A 90-es évek elején új megközelítés hódított Nyugat-Európában a drogokkal kapcsolatban: az ártalomcsökkentés. Az olyan nagyvárosokban, mint Liverpool, Amsterdam, Zürich és Frankfurt, melyekben jelentős injektáló drogfogyasztó népesség élt, alulról szerveződő csoportok és utcai segítők ellenszegültek a zéró-tolerancia hivatalos ideológiájának, amely azon az elméleten alapszik, hogy a drogfogyasztás egy önmagában kezelendő probléma, melyre az egyetlen legitim beavatkozási forma az absztinencia. A változást a HIV járvány fenyegető terjedése hozta el, ami felülírta a „csak mondj nemet” bölcsességét: hogy kezelhetsz függőket anélkül, hogy életben és megfelelő egészségi állapotban tartanád őket? Életben és egészségben tarthatod-e őket anélkül, hogy emberi lényként kezeled őket, akik nem a probléma, hanem a megoldás részei? Az új mozgalmat olyan fogyasztói közösségek vezették, akik szervezetten léptek fel a HIV terjedése és a túladagolásos esetek ellen és igyekeztek meggyőzni a hatóságokat arról, hogy a droghasználók üldözése és bebörtönzése nem a legmegfelelőbb mód a probléma kezelésére. Az ártalomcsökkentés szakított a korábbi legalizáció-tilalom paradigmával és gyakorlati válaszokkal szolgált: steril injektáló készletek terjesztésével és opiát szubsztitúciós terápiával, hogy megelőzze a vérrel terjedő fertőzéseket, a bűnözést és a túladagolásokat. Az ártalomcsökkentők elindították az ítéletektől mentes oktatást és a tanácsadást is. 

A század végére az ártalomcsökkentés gyakorlata a nemzeti drogstratégiák nélkülözhetetlen részévé vált Európa szinte valamennyi országában – ezenfelül az ártalomcsökkentés az Európai Unió politikájának hivatalos  megközelítés lett. Nyugat-Európában több város kezdett olyan innovatív programokkal folytatott kísérletekbe, mint például a felügyelt injektáló és füstölő létesítmények, heroin fenntartó kezelés és Naloxone terjesztés. Mostanra az ártalomcsökkentés a mainstream drogkezelői rendszerek részévé vált a legtöbb európai országban és az eredmények nagyon látványosak: a HIV, a bűnözés és a túladagolások tekintetében az injektáló droghasználat jóval kisebb probléma Európában, mint a világ azon részeiben, ahol elutasítják az ártalomcsökkentést.

Napjainkban néhány visszalépést figyelhetünk meg. A gazdasági válság miatt jelentős támogatási megvonások veszélyeztetik a jóléti társadalmat. Az elégtelen forrásokkal rendelkező világban gyakran a marginalizált csoportokat hibáztatják a problémákért és növekszik a populista politikák támogatottsága, melyek azt ígérik, hogy visszaállítják a rendet. Az ártalomcsökkentés központjaiban, például Hollandiában, nincs reális veszélye annak, hogy a kormányzat megszüntetné az ártalomcsökkentő programokat, még akkor sem, ha általában szigorúbb törvénykezést kezd alkalmazni. Közép-Európában azonban, ahol az ártalomcsökkentésnek nem tudtak erős alapokat teremteni, korlátozott állami támogatással működnek, gyenge egészségügyi rendszer mellett, ott az új, populista kormányok  hatalmas károkat tehetnek. Az én országomban például a kormány két év alatt kétharmadával csökkentette a terület költségvetését. Emellett elutasította a progresszív, az ártalomcsökkentést megfelelő hangsúllyal kezelő drogstratégiánkat, hogy egy új, felépülés-központúval helyettesítse. A „felépítés” kifejezést Nagy-Britanniából kölcsönözték, ahol a konzervatív kormány ezt a szót helyezte a drogpolitikája központjába. Az egyetlen probléma a felépüléssel, hogy ez egy olyan ideológiáktól terhes koncepció, amit senki sem tud világosan definiálni. Természetesen az absztinencia is része a megoldásnak – de nem ez a kizárólagos megoldás. Úgy vélem, hogy az ártalomcsökkentés mint filozófia és mint gyakorlat túl fogja élni ezeket a nehéz időket, mert már kellően mainstream megközelítés Európában. A kérdés az, hogy hány embernek kell az egészségével és az életével fizetni addig, amíg a kormányok felismerik, hogy a „keményen a bűnözésre” és a „csak absztinencia” megközelítések kudarcra vannak ítélve.

Sárosi Péter
angolból fordította: Kardos Tamás

Forrás: drogriporter.hu