Közelmúltban megjelent emlékirataiban, Zádor Imre pszichiáterprofesszor emlékeztet egyik kollégájának azon megfigyelésére, mely szerint az elmebaj az emberek két csoportjában csak nagyon nehezen diagnosztizálható: a politikusoknál és az orvosoknál. Az elmeorvoslásban elöltött évtizedek tapasztalataiból levont konklúzió kétségtelenül alkalmas arra, hogy némi magyarázattal szolgáljon a - részint politikusok, részint orvosok által vezérelt - hazai egészségügy (és ezen belül a pszichiátria) jelenlegi helyzetére, s egyúttal rávilágít az elme- és viselkedészavarokkal kapcsolatos diagnózisok szociológiai meghatározottságára is. Merthogy amikor egy politikai vagy gazdasági vezeto (például) a végsokig kitart hagymázas - olykor vért és könnyeket követelo, nyomorhoz vezeto - víziói mellett, a világ hajlik arra, hogy azt "egy adott értékrendszer következetes vállalásának" esetleg "a haladás eszméje" vagy éppen "népe iránti szilárd elkötelezettségnek" tekintse, viszont Kis János árufeltölto esetében az ilyen magatartás már felveti annak gyanúját, hogy az érintett "elveszítette kapcsolatát a valósággal", "realitásérzéke zavart", "gondolkodása dezorientált", "környezetéhez fuzodo kapcsolata kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus". Amikor Kis Jánossal közöljük gyanúnkat, hozzánk fuzodo kapcsolata nagy valószínuséggel valóban diszharmonikussá válik, s ettol szenvedni fog, míg uralkodók esetében az elmeállapottal kapcsolatos megfigyeléseinket tanácsos diszkréten kezelni, s ha mégsem, legfeljebb majd szenvedünk. A királyi téboly tehát (csaknem) funkcionálisnak minosül, komoly gondokkal kell szembenéznie viszont annak az alattvalónak, aki a mindennapok kevésbé toleráns világában kényszerül saját hülyeségével megküzdeni. Ezt nemcsak azért fontos hangsúlyozni, mert ez utóbbiak lényegesen többen vannak, hanem azért is, mert az "elméjében, lelkében egészséges" alattvalók hatalmas serege nélkül az udvartartás esetleg finanszírozhatatlanná válik.

Szóval a mi tudományunkra azt mondják, hogy bio-pszichoszociális tudomány, muveloi és teoretikusai pedig egyaránt hangsúlyozzák, hogy a három megközelítési mód szerves egységet alkot. A három szemlélet (és persze azoknak összes képviseloje) az elmúlt ötven évben viszont csak annyiban volt egységes, hogy minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy a másik ketto rovására egyeduralkodjék. E konfliktusok kialakulását nagymértékben segítette, hogy mindhárom irányzatban van valami, ami igaz. Eléggé kézenfekvonek látszik a biológiai dominanciájú pszichiátriának az az alapállása, miszerint a viselkedésbeli és pszichológiai jelenségeket bizonyos mögöttes agyfunkciók határozzák meg, mint ahogy kétségtelennek látszik a pszichológiai szemléletmód azon álláspontjának valóságtartalma, hogy a pszichiátriai betegségek olyan okokra vezethetok vissza, amelyek már az igen korai gyermekkorban torzult személyiségfejlodéshez vezettek. A szociális megközelítés pedig abból indul ki, hogy az elmezavarok oka a közösséghez való alkalmazkodás képtelensége, a hiányos társadalmi beilleszkedés. Ebbol a felfogásból alakult ki aztán a hetvenes évek antipszichiátriai mozgalma, amelynek képviseloi - nem minden politikai felhang nélkül - a társadalmat tekintették betegnek, s a beteg társadalomra adott normál reakcióként fogták fel az elmezavarokat. Az egyes irányzatok persze más-más viselkedési mintákat, lelki zavarokat tekintettek betegségnek, s egymástól alapvetoen különbözo terápiás eljárásokat hirdettek egyedül üdvözítonek: a pszichológiai megközelítés a rejtett tudattartalmak, a belso lelki folyamatok feltárásával, ill. értelmezésével (analízis) igyekezett megérteni a betegség lényegét, a szociális pszichiátria képviseloi pedig a társadalom alapveto átalakításának szükségességét hangoztatták, a megkésett utópisták lángoló hevületével és eredménytelenségével. Azaz mégsem teljesen eredménytelenül: a pszichiátriai betegségek kezelésére szolgáló intézményrendszer nyitottabbá válása szorosan kapcsolódik e szemléletmódhoz. A hetvenes évek közepétol aztán a pszichiátriában a biológiai - s ezen belül a farmakológiai - irányzat egyre nagyobb teret kapott, s napjainkban már dominánsnak tekintheto. Több tényezo együttes hatásaként alakult ki ez a helyzet, de alapvetoen a gyógyszeripar hihetetlen fejlodésének köszönheto. Az agymuködés, a lelki folyamatok, az általános pszichés közérzet befolyásolására számtalan gyógyszer áll rendelkezésünkre, az antidepresszánsoktól, a hangulatjavítókig, a hallucinációkat