezésre. (A színészek sosem érnek a mesélőhöz.)

.

A szereplők a lejátszás végén megmerevednek, és a történetmesélőre néznek.

.

A játékmester a mesélőhöz fordul. Megkérdezi, milyennek látta a lejátszást? Ha a mesélő elégedett, vége a jelenetnek, ha hiányérzete van, a hiányzó érzést még le lehet játszani. A végén a játékmester megköszöni a nézőnek történetét.

.

Színpadkép. Legelőször mindig a történetmesélőt játszó színész áll be a színpadképbe. Ügyel arra, hogy a történetmesélő és a nézők jól lássák őt. A többi színész hozzá viszonyítva foglal helyet a színpadon, úgy, hogy a létrehozott kompozícióban, mint egy festményen, már megjelenjen a történet. Amikor az utolsó színész is beállt a képbe, a színészek egy pillanatra megmerevednek, és a zene is leáll. A pillanatnyi szünet után kezdődik el a történet lejátszása. Egy este során négy-hat történetet tudunk lejátszani. 

.

.

Tabló. Az előadást általában tablóképpel szoktuk befejezni, amelyben a színészek azt mutatják be egy mozdulatsor és rövid mondatok vagy szavak segítségével, hogy rájuk mely történet mely motívuma hatott a legerősebben. A tablóban is reagálnak egymásra a színészek, és több motívumot is megjeleníthetnek.