Nem akkor kell elkezdeni beszélgetni a gyerekkel, mikor már kilóg a tű a könyökhajlatából - mondja a szakember, aki tekintély- és példaképválságra is visszavezeti, hogy a fiatalok első találkozása a droggal ma már az általános iskolákban keresendő. Szerinte a közép-európai kábítószerhelyzet kézben tartható lenne, ha kellő erejű politikai akarat biztosítaná hozzá a hátszelet. Ez azonban még hiányzik.

Nemrég azt nyilatkozta, hogy tízmillió függő országa vagyunk. Ennyire rossz a helyzet?

- Kis túlzással arra próbáltam utalni, hogy a felnőtt lakosság jelentős részének van valamiféle függősége. De hasonló függőségekkel a világ minden országában lehet találkozni. Ez nem jelent feltétlenül alkoholizmust vagy drogfüggést, elég, ha a nikotinra, a koffeinre, a munkaholizmusra, az edzésfüggőségre, a szexfüggőségre, evésfüggőségre, a csokoholizmusra vagy az internet-, SMS-függésre gondol. Nagyon vékony az a határmezsgye, ami a függőség mint pszichopatológiai kórkép és a szenvedélyszerű viselkedés között húzódik. Nézzen meg egy bélyeggyűjtőt, aki reggel elmegy a munkahelyére, nagyon tisztességesen végigdolgozza a napját, ötre hazaér, fél hatkor eszik, majd leül az íróasztalhoz, előveszi a bélyegeit, és azzal tölti az estéjét. Mondjuk egy héten egyszer elmegy a bélyeggyűjtők közé, csereberél, de fél tízre otthon van, és tízkor lefekszik aludni. A fickó hazaadja a pénze nyolcvan százalékát, a húsz százalékát pedig bélyegre költi. Nem veri a feleségét, sem a gyerekeit. Nem iszik, nem dohányzik. Egy olyan magatartási addikcióban szenved, ami nem veszélyezteti végletesen a szociális kapcsolatait.

Miért türemkedik az emberi személyiség a függőség irányába?

- Mert a szenvedélyszerű viselkedés esetén átértékelődnek bizonyos magatartásformák. Egy visszahúzódó ember például bátor lesz az alkoholtól, oldódnak a gátlásai, pozitív visszajelzéseket kap a környezetétől, és ez számára igazolja a jövőbeni vagy rendszeres alkoholfogyasztást.

Egy bélyeggyűjtőnek milyen igazolásra van szüksége?

- Ebben találja meg önmegvalósítása lehetőségét. Lehet, hogy kiürültek a szociális kapcsolatai, már nem érzi jól magát otthon - kérdés, miért. Maradnak a bélyegek, amikkel bezárkózik egy kiszámítható világba, ahol ő a király. Úgy, mint egy internetfüggő. Beül a gép elé, az lehet, aki akar, annak adja ki magát, akinek akarja, ő a legszebb, leg-erősebb, legokosabb. Pont az arctalanság vezethet olyanfajta szerepfelvételéhez, ami miatt egyre többet ül a géphez. Az utcán ő egy senki, belesimul a tömegbe, de az interneten az lehet, aki valójában szeretne lenni. Így akár negyven óra is eltelik a gép előtt egy hétvégén. És ez már függőség.

Szokták mondani a kamaszszerelemről, hogy igazából nem is abba az ominózus személybe szeret bele az illető, hanem abba az érzésbe, amit a másik látványa okoz. Ez a kábítószereknél is így van? A függés kialakulása pusztán biokémiai folyamat, vagy szerepe van benne a pszichének, az érzelmeknek is?

- A kettő szoros kapcsolatban van egymással. Az elején még nem is lehet függőségről beszélni, abból indul ki a használó, hogy bejön-e neki a cucc vagy sem. Van, aki rosszul lesz, hány, pánikroham gyötri, túlpörög, esetleg kórházba kerül. Szerencséje van. De ha az anyagtól olyan pszichés, mentális változások történnek benne, amelyek bátorítólag hatnak a jövőre nézve, ráadásul pozitív visszacsatolást kap a környezetétől - mint az alkoholnál -, akkor valószínűleg újra hozzányúl. És valóban a kábítószer okozta érzésbe szeret bele, nem is érdekli, hogyan hat a szervezetére. A felfokozott érzés pedig tudatilag módosítja őt.