megszünteto készítményektol, az agresszív megnyilvánulásokat lecsendesíto dilibogyókig. És ezek tényleg hatnak. Ha sikerül rendesen beállítani az adagolást, nem leszel tole kába, nem leszel tole bamba, nem nyúlsz a pohár mellé, amikor kávézol, nem pisálsz a nadrágodba, és nem felejted el eltenni a fütyköst, mielott kilépsz a toalettbol. Pontosan úgy nézel ki, és majdnem mindenben úgy cselekszel, mint egy egészséges, ép ember, csakhogy mégsem vagy az. A gyógyszerek ugyan tünetmentessé tesznek, de nem gyógyítanak meg. Hogy betegséged folytatódik-e, bekövetkezik-e valamilyen visszaesés, az toled is függ, meg a környezetedtol is. Egyik kedves kolléganom daganatos betegekkel foglalkozik - nem számít ugyan tekintélynek, de egészen jó neve van saját szakterületén -, többször elmondta, hogy a sikeres mutéten, kemoterápián, sugárkezelésen átesett betegek három, négy, öt évig is tünetmentesek, s aztán néha bekövetkezik a visszaesés. És nagyon sokszor kiderül, hogy a visszaesést megelozo hónapokban valamilyen magánéleti krízishelyzetbe került a beteg: megszunt a munkahelye, felbomlott a házassága vagy gyermekének házassága, súlyos beteg az unoka, és így tovább. Gondold csak el, ha a környezeti tényezok ekkora hatással vannak az organikus betegségekre, milyen fontos szerepük van pszichés zavarok esetén. A pszichiátriai betegségek pedig hosszú távra szólnak, a beteg egészségügyi gondjai többnyire gazdasági deficitet jelentenek a családnak, az életszínvonal csökken, a beteg tudja (tudni véli), hogy ennek o az oka, hogy a család számára csak problémát jelent stb. Az ilyen helyzeteket kellene a pszichiátriai gondozóknak, és a nappali szanatóriumoknak menedzselni és irányítani. Évente egyszer szoktam átbogarászni a pszichiátriai statisztikákat (akkor viszont rászánok egy hetet), kiírtam neked néhány adatot: 1990-ben szép hazánkban 123 ezer volt az ideg-elmebetegek száma, 2001-ben már több mint 130 ezer, a pszichiátriai ágyak száma viszont négyezerrel csökkent ebben az idoszakban. Az ambuláns intézmények száma ugyan tízzel nott, de azt ugye senki sem képzeli, hogy 4000 kórházi ágy kiváltható tíz pszichiátriai gondozóval. A központi idegrendszerre ható gyógyszerek fogyasztása évrol évre emelkedik, 1996-ban 15,3 milliárd forintot költöttük e célra, csaknem annyit, mint a keringési betegségekben használatos készítményekre. Persze ebben nem kis szerep jut a nagy gyógyszerkészítok rafinált marketingjének: jönnek, látogatnak, szponzorálnak, konferenciákat szerveznek, utaztatnak, üveggyönggyel kedveskednek az orvosoknak, hogy az o készítményük kerüljön a receptre, s mi készséggel engedelmeskedünk, hiszen a készítmény jó. Hogy a bogyócentrikus pszichiátria jó-e, azon csak ritkán gondolkozunk, ugyanis nincs alternatíva. A pszichiátriai gondozóban naponta 25-35 beteggel foglalkozom, tíz percnél több egyikre sem jut, aki munkájának elvesztése miatt szomorkodik, az hangulatjavítót kap, akinek még van munkája, de fél, hogy elveszíti, az szorongáscsökkentot, aki emiatt dühöng, az nyugtatót, akinek alvászavarai vannak, az altatót. Speciális gyógyszereink vannak a némafilmhez hasonló hallucinációkra, s mást írunk fel akkor, ha a páciens nemcsak látja, hanem hallja is azt, ami nincs. Persze hangulatjavítótól még senki sem talált munkát magának, de így legalább nem annyira fog szenvedni attól, hogy húsz-huszonöt "szorgosan és böcsülettel lenyomott év" után egyszerre nem kell senkinek, vagy hogy tizenöt évnyi házasság után a felesége összeáll egy vasúti kalauzzal, és két gyermekét otthon felejtve elmegy világgá. A beteg állapota stabil, a többi pedig már a család, a barátok, az ismerosök, a kis közösségek dolga. Szaknyelven ezt úgy mondjuk, hogy "deinstitualizáció" - ez annyit jelent, hogy "megkíméljük a beteget a kórháztól", mert akit pszichiátrián kezeltek, arra (állítólag) furcsán néznek az emberek - ugyan honnan a fenébol tudnák? -, és a gyógyulást segíto otthoni környezetre, s a mikroközösségekre esetleg a nappali szanatóriumokra támaszkodunk. Ez koncepcióként akár el is fogadható, csakhogy nálunk még az egészséges családok többsége is keményen küzd a megmaradásért, jobb esetben meg azért, hogy "egyrol-kettore" jusson, az önsegíto közösségeknek, civil szervezeteknek (általában) se pénzük, se szakértelmük, nem is beszélve arról, hogy az ilyen szervezetek a kisebb településekrol csak hosszas utazással érhetok el, ami pénzbe kerül, s abból van a legkevesebb. Éppen tegnap volt nálam egy 71 éves demens néni hozzátartozója, mert elfogyott a