Mindig, mintha haragudna az egész világra, mindig van valami ellensége, mindig veszekszik a tévébemondókkal, ha megy a híradó, vagyis az egész világra dühös. Én alapvetően egy vidám természetű ember vagyok, csak a férjem mellett nem volt alkalmam nevetni. De most, hogy végre nevethettem volna, nem volt kivel. És ez egyre inkább nyomasztott engem.

Négy hónapja éltünk együtt, amikor rádöbbentem, bármennyire is szeretem és tisztelem Istvánt, mint embert, nem vagyok szerelmes belé, és soha nem is leszek. És túl rövid az élet ahhoz, hogy már megint kompromisszumot kössek. Visszavágytam abba az időbe, amikor még egyedül laktam a kis albérletben, és nem zavart senki.

Egyre jobban ragaszkodott hozzám

Éjszakákon át ültem a konyhában, míg István aludt, és azon gondolkodtam, hogy mondjam meg neki, hogy én nem akarom ezt. Hogy kérjem meg, hogy költözzön el, és éljünk szabadon, akár továbbra is párban.

Nem akartam én szakítani vele, de ennyire együtt sem akartam lenni. Szabad akartam lenni végre, annak minden lehetőségével és örömével. De nem voltam képes megmondani neki. Azt vettem észre, hogy ahogy telik az idő, ő egyre inkább ragaszkodik hozzám. Bár nem egy romantikus, lelkizős alkat, egyre gyakrabban mondta, hogy bennem megtalálta, akit mindig is keresett.

Folyton dicsérte a kedvességemet, a külsőmet, a főztömet, a lelkemet… Egyszer azt is mondta, ha Isten segít, akár gyerekünk is lehetne. Nekem nem adott a sors gyereket, pedig mindig is nagyon vágytam rá, de a gondolatba, hogy Istvánnal lenne közös gyerekünk, beleborzongtam.

Miközben folyton dicsért, nevelni is próbált elég gyakran, mintha az apám lenne. Beleszólt, mit veszek fel, utánam hozta a papucsot, fel ne fázzak, megmondta, hogy válaszoljak egy munkahelyi veszekedésre, elém jött az irodához, nehogy más kísérjen haza…

Ő nemsokára ötven éves, nem olyan nagy köztünk a korkülönbség, mégis néha olyan érzésem volt, hogy apáskodik felettem. Ez is végtelenül zavart engem.

Már vagy három hónapja nyűglődtem, hogy szakítani kéne vele, amikor végre elszántam magam, hogy lezárom ezt a kapcsolatot. Azt kértem tőle, hogy jöjjön elém, ahogy szokott, de úgy terveztem, beülünk egy kávézóba. Így s lett, bár ő nagyon utálja feleslegesen szórni a pénzt.

Úgy terveztem, egy közömbös helyen könnyebb lesz elmondanom, hogy én nem akarom ezt így tovább. Megköszönöm a segítségét, örökre hálás leszek érte, de a szabadságom túl nagy ár ezért...

Beültünk a kávézóba. Borzasztóan kedvetlen volt, még annál is morcosabb és szomorúbb, mint szokott. Még mielőtt hozzákezdtem volna a szövegemhez, megkérdeztem, mi baja, csak nem történt valami? Erre bólogatni kezdett, és elém tett egy kórházi papírt. Latinul volt, nem nagyon értettem, de ő elmondta, az áll benne, hogy daganata van. Prosztata rák.

Ez olyan volt, mint a végítélet. Én azt se tudtam, hogy orvoshoz járkál. Rákos? Beteg? Akkor most minden megváltozik. Természetesen ezek után nem álltam elő azzal a szöveggel, hogy költözzön ki. Azt mondtam neki, hogy minden rendbe fog jönni, mert együtt erősek vagyunk, és legyőzzük a betegségét. Meg fog gyógyulni, és én segítek neki ebben. És így is gondoltam.

Iszonyú időszak következett az életünkben, rettegés, kórház, műtét, kemoterápia, és még mindig nincs vége. Már kilenc hónapja tart ez a rémség. Ő lefogyott, gyenge és fél. És én nagyon sajnálom emiatt. Nem tudni, meggyógyul-e vagy tovább terjed a rák a testében. És én ezt nem bírom tovább.

Megismertem valakit, akibe úgy érzem, bele tudnék szeretni. De nem merem közel engedni magamhoz. Nem akarom megbántani Istvánt. Istvánt, akivel már akkor szakítani akartam, amikor még nem is tudtam, hogy beteg. És aki mellett minden erőmmel ott álltam a betegsége első szakaszában, pusztán emberségből.

De hát én is csak ember vagyok! És most lenne valaki, aki tetszik, és aki talán tovább áll, ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget.

Nem tudom, mit csináljak, hogy lehetne ezt szépen, úgy, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak. Vagy hogy lehet-e itt bármit tenni egyáltalán.