Amerikai veteránok egy önsegítő csoportja Shakespeare-t idézi meg, hogy feldolgozzák a traumatikus élményeiket. De vajon miként segíthet a dráma a felépülésben?

 

Stephan Wolfartnak kemény gyermekkora volt. A 60-as évek végén született egy kisvárosban Wisconsin államban. Alkoholista apja gyakran magával cipelte a bárba, ahol az volt a dolga, hogy minél láthatatlanabb maradjon, miközben apja a sárga földig leitta magát. És aztán megígértette vele, hogy nem szól semmit erről az anyjának.

A fizikai és lelki bántalmazások miatt Stephan alig várta, hogy elköltözzön otthonról. És mivel eredeti terve, hogy táncos legyen, egy sportbaleset miatt nem valósulhatott meg, a családja pedig nem engedhette meg magának a továbbtanulásának finanszírozását, bevonult a seregbe.

A hadseregben arra képezték ki, hogy vakon engedelmeskedjen a parancsnak, és a lelkiismerete kikapcsolásával képes legyen embereket ölni. A sors azonban közbeszólt, és soha nem került ki Irakba vagy Afganisztánba. Egy éles lőszerrel folytatott hadgyakorlat során ugyanis baleset történt, és az egyik bajtársát véletlenül fejbe lőtték. Wolfart felcserért kiáltott, és miközben a kezével próbálta visszatartani a kifolyó agyvelőt a koponyájából, a bajtársa a kezei között halt meg.

A sokkot nem tudta kiheverni, idegösszeomlást kapott, és végül otthagyta a sereget. Évekig küzdött azzal, amit a pszichiáterek poszt-traumatikus stressz szindrómának neveznek. Gyógyszereken és alkoholon élt, hogy elnyomja a folyamatos bánatot és fájdalmat. Rémálmai voltak és álmatlanságtól szenvedett.

Egy ízben, amikor részegen járta Montana állam egy kisvárosát, belebotlott egy színházba, ahol éppen Shakespeare III. Richárd című darabját adták. Már nem várt tőle sokat, de a darab megváltoztatta az életét. Mélyen megérintette a főszereplő, aki maga is veterán volt, aki a saját démonaival küzdött. Azonosulni tudott a monológgal, amit a színpadon hallott, és szinte mágikus hatással volt rá a ritmikája: ahogyan egy veterán fejezte ki az érzéseit.

Beiratkozott egy színészképző iskolába, ahol érdekes felfedezést tett. A többi diákhoz, illetve a profi színészekhez képest az ő agya másként volt bedrótozva. Másként reagált érzelmi helyzetekre, ingerekre, másként is játszotta el a szerepeket. Rájött, hogy ez főleg a katonai kiképzés eredménye. És arra is, hogy a színészképzés, a színház gyakorlatilag újradrótozza az emberek agyát, és a színész agya éppen annyira sajátosan elkülönül az átlagemberétől, mint a katonáé.Ebből merítette az ötletet, hogy létrehoz egy olyan sorstárs segítő csoportot, amely a dráma és a pszichoterápia eszközeivel támogatja a traumatizált veteránok felépülését. A katonai kiképzés során az újoncok agyát újraprogramozzák arra, hogy képesek legyenek parancsra ölni. De amikor a katonákat leszerelik, nem részesülnek egy ezzel ellentétes képzésben, amely megtanítja őket arra, hogy újra békés és boldog civilek legyenek.

Ezt a hiányt tölti be a DE-CRUIT program, amely már nevében is a katonai kiképzés (recruit) ellentéte. A program során Wolfart a veterán sorstársainak segít abban, hogy újradrótozzák az agyukat Shakespeare drámái és pszichoterápiás módszerek segítségével. A program kidolgozásában Dr. Alisha Ali és a New York Egyetem pszichológus kutatókból álló csapata segített neki. A DE-CRUIT tehát az akadémiai kutatók és sorstárs segítők együttműködésének eredménye. Ezt az együttműködést a Közös Emberségünk Fejlesztése (Advancement of Our Common Humanity) nevű szociális agytröszt segített tető alá hozni, amelynek célja, hogy a civil társadalom különféle erőforrásait összehangolja.

Hogyan segít Shakespeare a felépülésben?

Platón szerint a művészet nem más, mint mimézis: az érzékelt valóság utánzása. És mivel szerinte az érzékelt valóság csupán homályos és tökéletlen utánzása a mögötte létező tökéletes ideáknak, a művészet szükségképpen az utánzás utánzása. Mint ilyen, nem alkalmas módszer az igazság felfedezésére. Arra csak a filozófia alkalmas.

Shakespeare bizonyára nem értett egyet Platónnal. Szerinte a művészet a maga módján nagyon is képes rá, hogy mély igazságokat világítson meg számunkra. A színház arra ösztönöz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy új perspektívákból lássunk dolgokat.