gyógyszer, kérdeztem, mi van Márti mamával, a veje csak annyit mondott, hogy változatlan. A néni 41 évet dolgozott folyamatosan betanított munkásként egy ipari vállalatnál, mielott nyugdíjba ment, megkapta a kiváló dolgozó kitüntetést, aztán lassan kezdett leépülni, most már nem ismeri meg a lányát sem, ha nem figyelnek rá, elindul a nagyvilágba, akár éjjel van, akár nappal, az sem számít, hogy ömlik a hó vagy az eso, elofordult, hogy reggeltol estig az egész falu ot kereste. Hat napot töltött kórházban, megfigyelték és beállították a gyógyszerét, aztán a család gondoskodására bízták. A lánya 46 éves, egy szupermarketben eladó, váltott muszakban dolgozik, havonta kétszer vasárnap is, a férj 50 éves és sofor, néha napokig úton van. Az unokák már elköltöztek, egyik Szegeden, másik Debrecenben él. Márti néni a szociális otthonra várók helyben futó versenyében jelenleg a hetedik helyezett, ha valaki - akár a sporttársak, akár az otthonban lakók közül - meghal, egy hellyel elorébb kerül. Magánotthonra nem futja (azaz futná, csak beugróként le kellene mondani a házról - az otthon javára), a helyzet megoldhatatlannak látszik. Amikor Kismárti dolgozni megy, kulcsra zárja az öregasszony házvégi szobájának ajtaját, aztán napközben jön az önkormányzati szociális novér, és megpisilteti Márti nénit. A házba nem lehet felügyelet nélkül beengedni, egyszer a gázt felejtette nyitva, egyszer pedig a vízcsapot. Szobája tiszta, világos és meleg - de az egészet betölti a matracból áradó savanyú húgyszag. Úgy gondolom, hogy ebben a bogyóorientált pszichiátriai világkép kialakulásában nemcsak a farmakológia fejlodése és hatékony marketingje a meghatározó tényezo, hanem az egészségügyi költségvetés csökkentésének szükségessége is. És sokkal olcsóbb az idos demensek vagy a pszichotikusok, mániások, depressziósok állapotának gyógyszeres stabilizálása, majd családban történo elhelyezése, mint a kórházi kezelés. A profitorientált állam nem szereti sem az idoseket, sem a betegeket (különösen nem az elmebetegeket), egyszeruen azért, mert pénzbe - méghozzá sok pénzbe - kerülnek. Egy francia kolléga ezt úgy fogalmazta, hogy a pszichiátria jelenlegi helyzetének kialakulásában fontos szerepet kap "a társadalom növekvo aggodalma az elmebetegek ápolásában felmerülo költségek növekedése miatt". Összegezve a dolgokat: a gyógyszer olcsóbb, mint a pszichoterápia, a családi elhelyezés olcsóbb, mint a kórház, az önsegélyzo csoportok, civil szervezetek segítsége olcsóbb, mint az intézményesített ápolás - végre minden a helyére került. De arról szó sincs, hogy ne lenne igény a szép, tisztázó beszélgetésekre, a nagy feltárulkozásokat, ráébredéseket megelozo iszonyú csendekre, amelyek nyomán sohasem fogalmazódik meg valamiféle tanulság, vagy cselekvési vezérfonal, de azért rendszerint sikerül tisztázni, hogy tulajdonképpen mi fáj, miért fáj és mennyire, s ilyenkor az orvos és a beteg, a terapeuta és a páciens egyszerre megértik, hogy most történt valami, amitol majd lassan-lassan, talán majd minden megváltozik. Ilyesmire csak a magánpraxisban van ido. Az pedig pénzbe kerül. De ez nem jelent konfliktust: az effajta gyógymódok iránt csak a napos oldalon élok között van kereslet. A munkanélküliség, a szegényég, az elhagyatottság egykedvu tébolyában élok nem szeretik a beszélgetéseket. Ok segítséget várnak tolem (a szavakat már megutálták) nagyon olcsón és minél hamarabb. Nem akarom, hogy félreérts: a narratív terápiák hatásfoka semmivel sem jobb, mint a piruláké, pontosabban szólva, ha jobb is, nem bizonyítható. Csak tudod... szóval biztos ismered a viccet, hogy Juli mama elmegy a pszichiáterhez és panaszkodik, hogy neki egy krokodil van az ágya alatt. Az bizony kellemetlen - bólogat a terapeuta -, majd megkérdezi: mekkora az a krokodil, Juli néni? Hát van vagy másfél méteres. Akkor tessék ebbol két szemet reggel, ebbol pedig két szemet este bevenni - válaszolja a kolléga, s már írja is a receptet. Néhány héttel késobb az orvos Juli néni falujában jár, s érdeklodik a falubeliektol, hogy mi van Juli mamával. Hát nem tetszett hallani, mi történt? - sopánkodnak a megkérdezettek. A Juliska meghalt. Meghalt - hökken meg az orvos -, és hogyan? Hát megette a krokodil. Amikor szupervízióra jártam idos tanáromnak elmeséltem ezt a poént. Tetszett neki, de azt mondta, hogy a sztori túlmutat önmagán, és gondoljam tovább. Csak évekkel késobb - jóval a halála után - értettem meg, hogy mit akart. Több mint húsz éve dolgozom ezen a szakterületen, s ma már biztosan tudom, hogy valahol