Hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkásnak lenni skizofrén állapot. Elsősorban azért, mert a perifériára - vagy periférián kívülre - szorultak konform irányba terelgetésekor kizárólag olyan célokat tudunk csak kijelölni, melyekről világosan látható, hogy legfeljebb ideiglenes megoldást jelentenek. Az újrakezdés horizontját az intézményesített - vagyis "bejelentett" - munkaviszony és az önálló lakhatás (szoba-, esetleg lakásbérlet) jelenti. Minimálbér-közeli fizetésből e cél elérésnek valószínűsége a szivárvány végén lógó nagy bögre arany birtokbevételének esélyével egyenlő. Merthogy a szakképzetlen - vagy tanult szakmájából már régen kikopott - otthontalanok számára csak olyan, rosszul fizetett munkák hozzáférhetők, amelyek már senki másnak nem kellenek. Akik nem kívánnak élni a társadalomba viszszavezető út ezen - sikerrel csak igen kevéssé kecsegtető - alternatívájával, akik egészségi állapotuk (pszichiátriai vagy addikt betegségük) miatt alkalmatlanok a rendszeres munkával történő jövedelemszerzésre, azoknak az este hat órától másnap reggel nyolcig üzemelő éjjeli menedékhelyek jelentik az otthont. A szociális ellátás rendjét meghatározó jogszabályok szerint az ilyen menedékhelyeken - a szakmai zsargon szerint: "fapadokon" - az ellátó intézmény és az ellátott között egyéjszakás jogviszony jön létre. Ez azt jelenti, hogy senkinek sincs állandó fekhelye, és a szállóra minden este újra be kell jelentkezni. Ezekkel az apró nehezítésekkel a folyamatos igénybevételt kívánták elkerülni a jogalkotók. Ebbéli igyekezetük kudarcot vallott: Európa egyik legnagyobb, fővárosi módszertani szociális központjában a női fapad lakóinak harmada három évnél régebben, további harmaduk pedig legalább két éve veszi igénybe - néhány közterületen töltött vakációtól eltekintve - éjszakáról éjszakára ezt az ellátási formát. A menedékhely szociális munkásai negyedévenként külön munkaértekezleten foglalkoznak a "törzstagoknak" tekintett lakók helyzetével, más intézményben (például szociális otthon) történő elhelyezésükkel. Az ő erőfeszítéseik is csak igen ritkán hoznak eredményt. A rendszeres frusztráció és a gyakori sikertelenség következményeként az ilyen megbeszéléseken az elveszett illúziók fanyar cinizmusa adja meg az alaphangot. A szociális munkások között mégis ritka a pályaelhagyás. Pedig az utánpótlás hiánya miatt senkinek sem lehet oka az aggodalomra. A hazai társadalom a szociális szférában két futószalagot működtet: az egyik három műszakban gyártja a veszteseket, a másik pedig - hasonló kapacitással - gondoskodik azok képzéséről, akik e veszteseket majd visszasegítik a konform világba. Ügyes.

A munkaértekezleteken megbeszélt "esetekről", a szociális munkások állásfoglalásairól, döntéseiről - rend a lelke mindennek - írásos jegyzőkönyv készül. Műfaját tekintve tömény tényirodalom, tartalmilag pedig a "lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcait" rögzítő dokumentum. Verbális szociofotó: a tenni akarás és a tehetetlenség impotens dialektikájának papírra merevített pillanatképe. Az esetmegbeszélő értekezlet résztvevőinek metakommunikációja leginkább a "mérsékelt érdeklődés" fordulattal jellemezhető, testbeszédük meghatározó elemei a felvont váll, a széttárt kezek és a legyintés.