A Lear király Shakespeare egyik legsötétebb drámája. A főhőst, az agg Lear királyt, kisemmizik a saját gyermekei. Veszteségeit nem tudja feldolgozni, és ez az őrületbe, majd a halálba hajszolja. A darab egyik emlékezetes zárómondata:

„Nehéz idő sújt: itt engedni kell, és mondanunk, mi fáj, nem ami illik.” (ford. Vörösmarty Mihály).

Shakespeare művészi hitvallása ez. Színház az egész világ, és nekünk ebben a világban hitelesen, az érzelmeinket bátran kifejezve kell eljátszanunk a szerepünket a Létezés Nagy Láncában. Ha csak más emberek elvárásainak akarunk eleget tenni, ha tettetjük, hogy minden rendben, ha leplezzük, amit érzünk: akkor annak rossz vége lesz. Mint Wolfart példája mutatja, Shakespeare művei nem csak szórakoztatnak, hanem mély önvizsgálatra ösztönzik a nézőket.

Shakespeare egyik kortárs követője, Keith Oatley pszichológus ennek a jelenségnek a pszichológiai és neurológiai hátterét kutatja. Rámutat, hogy a fiktív történetek az elménket arra késztetik, hogy egy szimulációt futtasson a valóságról. Ez a szimuláció lehetőséget nyújt arra, hogy beleképzeljük magunkat más emberek szerepébe, és javítsuk az empátiás képességünket. Ezáltal pedig eredményesebben tudjunk együttműködni a közösségünkben, ami az evolúciós sikerünk záloga.

Az utánzás (ami nem azonos a puszta másolással!) az emberré válás egyik fontos lépcsőfoka. Az újszülött a szüleit utánozva tanul meg érezni, gondolkodni, kötődni és együtt érezni. Ma már ismerjük az empátia kialakulásának neurológiai hátterét is. Ennek egyik alapját képezik az ún. tükörsejtek. Amennyiben az egyén a korai gyermekkorban nem kap megfelelő stimulációt, amennyiben nem kap lehetőséget az utánzásra és kötődésre, akkor az agyában nem fejlődik ki a kulcsfontosságú szociális készségek neurológiai alapja.

Oatley arról is ír, hogy amikor egy dráma szerepeibe beleéljük magunkat, akkor lehetőséget kapunk arra, hogy felidézzünk olyan korábbi nehéz helyzeteket, amelyek mély nyomot hagytak bennünk, és reflektáljunk a saját érzelmeinkre. Ez pedig ideálissá teszi a drámákat – és a többi fiktív művészi valóságot – arra, hogy az emberek feldolgozzák a múltbeli traumatikus élményeiket.

A képzelőerő és az agy újradrótozása

A DE-CRUIT program épít azokra az eredményekre, amelyeket a traumákkal kapcsolatos neurológiai és pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben feltártak. Így például Bessel van den Kolk pszichiáter kutatásaira, aki tudományos vizsgálatokkal is bemutatta, hogy a miként változik meg a traumatizált emberek agyának a működése (erről már írtam itt bővebben).

Sérülnek például azok az agyterületek, amelyek a képzelőerő működéséért felelnek, így az elme elveszíti a képességet a képzelőereje használatára. Ami pedig alapvető fontosságú az életminőségünk szempontjából, hiszen segít abban, hogy túllépjünk a szürke rutinszerű működésen, és új lehetőségeket vizsgáljunk meg. Magyarul ne csak túléljünk, de éljünk.

A PTSD-ben szenvedő veteránok gyakran szenvednek rémálmoktól. Alvászavarral és koncentrációs zavarral küzdenek. Az agyuk gyakran leblokkol bizonyos teljesen szokványos hétköznapi helyzetekben, míg más helyzetekben hiperaktívvá válik és bekapcsol a „küzdj vagy menekülj válasz” (fight or flight response).

Szerencsére az agyunk rugalmas jószág, nagy alkalmazkodó- és regeneráló készséggel rendelkezik. A DE-CRUIT program azt célozza, hogy újradrótozza a veteránok agyát azáltal, hogy egy nem-ítélkező környezetet biztosít a traumatikus élmények kifejezéséhez és feldolgozásához.

Az egyéni trauma-monológok kialakítása

A csoportos foglalkozások során a veteránok megismerkednek Shakespeare drámáival – de nem csupán passzív befogadóként, hogy az inspirálja őket a változásra. Meg kell tanulniuk és elő kell adniuk olyan monológokat, amelyek az ő helyzetükre vonatkoztathatók. Ez önmagában még mindig nem lenne elég. A résztvevőket arra buzdítják, hogy a Shakespeare drámáiban szereplő nagy monológok mintájára dolgozzák ki a saját monológjaikat, amelyekben egyfajta tragikus hősként, dramatizált formában adják elő a traumatizált élményeiket.

Feltárják a legbensőbb, legmélyebb történeteiket, amelyekről eddig senkinek nem beszéltek, és elő is adják azokat. Mi több, nem csak meg kell hallgatniuk egymást, de elő is adják egy társuk monológját is. Ezzel stimulálják azokat az agyterületeiket, amelyek a trauma hatására tetszhalott állapotba kerültek, és megmozgatják a képzelőerejüket és az empátiájukat.