Napjainkig tartó vita zajlik arról, hogy az elfogyasztott drogból mennyi épül be a génállományba. Mondjuk egy heroinista házaspár mennyiben örökíti át utódainak a drogfüggést?

- Vannak olyan gének, amelyekről tudjuk, hogy a függőségre való hajlam előfordulását  jelentősen növelik. Az is jól ismert azonban, hogy a gének ebből a szempontból nem százszázalékosak. Ha valakinek van egy alkoholista apja és egy zugivó anyja, az nem jelenti azt, hogy ő eleve elrendelten csak alkoholista lehet. Természetesen nagyobb a hajlama, de még egy csomó egyéb tényezőnek is össze kell ehhez játszania. A kábítószernél ez hatványozottan igaz. A terhesség alatt is heroint fogyasztó anyuka már eleve függő magzatot hoz a világra, mert a méhlepényen keresztül közös keringésben vannak. Magyarországon évente tíz-tizenöt ilyen nő hordja ki a terhességét. A szülés utáni két-három órán belül a magzatnak ugyanolyan elvonási tünetei lesznek, mint az anyukának. Azzal a  különbséggel, hogy míg az anyuka úgy érzi, hogy mindjárt belehal, a kisbaba csak megfelelő szubsztitúciós kezeléssel menthető meg, és legalább két hónap, mire lehozzuk az anyagról.

Létezik tudományos megkülönböztetése a lágy és a kemény drogoknak?

- Már a kifejezések is teljesen tudománytalanok. Nincsenek olyan mértékegységeink, amelyek mellé mé­rő­számot biggyeszthetünk, és azt tudjuk mondani, hogy az egyik anyag e tekintetben négyszerese a másiknak. Ugye a marihuána kiabál ki a sor­ból, mióta ráfogták a könnyű drog kategóriát. Szerencsére azóta már tudjuk, hogyan hat a központi idegrendszerre, milyen elvonási tünetegyüttest produkál, mi a kapcsolata a különböző pszichiátriai betegségekkel. Ezek alapján kijelenthető: nem szabad jelzőt tenni a marihuána mellé.

Ezek szerint a drogliberalizáció egy kamu?

- Alapvetően igen. A Kendermag Egyesület ennek éllovasaként két teljesen különböző dolgot akar összemosni, és ez okozza a zavart. Szerencsére a szerintük „könnyűnek" számító drogok legalizálását mind a szakma, mind a politika elutasítja. Ehhez képest más kérdés a kábítószer-fogyasztás dekriminalizálása. Ha egy tizenkilenc éves egyetemista lebukik valahol egy marihuánás cigarettával, még nem kell őt nehéz vasba verve Kufstein várába küldeni. Menjen el közmunkára, árkot takarítani, parlagfüvet vágni, számos hasznos dolgot tehet egy szabálysértési eljárás keretében. De ha valakinek a házában - bármily dicsőséget is szerzett kis hazánknak mint sportoló - teljesen véletlenül és természetesen a tudta nélkül, óriási kenderültetvény növekszik, az menjen csak el Kufstein várába jó pár évre. Más ügy tehát a kereskedői hálózatok szankcionálása, esetükben a szigorítás pártján állok, de a fogyasztókat elég lenne szabálysértési eljárás alá vonni. Frech Ágnes bírónő kiváló tanulmányt készített a Büntető Törvénykönyv ilyen jellegű módosításáról, miután az egész világon megbukott az a koncepció, hogy a fogyasztókkal szembeni szigorú fellépés képes érdemben befolyásolni a kábítószerhelyzetet.

Nemzetközi összehasonlításban jelenleg milyen a magyar kábítószerhelyzet?