mindegyikünk ágya alatt ott lakik az a krokodil. Egyikünké kisebb, másoké nagyobb, a szerencsésebbeké csak pajkos, másoknál meg undorító, agreszszív fenevad. Általában alszik, álmában néha mocorog kicsit, s van úgy, hogy megrázza magát, mert ébredni akar. És akkor bizony vigyázni kell, mert ha felébred, vízióink, látomásaink, hallucinációink lesznek, gyilkos indulatok ébrednek bennünk, otromba szexuális vágyfantáziák öntik el agyunkat, "a csarnok elontott oszlopi közt remego rémalak inte" felénk, halottaink sikolyát halljuk, és látjuk magunkat, ahogy halottként sikoltunk, eroszakot követnek el rajtunk (és nagyon jólesik), angyalarcú tizenéveseket csábítunk ágyunkba, és élvezzük megszeppent arcukat, amikor magunkba fogadjuk oket, lézerrel, sugárral ejtik csapdába lelkünket, ordítanunk kell, pedig nem akarunk semmit mondani, aztán magunkba fordulunk, és képtelenek vagyunk beszélni, pedig már ajkunkon van a nagy titok, idegenek üldöznek bennünket, s mégis önmagunk elol menekülünk szukölve, vesszoznek bennünket, és korbáccsal vernek (persze meztelenek vagyunk, és sikoltozunk mikor tépik le rólunk a ruhát), vesszozünk és korbácsolunk (s felizgulunk, ahogy korbáccsal kezünkben tépjük le másokról a ruhát). Ilyen hihetetlenül randa az a jószág, amely velünk lakik. Nem meglepo, hogy akinek egyszer teljes életnagyságában megmutatkozott, egész életében retteg attól, hogy megint találkozni fog vele. Nem fog: néhány tabletta, és a krokodil elenyészik a semmiben. A baj csak az, hogy ezt a dögöt nem lehet megölni: ma szertefoszlik, aztán holnap összeáll, beköltözik ágyunk (a neurológusok szerint: agykérgünk) alá, s a legváratlanabb helyzetekben kezd el ébredezni. És itt van az alapveto különbség a narrációra, a szerepjátékra, csoportmunkára épülo terápiák és a gyógyszeres kezelés filozófiája között: a krokodilt szervetlen álalkaloidákkal ugyan lebutíthatjuk, a pszichoterápia viszont (jó esetben) alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megszelídítsük, szembenézzünk, s ha kell, hát megküzdjünk vele. Amikor egy nehéz nap után este hazafelé ballagok a gondozóból, sokszor elkenodöm, mert az jut eszembe, hogy ötvenöt évesen végül is csak egy receptíró gép vagyok. Ha nagy a baj, akkor éjfél után is sétálok egyet az elcsendesedo városban, lassan megnyugszom, és arra gondolok, hogy ezen a napon sem éltem hiába. Hiszen a krokodilok ma éjjel is alszanak. (Sz. B. doktorno - 55 éves pszichiáter)

Ami a kémiai úton semlegesített és a saját erovel lecsendesített krokodil közötti különbséget illeti, az elso pillantásra nem tunik szignifikánsnak. Mi több: nehezen értheto, hogy miért kellene önmagunknak erolködnünk, ha megfelelo segédeszköz áll rendelkezésünkre, elvégre a szöget sem húzzuk ki fogunkkal a fából, ha van kéznél harapófogó. Persze az is igaz, hogy nagyon sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe, aki csak lifttel képes feljutni az ötödik emeletre, mert saját lábát használva nem tudja abszolválni az akadályt. És az individualizálódó, teljesítménycentrikus, pénzt, paripát, fegyvert hajszoló, folyamatos konfrontációban élo társadalmakban, ahol a belso béke és a nyugalom csak pillanatnyi állapot vagy illúzió - hiszen aki a légynek sem árt, annak ártanak a legyek is -, ahol "téboly rázza a szukös légköbmétereket", ahol folytonos a készenléti állapot és nagy tömegek számára bizonytalan vagy befolyásolhatatlan a jövo, személyiségünk fokozott terhelésnek van kitéve. Az ennek kapcsán jelentkezo pszichés zavarok, viselkedésbeli rendellenességek gyógyszeres úton csökkenthetok, illetve megszüntethetok, ezen állapot fenntartásához viszont az esetek többségében pszichoterápiára lenne szükség. Csakhogy rendszerint éppen ez marad el: "... felvesszük a minél több beteget minél rövidebb idore, tudjuk, hogy mit lehetne kezdeni velük a farmakoterápián kívül, de nincs ido arra, hogy végighallgassuk oket" - írja a Psychiátria Hungarica 2000/2. számában Arató Mihály és Bánki M. Csaba a hazai pszichiátria távlatait vizsgálva. A pszichoterápia leértékelodése és az a tény, hogy "a pszichoterápiás osztályok egész sorát zárták be" nem független a gyógyszeripar nyomulásától: az említett írás arra is figyelmeztet, hogy "pszichoterápiás kutatásokat nem támogat az ipar", s ezért "vigyáznunk kell szemléletünk torzulásaira, túlzott hangsúlyt kaphatnak a farmakoterápiás teendok". E szemléletbeli "torzulásokkal" aztán a pszichiátriai ellátás minden területén találkozhatunk, ahol sok a beteg, kevés az orvos, s még ennél is kevesebb az ido.