A dráma az ún. narratív terápia eszköze. Fontos szerepe van a helyes légzés és ritmus, a megfelelő test-tudatosság elsajátításának, ami alapvető fontosságú a traumatizált agy újradrótozásában, és különféle légzés- és meditációs technikákkal is segítik a résztvevőket ebben.

Jelen lenni – ettől foszt meg minket a trauma, és bizonyos szempontból ettől foszt meg minket a hadsereg. Amikor úgy érzed, hogy elszigetelődsz, a légzésed visszahúz a valóságba,” mondja Wolfart.

Azáltal, hogy a veteránok ábrázoló (figuratív) nyelven beszélhetnek az élményeikről, egyfajta esztétikai távolságot teremtenek saját maguk és az élményeik között, ami segít az önkifejezésben. Mint például Shakespeare Macbethjében: "Ez egy tőr, amelyet látok előttem / a tőr a kezem felé? Gyere, hagyd, hogy megfogjam! / Nekem nincs, és még mindig látlak.” A tapasztalatok szerint a gyógyulási folyamat jele az, amikor a veteránok már egyre inkább a saját szavaikkal, saját stílusukban képesek beszélni az élményeikről.

A DE-CRUIT nem mindent vet el, ami a katonaléthez tartozik. Épít arra a felismerésre, hogy az egyik fő motiváció, ami a hadseregbe vezet fiatalokat, a bajtársiasság szelleme. Ezt a bajtársiasságot próbálják erősíteni és használni a közösségben is. A „senkit nem hagyunk hátra” a csoportok egyik alapvető elve, így a közösség segít azoknak, akik nehezebben képesek kibontakozni. Ezt nevezik a trauma kommunalizációjának is.

A DE-CRUIT eredményei

Alisha Ali, a New York Egyetem kutatója és kollégái folyamatosan monitorozták és értékelték a DE-CRUIT programot az elmúlt 15 évben. A PTSD hagyományos gyógyszeres kezelése sajnos nagyon sok embernél gyenge eredményekkel jár. Számos olyan veterán érkezik a DE-CRUIT programba, akik minden nap egy maroknyi gyógyszerrel képesek csak úgy-ahogy funkcionálni. A program nem a gyógyszeres kezelés ellentéte, de kiegészíti, jó esetben pedig szükségtelenné teszi azt.

A vizsgálatok szerint ugyanis egy mindössze 20 órás, 7 alkalomból álló DE-CRUIT program jelentősen csökkentette a résztvevők körében a PTSD-vel együttjáró stresszt és depressziót, növelte az ön-hatékonyságot, és a fiziológiai működésben is számos pozitív hatással jár (amit EEG-vizsgálatokkal is alátámasztottak).Ez bizony komoly eredmény, hiszen az amerikai társadalomban a veteránok a mentális egészség szempontjából az egyik legveszélyeztetettebb csoport. Az emberi agy rendkívül rosszul reagál a folyamatos stresszre és kiszolgáltatottságra, ami a harctérre jellemző. Az iraki veteránok mintegy 20%-át PTSD-vel diagnosztizálták. És nem csak az ellenségtől kell tartani: meglepően sok katona traumatizálódik a bajtársai és maga a rendszer által. A katonai kiképzés kikezdi az emberek empátiás készségét, jellemzőek a durva megalázások. A férfiak 38, a nők 55%-a beszámolt szexuális zaklatásról a szolgálata során. A veteránok körében nagyon magas az öngyilkosságok és a szerfüggőség aránya.

A program számos tanulsággal szolgál a társadalom számára, ami túlmutat a veteránok ügyén. Egyrészt felhívja a figyelmünket arra, hogy nagyon sok olyan ember él közöttünk, akik azért nem tudnak megfelelően működni a közösségben, mert egy korábbi trauma átdrótozta az agyukat. Ennek rengeteg olyan negatív közegészségügyi és társadalmi következménye van, amit nem csak pénzben, de tönkrement életekben lehet kifejezni. De a jó hír az, hogy van segítség, amennyiben a DE-CRUIT-hoz hasonló bizonyíték-alapú és közösségi programokat támogatunk.

De figyelmeztet minket a program arra is, hogy az ember alapvetően nem arra való, hogy más embereket gyilkoljon. Eltorzítja a lelkünket és megzavarja az elménket, ha egy tekintélyelvű rendszer engedelmes csavarjaként parancsra kell kegyetlennek lennünk. Az ideális katona mélységesen idegen az ideális embertől, alapvetően nem ragadozók vagyunk, hanem szociális, együttműködő lények. Nem állítom, hogy nincs szükség professzionális hadseregre a mai világban. Amivel viszont határozottan szembe kell szállnunk, az a magyar társadalom egyre rémisztőbb militarizálása.

Sárosi Péter

Forrás: drogriporter.444.hu

https://drogriporter.444.hu/2021/01/03/felepules-a-traumabol-shakespeare-segitsegevel

A bejegyzés trackback címe:

https://addictus.blog.hu/api/trackback/id/tr2716418412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása