A depresszió és az öngyilkosság súlyos társadalmi probléma. A depresszió a WHO előrejelzése alapján 2020-ra a második legnagyobb népegészségügyi megbetegedéssé lép elő. Az öngyilkosság pedig az a halálnem, amelyet a leginkább értelmetlennek és tragikusnak tartunk – valamint ennek a hatása a legsúlyosabb a családtagokra, környezetre nézve. A különböző mentális zavarok − kiemelten a depresszió − kapcsolata az öngyilkossággal bizonyított tény, legfeljebb az összefüggés erősségét, illetve a kezelés, megelőzés módját tekintve vannak véleménykülönbségek. E véleménykülönbségek azonban egyben gazdagítják is eszköztárunkat, így akár előnyösek is lehetnek.

Többszintű beavatkozási programok

Magyarországon a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete 2004-ben csatlakozott az Európai Szövetség a Depresszió Ellen (European Alliance Against Depression, EAAD) nemzetközi programhoz. A program 17 európai országban valósította meg ugyanazt a protokollt a depresszió felismerésében és az öngyilkosságok megelőzésében. Előzménye a Gotland-tanulmány és az annak tanulságaira épülő Nürnbergi Szövetség a Depresszió Ellen volt, amelyek során a beavatkozás ideje alatt az öngyilkosságok száma jelentősen csökkent. A programok a többszintű beavatkozás elvét követik, ahol a probléma, a betegség felismerése, kezelése, az öngyilkosság megelőzése nem csupán egy szakterület dolga, hanem a különböző megközelítések integrálására, összefogásra, szinergikus hatásokra épülő beavatkozás eredménye.

A többszintű beavatkozás nemcsak a különböző szakterületek, hanem a különböző szakmai megközelítések integrálását is jelenti, ugyanúgy felhasználja a professzionális szakemberek tudását, mint a civil szervezetek közösségszervező erejét és motiváltságát. Emellett figyelme nem szűkül le csak a depressziósokra vagy az öngyilkossági cselekedetek egyes formáira, hanem nyitott a mentális zavarok szempontjából általában veszélyeztetett személyek felé is.

Az EAAD, majd a később, 2009-ben indult OSPI-Europe (Optimized Suicide Prevention Programs and their Implementation in Europe) programok a következő szinteken szólították meg a megelőzésben érdekelt szakembereket és civilszervezeteket.

1. Háziorvosok

A háziorvosok szerepe a depresszió felismerésében és az öngyilkosságok megelőzésében elsődleges. A betegek jelentős része valamilyen testi betegséggel fordul háziorvosához, és az öngyilkossági cselekményeket elkövetők jelentős része fel is keresi háziorvosát a tett előtti néhány hetes időszakban. Kulcsfontosságú a betegség felismerése, diagnosztizálása, a betegek megfelelő szakemberhez irányítása, esetleg figyelemmel kísérése. A program során a háziorvosoknak a felismerést, kezelést segítő képzést adtunk.

2. Információátadás a közösségnek, destigmatizálás

Az átlagember ismerete a depresszióról korlátozott, gyakran sztereotip, valótlan mítoszokon alapul, sokszor stigmatizáló. Nagyon sokat segít a betegség felismerésében, felvállalásában és így kezelésében is, ha ezek az attitűdök megváltoznak. Ezért fontos olyan közösségi kampányok folytatása, amelyek célja ezen attitűdök, mítoszok megváltoztatása. A program során információs anyagok készültek több formában (rövid brosúrák, mozi-, rádióspot, plakátok, weboldal).

3. Közösségi segítők, facilitátorok, „kapuőrök”

Míg a háziorvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez a betegnek el kell mennie, addig a „kapuőrök” a mindennapi életben ismerhetik fel a betegeket. Mindez azért fontos, mert a betegek jelentős része nem fordul önmagától orvoshoz, panaszait élethelyzete természetes velejárójának tartja vagy reménytelennek érzi állapotát. Nagy szerepe van a pedagógusoknak, szociális munkásoknak, valamint kiemelten a mentőknek, rendőröknek, tűzoltóknak, akik az öngyilkossági cselekményeknél az elkövetés előtt/helyett vagy után kerülnek kapcsolatba az érintettekkel (elkövetők, családtagok, barátok). Részükre képzést tartottunk a felismerésről, lehetséges teendőkről, kompetenciahatárokról.