Szociológus vagyok, szociális munkásként dolgozom egy módszertani központban, ahol hajléktalanná vált noket próbálunk néha sikerrel, de többnyire eredménytelenül "visszailleszteni a társadalomba". Eredménytelenségünk egyik oka éppen az, hogy lakóinknak csaknem harmada valamilyen pszichiátriai betegségben szenved: a legkülönbözobb téveszméket, hallucinációkat, látomásokat, kényszermozgásokat, cselekvéseket és dependenciákat volt alkalmam megismerni egészen közelrol. Pár évvel ezelott még bekönyörögtük valamelyik pszichiátriai osztályra betegeinket - ezt tesszük most is, pedig már rájöttük, hogy tulajdonképpen felesleges. Egyrészt iszonyú erofeszítésekkel jár egy zavart lelkületu hajléktalan kórházi elhelyezése, másrészt a kezelés még egyetlen alkalommal sem vezetett nemhogy gyógyuláshoz, de még csak tartós javuláshoz sem. Hihetetlen sztorikban volt részünk: Katika 42 éves csúfszavú ifiasszony, minden ok és válogatás nélkül, otromba ordibálással küldött el környezetébol bárkit az "annya icsájába", állandó volt körülötte a botrány és a veszekedés. Hogy ocsmány mocskolódásának nyomatékot adjon idonként betört néhány ablakot. Végül már minden munkatársunk tegezodött az üvegessel. Beimádkoztuk egy pszichiátriai osztályra, kértük, hogy segítsenek tragikus összeférhetetlenségén. Négy nap múlva elküldték, mondván: nem tudott beilleszkedni az osztály rendjébe, trágár kiabálásával zavarta a csoportmunkát. Visszafogadtuk, mert fogadkozott, hogy minden rendben lesz, aztán két nap múlva már jött is az üveges. Ila pedig - életkora valahol 35 és 55 között - egy kórházban takarított és "folyton elovette az ideg". Néhány szem Andaxinnal kezdte, aztán már napi 16-nál tartott, teljesen függové vált - akkor küldtük pszichiátriára, kérve a dependencia oldását. Három hétig tartott a terápia. Jelenleg Ilánk - zárójelentésben orvosilag eloírt - napi gyógyszeradagja: 3×1 Thiapridal, 3×1 Rivotril, 3×1 Betaloc, 3×1 Andaxin + szükség esetén Algopyrin esetleg Haloperidol. Egyszerubb lett volna, ha maradunk az Andaxinnál. Erzsikével meg az történt, hogy megtermékenyítették a földön kívüliek. Nem is egyszer, hanem sokszor és sokáig, minden éjszaka. Éjjelente hangos átkozódások közepette hadakozott a gonosz eroszaktevokkel, de azok mindig erosebbnek bizonyultak. Két hetet töltött az egyik pszichiátrián, aztán elokerült. Paranoid pszichózist állapítottak meg nála. Kórházi zárójelentése szerint: "...46 éves, hajléktalan nobeteg... Leponex therápiát indítottunk, amelyet hatástalansága miatt Cisordinol Acutard kezelésre változtattunk. Téveszméi elhalványultak, a mai napon, kielégíto szomatopszichés állapotban emittáljuk. Otthonában pihenjen." A beteg szívesen engedelmeskedett volna, csak sajnos nem állt módjában. Nekem meg az évek során szép lassan teli lett a..., azaz fogalmazzunk szalonképesen: betelt a pohár. Valami megfejthetetlen misztériumot, a megismerhetetlen emberi lélek legyurhetetlen autonómiáját sejtettem a pszichiátriai szakma (vagy hivatás) impotenciája mögött. Eloször lakóinkat okoltam: azt hittem, hogy a szociálisan végsokig lepusztult lélek pszichiátriai eszközökkel egyszeruen megközelíthetetlen, ezért kapjuk betegeinket változatlan - esetleg rosszabb - állapotban viszsza a kezelés után, mint annak elotte. De azt sem zártam ki, hogy az eredménytelenségben a hajléktalanokkal kapcsolatos eloítéletek is szerepet játszanak. Dilemmámat eldöntendo, konspiratív vendégszereplésre határoztam el magam. Hosszasan tanulmányoztam lakóink öltözködését, aztán felvettem egy kopott joggingot, egy zöldes árnyalatú és penészszagú pólót, kitaposott tornacipot. A nevemet megtartottam, de kölcsönvettem Birkás Feri élettörténetét és élményeit, akit hat éve ismertünk meg, akkor éppen részeg volt, és aztán úgy maradt. Ha elfogyott a pénze, betért a legközelebbi kocsmába, kezdodo delíriumában mindenkinek elmondta, hogy o tulajdonképpen Isten Báránya - ezért valaki mindig fizetett neki egy-két-három felest. Ennyi kellett ahhoz, hogy magához térjen. Reggelire körtepálinkát ivott - minimum egy decit. A pszichiátriai kezelés kétségtelenül módosított a dolgokon: Feri most reggelire lelkiismeretesen beveszi gyógyszereit, és csak azután fogyasztja el alapvetoen körteillatú, erosen alkoholos szájvizét. