Van, ami ilyenkor könnyebb, de összességében mégis azt mondom, hogy nehezebb. Könnyebb például az, hogy nem kell kétfélét főzni, vásárolni, nyugodtan lehet együtt enni (a másik ételei nem jelentenek kísértést), nem távolodik el a pár egymástól a külön étkezések miatt, (ami nagy probléma szokott lenni, ha csak az egyik fél kezd el máshogy enni) és amíg mindketten jól motiváltak, addig közösen mehetnek sétálni, kocogni, kirándulni is.

 

Bátorítják egymást, de ha már fogytán az önkontroll, akkor a másik partnersége a botlásban egyfajta feloldozásként is szolgál. Ez már csak azért sem jó, mert ha együtt vágnak bele a fogyásba, az akkor is magánügy: egyéni a siker és egyéni a kudarc is.

Nehezebb azért is, mert ha minden program közös, akkor lehetnek olyan új hobbik, amiket az egyik azért nem próbál ki, mert a másik nem akarja, pedig az számára hasznos lenne, kihívást jelentene, amely sikerélményhez juttatná és ezáltal nőhetne az önbizalma is.

Ha az egyikből elfogy a lendület, akkor visszahúzhatja a másikat is. Ha az egyik nem tud vagy nem azokon a területeken képes változni, ahogy és amiken a másiknak szükséges, az is visszavetheti a folyamatot. A visszahízás is többnyire egyszerre történik.

 

Találkoztam olyan túlsúlyos házaspárral, ahol a férfi konkrétan ki is mondta, hogy ő azért nem kezd el fogyókúrázni, mert úgy látja, hogy a feleségének most nem menne és ő nem akarja őt „egyedül hagyni”. Ez is azt mutatja, hogy két túlsúlyos ember között kialakulhatnak olyan kölcsönhatások (vagy már eleve így választják egymást), amelyek összekapcsolódnak a túlsúllyal. Ha mindkét fél hasonló problémákkal küzd, akkor nem valószínű, hogy tudnak egymásnak segíteni. Ha az egyik már megjárta a felismerés és a változás útját az más, de amíg mindkettő nyakig benne van, addig nem. Gondolok itt például a saját igények érvényesítésének megtanulására, ami valószínűleg egyiküknek sem megy.

 

 

 

Az első és legfontosabb, hogy ne akarja megmenteni vagy meggyógyítani. Támogassa. És ezt önzetlenül tegye, később se hánytorgassa fel, hogy a nehéz időszakban mellette állt. Nagyon gyakran találkozom azzal a helyzettel, hogy az a személy, akinek sohasem volt evési problémája, az nem érti meg ennek a hátterét. Leginkább nem is feltételezi, hogy van bármilyen háttere. Ő a felszínt látja, a tüneteket és az evészavaros fél küzdelmeit, szenvedéseit, visszaeséseit, kudarcait, kiábrándulásait, időszakos lelkesedését. És erre is fog reagálni. Ezzel alapvetően szerintem nincs is semmi baj, hiszen nem várhatjuk el a partnerünktől, hogy egy lélekbúvár fejével gondolkodjon. Arról nem is beszélve, hogy a súlyproblémákkal küzdő fél lelkének, gondolatainak, tetteinek az analizálása nem is a partner dolga, annak nincs is helye egy párkapcsolatban. Nagyon vigyázni kell arra, hogy ha a férj vagy a feleség segítő szándékkal lép fel, akkor is maradjon meg közöttük az egyenrangú viszony.

 

Az egyik nagy zavarforrás a kapcsolatban, hogy azzal, hogy a probléma nyilvánvalóvá válik, kialakul egy alá-fölérendeltség a párkapcsolatban. Ez hasonlít a klasszikus orvos-beteg vagy a szülő-gyerek felálláshoz. Felejtsük el az „építő kritikát” és az őszinteségként címkézett faragatlanságot. Az evészavarral vagy túlsúlyproblémákkal küzdőknek figyelemre, kihívásokra, sikerekre, együttes élményekre, dicséretre, elismerésre, megerősítésre, rendszerességre, intimitásra van szükségük. Ha a társa partner abban, hogy ezeket ő megtalálja, megtapasztalja, akkor máris segített. A figyelem ne az evésre vagy a nem evésre, a testmozgásra vagy annak hiányára irányuljon, hanem a másik belső tulajdonságaira, vágyaira, igényeire. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy úgy akarnak segíteni, hogy etetik az evési zavaros személyt. Például elteszik vagy eldugják előle a hizlaló ételt, helyette valami köztudottan egészségeset kínálnak, az anorexiást meglepetésszerűen elviszik vacsorázni. Ezek a módszerek nem hatásosak, sőt még károsak is. Az evés mindenkinek a magánügye. Éppen ezért önmaga tartozik felelősséggel a saját testéért. Ha pedig ezt nem képes vállalni, akkor azt az orvosokra kell bízni, kórházi körülmények között.

 

 

 

Az evési problémákkal küzdők rendelkeznek több olyan pozitív tulajdonsággal, amelyekkel ha nem tudnak jól bánni, akkor azok nehézségeket okozhatnak a kapcsolatokban. Egyrészt nagyon érzelemgazdag emberek, de sajnos, nem tudják az érzelmeiket jól megkülönböztetni egymástól és azokat megfelelő módon kommunikálni. Nagyon érzékenyek is, viszont félnek attól, hogy ezért kiszolgáltatottá válhatnak és megsebzik őket a kapcsolati konfliktusok. Így sok sérelmet, elfojtott dühöt hordoznak magukban. Van, hogy ezt csak bizonyos személyek felé nem tudják kifejezni, míg más kapcsolataikban nem félnek megmutatni. Szintén általánosnak nevezhető, hogy nagyon fontos számukra a család, a melegség, a biztonság. Éppen ezért, ha ez nincs meg, akkor attól jobban szenvednek, nagyobb hiányként élik meg, mint egy olyan ember, akinek a családi kapcsolatok kevésbé fontosak. Ezek alapvetően mind pozitív tulajdonságok, amelyek jellemzik az evészavaros embereket.

 

A nehézség inkább abban rejlik, hogy a partner (főleg, ha férfi és ha sohasem volt gondja az evéssel) nagyon nehezen érti meg azt, hogy a másik mitől szenved és mit él át a látszólag a testsúlyával való küzdelme során. Mivel az evési problémákkal küzdők nehezen fejezik ki az érzelmeiket és sokszor a kommunikációs készségük sem elég jó, ezért nem tudják jól átadni, hogy mi játszódik le bennük és mennyire sokrétű dolog az, ami nap mint nap foglalkoztatja őket. Persze ennek gyakran akadálya az is, hogy önmaguk számára sem világos mi minden játszik szerepet abban, hogy túlevéseik vannak vagy koplalnak.

A könyvemnek az egyik fő célja az volt, hogy közérthető formában a hozzátartozók is megismerhessék az evési zavarok mélyebb üzenetét. 

 

A fenti témákról további gondolatok az Ágytól-asztaltól...  Evészavarok és párkapcsolati problémák című könyvben olvashatóak, amelyről további információkat itt találhatóak.