Egy ideje már nem volt szerencsénk wannabe drogszakértők megmondásaihoz, de most felbukkant egy jelentkező, ráadásul egy olyan honlapon, ahol a név alapján az ember képzett orvosokat asszociál a cikkek mögé. Itt azonban a látványos hozzá nem értés vetekszik a sematikus drogkarrier leírásokkal. 

Miután kiderül, hogy a kíváncsiság még a kedvező családi körülmények között felnövő kamaszokat is jellemzi és a buli heve őket is utoléri, a szerző axiómaként, félkövérrel szedve leszögezi, hogy a „partidrogok azok a szerek, amelyeket por vagy tabletta formájában lehet fogyasztani”. Ehhez képest szilárd, porításra alkalmatlan és folyadék halmazállapotú szerekkel is foglalkozik. Első áldozata az Ecstasy. 

Azt a szerző is elismeri, hogy ma az Ecstasy néven árult tabletták számtalan vegyületet rejthetnek, de ennél bővebb kifejtésbe már nem bocsátkozik, így az olvasó nem tudhatja meg, hogy pontosan mely anyagok fogyasztásának következtében várhatóak a felsorolt negatív hatások. A partizóknak szánt tablettákban gyakran előforduló dizájner drogoknak még nem ismerjük a hosszú távú hatásait, az egykori kizárólagos Ecstasy hatóanyag, az MDMA használatával összefüggésben pedig nem jegyezték fel az említett következményeket. 

A Krack (sic!) besorolása a partidrogok közé körülbelül akkora mellélövés, mint az intravénásan használt marihuána rémképe. Az Amerikai Egyesült Államokból származó és az elsősorban ott elterjedt szer használói rendszerint a szegényebb rétegből kerülnek ki és a drága kokain helyett döntenek az olcsón beszerezhető crack mellett. A szabadbázisú kokain, vagyis a crack Európában nehezebben fellelhető (a legnépesebb crack-használó populációt Anglia tudja felmutatni, körülbelül 7500 regisztrált fogyasztóval). Magyarországon a crack egyáltalán nem elterjedt, vagyis itthoni viszonylatokban nem állíthatjuk róla, hogy „népszerű a drogok sorában”. Bár a cikk szerint porként szívják fel vagy tűvel adják be magunknak, a crack legelterjedtebb fogyasztási módja a pipában való elfüstölés, intravénás fogyasztása sokkal ritkább, orrba szippantásra pedig mind a kavicsszerű formátuma, mind a vízben való oldhatatlansága is alkalmatlanná teszi, mivel így nem szívódik fel az orr nyálkahártyájáról. 

A soron következő Gina (GHB vagy GBL) a partidrogok körébe még csak-csak, de a por és tabletta formájú szerek közé megint csak nem sorolható, lévén egy folyadékról van szó. Továbbá a Gináról sem az nem állítható, hogy újdonság, sem az, hogy opiát lenne. A GHB-t (gamma-hidroxibutirát) először 1874-ben állították elő, de kis mennyiségben borban, marhahúsban, citrusfélékben, sőt még az emberi szervezetben is megtalálható. Az 1960-as évek óta alkalmazzák a gyógyászatban érzéstelenítésre, altatásra és kedélyjavítónak és a 90-es évektől már a partiszcénában is egyre elterjedtebbé vált a használata. A GHB és előanyaga, a GBL (ami elfogyasztva a szervezetben GHB-vá alakul) a hidroxivajsavak közé tartoznak, nincs közük az opiátok csoportjához. 
 

A cikkben a Zsuzsi és a Kati fantázianevek különböző drogot sejtetnek, holott a két megnevezés egyaránt a mefedronra vonatkozik. A napidoktor szerint a mefedron „virágok növekedésének serkentésére és porszívózsákok illatosítására tervezett, de kellemesen elbódító szer”. Sokan és sokszor elmondták már, hogy a tápszer és az illatosító álca pusztán egy ügyes fogás a törvények és a fogyasztóvédelmi ellenőrzések megkerülésére, szó sincs arról, hogy a mefedron ezeken a területeken megállná a helyét. Egyébként is nehéz elképzelni egy olyan anyagot, amelynek két fő profilja a virágok növekedésének serkentése és a porzsákok illatosítása, hogy a pszichoaktív hatást ne is említsük… Sokféleképpen lehet megfogalmazni, hogy mit is tesz ez a szer a fogyasztóval, de azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy „kellemesen elbódítja”. A mefedron ugyanis egy stimuláns, vagyis használóját éppen hogy éberré teszi, ezért is tudta kiszorítani http://drogriporter.hu/mefedron az MDMA-t jobb esetben is csak nyomokban tartalmazó „Ecstasy” tablettákat a piacról.  A szívhalálhoz pedig érdemes lett volna mellékelni forrást is, mert a hozzáférhető adatok alapján az állítás nem látszik alátámaszthatónak. 

Összességében elmondható, hogy az írás több tévedést tartalmaz, mint valóságnak megfelelő állítást, és bár átvett tartalomról van szó, a szerkesztőség – ha nevéhez mérten hiteles doktorként szeretne feltűnni – nem spórolhatja meg magának az általuk leközölt információk megbízhatóságának leellenőrzését.

Kardos Tamás
Drogriporter