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhet a pszichiátriai osztályokon és gondozókban, amitol ennyire nem változik semmi sem. E kérdésre kerestem választ, amikor ügyfelünk élettörténetébe és a hajléktalanszálló kiselejtezett ruháiba bújva jelentkeztem a területi pszichiátriai gondozóban. Elegáns Barátom (a továbbiakban: E. B.) kísért el, aki - miután átvágta magát a novérek sorfalán - a foorvos asszonynak elmondta, hogy már 11 éve hajléktalan vagyok, állítólag érettségiztem, de errol nincs bizonyítványom, és úgy egyébként sincs senkim és semmim, úgy élek, hogy az o hétvégi házára vigyázok, meg gondozom a kertet, ezért kosztot, kvártélyt és némi zsebpénzt kapok. Idáig minden jól muködött, de most már vagy két éve egyre gyakrabban és egyre többet iszom, eloször csak motyogtam magamban, de most már kiabálok, káromkodok és fenyegetozom is, különösen éjjelente. Segítséget kér. A doktorno végignézett rajtam, a zsíros hajú, gyurött arcú, sajtszagú csövesen, sóhajtott egy nagyot, és azt mondta, hogy "hát persze". A gondozó futószalagként muködik, beléptem a rendszerbe, s most hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek velem. Eloször a novér felveszi az adatokat, rövid, szakszeru kérdéseket tesz fel eddigi életutamra, aktuális helyzetemre vonatkozóan, mindezt kiegészíti az E. B. által elmondottakkal, majd azt mondja, várnom kell, mert többen vannak elottem, elindulok kifelé, még hallom, ahogy kinyitja mögöttem mindkét ablakot. Reggel nyolc óra múlt, és már tízen ülünk a váróban, egy harmincas hölgy magával hozta ötéves gyerekét, a kölyök unatkozik, fel-alá rohangál, feldönti a fogast, az anya eloször csitítgatja, majd a seggére ver, a kissrác sivalkodni kezd, a falra rögzített tévébol ömlik a cukormázas kakofón, a hangulat feszült, de ebbol semmit sem látni, aki teheti, kibámul az ablakon, a többiek mereven néznek maguk elé, az ideggondozóban nem ismerkednek az emberek. Szuk negyedóránként nyílik az ajtó, valaki kijön, utána a novér beszólítja a következot. Hiába igyekszem lazítani, engem is "elovesz az ideg", akárhogy is nézzük, szerepet játszom, meg aztán valahogy etikailag sem tiszta ez a vállalkozás. Egy pillanatra kísértést érzek, hogy feladjam, és egyszeruen elszaladjak, de végül is gyoz a kíváncsiság, maradok. Kilépek a kertbe - itt lehet dohányozni -, nem is tudom mikor esett ilyen jól a cigaretta. Az asszonyka is szellozteti az ötéves fékezhetetlent - a gyerek most a kerti csap körüli sárból gyúr gombócokat, könyékig maszatos mind a két keze. Cseng a hölgy mobilja, tapintatosan elfordulok, de a fülemet nem tudom becsukni, úgy tunik, a férjével beszél, a társalgás szaggatott és hektikus: szóval már végeztél és jössz haza... még az orvosnál vagyok... addigra otthon leszek, majd csinálok melegszendvicset... tegnap is az volt... hát akkor találj ki valamit... miért én találjak ki, miért mindig én? A no hangja megemelkedik, már majdnem sikolt: akkor mondd meg, hogy mi legyen... csak annyit mondj, hogy mit ennél... én nem tudok most semmit sem mondani... ne tedd le... mondom, hogy ne tedd le! Letette - lihegi dühösen az anyuka -, letette az a kövér buzi. Az apád volt - sziszegi magyarázólag a fiának -, az apád. Az a hájas köcsög. A kölyök megszokhatta már a markáns fogalmazást, kicsit elkomorodik ugyan, de a sárdagasztást egy pillanatra sem szünetelteti. A váróban még mindig hangos a tévé, az ügyeletes népszeru kiszivárog a kertbe:

"...jöjj vissza édes álmomból,
súgjad, hogy more mia amor,
s ami elmúlt, ismét megtaláljuk".