Sz. Ágota: Ötvennégy éves, érettségizett, rokkantnyugdíjas. Paranoid skizofrénia miatt munkaképességének 67 százalékos csökkenését állapította meg a szakértői bizottság. Szülei külkereskedők voltak. A hetvenes évek elején tartós kiküldetésben Svájcban tartózkodtak, Ágota akkor velük lakott: 1972 és 74 között Svájcban, majd Németországban volt orvostanhallgató. A szülők 1974 végén autóbalesetben életüket vesztették, a halálukat követő évben jelentkeztek Ágotánál betegségének első tünetei. Évhalasztás, kórházi kezelés, újabb évhalasztás, aztán az egyetemi tanulmányok megszakítása. Ágota 1981-ben jött haza, bankszámláján kétmillió forinttal (svájci frankban). Megpróbált lakást venni, de jogi ügyekben teljesen tájékozatlan volt, betegsége is egyre jobban akadályozta mindennapi életét. Először szállodában, aztán olcsó szállodában, végül lepusztult albérletekben lakott. Mikor a pénze elfogyott, gyermekkori ismerősöknél, régen látott, távoli rokonoknál húzta meg magát, majd 1994-től a hajléktalanellátó rendszer vendége. Négy éve már az említett Módszertani Szociális Központ éjjeli menedékhelyén tölti éjszakáit. Rokkantjáradéka - ami tulajdonképpen csak rendszeres szociális segély - havi 25 ezer forint körül van, munkaviszony hiányában ennél nagyobb összegre nem jogosult. Évente egy-két alkalommal erőt vesz rajta a téboly: hangos lesz és rendkívül agresszív. A központ ügyeletes orvosa ilyenkor futva érkezik, Ágota kap egy nyugtatóinjekciót, a mentősök már ismerik, tudják, melyik pszichiátriára kell szállítani. A szociális otthont elutasítja, valamiféle zárt intézetnek képzeli, ahová becsalogatják a gyanútlan öregeket, aztán egy életre becsukódik mögöttük a kapu. Alkoholt nem iszik, erős dohányos.

A szociális munka dokumentációjában az utolsó bejegyzés időpontja: 2007. március. E szerint az "ügyfél" vállalja, hogy aktívan részt vesz leszázalékolásának újraindításában, segítője pedig vállalja, hogy elvégzi az ezzel kapcsolatos adminisztrációt. Ágota ugyanis nem jelent meg az esedékes felülvizsgálaton, s így megvonták tőle a segélyt. Az újraindított procedúra valószínűleg kedvező eredményt hoz, de addig nem marad más, mint az ingyenkonyha és a csikkszedés. A szociális munkás úgy véli, hogy a korábbi helyzet visszaállítása már eredménynek tekinthető. Az esetet tág perspektívában értékelő kollégája még hozzáfűzi, hogy az éjjeli menedékhelyek feladata tulajdonképpen a krízishelyzetben történő segítségnyújtás, de az intézmény egyre inkább a pszichiátriai betegek szociális elfekvőjeként üzemel. Merthogy Ágota messzemenően nem egyedi eset. Az addiktológiai betegségekkel küzdőket nem számítva a szálló lakóinak tíz-tizenöt százaléka hasonló helyzetben van, a két csoport együttes aránya pedig meghaladja az ötven százalékot. Nem elhanyagolandó körülmény, hogy egészségügy - a "profiltisztítás" jegyében - épp most szünteti meg azokat a pszichiátriai ágyakat, amelyek eddig a szociális ellátást igénylő páciensek elhelyezésére szolgáltak. A pszichiátriai betegeket fogadó szociális otthonok várólistája már jelenleg is a végtelenbe nyúlik, a hét-tíz éves várakozási idő növekedni fog. Rossz prognózis - zárja le fejtegetését a kolléga, és becsukja jegyzeteit. Az elemzéssel ugyan mindenki egyetért, de ettől persze semmi sem változik. Néhány másodpercnyi csend, a jegyzőkönyvvezető leteszi a tollat, a megbeszélést moderáló hölgy pedig sóhajt egy nagyot: ki a következő?

M. Andrea 41 éves, gimnáziumban érettségizett, semmiféle jövedelme nincs. Három éve kérte felvételét a menedékhelyre, akkor úgy nyilatkozott, hogy élettársával szakított, s csupán néhány napot kíván itt tölteni, amíg albérletet talál. Két gyermeke állami gondozott, anyjukkal megszakították a kapcsolatot. Ápolt, energikus és kulturált hölgy benyomását keltette, mindenki biztosra vette, hogy hamarosan sikerül megoldania helyzetét. Néhány hónap elteltével egyértelművé vált, hogy Andy súlyos alkoholbeteg. Állapota az itt töltött idő alatt - a megismételt alkoholelvonó-kezelés ellenére - csak súlyosbodott. Gyakran tántorogva, nemritkán összeverve, kifosztva érkezik a szállóra, a szimultán működő emberi anyagcsere minden termékével ruházatán. Az italfogyasztás költségeit - feltehetőleg - prostitúcióval szerzi meg. Alkoholos pszichózisában kezelhetetlen, lakótársaiba beleköt, esetenként bántalmazza őket. Betegségtudata színjózan állapotban sincs, helyzetével még pillanatokra sem képes szembenézni: "nem vagyok alkoholista, csak nekem senki sem segít" - hajtogatja sértődötten, és befejezettnek tekinti a beszélgetést. Munkavállalásra nem hajlandó, huzamosabb időt igénylő, bentlakásos alkoholelvonó terápiát nem vállal. Szociális munkásával nem működik együtt, a találkozások elől kitér. A megbeszélés résztvevőinek most a "hogyan tovább" kérdésre kellene választ találniuk.