- Induljunk ki abból, hogy az úgynevezett Nyugathoz, Amerikához, Ausztráliához képest nekünk harmincéves lemaradásunk van a témában. A sex, drugs, rock'n'roll korosztálya valamikor a hatvanas évek elején kezdett el kábítószert használni, nálunk pedig csupán a rendszerváltás után lett az idézőjelbe tett minőségi droghasználatból mennyiségi droghasználat. Mára oda jutottunk, hogy Magyarországon évente negyvenötmillió kábítószeres fogyasztás történik, vagyis minden magyar állampolgárra négy és fél kábítószer- használat jut per év. Egy átlagos hétvégén háromszázötvenezren használnak pszichoaktív anyagokat. Azt kell mondjam, hogy a „fejlett Nyugat" nálunk jobban áll, és az „elmaradott Keleten" is vannak olyan országok - Oroszország egyes részei, Ukrajna -, ahol ennél jobbak a mutatók. Persze ez a jobb mutató, több fogyasztót, függőt, problémás esetet is jelent. A szomorú csak az, hogy a közép-európai helyzet elvileg kézben tartható lenne, mégis hosszú évek óta alig látni a megoldás irányába mutató jeleket. Persze van magyar drogstratégia, de az nyolcvanöt-kilencven százalékban nem teljesült. És a most összeállított, 2010-től érvényes újabb kiadása is elég körülményesre sikeredett. Egy abszolút íróasztal mögött készült próbálkozás, ami nem a napi valóságról, nem a gyakorlatról szól.

Ez kinek a lelkén szárad: a szakmáén vagy a politikáén? Vagy csak egyszerűen kevés a rá költött pénz?

- A szakmát azért nem hibáztatnám, mert legutóbb sem az került a kábítószerügyi bizottság jelentésébe, amit a szakértők leírtak. Ötleteink és megoldási javaslataink is lennének, csak ugye a döntéshozókat az esetek jelentős részében akkor érdekli a probléma, ha mondjuk kiderül az unokaöccsükről, hogy érintett lett. Amúgy minden párt ugyanazt a három-négy mondatot ismételgeti a témával kapcsolatban, és azt sugallják, hogy együtt kell élnünk a kialakult helyzettel. A drogpolitika ugyanis elsősorban hosszú távon képes eredményekre, márpedig a négyéves ciklusok képviselőinek olyan programok kellenek, amelyeknek közvetlen politikai haszna van. Annak ellenére, hogy pár év alatt hazánkban is el lehetne érni a jelenlegi ötszázalékos lefoglalási arány helyett mondjuk hét-nyolc százalékosat. Ez ugyan nem egy látványos növekedés a kereskedői hálózatok elleni küzdelemben, de egy választási brosúrába már be lehetne írni. A keresletcsökkenés eléréséhez pedig az óvodáskortól az egyetemekig bezárólag kell biztosítani a tudatos nevelést, tájékoztatást. Hol lesz már az a döntéshozó, mire egy ilyen évtizedes program első, biztató eredményei jelentkeznek? Arról nem is beszélve, hogy senki sem tudja garantálni a projekt százszázalékos hatékonyságát.

De hát ma is országszerte zajlanak drogprevenciós programok. Ezek is a rövid távú eredményekre koncentrálnak?

- Járok középiskolákba, beszélgetek fiatalokkal, lehetőleg az ő nyelvükön szólva elmondom, mire számítsanak, ha kábítószerhez nyúlnak. De tapasztalataim szerint ekkor már majdnem késő, nem a tinédzserkorban kéne kezdeni a felvilágosítást. Abban a prevencióban nem hiszek, amikor a megelőzés arról szól, hogy: fiam, ha rendszeresen szívsz marihuánát, akkor a spermiumtermelésed ötven százalékkal csökken. Mert ez ugyan tényadat, de egy tizenhat éves gyereket ez nem nagyon érdekel. Csak tíz-tizenöt év múlva, mikor visszagondol a marihuánás élményeire, tudja majd mihez kötni, mitől nem jön össze a gyermek, és miért várnak lombikprogramra. A megelőzést már óvodáskortól bele kellene építeni a nevelésbe.