Az novér az anyukát szólítja, elindul befelé, a váróban megáll a képernyo elott, meghallgatja a sláger utolsó taktusait, aztán lehajtott fejjel eltunik a vastagon párnázott ajtó mögött. Kilenc perc múlva visszatér, belekapaszkodik egy zöldséggel teli reklámszatyorba, sietos léptekkel elindul, a recepteket szégyellos mozdulattal begyuri az uborkák közé. Szerintem abban bízik, hogy ha idejében kiváltja, még eszébe juthat valami a melegszendvics helyett. Még két beteget kell kivárnom, aztán én következem. A doktorno leültet, elismétli adataimat és E. B. velem kapcsolatos panaszait, rosszallóan csóválja fejét, amikor elmondom, hogy napi átlagban két deci vodkát, meg három üveg sört iszom (ennyi még szépemléku ifjúkorom csúcsra járatott éviben sem fogyott), aztán megkérdezi, hogy mire gondolok, vagy mit szoktam látni, amikor éjjelenként kiabálok és veszekszem. Elfogadja a szemkontaktust, érdeklodést látok az arcán, azt hiszem, valóban figyel rám, úgy gondolom, megérdemel egy történetet. Eszerint tizenöt éves koromban nagyon szerettem a kutyákat, és a falu vadásza volt a barátom. A kutyákat azért szerettem, mert ok is szerettek engem, a vadászt meg azért, mert igen eros, nyugodt öregember volt, puskája is volt, és azt éreztem róla, hogy teljesen szabad. Néha kivitt egy elhagyott kobányába, és megengedte, hogy puskájával célba lojek egy üvegre vagy konzervdobozra. Egyszer egy parasztember a faluból kihozott oda egy nagy barna kutyát valamilyen madzaggal a nyakán, arra kérte a vadászt, hogy loje agyon, mert eszi a csirkét, meg tojást, és összetapossa a kertet is. Egy fához kötötte, a vadász meg a kezembe adta a puskát, azt mondta, célozzak a fejére. A kutya engedelmesen ült a fa mellett, a célgömb mellett láttam nagy barna szemeit, aztán elhúztam a ravaszt. Utána egészen hazáig rázott a zokogás, pedig útközben egy pohár pálinkát is belém eroltettek a kocsmában. Tetszik tudni - mondom a doktornonek -, az a kutya amikor rám nézett pontosan tudta, hogy meg fog halni. Ez az egész sokáig nem is jutott eszembe, de most már öreg vagyok, és ha lefekszem, úgy látom, mintha az ajtóban ott ülne az a kutya. És nem lehet elzavarni, mert ha rácsapok valamivel vagy kiabálok, csak elugrik és aztán újra visszajön. Sokszor meg úgy érzem, hogy most én vagyok a kutya. Hiszen ötvenen felül már mindannyiunk nyakában ott van a madzag, és mi várjuk a puskadörrenést. Szívhez szóló, tanulságos történetnek szántam, a pálinka is szerepel benne - mintegy hidat képezve a jelenhez -, de a doktornot nem kavarta fel. Az órájára nézett, kicsit gondolkozott, és azt tanácsolta, hogy ha lehetséges, csökkentsem az alkoholt. Háromszor egy Andaxint és kétszer egy Thiapridált írt fel kutyakergetoként, E. B.-nek pedig lelkére kötötte, hogy mostanában éjszakára ne hagyjon egyedül. Két hét múlva kontroll, addig csináltassam meg a laborvizsgálatot. Búcsúzóul egy biztató mosoly, és kéri a következot. Útközben E. B.-vel megbeszéljük a történteket, majd a közúti ellenorzésnél a rendor kiszállít a kocsiból, és nehezen hiszi el, hogy nem szereplek a körözöttek listáján, a kerthelyiségben, ahol ebédelünk, a pincér kihozza a rendelést, végignéz rajtam, aztán azt mondja, hogy váltás van, és azonnal fizetni kell. Akkor ugrik csak be, amire a gondozóban senki sem emlékeztetett: kicsit büdös vagyok és nagyon szakadt. (Sz. Gy. - ötvenhét éves szociológus)

Ha a pszichiátria (miként Sz. B. doktorno mondta) bio-pszichoszociális tudomány, akkor logikusnak látszik az a feltételezés, hogy a lelki zavarok, amelyekkel foglalkozik bio-pszichoszociális betegségek. Bár a három nézopont szerves egységét az elméletben, és a terápiában sem sikerült megvalósítani, azt azért joggal feltételezhetjük, hogy a pszichiátriai betegségekben e három tényezo - többnyire nehezen kibogozható kombinációkban - együttesen van jelen. Pillanatnyilag a biológiai komponens a leginkább hozzáférheto, a pszichológiai összetevok azonosítása idoigényes, a terápia még inkább, a szociális tényezok ugyan könnyuszerrel feltárhatók, viszont gyakorlatilag kezelhetetlenek. Mert hát mit is lehet kezdeni egy 57 éves, hajléktalan, munkanélküli, kegyelemkenyéren élo alkoholistával, akinek látomásai vannak? Ez utóbbin viszonylag egyszeru segíteni, csakhogy ez a legkisebb baja. Nézzük csak sorjában: miért is vannak látomásai? Mert iszik. Miért iszik? Mert ötvenhét éves, munkanélküli és hajléktalan. Ezzel a helyzettel bizony nehéz szembenézni, muszáj tehát idonként "bebaszni egy bambát". Változik attól valami, ha megszunnek a látomások? Nagy valószínuséggel semmi. Az egész ügy csak a hallucináció okán tartozik a pszichiátriára. A virtuális kutyák megszüntetésének pedig legjobb eszköze a pirula. Az eb tehát viszonylag egyszeruen likvidálható, persze ettol még mindaz változatlanul megmarad mindaz, amit ez az eb jelent. Ebben az összefüggésben pedig komolyan elgondolkodtató, hogy egy 1995-ben, Magyarországon készült adatfelvétel (Kopp M. és tsai) szerint: "a megkérdezett nok 33,3 százaléka, a férfiaknak pedig 27,2 százaléka adott olyan válaszokat, amelyek megfeleltek a depressziós tünet-együttesnek". Merthogy feltehetoleg nem kevesen érzik közülük úgy, hogy "ötven fölött már mindannyiunk nyakában ott van a madzag és mi várjuk a puskadörrenést".