Már az esetismertetés kezdetén érezhető volt valamilyen furcsa feszültség, a megbeszélés során pedig még a sokat tapasztalt szociális munkások mondataiból is kihallható az indulat. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy Andy mindössze 41 éves, legalább egy nekifutásra még lenne ideje. A szociális munkások támogatnák, ha lenne miben, segítséget kapna tőlük céljai eléréséhez, ha lennének céljai. Andy viszont - immár három éve - csak annyi támogatást igényel, hogy el tudjon botorkálni a szálló kapujáig, s csak ahhoz kér segítséget, hogy megszabaduljon leírhatatlan állapotban lévő ruházatától. Magárahagyatottsága miatti állandó siránkozása, lakótársainak mélységes megvetése mindenkiben ellenszenvet ébreszt. Az eset globális összefüggéseinek részletezésére hajlamos kolléga felveti a kérdést: hol az a határ, amikor a szociális ellátórendszer nyitottsága nihilista toleranciává válik? Vajon a szociális munkás hivatásbeli kötelességeként tekinthető-e, hogy az elkövetkezendő húsz-harminc évben asszisztáljon az ügyfél sírig tartó, impertinens delíriumához? Nem lenne-e célszerűbb Andykát egy olyan szállóra irányítani, amelynek szerényebb komfortja és puritánabb belső légköre ráébresztené őt arra, hogy a "leves ingyen - nincsen" szikár életigazsága mindenkire érvényes? Az érintett hivatásos segítője felhívja a kollégák figyelmét arra, hogy ügyfelét a főváros mindhárom női hajléktalanszállójáról már kitiltották, agresszív alkoholizmusa és konfliktuskereső, közösséget bomlasztó viselkedése miatt. Emellett Andy már két napja folyamatosan józan, így remény van az érdemi szociális munka újrakezdésére. Ellenvetését kétkedő hallgatás és szkeptikus csend fogadja, de odakint ömlik a hideg márciusi eső, az előrejelzések szerint a következő napokban havazás is lehet. Az átirányítás egy másik szállóra - ebben a helyzetben azt jelentené, hogy az "ügyfél" közterületen kényszerül éjszakázni - nemcsak embertelen lenne, hanem értelmetlen is: Andyt két napon belül kihűlve és összeverve, csontrészeg állapotban szedné össze valamelyik aluljáróból az utcai segítőszolgálat, aztán szemében mélységes szemrehányással, haldokló hattyúként érkezne a szállóra, mintegy arra várva, hogy mindenki a bocsánatáért esedezzen. Pillanatnyi csend, két szociális munkás széttárja kezét, a többiek felvonják a vállukat. Andy győzött, Andy tehát marad. A nihilista tolerancia problematikáját feszegető kolléga kérdéséről a team már megfeledkezett.

O. Klementin, 68 éves, nyugdíjas. Nyugdíja havi negyvennégyezer forint. Enyhén alkoholista élettársának önkormányzati bérlakásában éltek, majd 1998-ban az élettárs meghalt, az önkormányzat pedig - jogcím nélküli lakóként - egy lepusztult, fűthetetlen (vécé a folyosó végén) szükséglakásban helyezte el Klementint. Az első héten betörtek hozzá, szegényes motyóját és megtakarított pénzét (tizenhétezer forint) elvitték. A rendőrség nem tudott segíteni, a károsultat egy hajléktalanszállóra vitték. 2002 óta a módszertani központ éjjeli menedékhelyén "lakik". Egy évvel később sikerült helyet szorítani neki egy vidéki szociális otthonban, innen néhány hónap múlva önkényesen távozott, ismét az éjjeli menedékhelyen kért elhelyezést. 2005-ben agyvérzésen esett át, egészsége azóta sem állt helyre, gyakran kerül tudatködös állapotba, ilyenkor térben és időben dezorientált, beszéde nehezen érthető. Nyugdíjfizetéskor középkorú és egészen ifjú férfi barátok veszik körül, szeretgetik, udvarolnak neki, aztán egy hét múlva elfogy a pénze és az ingyenkonyhák előtt áll sorba reggeliért, ebédért. Egyik hajnalban (3 óra 40 perc) két ház nagyságú, szigorú rendőr érkezett: Klementint sorozatos bolti lopások miatt körözik, előállítási parancsot hoztak. Amíg az ügyeletes szociális munkás felébresztette a lakót, a fiatalabb közeg előkészítette a bilincset. Aztán meglátták a 160 centiméter magas, 42 kilós, fázósan didergő öregasszonyt, és hirtelen elcsendesedtek. Mamikámnak szólították, egyikük ráterítette a kabátját, és besegítették a kocsiba. Klementin estére már szabadlábon érkezett, a szociális munkás kérdésére valami olyasmit motyogott, hogy rendesek voltak, mert kétszer is adtak teát, és autóval vittek a Moszkva téri melegedőbe, hogy le ne maradjak a reggeliről. Kérdezték tőle, hogy mit szokott lopni, ő pedig bevallotta, hogy ha teheti, mindig lenyúl néhány kiflit és pár zacskó cukorkát.