4.Kockázati csoportok, érintettek

Külön foglalkozni kell a kiemelt kockázatú csoportokkal (öngyilkossági kísérleten átesettek, családtagjaik, szociálisan hátrányos csoportok stb.) Számukra képzést, önsegítő csoportokat szerveztünk.

5. Halálos eszközök elleni küzdelem

Az ötödik szint az OSPI program során került be a program elemei közé. Fontos, bár korlátozott lehetőségeket nyújt a széles értelemben vett halálos eszközök elleni küzdelem. Ide tartozik a „hot spot”-ok (hidak, magas épületek stb.) felismerése, akadállyal ellátása, információk elhelyezése, vasúti átjárók védelme, gyógyszerek csomagolásának, felírási szabályának változtatása. E lépések hatása bár kimutatható, alkalmazásuk nem minden esetben lehetséges helyi szinten.

Miért legyen többszintű a beavatkozás?

A többszintű megközelítést több szempont is indokolja. Egyrészt az öngyilkosságok hátterében a mentális problémáktól a szociális, családi nehézségeken át a krízishelyzetekig számos tényező állhat. Egyetlen tényező hatásának csökkentése korlátozott eredményt hozna, ezért a hatékonyság növelése érdekében több beavatkozási pont szükséges.

A beavatkozáshoz széles közösségi összefogásra van szükség. Ennek feltétele, hogy mindenki, aki segíteni akar, megtalálja azt a pontot, ahol saját tudását, szakértelmét, motivációját kamatoztatni tudja.

A szakemberek nem mindig értenek egyet a különböző háttértényezők jelentőségét, illetve a kezelést illetően. A többszintű beavatkozás lehetővé teszi, hogy a különböző megközelítések egymás mellett, ugyanazon cél érdekében működjenek, lehetőséget nyújtva mind a szakembereknek, mind a klienseknek a választásra.

A szolgáltatások, az egészségügyi ellátás szintje nagyon különböző országon belül is, de nemzetközi szinten különösen. Többszintű beavatkozással az egyes szolgáltatási hiányosságok ha nem is mindig teljesen, de valamennyire pótolhatók. Mindez hazánkban a pszichiátriai ellátás jelenlegi finanszírozási szintjén, valamint az egyre növekvő szakemberhiány miatt nagyon fontos szempont. Mindezek miatt a világszerte egyre elterjedtebb közösségi alapú ellátás hazánkban kiemelten fontos szerephez juthat.

Szinergikus hatások

A többszintű beavatkozás eredményeképpen a különböző résztevékenységek együtt többet érnek, mint a beavatkozások egyszerű összege. Olyan hatások alakulhatnak ki az együttgondolkodás, tenni akarás eredményeként, amelyek nem jönnének létre, ha az egyes elemek külön-külön valósulnának meg. A személyes kapcsolatok, ismeretségek, a kapcsolati háló, a társadalmi tőke szerepe a megelőzésben, kezelésben elsődleges fontossággal bír.

Hazai tapasztalatok

A programok során alkalmunk volt tapasztalataink összevetésére a többi országban elért eredményekkel. A lakosságot illetően a legfontosabb tapasztalat, hogy Magyarországon a mentális betegségekkel kapcsolatos alaptudás szintje nagyon alacsony, és jellemzőek a mentális zavarokkal és közelebbről a depresszióval kapcsolatos negatív attitűdök is. Ezek az attitűdök a panaszokban nem kezelendő problémákat, hanem az emberi gyengeség, saját hibák stb. megnyilvánulásait látják. Egy másik jellemző attitűd, amikor betegek és az őket körülvevő hozzátartozók a panaszokat egy élethelyzet természetes következményeinek tartják és el sem tudnak képzelni semmilyen pozitív változást a hangulatban az élethelyzet rendeződése nélkül – így aztán külső segítséget sem vesznek igénybe. Az ilyen és ezekhez hasonló attitűdök nemcsak egyes betegekre, hanem egész családokra és közösségekre jellemzőek. Ezek azonban nem befolyásolhatók csak kampányokkal, nagyon fontos a közösségi véleményformálók (lelkészek, tanárok, a helyi médiumok szereplői) megszólítása és meggyőzése.

