A társfüggőség, dependencia bizonyos emberekhez való túlzott kötődést jelent. Rengeteg formában jelentkezhet, de a lényege ugyanaz: bizonyos emberekhez, vagy emberhez - valakihez - való túlzott kötődés. A társfüggő ember érzéseit, akaratát és késztetéseit egy másik ember és közös viszonyuk határozza meg. Egész személyét és létét ettől a másik embertől teszi függővé. Ha elhagyja őt az, akitől eddig függött, kicsúszik a lába alól a talaj. Élete és minden, ami addig számított hirtelen elveszti értelmét. De hát ez csak természetes, hiszen addig nem is a maga életét élte. Hagyta, hogy a másik uralkodjon felette, teljesen bekebelezze. A másik vált mindennapjai mozgatórugójává. Élete arról szólt, hogy a másikhoz tartozik, hogy neki felel meg, hogy belőle vált vagy akár csikar ki érzelmeket, hogy Ő figyel rá. A társfüggő ember csak a másikhoz képest létezik, a másikkal való viszonya alapján értelmezi saját magát. Ez egy olyasféle állapot, mint a szerelem. De bármily felháborítóan hangzik is ez a megrögzött romantikusok számára, normális esetben a szerelem előbb-utóbb elmúlik. Legalábbis a kezdeti mindent felemésztő lángolásra jellemző intenzív és elvakult formája. Átalakul gondoskodó, aggódó, mindent megosztó és sok mindent elfogadó és befogadó szeretetté. Olyan tudatos érzelemmé, amely két önálló emberről szól, akik szabad akaratukból képesek cselekedni, és a szeretetet, a párkapcsolatot is önálló akaratuk szerint választják, és alakítják. A társfüggő ember számára viszont a párkapcsolat szükségszerűség. Hiányzik belőle a választás szabadság, mivel teljesen alárendeli magát a másiknak. A társától függ, a társa uralkodik felette. Ha pedig a kapcsolatnak vége szakad, a társfüggő ember hirtelen teljesen elveszettnek érzi magát, mindaddig, amíg nem talál egy másik társat, akinek alávetheti magát.

De valójában mindannyian függünk más emberektől, és ezzel nincs is semmi probléma, amíg a függés kölcsönös és mértéke egészséges, normális. (És most itt természetesen nem az olyan "művi" kapcsolatokról van szó, mint például a főnök-beosztott viszony, mert ott persze hogy aránytalanok a függési viszonyok.) Egy egészséges párkapcsolat, baráti vagy egyéb viszony esetén mindkét fél nagyjából egyformán fontos a másiknak, és hasonlóan őszinte a másikhoz. Ez a kölcsönös őszinteség pedig feltételezi, hogy mindketten ugyanannyira adják ki, szolgáltatják ki magukat a másiknak, ezért hasonló mértékben függnek is egymástól. Egy normális kapcsolatban tehát a felek között hasonló arányú az érzelmi kötődés és a függőség is. Szerencsés esetben egyikük sincs jobban kiszolgáltatva a másiknál, a kapcsolat egyformán fontos mindkettőjüknek, és a lelki erőviszonyok is körülbelül egyformák. Az egészséges emberi párkapcsolatokat tehát az egymástól való kölcsönös, egyforma arányú függés jellemzi. Ezt nevezzük kölcsönös függőségnek, tudományosan kodependenciának.

Persze ha egy párkapcsolat mindkét tagja ugyanolyan mértékben és kölcsönösen függ egymástól, ez is csak akkor teljesen normális és jó mindkét fél számára, ha közben mindketten bizonyos mértékig megtartják önállóságukat. Fontos, hogy egyik is, másik is megtartsa korábbi énjét és - legalább részben - korábbi életét. Nem jó például, ha valaki párkapcsolata kedvéért feladja korábbi hobbijait, barátait, nézeteit. Fontos, hogy az ember egy társ mellett is képes maradjon az önálló életvezetésre! Így, ha netán különválnak, akkor se bénuljon meg, váljon haszontalanná az élete, hanem normálisan tovább tudjon élni a veszteség (válás, szakítás, halál) feldolgozása után is. Olyan párok esetében nem probléma tehát a kölcsönös függőség, akik párkapcsolatuk mellett meg tudják tartani önálló életvitelüket és személyiségüket. Sőt, ilyen esetben pozitívum a kodependencia. Hiszen ezekben a kapcsolatokban a párok kölcsönös és szinte feltétlen egymás iránti őszinteségükkel és bizalmukkal, pozitív, fejlesztő hatással lehetnek egymásra.