Óriási probléma, hogy az a szülő-generáció, amelyik ma tizennégy-tizenhat éves versenyzőt tart otthon, nem tud érdemben hozzászólni a kérdéshez, mert mikor ő annyi idős volt, ez a probléma nem létezett. Egy kamasszal szemben nem kifejezetten vihető sikerre az az érvek nélküli tárgyalási technika, amikor apuka az alfa hím szerepében tetszelegve az erőszak politikája alapján kijelenti, hogy amíg az én kenyeremet eszed, addig itt nem lesz pia, cigi és kábítószer. Ha mázlija van a gyereknek, akkor ilyenkor nem nevet apuka képébe, mert könnyen jöhet egy bal egyenes-jobb horog kombináció, ami tovább mélyítheti az amúgy sem problémamentes szülő-gyerek kapcsolatot. A srác innentől kezdve már csak maximum kétszer próbál meg értelmes válaszokat kicsikarni a szülőből. De ha azt a választ kapja, hogy ezért vagy azért nem érek rá, akkor harmadjára már nem szól, és többé nem is lesz a szülő számára érzékelhető problémája. És ez ugye tök jó, hiszen semmi gond a gyerekkel. A következő állomás már az, amikor az iskola vagy a rendőrség, esetleg a kórház értesíti a kedves szülőket a kábítószer-fogyasztásról vagy az öngyilkossági kísérletről. És általában kiderül, hogy hoppá, ez a történet három vagy öt évvel ezelőtt csúszott meg.

Létezik tíz olyan jól irányzott mondat, amivel egy kamaszodó gyereket el lehet rettentetni a kábítószertől? Ön például mit szokott mondani a tizenkét éves fiának?

- A rettentésnek semmi értelme. Van persze olyan populáció, amelyiknek érdemes mutatni kettészakadt motorost, aki előtte bekokainozott, vagy heroinos tüdőt, leépült szipust, de általában nem ez a megoldás. Az én gyerekem kicsit speciális helyzetű, mert meg van áldva egy toxikológus apukával, és otthon ez a kezdetek óta beszédtéma. Egy gyereknek mindent el lehet mondani az ő saját nyelvén. Sokkal okosabb nálunk, jobb a felfogóképessége, szippantja magába az infókat, mindent megjegyez, és ekkor kell a tényadatok birtokába juttatni. De emellett elengedhetetlen egy konkrét értékrendet is közvetíteni feléje, amely a későbbieken igazodási pont lehet a döntéshelyzetekben.

Ma egy átlag magyar szülő napi hét percet beszélget a gyerekével. Mi történt az iskolában? Semmi. Ennél tovább nem sokan jutnak. Pedig a következő kérdés az: „És a semmin kívül mi történt?" Azért is kell beszélnem vele, hogy tökéletesen ismerjem minden rezdülését. E nélkül ugyanis nem fogom észlelni, hogy valami nem stimmel nála. Nem akkor kell beszélgetni, amikor már kiáll a tű a könyökhajlatából. És arról még nem is szóltunk, hogy a szülőnek rendelkeznie kellene egy minimális ismerettel a marihuánáról, a ketaminról, a PCP-ről, a meszkalinról és a többi anyagról. Nem maga miatt, a gyereke miatt.

Lát különbséget a kilencvenes évek droghasználói és a mostaniak között?

- Alapvető különbségek láthatók. Akkor az esetek döntő többségében a kíváncsiság vezetett a fogyasztáshoz, ma pedig a divat. Ma egy buliban „illik" kábítószert használni. A rendszerváltás idején tizenhat évesnél fiatalabb nem nagyon próbált rá az anyagra, ma már általános iskolások is használnak. Ez persze nem előzmény nélküli, de kellett hozzá egy tekintély- és példaképválság is. Mi még csak csak találtunk egy épkézláb embert, akire fel lehetett nézni, de mondja meg: a mai srácok szemei előtt kik lebegnek? A kereskedelmi csatornák pszeudocelebjei olyan papírkutyák, akiket az első szél elsodor.

Arról nem is beszélve, hogy a kilencvenes években még nem szűkültek be ennyire a veszélyeztetett generációk lehetőségei. Egy olyan politikai és gazdasági szituációban élünk, ahol nagyon keveseké az a kiváltság, hogy biztos jövőt lássanak maguk előtt. Ha fel is veszik egy egyetemre, és el is végzi - mert okos, vagy mert fizette a tandíjat -, mi lesz utána? És egy válságban lévő országban mindig előtérbe kerül a könnyű örömszerzés.