Gyors összefoglalás következik: a szociális otthoni elhelyezés újraindítására elvileg ugyan volna lehetőség, de a soron kívüli felvétel szóba sem jöhet, hiszen az "ügyfél" korábban lemondott férőhelyéről. Normál esetben viszont a várakozási idő három-öt év. Állapota kórházi kezeléssel nem javítható, tehát az egészségügy már nem illetékes, a hatdélutánnyi alkoholgőzös "szeretetért" elivott nyugdíj kérdése pedig nem tartozik a rendőrség hatáskörébe. Reggel nyolctól este hatig egy bizonytalan mozgású, mammogva beszélő öregasszony üldögél a főváros különböző nappali melegedőiben, s bárki megkérdezi, azt válaszolja, hogy jól érzi magát. Közben az éjjeli menhelyen kapott toalettpapírral letörli a szája sarkából kibuggyanó nyálat. Időnként befogadják valamelyik - hajléktalanok számára fenntartott - lábadozóba, de ott sem tartózkodhat örökké. Az eretnek véleményeket megfogalmazó kolléga szerint a nem túl távoli jövőben az államigazgatási apparátusnak újra foglalkoznia kell Klementin ügyével: a köztemetések intézése ugyanis a polgármesteri hivatalok szociális osztályának hatáskörébe tartozik.

T. Katalin: 53 éves tanítónő, jövedelme nincs. 1976-tól 1985-ig pedagógusként dolgozott, majd önállósította magát. Kolléganőjével Szegedre költöztek, lakást béreltek, ahol külföldi élettársukat látták vendégül. Nem prostitúcióról volt szó: Katalinnak már a fővárosban intim kapcsolata alakult ki egy nyugatnémet mérnökkel, 1985 és 94 között együtt éltek Szegeden. A háztartás költségeiről és szerelmének zsebpénzéről az idegenből érkezett úr gondoskodott. A románc befejeződése után Kata édesanyjánál lakott Budapesten, és folyamatos alkoholizálással gyógyította szerelmi csalódását. Az elvált anya igen rossz szemmel nézte lánya dologtalanságát és iszákosságát, a gyakori és súlyosbodó konfliktusok elől Kata egy hajléktalanszállón kért ellátást. 2003 óta a módszertani központ éjjeli menedékhelyén tartózkodik. Jövedelme akkoriban nem volt, de az italravalót mindig sikerült előteremtenie. Édesanyja rendszeresen kereste telefonon, de néhány semmitmondó mondat után befejeződött a beszélgetés. 2005 nyarán a hivatásos segítők erőfeszítése sikerrel járt: anya és lánya között rendeződött a kapcsolat, Kata - az egyik családtag halála után - jelentős örökséghez jutott, ismét hazaköltözött. Azon a nyáron üdvözlőlap érkezett tőle Tuniszból, azt írta, igen jól érzi magát, és megköszönte a segítséget. A szociális munkások pezsgőt bontottak és "ad acta" tették a dossziét. Aztán 2006 februárjában az utcai szolgálat a végtelenségig lepusztult állapotban, tetvesen, rühösen, csontig soványodva, törött alkarral és persze részegen hozta be Katát a menhelyre az egyik aluljáróból. Kezét csak a szociális munkás szelíd pressziójának - a hölgyet nyakon fogta, betette kocsijába és kórházba szállította - engedve mutatta meg orvosnak. A gyors műtét ellenére ujjait máig sem tudja mozdítani. Katalin tehát érkezésekor alkoholista volt, most pedig alkoholista és nyomorék. Örökségét édesanyja gondozza, ebből rendszeresen juttat lányának egy méltányos összeget, így az alkoholszükséglet bonyodalom nélkül fedezhető. Kata kifejezetten konstruktív szerepet játszik a közösségben, ha éppen józan, szívesen segít a heveny alkoholmérgezéssel érkező sorstársai ellátásában. Amikor a szociális munkás megköszöni a közreműködést, csak annyit mond, hogy "ma nekem, holnap neked". Ha más szállóra (vagy otthonába) irányítjuk, csak a közterületen élők számát gyarapítanánk. Egy védett otthonhoz túl egészséges, sérülése miatt viszont munkaképesnek sem mondható.