Dr. Szilágyi Vilmos szexuálpszichológus úgy tartja, hogy még olyankor is egészséges lehet a kölcsönös függőség, ha a kapcsolatban az egyik fél erősebb vagy egészségesebb, viszont tud fejlesztőleg és gyógyítólag hatni a másikra. A szakember szerint a párkapcsolaton belüli kölcsönös függőség önmagában nemhogy nem baj, de sokszor nélkülözhetetlen és fontos az együttlét szempontjából. A fent vázolt �normális� kodependencia ugyanis hozzátartozik a párkapcsolatok egyik legalapvetőbb elemének, az intimitás érzésének kialakulásához. Ehhez ugyanis fontos, hogy mindkét fél őszinte legyen a másikhoz, és megbízzanak egymásban. Mert, bár az őszinteség bizonyos fokú kiszolgáltatottságot jelent, az egymás iránti bizalom és kölcsönös őszinteség megvédi a társakat a valós kiszolgáltatottságtól.

A társfüggőség akkor válik problémává, ha eluralkodik rajtunk a másiktól való függés és kiszolgáltatottság vágya. Ha egész lényünkkel partnerünktől függünk. Például csak a vele való kapcsolatunk függvényében tudjuk értelmezni és látni magunkat. Ha azt várjuk, hogy minden idegszálával ránk figyeljen, mi legyünk számára legfontosabbak. Persze nem kell megijedni, mert mindnyájunkban van bizonyos függőség, kiszolgáltatottság iránti vágy. Mindenki szeretné, ha időnként kényeztetnék, babusgatnák, gondját viselnék. Beteges függőségről viszont csak akkor beszélünk, ha mindez eluralja a kapcsolatot. Ha a viszony már nemhogy nem fejleszt, hanem gátolja, sőt visszafordítja a felek fejlődését - nem épít, hanem rombol.

Gyakori, hogy a párok egyik tagja jobban, erősebben kötődik, mint a másik. Beteges társfüggőségről, dependenciáról viszont csak akkor beszélünk, ha a függőség nem kölcsönös és mértéke nagyon erős. A párkapcsolat egyik tagja teljesen átadja magát a kapcsolatnak, őszinte és megbízik a másikban, pedig az mindezt nem viszonozza, sőt gyakran vissza is él a helyzettel. Aki így kiszolgáltatja magát valakinek, az túlzott és egyoldalú függőségi-viszonyba kerül. Ráadásul az egyébként beteges és kiszolgáltatott viszony megszűnését rendkívül nehezen tudja feldolgozni a társfüggőségre hajlamos személy. Egy-egy társfüggőséggel terhelt kapcsolat felszámolásának sokszor keserves velejárói a hisztérikus, akár öngyilkossági fenyegetőzések és kísérletek.

A közvélemény homlokterében elsősorban azok a társfüggők állnak, akik a külső szemlélő számára érthetetlen módon, nem képesek kilépni egy olyan szenvedésekkel teli kapcsolatból, amelyben társuk rendszeresen bántalmazza őket. Ezek a dependens kapcsolatok a legszembeötlőbbek, és talán mindenki számára ezek a legnehezebben elfoghatók. Felfoghatatlannak tűnik egy vert vagy más módon rendszeresen megalázott nő beletörődése és tehetetlensége. A testileg vagy lelkileg bántalmazó személlyel párkapcsolatban élő nők többsége tehát társfüggő. Általában olyan emberek, akik képtelenek elhatárolni magukat az illető személytől és befolyásától. Teljesen lemondanak saját szükségleteikről, és egyre alacsony önértékelésük és függőségük képtelenné teszi őket, hogy elhagyják az életüket károsan befolyásoló személyeket. Normális, fejlett, önálló énnel rendelkező emberre ez a társfüggő viszony nem jellemző. Az egészséges, autonóm felnőtt személyiségnek mindig van egy bizonyos szabadságigénye, ezért nem szolgáltatja ki magát teljesen, legfeljebb annak, akivel kölcsönösen megbíznak egymásban. Egyoldalú függőségi helyzetbe egy egészséges felnőtt nem megy bele. Az ilyen magatartásra hajlamos emberek általában nagyon rosszul viselik a magányt, ezért válnak függővé sokszor olyan nem méltó partnertől, aki közeledésüket nem ugyanolyan mértékben viszonozza, vagy akár el is utasítja. Akik ilyen kiszolgáltatott helyzetbe sodorják magukat, azoknak általában nincs pozitív, érett énképük, és mivel értéktelennek tartják magukat és önállótlanok, másoktól várják életük kiteljesedését, és csak a másokkal való viszonyaik alapján tudják meghatározni önmagukat.