Legfontosabb hazai tapasztalatunk a beavatkozások hatékonysága volt. Az öngyilkossági cselekedetek száma csökkent a beavatkozási területeken (EAAD során Szolnokon, OSPI-Europe során Miskolcon), ezzel párhuzamosan megnőtt a segítő szolgálatok (így a pszichiátriai szakellátás) igénybevétele is. A hatások azonban a Gotland-vizsgálathoz hasonlóan nem bizonyultak tartósnak. Tapasztalataink szerint a közösségi hatások, így az öngyilkosságok számának csökkenése is akkor lehet tartós, ha a helyi közösségen belül egy vagy több személy felvállalja, hogy „gazdája” lesz a programnak: folyamatosan fenntartja a kommunikációt a segítő rendszer tagjai között, ébren tartja a médiumok figyelmét és aktivitását, az esetleges változások esetén (ez lehet akár egy köztiszteletben álló orvos kolléga nyugdíjba menetele) újraszervezi a kapcsolatokat és az együttműködést. E személynek (nevezzük közösségi facilitátornak) jól kell tudnia kommunikálni, megfelelő közösségi kapcsolati tőkével kell rendelkeznie és elkötelezettnek kell lennie a program irányában. Ezenkívül fontos, hogy a helyi szakemberek motiváltak legyenek – egy, a fenti alapelvek szerint működő többszintű rendszer azonban úgy tűnik, mindig nagyon motiváló a benne dolgozóknak, hiszen napi munkájuk válik könnyebbé az együttműködések kapcsán.

Feltétlenül ki kell emelnünk a telefonos lelkisegély-szolgálatok szerepét is, amelyek fontos elemei az ellátásnak: könnyen elérhetőek (az anonimitás miatt ráadásul sokan eleinte szívesebben fordulnak hozzájuk, mint az ellátórendszerhez), hatékony, gyors segítségre képesek és motiválni tudják a betegeket az ellátás más területeinek igénybevételére is. A hazai szolgálatok felkészültsége nemzetközi szinten kiemelkedő. A folyamatos finanszírozási hiány ellenére a legfontosabb kapcsolatot jelentik a professzionális és a civil szféra között.

Végezetül a program kapcsán mindenképpen érdemes kiemelnünk, hogy Magyarország − annak ellenére, hogy az egészségügyi (különösen a pszichiátriai) ellátás számos sebtől vérzik, hogy a civil aktivitás közel sem akkora, mint Nyugat-Európában, hogy a közösségi attitűdök sokkal stigmatizálóbbak a mentális zavarokkal kapcsolatban, mint más országokban − mégiscsak jelentős szerepet visz a depresszió és öngyilkosság megelőzésében Európában. Talán nem azért, mert annyira előkelően szerepelünk a nemzetközi öngyilkossági statisztikákban. Sokkal inkább oka ennek a nemzetközi mezőnyben is releváns és kiemelkedő helyen számon tartott magyar öngyilkosság-kutatás (érdemes Rihmer Zoltán, Fekete Sándor, illetve Kopp Mária és munkacsoportjaik munkáira utalnunk). És nagyon fontos tényező az is, hogy a magyarországi közösségek eddigi tapasztalataink szerint nyitottak, lelkesek és befogadóak a programmal kapcsolatban.

A cikk szerzői ezúton is szeretnének köszönetet mondani dr. Bagi Máriának és dr. Papp Katalinnak. Áldozatos munkájuk nélkülözhetetlen volt a hazai programok sikeréhez.

Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége segélyhívószáma: 116-123, mely az egész ország területéről, minden hálózatról ingyenesen hívható.