Katalin történetét az a szociális munkás ismertette, aki eddig minden esethez magvas kommentárt fűzött, a megbeszélés koreográfiája szerint az első körben neki hallgatni kell: a többieken a sor, hogy véleményt mondjanak, utat találjanak az érintett sorsának rendezéséhez. Jogilag a helyzet egyértelmű: az "ügyfél" nem ellátatlan, megfelelő lakhatással és némi vagyonnal is rendelkezik, semmi sem indokolja, hogy a hajléktalanellátás vendége legyen. Ha otthona helyett az aluljárót választja, az magánügynek tekinthető. A szigorúbb szemléletű kollégák hajlanak is ezen alternatíva elfogadására. Az esetfelelős szociális munkás csak annyit fűz hozzá, hogy ő látta Katát, amikor az utcáról - igen rozoga állapotban - behozták, s ezt az érvelést elfogadhatatlannak tartja. Ha lepörgetjük a várható forgatókönyvet, világossá válik, hogy miért. Tehát: Kata megkapja az értesítést, hogy két héten belül el kell hagynia a szállót, édesanyjával felvesszük a kapcsolatot, visszasegítjük otthonába. Köszöni, nem kéri. Már holnap távozik, hozzácsapódik valamilyen aluljárói társasághoz, mindig iszik, sosem eszik, egyszerre szedi össze a tetveket és a rühöt, konfliktusba keveredik és megverik, kezével nem jár kontrollvizsgálatokra, iratait, pénzét ellopják. Legkésőbb egy hónap múlva az utcai segítők behozzák hozzánk, s ugyanott vagyunk, mint legutóbb: mindent újrakezdhetünk. Ez persze egyfajta erkölcsi zsarolás: ha elküldtök, úgyis visszajövök, és majd küszködhettek, hogy megmaradjak, pátyolgathattok, mert kiújul az asztmám, és fájhat a lelketek, hogy nem tudtatok elviselni. A monológ mindenkinek megfekszi a gyomrát, merthogy túlságosan is valóságközeli. A teamvezető hölgy az órájára néz: másfél óra telt el, a csoport elfáradt, szünetet kell tartani. Mindenki gyorsan feláll, egy hölgy ablakot nyit, aztán falkában sietünk a kávéautomata felé. Szaladunk, mint egy kartácstűzzel szétszórt szuronyroham - szaporázza lépteit az utolsó történetről beszámoló kolléga -, megnyerhetetlen csatából menekülünk.

Az az ellátórendszer, amely a kilencvenes évek közepén-végén még alkalmasnak látszott arra, hogy a fedél nélkül maradtakat kisegítse a gödörből, úgy tűnik, korrekcióra szorul. Korszerű szakismeret és megfelelő munkavállalói erények hiányában a munkaerő csak igen olcsón értékesíthető, és a hajléktalanok közül csak igen kevesen felelnek meg e követelményeknek. Vagyis a szociális munkás azon erőfeszítései, hogy először a munka világába, majd onnan önálló lakhatáshoz segítse ügyfelét, rendszerint eleve kudarcra vannak ítélve. Ilyenkor persze hajlamosabbak vagyunk alacsonyabbra tenni a mércét: egy majdnem kanonizált álláspont szerint "ha valakit ki tudunk emelni egy fapadról, vagy akár önként elmegy egy lakásba, ami alig fűthető, vagy abúzusok érik, ahol kint van a vécé, vagy akármi... egyszerűen még az is jobb, mint egy fapad vagy egy szálló". Azért nem ártana szerintem, ha erről megkérdeznénk az érintetteket is. Merthogy éppen az ilyen helyzetekből menekülve kerültek a hajléktalanellátás rendszerébe. Ahol persze hosszú távra berendezkednek, hiszen alternatívaként csak a nehéz munkával megszerezhető nyomort tudjuk felkínálni nekik. Így készülnek a vesztesek. Egyébként a fapad tíz munkatársa közül két fő rendelkezik szakirányú felsőfokú végzetséggel, egy munkatárs szociális asszisztensként dolgozik, és heten folytatnak levelező tagozaton főiskolai, egyetemi tanulmányokat. Így készülnek a szociális munkások. Tehát az általad emlegetett futószalagrendszer teljes gőzzel üzemel. (Teljes névtelenséget kérő szociális munkás)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.