A beteges társfüggőségre tehát az éretlen személyiségű emberek a hajlamosak, aki lelkileg még nem nőttek fel. Egy gyerek ugyanis egyoldalúan függ a szülőtől, de ez normális addig, amíg nem érett meg az önállóságra. Felnőtt korban viszont csak az infantilis, éretlen személyiségű emberek mennek bele olyan kapcsolatba, amely egyoldalú függőségen alapul. Valószínűsíthető, hogy a lányok, a nők dependensebbek. Ennek egyik oka társadalmi lehet, ami a lányokat sokszor még ma is a könnyebb önfeladásra, és a férfitől való függőség elfogadására neveli. A másik ok az lehet, hogy a fiatal lányok - talán szintén a neveltetés (filmek, könyvek, sztár-sztorik) - jobban hisznek, és akarnak hinni a romantikus szerelembe, ezért hajlamosak naívan belevetni magukat egy idealizált kapcsolatba. Azt képzelik, hogy végre megtalálták a nagy Ő-t, és nagyon könnyen kiszolgáltatják magukat szerelmüknek, aki nem feltétlenül viszonozza az őszinteséget és sokszor az érzelmeket sem. Az ilyen naívan romantikus lányokat elvakítják saját érzelmeik és sokszor sajnos téves hiedelmeik, ezért nem ismerik meg igazán partnerüket, mielőtt teljesen kiszolgáltatnák magukat nekik. Ez azonban csak tendencia. Természetesen van sok társfüggő, kiszolgáltatott és csalódott fiú és férfi is.

A fiatalság sem feltétel. Szinte bármelyik életkorban társfüggővé válhat valaki, ha lélekben nem nőtt föl igazán és nincs önálló személyisége. Az egyoldalú dependencia tehát egy infantilis tulajdonság. A társfüggő emberek sokszor magát a szülőt vagy egyfajta gondozót látnak a partnerben, vagy ilyen társat próbálnak keresni. Egy függőségi hajlamot hordoznak magukban, hiszen gyerekes és kicsit önállótlanok maradtak lelkileg, ezért hajlamosak könnyen és szorosan kötődni, és függővé válni valakitől, akitől védelmet, támogatást és fejlődést remélnek. A kóros dependencia iránti készség kialakulásának okát az egészen korai, a csecsemő és gyermekkori lelki fejlődésben kell keresni. A társfüggőségre való hajlam kialakulásában alapvető szerepe van a szülői magatartásnak. Érdekes módon két ellentétes szülői viselkedés válthatja ki a dependencia-készséghez. Egyrészt az erősen kontrolláló, túl szigorú vagy túlféltő szülői magatartás, másrészt, az elhanyagoló, a szeretetet és meghittséget nélkülöző szülő-gyerek kapcsolat. Az első esetben, az erősen korlátozó szülő hatalmaskodása vagy fojtogató szeretete jóval a gyermekkor vége után is fenntartja az emberben a szülőtől való függőséget. Ez megakadályozza az önálló, fejlett személyiség kialakulását. A második esetben, a szeretethiányos gyermekkor következményeként az emberben már-már kielégíthetetlen az elfogadás, a gondoskodás és a szeretet iránti vágy. Ez a vágy nagyszerű táptalaj lehet a beteges társfüggőség kialakulásához, hiszen az elhanyagolt gyermek még felnőttként is a szülő hagyta érzelmi űrt igyekszik betapasztani párkapcsolataival.

A társfüggőségi helyzetnek súlyos elsősorban lelki következményei lehetnek. Gyakori a depresszió, a kiábrándultság, a kiégettség és boldogtalanság érzése, az önbizalom- és önértékelés hiánya, a bizonyítási- és megfelelési kényszer. A társfüggésre hajlamos emberek ráadásul könnyebben válnak szenvedélybetegekké, hiszen alkatuknál fogva különböző szerektől is hamar függővé válhatnak. Mindezek a lelki bajok kihatnak az élet egyéb területeire is, és tönkretehetik a megélhetés, a kapcsolatteremtés, a családalapítás és a gyereknevelés lehetőségeit is. A társfüggőség tehát komoly probléma, amit nem lehet sokáig szőnyeg alá söpörni. Elsőként szembe kell nézni vele. Ez a legnehezebb. A következő lépés a rossz kapcsolati és később egyéb működésmódok valódi okainak feltárása és feldolgozása. Ehhez viszont sokszor fontos külső, akár szakmai segítséget is kérni.

Forrás: regi.terasz.hu - norina

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.