A laborvizsgálat szörnyu, megalázó és hosszadalmas. Tizenhatan várnak elottem vérvételre, a szakrendelo épülete szocreál mualkotás: szellozetlen és meleg, a folyosókon nincs természetes fény, a gyakran nyíló klozettajtó a tábori latrinák emlékét idézi. Remego kezu öregaszszonyok és mankóra támaszkodó aggastyánok bugyikék muanyagpohárból lötyögtetik végig pisájukat a WC és a labor közötti linóleumon, a takarítóno idonként szétmaszálja a foltokat, mi meg lassan araszolunk befelé. Próbaképpen két napig szedtem az eloírt gyógyszeradagot, a fénycsövek helyén csak kékes foltokat látok, izzadok, szédülök, és nehezen veszem a levegot. Most pedig itt ülök a gondozó várójában, tizenketten vannak elottem, a foorvosno egyedül rendel, az elobb kijött a váróba egy beteghez, láttam rajta, hogy végtelenül fáradt, feszült és szomorú. Bántóan eros a napfény, eloször csak hunyorgok, aztán le kell hunyni a szemem, valahol az álom és ébrenlét határán botorkálok, és akkor eszembe jut Gromikó. Apai nagynéném ápolóno volt, az ötvenes évek elején Lipóton dolgozott. Akkor lett Országos Ideg- és Elmegyógyintézet a neve. Szolgálati lakásban lakott, s minden nyáron nála töltöttem néhány hetet. Lipót akkor gyönyöru volt: az osfákkal árnyalt hatalmas park tisztásait gondozott virágszigetek borították - külön kertészete volt az intézetnek - a füvet folyamatosan kaszálták (hol volt akkor még gépi funyíró?), az elsorenduen karbantartott futballpálya, az úszómedence nyaranta mindig hangos volt a gyerekzsivajtól. A foépület nagylépcsojét puha piros szonyeg borította, amelyet fényesre szidolozott rézrudakkal rögzítettek, a büfében pedig olyan volt a hangulat, mint egy diplomáciai állófogadáson. Mindenütt érezheto volt, hogy egy kiemelt fontosságú állami intézményben vagyunk, akkor még senki sem gondolt arra, hogy néhány évtized alatt az egész olyanná pusztul, mint egy málló vakolatú ispotály. És ebben a környezetben lakott Gromikó. Nem a késobbi szovjet külügyminiszterrol kapta a nevét, hanem attól, hogy grófnak mondta magát. Ötven körüli, ritkuló hajú, köpcös figura volt, hangsúlyozottan jó modorú és nyájasan leereszkedo. A gyerekeket szívesen nézte, de nem állt szóba velünk, ha az éretlen ifjúság csúfolni kezdte, hogy "Gromikó, Gromikó, grófnak lenni lenne jó", egy ideig turte, aztán felugrott - agyonütlek, te gyerek, kiáltotta -, és közénk hajította azt, ami éppen a keze ügyébe esett. De a hegedujét elotte mindig letette, és azzal nem is csúfoltuk, egyrészt mert gyönyöruen játszott, másrészt meg azért, mert valahogy éreztük, hogy a hegedu az tabu. Egyik orvosgyerek azt mondta, hogy a Gromikót az apukája nem engedi "villannyal gyógyítani", mert lehet, hogy utána már nem tudna ilyen jól hegedülni, pedig csak ez maradt neki. Klasszikusokat játszott, Mozart, Mendelssohn volt a kedvence, ha a "tizenkét személyes grófi konyhán" elfogyasztott ebédje és déli sziesztája után, a foépület elotti parkban elovette a hegedut, perceken belül figyelmesen hallgató embergyuru állta körül. Abban az idoben ilyen spontán csoportosulásra csak az elmegyógyintézetben kerülhetett sor. Gromikó végeredményben az állam eltartottja és saját - veszélyes és akkoriban ugyancsak népszerutlen - "téveszméjének" kedvezményezettje volt. Azt hiszem, soha életében nem dolgozott. Ma feltehetoleg egy hajléktalanszállón várna (évekig) arra, hogy helyet kapjon az elme-szociális otthonban, s az ünnepek elott a "Mennybol az angyalt" játszaná valamelyik aluljáróban. Nyitott hegedutokjába boven hullanának a százforintosok - az ünnepvárás hangulatában még az is meg akar felelni Istennek, aki minden kakasszóra megtagadja. Napi kétszer két tabletta Akármidilexin elsodorná a rangot és a tizenkét személyes grófi konyhát, impulzusokkal vezérelt világunkban óriási a konjunktúra a virtuális valóság piacán, a mítoszok a kutyának sem kellenek. Állítólag a hatvanas évek végén halt meg - a szakirodalom szerint akkor indult diadalútjára a pszichofarmakológia.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.